Utcák és sikátorok

- Köszönöm. * Mondtam, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy mire szólt a bókja.*
- Nem, nem vagyok ember. Egy olyan pofontól amit Te kaptál, valószínűleg Emma néni keze eltört volna, vagy épp meghúzta volna a csuklóját. * Forgattam a szemeim, bár fogalma sem lehetett arról, hogy Emma egy ember. De látható volt, hogy az én kezemnek semmi baja, hisz rezzenéstelen arccal használtam.*
- Azt mondtad, hogy Tőled érdekesen kaphatom meg és, hogy valóban ezt akarom-e és én bele mentem. Azt hittem arra gondoltál, hogy vállalkozol rá. De ha mégsem Vincent, akkor mond meg, mit kérsz cserébe. Mindenki megfizethető, még ha nem is a pénz az amire szüksége van vagy amivel megfizetik. * A düh megint kezdett úrrá lenni rajtam, a nevetése miatt. Kezdtem azt hinni, hogy játszadozik Velem. De eszem ágába sem jutott tágítani az elhatározásom mellől. Elvégre nem azt kértem, hogy költözzön hozzám és gondoskodjon rólam.*

- Áh igen a pofonok! Hogy is felejthettem el! - bár még valami implantja lehetett volna... de egy ilyen implant biztos vagyonokba kerülhetett volna, akár csak az hogy a kézfeje ennyire hasonlítson... egy eredetire.
- Hajh... figyelj rám kislány... ezt már túl tárgyaltuk. - Hirtelen kezdett ebből az egészből elegem lenni. Jó nem úgy dühöngve elegem, csak kezdett fárasztani. - Mellesleg nem gondolhattam meg magam azóta? - nem beszélve arról hogy ennyire emlegette biztos voltam benne, hogy valami más értelemben mondtam ilyet mint ahogy azt ő értette.
Közelebb léptem hozzá, és ha engedte végig simítottam az arcán.
- Haza kéne menned, és lezárni a napot. Mert ha azt várod hogy kalauzoljalak vagy tanítgassalak, nem fog megtörténni. A tudás hatalom. Elkísérni még hajlandó lettem volna, de többre ne számíts. Nem tudsz megfizetni. Jelenleg biztosan nem.

- De igen… * Hangom még mindig dühös volt, de a gyengéd érintésétől csalódottság kezdte átvenni a helyét. Természetesen nem húzódtam el, de a tekintetét kerültem. Semmi szükségem nem volt arra, hogy megsajnáljon. Már amennyi sajnálat szorulhatott belé. Lehet, hogy „Hercegnő” voltam, de ezt az egyet gyűlöltem. Pontosan öt éve. Szavaira azonban feltekintettem, nem is érdekelve, hogy mit láthat.*
- Nem. * Eszem ágába sem jutott haza menni. Sok időt vesztegettem el már így is, ha más nem tovább kell mennem munkáért. De még nem most…*
- Csak két kérdésre felelj még kérlek. Aztán megyek enni, ha jössz, jössz, ha nem, nos… egyedül megyek.* Ám valóban kértem. Nem utasítottam, hanem kértem mintha ez lenne a legfontosabb dolog, amit tudnom kell. No de erről szó sem volt, csak a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.*
- Azt mondtad, hogy „jelenleg”… ezt, hogy értetted? A másik pedig… akkor miért csókoltál meg? * Hangom komoly volt, de nem próbáltam meg semmit sem elrejteni. Nem értettem miért tette vagy mire gondolt. Csalódott voltam, de lemondtam arról, hogy végre békén hagy Emma néni.*

- Hát ha nem hát nem, de ha végül nem kísérlek el, bármi történjen veled nem az én hibám lesz - szögeztem le, mint úgy magamnak egy biztosítékként. Nehogy aztán valamiért engem okoljon.
- Hogy mit jelent az hogy jelenleg? - kicsit meglepett ez kérdése. - Ez egyszerű, hercegnő - ezúttal az utolsó szót él nélkül mondtam. - Van aki nem pénzben fizet nekem, vagy nem csak, de tőled most semmire nincs szükségem. De ki tudja, talán egyszer majd lehet.
- És az sem bonyolultabb hogy mért csókoltalak meg. Egyszerűen mert jó nő vagy... úgy alakra is - mutattam kicsit a kezemmel is anélkül hogy hozzáértem volna. - És mert megtehettem.

