Utcák

-Nincs kimondottan kialakult véleményem erről a nagy harcos dologról... Jobb szeretem elkerülni, megelőzni.
Osztottam meg vele nézeteimet.
-Hát nem tudom, valami azt súgja, hogy nem esne nekem ha tudná hogy ki... vagy mi vagyok... Inkább, hogy ki voltam... Szóval érted vagyis érti... Nem tudom, maguknál van valami kaszt rendszer vagy ilyesmi? Gondolok itt uralkodóra, vagy választott vezetőre, valami szerveződés van? Meg megszólításban... tegeződtök, magázódtok? Hogy működik ez? Azt már mondta, hogy nem egy összejáró banda... Esetleg valami közös hívó jel sincs? Mint valami titkos társaság... szóval érti.
Próbáltam magyarázni meg kérdezősködni, hogy a lehető legtöbb információt tudjam meg. Az ember nem mindennap csöppen bele egyik pillanatról a másikba egy furcsa családba vagy minek lehet ezt nevezni. Jó aki rájön, hogy telepata vagy Metamorf... de az más... Róluk mindenki sok mindent tud, de mi?
-Egyébként, tudnak rólunk az emberek?

Megint elmosolyodtam.
- Persze, van királyunk. Sőt, tulajdonképpen én vagyok az, szóval illene térdet hajtanod, vagy valami.- aztán elnevettem magam. - Nyugi, csak szívatlak. Nincs semmiféle kasztrendszerünk. Hívójelünk sincs igazán. Az évek alatt néha összefutunk, mint most mi. Akkor már ismerjük egymás arcát, legalábbis amíg egyikünk meg nem hal. De nagyjából ennyi a dolog. Az emberek... Hát... Páran. Mondjuk, senki nem fog lefejezni, ha elmondod a rokonaidnak, de azért én nem ajánlom, ha nem muszáj. Ahogy egyre többen tudnak rólunk, úgy nő az esélye, hogy bedugnak minket valahová élveboncolni. Na nem mintha ne tudnánk kiszabadulni, csak azért kellemetlen. Egyébként főleg az olyan matuzsálemek tudnak rólunk, mint Hector.

Aprókat bólogattam.
-Soha senki nem akarta összehozni a bandát? Vagy nem túl jó ötlet minket egy kupacba pakolni?
~Már pedig valami rendszert be kéne vezetni.
Hosszasan töprengeni kezdtem és vívódni. Kissé idegesen matattam az arcomnál.
-Nem rokonok ki vannak zárva, ők az emberekből se tűrnek meg akárkit...
Ingatta ma fejem de látványosan másutt járt az eszem. Majd nagy levegőt vettem és Edre néztem.
-Beszélnem kell Hectorral...
~Talán ő tud adni pár támpontot, ami segíthet...
Kezem lassan lángokba borult ahogy felemeltem és a tenyeremet kezdtem fürkészni.
~Talán ő látta Infernót amikor még kezdő volt, vagy ahogy megtanulta kordában tartani magát. Ennél az laknál csak többet tudhat...
Kezem ökölbe szorult és a láng kialudt.
-Tudsz segíteni?

Elgondolkodtam. Tényleg, miért nem? Ez valahogy eddig fel sem merült bennem. ebbe születtem bele, és soha nem gondoltam, hogy lehetne máshogy is.
- Hát... Időről időre összejövünk, ketten vagy hárman, néha négyen is. De nem igazán alkotunk társadalmat. Ahhoz túl kevesen vagyunk. Ahhoz meg, hogy együtt, egy helyen éljünk, túlságosan különbözünk. Te például... Mármint Inferno, aki voltál, nos, ő eléggé utálta a többieket, legalábbis majdnem mindenkit, azt hiszem. Persze nem vagyok biztos benne... Volt egy, egy fajtánkbéli, akivel nagyon jóban volt... De ennyi. Nem tudom, ki, és tuti, hogy nem én voltam az.
Elmosolyodtam.
- Segíteni, hogy találkozz Hectorral? Persze, hogy tudok segíteni.
Körülnéztem, megkerestem a nappali fényben alig látszó, apró holdat. Rámutattam.
- Látod? Ott lakik.

