Utcák és sikátorok

Láttam, hogy elréved a tekintete. Talán valamiféle emlék jutott eszébe. végül is, nem az én dolgom.
- Előítélet? Ugyan már! Épp most bizonyítottad, hogy nem bírod az erős piákat kislány. Akkor mitől előítélet, hogy gyengébbeket ajánlok? Cöh... Nők. Ki érti őket?
Elgondolkodtam a jellemzésén. Aztán bólintottam.
- Nem egészen így gondoltam, de igen nagyjából jól összefoglaltad. Hogy miért ilyennek látom? Mert benne élek. Hogy miért? Csak. A többit kérdezd meg a terapeutámtól.
Persze nem volt terapeutám, de utáltam, ha faggattak, és főleg, ha saját magamról. Akiről úgy gondolom, hogy ismernie kell, az ismer. Ezen a kettőn kívül a maradék meg hidegen hagy. Vagy, az esetek többségében, én hagyom őket ott hidegen, vagy legalábbis hűlőfélben. De csak ha kötözködnek. És cserébe sok nőt felmelegítek. Igazán kiegyensúlyozott életet élek.

- Nézd John, az előző megjegyzésedet általánosságban mondtad. Akár úgy akartad, akár nem. Velem szemben persze igaz volt, de ez még én vagyok és nem a többség. Ha egyértelműen fogalmazol, akkor nincsenek félreértések. * Vontam meg a vállam és magamhoz vettem a baracklevem. A válaszára összevontam a szemöldököm, de magamban jót mulattam rajta és szemeim is csillogtak.*
- Mogorva, távolságtartó, szeszélyes és lekezelő. *Szólt ezúttal a röpke jellemzésem a férfiről. Amit sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni. De hát nekem sem tetszett a válasza, még ha dühös nem is lettem.*
- John, ha néha mosolyognál talán vonzó is lehetnél. * Piszkáltam kicsit a férfiúi hiúságát. Már ha volt neki olyanja.*

Csak a szememet forgattam.
- Muszáj neked mindenbe belekötnöd? - kérdeztem nem túl kedvesen - Rémes vagy.
Meghallgattam a jellemzését saját magamról, és ahogy az alkoholról meg a világomról szólóra, erre is csak bólintottam.
- Pontosan. Örülök, hogy ezt végre sikerült tisztáznunk. Ha kedvességre vársz, hát keress magadnak egy szépfiút, aki udvarol neked. Nem lesz nehéz dolgod, mert elképesztően szép vagy. Ha meg az igazság kell, sallangok nélkül, akkor gyere hozzám, és tőlem megkapod.
A bárpult mögötti tükörbe sandítottam, és megvizsgáltam az arcomat, ami még nekem sem tetszett. Aztán kétkedőn a lányra pillantottam.
- Hát tudod, én ezt igazán nem hiszem.

- Muszáj neked állandóan mogorvának lenned? * Dobtam vissza a saját kérdését kicsit átalakítva válasz helyett. *
- Rémes? Te meg idegesítő. Így azt hiszem, kvittek vagyunk. *Még hogy én rémes? Mit akart ezzel egyáltalán mondani? Fogadalmam sem volt róla, hogy az Ő értelmezése szerint mit akart jelenteni, de mivel Ő az első, aki ezt mondja így nem érdekelt. Legalábbis nem annyira, hogy rákérdezzek. A szavaira összevontam a szemöldököm, miközben elpirultam. S kissé húzva az időt egy nem messze lévő bárszékért indultam, ami a pultnál volt. Odahoztam magamnak és felültem rá. Nem voltam gyakorlott magas székek megmászásában így nem sok kecsesség szorult a mozdulatomba.*
- Köszönöm a bókot, de a szép fiúk nem érdekelnek. Bár a többi kategóriába tartozók sem. *Egészítettem ki magam a félreértés elkerülése véget.*
- És ha csak nem álmodok, akkor jelenleg épp itt vagyok Veled John. Az indulásig meg van időm. *Vontam meg a vállam miközben beleittam a poharamba. Szavaira kissé elmosolyodtam. Gondolatban pedig megveregettem a vállaim, hogy nem volt haszontalan az a sok könyv mely a férfiak viselkedését tárta fel előttem.*
- Amíg nem próbáltad nem tudhatod. De ha ez számít valamit, én még így is szívesebben nézem a te arcod, mint Emma néni bájos vonásait. *Bár leginkább azért, mert Emma vonásai jelenleg inkább dühösek és aggódóak mintsem bájosak. De ezt nem szándékoztam a férfi orrára kötni.*

