Utcák és sikátorok

- Sajnálom, hogy nem ismerem a szelektív agyadat. *Feleltem durcásan, de a sóhaja mindent elárult. Ahogy azt is, hogy továbbra sem úszom meg a másikat. Nem óhajtottam végig állni a válaszát. Így miközben Ő beszélt, ott ahol eddig álltam, csak egyszerűen leültem a puha szőnyegre. Térdeim felvontam és azokat átölelve gondosan elrendeztem az öltözékem és megtámasztottam a fejem rajta. *
- Vinc, nem igaz, hogy nem látod a saját szavaidban a buktatókat. Nem esik baja, ez igaz. De az érintetlenségének a varázsa elvész azzal, hogy átnézed őket. *Ingattam meg a fejem, ám kérdésére elmosolyodtam.*
- Tudod, ha nem épp megfosztani készülnél egy újabb dologtól, ami fontos nekem, még örülnék is annak, hogy most itt vagy. De ha Te sem tennéd, akkor miért várod el Tőlem, hogy én minden probléma nélkül megengedjem? *Tettem fel egy újabb kérdést. Amely szimpla tájékozódás jellegű, semmivel sem befolyásolja a döntésem. Ahogy a korábbi válasza sem tette.*
- Nos, akik ezt mondják, azoknak bizonyára sok tapasztalata van. De mindketten tudjuk, hogy ez belőlem hiányzik… *Vontam meg kissé a vállam mosolyogva. *
- De, tegyük fel, hogy megengedem, hogy a felügyeletem alatt átnézd, és nem várom meg, míg önkényesen betörsz és romba döntöd az egészet. Ha találsz valami használhatót, számodra értékeset akkor mit teszel? Egyébként meg, annak ellenére, hogy kételkedem abban, hogy valóban tudnál, ajánlani azért hallgatom Őket.

- De igen látom - mondtam keményen és az utolsó szóra talán gunyorosan is. - Kösz hogy emlékeztetsz - fintorodtam el. - A különbség az hogy ha valaki az én dolgaimba néz bele, az veszélyes lehet a munkámra nézve.
Lazán felvontam mind két szemöldökömet. Nézzenek oda, talán úgy látszik, ez a lány néha még okosabb is mint aminek tűnik.
- Nos ha nem tudom minden egyes részletét megjegyezni akkor lemásolom, valamilyen formában.
- Ugyan már, könyörgöm. Honnan a fenéből tudhatnám, hogy te mire vágyódsz a lelked legmélyebb bugyraiban - gesztikuláltam hozzá az ujjaimmal, és hajszálnyira voltam attól, hogy ismét a szemeimet forgassam. - A legújabb divatos kollekciót talán? Vagy igazi arany ékszereket? Esetleg elmegyek odáig hogy egy hajót? Vagy védelmet szerény személyednek? - találgattam cinikusan.

*Igyekeztem visszafojtani az ellenszenvem a viselkedése iránt, így csak lehunytam a szemem és inkább nem válaszoltam a fél mondataira.*
- De ahhoz, hogy lemásold, el kell vinned. Vagy talán fényképezőt is hoztál magaddal? * Húztam el a számat. Ám az újabb kirohanására a meghökkenésem után ismét egy keserű mosoly terült el az ajkaimon. Bár inkább volt mondható gúnyosnak.*
- Hát ennyire tartasz? * Kérdeztem végül újra lehunytam a szemem egy pillanatra miközben erősebben szorítottam magamhoz a lábaim.*
- Látod, állandóan a torkomnak ugrasz és még engem szólsz le mert nem lehet velem beszélni. Komolyan mondom rosszabb, vagy mint egy kölyök. Azok legalább egy dologért rinyálnak, de te mindenért. Ha ezt mondom nem jó, ha azt az sem jó. Ha ezt kérdezem szintén nem jó. HA meg sem szólalok, valószínűleg az sem lenne jó. Azt már feltártad, hogy mit akarsz. De engem az érdekelne, hogy miként gondoltad a továbbiakat. *Álltam fel a földről és az ajtó felé pillantottam.*
- Mellesleg láthatnád, hogy nem volna etikus úgy elfogadnom az ajánlatod bármi is legyen az, hogy még csak azt sem tudom, hogy megérdemeltem-e azt, amit kaptam. De van egy ötletem. Most szépen felemeld a csontos hátsód és síri csendben követsz, hogy Emma ne hallja meg, hogy van valaki rajtam kívül a házban. Elvezetlek oda, ahol el tudod dönteni, hogy megéri-e ez a hajcihő. Rendben? *Vontam fel a szemöldököm kérdőn.*

