Utcák és sikátorok

- Nézd, ilyen az élet. – vontam meg a vállamat a megrovó pillantására, mikor elmondtam neki mivel is üzletelek. – Ezeket az információkat akkor is megszereznék, csak jóval körülményesebben, és lehet, még több embernek ártanának vele. – védem a saját álláspontomat. – Én meg nem verem ki senkiből, hanem csak nyitva tartom a fülem, meg azokét is, akik nekem dolgoznak.
- Milyen érzés? – néztem végig rajta kutatóan, hogy komolyan gondolja-e. – Nagyszerű! A magad ura vagy, nem dirigál senki, nem ugráltat senki. – foglalom össze ami hirtelen az eszembe jut, de hát hogyan lehet ezt megfogalmazni, ha valaki nem tapasztalta meg a saját bőrén, mint hogy valószínűleg neki még nem sikerült.
Igaz, hogy mint mindennek, ennek is megvannak az árnyoldalai, de hát ezt az árat meg kell fizetni.
A munka kérdése láthatóan nem érintette kellemesen, ezért kíváncsian vártam a magyarázatát, amit meg is kaptam, bár alaposan meglepődtem, hogy ezek szerint annyira nem kell tartania az éhhaláltól, ha két háza is van. Alaposan mások a szemléletei, mint nekünk, az utcán élőknek.
- Még sosem hagytad el ezt a bolygót? – lepődtem meg azért a szavain. – De, hát mi tart vissza, hogy felszállj egy menetrend szerinti járatra és megnézd azt a házat? Hiszen, mint mondtad 21 éves vagy, nem kell semmilyen engedély, hogy oda menj.
Aztán a következő megjegyzésére, csak értetlenül meredek rá.
- Mit nem akart ez a Vincent megadni? És mi van a szendviccsel? – kérdeztem meg kissé rökönyödötten és furcsa gondolatok társultak a fejemben elpiruló arcát nézve. Csak nem?
De az eddigi naivságát tekintve, bármi előfordulhat.
- Azt hiszem ezt kicsit jobban megmagyarázhatnád, mert nem sokat értek belőle. – kértem őt.

- Tehát ez azt jelenti, hogy meg kell válogatnom a szavaim? *Kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. De azt még én magam is tudtam, hogy az amit tőlem hallhat, aligha lehet értékes információ bárkinek is. *
- Hmmm… azt hittem valami nagyobb érzés. *Vontam meg a vállam kissé csalódottan. Szavai nyomán nem éreztem csábítónak. Ezek itt is megvannak. A felvetése egy újabb mosolyt csal az arcomra, miközben eltolom az üres tányért és magam elé vonom a süteményt.*
- Talán a merészség, a bátorság és a neveltetésem. Emma nem akar oda menni, én meg egyedül… aligha volna okos dolog. Újabb kérdéseit hallva kelletlenül bökdöstem a villámmal az ételt végül felsóhajtottam. *
- Vincentel ma találkoztam először, és hát elég érdekes volt. Annyira… annyira érthetetlen, hogy alig tudtam követni. De a lényeg talán annyi, hogy fel kelltette az érdeklődésem, de még ezt is félre értettem. Kértem, hogy vezessen be a társasági életbe. Megpróbált eltántorítani ebbéli szándékomtól azzal, hogy elijeszt és megcsókolt. *Egyre zavartabban játszottam a villámmal és a sütemény krémjével.*
- De ezzel nem sikerült. Naiv vagyok, de ha valamit a fejembe veszek, attól nehéz eltántortani még akkor is ha tudom, hogy nem feltétlen lesz rózsás az út. * Mosolyodtam el ismét. Valahogy mulatatott, hogy nem adtam meg amit akart.*
- Belementem, hogy azt teszem amit mond, kérés, kérdés nélkül. Azonban csak a vétójogom tartom meg. S ha azt mondom, hogy nem, akkor az nem. Mi tagadás, kevés ember hagyta volna, de belement. Rajtam múlatott és ez feldühített, pláne a csókja után mikor megtudta, hogy ez volt az első. * Hangom kissé lassú volt, hisz fejben próbáltam össze rakni Vinc darabkáit…*
- Dühömben pedig megcsókoltam, ha már mindenképp megtörtént akkor Én is élvezzem. De mondanom sem kell, hogy ez csak még több röhögésre adott neki okot. Majd mikor észrevettem, hogy valójában mire gondolt megvétóztam, hogy nem fekszek le vele. Utána meg… nos, szimplán közölte, hogy jelenleg nem tudnám mivel megfizetni az óradíját amiért segítene nekem. * Hadartam és az arcom lángban éget. Hirtelen túl melegnek tűnt minden.*
- De talán nem is akart, és én értettem félre valamit és csak elbeszéltünk egymás mellett. * Vontam végül vállat és lázasan kutattam valami után, ami esetleg elvonja a másik figyelmét a szavaimtól. *

