Utcák és sikátorok

- Lefele minden könnyebb, mint felfele. *Jegyeztem meg. Hisz föl ugrani, aligha lett volna esélyem. Lefele meg… nos, csak ügyesség kérdése. Nem is én volnék, ha nem köszöntem volna el, mielőtt kilépünk. Az ajtóból egy kedves „Viszlát”-ot kiabáltam vissza.*
- Most a centerbe. Mind mondtam szükségem van pár dologra indulás előtt. Aztán haza, lecsillapítani Emma nénit, hívni egy kocsit, aki kivisz a megbeszélt helyre. * Vázoltam fel a programom nagy vonalakban. No igen… a kérdés az, hogy elég lesz-e egy kocsi a sok bőröndjeimnek. De nem készültem vissza jönni… Csak amikor szükséges.*
- Paul nem a lovagom. * Vontam össze a szemöldököm és egy kicsit megrovón néztem fel a másikra.*
- De négy órakor az Űrállomáson vagy hol. Ahonnan indulnak a járatok… nem tudom, hol van pontosan, de a taxis biztos tudni fogja. *Vontam meg a vállam. Eddig sosem érdekelt, hogy hol van az a hely, ahol el tudom hagyni ezt a bolygót hisz soha nem is akartam elhagyni.*

A homlokomat ráncoltam. Nem kellett különösebben nagyokat lépnem hogy lépést tartsak az apró lánnyal, de azért szerencsére nem is andalogtunk.
- Nem pontosan értem. Téged nem érdekelnek a pasik. Mégis van egy, akiért elmész a Marsra, de őtőle sem akarsz semmit. Mond csak, egészen biztos vagy benne hogy ez tényleg így van? Nem lehet, hogy egy kicsit belezúgtál ebbe a Paul-ba?
Hátrasandítottam, de senki sem követett minket. Ezt még akár meglepőnek is lehetne mondani. Bár, ez nem a Mars...

*John, kérdése igazán meglepő volt, de ennek ellenére jókedvűen felnevettem miközben a fejem ingattam.*
- Lehet, hogy valahol bután fogalmaztam, ha ennyire félreértettél. Paullal megyek, de nem érte. Nem tudom, hogy miként sikerült meghatnia, de mikor utána és a Mars után érdeklődtem még is megtörtént. Mesélt az ottani körülményekről és az utcagyerekekről. Miattuk megyek, hogy segítsek nekik. *Gondolkoztam el egy pillanatra, hogy miként is folytassam. Keveset tudtam, de nem tudtam, hogy mennyit mondhatok.*
- Tudom, hogy ez egy kicsit furcsán hangzik, de meg kell próbálnom, hogy legalább egy kicsit jobb életük legyen. De a kérdésedre válaszolva; Egyszer találkoztam Paullal, aligha hiszem, hogy ez elegendő lenne arra, hogy bárki felé is mélyebb érzelmeket tápláljak. Legalábbis pozitív értelemben. Tény, hogy Paul jól néz ki. De nem vagyok vak, engem nem téveszt meg a bájos pofikája. Az a kevés információ, amit elárult magáról bőven elég ahhoz, hogy még csak meg se forduljon a fejemben az, hogy érzelmi szálakat fűzzek hozzá. Ezt pedig a zavarba ejtő ugratásaival és a kedvességével sem tudná megváltoztatni. * Biztos voltam benne. De hát mit is tudhatna egy magamfajta nő, arról, hogy hogyan is működik az ilyesmi.*
- A férfiak pedig azért nem érdekelnek, mert még nem találkoztam olyannal, aki hosszabbtávon fent tudta volna tartani az érdeklődésem.

A válasza kimerítő volt. Nem tudtam mibe belekötni ezzel kapcsolatban. Nos, ha nem, hát nem. Legalább meg tudja különböztetni a vonzó embert a jó embertől. Már ez is valami. Sokan még erre sem mindig képesek.
Az utolsó mondatára felsóhajtottam.
- Bár lennék harminc évvel fiatalabb - mondtam - És némileg szebb... Na jó, csak viccelek ám. Túl nagy falat lennél te nekem. Különben sem hiszem, hogy egy semmirekellő űrcsavargót érdemelnél...
Közeledtünk a belvároshoz, nekem pedig semmi kedvem nem volt vásárolgatni. Éreztem, hogy közeledik a búcsú ideje, de valahogy nem akaródzott.