- Azt mondtam nem viszem el, nem igaz? Akkor nem viszem el. Erre találták fel az írást... meg hasonlókat, a kisebbnél kisebb számítógép egységekről nem is beszélve.
- Csak felsoroltam pár dolgot ami eszembe jutott, honnan tudnám hogy mit akarsz? De ezt már mondtam.
Megvontam volna a vállam, és közöltem volna, hogy az üzlet az üzlet. De sikerült végig hallgatnom. A szavai alapján... már a szövege elején kitűnt hogy nem tudja hogy működik manapság valami az üzletek terén. De végül inkább felálltam lassan.
- Ritka becsületes vagy Auróra... - mondtam, de ebben kivételesen semmilyen érzelmi hangnem nem volt. Igazából értékeltem is ezt benne, de enélkül is keresztül mentem volna az üzleten, ha sikerült megegyeznünk.
Intettem hogy csak utána. És ezzel úgy vettem, hogy beleegyeztem a feltételeibe.

- … és „tudatlan fruska”. *Ismételtem korábbi szavait halkan, amivel valóban sikerült megbántania. De közben már a kezem a kilincsen volt, ahol egy pillanatra hezitáltam. Végül kifújva a levegőt lenyomtam és elhagytam a szobát miközben kezem hátranyújtottam és megfogtam a férfi kezét. Semmi nem fordult meg a fejemben, mindössze csak nem akartam, hogy bárminek is neki menjen. A szobámból nem vezetett hosszú út a pince bejáratáig mely a folyosó legvégén helyezkedett el. Annyi gond volt, hogy ez az ajtó sréhan szembe volt Emmáéval. Elhaladva az ajtó előtt, gyorsan bepötyögtem a kódot ami csipogással jelezte, hogy elfogadta. *
- Kicsikém? Baj van? *Szólt a női hang az ajtó mögül. De gyorsan lenyomtam a kilincset és magam mögé vonva a férfit eresztettem be. De nem engedtem el a kezét, hogy nélkülem menjen le.*
- Nem. Csak szeretnéd elbúcsúzni apu emlékétől. Aludj nyugodtan, nem tudom, meddig leszek lent. *A korábbi vitának köszönhetően a nő volt az utolsó személy, akivel jelenleg beszélni akartam, így behúztam magam mögött az ajtót, ami egy csipogással le is zárt. Jobb kezemnél felkapcsoltam a világítás és elkezdtem lefelé haladni. Immár elengedve a férfi kezét. Leérve az asztal előtti széken végighúztam a kezem. Olyan óvatosan, mintha csak porcelánból volna.*
- Ha le akarsz ülni, akkor ott a fotel. Én is azt szoktam használni. *Egyetlen fotel volt, az is a könyvespolc előtt, amiről be lehetett látni az egész helységet. Az asztalon rengeteg papír volt szanaszéjjel, ahogy a fiókokban is, bár ott némiképp rendezettebbek voltak. Az asztalon megtalálható volt egy bögre, egy régebbi típusú számítógép összecsukva és egy fotó melyen 7 éves voltam és anyu egy puszit nyomott az arcomra, miközben megmutattam neki a táncversenyen nyert díjam. Az asztal fölött egy újabb polcrendszer volt melyen kisebb, nagyobb kütyük és szerszámok voltak elhelyezve. Tekintetem megakadt a képen, amit már annyiszor láttam és finoman végig futott az ujjam anya arcán.*
- Egyelőre tartsd a zsebedben a másolásra szolgáló eszközeidet, és ha kérhetem, akkor a lehető legkevesebb dologhoz nyúlj hozzá vagy mozdítsd el a helyéről. *Hangom kissé fátyolos volt, ahogy a tekintetem is mikor a férfire tekintettem. Csak a vak nem láthatta azt a tengernyi fájdalmat, ami sugárzott belőle miközben egy lépést hátráltam, hogy a férfi szét tudjon nézni.*