Jót vigyorogtam a lány zavarán. Ha már egyszer úgyis mosolyt akart, hát tessék, itt van... Bár tuti, hogy nem pont erre gondolt.
- Látom, nem vagy gyakori látogatója az ilyen helyeknek - mondtam neki a székkel bemutatott tornamutatvány után - Ne búsulj, még belejöhetsz. Persze jobb, ha nem...
- itt vagy, itt vagy... Csak azt nem tudom, hogy miért. Másfél órája se ismerjük egymást, és ezalatt én megmentettem az erényedet, te meg eltörted pár csontomat, most meg régi haverokként iszogatunk. Szerintem ez nem teljesen normális dolog, de hát kit érdekel? Soha semmi nem teljesen normális.
Beleittam a sörömbe, majd az üveget koppanva letettem a pultra. Felvontam a szemöldököm, úgy néztem Aurorára.
- Nem érdekelnek a fiúk? Nézd, nincs abban semmi szégyen, ha a lányok jobban foglalkoztatnak... a mai világban ez már természetes. Mondjuk, mint férfi mondom, hogy kár érted, de hát ez a te döntésed...

*A vigyorára összevontam a szemöldököm. Vincent jutott róla eszembe, és biztos voltam, hogy ez a férfi is épp úgy rajtam vigyorog, mint, ahogy Vinc röhögött.*
- Ha nem tudnám, hogy épp rajtam szórakozol akkor talán még kedves is lehetne ez a kifejezés. * Zsörtölődtem és ez látszott rajtam, bár próbáltam visszafordítani a korábbi szavait ellene. Nem volt ez semmi más, csak szárnypróbálgatás, vagyis szájpróbálgatás.*
- És igazad van. Ez az első… *Bólintottam, és a kezeim között lötyögő pohárba tekintettem. Semmi érdekes nem volt benne, így visszatekintettem a férfire.*
- Többet mentettél, meg mint hinnéd. Ami pedig a csontjaidat illeti. Nem meglepő, ha egy fiatal mora nem tudja kezelni az erejét erős érzelmi sokk hatására. Nálam ezt a düh és a sértettség váltotta ki. De hogy miért iszogatnak, az emberek együtt azt nem tudom… * No igen. Erről talán csak említéseket olvastam, de mindig más volt az oka. Így nem tudtam elfogadható válasszal szolgálni a másiknak. Az újabb kérdésre bólintottam, de máris megbántam. A folytatást hallva arcom elfehéredet és kezeim reflexszerűen roppantották össze a poharat a kezemben melynek darabkái a földre hulltak. Szemeim könnybe lábadtak, de ez a fájdalomnak volt köszönhető mely a húsomba mart. De a fehérségből hirtelen kipirult, mint a szégyentől és mind a dühtől.*
- Semmilyen aberrációja nincs a szexualitásomnak… Azon kívül, hogy nincs. * Kiabáltam, de mikor észrevettem, hogy ezt mindenki tudtára hoztam szívem szerint elástam volna magam.*
- Te ezt élvezed… élvezed, hogy megbánthatsz, hogy zavarba hozhatsz és idegesíthetsz. *Halkítottam lejjebb a hangom.*
- Nézd meg mit csináltál… * Tekintettem le magam is a kezemre, és meglátva a vért és az apró szilánkokat a fejem ingattam. De fogalmam sem volt, hogy mit csináljak csak néztem a kedvenc színem amint végig folyik az ujjaimra.*
- Még csak nem is regenerálódok… *Motyogtam halkan. S próbáltam feldolgozni, hogy az egyébként hibátlan testemen ezeknek a nyoma már örökre ott fog virítani. Ezzel eltereltem a figyelmem a fizikai fájdalomtól...*