- Ez már a sokadik napom vagy estém az utcán munka után kutatva. Eddig is, csak Te történtél velem szóval nyugodtan megnyugodhat a lelkiismereted. * Utáltam a korábban történtekre, hisz ettől nagyobb „rossz” még nem történt velem.*
- Ha eljön valaha egyáltalán, azaz egyszer akkor keress meg. Nem hiszem, hogy túlságosan nehezedre esne megtalálni. * Komolyan gondoltam. Érdekelt, hogy mit tudna mutatni nekem. Nem teljesen hittem abban, hogy csak egy sült bolond lenne, akinek a szája jár.*
- Nos… Köszönöm a választ, és a bókot is Vincent. * Magam mögé tekintettem, hisz indulni készültem vacsorázni. De valahogy… valamiért nem akaródzott menni. Csak álltam és toporogtam, nem tudva, hogy miként is köszönhetnék el. Pláne, mert nem is tudtam, hogy velem tartana-e vagy sem. Kezdett kényelmetlenné válni számomra a helyzet…*

- Én történtem veled... nos igen ez egy jó fogalmazás - mosolyogtam. - DE hogy mi történik majd veled ez után... majd elválik. - Erre azt is mondhatta volna valaki, hogy jól megmondtam. De így volt. Az én tippem az volt hogy előbb utóbb beüt nála a krach. Nem kívántam neki, de ez szinte törvényszerű volt.
- Úgy lesz, hidd el. És én sem hiszem, hogy nehezemre esne megtalálni téged...
Kissé viszont irritált, hogy így megfogott ez a bájos arc. Valahol a tudatom hátulját macerálta, hogy nem kaphattam meg. De ez van. Lehet keresek majd mást, hogy lecsillapítsam magam.
- Nos akkor én megyek - mondtam és ezzel lezárnak tartottam a helyzetet. Megfordultam és elindultam...

(Köszönöm a játékot )

- Rendben és viszlát. * Mondtam esetlenül de már csak a hátának. Pár pillanatig nem mozdultam, de aztán elegem lett ebből a bárgyú viselkedésemből és dühösen, magam szidva némán Én is elindultam. De pár lépés után elhaltak a lépteim és évek óta először hagytam, hogy a dühöm vezéreljen. Illetve másodjára… pirultam el a gondolatra. Hagytam, hogy Mora vérem kiengedje magát és ennek segítségével viharoztam végig az utcán. Mintha ott sem lennék, mintha nem is lettem volna. Nem álltam meg a sarkon, hogy bemenjek enni… csak rohantam és rohantam… Akár egy űzött vad. Hogy ez után mi történt és hova lyukadtam ki, még magam sem tudom.

(Én is köszönöm. Egy élmény volt. )

Miután olyan felemás üzletet kötöttem az Elnökkel, még volt egy kis dolgom, ami sajnos azzal járt, hogy el kellett látogatnom a Holdra, bár nem nagyon fűlött hozzá a fogam, mert nem igazán szerettem a morák lakóhelyét. Viszont itt is ápolni kellett a jó kapcsolatokat, mert, ahogy azt Jason is mondta, szerettem volna majd terjeszkedni és ahhoz fel kellett vennem a kapcsolatot pár emberrel. Pár éve volt egy mora srác, aki innen pattant meg és az én bandámban kötött ki, de nem olyan rég visszaköltözött és hasonló szervezkedésbe fogott, mint én a vörös bolygón, így itt volt az ideje, hogy összekössük a két szervezetet. Ezért voltam hát most itt. Egyelőre azonban még volt időm a találkáig és csak zsebre dugott kézzel támasztottam az egyik épület falát, unottan nézelődve a jövő-menő embereket.

*Bár ne tettem volna, és kicsit körültekintőbben viselkedtem volna. De ez most nem ment. Jelenleg csak el akartam tűnni, de valójában csak a friss levegőre volt szükségem mely nagyobb intenzitással száguldott felém, ha hagytam, hogy a mora vérem felülkerekedjen a tanításokon. Ahogy próbáltam kikerülni egy szembe jövő embert/morát, nem érdekelt, hogy kit. De ennek köszönhetően belefutottam egy fiatal srácba ki épp a falnak dőlt, s ez megállásra késztetett az ütközés után. Ami biztos, nem lehetett kellemes a másiknak. *
- Nem látsz a szemedtől??? * Ripakodtam rá, Tőlem nem megszokott módon. De nem tehettem róla, feldúlt voltam még a korábban történtek miatt. Légzésem gyors volt, szinte kapkodtam a levegőt. Hajamba túrva próbáltam az előre hulló tincseket hátrasimítani. Ha a fiú végig tekint rajtam, egy szűk farmert, térdig érő, magas sarkú csizmát és egy fekete kabátba öltözött morát tekinthet meg. Barna hajam kiengedve hullt le a vállaimra, kissé kócosan a futástól. Zöld szemeimben harag csillogott és még valami más is.*

