Utcák és sikátorok

/Mathiasnak folytatás/

Fejcsóválva hallgattam a mentegetőző hajóstisztet. Tényleg a legegyszerűbb az lenne, ha helyben lenyakaznám, de volt egy erős gyanúm, miszerint Amets nem véletlenül hagyta futni eddig is ezt az űrpatkányt. Kétkedve néztem a szemébe:
- Na akkor most tisztázzuk újra, még egyszer, elölről... - sóhajtottam. - Van a hajóján egy orvgyilkos droid, azon határozott programozással, mely szerint meg kell ölnie a legitim uralkodót. Maga szállította ide, akinek eddigi előélete egyértelműen azt mutatja, hogy a fent említett szentséges hölggyel szemben ellenérzésekkel viseltet. Sem a faji, sem az emberi, sem a törvényi tiszteletet ne adja meg a hölgynek. Úgy mellesleg: ha szép lassan megnyúzom itt a főtéren, ami csak egy saroknyi innen, majd lenyakazom, akkor még nyer is a halálával a világ, elvégre lesz pár fafejű, aki elgondolkodik azon, biztos jó szakmát választ-e, ha csempésznek áll.
Magamban úgy döntöttem, egy leckét azért kap a kölyök. Intésemre az ő részére is hoztak egy kardot a gyalogosok, a magamét tisztelgésre emeltem. Nem akartam megölni, csak egy kicsit helyrepofozni benne bizonyos kérdéseket, de ezt persze egyelőre nem kell tudnia.
- Megkap egy esélyt Mr Gilmore, de csak mert mora és én Önnel ellentétben tudom mit jelent ez. Védje magát!
Azzal lassan felemeltem a pengémet felé. Kíváncsi voltam. Ha kiáll velem, nagyon megverem, ez nem vitás, de érdekesebb eshetőségnek tűnt, ha megpróbálja kimagyarázni magát. Főleg ha sikerül is neki...

Hát be kell vallanom, ahogy így összerakosgatta a dolgokat tényleg nem nézett ki túl fényesen a dolog, bár azért mert nem esem hasra Amets-től és néha elhozok ezt-azt anélkül, hogy a vámon bejelenteném, még nem kell ilyen előítélettel viseltetni irántam.
- Jó, hát nem fest jól a helyzet, de azért azt magának is el kell ismernie, hogy attól, hogy valakit nem kedvelek, még nem egyenlő azzal, hogy meg is akarom ölni. Azt hiszem, ha így állna a dolog, akkor nem lenne gond a túlnépesedés. – rázom meg azért a fejem ellenkezés gyanánt.
Az újabb kivégzési módozat már egyre rosszabb lesz, a megnyúzást azért kihagynám a mai programomból, ahogy a lenyakazást is, ezért ismét nagy levegőt veszek, hogy tovább üssem a vasat, bár ahogy már tapasztaltam, ennek a fanatikus katonának hamar eljár a keze, de hát az életem ennyit megér.
Minden esetre a levegő is bent szorul, ahogy kimeredt szemmel nézek a nekem átnyújtott kardra és hallgatom, hogy mit is vár el tőlem.
Mivel máris emelgetni kezdi a kardját, nem akarok védtelen maradni, ezért bizonytalanul mozdulva, de csak elveszem a kardot, de erősen töröm a fejem, hogy mit is kéne most tennem, hiszen amíg ő valószínűleg kitűnően bánik ezzel a fegyverrel, én még életemben nem fogtam a kezemben.
- Öööö…..azt hiszem van egy kis probléma. – emelem fel a szabad kezem. – Én nem tudok vívni! És, ha Ön ennyire ad a becsületes küzdelemre, nem hiszem, hogy egy olyan emberrel akar megküzdeni, aki még az alapokkal sincs tisztában. Ez nem lenne egy fair küzdelem magától. – igyekszem eltántorítani a harctól, ami bizonyára nagyon rövid ideig tartana.
Igazán szívesen felajánlanám, hogy rendezzük le egy sör-virsli versenyben, de azt hiszem akkor tényleg nem úsznám meg azt a főtéri mulatságot, így inkább, bár nem szívesen, mást ajánlok. – a mindenáron esélyt akar adni, legyen pusztakezes küzdelem.
Nem hiszem, hogy abban is akár le tudnám győzni, de ott legalább van halvány esélyem, hogy nem halok bele.