Elgondolkodtam a megjegyzésén. Többet mentettem meg, mint hinném? Talán még szűz volna? Ilyen mentalitással nem csodálkoznék rajta. Bár... Talán jobb volna, ha minden gyerek gyerek is maradna még egy kis ideig. Talán nem is benne van a hiba, sokkal inkább a világban.
Úgy tűnt, egy érzékeny pontra tapinthattam. Legalábbis a porcelán roppanása ezt juttatta a tudtomra.
- Basszus! - morogtam - Te tényleg nem bírsz az erőddel...
Egy papír zsebkendőt kotortam elő a zsebemből, és még ha ellenkezett is, megfogtam a lány kezét, és letöröltem róla a vért. Egy kis szilánkot is kivettem a sebből.
- Sajnálom - brummogtam - Nem akartalak megbántani. És azt sem akartam, hogy bajod essen.
Elgondolkodtam, mit is tudok a morákról. Aztán féloldalasan elmosolyodtam, és gyorsan, mielőtt tiltakozhatna, a számhoz vontam a lány kezét, és megcsókoltam a tenyerén a sebeket.
- Látod, tudok kedves is lenni. Tényleg sajnálom, ami történt.

- Mint mondtam… * Kezdtem volna ismételni korábbi szavaim és a tanultakat. De inkább nem folytattam. Nem buta a másik, ha akarta, akkor felfogta elsőre is.*
- … nem számít. *Ahogy ráfogott a kezemre elakartam húzni, de Ő nem engedte. Erőszakoskodni meg nem akartam. Hagytam, hogy letörölje, de mikor a szilánkhoz ért összerándultam és felszisszentem. Gondolataim ezerfelé kavarogtak, melyből csak a bocsánat kérése rángatott ki.*
- Semmi baj… * hangom kissé rideg volt. S bár a történteket nem lehetett semmisé tenni egyetlen szóval, nem tudtam haragudni rá. Nem rég még én is a bocsánatát kértem a saját hibám miatt. S most, szintén az miatt kérnek Tőlem bocsánatot. Most először utáltam, hogy annyira óvtak a szüleim, hogy közben nem tudták megtanítani nekem, hogy nyomás alatt miként kontroláljam magam.*
- Kérhetnék egy vizes rongyot? * Fordultam a pultos felé, de alig fejeztem be a kérdésem már kellemes meleget éreztem a tenyeremben. Ösztönösen rántottam a kezemen és elkerekedett szemekkel néztem, hogy mit csinál a másik miközben letöröltem a könnyeim a másik kezemmel.*
- Mi… mit csinál? * Kérdeztem bizonytalanul és hitetlenkedve. Hisz ez vérzik, a férfi pedig a sebeket puszilja. Ez teljesen új volt. Szavaira bólintottam.*
- Igen, tudsz. Csak azt nem értem, hogy a kedvesség helyett mért választod inkább a keserűséget. De tényleg nincs baj… ezek… ezek majd begyógyulnak. Ugyan úgy mint bármely halandónak a sebei és kesztyűk is vannak ma már.