-Akkor nem szívesen futnék össze az ellenlábasokkal... Biztos elégtételt akartok venni páran...
Zavartan megvakartam a fejem aztán sóhajtottam lemondóan. De a remény egy egészen rövid időre felvillant amikor úgy festett, hogy tudnék beszélni ezzel a Hector nevezetűvel. De csalódás ért. Jobb szemem rángatózni kezdett és hajam ismét lángkoszorút húzott.
-Te most szívatsz ugye...?
Aztán az értelem szikrája szöget ütött a fejembe. A lángok kialudtak összeszűkült szemem pedig nagyra tágult.
-Te egy zseni vagy!... Mond, a holdról hányas betűméret látszik? MInd egy, felejtsd el.
Legyintettem mert valami azt súgta, hogy nem tudja a választ így gyorsan bökdösni kezdtem a karomon a gépet. Felírtam a térképre hogy HECTOR majd számításokat végeztettem a géppel és 3 műholddal, hogy útvonalat tervezzen nekem a felirathoz.

Nagyot bólintottam, mert örültem, hogy végre felfogta, mi a helyzet.
- Hát persze, hogy szívatlak, hogyne szívatnálak? Hectorrol beszélünk, nem valami sarki fűszeresről... Nem könnyű találkozni vele.
A kérdése meglepett, de csak enyhén. Máris sejtettem, mire készül. Közelebb léptem, hogy lássam, mit ad ki a gépe.
- Szerintem ne itt, a romvárosban csináld, hanem valami teljesen lakatlan területen. És készülj fel, hogy talán nem jön személyesen, hanem oda visznek hozzá. Valószínűleg tud a létezésünkről, de ha lehet, azért ne leplezd le magad mások előtt is. Vagy legalább hazudd azt, hogy telepata vagy.

-Valami azt súgja, hogy teljesen tisztában van a létezésünkkel. Az enyémmel legalábbis az volt. Ideje ismét rávilágítani a dologra.
Rántok egyet a kezemen, hogy a kézfejemet teljesen ellepjék a lángok. Fejem mellé emelve elvigyorodom. Kezd megtetszeni ez a tűzgyújtogatós dolog. Kis töprengés után eszembe jutott egy hely, ahol talán még ki is látszik a házaktól. Elfújtam a kezem és ujjal léptetni kezdtem a térképet. A felirat végig ott maradt a monitor közepén. A Reptérhez érve ráillesztettem és ismét kalkulációkat végeztettem vele.
-Jó hogy szóltál. A reptérről tényleg jobban fog látszani. Ami a leleplezést illeti... Otthon nem örülnének ha kiderülne, hogy csodabogár vagyok...

A fejemet csóváltam, de láttam már, hogy Inferno lelke, vagy akármink vándorol is, nem választott olyat, aki sokban különbözött volna tőle. Ez a férfi is ugyanolyan makacs és hajthatatlan volt.
Elkaptam a karját, és magam felé fordítottam.
- Gondolkodj egy kicsit! Lehet, hogy Hector tud rólunk, de mások nem! hogyan magyarázod ki, hogy egy Holdról is látható "Hector" feliratot égetsz a földbe? És miből gondolod, hogy képes vagy rá? épp csak felfedezted a képességedet. Felejtsd el ezt, oké? Mert ha nem...
Hátrébb húzódtam, és kihúztam magam.
- Nem szeretek harcolni. De ha kell, megállítalak.

Amint lekapta a kezem egész testem megrándult és egy fél arasznyit megindult felé. Végül elernyedtek az izmaim. Ahogy felé fordult a kezem lassan ökölbe szorult és kialudtak rajta a lángok. Mélyen a szemébe néztem.
-A feladó, a címzettel ellentétben névtelen marad. Akit kérdezni fognak az ő lesz. De ha van jobb ötleted, figyelek... Addig is...
Ekkor hirtelen kirántottam a kezem az övéből.
-Ezt kérem vissza...
Körbeforgattam kétszer és meg is roppant párszor a csuklóm.
-Nem kell engem bébiszittelni, meg fölöslegesen fenyegetni. Nem vagyok hülye. Ezt pedig még egyszer ne csináld. Máskor ilyenért már ütök.
Sóhajtottam egy nagyot és felnéztem az égre. Kis bámészkodás után a kezemre néztem.
-Vajon mennyi tudást halmozott fel? Miket láthatott, mióta volt itt?... Nem szoktatok ti unatkozni? Vagy megbetegedni, rákosak lenni, elveszteni végtagot vagy ilyesmi?
Néztem vissza Holmesra.