Tudtam, hogy nem fog örülni annak, amit a munkámról hall, de hát számomra ennek nem túl sok jelentősége van, hiszen egyrészt nem is ismerem, másrészt ezt már megszoktam, hogy valahogy attól megrémülnek az emberek, ha valaki tud róluk valamit, még ha az valami ártatlan dolog is.
Arra a megjegyzésére, hogy a nincs bátorsága, meg a neveltetése akadályozza, hogy a Földre menjen csak hitetlenkedve megcsóváltam a fejem.
- A mai világban mindennaposak a bolygóközi utak, így ehhez nem kell különösebb bátorság, és mással sem járkál állandóan gardedám, ha kiteszi a lábát valahová. – mondtam neki, bár már kezdem megszokni, hogy milyen furcsa elgondolásai vannak.
Aztán csak hallgattam ezzel a Vincenttel, aki magunk között szólva, nagy marha lehetett, való kalandját és egyre nagyobb zavarát, ami mosolygásra, aztán csodálkozásra, majd egy újabb széles vigyorgásra késztetett. Tényleg nagyon naiv volt, szó se róla.
- Szóval, ha feldühít valaki, akkor megcsókolod! – hümmögtem hozzá egy sort, de azért hagytam, hogy rájöjjön csak ugratom vele. – Mert ezt jó tudni, de azért megnézném magamnak ezt a nagyképű flótást, aki ezt kihozta belőled.
El tudtam képzelni, hogy egy ilyen régimódi kislány, mit élhetett át, hogy az első ember, akinek sikerült nekimennie, rögtön le akart feküdni vele. Ez elég frusztráló lehetett.
- Az azért elég egyértelmű, ha egy srác le akar feküdni egy lánnyal. – ingatom a fejem értetlenül. – DE persze általában azért még a mai világban is több kell ahhoz, nem elég nekimenni valakinek az utcán. – nyugtatom meg. – Egyébként milyen munkát szeretnél?

- Nézd Paul… Nem a gardedámról van szó. * Néztem komolyan a szemébe. Próbáltam rájönni, hogy miként is tudnám megértetni vele.*
- Másnak ez lehet, hogy olyan megszokott, mint enni vagy aludni. De nekem nem. Én még soha nem voltam sehol máshol. Nem ismerek semmit és senkit. Könyörgöm még itt sem nagy az ismeretségem és Ők sem igazán értenek. Akkor egy teljesen ismeretlen helytől mit várhatnék? Kalandot? Talán. Veszélyt? És mégis… hogyan kezelném. Fogalmam sincs, hogy miként reagálnék… Lehet, hogy valami baromságot csinálnék. * Vontam meg a vállam. Ettől jobban nem tudtam elmagyarázni, hogy mégis mi tart vissza. *
- Persze, ha volna valaki… valaki, akiben egy kicsit is megbízom és eljönne velem. Talán megfontolnám. * Feleltem és bekaptam egy falat sütit. Kérdésére megálltam a rágásban és nagyot nyelve felpillantottam. Szólni sem tudtam addig, míg nem vettem észre, hogy csak szórakozik.*
- Felszeretnél idegesíteni? * Vontam fel a szemöldököm kihívóan, de folytattam is a mondandóm.*
- Nem biztos, hogy élveznéd… * Jegyeztem meg mosolyogva. Bár ez csupán ízlések és pofonok kérdése. Vincnek még ez is tetszett, hiába voltam dühős, hiába csak lajstromot akartam venni rajta és hiába kínozták a fogaim… hogy a béka vinné el, jó messzire. Pirultam el ismét maga az emlékre is.
- Nem hiszem, hogy sok örömed lelnéd benne… *Feleltem fejem ingatva és ismét neki láttam a sütinek.*
- Igazából mindegy. Jártam takarítani, de mivel nem voltam hajlandó oda költözni a munkaadóimhoz, hogy a nap minden percében lessem a szükségleteiket nem tartott sokáig egyik helyen sem. Dolgoztam felszolgálóként is, de… * Köszörültem meg a dolgom zavartan.*
- … felmondtam. Ez sem volt hosszú életű, bár tény, elég jól kerestem. De okos vagyok, fiatal és gyorsan tanulok. Szerintem bármibe belehet tanítani, ha az nem ütközik az erkölcseimmel. *
- Meddig maradsz itt? * Természetesen a Holdra értettem és nem a jelenlegi helyre. Mivel dolga van, így még ez is jó, hogy egy vacsora belefért. De kitudja, hol végződik még az éjszaka. A sok gazdag morának köszönhetően elég sok szórakozó hely van nyitva hétköznap is.*

Hiába magyarázta újból és újból, hogy miért nem utazik el, nekem ez magas volt és bár felfogtam amit mond, ez számomra nem volt indok, hiszen én nem olyan burokban nőttem fel, mint ő, és hamar megtanultam, hogy csak az van, amit magam intézek és vívok ki magamnak.
- Mit csinálhatnál baromságot? – kérdeztem azért fejcsóválva, de végül hanyagoltam a témát, mert láttam, hogy nem vergődünk zöldágra, erőszakkal nem téríthetem a maga útjára, ha ő maga nem szánja rá magát.
- Azért szívesen kipróbálnám, aztán majd eldönteném. – nevettem el magam, mikor többször is hangoztatta, hogy nem biztos, hogy élvezném a csókját. – De azt még nem mondtad, hogy leszámítva Vincentet, neked hogy ízlett, egy csók. – kérdeztem kíváncsian.
A munkára terelődve a szó, mit ne mondjak meglepődtem, hiszen azt hittem, valami irodai vagy hasonló munkára ácsingózik, és nem ilyen póriasra, bár sejtettem, hogy a felszolgálást nem önszántából hagyta ott, ha ennyire zavarba jött az említésétől. Gondolom, hogy mi lehetett a probléma, ha ennyit hangsúlyozza az erkölcsösséget.
- Én biztos vagyok benne, hogy találsz munkát majd, hiszen csinos, fiatal lány vagy, ilyet szívesen foglalkoztatnak az üzletek.
- Itt? Nem sokáig, mert nem maradhatok sokáig távol, talán egy vagy max. két nap. A kölykök nem szeretik, ha Ragyás vagy Arkangyal felügyel rájuk. – nevetem el magam.