Az egész beszélgetés alatt most döbbentem meg először, amit évszázadok tapasztalatával sem tudtam leplezni. Kigúvadt szemekkel és elnyíló ajkakkal meredtem a fiatal morára:
- Hogy... hogy nem tud vívni? - nyögtem fel. - Maga tényleg, abszolút semmit nem tud a kultúránkról? A lehetőségeiről és a határairól? - csóváltam a fejem. - Istenem...
Mogorván intettem, hogy tegyék el a kardokat az emberek, majd lassú léptekkel hátrahúzódtak, laza gyűrűt formálva körülöttünk. Levettem a zubonyom és letettem a tányérsapkámat is. Biccentettem a ficsúrnak:
- A nevem már tudja, Mr Gilmore, ahogy a rangomat is. Halkan megjegyzem: a katonai pályán töltöttem az elmúlt... nos maradjunk annyiban több évszázadot, mint amennyit manapság jegyeznek a történelemoktatásban. Még karddal és vértben kezdtem ezt a férfijátékot és ami azt illeti, megesett, hogy az ökleimmel kellett védenem magam. Japán és koreai stílusokat is tanultam. Ez a módszer egy kicsit hosszadalmasabb, de sokkal fájdalmasabb a penge táncánál. Ha akár csak egyszer is megüt, Mr Gilmore, szavamat adom rá, hogy a Holdon még menedéket is kap a lényegtelen kis üzelmeihez. Ha viszont nem... - hideg tekintetem az övébe emeltem: - akkor utána végighallgat, őszintén válaszol és teszi, amit mondok. Mert ha nem... nos a kedvenc munkáim mindig is a fejvadászatok voltak és igen régóta rajongok a hajtóvadászat sportjáért. Ugye értjük egymást?!
Alapállásba ereszkedtem, immár ingre vetkőzve és hívogatóan intettem neki két ujjal, hogy támadjon csak nyugodtan.

Mikor megláttam a döbbenetet az arcán, akkor már kezdtem reménykedni, hogy jó úton haladok, hogy ne karddal kelljen szembe néznem, hiszen abban biztosan semmi esélyem sem volt, na nem a győzelemre, hanem hogy a fejem a nyakamon marad. Valahogy jobban szerettem az a helyén tudni.
- Nem, tényleg nem tudok vívni és nem tudtam, hogy ez kötelező tananyag lenne a moráknak. – engedtem meg magamnak egy enyhe kis gúnyt, egy leheletnyit, de már azt is megbántam, mikor kimondtam, de hát annyira adta magát.
Persze hatalmas kő esett le a szívemről, mikor az intésére, ezek után eltették a kardokat és kezdett neki vetkőzni.
Mivel már eddig is tapasztaltam elvakult és teljesen groteszk módon magyarázott katonai hűségét Amets iránt, és azt is tudtam, hogy jóval idősebb és tapasztaltabb, na meg nem utolsó sorban őrültebb nálam, így a verekedésben sem valószínű, hogy győzhetnék, de így kevesebb az esélye, hogy meghalok.
Én is ledobom magamról a rövid kabátomat és felgyűröm az ingem ujját, miközben még a szemem sem rebben a felsorolt öntömjénezés hallatán, pedig szívesen megforgatnám a szemeimet.
- Nos Ön is tudja az én nevemet, és én nem dicsekedhetek sem híres csatákkal, sem sok-sok évszázaddal és még mindenféle stílussal sem, csak amit összeszedtem a bolygók kocsmáinak bugyraiból, de azért igyekszem legalább egyszer…..egyetlen egyszer megütni, hogy a szaván fogjam. – bólintottam felé, ahogy felvette a kezdő állást és úgy nézett ki átengedi a kezdő támadást nekem.
Magam elé emeltem a két öklömet és a szemébe néztem, majd egy széles parasztlengővel indítottam a jobb kezemmel, de nem is számítottam rá, hogy ezt nem védi ki, hiszen ezt csak figyelem elterelésnek szántam, hogy közben az elől lévő lábára mérjek egy kemény rúgást, amivel kibillenthetem az egyensúlyából.