- Nagy falat? Ezt meg hogy érted? * Kérdeztem egy pillanatra megtorpanva, de aztán tovább mentem. Nem igazán húzhattam tovább az időt, ha időben ki akartam érni.*
- Amennyire Én tudom, a szerelem nem épp egy logikus dolog és kicsit sem érdekli, hogy a születés vagy ilyen tudatban létező dolgok mit írnak elő. Ahogy ez meg is változtathatja az embert. Egy semmirekellőből is varázsolhat normálist, ahogy egy normálisból is hibbant őrültet. De lehet, hogy tévedek… * Vontam meg a vállam könnyedén. Persze ezeket is mesékre alapoztam, de mindennek van alapja. Különben nem volna mibe kapaszkodniuk az embereknek.*

- Hát pont úgy értem, ahogy mondtam. Túl öreg, túl ronda, túl szegény és túl Ramirez lennék én neked. De hát, ez csak elméleti kérdés... mint ahogy az is, mi lenne, ha fiatalabb lennék. Legfeljebb egy pontot le lehetne húzni a listáról...
Türelmesen végighallgattam, aztán legyintettem.
- Hát persze, így kéne lennie. De a valóságban sajnos túl sokat számítanak más dolgok. Mint például a pénz. A régi szokások, vagy a régi szerelmek. Hagyjuk. Bonyolult téma.
Megálltam, és a lányra néztem.
- Azt hiszem, lassan elválnak útjaink.

*Összevont szemöldökkel hallgattam a felsorolását. Nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem-e azt amit mond de vállat vontam.*
- Az öreggel egyet értek, a többit meg nem tudom. * Persze a szegénysége nem érdekelt volna, még elméleti szinten sem. De hogy a „túl Ramirez” mit takarhatott… azt csak John tudhatja. De nem feszegettem tovább. A következő mondatára már épp kérdést akartam feltenni, de ahogy megállt inkább becsuktam a számat.*
- A testbeszédedből ítélve az a lassan épp most jött el. *Mosolyodtam el kedvesen.*
- Még egyszer köszönöm, amit tettél és remélem még lesz módunk beszélgetni egyszer. Addigra igyekszem megszokni a tequilát. * Az utolsó mondatom csak vicc volt, de ha John nem vak és van füle, akkor ezt hallhatta a hangomban és láthatta a szememben. Toporogtam mint aki nem tudja, hogy mit tegyen. Végül hirtelen felindulásból nyomtam egy gyermeki puszit az arcára. Ha csak nem ijedt meg a hirtelen mozdulatomtól és nem akadályozta ezt meg.*
- Viszlát John és vigyázzon magára.

Nem igazán tudott mit kezdeni azzal, amit mondtam, de ez nem is volt baj. Néha megesik az ilyesmi.
- Igen, nagyjából most - mondtam egy szomorú félmosollyal - Találkozunk még. Gyakran járok a Marson. Majd megkereslek. Még egy akkora városban is beszélni fognak egy olyan szép lányról, mint te.
És reméltem, hogy csak beszélni...
- Korában nem vicceltem. Ha bármi bajod lenne, mond, hogy a Macheta vigyáz rád. Nincs jó hírem, talán megvéd.
Majdnem felszisszentem, amikor megpuszilt, de nem akartam kimutatni a fájdalmat. Helyette mosolyogtam.
- Viszlát, kislány.
Azzal sarkon fordultam és távoztam. sosem volt erősségem a búcsúzkodás.
//Köszönöm a játékot! //

- Rendben. *Feleltem az ajánlatra, de bíztam benne, hogy nem lesz rá szükség. S azt is tudtam, hogy nem szívesen bújnék más háta mögé de talán majd egyszer jó lesz. Persze én már meg is felejtkeztem arról, hogy nem rég ütöttem meg és biztos fáj neki, de ezt észre sem vettem. Pár percig csak néztem, ahogy távolodik és eltűnik az egyik sarkon befordulva. Fejem ingatva és gondolataimba mélyedve indultam tovább, ezúttal már tényleg a dolgomra…