Mivel nem készültem rá, hogy bárki is belém botlik, ahogy ott múlattam az időt, így aztán őszintén megdöbbentett, hogy mégis sikerült nekem rohannia valakinek, minek következtében, pár lépést arrébb botladoztam.
Mikor még élesen rám is ripakodott a kétballábú nőszemély, nekem is eldurrant az agyam és miközben az egyensúlyom igyekeztem visszanyerni, fel sem pillantva rá vágtam vissza.
- Én nem látok a szememtől? Talán neked kéne megválogatni, hogy hol rendezel ámokfutást!
Közben aztán már rá is néztem, hogy lássam ki az, aki ennyire fennhordja az orrát, bár az, hogy mora, abban biztos voltam.
- Ááá! Üdvözlöm Szélvész kisasszony! - tettem hozzá, mikor végig szaladt rajta a pillantásom, hisz nem mondom tényleg jó bőr volt. - Talán ha vissza venne a stílusából, még tűrhető is lenne a modora. Hol vannak a kísérői?
Néztem a háta mögé, mert egy ilyen környéken egy ilyen lány, nem szokott csak úgy egyedül flangálni, nekem meg nem volt kedvem bunyózni.

*Mi tagadás, nem erre számítottam. De hogy jobbra vagy Vinc után rosszabbra számítottam nem tudtam eldönteni. De igaza volt, én voltam a vak jelen helyzetben és arról meg nem igazán Ő tehet, hogy épp ilyen kedvem van.*
- Jó! Igazad van! * Hangom még mindig dühödt volt, de jelenleg már csak azért, mert ez már a sokaid alkalom, hogy igazat kellett adnom egy vadidegennek. Kifújtam egy levegőt, hogy megnyugtassam magam végül bocsánat kérően néztem rá.*
- Ne haragudj… * Kértem bocsánatot és hallatszott a hangomon is, hogy valóban sajnálom.*
- …csak rossz estém van. * Magyarázkodtam, de ahogy feltekintet és újra megszólalt felhorkantam, de egy mosoly játszott az ajkaimon.*
- Úgy látom, ma este csak úgy ragadnak rám a becenevek. * Jegyeztem meg, hisz ez már a sokadik. A kérdést nem értettem és magam is hátra pillantottam. Azt hittem, hogy talán Vincent követett és Őt vette észre a másik.*
- Kísérőim? * Emeltem fel a tekintetem a másikra mint aki nem érti a dolgot. *
- Álláskereséshez, nem hiszem, hogy kísérőre lenne szükségem. * No igen, bálokra is csak Emma kísért régebben. De egyébként soha nem volt mellettem senki, nem szerettem ha minden lépésem figyelő szemek követik. *
- Mi bajod a stílusommal? * Kérdeztem összevont szemöldökkel a korábbi megjegyzésére vissza. Nem tudtam, hogy most provokálni akar, vagy tényleg valami baj van velem.*
- Nem is ismersz... ez nélkül pedig ez egy korai nyilatkozás. Úgy is mondhatnám, hogy csúnya előítélet.

Persze igaza volt, hiszen a felén dobott egy dühös mondatából nem tudhattam megítélni, hogy milyen a stílusa, de már éppen elég morával találkoztam, hogy azonnal általánosítsak, ebből a hangnemből.
Mikor azonban bocsánatot kért, már az én első mérgem is kezdett elszállni, és most már inkább kíváncsian, mint morcosan néztem a lányra.
- Azt hiszem akkor a bocsánatkérés lehet kölcsönös. – visszakoztam én is. – Csak igazából alaposan megleptél. – vigyorogtam most már el magam. – És egy ilyen csinos lánynak rossz napja, hogy lehet? Na meg ma már mást is fellöktél esetleg, hogy kaptál másik becenevet is? – emeltem meg a szemöldököm kérdőn.
Mikor láttam, hogy ő is hátra néz, akkor már tudtam, hogy nem kell váratlan testőrökre számítani, de akkor elég bátor vagy elég felkészült teremtéssel van dolgom.
- Bocs, csak azért kérdeztem, mert ritka, hogy egy csinos, fiatal lány itt egyedül kóboroljon. Tudod....…hmm…....ez nem az a környék. Ez akár veszélyes is lehet. – intettem egy kér rossz arcú egyén felé, akik most, hogy látták, a lány velem beszélget, más felé kezdtek oldalogni. – De, ezek szerint biztos meg tudod védeni magad. – vontam meg a vállam. – Egyébként, hová volt ez a nagy sietség?