Egyszerű csel, ráadásul kifejezetten lassú is, nem elég nagy a lendülete, hogy a figyelmem az öklére vonzza. Rutinból térek ki előle egy könnyed sasszéval és fogok rá a meglendülő bokájára. Ahogy tovább fordulok, az űrjáró éktelen nagyot zuhan a flaszterra, combból fordul ki a jobb lába. Még üvölteni sincs ideje, mikorra a lovaglócsizmám talpa keményen a földhöz szorítja a fejét. Lelépek róla, elengedem a lábát is. Kábán kecmereg térdre, ennyi ideje senkinek nincs éles küzdelemben! Páros lábbal, ollózva rúgom állcsúcson, majd ahogy kiterül megrázom felé a fejemet:
- Talpra! - recsegem csendesen. - Bemelegíteni korábban kellett volna, a szavaimra odafigyelni meg még inkább - sziszegem.
Nem lehet ennyire ostoba! Ha azt hiszi csak egy szájhőssel van dolga és alábecsül, akkor ez sokkal nagyobb verés lesz, mint hittem volna. Amennyiben fél percen belül nem szedte össze magát a földről, akkor a bordáját törtem egy rúgással, hogy rásegítsek. Amint felkelt intettem neki, hogy támadjon nyugodtan...

Mikor a lábam nem ért célt már tudtam, hogy baj lesz és a fájdalom, ami a forgómba hatolt, azt jelezte, hogy igazam van. Mielőtt még hangot is adhattam volna a fájdalomnak, már úgy vágódtam hanyatt, mint egy túlsúlyos zsák, amit még ráadásul bele is tapostak a padlóba, akár egy csikket.
Bár a regeneráció azonnal elkezdődik, tudom, hogy Antoine nem fog sokáig várni arra, hogy összekapjam magam, így erőt veszek magamon és miközben átkozom magam azért, mert lebecsültem, megpróbálok felállni.
De még csak félig sikerült, mikor borzalmas erejű rúgás érte az államat, amitől éppen csak szaltót nem vetve zuhanok vissza a hátamra megeresztve egy nagy nyögést.
Hallom, hogy utasít, hogy álljak fel, de egyelőre forog velem a világ!
- Ahogy óhajtja! – fordulok az oldalamra és kiköpök egy adag vért, meg némi fog darabokat, majd bár még mindig csillagokat látok, azért összeszedve magam felállok, már csak dacból is és kissé bizonytalanul, de ismét magam elé emelem a kezem.
Rá kell jönnöm, hogy itt nagyon is figyelnem kell, mert különben, pár perc és padlóra kerülök, és itt kevés lesz a bunyó, a mora képességeket is be kell vetni.
Most gyors egyenes ütésekkel próbálkozom, vagy néggyel egymás után, majd használva az ember feletti gyorsaságot igyekszem a hátába kerülni és a tarkójára csapni, meg térdhajlatába rúgni.
Ha sikerül megyek után, hogy további ütéseket vigyek be, ha nem akkor megpróbálok elhátrálni a válasz elől.