A kabátom belső zsebévbe kotortam, és közben is beszéltem.
- Csak adtam rá egy "gyógyító puszit" - mondtam kedvesen - Ne értsd félre. Ettől még ugyanúgy túl fiatal maradsz hozzám. Én meg ugyanúgy bűn ronda maradok. Nem romantikus gesztusnak szántam.
Talán azért mentegetőztem, mert nekem egy pillanatig mégis annak tűnt. De aztán a pillanat elmúlt, és kész, ennyi volt.
- Az élet keserű. Én is az vagyok. Idomulok. De nyugi, te még lehetsz szerencsés.
Végre megtaláltam, amit kerestem. Egy kis tégelynyi, zöld, mentolos illatú kenőcs volt az. Letekertem a kupakját.
- Add a kezed. Nyugi, nem fog csípni, viszont fertőtlenít. A gyógyulást nem különösebben gyorsítja, de megakadályozza a hegek kialakulását. Legalábbis az olyan kis sebeknél, mint a tiéd.

*Szavaira oldalra biccentettem a fejem és elgondolkoztam azon amit mondott. De bár ne tettem volna, akkor talán nem hagyja el újabb ostobaság a számat.*
- Romantikus gesztusok, csak azon emberek felé irányulnak melyekhez vonzódunk. S a legtöbb ember azt hiszi, hogy ezzel fejezheti ki a tetszését a legjobban a másik felé. Ezek lehetnek virágok, csokik, üzenetek és udvarias gesztusok. *Szólt az elméletem, melyen túlságosan is érződött valami tudatlanság.*
- Ezek tudatában mért hittem volna, hogy ez, az előbbi kategóriába tartozik? * Kérdeztem, hisz valóban nem értettem. Semmi ilyesmi nem fordult meg a fejemben. A röpke összefoglalásra felvontam a szemöldököm.*
- Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa John. És legjobb tudomásom szerint az emberek nem szeretik a tucat árut. Semmi nem kötelez arra, hogy beleolvadj oda ahova nem vagy való. *Semmi jele nem volt sajnálatnak, hisz nem azért mondtam. Hanem szimplán csak felhívtam a figyelmét a másiknak. Kétkedve néztem, amit elővadászott és ösztönösen rejtettem a szoknyám szegélye alá a kezem. No de, amikor a hegek kerültek szoba rögtön felé nyújtottam a kezem, mintha puskából lőtték volna ki.*
- Te mért nem használtad a Tiédnél? * Kérdeztem, hisz nem egy-két sebhely volt a férfin. De az avatatlan szemeim nem tudták, hogy azok mélyebb sebből maradtak meg vagy sem.*

Féloldalasan a lányra sandítottam.
- Biztos, hogy te mora vagy? Úgy viselkedsz, mint egy android. Mintha mindent könyvből tanultál volna. Van róla fogalmad, milyen a csók? És most ne azt mondd, hogy mi az, hanem, hogy milyen... De tudod, mit? Hagyjuk. Még a végén megint eltörsz valamit...
Egyszerre szórakoztatott és bosszantott ez a lány. hogy lehet valaki ennyire... Ilyen?
Bólintottam.
- Hát, rólam aztán igazán nem lehet azt mondani, hogy próbálok beleolvadni a tömegbe. Egyáltalán nem.
Megfogtam a kezét, és beledörzsöltem a sebekbe a krémet. Aztán szomorkásan rámosolyogtam.
- Használtam. Ezek nagyobb sebek voltak.

- Nem csak az androidok tanulhatnak könyvből. *Fűztem közbe, és nem akartam ebbe mélyebben bele menni. Az androidok nem éreztek. Én viszont igen. De abban teljesen igaza volt, hogy a tudásom csak elméleti. A kérdésre ismét elpirultam.*
- A jobb kezem jelenleg használhatatlan, jelenleg nem hiszem, hogy törnék vele. De… erőszakos és vad, amit a düh szít, de mégis van benne valami ösztönös lágyság. * Na igen. Azaz idióta Vincent gondoskodott róla, hogy ezen tudásom ne csak elméleti legyen. Arról nem is beszélve, hogy akaratán kívül teljesen ellent mondott a tapasztalatom az elméletnek.*
- Az előbb azt mondtad, hogy idomulsz. Csak azért mondtam, hogy beleolvadsz… Félre értettelek volna? * Emeltem fel a tekintetem a kezemről, hogy Johnra nézzek. Nem volt kellemes, amit csinált, de a krém valóban nem csípet.*
- De ma már könnyedén eltüntethetik… * Biccentettem oldalra a fejem és önkéntelenül kinyújtottam felé a másik kezem, hogy végig simítsak az arcán és eltöröljem a szemében lakó érzelmeket. Vagyis inkább csak átformáljam. *