A bocsánat kérésére bólintottam, és kezem felé nyújtva jeleztem, hogy elfogadtam.
-Aurora Moreira… * Mutatkoztam be egyúttal. Ám a kérdése mosolyt csalt az arcomra, hátamat a falnak vetettem, míg meggondoltam, hogy miként is ne árulnék el sokat azonban ne is hazudjak Neki.*
- Lássuk csak… nem találtam munkát… még mindig. Éhes vagyok, de elvették az étvágyam. Azt hiszem, ez már bőven elég ahhoz, hogy rossz estém legyen. * Az utolsó kérdésen felnevettem…*
- Nem. Azt hiszem, te vagy az első szerencsés akit ma fellöktem. No meg az elmúlt életem alatt is… * Ez árulkodhatott arról, hogy nem egy vén boszorka van elbújva egy fiatal testben. *
- De nem rég még „Hercegnő” voltam, most meg „Szélvész kisasszony”. Nem tudom melyik a jobb… * No persze tudtam… az elsőnek Vincent szájából éle volt. Kivéve azt az egy, utolsó alkalmat mikor kiejtette. Akkor egészen lágynak hatott.*
- Mintha csak Vincentet hallanám… * Forgattam a szemem, mely az égen állapodott meg. *
- Ugyan mégis miféle veszély leselkedne rám? Ha meg mégis, ha tudnám sem biztos, hogy ártanék másoknak. * Vontam meg a vállam s újra a szemébe néztem. Elvégre futni tudok, de nm tudtam elképzelni olyan embert aki ártott volna nekem. *
- Nem tudom… * Feleltem az utolsó kérdésére.*
- Te vársz valakit?

- Paul Donovan! – ráztam meg a kezét tovább vigyorogva, hiszen most, hogy kezdtünk beszédbe elegyedni, már nem is volt olyan nagyon ellenemre a stílusa.
- Ezek szerint nem vagy egy harcias típus, ha még csak fel sem löktél senkit életedben, bár ez ezen a bolygón igazán szokatlan visszafogottságra vall. – jegyzetem meg, hiszen még nem tudhattam, hogy milyen fajhoz tartozik, akár ezzel a szelídséggel még ember is lehet.
Aztán felnevettem én is, ahogy a másik becenevet meghallottam, amit ráragasztottak.
- Igazából ez is igazán illő lenne rád. – helyeseltem. – Vincent? – néztem rá kérdőn. – Valami udvarló, vagy esetleg komolyabb partner? Bár semmi közöm hozzá. – vontam meg a vállam. – Csak nem szeretnék félreértést.
Az, hogy eszébe sem jutott, hogy veszélyes is lehet egyedül mászkálni ebben a sikátorban, az már viszont arra utalt, hogy nincs sok élettapasztalata, főleg ezen a környéken nem.
- Hát tudod, vannak olyanok, akik szeretnek belekötni másokba, meg aztán az értékeiket is szeretik a magukénak tudni, és ezért nem árt, ha az ember felkészül itt ilyenekre. Azzal nem fogod meghatni őket, ha te nem ütsz vissza. – rázom meg a fejem kissé értetlenül.
- Áááá! Szóval csak úgy rohantál a vakvilágba. – bólogattam vigyorogva. – Az sem rossz. Én pedig tényleg várok valakit, de még korán van. – vontam meg a vállam. De, ha gondolod elkísérlek egy darabig, hogy biztosan ne essen bajod.

- Ezt tökéletesen látod Paul. Az észérveket és bizonyítást mindig is nagyobb előnyben részesítettem, mint a barbár erőszakot. Aminek nem mellesleg semmi értelmét nem látom. Amit nem lehet érvekkel elérni, arra az erőszak sem megoldás.* Néztem ismét rá, valami jelét keresve annak, hogy nem tart teljesen hibbantnak a szavaim és ezzel együtt a felfogásom miatt. *
- Állítólag ez a legbiztonságosabb bolygó… Legalábbis anya mindig ezt mondta. * Vontam meg a vállam, jelezve, hogy továbbra sem tartom valószínűnek azt, hogy Én volnék az egyetlen aki nem árt másoknak.*
- Igen, valóban az. * Mosolyodtam el. De nem igazán azért, mert helyeselt hanem mert tudtam, hogy ez igaz. Még ha nincs is rózsaszín palotám és még mindig fáj a férfi korábbi viselkedése. De gondolataimból hamar kirángatott az újabb kérdés, melyen talán az est folyamán, tiszta szívből felnevettem. Annak ellenére, hogy valahol mélyen megfogalmazódott bennem egy aprócska kérdés. De nem akartam ezzel foglalkozni.*
- Vincent? *Ingattam a fejem, még mindig mosolyogva.*
- Tudod, ez a legmurisabb, amit bárki is feltételezett. Nem. Azt hiszem Vincent és az udvarlás két külön dolog. Ahogy szerintem a komolyság sem épp a legkedveltebb foglalkozása. De ez csak az Én véleményem… * Vontam végül vállat, hisz egyetlen találkozás alatt aligha lehettem ezekben biztos.*
- De nem élek udvarlókkal, és igazából semmi olyannal sem, amit a Férfiak adhatnak meg. Nem kell tartanod attól, hogy előbukkan a sötétből egy lajstromért kiáltozó hím. * Mosolyogtam rá kedvesen. S ezen nem is akartam változtatni. Jó, talán majd egyszer… de az nem most lesz.*
- A legértékesebb dolog, ami nálam van, az én magam vagyok. * Tényleg nem volt nálam más. Csak a zsebemben egy régi telefon, meg a pénztálcámba némi készpénz. De az sem csillagászati összeg.*
- Futni még tudok… ahogy tapasztalhattad is. * Mosolyodtam el ismét.*
- Jaj ne… már Te is haza akarsz zavarni? Eszem ágában sincs ez tenni. Addig biztosan nem, míg Emma néni nem fekszik le. Ha elakarsz kísérni, ahogy menjünk és együnk valamit. De mért, neked még nem volt olyan, hogy csak azt érezted, hogy menned kell de nem tudtad, hogy hova? Bárhova, csak el arról a helyről? * Néztem rá kérdőn, nem tudtam, hogy most Ő is nevet rajtam, vagy csak épp szórakozott kedve van.*