// Én is köszönöm. //

*A főutcáról lefordulva, aki erre jár nem lát mást, csak szépen rendezett házakat egymás szomszédságában. Ez annyira távol esik a tértől, hogy ide nem telepedtek be az eladók, kocsmák és különböző üzletek. Semmi furcsa nincs benne, hisz ezért nevezik lakóövezetnek. A kis utca mind a két oldalán ez látható, amelyeket az utcai lámpák világítanak meg. Szinte teljes a sötétség, hisz már késő van. De az egyik ilyen házban még mindig ég az egyik szobában a lámpa. Ez a ház egyszerű, egyszintes és kicsit sem olyan kicsi, mint amilyennek látszik.
Három szoba, két fürdő, egy nappali kandallóval melyet egy pult választ el a konyhától, padlástér és egy pince található benne. A berendezése teljesen átlagos és kicsit sem hivalkodó. Annak ellenére, hogy valaha egy mora család lakott benne. Szinte minden fehér és ezen az évek sem változtattak. A folyosóról lehet eljutni a szobákba és a mellékhelységekbe melyekben a kék szín uralkodik. Az egyik utca felöli szoba teljesen sötét és a redőnyei is le vannak húzva. A mellette lévőben ég a lámpa. Ez a szoba különbözik az összestől, hisz ennek a falai vörösben úsznak, és fekete bútorok vannak benne. A hátsó szobában pedig már alszanak. A padláson csak lim-lomok találhatóak, amit a ház asszonya az évek során összegyűjtött. A pince azonban teljesen más volt. Az egyik falat egy könyvespolc borította be, melyen a szakirodalmaktól kezdve majdnem minden megtalálható volt. Egy asztal, tele iratokkal, eredményekkel, számításokkal és folyamatok ellenőrzésével. Ide sose lépet be nő… csak Aurora, ha szüksége volt az apja jelenlétére.*
Emma már rég visszavonult, de én még mindig dühöngtem a tehetetlen haragtól. Nem értettem, hogy miért nem képes megérteni a célom és mért ragaszkodik annyira a maradásomhoz. Letelepedtem az ágyamra és fejem a kezembe hajtva hagytam, hogy a gondolataim előtörjenek. Mikor ismét feltekintettem csak a felfordulás tudatosult bennem, mely a csomagolás közben keletkezett. Az íróasztalom a nyitott ablak mellett volt, melynek halvány fénye volt az egyetlen fényforrás mely jelenleg üzemelt. A vörös függönyt az apró szél fújdogálta, de nem akartam becsukni. Érezni akartam a ridegséget, ami majd ezután várt rám. Távol az otthonomtól, a szüleim emlékétől. Egyedül, egy új és ismeretlen világban. Persze ha nem fázok meg, hisz csak egy vékony, szintén vörös anyagú selyem köntös volt rajtam. A papírok szanaszéjjel az asztalon, a földön ruhák, könyvek és bőröndök hevertek. Az ágyamban sem volt jobb a helyzet. A fekete selyem gyűrött volt, ahogy pár cuccot rádobáltam. Köztük volt a szüleim fényképe is melyen még nevettek. Még a legvakabb ember is látta, ha ránézet, hogy mennyire szerették egymást. Ezt véve a kezembe, néztem elmerültem és hüvelykujjammal simogatva beszéltem hozzá. Mintha a szüleimhez beszélnék... Nem ez volt az első alkalom. Mióta meghaltak sokszor volt így és nem is egyszer néztek őrültnek miatta.*
- Tényleg ennyire butaság? Ti is ennyire elleneznétek azt, amire készülök? Hát persze. Hisz Ti is mindig óvtatok. De ez nem maradhat így anyu. Már felnőttem és tanulnom kell. Ma egy idióta, barom megcsókolt. Fáj, hogy nem tudom a véleményetek kérni… Bár valószínűleg már kitekerted volna a nyakát Apa. De a bosszantó az egészben, hogy bár dühös voltam, de mégis… mégsem tudom megmagyarázni azt, amit utána tettem. Egy csomó olyan érzés volt, amit nem ismertem korábban… Annyira szégyellem magam anya, a tapasztalatlanságom miatt. Nem tudom elmondani, hogy mi játszódott le bennem… De annyira egy konok, utálatos és erőszakos egy fráter, hogy az még engem is kihoz a béketűrésemből. Pedig Ti mindig a türelemre tanítottatok és az odafigyelésre. Gúnyolódott anya! Rajtam! Azon, ami vagyok! Vagyis inkább azon, amilyen vagyok. Erre nem elég ez mára, de még Paul és a Mars is ezt az a napot választotta. Ha nem zavar ennyire össze ez a ficsúr, akkor is így döntöttem volna? Kérlek anya, csak egy jelet küldj, hogy jól cselekszem azzal, ha elmegyek… Mond, hogy csak a saját javam szolgálja, miközben segítek másokon… *A szám nem állt be és észre sem vettem, hogy mikor kezdet el potyogni a könnyem. Kicsit szipogva töröltem meg a köntösöm ujjában az arcom és csendesen néztem tovább a boldog mosolygását a szüleimnek.*