Kaspernek

Kasper, talán maga sem tudja, hogyan, de ismét ebbe a romos, lehangoló városba keveredett. Rója az utcákat, és hallgatja a porontyokat. Ez is egy olyan nap. Az a fajta, amire később már nem fog emlékezni, ami eseménytelenül, unalmasan telt el. Olyan, mint az életünkben a legtöbb nap.
Ám ekkor történik valami, ami talán mégis számot tarthat a figyelmére. Épp az orra előtt a levegő vibrálni kezd, mint nyáron a flaszter felett. Aztán az apró kavicsok, törmelékek kezdenek remegni, mintha valami nagy és nehéz közeledne. Utána következik a zúgó hang... És a villanás.
Kasper máris egy ismeretlen helyen találja magát. Eltűnt az utca, a mellette lévő félig leomlott épület, maga a város is.


Néhány órával később a furcsa, vibráló, félig ezüstös, félig áttetsző valamit már erőterekkel kerítették el. Sokan tolonganak körülötte, de a közelébe senki sem merészkedik... Legfeljebb az a néhány ember, akik már vállalkoztak rá, hogy átlépnek.

//Itt most a jelentkezőktől várnék egy-egy reagot, akik ezen a módon kerülnek a kalandba.//

Ametstől egyenesen a hajómra kísértek, ahol összeszedtem pár hasznos holmit, többek között a kis holokivetítőmet is, hiszen fogalmam sem volt, hogy mi várt rám. Mondjuk az is lehet, hogy azonnal meghalok, ahogy beteszem a lábam abba az anomáliába, de hát ez rajtam kívül ugyan senkit nem érdekelt itt.
Aztán szépen elfuvaroztak ide, ahol két nyalka testőrrel a nyomomban most már egészen közelről szemlélhettem meg ezt a képződményt, ami amúgy biztosan érdekelt volna engem is, ha csak olyan külső szemlélő lettem volna, mint a kordon mögötti tömeg, de azt hiszem a helyzetem nagyban csökkentette a kíváncsiságomat.
Nem messze attól az izétől megálltunk és én a kísérőimre vigyorogtam.
- Gondolom oda már nem jöttök utánam? - böktem az állammal a vibráló függöny felé, de a két mora csak nem vette a lapot és csak várakoztak mellettem, hogy majd végig nézhessék, ahogy belépek oda és jelenthessék a királynőnek.
~ Vajon én leszek az egyetlen szerencsés, aki hőssé vagy halottá avanzsál a mai napon? ~ nézegettem körbe.