Nagyot néztem, mikor meghallottam, hogy mi a véleménye az erőszakról. Már nem azért, hogy nő létére ez, csak ritka ilyet hallani, legalábbis az én köreimben, de persze ezt nem fogom az orrára kötni.
- Hát a Marshoz képest mindenképpen! – hagytam rá, hiszen ahhoz képest minden biztonságosabb volt, de hát én ebből élek, így nem nagyon izgatott a dolog, viszont a tény az tény maradt. – De ezzel szerintem az Orion telepatái azért vitatkoznának. – tettem hozzá vigyorogva.
Mikor csilingelően felnevetett, az megragadta a figyelmemet, nagyon édes volt és ettől olyan ártatlan kislányos lett, ami persze lehet, hogy tényleg így van.
- Akkor jó! Tényleg nem akartam félreértést, de azért érdekes figura lehet ezek szerint ez a Vincent. – vontam meg a vállam, de nem nagyon érdekelt tovább, hiszen nem akartam én komolyan udvarlásba bocsátkozni, de egy kis flört belefért az időmbe.
- Ennyire utálod a férfiakat, vagy rossz tapasztalatos volt? – kapom fel azért a szavaira a fejem, hiszen egy ő korabeli lány, általában épp az ellenkezőjét teszi, ha nem csal az emlékezetem és azért nekem is van benne tapasztalatom.
Aztán, ahogy folytatta, hogy nincs nála semmi érték, meg, hogy jól tud futni, alaposan végig mértem, persze csak olyan játékosan.
- Hát azt megtapasztaltam, de eszem ágában sincs hazaküldeni, ahhoz a „rémséges” Emma nénihez, aki valami mumus lehet, csak erről a környékről kísértelek volna ki, de akár be is ülhetünk valahová, egy kis időre. – néztem meg a kommunikátorom kijelzőjét, de nem kaptam még üzenetet, hogy itt lenne, akit várok, így ez belefér még.

- Az Orion telepatái? * Vontam fel a szemöldököm kérdőn. Úgy tűnt, mintha sokat tudna róluk. De Tőlem valószínűleg mindenki többet tud. A kérdésre elvörösödtem és szerintem még a fejem búbját is pír borította el.
- Nem. Nincs rossz tapasztalatom… mert… nincs is. *~ Kivéve ezt a korábbi csókot, ami miatt beléd rohantam. ~ Esetlenül álltam egyik lábamról a másikra, miközben feleltem. Nem tudtam, hogy mennyire volt érthető az amit mondtam Paul számára. De idegesített az esetlen viselkedésem, így megállásra erőszakoltam a lábaimat és belenéztem a srác szemeibe. Nem tudtam, hogy miként reagál de felkészítettem magam a legrosszabbra. Arra, hogy jót mulat majd rajtam. *
- Nem mumus… csak épp nem akarom végig válaszolni a kínos kérdéseit. Addig nem, míg nem aludtam rá egyet és nem tudtam végig gondolni nyugodtan a történteket. * Vontam meg a vállam.*
- Jaj ne… igazán nem akarlak feltartani. * Mentegetőztem a meghívásom miatt. De ha nem visszakozott, akkor megindultam szintén visszafelé, ahol láttam egy büfét korábban. Bár fogalmam sem volt, hogy meddig jutottam Tőle a nagy rohanásban.*