No fene! Még én sem gondoltam volna... vagy talán mégis... hiszen én van hogy mindenre gondolok! Mondjuk mondtam hogy még szükségem lehet rá! És igazam volt! AZ ilyenekben mindig igazam van.
Csendben felugrottam az ablakban pont elkapva a monológot. Nem terveztem megszakítani a kis magánybeszélgetést. A nő mögé kúsztam. Igazából kíváncsi voltam a képre amit ilyen nagyon szorongatott.
- Ha tényleg kitekerné a nyakad annak nem túl sok értelme lenne - szólaltam meg végül. - Persze ha tényleg szó szerint értjük. Akkor viszont nem túl jó apa lett volna. Akkor meg kit érdekelne a szava. De te ismerted - vontam meg a vállam és lehuppantam az ágyra.
- Érdekes... hogy én nem igazán szoktam így ,,beszélni" az apámhoz...

*Annyira elmerülten meséltem, hogy észre sem vettem mikor valaki bejött a szobába. A hangra felkaptam a fejem és ijedtemben ugrottam egyet a lehető legtávolabb az ágyamtól. Hitetlenkedve pillantottam a betolakodóra miközben az otthon érezte magát az ÉN szobámba. De ez még hagyján, még aput is leszólja szimplán azért mert a kevés agyával nem tudta felfogni, hogy mit is hallott.*
- Mit keresel itt Vincent? *Kérdeztem leplezetlen dühömben, miközben akaratlanul is össze fogtam a köntösöm.*
- Különben is, nem ismered a csengő fogalmát? * Léptem egyet közelebb hozzá. Hisz nehogy már a saját otthonomban is félnem kelljen. De ekkor eszembe jutott, hogy nem tudom mennyit hallott.*
- Mióta vagy itt? *Szegtem fel a fejem büszkeségemben, bár a korábbi jelenetet tekintve eléggé halálra volt ítélve a dolog. Pláne a könnyes szemeimmel megfűszerezve.*
- Különben meg a Te nyakadról volt szó és ne merd kétségbe vonni apám szavait. Ahhoz meg végképp semmi közöd, hogy miként beszélek a szüleimhez.

- Oh... bocsi közben a háttérben számításokat végeztem fejben. Így már érthető... Mellesleg csak egy felvetés volt. Tudod... feltételes mód... Mindegy - forgatattam meg a szemeim.
- Valahol ott még az utcán voltam, hogy valami butaságot emlegettél... annál meg hogy ,,hát persze", már az ablak párkányon voltam.
- És éppen hozzád tartottam, és igen, az ajtón jöttem volna be... valószínűleg, de nyitva volt az ablak - vontam meg a vállamat.
- Kutakodtam kicsit a neten, és nézzenek oda mit találtam! Hát azt hogy édes drága jó apukád tudós volt! Ejha... ez már valami. És micsoda véletlen egybeesés. Jöttem megnézni a munkáját - böktem ki kerek-perec azt hogy miért is vagyok tulajdonképpen itt.

- Tudom, mi az a feltételes mód. DE még csak ahhoz sincs jogod. *Csattantam fel. De az, hogy végig hallgatta a lelkizésem meghökkentet.*
- Mért kellett végig hallgatnod? Mért nem állítottál meg? És különben is, ez felhatalmaz arra, hogy bejáratnak használd ráadásul engedély nélkül? * Léptem még közelebb egy lépést. De mikor a kutakodását említette mintha arcul csaptak volna. A különbség annyi volt, hogy nem hátráltam meg.*
- Apám gépészfejlesztő volt. Vagy már olvasni sem tudsz? *Ez csak egy rész igazság volt, de egyszerű netes kutatással nem jöhetett rá többre csak ennyire. Az meg, hogy nem erősítettem meg a felvetését nem volt hazugság. Hisz nem is tagadtam… legalábbis szerettem volna ezzel elaltatni a bűntudatom.*
- De még HA igazad is van, miből gondoltad, hogy megmutatnám neked vagy egyáltalán bárkinek?

