Utcák

Lerobbant épületekkel tarkított utcafront.

Az elmúlt napok jobban kikészítettek mint eddig bármi más. Voltak rossz napjaim, voltak fárasztó napjaim, és voltak olyan napjaim amikre nem találtam magyarázatot. Ezeket betudtam balszerencsés napoknak. De az elmúlt 4 nap, minden eddigit felül múlt. Ezen a négy napon olyasmik történtek amik fölött nem tudtam elsiklani... Betegség miatt eltávra küldtek, hogy pihenjem ki a balesetet. Úgy tűnik még csak most kezdem feldolgozni lelkileg. Már azon voltam, hogy beteg szabit veszek ki. De még jó, hogy küldtek, így legalább kapok fizetést. Tettem egy kiruccanást New Yorkba, talán ez a romhalmaz, és az itt uralkodó csönd segít kipihenni az elmúlt napokat. De tévedtem...

Zihálva vágtam neki a hátam az egyik épületnek aminek lecsúsztam a tövébe. Kezeimet messze eltartottam magamtól. Kigyulladtak, ugyan olyan kék lángok övezték mint a gépen. Ráztam ahogy tudtam, nagy nehezen elaludt. A fal tövébe kuporodtam és magamat öleltem.
~Ez csak egy rossz álom... csak a stressz és a sokk miatt látom, hogy ég a kezem...
Addig nyugtatgattam magam míg álomba nem szenderültem. Ezzel sem volt jobb a helyzet. Ugyan itt találtam magam. Azonban ekkor a magasból szemléltem a tájat. Több méter magasból, a környéket lángok borították. De az épületek még álltak, de már lángoltak. Furcsa lények, gyűjtők támadtak rám de mind egy szálig elégtek a közelembe érve szinte éreztem az égett húsuk szagát. Ahogy felriadtam a rémálmomból hirtelen nem is tudtam, hogy felébredtem, hiszen ismét lángok vettek körbe, de ezek már kéken égtek. Lassan felkeltem és elindultam. Az álmomból több elpusztult épület és a rajtuk lévő nyom is ismerős volt. Mintha csak az álmom történései vetülnének ki. Lépteim után apró kék majd tűz gócok maradtak amik egy perc elteltével vörössé váltak végül kialudtak.

Néha eljövök ide. Emlékezni. Emlékszem a háborúra, a pusztításra. Itt voltam New York elesténél. Nem egyedül a fajtársaim közül. Na igen... Sokan kivettük a részünket a háborúból. Néhányan bele is haltak.
És, mintha csak a múlt szellemei kísértenének, máris itt van egy. Valaki, aki... Ég. De nyilván csak az első pillantásra, az elmélkedésem hatására hittem, hogy fajtámbéli... Máris kerestem, honnan szerezhetnék vizet, hogy elolthassam... De ekkor észrevettem, hogy nem tett kárt benne a tűt. Kék tűt...
Egy emlékkép rohant meg. Nem tudom... Helyes kifejezés annál, aki mindig, mindenre emlékszik, hogy megrohanta egy emlékkép? Egyáltalán, fontos ez?
London lángokban áll, és egy leviatán, egy átalakult, tűzförgeteget szóró, pusztító óriás tombol a városban, ami máris menthetetlen... Százak halnak meg... És én könnyezve, csalódottan fordítom el a fejem. Miért? Miért vesszük át az emberek kegyetlenségét mi, akik annyival többek vagyunk embernél?
Követtem a férfit. Néha tüzeket gyújtott. Akkor tehát vagy hozzánk tartozik, vagy telepata... De ez a kék tűz...
- Megállj! - kiáltottam utána.

A lángoló épületek néha néha visszanyerték eredeti állapotukat, az álmok lassan összefonódtak a valósággal, átlépve egy határt, már nem igazán tudtam különbséget tenni a kettő közt. Hogy az égő még álló épületek a valósak vagy a lerombolt égő épület romok. Egy hang szólt rám. A kép ismét beremegett majd hirtelen kitisztult, a korábban itt álló épületeknek csak a romjai maradtak meg. Az égő hulláknak pedig nyoma sem volt. Lassan hátra fordultam, az addigra kék lángokká vált hajam lassan visszanyerte eredeti fekete színét és a képembe hullott. Egy mozdulattal hátra simítottam azt erre azt a néhány lángtincset is eloltottam ami még lobogott. Szemeim még kéken izzottak az első pislantásig. Kissé ijedt volt a tekintetem, mint aki most tért magához egy ütős buli után. Kissé úgy is éreztem. A körülöttünk lévő lángok pedig elaludtak. Bambán pislogtam párat, körbe is néztem de csak ketten vagyunk.
-Már, hogy én?