Most már sokkal robbanékonyabban támad nekem, de persze az én fizikális adottságaim legalábbis felérnek az övével, a gyakorlatom meg sokkal magasabb szintű. Könnyedén söpröm félre a folytonos egyeneseit, míg meg nem feszül a teste és pördül könnyedén a hátamba. Nincs semmiféle tudatos gondolkodás a mozgásomban, pusztán a reflexeim visznek, a századok végtelen folyója által a lelkemben lerakódott gyakorlat. Ezt nevezik Kínában a sárkány ébredésének. Mikor a harcművész körül megszűnik a teremtett világ, nincsenek érzések, nincsenek gondolatok, nincs más, csak a sárkány. Annak tüze lobbantja magasba a vér hevét, annak ereje szállja meg a csapások és lendítések közepette reccsenő inak és izmok mélyét. Saját jogon voltam mester, meg sem tudom mondani mióta már. Több harcművészeti stílust is tanulmányoztam, míg kialakult a sajátom s mondhatom, nincs igazi különbség. A lényeg a sárkány. A legnemesebb, legkönyörtelenebb és leghűbb bestia, a nemes és halálos fenevad, a világ sorsát forgató nagy kereket őrző istenség. A mestert ez teszi azzá, ami. Megérti a sárkányát. Most ő, a legősibb erő vezette a mozdulataim. Könyökkel csaptam félre az öklét és ellenrúgással vezettem el az övének lendületét oldalra, majd már támadtam is. Tengelyem körül megperdülve igyekeztem oldalba rúgni, de sikeresen lehajolt. Újra és újra ismételtem a mozdulatot, még háromszor, veszett sebességünk mellett esélye sem volt ellenakcióra, csak a gyors lehajlásra. Ötödjére cselt vetve megszakítottam a rúgás ívét, számolva azzal, hogy újfent lehajol és levíve a súlypontom igyekeztem a térdhajlatába rúgni, majd onnan újfent állcsúcsra irányozva a csizmám orrát a hátára küldeni.

Nem elég, hogy gyors volt, mint a lecsapó kobra, de még olyan kemény is, mint a legkeményebb acél, és bizony fájt, amikor a csontom a könyökével, majd a lábával találkozott.
Egy percig sem gondoltam, hogy nyerhetek vele szemben, de azt az egy, egyetlen egy ütést mindenképpen szerettem volna bevinni neki. Ez számára felért volna egy vereséggel, én meg iszonyú sokat nyertem volna vele.
A támadása is legalább olyan gyors volt, mint a védekezése, és minden képességemet latba kellet vetnem, hogy elhajoljak a rúgásai elől, de sem elmozdulni, sem közbe támadni nem tudtam. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy fájdalmasan kiszaladnak alólam a lábaim és már meg is láttam a közeledő csizmát, amire csak annyi időm volt, hogy hátrarántsam kissé a fejem, így az nem az államat, hanem a vállamat találta telibe, amitől persze ugyan úgy hátratántorodtam, de még az utolsó mozdulattal megfeszítve a testem rúgtam egyet felé, remélve, hogy legalább a térdét én is eltalálom. Aztán nagy csattanással töröltem fel hanyatt a földet, de a bal karom, ahol a csizma orra eltalált, még félig bénán lógott, képtelen voltam mozgatni.

Ez nagyon közel volt most, az utolsó pillanatban tudtam elkerülni a reflexszerű rúgást, ami a térdemet veszélyeztette. Nem volt a fiú különösebben ügyes. Eszesnek eszes, de nem eléggé egy ilyen jellegű eseményhez, mint a harc, nincs elég tapasztalata. Viszont szívós volt, mint egy jól idomított vadászgörény... Ez azért némi tiszteletet ébresztett bennem. Úgy döntöttem egyetlen gyors akcióval rövidre zárom ezt a csatát, aztán elbeszélgetek talán vele némileg, kevésbé fenyegető légkörben. Megvártam míg a félbéna ellenfelem összekaparja magát a földről, aztán elé szökkentem bevetve minden mora képességemet és olyasmit zúdítottam rá, amibe egy ember valószínűleg belehalna. Könyökkel söpörtem ki a karjait oldalra, majd elé állva megsoroztam a felső testét. Elképesztő sebességgel csattant a következő húsz másodpercben vagy harminc ütés a gyomrába, gyomorszájába, mellébe, hogy az utolsó, amibe minden erőmet beleadtam szó szerint a szemben lévő hangárfalhoz vágja. Vért köhögött és mozogni is alig tudott maximum, nyilván jó pár belső sérüléssel bajlódik regenerációs készsége. Fejcsóválva léptem felé kettőt:
- Elegendő volt ennyi, Mr Gilmore? - érdeklődtem. - Meghallgat végre úgy, hogy oda is figyel a szavaimra, vagy kénytelen leszek teljesen összeverni? - vontam fel a szemöldökömet.