Jelenleg az egykori New York volt a tartózkodási helye. A háború után anarchiába fulladt romváros ideális hely volt a maga fajta szabadúszónak. Jókat lehetett csencselni a romokból élő guberálók és begyűjtők pénzelte orgazdákkal. Rend szerint ezek a fél barbár, agresszív alakok alaposan kitanulkoztak a szociális cselvetés mindenféle fortéjával, de ha beleakadt a bicskájuk egy hasonlóan nagy kaliberű magukfajtába, akkor ott már nem működtek olajozottan a gyakorlat szülte lépcsőszerű protokollok. Könnyű volt kizökkenteni őket az adott gondolatmenetből és tévútra billenteni az üzleti szekeret, hogy aztán szemérmetlen profizmussal számukra borzalmas előnytelen üzletet erőltetve távozzon az ember fia valami jó fogással. Rend szerint ilyen módon beszerezhető holmik voltak a különböző katonai raktárakból, segélyellátmányokból kilopott alkatrészek és kütyük, az orvosi felszerelés jó része és a nagy városok romjaiból guberált csecsebecsék is. Ha nem volt muszáj, akkor nem ölt sem embert sem egyéb humanoidot a javakért. Nem kockáztatta, hogy bárhol is véletlen nyomot hagyjon. A minden hájjal megkent gazemberek sosem féktelen erőszakosságukról voltak ismertek. Az olyan gorillákat még ideje korán agyonlőtték. Aki igazán sikeres akart lenni az utcai szakmákban, annak nem csak a fegyverekkel kellett jól bánnia, hanem az eszével is.
Most is egy ilyen zugpiacon beszerzett alkatrésszel a kezében baktatott a feltört utcakövek siralmas útjelzői között. Járművét általában biztonságosabb helyen szokta leparkolni. Ahol a kíváncsi, tehetséges surmók nem kapják szét két perc alatt rögtönzött csavarkulcsokkal és feszítővassal.
Kényelmes bakancsot viselt. Igazi fekete bőrből készült vízálló darabot, amit valaha a huszonegyedik század túraviselettel foglalkozó boltjainak drága kirakatai kínáltak. Kényelmes, strapabíró, sokzsebes nadrággal hordta, mely gyapjúval volt kibélelve. Derekát kényelmesen húzta a széles derékszíj, melynek belsejébe vékony, ámde erős acélszálat varrtak a gondos kezek. Felül homokszínű, irhával szegett zubbonyt viselt, melynek felszegett gallérja selymes öleléssel védte a hideg széltől a megnyerő arcélt. Kiengedett kabátja alatt vastag, ugyancsak világos garbót viselt. Láthatóan nem zavarta a hideg. Kicsapódó lehelete nyomán zúzmarásra dermedt a dús körszakáll.
Volt még nála pár apróság. Nadrágzsebeiben némi pénz, hamis személyazonosító okmányok, halogén fénnyel operáló tenyérnyi kis zseblámpa, míg zubbonyának megannyi külső és belső zsebe is érdekességek tárházát sorakoztatta. Tolvajkulcsok, kommunikátor jelblokkoló, egy rögtönzött szereléshez használható kinyitható bicska szerűség, mely kés és recés fűrészlap helyett különféle szerszámokat rejtett, illetve egy kihajtható bicska, mely amolyan túlélő késként funkcionált. Sosem tudhatta mi vár rá, rend szerint rengeteg holmit tartott magánál.
A zsákmányolt alkatrészt zubbonya szára alá rejtve fogta egyik hóna alá, majd zsebre vágva kezeit átbaktatott egy düledező aluljáró málló graffitikkel kivakolt homályos alagútján. A kijáratnál vakító fényár fogadta. Csupán a sötétséghez hozzászokott tekintete tréfálta meg és sokszorozta a száz méterrel arrébb világító energia pajzsok töltött celláit.
Közelebb merészkedett. Nem volt nehéz elvegyülni a kíváncsi népek között. Hamar kiszúrta a katonák belső kordonja mögött mozgolódó három alakot. A két testőrt és az újabb ismeretlen arcot.
Szemöldöke ráncolva szaladt fel, a kíváncsiság pedig intenzív tápszerként kötötte meg vérében a tenni akarás mérgező spóráit. Igyekezett könnyed manőverekkel, ruganyos léptekkel átlavírozni a kíváncsiskodókon. Közben olyan gyenge pontok után kutatott, ahol esetleg lehetséges volt átsurranni a védelmen. Kizártnak tartotta ugyanis, hogy egyszerű civilként átengednék egy hivatalos szervek által húzott kordonon. Közeli kapcsolatba pedig nem kívánkozott kerülni egyetlen díszhuszárral sem. Egyenlőre.

-Tehát, összegezve: az objektum ismeretlen forrásból származik, az érzékelőink nem ismerik fel, és általában nem tudunk róla semmit, azon kívül, hogy véletlenül pont ott van, ahonnan eltűnt néhány háztömb épp mielőtt megjelent.
A gépen mellette ülő Chloe is ugyanazt a jelentést olvassa épp, ezért költői kérdésére nem vár több választ társától, a szokásos bólintáson kívül, így inkább a bolygófelszíni csapatszállító gép monitorjaira pillant, ahol már láthatja a célt. A célt, aminek a puszta látványától is feláll a szőr hátán, még így 1000 méteres távolságból is.
-Néha nem könnyű a barátodnak lenni... - Jegyzi meg gúnyosan, aztán utoljára átellenőrzi az energia ismétlőpuskát, amit a Hi-Sec-től kapott erre a bevetésre, a szerintük kissé ódivatú íja helyett. Persze azt is magával hozta, biztos ami biztos, hisz nem akar pont az elnöknő által rájuk bízott munkára felkészületlenül érkezni.
~Mondjuk...inkább csak Chloe-t bízták meg, ő pedig magával hozott. Mondjuk, jobb embereket keresve sem találhattak volna ERRE a feladatra. Ő vérprofi, nekem meg "Feláldozható" a középső nevem, szóval minden frankó.~
A landolást követően a szervek felé veszi az irányt vörös hajú társa oldalán, utána pedig csak vár, fegyverrel a kézben.