Vállat vontam a kijelentésére. Nem, tényleg nem csak androidok tanulhatnak könyvből. De akik képesek máshogy is, miért nem teszik? Bizonyos dolgokat sosem fogok megérteni...
Furcsálkodva néztem a lányra.
- Ha szerinted ilyen egy csók, akkor nem a jó emberekkel csókolóztál. De ezt már igazán rád bízom.
Vagy félreértettél, vagy félrebeszélek - vontam vállat - Máskor is megesett már szép nők társaságában - kacsintottam rá.
Meglepett az érintése, de nem toltam el a kezét. Vajon tisztában van vele, mennyire szép, és milyen hatással van a férfiakra? Aligha. Akkor nem viselkedne így.
- Már valahogy megszoktam őket - feleltem - Nem számítanak.

- Nem is önszántámból tettem… vagyis nem egészen. *Vontam meg közömbösen a vállam. Érdekes lett volna elmondani a történteket. Bár Paul jót mosolygott rajta és cukkolt. De Ő egy fiatal fiú, arról azonban fogalmam sem volt, hogy egy idősebb ember miként reagál rá. Emma kiakadt, de Ő mégis csak a nevelőnőm. Ez volt a dolga. *
- Gyakran van dolgod szép nőkkel? * Tereltem el a figyelmet a zavaromról. Hüvelykujjam az állán simított végig, miközben ujjaim hegye, egy-egy apró seben futott végig.*
- De zavarnak… legalábbis, szavaid és tekinteted erre enged következtetni. Vagy tévedek? *Mosolyodtam el egy picit, miközben mogorva uraság reakcióit figyeltem.*

Megfogtam a csuklóját, és gyengéden eltoltam a kezét.
- Még mindig töröttek a csontjaim - emlékeztettem szelíden, de nem ez volt az igazi ok.
Túl jól esett az érintése, és az, hogy egy magamfajta vén csúfság ráhajtson egy ilyen gyönyörű fiatal lányra, még gondolatnak is egyszerre volt ijesztő és nevetséges.
- Olyan szép nőkkel, mint te, nagyon-nagyon ritkán - feleltem, aztán eltettem a kenőcsöt és ittam egy kis sört. Utána vállat vontam.
- Emlékek. Arra emlékeztetnek, mit csináltam rosszul. ez itt - mutattam az egyikre - Akkor keletkezett, mikor kardpárbajra hívott az egyik mora. szerencsére a vére nem volt mérgező, különben már halott lennék. Ez arra emlékeztet, hogy sohasem szabad elbíznom magam, és mindig tudnom kell, ki ellen milyen fegyverrel kell küzdeni. Ha a sebhely eltűnne, és az eset nem jutna eszembe minden nap, egyszer talán kimenne a fejemből, és megint hülyeséget csinálnék.

*Ahogy eltolta a kezem, egyáltalán nem értettem, hogy miért tette. Zavartan és fürkészőn tekintettem rá. Hisz nem bántottam, épphogy csak hozzá értem*
- Bocsánat… nem akartam megbántani a tolakodásommal. * Észre sem véve, hogy zavaromban ismét magázni kezdtem, ejtettem vissza a kezem az ölembe. Az újabb bókot hallva rá tekintettem.*
- Köszönöm John. De megint zavarba akar hozni? * Egy apró mosoly terült el az ajkamon, hisz nem lett volna nehéz dolga a másiknak. No meg úgy egyáltalán bárkinek. Ahogy megmutatta a sebet, ösztönösen indult meg a kezem ismét, de ezúttal észbe kaptam és bal kezem a combom és a ruhám alá rejtve inkább ráültem.*
- Párbaj? Az ilyen párbajok már idejét múltak. S ha jól emlékszem, akkor a középkor után lassan jelentőségüket is vesztették. De még akkoriban is, párbajra, vagy nő miatt vagy a becsületük megvédése miatt hívtak ki valakit. Itt melyik volt az ok? *Persze az sem volt kizárva, hogy teljesen más okból került rá sor. De ezt nem tudhattam.*