- Nemtartom valószínűnek, hogy feltudnál bosszantani… * A következő kérdését hallva sikeresen félrenyeltem és köhögni kezdtem. Megbántam, hogy nem kértem semmilyen innivalót és pofátlanul a kólájáért nyúltam és bele ittam. Mikor végre alább maradt a köhögés, bocsánat kérőn néztem rá.*
- Mindjárt kérek egy másikat… Ami pedig a kérdést illeti… nem hiszem… * Kezdtem bele, de nem tudom, hogy miként is mondhatnám el. Végül most először – a kólát leszámítva – nem érdekelt az illem. Könyököm az asztalra helyeztem és a kezembe temettem az arcom. Végül felsóhajtva túrtam hátra a hajam, ahogy rá néztem. Zöld szemeim csalódottságról árulkodtak, de mégis volt benne valami más is… valami olyan, amit a csók okozott benne.*
- Nem tudom. Nem így képzeltem el az elsőt. De a legbosszantóbb az egészben, hogy még tetszett is. Annak ellenére, hogy undok, tiszteletlen, váratlan, erőszakos és idegesítő volt ahogy megszerezte. * Feltűnt egy kis bánat is. Ám ez csak azért, mert nem lelkiismeret furdalásom volt az miatt, amit kiváltott belőlem.*
- Köszönöm, én is ebben bízok. * De hogy a bókra vagy a biztatásra szólt a köszönetem, azt döntse el saját maga. Szavai felkelltették az érdeklődésem és már kíváncsiság is vegyült tekintetem be. Hirtelen még a kólájáról is megfeledkeztem. *
- Kölykök? Milyen kölykök? Ők mit csinálnak? Mennyi idősek? S mért nem szeretik, ha ez a két könyvből kimászott figura figyel rájuk? Téged mért szeretnek jobban?* Dúltak bennem a kérdések, de már így is sok kérdést tettem fel egyszerre.*

- Akkor te még nem ismersz engem! – kacagtam fel, mikor azt mondta nem tudnám felbosszantani. – És valószínűleg sokan nem értenének egyet veled.
Mikor fulladozni kezdett kicsit ijedten néztem rá és már indult a kezem, hogy önkéntelenül hátba veregessem, de végül a kólámmal megoldotta az ügyet.
- Hagy csak! – legyintettem a felajánlásra. – Már úgy sem akartam meginni.
Egyébként láttam, hogy a kérdésem váltotta ki e heves reakciót és a pillantását elkapva azt is, hogy mennyire elgondolkozott a kérdésen, amit komoly mérlegelő szavai is bizonyítottak.
- Hát azt mindjárt gondoltam, hogy nem arról ábrándoztál, hogy valaki váratlanul és erőszakosan szakítsa le az első csók gyümölcsét. – váltam kissé költőivé, ahogy megvillant a szomorúság is a szemeiben, de annak örültem, hogy azért a munkakeresésre való biztatásom kicsit kizökkentette ebből.
Mivel voltam olyan botor, hogy kikotyogtam a kölyköket, így már nem ért meglepetésként, hogy rögtön lecsapott a témára, de mivel nem igazán okozhatott nekem semmilyen kellemetlenséget ha megtudja az igazat, így nem is tartottam fontosnak titkolózni immár előtte.
- Utcakölykök. – vontam meg a vállam. – Ők az én családom és fordítva. Én fedelet és ételt adok nekik, meg megvédem őket a többi bandától, ők meg ezért hírekkel fizetnek. – magyarázom megadóan a sok kérdésre. – Hogy mi….könyvből?....mese?...Mi van? …Ja! Ragyásra és Arkangyalra mondtad? – nevettem el magam. – Hát azért nem egy mesehősök ők, csak a helyetteseim és nem olyan jóképűek és aranyosak mint én. – feleltem vidáman. – Így engem jobban kedvelnek.

- Ezen még változtathatunk… * Jegyeztem meg kissé felbátorodva és erősen ügyelve arra, hogy ne piruljak el. Nem tudom melyik felmenőmtől örököltem ezt a tulajdonságom, de néha a pokolba kívántam miatta. Ugyanis sem anyu és sem apu nem rendelkezett ezzel… vagy csak kinőtték. *
- Micsoda megfogalmazás… * Bólintottam elismerően a másik felé. Nem akartam erőltetni tovább a témát, így inkább ajkamba harapva fojtottam vissza a gondolataim kiáramlását. Nem akartam még egy kínos helyzetet. *
- Nincs igazi családjuk? Miért nincsenek szüleik? Iskolába is járatod Őket? * Kérdeztem és szöget ütött valami a fejemben. Az érzés azonban sokkal váratlanabb volt, ahogy elképzeltem, hogy milyen életük lehet. A nevetésére én is felnevettem.*
- Nem is úgy értettem… legalábbis nem a jó értelemben a hősöknek képzelem el őket, és csak a nevük miatt. * Magyaráztam meg a hasonlatomat.*
- Okos, nagylelkű és még önbizalma is van Uram… ez aztán a lehengerlő egyveleg. * Feleltem színpadiasan az önfényezésére. De ha a gyerekek szeretnek vele lenni, akkor valószínűleg csak a munkája az mely visszataszítóan hat.*
- És hol élnek? * Egy újabb kérdés mely a gyerekekre vonatkozik. *