Körülnéztem. Elmosolyodtam.
- Van itt más, aki képes tüzet gyújtani az akarata erejével, barátom? Ismerlek téged. Vagyis... Ismertem azt, aki voltál. Mennyit tudsz?
Volt már szerencsém tapasztalatlan leviatánokhoz, arról nem is beszélve, hogy jómagam is az voltam egyszer. A jelek eléggé egyértelműnek tűntek, de azért még nem fedtem fel teljesen a titkot. Ki tudja, talán tévedek... Bár ezt nem hinném.A tüze árnyalatra pontosan megegyezik azzal, amit oly rég Londonban láttam. Ami elpusztította a várost.
Közelebb mentem hozzá. A talpam alatt vizet éreztem: még volt némi egy valahogy épen maradt vízvezetékben az utca alatt. Jól fog jönni, ha valamiért harcra kerül a sor. Mi, leviatánok, valamiért nem midig jövünk ki jól egymással.

Ahogy kimondta a szavak elgondolkoztam. Valahol legbelül már korábban rájöttem, tudtam, hogy ezeket a tűzeseteket én okozom. De még mindig próbálom tagadni.
-Nagyon remélem hogy van de... mit mondtál? Ismersz? Aki voltam? Miről beszélsz?
Ráncoltam a homlokomat értetlenkedésem közepette. Aztán szöget üt a fejembe pár dolog, kezdve ott hogy nem menekül, sőt valószínűleg követ. Mind emelett nagyon magabiztosnak is tűnik.
-Szóval, te tudod mi ez az egész?!
Fakadtam ki. Kezeimet széttártam közben. Kézfejeim ismét lángokba borultak amitől kicsit megijedtem. Még nem szoktam hozzá a spontán öngyulladáshoz de kezdett idegesíteni hogy folyton le kell ráznom vagy sepernem magamról mint valami koszt.
-Bahh...

Egyre kevesebb kétségem volt. Talán... Mutathatnák valamit, hogy bízzon bennem. Igen. Az okos volna. Felemeltem a kezem, mire megrepedt az amúgy is megviselt beton előttem. Vízgőz tört fel, ami azonban szinte rögtön folyékonnyá hűlt. Gömböt formáltam belőle, és immár egy vízburok lebegett előttem. Aztán egyik kezemmel előre mutattam, mir két vízoszlop röppent a tüzes fickó felé. Eloltották a tüzeit, bár tudtam, hogy csak ideiglenesen. Utána a vizet szétterítettem magam előtt a betonon, megfagyasztottam és két ügyes mozdulattal odacsúsztam a másikhoz.
- Ami azt illeti, tudok egyet s mást a dologról, igen. Ha jól sejtem, nem telepata vagy, igaz? És nem is volt soha a családodban? Tehát az esélye, hogy az légy, igen kicsi?
Ez merő vakrepülés volt, de ha bejön, az megkönnyíti a dolgom.

Ahogy meglátta ma repedező betont inkább hátráltam pár lépést. A feltörő gőz se tűnt túlzottan biztonságosnak. Viszont az a buboréknyi víz már inkább volt furcsa mint ijesztő. Egésze naddig míg azok támadólag nem közeledtek felém. Pontosabban lángoló kezeim felé amiket ösztönösen magam elé kaptam hogy védjem az arcom. A két vízsugár pedig mellettem viharzott el.
-Hét, óva...
Be sem tudtam fejezni a mondatot már előttem ácsorgott egy kis jégtáblán és kérdezősködött. Eleinte csak kicsit engedtem le arcom elől a kezemet. Vállamtól csuklómig egy vonalban kék lángok lobogtak majd ahogy leengedtem a kezem azok is kialudtak.
-Mondhatni 0... Na és Te telepata vagy? Vagy mi a szösz?