- Ó, szegény ártatlan lány... megdöbbennél, néha mi történik az orrod előtt, de egyszerűen észre sem veszed... Azt meg, hogy apád milyen eredményeket ért el hadd döntsem el én.
- Most menjek ki és kopogjak be? - arról nem is beszélve, hogy ha nem enged be annak következményei lesznek. Még hozzá az hogy engedély nélkül felkutatom a házat.
- Nos, ha ingyen nem mutatod meg, úgy gondoltam valami megegyezésre juthatunk, természetesen. Mindennek meg van az ára... azt mondják. És ez elég sokszor igaz.
Keresztbe tettem a lábam és azt lábamat hintáztatni kezdtem a másikon, csak hogy lefoglaljam magamat valamivel.
- Szóval? - kicsit elhallgattam. - Mondanám hogy nem érek rá egész nap... - de az igazság az volt hogy lehet hogy igen, lehet hogy nem.

- Nem volt elég korábban? Még a saját házamban is arra törekszel, hogy sértegess és megaláz? * No igen. A vak is láthatja, hogy nem épp voltam jó kedvemben már a férfi megjelenése előtt sem. Ő már csak olaj volt a tűzre, miközben némán imádkoztam, hogy Emma nehogy felébredjen.*
- Felesleges! De talán letápászkodhatnál az ágyamról. Semmi keresni valód nincs benne! *Álltam meg az ágy végén, magam mellett ökölbe szorított kézzel. Maga a tény is idegesített, hogy egy férfi van az ágyamban. Az meg, hogy a fekete selyem még ki is emelte onnan a sápadt bőrét, vöröses haját már egyenesen provokatív volt számomra. Az ajánlatán keservesen felnevettem.*
- Nálad pofátlanabb morával még nem találkoztam. Pár órája Én tettem neked egy ajánlatot, és tényleg mindent teljesítettem volna, amit mondasz. De TE ostoba mód visszautasítottad. Most meg itt vagy és egy másik ajánlatott társz elém. Tudod Waterloo, talán nem ártott volna ezeknek a dolgoknak még azelőtt utána nézned, mielőtt visszautasítottál volna. Azt hiszem semmit nem tudsz már ajánlani…

- Mondtam, hogy talán még megkereshetlek mert szükségem lehet rád... és nem te bólintottál rá?
Körbe néztem és az ágyát vettem szemügyre.
- Biztos vagy benne? - kérdeztem rá, hogy tulajdonképpen mennyi keresni valóm van az ágyában. - Kényelmesnek tűnik - rugóztam rajta kicsit.
- Ugyan Auróra, ha pofátlanságról van szó, te még semmit sem tudsz a fajunkról. Vannak bőven nálam idegesítőbb... és igen pofátlanabb személyek. Neveket nem mondanék... - tettem hozzá affektálva. - Mellesleg még nem is sértegettelek. Megalázni pedig? Pff... Ugyan dehogy! - legyintettem.

- De igen. Azonban mondhatjuk úgy is, hogy elkéstél. *Arcomra kiült a döbbenet, ahogy visszakérdezet és egy pillanatra a szám is tátva maradt. De a rugózása szerencsére ennek véget vetett.*
- Ebben vagyok a legbiztosabb. Nem hívtalak, szóval kifelé az ágyamból! *Szólítottam fel, de nem épp úgy nézet ki mint aki távozni akar onnan. Ehelyett inkább olyan lekezelően hatottat a szavai, hogy azt hittem itt nyomban vörös mintát festek a feketére. Oda ugrottam mellé és karjánál fogva igyekeztem felrántani onnan, miközben be nem állt a szám.*
- Nem érdekelnek mások! Te vagy az otthonomba és nem Ők! De ha nem megalázol és tetted azt korábban is, akkor te minek neveznéd? *Tettem fel közben a kérdésem.*
- Most pedig kifelé! Van szék is.