Biccentettem. Már az eligazításon sem tapsikoltam kifejezetten, amikor parancsba kaptam, hogy a férfit vigyem magammal erre a bevetésre, akiről a múltkori jelentésemben írtam. Hihetetlen, hogy sosem unta meg a saját hangját! Ott volt előtte a jelentés, és csak tisztában volt vele, hogy én is elég pontosan tudom, hova is jöttünk. Nem értettem, mi szüksége van a folyamatos teljesen felesleges fecsegésre. Mintha csak civil lett volna! Na jó, hát igazából az volt, félig-meddig legalábbis, de egy Herefordon végzett személytől még a vécén trónolva is abszolút fegyelmet vártam volna. Nem csacsogást és rózsaszín cicás tetoválást a farpofáján.
Oké, beismerem, ideges voltam. Nagyon ritka volt, hogy ilyen bevetésre küldtek, hiszen nekem elsősorban a személyi védelem volt a munkám, nem kommandós feladatok ellátása. De ha a feletteseim szerint ott volt a helyem, akkor nem ellenkezhettem. Oda kellett mennem. És vinnem Mavericket is...
-Barát? - néztem rá csodálkozva. - Én?! Társak vagyunk, Maverick. Én nem barátkozom. Soha nem tettem, soha nem is fogom. Az elfogulatlan objektivitás elengedhetetlenül fontos a mi munkánkban, ezt ne felejtsd el. Ne tekints úgy rám, mint a barátodra, akikhez érzelmek fűznek. Adott helyzetben ez az életedbe kerülhet, vagy akár küldetés rovására is mehet. Mindkettő szigorúan tilos! Elég volt az ostobaságokból, katona! Tegye a dolgát, és csak a feladat sikerességére koncentráljon!
Mikor végre megérkeztünk, rögtön a kijelölt elöljáró felé vettem az irányt további utasításokért. Vigyázzba vágtam magam, azonosítottam magam, aztán parancsig várakoztam.

Elmosolyodik a tűzokádó kolléganője hisztériázásán, amivel arra szólítja fel, hogy próbáljon meg nyugodt lenni, és viselkedjen profin, nem pedig úgy, mint egy idegroncs. Finoman előre dől, amennyire a biztonsági öv engedi, melyet egyébként csak azért sem kötött be, és barátságosan megveregeti a nő vállát, ahogy parancsnoka tette vele is anno, mikor látszott rajta, hogy a nyugodtság álarca, amit magára erőltet legalább akkora baromság, mint az a bőrfestmény.
-Ja, én sem vagyok oda a feladatért - válaszol a nő gondolataira, aztán lezseren visszadől a helyére. - Bármit is találunk ott, nálunk rosszabb nem lehet. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy azért küldenek minket oda, mert addig sem vagyunk idekint. - Idézi újra egykori parancsnoka szavait, s reméli, hogy ha Chloe nem is érti a humort, legalább valami hasonlót mondtak neki is Herefordon, és legalább az ismerős retorika megnyugtatja egy kicsit. Mástól ennyi érzelem még ahhoz is kevés lenne, hogy ne nyilvánítsák halottnak, de tőle...
-Egyébként, a társak fontosabbak, mint a barátok. Egy barát költözni segít, vagy ha túl sok a söröd meccs közben, nem pedig...
Az öngyilkos küldetés kifejezés kerülendő az ilyen beszédekben, már csak azért is, mert fölösleges kimondani, tudják mind ketten, hogy ha nem tudják mibe sétálnak, a legrosszabbra kell gondolni.
-Bízom benned, és te is bízhatsz bennem, nélküled nem jövök ki onnan...már csak azért sem, mert Melissa megígérte, hogy agyon lő, ha megteszem.
~Egyéb dolgok, amiért megígérte, hogy lelő: szennyes a szennyes tartón kívül, felhajtva felejtett wc ülőke, bármi, ami elvonja a figyelmét a kedvenc sorozatáról, bármi, amire álmából ébred fel, és nincs köze kalóztámadáshoz...~
-Majdnem ott vagyunk. - Szólal még meg utoljára csendesen, aztán csodálatos "alakváltó" képességével átváltozik Chloe férfi megfelelőjévé, s még a szemiből is eltűnik az élet, röpke néhány perc alatt. abban igaza van a társának, hogy jobb csak a feladatra koncentrálni, ha élni akarnak, és pont ezt teszi. Mire a korláthoz érnek, már őt sem lehetne megkülönböztetni, egy harci androidtól...vagy a még kegyetlenebb vöröstől.