- Nem, nem vagyok telepata, és te sem vagy az. London, 1666? Mond ez neked valamit? Vagy ez a város itt, a Gyűjtők elleni háborúban? Álmodsz más korokról és más helyekről, igaz?
Van, aki néha, nagy ritkán álmodik. Mások meg nem. Ez is ugyanolyan vakrepülés volt, mint az előző. Na de az előző bejött, valóban nincs a rokonai közt egyetlen telepata sem...
Megolvasztottam a jeget, és hagytam, hogy tócsaként ott maradjon a repedezett, megviselt betonon. Akár dühös is lehettem volna rá London miatt, de hát az nem egészen ő volt. Ez már egy új ember.

Nagy kő esett le a szívemről, de nem igazán tudtam neki örülni. Ha nem telepata vagyok akkor mi a franc? Ekkor meghűlt bennem a vér és ijedt tekintettel hátráltam két lépést.
-Ugye nem gyűjtő...
Kerekedtek ki a szemeim, de közben az évszámon is kattogott az agyam.
-17. század közepe után.. nem tu...
Szemeim ismét kikerekedtek és egy égő város képe villant fel előttem. Egy gyönyörű nő arca és egy korunkbeli férfi is ott volt. De a tűz szinte mindent elemésztett. Az égő középkori városban patkányok tetemét véltem felfedezni, majd vissza zökkentem a valóságba. Szemeimben értelem gyúlt, a megvilágosodástól.
-A Londoni tűzvész... ide pedig... tudtommal valami hatalmas gyújtó bombát dobtak. Londonra meg atomot vagy napalmot. Újabban vannak furcsa álmaim De... ez most miért is fontos? Meg honnan tudod?
Kérdezem zavarodottan, egyre inkább kezd bizarr lenni a helyzet.

Elmosolyodtam és a kabátomat hátralökve zsebre tettem a kezem.
- Nem, nem vagyok Gyűjtő, és azt hiszem, te sem vagy az. És, hogy honnan tudom? Elmúltam ezernyolcszáz éves. És mindenre emlékszem. Minden egyes percére. Ott voltam, amikor London leégett. Ott voltam, amikor a Gyűjtők támadtak. Láttam felszállni és visszaérkezni is a Felfedezőt. Barátom volt Vincent van Gogh, da Vinci, Kolumbusz. A nevem Edward Holmes, de száz másik névvel is ismertek. Leviatán vagyok, a víz ura, és te, barátom, te az a leviatán vagy, aki elpusztította már egyszer London városát. Üdvözöllek újra az életben, Inferno.

Nagy kő esett le a szívemről, hogy ezek szerint mégsem vagyok valamiféle szörnyeteg. Kissé kételkedve emeltem fel a fejem a megkönnyebbült sóhaj után. Több mint 1800 év. Kissé túlzásnak hangzott, de azok után hogy itt a vízzel mahinált, meg azok a Morák is valami irdatlan sokáig tudnak élni már nem is volt annyira hihetetlen. Inkább már érdeklődve hallgattam mit is tud ez a vénség. Aztán belém fagyott a vér. Kivert a víz a döbbenettől, hogy én elpusztítottam Londont. Csak, hogy a hidegrázás helyett forróságot éreztem a szívemben amint meghallottam az Inferno-t. Olyan érzés volt mintha a szívem feszülne és fel akarna robbanni, vagy valami ki akarna belőle törni. A szívem kettő hatalmasat dobbant méghozzá jól hallhatóan. A lüktetésre egy-egy hőhullám robbant ki testemből, de a nyomás megszűnt.
-Az... nem lehet...Képtelenség! Hogy lehet maga 1800 éves?! Meg mi az a Leviatán egyáltalán? Ez az infernó pedig... olyan nevetségesen hangzik...
Ekkor ismét elszorult a szívem. Kissé meggörnyedve odakaptam amitől újabb hőlöket távozott belőle.

Láttam, hogy a szíve hinni akar nekem, de az esze még makrancoskodott. Ám legyen. Nekem igazán nem számít.
- Azért vagyok ennyi idős, mert nem öregszem. A szellemem, a csim, vagy hívd, aminek akarod, még ennél is sokkal idősebb. Talán éónokban mérhető a kora. Talán egyidős az univerzummal. Amikor egy leviatán teste meghal, ez az erő új testbe költözik. Az enyémbe nagyon rég költözött. A te életed még friss, de ha vigyázol, és van egy kis eszed, te is megélheted ezt a kort. Amennyire tudom, legalább néhány száz évet már összehoztál egyszer. A neved pedig magad választottad. Nem tudom, most hogy hívnak, amikor mi találkoztunk, Infernonak nevezted magad. Te voltál mindünk közül a legvadabb. Az sem lett volna meglepő, ha egyenesen Pokolnak hívod magad. Nem tudom, jó voltál-e vagy rossz. Csak egyszer találkoztunk. Utána hallottam párszor, éppen merre jársz, de... Sosem voltunk barátok. Nem kerestem a társaságod. Legalábbis az előző éned társaságát, de most új ember vagy. És hagyd abba ezt a hőhullám-keltést, mert megmutatom neked a jég hatalmát!
Egy kavargó vízoszlop emelkedett fel a tócsából a szavaim nyomán.