Kicsit megrökönyödve néztem rá, mikor megkérdezte, hogy az utcakölyköknek van-e családja.
- Családjuk? – kérdeztem ennek megfelelően kicsit értetlenül vissza. – Hát…..őőő…..azért utcakölykök mert általában nincs, vagy csak olyan akik a hátuk közepére sem kívánnak egy porontyot, így azt hiszem azt kell mondjam, nincs családjuk, vagyis mi vagyunk a család nekik.
A kérdés rohamok most már egymás után jöttek és most már kíváncsian vártam mit akar ebből kihozni, hogy ennyire érdekli őt, a hozzánk képest úri lányt az utcalakók sorsa. Jobban mondva láthatóan halvány lila fogalma sem volt, hogy hogyan élünk mi.
- Ők nem járnak iskolába. – ráztam meg a fejem. – Általában az élet tanítja meg nekik, amire szükségük van, hiszen mit is tanítanának nekik egy iskolában, aminek hasznát is vennék, hogy ne halljanak éhen. Megtanulnának szépen olvasni, vagy képleteket gyártani? Nekik éhes szájakat kell etetni. – ráztam meg a fejem. – Egy utcagyerek meg azért az, mert az utcán él, hol élne máshol, hiszen senki nem látja a nincsteleneket szívesen, mindenhonnan kidobják és elzavarják őket. Én adok nekik munkát és ételt, meg száraz fekhelyet, ha szükségük van rá. – próbálom elé tárni a valóságot egy kicsit. Jól meg vagyunk, nincs is másra szükségünk. – mondom valamelyest büszkén.

*A hallottak teljesen elvették az étvágyam és a maradék édességet félretoltam magam elől. Már maga tudat is rossz, volt, hogy vannak olyan emberek akik a saját gyerekeiket eldobják. Nekem ez újdonság volt, a morákra nem jellemző az ilyesmi. Legalábbis itt nem igen láttam még szakadt és piszkos gyerekeket rohangálni. A folytatásra elkerekedett szemekkel néztem rá.*
- Ez nem helyes Paul. * Csattantam fel, bár tudtam, hogy valahol igaza van. De ez akkor sem helyes…*
- Az élet sok mindenre megtaníthat, de az alapvető intelligencia segít az embernek. Nem véletlen tették kötelezővé a kiskorúak oktatását. Ha te nem leszel nekik, mert bajod esik akkor mihez fognak kezdeni, ha még csak olvasni sem tudnak? * Teljesen fel voltam háborodva. Hogy itt van Ő, látszólag okos és bár tény, ha eltudja olvasni amit elé raknak nem fog enni. De nagyban segíthet a későbbiekben. *
- Hány évesek és hol tudod elszállásolni Őket? * Hangom komoly. Talán komolyabb mint amit eddig láthatott. Bár nem öregedtem az elmúlt pár perc alatt semmit, de eltűnt a tekintetemből a kislány. Ha valami megtud rendíteni azok a gyerekek… A büszkesége kissé elbizonytalanít de csak egy pillanatra. Aligha hiszem, hogy nem volna normális körülményekre szükségük.

Meglepődve pillantottam fel rá a szendvicsem maradékából, mikor meghallottam a megemelt, felháborodott hangját, mert hirtelen nem tudtam mire vélni.
- Mi nem helyes? – néztem rá értetlenül. – Hogy segítek rajtuk, ahogy tudok?
Aztán szép lassan megértettem, hogy a tanításukra gondol, de továbbra is furcsán néztem rá, hiszen mi volt ebben olyan meglepő. A Marson egészen természetes dolog volt, ezen senki nem rökönyödött meg. Persze, ha elkapták valamelyik kölyök grabancár, akkor bevágták valami nevelő intézetbe és ott kénytelen volt suliba járni, de ez nekik már a büntetés része volt.
- Ha velem valami történik, akkor lesz más, aki majd összefogja őket, vagy élik tovább az életüket, mint előtte. A szükség nagy úr és ezek a kölykök szívósak, nem valami bársonyba nevelt úrigyerekek. – vontam meg a vállam.
Azért meglepő volt, hogy ennyire a szívén viselte a srácok dolgát, mikor még nem is látta, nem is ismerte őket.
- Változó. – gondoltam bele kik is szoktak előfordulni nálam. – A 6 évestől a 16-ig lehetnek, de általában nem kérek tőlük igazolványt. – rázom meg a fejem. – És….hát van egy raktár, amit…..szóval mi a miénk és megpróbáljuk kicsit otthonosabbá tenni. Ott szoktak aludni, ha épp szükségük van rá. Még mindig jobb, mintha valami romban húznák meg magukat, vagy elkapná őket a konkurencia.