Bár a saját fájdalmammal voltam elfoglalva, de azért azt éreztem volna, ha sikerül megrúgnom a férfit, de sajnos még ez a kis sikerélmény sem jött össze.
Viszont jött ő, éppen csak, hogy talpra vergődtem és kezdtem érezni, hogy a karomba visszatér az élet, már előttem is termett és olyan sorozatot nyomott a felsőtestemre, minden négyzetcentimétert megdolgozva, hogy egy bokszzsákot is megirigyelhettem volna.
A fájdalom elsöprő volt, mondhatni szó szerint, mert a legerősebb ütés után úgy kenődtem fel a hátam mögötti falra, hogy csak úgy csattant, majd szépen lecsorogtam róla a földre, erősen szorongatva a gyomromat, bár sokra nem mentem vele. Mindenem úgy égett és lüktetett, mint egy kitörni készülő vulkán. Hörögve szedtem a levegőt, mert tuti pár bordám még a tüdőmet is megsértette, ezt bizonyította a köhögésemre a földre fröccsenő vér.
Remegve tornáztam fel magam legalább ülő helyzetbe és töröltem meg a kézfejemmel a számat, jól elkenve rajta a vért is, és néztem az elém álló katonára.
- Meghallgatom, hogyne… - bólintottam zihálva és igyekezve az időt húzni, hogy legyen ideje a szerveimnek kibogózniuk magukat egymásból. – De, ha nem bánja csak egy kicsit később. – halkult el a hangom, ahogy összeszedve minden erőmet és gyorsaságomat, löktem el magam a faltól és megpróbáltam belefejelni a gyomrába, miközben a kezemmel a lábát akartam megragadni, hogy ne tudjon hátralépni.

Elképesztő... Egy ilyen sérülés után nem sokan ugranak neki az ellenfélnek, még a mi fajtánkból sem. Na persze mondjuk én, vagy a "drága jó" apám simán, de nem vártam volna ettől a taknyostól. Csak a katonai és harcművészeti gyakorlatom védett meg a gyors padlózástól, így viszont ő került az előre szegezett fej miatt nehéz helyzetbe. Felugrottam és lényegében a levegőben spárgáztam, a sarkam brutális erővel zúdult alá a tarkójára. Rögvest lerogyott, én viszont talpra érkeztem vissza, ahonnan persze rögtön támadtam is. Minden erőmet beleadva tiportam újra és újra a koponyájára, míg meg nem hallottam a nehéz reccsenéseket, amint a kemény csontok is feladják és megroppannak. Mora, túléli, de cefetül fog fájni a feje, s mivel elég kölyök még, így ez napokig is tarthat, ha tompán is. Legalábbis remélem!
- Mondja, Mr Gilmore, le kell tépnem az alsó állkapcsát is, hogy elfogadja végre a vereséget és a helyén értékelje a saját és mindenki más szerepét ebben a játszmában? - érdeklődtem hidegen, eltávolodva pár lépést a szinte agonizáló csempésztől, karba font kezekkel várakozva.

Azt hittem sikerül meglepnem, hiszen elég jól megdolgozott ahhoz, hogy pár percig még a földön maradjak, legalábbis ő ezt hitte. Na nem, nem voltam nagyon fitt, de azért egy támadásba még belesűrítettem mindent, hátha szerencsém lesz. Kockázat nélkül nincs üzlet, tartja a mondás, hát most kicsit átírtam a dolgot. És meg is lett a kockázata, mert nem tudtam ellökni, vagy megütni, viszont ő szabályosan letaglózott.
Aztán már csak a kín és a fájdalom volt, amire emlékszem,néha azért sikerült talán még elájulni is pillanatokra, de a jéghideg hangja, ami hideg zuhanynak is megfelelt, magamhoz térített.
Megszólalni nem tudtam és az arcom is vérben úszott, így csak nagy nehezen egy gyenge nemet intettem a fejemmel és nem mozdultam.
A kisebb sérülések a fájdalommal együtt, de gyorsan gyógyultak, de a fejem nyillalt és lüktetett, a szemem sem bírtam kinyitni jó darabig.
Aztán pár fájdalmas grimasszal és még mindig borzasztóan nehéz fejjel, de megpróbáltam felülni. És most már szóban is megerősíteni a dolgot.
- Elég volt! Maga nyert. – köhögtem rekedten.