- Elkéstem? . húztam össze a szemöldököm. - Hát nekem nem úgy tűnik, hiszen itt vagy... Vagy már eladtad apád cuccait? Esetleg kidobtad, máglyára vetetted?
Elkapta a karom... igazából el is ugorhatta volna, de ugye azzal fel kellett volna adnom az ágyát. Viszont ha már ő így, akkor bele mentem a játékba. Ráfogtam a kezeire, megpörgettem. És kvázi a saját kezei fogságába ejtve átkaroltam.
- Mondd hercegnő, mondták már, hogy jól áll neked ha mérges vagy? - mondtam felettébb jó kedvvel félig a suttogva a fülébe. - Nos ez nem feltétlenül igaz. De engem most felettébb szórakoztat - mosolyodtam el. - És mint mondtam, kényelmes az ágyad... - kicsit azért dohogni kezdtem magamban, hogy el akart onnan zavarni. Most mért kellett elrontania az egészet? Lehet hogy a szék kényelmesebb, de kétlem, meg amúgy is...

- Senki kedvéért nem válok meg tőlük, szóval feleslegesen jöttél. *Szűrtem a fogaim között. De hát mit is képzeltem, hogy csak úgy majd felrántom az ágyamról és nem a saját csapdámba esek majd bele. No igen, nem tanítottak harcolni de táncolni igen. Ennek köszönhetően bármily váratlanul ért a pörgetés nem botlottam meg a saját lábamban, még ha enyhe puffanással is érkeztem a másik testéhez, ahogy átölelt. A közelségére megmerevedtem, pláne ahogy megéreztem lehelete cirógatását. Ismeretlen volt ez az egész számomra és feszélyeztetett. Szavait hallva összeszorítottam a fogam.*
- És neked, hogy jól áll a távolság? Mert akkor első kézből tanúsíthatom, hogy ez igaz. Hidd el, nem a Te kényelmed szolgálja… *S egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam kirántani a kezem és a könyökömmel hátra csapni…*

- Ki mondta, hogy el akarom őket vinni? Bár ez maga jó hír... legalább még nem adtál túl rajtuk...
A következő szavaira viszont hangosan felnevettem, körülbelül úgy mint egy hiéna. Akkor is tovább nevettem mikor végül a mozdulatai elől elugorva elengedtem.
- Biztosíthatlak róla hogy vannak akik nem értenének egyet veled! Bár igaz... van akik meg egyetértenek, de ez van - vontam meg a vállam.
- A helyzet Auróra az, hogy nem tudsz ilyen könnyen lerázni. Szóval... - léptem még hátra, és végül egy fotelba vetettem magam. - Ott tartottunk hogy hajlandó vagyo kazért fizetni, hogy megnézzem az apád munkáit...

*Még egy sikertelen kísérlet. Bár ez csak nézőpont kérdése, hisz fél sikernek számíthatott, hogy elment az ágyamból és végre megtalálta azt az alkalmatlanságot, amely vendégek számára van. Még ha kevesen is fordultak meg benne. Leültem az ágyra és karba tett kézzel, a falnak dőlve néztem a másik szemeibe miközben olyat tárt fel, amire még a délután rájöttem. Csak a szemem forgattam hallgattam.*
- Nézd, sajnálom ha nem érted azt, amit mondok. Lehet, hogy neked túlságosan kifinomult vagyok. De… *Dőltem előre, és bár az ágyon oldalt a földön volt a lábam mégis addig dőltem, amíg a könyököm nem érte el az ágyat. Arcom két kezem közé fektetve folytattam.*
… már elmondtam, hogy nem tudsz mit ajánlani. És mivel folyamatosan fizetésről beszélsz, emlékeztetnélek, hogy ha pénzre van szükségem, akkor ismerem azt a fogalmat, hogy; mun-ka. Mint láthatod eddig sem szakadt le sem a lábam, sem pedig a kezem Tőle. *Mutattam meg mind a két említett végtagom, hátha ez segít neki felfogni.*