- NEM! Az, hogy nem tanulnak… *Csattantam fel az ostoba kérdésére. Gyorsan körbetekintettem, hisz éreztem, hogy rám néztek. Gyorsan egy bocsánatot rebegtem el és igyekeztem visszafogni a hangom. Nem hiszem, hogy mindenkire tartozott az, amit épp beszéltünk. Ám a megjegyzésére mintha csak megütöttek volna.*
- Kösz Paul, ez most jól esett. * Igen, az úri kölyköt magamra vettem és szavaimban hallaszott az irónia adta szépség. *
- Hányan vannak? * Kérdeztem, ám a további szavaira ledöbbentem. Raktár? Ez minden? S a dühöm ismét kezdet felül kerekedni.*
- Egy raktár? Paul, komolyan egy raktárban alszanak, ahol még csak tisztálkodni sem tudnak normálisan? Ezt nem mondhatod komolyan… * Ingattam meg a fejem, és már tudtam, hogy mit akarok. csak még azt nem, hogy miként hozakodjak előjele. Igyekeztem összeszedni minden bátorságom.*
- Van egy ajánlatom a számodra… * Néztem határozottan a szemébe.*

Most már kezdtem mérges lenni kissé, hiszen majdnem leordította a fejem, hogy mit teszek és mit nem teszek a kölykökkel, vagy legalábbis jócskán felemelte a hangját.
- Most nem tudom mi bajod van, és azt sem, hogy mennyi közöd van hozzá, hiszen nem ott élsz és nem is ismered, hogy egyébként milyen körülmények között tengődtek. – mordultam fel, de aztán én is igyekeztem lehiggadni, ahogy ő is.
- Nem tudom miért érdekel pár kölyök sorsa, akik olyan helyen vannak, ahová te ki sem akarsz mozdulni, hiszen még a Londoni házad sem mered megnézni? – nézek rá most már higgadtabban. – Egyébként fogalmam sincs. – válaszoltam azért önkéntelenül a kérdésre. – Mikor hányan. Van, hogy 20-an, van hogy többen, vagy kevesebben. Még sosem számolgattam őket. Ha kell valami, akkor megtalálnak és én igyekszem segíteni nekik, ha kell suskával, ha kell egy száraz sarokkal, ahol meghúzhatják magukat. Nem tudom mi bajod van a raktárral? – kezdtem én is ismét háborogni. – Ez is több, mint amiben általában részük van, és van benne mobil fürdő is, mert szereztem. – mosolyodtam el büszkén.
Aztán csak néztem rá nagy szemekkel, hogy ezek után vajon mi juthatott eszébe, milyen ajánlata van.
- Hallgatlak, de biztos jó lesz az nekem? – éltem a gyanúperrel, mikor megláttam a lángokat a szemében.

- Paul… gyerekek. Te sem gondolhatod komolyan, hogy ne érdekelne bárkit is a sorsuk. * Ingattam meg a fejem lemondóan. Sosem fogja megérteni, hogy miért háborít fel és sosem fogja elhinni, amit Én hiszek. Már látszatra is különbözünk, nem még felfogásilag. És persze, egy újabb „pofon” tőle, amire kissé fájdalmasan rándultak meg a vonásaim. *
- Igazad van. *Hagytam rá. London egy olyan hely ahova nem merek elmenni. No nem mintha bárhova máshova elmennék.*
- Egy mobil fürdő? Ez… ez igazán csábító… * Húztam el a számat, bár azt azért sejtettem, hogy a célnak megfelelt amit szolgálni akart ezzel. Valahol mélyen csodáltam Pault a leleményességért, de ezzel nem foglalkoztam, csak azzal, hogy miként tálaljam az elhatározásom. De a kérdése sem segített benne és ajkam kezdtem rágcsálni.*
- Nézd… * Kezdtem bele kis idő múltán, ahogy végig gondoltam. *
- … azt, hogy neked jó-e, mindössze nézőpont kérdése. Az ajánlatom a következő… Mikor haza mész, elmegyek veled. Engem tanítattak a szüleim, mind oktatásilag és mind a háztartás terén. A gyerekeknek ezt mind át tudom adni. Veled megyek, megelégszem a raktárral bármilyen visszataszítónak is találom. Gondolom a lakásodon nem óhajtasz osztozni… De ez most lényegtelen. * Hallgattam el egy pillanatra míg végig gondoltam, hogy hogyan is folytassam.*
- Ami van pénzem, azzal eltudok indulni és a könyveket is megtudom venni nekik. A pótlásról meg gondoskodok, hisz dolgozni ott is tudok. De itt jön az ajánlatom Rád eső része. Elmondásod alapján, nem tartom valószínűnek, hogy beesek oda és tárt karokkal fognak fogadni. A tanulás ügyében Neked kell beszélni velük. S ha úgy látom, hogy hajlandóak tanulni, mind az mellett, amit Te nyújtasz nekik. Akkor lekérem a Londoni házam adatait, elmegyünk ketten és segítesz nekem eladni, úgy, hogy jól járjak. A pénzből pedig Nálatok veszek egy másik házat, mely egyfajta menedékházként szolgálna. De a tőlem telhető legkevesebb kíváncsiságot fogom a srácok „munkája” felé fordítani és igyekszem nem bele ütni az orrom a dolgaitokba. Azonban azt Te is beláthatod, hogy kétkezi munkával aligha tudnám teljesen ellátni az összes gyereket és a számlákat kifizetni a házra. Ebben viszont a segítséged kell, ahogy abban is, hogy ne essen bajom azon a környéken.* Fejeztem be a hosszú monológom hadarva. Igyekeztem a lehető legkevesebb időt hagyni a másiknak, hogy közbe szóljon, és ezzel elvegye a bátorságom. Hátra dőlve, ajkam harapdálva vártam a reakcióját.*