Legyintettem.
- Nézd, jól esik, hogy van gusztusod hozzám érni, de sajnos fájnak a csontjaim. Öregek, meg tudod, töröttek is. - próbáltam elviccelni.
Beleittam a sörbe, és az elfogyott. Kértem egy másikat, de tudtam, ezzel lassan le kell állnom, mert az alkohol rám is hatással van.
- Téged nem nehéz zavarba hozni, kislány - recsegtem - De ha a Marsra mész, ez is megváltozik majd. az kemény hely.
Beleittam az új üveg sörbe.
- Nők és becsület... Hát, egy kicsit mindkettő volt. De amúgy meg, mindegy is. régi történet. Kárt beszélni róla.
Éreztem, hogy kicsit szigorúra sikeredett a lezárásom a témára, így megtoldotam egy félmosollyal, hogy enyhítsem.

- Gusztusom? Mért ne lenne? John, úgy beszélsz, hogy alig bírlak követni vagy egyáltalán nem értem. * Mondtam el végül, hogy számomra mindez, amiről beszél ismeretlen és egyáltalán nem értem, mi baja van.*
- Akkor talán valóban ott a helyem. Nem maradhatok örökké kislány én sem. * Vontam meg a vállam, de még mindig határozott voltam. Persze nem ez volt az oka, hanem a kölykök, akikről Paul mesélt. De ez csak mellékes tényező, hisz ha valóban olyan hely, ahogy John mondja. Bizony nem leszek sokáig ilyen.*
- Megint rosszat kérdeztem? * Vontam össze a szemöldököm a lezárásra és a mosolyára felvontam a szemöldököm.*
- Mogorva uraság mosolyog. *Biccentettem kissé elismerően mintha a világot váltotta volna meg. De annak ellenére, hogy tele volt sebekkel, még az ő arcát is meglágyította ez a mosoly.*

Kétkedve néztem rá. Valóban ennyire tapasztalatlan volna?
- Bármilyen keveset is tudsz te a világról, Aurora, azt azért biztosan látod, hogy nem vagyok különösebben jóképű pacák. Sőt, mondhatni, egész érdekes arcom van. Szokták mondani, hogy érdekes, hogy ez egy arc. Szóval érted... Sok nő nem érne hozzám semmi pénzért sem.
Összevontam a szemöldökömet.
- Rosszat... Nem. Csak szokatlan dolgokat. Nem vagyok hozzászokva, hogy valaki a múltam iránt érdeklődik. Ennyi az egész. És nem is szívesen beszélek róla.
Megint elmosolyodtam egy kicsit arra, amit mondott.
- Hát igen... Hébe-hóba megesik.