Valahogy a kérdéséből adódóan most már szinte biztos voltam benne, hogy nem nagyon járhatott még más bolygón.
Elvigyorodtam, ahogy láttam a zavart reakcióját, miután meghallotta a szavaimat, és ez nem csak a bolygók látogatásának hiányát, hanem a fiúk hiányát is jelezte az életében, bár ezt nem is nagyon titkolta, amit lányoktól még nem igen hallottam.
- Ne haragudj! – néztem rá bocsánatkérően. – Nem rajtad mulatok, csak olyan aranyos vagy ezzel a pirulással és ahogy még el is ismered, ezt nem sűrűn hallani magad korabeli lányoktól, sőt inkább listát mutatnak az általuk meghódított fiúkról. – mentegetőztem.
- Tehát Emma néni, mivel gondolom anyukádról nem így nyilatkoznál, valami rokon, vagy nevelőnő? Legalábbis a szavaidból ezt veszem ki. – kérdeztem, mert most már kíváncsi voltam kitől tart ennyire, hogy még a szavait is meg kell válogatni.
- És nem tartasz fel. – ráztam meg a fejem. – Majd rám csörögnek, ha kellek, addig szívesen lógok veled, hátha tudok egy-két jótanáccsal szolgálni, már, ha érdekel valami, amiben segíteni tudok.

- Sajnálom, ha az igaz szó ismeretlen a korombelieknél. De Én akkor sem fogok hazudni, hogy nagylánynak tűnjek. Pláne nem listákat mutogatni, még akkor sem, ha lenne. Ez etikátlan és nem épp előnyös, ha az ember még nem házasodott meg. Ki akarna egy olyan nőt magának, akinek az ágyát már megjárta mindenki? * Vontam meg a vállam ismét. Nos igen, ez egy nagyon rossz szokásom, melyről nem sikerült senkinek sem leszoktatnia. Valahol azonban megnyugtató volt, hogy valaki végre nem rajtam nevet.*
- Emma néni a családunk tagja volt mióta az eszemet tudom. Kevesebb mint egy anyuka… *az utolsó szót fájdalommal ejtettem ki.*
- … azonban mégis több mint egy nevelőnő. * Szavai ismét megmosolyogtattak és már biztos voltam benne, hogy nem egy idős emberrel állok szemben. Ők aligha használták volna a „lógni” szót. *
- Amiben nekem kéne tanács vagy segítség aligha hiszem, hogy egy fiatal srác megtudná adni. Emma azt vette a fejébe, hogy társasági életet kéne élnem. Annak ellenére, hogy szüleim halála után Ő volt az, aki félt ha elmentem otthonról. * Húztam el a számat a gondolatra is.*
- Na de ennyi elég rólam egyelőre. Ha nekem veszélyes az utcán ilyen későn, akkor neked is. Mégis, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog álldogálsz egy sötét utcán. Miért? * Persze, azt már említette, hogy vár valakit. De ez még nem volt kellő magyarázat számomra.*

- Ó, de rég találkoztam már ilyen felfogással! – vigyorogtam a szavaira. – Jobban mondva nem is találkoztam ilyen hozzáállással, de teszik. Bár a mai világban, nem tudom mennyit tudsz róla, de kétlem, hogy sokat, már senkit nem érdekel, hogy hányan fordultak meg az ágyadban az esküvő előtt. – vontam meg a vállam a kissé ódivatúnak tűnő hozzáállására.
- Oké, értem! – bólintottam Emma néni státusára, de ez felvetett bennem egy pár kérdést és én általában kimondom, amit gondolok. Na, jó! Nem mindig, de általában.
- Mi történt a szüleiddel? Hiszen azért nem mindennapos, hogy egy ilyen fiatal lány egyedül maradjon. – nézek a mellettem sétáló lányra. – De persze, ne válaszolj, ha kényes témát érintek. – tettem hozzá, hiszen éreztem a keserűséget a hangjában.
Micsoda gentlamen lettem hirtelen! Még magamat is megleptem, bár eddig is tudtam viselkedni, hiszen az üzlet azért megkövetelte néha.
- Sosem tudhatod, egy ilyen fiatalnak tűnő….- nyomtam meg a szót, - srácnak mennyi tapasztalata van, hiszen, akár több száz éves is lehetek, nem? – nevettem fel a felvetésén.
- Én nem most járok ezen a környéken egyedül és az összeköttetéseim is megvannak, szóval ne félts engem. Nagyobb biztonságban vagyok itt, mint a Parlamentben a nagykutyák. – hessegettem el a féltését. – Üzleti ügyben járok itt amúgy.
Közben megérkeztünk a büféhez, ahol beálltam a sorba és kérdőn néztem rá.
- Mit kérsz?