Biccentettem felé, aztán az embereimhez fordultam:
- Leléphetnek - közöltem kurtán, csak az egységparancsnok felé intézve néhány plusz gondolatot: - Hadnagy! Jól vizsgáztak az emberei. Ha bármi probléma lenne a hétvégi kimenők kapcsán, nyugodtan küldje el nekem az engedélyeket, én fogom szignózni.
- Igenis, uram! Köszönjük! - vigyorgott leplezetlenül a tiszt, majd tisztelgett, sarkon fordult és az embereivel együtt távozott. Visszafordultam a kölyökhöz:
- Jöjjön Mr Gilmore - intettem neki és magam is nekiindultam. - Azért, amit kapott és állt, érdemel némi tiszteletet, lehetőleg ne játssza el - jelent meg egy halvány mosoly a szám sarkában.
Megvártam, amíg összeszedi magát annyira, hogy mellém tud lépni, kerítve egy üveg ásványvizet, amivel az alvadt vért törölgette a képéről. Kíváncsian fordultam felé a város felé sétálva:
- Mondja, kapitány, maga tényleg szinte semmit sem tud a kultúránkról? A szokásainkról? - érdeklődtem elgondolkodva. - Majd minden magunk fajta ért valamennyit a víváshoz például, hisz a vérünk a leghatékonyabb mérgek egyike a világon... Elég kevés olyan morával találkoztam, aki számára ez ismeretlen. Miért lázad a kultúránk ellen?

Míg Antoine az embereivel társalgott, addig volt időm kicsit összeszedni magam, habár a fejem az változatlanul szúrt és lüktetett, de a vérzés már megszűnt és a csontok is összeforrtak.
Mikor a férfi intett, hogy menjek vele, és még némi elismerés is kicsengett a szavaiból, kissé még labilisan, de azért csak feltápászkodtam és utána indultam, azt hiszem egy jó időre elegem van a verekedésből, nem akarom megint kihúzni a gyufát.
Aztán az egyik kinyitott rekeszből magamhoz vettem egy flakon vizet és menet közben nagyjából lemostam magamról a rám száradt vért. Így sem nézhettem ki valami fényesen.
- Nézze uram, én a Marson nőttem fel, mert már a szüleim sem akartak egy olyan bolygón élni, ami elszeparálja magát a többiektől mert felsőbbrendűnek hi….vallja magát. – javítottam ki magam, mert a végén még megint felkapja a vizet. – Mindig is emberek vettek körül és bár eleinte nehéz volt, ebbe nőttem fel. Sosem tanítottak és nem is volt igényem rá, hogy a mora szokásokra tanítsanak, a kultúráról meg annyit mondtak a szüleim, amennyi szükséges volt. – vontam meg a vállam. Sosem kellett vívóleckéket venne, hiszen elég volt az erőm és a gyorsaságom az emberekkel szemben és csak haldokló emberekből táplálkoztam, vagy gyilkosokból. Jól éreztem magam és sok barátra tettem szert. Sosem kellet senki előtt fejet hajtanom, vagy megalázkodnom, miért ugrálnék akkor az un. mora kultúráért? – dobtam vissza a labdát, de már meg is bántam, hogy ennyire őszinte voltam és léptem párat oldalra, mert nem akartam, hogy megint behúzzon egyet. – Bocs, de maga kérdezte!