- Hát hogy ha úgy viselkedsz - sóhajtottam. De nem terveztem erről a témáról tovább beszélni.
Csendben követtem. Sőt valószínűleg én halkabban vagyok képes járni mint ő. Valamiért ez egy gúnyos mosolyt akart csalni az arcomra, de csak egy fintor lett belőle. De ami azt illeti a rendezkedése már nem tetszett. Mintha én magamtól nem tudtam volna elbújni! Pff... De nem szólaltam meg, csak amikor mikor már lent voltunk.
- És ha nem nyúlok hozzá, meg mondanád, mégis hogy nézem át a dolgokat? - elfintorodtam ismét és már el is fordultam tőle. Nekiálltam nézelődni. A kilátszó papírokat néztem meg először, majd a polcok tartalmát. Volt pár érdekes darab ami kezdte felkelteni az érdeklődésem. Végül a számítógépet kezdtem megkörnyékezni. Úgy éreztem magam mint aki még nem tudta eldönteni, hogy meg merje-e érinteni avagy sem. Pedig pont én?

- Azt mondtam, hogy a lehető legkevesebbet. Nem azt, hogy egyáltalán ne tedd. *Feleltem halkan, miközben hátrébb vonultam. Apró és fürge ujjaim végig szaladtak a könyveken miközben azért fél szemem a másikon tartottam. Akarata ellenére minden egyes mozdulatával, ami apu cuccait érintette valami meghasadt bennem. De a tőlem telhető legjobban igyekeztem leplezni. Ami a testbeszédemre hatott csak ki, a szememet még én sem tudtam kontrolálni. Vagy csak én nem és még nem. A férfi hezitálásán megakadt a tekintetem és lehuppantam a fotelbe.*
- Nem harap. De csodát ne várj Tőle. *A teteje ugyan nem volt poros, de ha a férfi felhajtja ez már a belsejéről nem mondható el. Ha pedig bekapcsolja kissé nyögve nyelősen indul meg, miközben a ventilátor egy por vihart kavar. Ez a hang összerántotta a testem és lábaim felhúzva öleltem magam, hogy ne essek darabokra.*

- Rendben - feleltem még neki vissza, de a hangom egészen érzelem mentes volt. Csak arra vontam fel a szemöldökömet, hogy megengedte, hogy hozzányúljak a géphez.
- Ugyan gyönyörűm, nem is tudod te, ezek mire képesek. Én is dolgoztam már ilyenekkel... - még gondolkoztam pár pillanatot, majd hátra fordultam Aurórához. - Tudod a jelszót? - amíg nem válaszolt nem akartam bekapcsolni a gépet. Ha nem tudja, akkor is lett volna megoldás, de akkor jobban jártam volna, hogy ha az előtt teszek intézkedéseket, hogy beindítanám. Igazából lehet egyszerűbb lett volna ha szétszedem és az adattárolót elviszem, de hát azt mondta semmit nem vihetek el. Bár lehet egy igenlő válasznak, és a mellé ,,csatolt" jelszónak jobban örültem volna.