- Gyereke, persze, hogy azok, de bármennyire is nehezen fogod fel, tényleg nem érdekel senkit, hogy vannak, vagy hogy élnek, de végül is ez nem igaz, mert például a Rendfenntartókat igenis érdekli, mert szívesen megszabadulnának tőlük. A múltkor is elvittek vagy ötöt közülük, és átadtál a metemorfoknak, csak, hogy megszabaduljanak pártól. – emlegettem fel azt az esetet.
Aztán végre előrukkolt az ajánlatával, amit egyre nagyobbra nyílt szemekkel és leesett állal hallgattam végig, majd mikor befejezte, pár percig meg sem tudtam szólalni, hiszen a találkozásunk és a beszélgetésünk igen csak 360 fokos fordulatot vett pillanatok alatt.
- És te ezt komolyan gondolod? Hogy ebből itt, - mutatok körbe, utalva ezzel a viszonylagos jómódjára, - eljönnél egy nyomortelepre, hogy istápolj pár koszos utcakölyköt? Még azt is vállalnád, hogy egy kényelmetlen, szélfútta, hideg raktárban lakj? Hozzátenném én is ott lakom, szóval nem vizet prédikálok és bort iszok, ha jól emlékszem erre a mondásra.
Kutató pillantással néztem a szemébe, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy ez a lány, aki eddig a saját elmondása szerint is egy burokban élt, hirtelen eldobna magától mindent és velem jönne a Marsra, hogy nincstelen srácokat tanítgasson és valamiféle menedéket nyújtson számukra. Sőt, még a pénzét is rááldozná a dologra. Ilyennel még sosem találkoztam és ezt most nem tudtam hová tenni, ezért továbbra is gyanakodva ingattam a fejem.
- Miért tennéd? És mi késztetne arra, hogy, ha belemennék, mondom, HA belemennék – emeltem fel e kezem, - akkor tényleg nem szólnál bele a dolgainkba, nem próbálnád meg lebeszélni őket, hogy nekem dolgozzanak? És, ha már itt tartunk, nem érdekelne, hogy honnan van a pénz, amit a támogatásodra fizetnék? – néztem kérdőn a szemébe, de végül is megfogta a fantáziám a dolog, mert ha a lányt is magamhoz tudnám kötni, akkor még több kölyök csapódna talán hozzánk és az még több hírforrást is jelent. De egyelőre biztosítékot akartam, addig nem foglalkozom a dologgal.

- Metamorfok? * Kérdeztem vissza és csak elég volt rám nézni, hogy lássa nem igazán értem. Persze hallottam már róluk, de csak a szüleimtől és azt is már ezer éve. Nem igazán jutott eszembe semmi róluk. Egyre feszültebb lettem a hallgatása miatt, de vártam. Nem óhajtottam olyan könnyen feladni. A mondandója első részére csak bólintottam. Sejtettem, hogy nem ennyi az összes hozzáfűznivalója. Az utolsó mondatánál azonban felnevettem.*
- Na ácsi Paul… nem az ÉN támogatásomra használnád, hanem a kölykökére. Nekem itt meg van mindenem, amire ott szükségem volna. Csak össze kéne csomagolnom. Az önmagam fent tartását megoldom annak a pénznek egy részéből amit munkával keresek. Amíg nem találok sem kell attól félnem, hogy nincs mit ennem. Te mindössze csak a biztonságomat biztosítod. Ez az egyetlen dolog az, ami ténylegesen nekem van a hasznomra. S baromira nem érdekel, hogy miként oldod meg. * Bólintottam, hisz mást tényleg nem kértem. Jó, a londoni házam eladását de azt sem magam miatt.*
- De félreértés ne essék… nem adom fel ezt. Hisz az itt lévő otthonomat semmi szín alatt nem vagyok hajlandó eladni. Emma itt marad, és tudom, hogy HA belemész és nem tartod a szavad a biztonságom illetően akkor bármikor haza jöhetek. De igen, képletesen képes vagyok feladni és a lehető legkomolyabban gondoltam. A miértre nem igazán tudok válaszolni. Fogd fel, úgy, hogy most szálltam le az égből és Én vagyok a jó tündér. * Vontam meg a vállam. Valóban nem tudtam, megmagyarázni, hogy miért. De az elhatározást láthatta a szememben.*
- Ami pedig a többit illeti… Amíg engem nem érint és távol tartod az üzleteidet a menedékháztól HA létre jön, nem kérdezek. A gyerekeket sem fogom, ahogy lebeszélni sem. De nem kényszerítheted őket, ha nem akarnak neked dolgozni. Nem fogok bele piszkálni a dolgodba, de előbb vagy utóbb benő a fejük lágya és nem szeretném, ha kényszerítenéd Őket. Biztosítékot sajnos nem tudok adni, csak a szavamat.