Hitetlenkedve hallgattam mind azt amit mondott. De egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy igazat beszél. Ráadásul a kíváncsiságomat is kezdte egyre inkább felkelteni.
-Pár százat? Akkor az Infernót megelőző énjét vagy miét is ismerted? Ő is ilyen vad volt? Meg hányan vagytok.... illetve vagyunk? Ki a legidősebb? Mesélj kérlek.
Áradt belőlem kérdések sora, kezdtem egyre izgatottabb lenni. Ha valóban ilyen öreg akkor mesélhet nekem a régi korokról, hogy milyen is volt valójában. Kissé lehangolt, hogy ő nem igazán kereste az összhangot korábbi énemmel így valószínűleg róla nem igazán fog tudni mesélni. Pedig jól jönne valamiféle útmutatás.
-Vagy ha ti nem is szívleltétek egymást, nincs valaki aki esetleg jobban ismerte? Vagy nem tudnék vele beszélni? Mert ezeket a hőhullámokat nem én csinálom... vagyis nem direkt...
Emeltem magam elé a kezem védekezően és hátra is léptem kettőt.

Elgondolkodtam. Ha közénk tartozik, akkor joga van mindent tudni. De sosem repestem az ötletért, hogy újoncokat avassak be. Tanár vagyok, de nem egészen erre szakosodtam...
- Nos... Amennyire tudom, mindig csak húszan vagyunk. Egyedül téged lehet minden reinkarnációdban felismerni, mert a te tüzed kék, mindig, minden alakban. Legalábbis nekem ezt mondta az egyik föld elemű testvérünk. Nézd... Mi nem vagyunk egy összetartó faj. Néha még háborúzunk is egymással. És én nem tartom a kapcsolatot a többiekkel. Jobb ez így. Többnyire magányosan élünk. Volt egy legenda, egy leviatán párról, akik együtt éltek, de... Nem tudom, talán tényleg csak legenda. Rólad sem tudok sokat. Londonban ott voltam. Aztán szem elől tévesztettelek. Utána hallottam, hogy harcolsz a Gyűjtők ellen. De... Ennyi. Sajnos nem több. Viszont volt Infernonak, mármint az előző alakodnak egy jó barátja. Egy mora, aki még nálam is öregebb. A neve Hector. Ő... Ő biztosan sokkal többet tud a múltadról.

Csalódottan vettem tudomást róla, hogy ő sem ismer túlzottan. De ha ezt a többiek is tudják, talán tudok kék lángokkal nyomokat hagyni.
-Háború? Levi izé háború? Az miféle? 20-an ütlegelik egymást és vízzel meg tűzgolyókkal, sárral dobáljátok egymást? Vagy azt akarod mondani, hogy az elmúlt évezredek nagy háborúi valójában Leviatánok műve?
Kezdtem egyre inkább megbékélni és poénra venni a dolgot. Azonban belül nagyon elcsöndesedtek a dolgok, a szívemet se feszítette semmi, és melegem se volt már. A szemem kezdett viszketni, ahogy megdörgöltem némi izzó perje szállt ki belőle. De én nem láttam azokat.
~Atyámék úgy is csak a Morakat, telepatákat és Metamorfokat gyűlölik. Ezért csak nem utálnak majd ki, de jobb lesz megtartani magamnak...
Aztán felcsillant a szemem egy pillanatra, ugyan akkor kissé aggasztott is a dolog. Egy Mora.
-Hector nevű mora? Tényleg nem lehetett valami jó fazon ez az Infernó ha Morákkal paktált le... De őt hol találom?
Kérdeztem rá végül is, egyrészről úgy gondoltam ne bolygassuk a múltat, főleg ha Morákhoz van köze, másrészről pedig hajtott a kíváncsiság...