- Valóban nem tudom. Nekem már valamivel újabb van és kisebb. *A kérdésre összevontam a szemöldököm és elgondolkozva néztem a másikra.*
- Jelszó? Miből gondolod, hogy kér egyáltalán? *Nekem ez meg sem fordult a fejemben, azonban apu nem volt egy bonyolult esett. Legalábbis annak, nem aki ismerte.*
- Nem hiszem, hogy kérne. De ha mégis, akkor valószínűleg a következő a jelszó: A29810704.04:56M *Nem egy bonyolult, de ha szükség volt rá megismételtem még egyszer. Elbambultam egy pillanatra, hogy eltereljem a gondolataim, de ez nem ment.*
- Közben kérdezhetek valamit? *Tettem fel a kérdést, és reméltem, hogy tud többfelé is figyelni és ha mással nem is de azzal megnyugtat, hogy beszél.*

- Általában ha valaki dolgozik valamin, legtöbb esetben legalább valami egyszerű dologgal levédi, és jelszót rak rá. Nem ritka eset, hogy valaki nem szereti ha a dolgai között kotorásznak.
Ahogy én sem szerettem. Az egy más kérdés, hogy ha érdekelt én minden további nélkül kutakodtam máshol.
Bekapcsoltam a gépet, reménykedve abban, hogy a jelszó jó. És végül be is pötyögtem. Kutakodni kezdtem az adatok között, és végül úgy tűnt meg is találtam amit kerestem. A rendszer azt jelezte, hogy még egy külső kivetítő a gépre van kötve. Ami valahol érdekes volt, egyben meg valahol érthető is. Én régen sokszor használtam hasonló típusú kivetítőket, hogy jobban átlássam a dolgot.
- Kérdezni kérdezhetsz... - aztán majd meglátom válaszolok-e. De ezt már csak gondolatban tettem hozzá.
Közben átküldtem az adatokat a kivetítőre, ami egy kis purrogással be is kapcsolt. Viszont maga szerkezet papírokkal félig le volt takarva. Odamentem és óvatosan arrébb tettem őket, majd megálltam a kvázi három dimenziós ábra előtt. Elmélyülten tanulmányozni kezdtem.

*Már épp fel akartam csattani, mikor megbabonázva néztem a kivetített dolgot. Na nem a szerkezet volt az, ami magával ragadott. Hanem az, hogy apu ezt sosem mutatta nekem. Még csak azt sem tudtam, hogy van ilyen ebben a helységben. A válasz már elhangzott mikor elszakítottam a tekintettem attól a valamitől.*
- Te mért vagy ilyen undok velem? *Kérdeztem azt, amit már korábban is fel akartam tenni. Bár abban még most sem voltam biztos, hogy akarom-e tudni a választ. De valamiért felkeltem és csendesen oda sétáltam mögé, hogy nehogy megzavarjam a gondolat menetében. Aput ilyenkor a székében átöleltem, hisz Őt nem tudtam kizökkenteni ilyesmivel. De tudtam, hogy Ő sem szerette, ha valaki sokat beszélt miközben gondolkodott.*

- Ilyen undok? A szavaid azt feltételezik, mintha veled kivételesen undok lennék veled. Én általában így viselkedem... Persze ez csak akkor üt ki ha valaki társaságában vagyok, szóval mondhatjuk úgy hogy mindenkivel így viselkedem. De ami azt illeti, veled még néha mondhatni egészen kedves voltam ahhoz képest...
A képet tovább tanulmányozva, összeráncoltam a homlokom. Majd egy apró hitetlenkedő hang is távozott belőlem. Önkénytelenül elővettem a kézi komputerem és jegyzetelni akartam bele.
- Úgy látszik, az apád egy zseni volt... nos, a zsenikkel általában az a baj, hogy egy területre koncentrálódik a tudásuk. De ez bizony igen érdekes... - néztem vissza a kivetítőre elgondolkozva. Dolgoztam én hasonló méretű, és hatásfokú energiaforráson, sőt reaktoron, de ez a láthatóan régebbi terv sokkal hatékonyabb volt, méghozzá minden téren. Legalábbis az adatok alapján.