Nem értettem, hogy ő mit nem ért, mikor a metamorf srácokról beszéltem, de inkább rákérdeztem, bár ő nem tért ki rá.
- Igen, metamorfok. Tudod, akik különféle alakot vesznek fel: sas, meg gorilla, meg háromfejű kutya, ilyenek. – magyaráztam. – Ezek közül szedtek össze a zsaruk ötöt és átadták a Lady-nek, aki el is vitte őket. – morogtam még mindig mérgesen, ha az esetre gondolok.
Nem tudtam őket időben kihozni onnan, ezért nem voltam boldog, mire oda értünk, már csak a hűlt helyük volt.
Aztán Aurora szépen minden kérdésemre megadta a választ és igazából nem volt olyan része a dolognak, amibe bele tudtam volna kötni. Elvégre mit veszíthettem vele, ha megpróbáljuk?
Végül is ő kockáztatja a legtöbbet és még a Londoni házát is beáldozná az ügy érdekében.
Ha így nézzük én csak nyernék az üzleten, hiszen nekem az nem kerül semmibe, ha a védelmem alá helyezem, a kölykök meg lehet még örülnének is egy pótmamának, aki pátyulgatja őket.
- Tudod mit! – néztem rá egy kis rágódás és mérlegelés után. – Lehet, hogy hülye vagyok, hogy egy tulajdonképpen ismeretlen lánynak első blikkre elhiszem, hogy csak jót akar nekünk, de azt mondom egy próbát megér. És, csak, hogy tudd! Én soha egyetlen srácomat sem kényszerítettem semmire! Én azért hoztam létre ezt a bandát, hogy megvédjem magunkat a többiektől és a zsaruktól, de ezt nem lehet a semmiből fenntartani, így alakult ki az információs hálózat, de soha nem kényszerítettem semmire senkit, - mondtam neki most elkomolyodva, határozott hangon.
- Nekem most el kel mennem a találkozómra, de akkor úgy készülj, hogy holnap délután négykor indul az űrhajó a Marsra, addigra legyél a kikötőben, ha nem gondoltad meg magad. – néztem a szemébe, hogy lássam még mindig olyan határozott-e.

*Nem értettem mire is gondol, az alatt, hogy átadták a Ladynek. De lesz még időm feltenni a kérdéseim, legalábbis ebben bíztam. Szavait hallva azonban egy diadalmas mosoly terült szét az arcomon és a feszültségem tova szállt. Szavaira bólintottam.*
- Ne nézz így rám. Ott leszek… Viszont így nekem is mennem kell. Nem árt össze csomagolnom és megvívnom a csatámat Emmával. Köszöntem a vacsorát. * Felálltam és magamra vettem a kabátom.*
- Viszlát holnap Paul. * Nagy szórakozottságomban egy gyors puszit nyomtam az arcára és kiviharoztam a helységből. De ezúttal már egyenesen haza… egy percet sem akartam vesztegetni. *

(Köszöntem a játékot. )

Másnap a megbeszélt időben én már a kikötőben voltam, de a lánynak híre-hamva sem volt, ami valahol nagy csalódás volt számomra, a tegnapi nagy lelkesedése után, de igazából, mondhatom, hogy számítottam rá. Inkább az akkori ajánlata volt a meglepő, nem az, hogy aludt rá egyet és inkább passzolta a lehetőséget, hogy sokkal rosszabb körülmények között éljen, egy kissé anarchikus bolygón.
Így hát egyedül szálltam fel és elhelyezkedve az ülésben félig meddig szundikáltam mikor megütötte a fülemet egy név: Aurora Moreira! Hiszen ő az!
Hegyezni kezdtem a fülem és megdöbbentem azon, amit a rádióban, a hírekben hallottam. Ez nem lehet igaz! Beszippantotta valami ismeretlen örvény? De, hát hogy? Szegény, én meg itt miket gondoltam róla!
Azért reménykedtem, hogy azok a vállalkozó szellemű kalandorok, akik a két eltűnt ember keresésére és az ismeretlen felfedezésére indulnak, sikerrel járnak és megmentik őket.

//Én is köszönöm - klassz volt és drukkolok, hogy megmentsenek //

*Hát igen… ahogy vártam. Emma nem repdesett az örömtől, hogy elutazom és valószínűleg vissza sem jövök, csak ha muszáj, vagy Paul nem tartja az ígéretét és a kelleténél is jobban veszélyben érzem magam. Már mindent összecsomagoltam, csak pár dolog hiányzott amit nem tudtam, hogy ott be tudok-e majd szerezni. De persze, hogy Emma néni hátráltasson nem jött el bevásárolni és nekem kellett. Mérges voltam és dühös. Zöld szemeim a haragtól csillogtak, olyannyira, hogy még átöltözni sem voltam hajlandó csak elviharoztam otthonról. Egy egyszerű, hosszú egybe ruha volt rajtam mely a bokámat verte. A megszokott magas sarkú helyett, csak egy papucs és egy kabát a vállamon. Elegem volt és ez figyelmetlenné tett.
Nem vettem észre, hogy követnek már csak akkor, mikor befordultam a sarkon és szemben velem is három fiatalnak látszó srác közeledett felém. Nem tetszett a mosoly az arcukon és megpróbáltam visszafordulni, de már a hátam mögött is ott voltak ketten. Az életösztöneim azt súgták, hogy fussak, de megijedtem és a lábaim nem engedelmeskedtek a parancsnak. Táskámat magamhoz szorítottam, miközben Ők közelebb értek és teljesen a falhoz húzódtam. Otromba, csúnya megjegyzéseket tettek az öltözékemre és az ostobaságomra, hogy egyedül ezen a környéken vagyok. Dühöm még így is felül kerekedett, mikor hozzájuk szóltam…*
- Nem volt játszószobátok vagy mi van? * Kérdeztem, de ahogy láttam ezzel csak még jobban feldühítettem őket.*