Bólintottam Mathias szavaira:
- Ne kérjen elnézést Mr Gilmore, ez már nem kihallgatás, csak beszélgetés, az őszinte gondolataira vagyok kíváncsi - feleltem udvariasan. - Na jöjjön, elmesélek néhány dolgot, amit nem árt ha tud.
Összefűztem a derekam mögött a karjaim és séta közben halkan vázoltam neki a helyzetet:
- Nézze kapitány, a helyzet közel sem olyan egyszerű és rózsás mint maga hiszi - merengtem hangosan. - Csak betegekből meg gyilkosokból táplálkozik. Mit vár? Gratulációt a lelkiismeretességéért? Tetszik, vagy nem tetszik, ez bizony bűnözés és maga gyilkos a Holdon kívül akármelyik territórium törvényei szerint. Előbb-utóbb fel fog tűnni valakinek a tevékenysége és akkor már nem néhány vámon keresztül játszott csomagocskáért fognak a nyomában loholni. A nagy társasjátékban Amets királynő az egyetlen, aki a mi érdekeinket képviseli, a magáét is Mr Gilmore. Az emberek között töltött idővel, az elköteleződésével előbb-utóbb meg fogja sebezni saját magát. Hiába szerez barátokat, azokat látni fogja elsorvadni az öregségben, betegségben, maga meg ugyanezzel az arccal és fittséggel áll a halálos ágyánál egy megvénült öregasszonynak, aki valaha a szerelme volt például, vagy egy aggastyáné mellett, akivel valaha együtt hajózott. Belegondolt ebbe Mr? Belegondolt, hogy egyetlen olyan faj van a világon, akik tagjaihoz valóban végleges érzelmek fogják kötni? Előbb vagy utóbb köztünk kell helytállnia? Érdekelne a véleménye Mr Gilmore - néztem a szemébe nyíltan, őszintén.

Meglepődtem a nyugodt és türelmes válaszon, mert mintha kicserélték volna a férfit, egy pillanat alatt, de legalább nem kellett minden szavamra ügyelni, bár nem szándékoztam a végletekig húzni a húrt még így sem. Jobb a békesség.
A szavait természetesen figyelmesen hallgattam és nem szóltam közbe, megvártam míg végig mondja, amit akart, de persze közben igyekeztem összerakni magamban a választ is.
Sok szempontból igaza volt, még ha ezek a saját, vagyis a morák szempontjai voltak, amivel mindig megindokolták, hogy miért kell azt tenniük, amit tesznek.
- Nézze uram. – kezdtem bele aztán. – Már leéltem négyszáz évet úgy, hogy megúsztam a lebukást és szerintem ez a továbbiakban sem okoz gondot. Ráadásul nem azt mondtam, hogy most is csak gyilkosokkal és betegekkel táplálkozom, ez csak gyerekkoromban volt így. – javítom ki. – El sem hinni, hányan ajánlják fel maguk azt, hogy táplálkozzak belőlük, csak puszta kíváncsiságból. – nézek rá egy mosolyt megvillantva. – Így nem félek attól, hogy pont az én nyomomban loholna bárki is, van nálam sokkal fontosabb dolguk is a rendfenntartóknak, vagy a zsaruknak. – mondom meggyőzően. – És a barátok eltávozását sem kell bemutatni nekem, igaz közülük az egyik legkedvesebbet épp egy mora ölt meg. – teszem hozzá, érzelemmentes hangon, így nem tudhatja, hogy mi zajlik ezért bennem. – És Maga sem tudja, hogy hány mora él a Királynő fennhatóságán kívül ugye? – kérdeztem kíváncsian. – Én nap, mint nap szembesülök vele és higgye el, nem érzem magam egyedül. Ha akarnék a bármikor találnék fajtám béli asszonyt magam mellé és nem kéne a Holdra jönnöm érte. – világosítom fel a Amets talpnyalóját. – Ez a véleményem! Nem kell itt élnem és szolgálnom, ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben uram.
Azt már nem teszem hozzá, hogy, ha sikerül a lehetetlen küldetésem, akkor talán még az is megváltozik egyszer, hogy nem kell mások életét szívnunk. Akkor aztán Amets is nézhet nagyokat.