*Szavaira ráncba szaladt a homlokom és már végképp nem tudtam, hogy mi lelte a férfit. De jelenleg a feltételezésem ellenkezőjére. *
- Milyen vagy másokkal? *De ez jobban érdekelt, minthogy keresztkérdést tegyek fel. Én nem láttam semmi furcsát vagy különöset ebben az egészben. Nálam csak a tudattól volt ilyen pozícióban, hogy az apám dolgozott rajta. Ezen kívül nekem ugyan úgy tűnt kenyérpirító belsejének vagy egy távirányítóénak. Se füle, se farka nem volt. Ahogy megláttam a kezében a ketyerét, finoman a karjára csúsztattam a kezem. Nem tartottam szükségesnek megszólalni, hogy tartsa a szavát. HA akarta ebből is érthette a gesztusom.*
- Valóban az volt, tele vágyakkal és álmokkal. *Mosolyodtam el egy pillanatra.*
- De nem értem, hogy mire gondolsz… *Ez egy igen fontos lépés volt számomra és érdeklődve figyeltem, hogy Vincent mihez is kezd.*

- Hát ilyen, amit megszokhattál... vagy, ahogy mások fogalmaznának, még akár rosszabb.
Az érintésére ránéztem. És őszintén egy pillanatra fogalmam sem volt mi van. De talán a célját még így is elérte, hiszen megálltam. Kérdően néztem rá, hogy most még is mi a fenét vár tőlem.
- Hát ez igen sajnálatos. Azokat akiknek álmaik vannak sokszor összetörik velük együtt. Vagy inkább fordítva? - gondolkoztam el a dolgon. Hiszen elsőre akár még szó szerint is érthettem volna a dolgot. - Persze nem mindenkit.
- Hogy hogy mire gondolok? Mivel kapcsolatban? Tudod az előző pillanatokban elég sok mindenre gondoltam. És legfőképp ez az általános nálam.

- Ahogy Te az enyémet? Most örüljek, hogy még nem törtem össze, mert összetörted az álmaim? *Kérdeztem keserűen, ám mikor nem értette, hogy mire gondolok csak a szemem forgattam lemondóan. ~Hát mit is vártam Tőle.~ Hajamba túrva felsóhajtottam… *
- Mond el, hogy mit látsz és mesélj róla… *Intettem a kivetített kép felé. Emlékeztem apu miként mesélt egy alkotásáról és ez sok mindent elárulhatott Vincről. *
- Ha szeretnéd, akkor kezdj bele… Sok múlik ezen. *Erősítettem meg miközben vártam.*

- Ó... tettem volna ilyet? - kérdeztem, de nem merültem bele gondolatba, el terelte volna csak a gondolataimat. Most pedig igazán jó úton haladtam úgy éreztem. Kár lett volna a mostani gondolataimért ha félbe maradnak, és esetleg a feledés homályába vesznek.
Nagyot sóhajtottam az utolsó szavaira, úgy látszott nincs már más út. Vagy mégis... talán hazudhatnék is... lehet jobban járnék. De az néha olyan fárasztó.
- Ez itt - böktem az ábrára - egy reaktor. Ön magának gerjeszt energiát, vagyis önmagának is. Ezért kis anyagból megoldható, és sokáig képes működni egy beindítással. Nem mondanám, hogy egy örökmozgó, mert elromolhat satöbbi. De valami hasonló. Persze nem kell túl sok reményt fűzni hozzá, nem fogja megváltani a világot - lódítottam. - De egész hasznos lehet.