A fejemet csóváltam.
- Barátom, te egy barlangban laksz? Hector A morák konzulja. Mindig a Rezidencián van. Azt hittem, ezt mindenki tudja.
Amikor a háborúinkat említette, felvontam a szemöldökömet.
- Húsz lény, akik végtelen hatalmú urai egy-egy elemnek, és akár is hegyeket is mozgathatnak meg... Azt hiszem, ez épp elég ahhoz, hogy háborúnak lehessen nevezni. De látom, nem vagy tisztában teljesen a képességeiddel. a legjobb módszer a tanításra a gyakorlat, mindig is ezt mondtam. Szóval... Védd magad.
Azzal felé intettem. Egy maroknyi víz kivált tócsából, jéggé fagyott és az arca felé süvített. Talán ha harcol, felélednek benne Inferno reflexei... Azért remélem nem túlzottan. Eza város már így is elég romos...

-Az okkultizmusban nem igazán vagyok járatos, nem sok időm van ilyesmivel foglalkozni. A földet védem és tisztogatom a háború maradványaitól.
Aztán mikor említést tesz arról, hogy hogyna is festhet egy ilyen háború elakad a szavam. Főleg egy apró részleten.
-Korlátlan hatalom?
Örök élet, korlátlan hatalom. Ez mind szép és jó volt, csak éppenséggel nehezemre esett felfogni. Vagyis tudtam, hogy ezvan és akár 1000 évig is eléldegélhetek de úgy igazán nem fogtam fel a dolgot. Talán nem csoda, ilyesmihez gondolom idő kell.
-Védjem? Mitől?
Kaptam fel a fejem, az érkező támadás elől pedig elvetődtem oldalra. Bukfenceztem és felálltam.
-Hé! Ezért börtönbe mehet! Hatósági személy elleni támadás komoly bűn! Elég legyen!
Szólítottam fel kissé ingerülten. Nem sok kedvem volt egy ilyen vénséggel csatázni aki az isten tudja mire képes. Pihenni jöttem ide nem balhézni...

- Hatósági személy? - kérdeztem nevetve - Felejtsd el. Te nem az vagy többé, aki voltál. Nem vagy hatósági személy, nem vagy már katona, nem véded többé az embereket. Te vagy Inferno, a tűzleviatánok legvadabbika, és most már hagyd abba a nyavalygást!
Egy vízoszlopot indítottam az arca felé, egy másikkal pedig beterítettem a bokáját. Ez utóbbit megfagyasztottam, foglyul ejtve őt. Persze ez neki nem lehet akadály... Ha van egy kis esze. Bevallom, hajtott a kisördög. Tudni akartam, mivé lett a nagy Inferno.
- Védekezz! Nem vagy képes regenerálódni. Ha átdöflek egy jégcsappal, meghal.

Elvetődtem volna de a lábam jégbe fagyott. Egy vízoszlop pedig vészesen közeldett. Rángatta ma lábam, éreztem hogy a helyzet egyre ojbban szorultá válik, a szívem pedig ismét szorulni kezdett. Ez is már idegesített. Hát még, hogy infernoként hivatkozik rám és itt magyaráz ez a félőrült.
-ELÉG!
Robbant ki belőlem a düh egy forró hőhullám ként a talajon egy tűzgxyűrű növekedett aminek én voltam a centruma. Az a néhány növény ami a környéken volt elszáradt a földön lévők pedig porrá égtek. Lábamon lévő jégbilincs szinte rögvest gőzzé lett a vízoszlopból még csak pára sem maradt. Hajam kék lángra kapott ahogy vállam, kezem is.
-Hogy jössz te ahhoz, hogy rám támadj?! Katona vagyok, az embereket védem és a nevem DAREIOS!
Kalimpáltam dühödten mire a közvetlen környezetem léángra kapott a kibocsájtott lángoktól. A levegő isd egyre szárazabb lett. Ahogy fujtatam forró levegő áradt még az orromból is. Vibrált tőle a levegő.

Éreztem, hogy egyre melegebb lesz. Elmosolyodtam, mikor a férfi elkiáltotta a nevét. Dareios... Hát persze. Csakhogy a történetek szerint... Mit történetek? A legendák szerint éppilyen büszke dühvel ordította az ellensége arcába az Inferno nevet is...
Ahogy a tűzgyűrű tágult, én jégből egy védőbástyát vontam magam köré. Nem tartott volna ki sokáig, de hamar hagytam is vízzé zuhanni, ahogy a közvetlen veszély elmúlt.
- Látod? Máris kezdesz hasonlóvá válni. A tűz az oka, azt hiszem. És most hagyd abba. Nem akarlak bántani, de megteszem, ha szükség van rá.