A tűz elem és a makacsság, ingerlékenység még a köztudatban is összeforrt... És íme, a nagy Inferno volt rá az élő és soha meg nem haló példa, hogy ez nem alaptalan.
- Hogy tudok-e jobb módszert a kapcsolatfelvételre annál, hogy három bolygó figyelmét hívod fel a létezésünkre, amit évmilliárdok óta titkolunk? Hát... Például írhatnál egy e-mailt.
Nem akartam igazán harcba keveredni vele. Mindig is többre becsültem a békés megoldásokat.
- Nem betegszünk meg. Unatkozni pedig, mikor ilyen nagyszerű, fergeteges és őrült a világ, csak a bolondok szoktak. A végtagjaidra meg vigyázz... Még sose próbáltam egyet se visszanöveszteni.

-Nem tudom az E mailjét és az enyémeket átnézik... Különben is...
Sóhajtottam egyet rezignáltam és folytattam egy kicsit komorabb hangvételben.
-Miért bujdosunk? Az emberek elfogadták a Morákat, a létrehozták a telepatákat és a Metamorfokat... Minket miért lenne olyan nehéz elfogadni? Mind egy...
Legyintettem lemondóan. Kezdtem szépen lassan megnyugodni. Ebben segítségemre volt, hogy olyan információ birtokába kerültem ami nagyon feldobta a hangulatomat. Csak tátott szájjal pislogtam.
-Azokra fogok is...

- És nem tudsz olyat csinálni, amit nem néznek át... Mit tanítanak manapság az iskolában? Az övé meg publikus, elvégre politikus...
- Miért? Mert titokban akarjuk tartani. Nem tudjuk, honnan jövünk és mik vagyunk. A telepaták és metamorfok tudják. A morák is tudják, elvileg a génjeikben van a különbség, másfelé vitte őket az evolúció. De mi? Mi vagyunk a színtiszta varázslat, amit az ember nem érthet meg. És amit nem érthet meg, azt levadássza és felboncolja, hátha akkor megértheti. Túl kevesen vagyunk egy háborúhoz, és még ha nem is így lenne... Minek? Titkolózni jobb, mint meghalni. Ha éltél volna annyit, mint én, megértenéd. De amíg nem érted... Addig kénytelen vagyok betartatni veled a szabályokat. Inkább harcolok veled, mint az emberiséggel, Inferno, hiába voltál valaha legendás harcos...

-Önvédelmet, fegyelmet, csorda szellemet...
Feleltem vállat vonva. Egy katona suliban az alapokon kívül nem sokat tanítanak az embereknek.
-Ha? Miért? Mégis mennyit éltem? 100-200 év? Talán egy 1000-est? Vagy mennyit élt ez a nagy harcos itt benn?
Kérdeztem némi gúnnyal és enyhén ingerülten. Öklömmel kétszer mellkasba is vágtam magam. Csak úgy döngött.
-Nincs vezetőnk, nem vagyunk egy nép. Mégis miféle szabályokról beszélsz? A tieidről? A szabályokat a vezetők hozzák vagy egy népcsoport...Nem pedig te... Az meg aztán nagy dicsőség lenne mondhatom...
Vágtam hozzá gúnyosan. Aztán vettem egy nagy levegőt és igyekeztem fékezni magam.
-Bocsánat... csak annyira fura ez az egész...

Elmosolyodtam, a szemem csillogott.
- Leviatán vagyok. Ezer néven ismertek, ezer helyen. Magát a történelmet formáltam, mit nekem néhány szabály? De ne tartsd be, ha nem akarod. Csak aztán rám ne számíts, amikor majd a bajtársaid téged fognak üldözni. Igazad van. Nem vagyunk egy nép. Nem kell, hogy segítsek neked. Nehéz leviatánnak lenni? Sötét örökséget kaptál, ember. Inferno a legnagyobb volt köztünk... És a legvadabb. De neked nem kell olyanná válnod, hiába vagy te is harcos.
Zsebre tettem a kezeimet, és megenyhültem.
- Nehéz dolgod lesz. De ha hajlasz a szavamra, segíthetek neked.