*A kérdésére csak felhorkantottam és akarva vagy akaratlan, de ezzel nem segített semmit. Sőt… csak rontott a helyzetemen. De persze a magán dolgaim nem ide tartoznak és már nem is láttam itt szívesen a másikat. A kis beszámolóját érdeklődve hallgattam, de unalmasabb volt, mint amikor apu beszélt Róla. Na nem pont erről, hanem másról… de akkor is.*
- Apu sokkal lelkesebb volt. De felőlem oké, és a Tiéd lehet. Egy feltétellel… *néztem határozottan a szemeibe.*
- Akár mit is kezdesz vele, apu nevét fel kell tüntetned. Ez volt az álma… és nem volna etikus, ha az Ő munkáját az én hasznomra fordítanám. Ez mindössze annyit jelent, hogy az összes bevételt megtarthatod, ha kezdesz vele valamit és bejön. Azonban apu nevét fel kell tüntetned.

Meglepetten elkerekedtek a szemeim egy pillanatra. Én igen is lelkes voltam! De még hogy! Persze az utolsó pillanatban ennek nem adtam hangot. Még a végén felfogta volna, hogy mennyire értékes is nekem.
- Ha ez a kérésed... érte, akkor így lesz. - Igen kevés ár. Az egy másik kérdés hogy pontosan nem terveztem betartani ezt az ígéretemet. Valószínűleg enélkül is megjelöltem volna a reaktor darabokat. A teljes nevét azonban nem írnám rá. Még bajba sodorhatná Aurórát. És még hogy én nem gondolok másokra csak magamra...
- Nos, akkor jegyzetelhetek? - vontam fel a szemöldökemet.

*Túl könnyen ment, és bár ebben neki nem volt hátránya, de ez akkor is furcsává tette a helyzetet. Összevont szemöldökkel kémleltem a másikat, hogy most mégis mi van. Ám a kérdésére felnevettem.*
- Nem vagyok ennyire buta Vincent. Ismered azt a fogalmat, hogy szerződés? *Vontam fel a szemöldököm és apu székét elfoglalva a karomon is felállt a szőr, de nem tágítottam.*
- Megírom most, míg itt vagy és bármit is csinálnál. Aztán felmegyünk és Emmával aláíratom, mint tanú. Holnap pedig szépen elmegyünk egy ügyvédhez hitelesíteni. Ha ilyen kivetítő bigyó is van rajta, akkor nyomtatónak is kell lennie… valahol… *ÉS már kezdtem is keresni a tekintetemmel.*

Végig hallgattam amit mondd, de nem akartam hinni a fülemnek. Egy rövid, lélegzet vételnyi szünet után nevetni kezdtem. Mondhatni szívből jövően... majdnem. Jó sokáig nevettem... Vettem egy levegőt, és végül azt hittem befejeztem, de nem...
Aztán...
- Te ezt most komolyan gondoltad? - pár nevetés erejéig még nem szóltam. - Ó, te tényleg komolyan gondoltad - biggyedt le a szám, majd annál is jobban nevetni kezdtem.
- Megígértem, és ez úttal komolyan is gondoltam valamilyen szinten... - vettem mély levegőket vettem, hogy lenyugodjak és folytatni tudjam. - Nem ismersz engem... és jó talán mondhatom, hogy nem ismerlek téged. Bár még mindig nagyobb esélyekkel indulok. De hidd el nekem, jobban jársz, hogy ha nem marad nyoma ennek az üzletnek. Ha legalább annyi önzés van benned, hogy magadra is gondolj, akkor vedd figyelembe azt, hogy veszélyes lehet a személyi biztonságodra.