- Csak annyit, amit egy több száz éves szülőktől, egy ember nevelőnőtől és a könyveimben megtudhattam. * Forgattam a szemeim. Nem vagyok Én Ódivatú, mindössze a szüleim nem ennek a kornak a szülöttei.*
- Ez úgy hangzik, mintha mindegy lenne, hogy hányan haraptak bele abba a szendvicsbe amit Te rendeltél. * Jutott eszembe egy higiénikus példa. Hát mi tagadás, valóban ijesztő volt a gondolat, hogy ágyról, ágyra járjak csak mert ez a megszokott.*
- Már 21 éves vagyok. * Húztam ki magam büszkén, mintha legalább azt mondtam volna, hogy több ezer éves vagyok és még élek. *
- Nem tudom pontosan. Egy hétvégén elmentek Londonba ahogy szoktak, de nem tértek vissza. Állítólag balesetük volt, de sokan valami DarkHeartről vagy miről pusmogtak eleinte. Ami csak egy legenda… De ez már 5 éve volt.* Vontam meg a vállam. Fájt, de már csak a hiányuk. A történtek nem annyira. De tény, hogy néha-néha rám tör, hogy tudnom kell mi történt pontosan. A felvetése egy halvány mosolyt csal az arcomra.*
- Igazad van. Lehetnél… De egy fiatal testbe bújt vénség nem használná azt a szót, hogy „lógni” és valószínűleg nem úsztam volna meg egy rosszalló pillantással, hogy neki mentem. Szóval, mennyi idős is vagy Paul?
- Egy kis salátát és valamilyen sütit. Az utóbbit Rád bízom… * Mondtam és elkezdtem a kabátom zsebében matatni, hogy elővadásszam a pénztárcám. *
- Miféle üzleti ügy? * Kelltette fel a kíváncsiságom. *

- Talán így már érthető a véleményed. – bólintottam kissé megértőbben, majd jóízűen felnevettem a szendvicses hasonlatán. – Neked aztán találó beszólásaid vannak Aurora.
Majd játékosan meghajoltam előtte, mikor olyan fenséges hangon közölte, hogy 21 éves, mintha azt mondta volna, hogy ő a bolygó királynője.
Bár sok szomorú történetet hallottam, hiszen utcakölykök között élek és ott is nőttem fel, tehát nem újdonság nekem, ha valakinek nem élnek a szülei vagy más rokonai, de mégis elkomorodtam, ahogy meghallottam a lány történetét, ami láttam, hogy még mindig fáj neki, bár igyekezett semleges hangot megütni.
- Hát igen, DarkHeart! – értettem vele egyet. – Amit nem tudnak megmagyarázni, azt mind az ő számlájára írják, így egyszerűbb. Olyan ő, mint a hétfejű sárkány volt réges-régen. – vontam meg én is a vállam.
- Nagyon is logikus következtetéseid vannak. – vigyorogtam rá. – Igen, igazad van, nem vagyok több száz éves és még csak mora sem, csak egy 25 éves srác. – válaszoltam a kérdésére, hiszen ő is „bevallotta” az előbb a korát.
Mikor sorra kerültem leadtam a rendelést, de én egy hamburgert kértem, meg egy sört, majd, amikor megkaptam az egyik üres asztalhoz invitáltam a partnerem és intettem, hogy tegye el a pénzt.
- Szívesen meghívlak, nekem sem árt, ha eszem valamit és társaságban jobban esik. – magyaráztam, de aztán a kérdésére is igyekeztem valami hihető választ adni. – Mondhatni én olyan kereskedőféle vagyok és most éppen igyekszem bővíteni a hatókörömet, mert eddig csak a Marson voltam otthon és ezen szeretnék változtatni. És te? Milyen ügyben száguldozol itt?

- Köszönöm. * Szóltam őszintén a megjegyzésére. Mások talán gyerekes példának tartották volna és más okból nevettek volna. De Ő nem. Legalábbis nem úgy vettem észre. A meghajlás visszahozta korábbi jókedvem és sasszézva előrébb kerülve pukedliztem egyet viszonzásképp. Ez a játékosság kissé felszabadított és eltörölt minden korábbi gondom és bajom. *
- Ha ez egy újabb bók, akkor jogtalan. Azért mert fiatal Szélvész Hercegnő vagyok még nem buta. A könyvekből többet lehet megtudni mint azt gondolnák legtöbben. * Mosolyogtam rá miközben vártunk.*
- Az elméleti tudást meg már csak alkalmazni kell gyakorlatban. * Mondtam mintha ez olyan könnyű lenne. De valahol tudtam, hogy ez azért nem ilyen egyszerű.*
- Óh… és mégis eljöttél egy morával. Nem félsz? * Kérdeztem játékosan. Tudtam, hogy emberek nélkül nem élnék. De erre volt ott Emma… többek között. Azonban Ő közel áll a családhoz, így a beáldozása szóba sem jöhetett. De tudtam erről mindent, annak ellenére, hogy erőszakkal, beleegyezés nélkül nem venném el senkitől az erejét. Nem még, hogy meg is öljem a magam érdekében. De akár meg is tehettem volna.*
- Köszönöm. * Foglaltam helyett Paullal szemben.*
- Mivel kereskedsz? Milyen a Marson? Én?... * Ettem egy falatot a salátából és kis idő múltán válaszoltam.*
- Munkát keresek. De eleddig sikertelenül… Nem sok lehetőség van erre felé. * Biggyesztettem le az ajkaimat.*