-Ez aztán megnyugtató...
Vakartam meg a fejemet. Nem elég, hogy ilyen leviatán lettem, ráadásul egy elég bonyolult örökséget is kaptam a nyakamba. Biztos jó sok ellenlábasom is van.
-De mégis... mitől volt olyan NAGY? Mit tett ami őt ilyen pozícióba helyezte? Felégetett pár falut? Várost? Tömeggyilkos volt? Feltalálta a tüzet? Igába hajtotta az embereket? Megállíthatatlan volt? Vagy mi? Mihez kéne felérnem Sherlock?!
Böktem ki ismételten ingerülten. Időben észre vettem magam és hátrasimítottam időközben lángra kapott hajamat amitől az ki is aludt rögvest.
-Mert ha ehhez, akkor nem kérek az egészből... Mit műveltem annak idején? Csak a pusztítás, vagy volt valami más is?

Sajnálkozva néztem a férfire. Amennyit én tudtam, azzal nem oszlathattam el a kételyeit, félelmeit. Odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezem.
- Inferno harcos volt. Katona, mint te. Sokakat megölt, és sok rosszat is tett... Mint minden harcos. háború volt. De jobb, ha ezt olyasvalakitől kérdezed, aki többet tud.
Megszorítottam a vállát és a szemébe néztem.
- Én csak egyvalamit tudok biztosan. Te most egy új személyiség vagy. Még ha meg is tudod valaha, mit tettél akkor... Az nem te voltál. És... Nem is kell azt folytatnod, ha nem akarod. Lehetsz Inferno... De lehetsz Dareios is. Csak rajtad áll.

-Szóval ez tesz naggyá valakit a mai napig? Megölni másokat? Az ókorban még oké volt... A te idődben esetleg, de itt, ch...
Ingattam a fejem. Szemöldökeim össze szaladtak. Megfogtam a kezét a csuklójánál és levettem a vállamról.
-Hectorra gondolsz jól sejtem?
Összeszűkült szemmel néztem az övébe. Teljesen más volt, mint egy emberé. Valami hiányzott belőle és annyi minden más volt benne. Talán az évek tették ilyenné. Tanácsát hallva csak fáradtan sóhajtottam. A kezemre néztem amibe kék láng lobbant és finoman körbeölelte azt. Elméláztam a tüzet bámulva, és mintha egy arc formálódott volna meg benne. Egy vigyorgó arc. Pislogtam kettőt mire az eltűnt. Végül a láng is kialudt ahogy leengedtem a kezem.
-Majd igyekszem...

Eltöprengtem, ahogy a karom visszazuhant az oldalam mellé. Valóban... Hectorra gondolok? Hector és Inferno barátok voltak. Tőle aligha tudná meg a teljes igazságot. Akarva-akaratlanul is szépítené a dolgot, még ha valóban olyan bölcs is, amilyennek mondják.
- Igen - mondtam lassan - Hector is egy lehetőség. De... Akad más is... Ami egy kicsit talán veszélyesebb... És kérdésesebb... De ami talán többet is adhat. Nézd... Ez ostobaságnak fog hangzani, és én sem hiszek benne igazán, de... Hallottál már Dark Heart-ról?
Furán éreztem magam. Nemrég én magam próbáltam lebeszélni Mathias Gilmoore-t erről, most pedig valaki másnak éppen én tanácsolom...

Gyanakvóan felhúztam a szemöldökömet, hogy nem éppen Hectorra gondolt. Oldalra biccentettem a fejem.
~Talán van egy nála is öregebb leviatán?
Lenézte ma földre. Lehet hogy éppen egyen állunk? Aztán ahogy Kibökte Dark Heart nevét sűrűn pislogtam és kicsit hátra húztam a fejem. Nem hittem a fülemnek első hallásra.
-Öhm... Hallottam már róla ezt-azt... Miért?
Kétkedve tekintettem vissza rá. Valahol belül éreztem, hogy ez nem akkora hülyeség. Ezek után, már ennek nem is kéne meglepőnek lennie. Egy mindenható valaki. Ez pár napja még felfoghatatlan lett volna számomra. De azóta megtanultam kék lángokat idézni a testemre. Ezek után mit nekem egy felsőbb hatalom.
-Csak nem?...
Vontam fel kérdőn a szemöldököm. Nem éreztem szükségét befejezni a mondatot. Valószínűleg ugyan arra gondoltunk.