*Vincent váratlan reakciója meglepett és a szemeim összeszűkültek. De ahogy nem akart abba maradni a nevetése csak egyre jobban elborított a düh. A kérdésére csak bólintottam, de ahogy ezután kezdett el nevetni… az mélyre hatoló volt. Szemeim összeszorítottam egy pillanatra és hirtelen csak egy bolhának éreztem magam, amelytől csak meg akarnak szabadulni. Igyekeztem, mindent megtettem, hogy visszatartsam és a széket szorítottam mentségül. De csak annyi haszna lett, hogy abban a pillanatban tört el a kezem alatt a karfája mikor egy könnycsepp végig gurult az arcomon. De innentől már nem volt megállás, nyomban követte a többi, míg vártam, hogy ez a tuskó kiszórakozza magát.*
- Most… kifelé… TAKARODJ INNEN VINCENT!!! *Kiabáltam a férfire, miközben csak tovább potyogtak a könnyeim. Lábaim felhúzva a széken öleltem át a térdeim és hajtottam karjaim közé a fejem, hogy eltakarjam a zokogásom. Még azzal sem foglalkoztam, hogy csak egy köntös van rajtam.*
- Menj… csak tűnj el…. *Suttogtam a térdeimnek keservesen. Miközben az egész testem rázkódott a sírástól. És még csak fel sem fogtam, hogy a távozásához kéne egy kód is, hogy kijusson azon a ny@mvadt ajtón. Ahogy a további szövegéből sem jutott el a tudatomig sok minden, csak egy-egy szó. Mint például az „önzés… De ez sem tett túl jót.*

Azt hiszem most ez egy ékes példája annak... amikor nem értem a többi személyt, bár jelen helyzetben csak Aurorát. Elkezdett sírni... Hát ezzel most mit kezdjek.
Mindegy, legalább pár pillanatig nem rám figyelt. Lefotóztam a kivetítő képét gyorsan, és pár dolgot elképesztő gyorsasággal lekörmöltem a gépbe.
Aztán megvontam a vállam, és elindultam kifelé. Ráérősen haladtam kifelé, miközben azt latolgattam, hogy hogy tudok ide visszajönni, ha esetleg még sem lenne meg minden ami kell.
Végül viszont elérkeztem az ajtóhoz. Ami nem akart kinyílni. Elfintorodva és elgondolkozva álltam előtte pár pillanatot. Majd hátra pillantottam.
- Te... Aurora, az ajtó zárva van - szóltam neki oda. Igazából megpróbálhattam volna kinyitni én is, de ezt az ötletet inkább elvetetettem.

*Nem láttam és a nagy felelőtlenségemben el is felejtettem, hogy a másik mire készült. Így nyugodtan leírhatta, azt a sok izét amit látott. Szavaira csak egy pillanatra felkukkantottam, hogy egyáltalán mért van még itt. De amikor kapcsoltam, csak a gép felé fordultam. Beírtam egy parancs sort és az ajtó máris jelzett, hogy lehet menni. Ezt apu sokszor megmutatta és nem vagy egy nagy kunszt megjegyezni. *
- Tudod hol jöttél… *Ez volt az elköszönésem és mikro becsukódott az ajtó, csak az asztalra borulva tekintettem a semmibe, talán több órán keresztül is…

Persze hogy tudtam. Naná hogy! Úgy éreztem igen is jól fogom zárni ezt a napot pedig még vége sincs! Hogy jövedelmező volt az biztos! Ha valaki kérdezné, hát lehet hogy igazából nehézkesen vallottam volna be a dolgot. Mármint azt hogy milyen zseniális dolgot találtam... Na jó magát a dolgot lehet tényleg nem vallanám be, megtartanám magamnak. De még azt is nehezemre esne kimondani, hogy nem az én találmányom volt.
De mind ez most nem számított. Most már az enyém volt. És nem terveztem megosztani senkivel.

//Köszönöm a játékot^^//

Aurora Moreira békésen sétál a Hold biztonságosnak vélt utcáin. Talán eszébe sem jut, hogy itt bármi rossz történhet vele.
Ám akkor a tiszta, szürke járda, amin lépked, mintha hullámzani kezdene. Enyhe, mélyről jövő rezgés érződik, és és valami kavarogni kezd a levegőben, éppen Aurora előtt. A lány talán hátrál, talán kíváncsian előrelép, mindez nem számít, mert az anyagtalan kavargás kilövell felé, magába fogadja, és aztán kihuny, mintha soha nem lett volna, tátott szájú szemtanúkat hagyva csupán maguk után.