- Bocsánat nem tudtam, hogy mora vagy, - mosolyogtam rá kajánul, - én csak egy csinos lánnyal jöttem el. – bókoltam neki, hogy szokja. – Egyébként ezek szerint félnem kéne tőled? Nem látszol túl félelmetesnek. – nevettem el magam végig nézve rajta szándékosan tetőtől talpig.
Mikor már ültünk és falatoztunk, azért megkaptam a következő kérdést és most törhettem a fejem, hogy mit mondjak neki, mert annyira ártatlan volt, hogy nem volt szívem a képébe hazudni, amit máskor, minden lelkiismeret-furdalás nélkül megteszek másokkal.
- Hát…őőőő…ezzel is, azzal is, de talán azt mondanám, hogy a jól értesültségemet adom el. – böktem ki végül, aztán vagy érti vagy nem. – És a Mars? Át eléggé kaotikus az itteniekhez viszonyítva, hiszen ahogy már megjegyezted az előbb, itt a legbiztonságosabb. Elég sok a rossz környék és nagy a szegénység. Szóval nem sokan vágynak oda, csak akik szeretik a szabadságot és, hogy nem mondja meg nekik, sem az Elnök, sem egy királynő, sem valami Lord, hogy mit tegyen.
A munkakeresési életcéljára csak néztem rá nagyokat, de hát van olyan, akinek furcsa hobbijai vannak.
- Ebben tényleg nem tudok segíteni, mert én nem vagyok ismerős az ilyen lehetőségekben, de majd megkérdem a haveromat, ha előkerül végre, hátha ő tud valamit. – ajánlottam fel bizonytalanul. – De miért akarsz dolgozni, kevés a pénzed?

- Ezt elég nehéz elhinnem… * Vontam fel a szemöldököm, hisz az embereknek aligha van több száz éves szülője. Már pedig ezt korábban elárultam. *
- Csak nem egy udvarlóval gazdagodtam? * Kérdeztem vissza a bókjára, hisz ez már a sokadik volt. S jelenleg már hülyének éreztem magam, hogy minden második mondatom egy „köszönöm”-mel kezdődik. *
- Óóó… szóval szimplán a megjelenésem az oka? És ha egy vénboszorka élne ugyan ebben a testben? Elvégre a Hófehérkében a boszorkány sem épp egy farkas bőrébe bújt…* Nem hittem, hogy csak a külsőm miatt nem félt Tőlem. *
- Érdekes… *vontam összerosszallóan a szemöldököm.*
- Szóval olyan információkat szolgáltatsz másoknak, amelyeket ha megszerezhetnek árthatnak másoknak. * Húztam el a számat. Nem tűnt valami tisztességesnek ezt hallva, pedig a megjelenése nem erről árulkodott.*
- Milyen érzés a szabadság? *Kérdeztem, hisz a magam módján én is szabad voltam. De tudtam, hogy saját magam vagyok a börtönöröm. És ki tudja mit meg nem adnék, azért, hogy akár csak egy napra is kiszabaduljak a saját rácsaim közül. Kérdését hallva kissé fészkelődni kezdtem a széken. Nem épp hatott kellemesen a kérdés.*
- Nos… így is mondhatjuk. * Vontam vállat végül.*
- Apám fanatikus kutató volt és ezt saját zsebből finanszírozta, de hasznot nem hoztak soha. Pár éve még nem értettem, hogy ez miért olyan nagy gond anyunak ha ez aput boldoggá teszi. De haláluk után a számlakivonatokat lekérve már értettem… És bár nem mondhatom azt, hogy üres kézzel hagytak itt… De van egy házam, amit fent kell tartanom. Illetve még egy Londonban, amiről fogalmam sincs, hogy hol található és ott milyen a helyzet. Emma dolgozik és már nem kér fizetést. De a fajomnak köszönhetően nem mondhatom, hogy életem végéig kitart az amit rám hagytak. Még akkor sem, ha eladom a Londoni házat. De eszemben sincs… a szüleimnek fontos volt. S ha elég bátor leszek, akkor szeretnék ellátogatni oda. * Mosolyogtam rá miközben zöld szemeim csillogtak a vágytól.*
- A másik amit keresek a munkán kívül, az pedig az élet. De hát Vincent nem akarta megadni, mert… mert nem leszek szendvics. * Vontam vállat elpirulva.*