Összeszorultak a fogaim. Eljátszadoztam a gondolattal hogy felpattanok és a torkánál fogva az ágyhoz szegezem ezt a buta kis cafkát. Legalábbis most biztosan úgy viselkedett. Aztán pedig esetleg körbe dobálom ugyan így a szobában.
- Na ide figyelj te tudatlan fruska... és csak hogy tudd, igen ez most sértegetés volt. Lehet hogy van egy-két dolog ami tetszik benned, legalábbis eddig értékeltem... de azért ne becsüld túl magad - kezdett a hangom baljóslatúvá válni.
- Persze-persze munka... de csak a hülyék mondanak nemet ilyen könnyű pénzre, aminek még hátulütője sincs. Nem beszélve arról, hogy egy kicsivel több pénzt tudnék adni ugye, mint amit rövid időn belül megkereshetnél egy átlag munkával. Mellesleg ha nem, akkor a fizetségnek több fajtája is lehet, nem csak pénz... És talán eddig azért nem szakadt le a kezed tőle eddig, mert eddig senki nem szakította le... - húztam össze a szemöldököm.

*Egész kényelmes volt a korábbi pozícióm, de a szavaira kénytelen voltam kiegyenesedni. Míg Ő beszélt addig a vérem felforrt és ha nem igyekeztek volna önkontrolra tanítani, akkor már kiabálnék mint egy fába szorult féreg. De most csak felálltam és könnyed léptekkel az ablakomhoz sétáltam és végig gondoltam a hallottakat. Pár perc volt csupán, de mikor végeztem egyenesen a fotelhez mentem, amiben épp ült és előtte megállva néztem le rá csípőre tett kézzel.*
- Folyamatosan sértegetsz, csak nem mindig veszed észre. Szóval ez nem volt újdonság. Értékeltél? Mégis mit? Nem úgy nézel ki, mint aki bármit is képes volna. Ékes bizonyíték erre, az, ahogy megcsókoltál. *Húztam el az ajkaim kissé kesernyésen és sértetten.*
- Semmit nem tudsz rólam, mégis úgy teszel mintha te cserélted volna a pelusom és nem pedig Emma. De lehet, hogy másoknál így működik és a talpad is megnyalják némi pénzért vagy másért cserébe. De nálam nem. Nekem sokkal többet jelentek azok a papírok és a hely érintetlensége. Hogy minden pontosan úgy van, ahogy öt éve úgy hagyta az apukám. *Ingattam meg a fejem és lesütöttem a tekintetem. Melyben újra szomorúság csillogott. Hangom azonban nyugodt volt és őszinte.*
- Nem tehetek róla, de nekem ez a fontos és nem az, ami másoknak. Nevezheted, aminek csak akarod, sértegethetsz, letépheted a karomat, de ez akkor sem fog megváltozni. Nem ismerlek Vincent, így nem tudom, hogy milyen vagy. Csak annyit, hogy miként csókolsz… *Öleltem át magam fázósan, miközben ugyan ott álltam ahol eddig.*
- De Te a helyemben, hagynád, hogy egy vadidegen feltúrja azt, amire olyan nagy gonddal vigyáztál öt éven keresztül és olyan sokat jelentene, mint nekem? *Néztem a szemébe.*
- És kérlek, őszintén válaszolj. Ne úgy, hogy a saját javad szolgálja. *Kértem, és bíztam benne, hogy legalább ennyit megtesz.*

Elnevettem magam, és nem éppen jó indulatúan.
- Fel sem merült benned, hogy amiket esetleg úgy értelmezel, hogy nem fogtam fel... az az ergo valószínűleg kihagytam, az az a része az egésznek, amit megértettem, de leszarom? - vontam fel a szemöldökömet.
Sóhajtottam.
- Mondtam csak átnézném a dolgokat, nem esne bántódásuk, vagy hasonló - aztán viszont elgondolkoztam a többin amit mondott. Ez aztán bizony probléma. - Nem tudtál volna egy egyszerűbb módot választani ennek az egésznek, igaz? - néztem rá csalódottan. - De még mindig úgy gondolom, hogy tudok olyat ajánlani neked ami megérné, csak rá kéne jönnünk mi az.
- Őszintén? - ismét elnevettem magam. - Azt hiszem be kell érned azzal hogy nem teljesen őszintén válaszolok. Öt év semmi, és vannak olyan dolgaim igen, amiben nem igazán viselném el ha mások csak úgy kutakodnának. - Elfintorodtam, tudtam hogy ezzel most rossz pozícióba helyeztem magam ebben az egészben.
- Mellesleg azt mondják sok mindent meg lehet tudni abból, hogy valaki hogyan csókol...