Ahogy ment fel bennem a pumpa tenyeremből is lángok csaptak ki amik lassan körbe ölelték az egész kézfejemet, felkúszott a kezemen egészen vállig, ahol a csuklyámon végig futva hátul csatlakozott a lánghajamhoz végül a hátam közepén végig futott és egy vékony tűztarajt alakított ki. Ahogy egyre több tüzet engedtem ki magamból egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem, a szívemen néha eluralkodó nyomás is egy kellemes érzéssé alakult. Az az energia mi eddig ott megrekedt most úgy éreztem hogy áramlik, és kellemes melegséggel töltött el. Ahogy a düh elégett testemből egyre nyugodtabb lettem és Szavai eljutottak az agyamig. Amitől megijedtem.
-Nem... Nem akarok egy tömeggyilkos lenni...
Hátráltam pár lépést és a tűz elkezdett visszahúzódni. Kezemről felfelé lassan eltűnt. Teljesen nem tűnt el, felhúzódott a tarkómig. Attól fölfelé továbbra is lángok alkották a sérómat. Csupasz alkaromon még néhány lehelet vékony apró lángcsóva vagy szikra még látszódott de az első fuvallat lefújta őket.
-Miért pont én?

Ösztönösen is úgy kezelte a tüzet, mint régen, ugyanazon a hatásos, bár kissé hatásvadász módon. És még csak nem is tudott róla. Nem tudtam, megijedjek vagy inkább dicsérjem meg érte.
A szavaira vállat vontam.
- Én pék voltam. Egy tanulatlan senki. Még csak harcos sem voltam, mint te. Senki nem tudja, mi alapján választ ez az erő. El kell fogadni. Ez is afféle "megszoksz vagy megszöksz"-dolog. De nyugi. Időd, az rengeteg lesz rá. Mint mondtam, többé nem fogsz öregedni.
Játszottam kicsit a vízzel. Formákat fagyasztottam bele, majd zsonglőrködtem négy jéggolyóval.
- Sajnálom. Az életed megváltozott.

-Pék?...
Pislogtam nagyokat. Aztán rázni kezdett a röhögés. Eleinte csak apró rezgésekként jelentkezett az arcomon, ami végül egyre jobban mosolyra húzódott, ekkora az egész testem bele remegett.
-...azt mondta, hogy pék?...
Itt el szakadt a cérna és nevetésben törtem ki. Hasamat fogva összegörnyedtem és úgy hahotáztam. Próbáltam uralkodni magamon egy idő után ami egy kicsit sikerült is. Szusszantam egyet de megint eszembe jutott. Próbáltam vissza tartani de sikertelenül és üvölteni kezdtem a röhögéstől.
-Hjajj... Pfff pféé.. pék... Ez oltári... Bocs, de ez... annyira nevetséges... Remélem most már felhagyott vele... pár száz éve halott szakma...
Kezdtem összeszedni magam és könnyeimet törülgettem a képemről. Aztán ábrázatom egyre bambább lett és a földet kezdtem bámulni ahogy visszatértünk a komoly témához.
-Szóval ez az infernó valami elvetemült harcos volt? Mit mondtál? Hector tudna erről mesélni?

Türelmesen kivártam, míg végez. Arcon dobhattam volna egy jéggolyóval, de minek? A vidámság amúgy is gyógyít, azt mondják. Csak tudnám, miért olyan nevetséges péknek lenni... Végül is nem lehet mindenki pilóta. Akkoriban nem is léteztek pilóták...
- Hát... Ami azt illeti, hébe-hóba sütök egy kicsit otthon. De nem ez a lényeg. Inferno... Nem hiszem, hogy elvetemült lett volna. Nos, kissé talán őrült, de ennyi idő alatt ki nem őrül meg egy kicsit? Én sem vagyok teljesen normális. Ami biztos, hogy nagy harcos volt... Már ha hiszünk benne, hogy a harc bárkit is naggyá tehet.
Megvakartam a tarkómat.
- Hector... Még nálam is öregebb. És nem azért, mert túl jó ember volna. Másokat nyír ki, hogy élhessen, de gondolom tudod, hogy megy ez. Én a helyedben vigyáznék vele.