Baromira unatkoztam. Hogy én mennyire utálom ezt a rohadt várost! A Mars, az jó... Ott mindig történik valami. De itt olyan szép rendezett minden, olyan gusztustalanul rendben mennek a dolgok... Na várjunk csak! ez meg mi a szar? Mit akarnak azok a kölykök attól a csinibabától? Jó, hát mit, mit... egyértelmű... a kérdés csak az, hogy hagyom-e? Hát, fenét hagyom. Legalább végre megverhetek valakit.
Kicsit közelebb mentem. Hosszú kabátom nem nyitottam szét, így nem lehetett látni a négy machetét, amit magammal hordtam. Mély levegőt vettem, és recsegős hangomon odaszóltam.
- Hé, srácok! Mi a szart csináltok?

*Ahogy közeledtek, én egyre jobban próbáltam láthatatlan maradni, és némán szidtam a mindenséget is, hogy ilyen átkozottul fiatal vagyok és csak állok és próbálok semmivé válni. No igen, ilyenkor jól jönne valami képesség vagy mi. De nem is hallottam még ilyenről, úgy látszik megint sokat olvastam alvás helyett. A hang felé fordítottam a fejem, de a bácsi megjelenése sem volt valami bizalomgerjesztő, annak ellenére, hogy látszólag meg akart védeni. A srácok közül hárman hátra fordultak, és az egyik elkezdett játszadozni a hajammal. Próbáltam elrántani a fejem, de ezzel csak magamnak okoztam fájdalmat. Hát persze, hogy is gondolhattam, hogy elengedi…*
’- Neked meg mi közöd van hozzá? * Kérdezte az egyik, mire a másik csak a fejét ingatta.*
’’- Nem szeretünk osztozni… Keress másikat… * Vigyorodott el az ingaóra fejű. Bennem csak a gondolatok kavarogtak, hogy ezek meg vajon miről beszélhetnek. Osztozni mégis min? A bankkártyámon? Ahhoz jelszó is kéne…*

Rosszallóan megcsóváltam a fejem. Istenem, de sok efféle szarzsákot vertem már el az évek során... De tényleg, ezek sosem olvasnak? Vagy nem néznek filmeket? mindig ez van. Ők többen vannak, és iszonyú menőnek hiszik magukat. Aztán jön egy magányos hős, aki kívülről elég rossz arcú, de belülről arany szíve van, és ösvényt vág köztük, néha szó szerint. De ezek csak jönnek, mintha futószalagon készülnének...
Reszelőset sóhajtottam.
- Én sem szeretek osztozkodni, fiúk. Úgyhogy húzzatok haza, mert lövik a pizsit, nekem meg nincs időm rátok. Veszed le róla a kezed!? - reccsentem rá az egyikre - Na jó.
Széttártam a kabátomat, mint a világ legrandább mutogatós bácsija. A négy bozótvágó kilebegett a helyéről, és lassan körülöttem kezdtek forogni. A fény megcsillant rajtuk, látszott a gonosz élük.
- Szerintem én nyertem - mondtam a kölyköknek - Tűnés.

*Az ismeretlen felháborodására összerezzentem, ahogy rászólt a srácra, hogy engedjen el. Nem értettem, hisz ha a fiúk elállnak az utamból és odamennék, akkor is, meddig lennék biztonságban? Még eltűnnek a képből? Nem tudom melyik a csábítóbb, pár kölyök vagy egy mogorva és csúnya bácsika. No persze azért tudtam. Figyelemmel követtem, hogy mi zajlik épp és a szemeim elkerekedtek meglátva a késeket. Még az Én avatatlan szemem is látta, hogy igaziak. De annyit azért elért vele, hogy már csak a hajammal továbbra is játszó illető figyelt rám. A többiek nevetve felé fordultak.*
- Szép játékok… * Szólalt meg, de némi bizonytalanság színezte a hangját.*
- Ki vagy Te, hogy hallgassunk Rád? Csak nem a Kicsike apucija esetleg Ő a játék gyűjteményed része? * A feltételezés pírt csalt az arcomra és lesütöttem a tekintetem. Zavartam akartam egyik lábamról a másikra állni, de a mozgásom nagyban korlátozta, hogy nem épp a fájdalom a kedvenc érzésem. *

Hitetlenkedve néztem a kölyökre. Ki vagyok én, hogy hallgasson rám? Ej, hát mondják, hogy fiatalság, bolondság, de ennyire?
- Én? Én a mogorva pasi vagyok a rohadt nagy bozótvágókkal, aki azt mondta, hagyjátok békén a csajt, különben levágom egy-egy kiálló testrészeteket. Szerintem ez épp elég indok arra, hogy hallgassatok rám.
A macheték most sebesebben kezdtek keringeni körülöttem, én pedig tettem előre néhány lépést. Az egyik kés szikrákat vetve vágott árkot egy lámpaoszlopba.
- Tudjátok, srácok, még a mai modern világban is előfordul, hogy a férfiak egy nőt udvarlással, és nem testi erővel akarnak ágyba vinni. Nektek is tudom ajánlani. Bár, ahogy kinéztek... Na mindegy. Takarodjatok a fenébe, amíg szépen mondom.