*Szavaira, most először volt az, hogy meg sem próbáltam leplezni, ahogy tüzetesebben végig mérem az arcát és minden vonását a legapróbb hegektől a mély ráncokig. S végül a szemein állapodott meg a tekintetem.*
- Ezzel, ha akarnék, sem tudnék vitatkozni. De ha a nők, olyan vakok, hogy nem látnak a szemüktől és olyan ostobák, hogy nem tudják, olykor a hipnotikusan szép külső mögött rejlik a leggonoszabb állat. Ám legyen, a szívük joga és meg sem érdemlik, hogy hozzád érjenek. De ha ez általánosságban vehető, akkor azt hiszem, nem akarom átlépni azt a láthatatlan határt mely lányból nővé tesz. De ez még nem tesz Téged kevesebbé, mint bármelyik szépfiút. Sőt… talán még többé. Csak egyetlen olyan kirakati bábut mondj, aki minden érdek nélkül megtette volna azt, amit te tettél értem. *Biccentettem oldalra a fejem.*
- Az pedig, hogy gúnyolnak, a saját szegénységi bizonyítványukról árulkodik. Sebeid mennyiségéből ítélve, ha csak a negyedét átélték volna annak, amit Te, már nem volna lehetőségük még arra sem, hogy lássanak nem még arra, hogy meg is tudjanak szólalni. *Fejeztem ki a leplezetlen véleményem. Nem volt sok tapasztalatom és ez is inkább a nulla felé hajlott, de nem voltam buta. Másrészt meg, a könyvek elég sokat taglalják az ilyen cseleket.*
- Akkor nem kérdezek… Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. * Bólintottam és nem is folytattam tovább a kutakodást.*

Türelmesen hallgattam végig a lány mondanivalóját. Volt benne valami naiv, kislányos báj, de ezt leszámítva nagyjából igazat mondott.
- Igen, ezzel én is tisztában vagyok, kislány. De a világ már csak ilyen marad. Annak mindenesetre örülök, hogy te belátsz a külső mögé...
Ittam még egy kortyot, majd hirtelen ötlettel a lány felé fordultam.
- Tudod, mit? Mondd meg ennek a Paulnak, hogy az öreg Macheta néhány havonta be fog nézni hozzá, hogy lássa, jól bánik-e veled. Akkor nem hiszem, hogy rossz sorod lenne a Marson.
Ledöntöttem egy nagy kortyot.
- Nem mondanám, hogy zavar, ha kérdezel... Csak eddig keveseknek válaszoltam.

- Nem hiszem, hogy a világ ilyen lenne. Jó persze, nem az a habos-babos rózsaszín világ amilyenek képzeltem gyerekként. De nem lehet ennyire velejéig romlott sem. Ebből fakadóan pedig, nem hiszem, hogy csak én volnék az egyetlen, aki belát mögé… *Vontam meg a vállam és kértem még egy barack levet és egy tequilát. A pultos hitetlenkedő szemeit látva egyből szabadkozni kezdtem.*
- Johnnak lesz. * Sütöttem le a tekintetem. Zavaromból ezúttal John szavai rángattak ki.*
- Vannak ott olyanok, akiknek már most rossz sorsa van. * Feleltem szomorkásan a tegnapi beszélgetést felidézve.*
- Ezért megyek oda, hogy segítsek. De mért tűnik nekem ez az üzenet burkolt fenyegetésnek? *Kérdeztem kíváncsian végül megvontam a vállam.*
- Ha szeretnéd, Te magad is átadhatod neki, délután mikor elindulunk. * A poharam megfogva felemeltem John felé, miután rájöttem, hogy jobb lenne a balkezem használnom.*
- Egészségedre. De ez esetben nem kérdezek, ha akarsz mondani valamit, akkor megteszed magadtól.

Megint olyan vizekre eveztünk, amit nem tudtam követni. az arcom egyre jobban fájt, aminek köze lehetett a szokatlan kifejezéshez is, ami ma többször is megfordult rajta: a mosolyhoz.
- Ó, kösz - mondtam, és felhajtottam a piát - Asszem le kéne állnom... sok lesz mára.
Szóval ezért megy oda? Jótékonykodni. Hát... Ez eléggé egyedi, de azért nem példa nélküli. Vannak még jótét lelkek a világban...
- Egészségedre - mondtam megkésve... - Hát, éppenséggel beszélhetek vele. Ja, miért is ne?
Amúgy is kíváncsi voltam erre a tagra. Valamit nagyon tud, ha rávette a lányt erre az utazásra...
- Nem mondok én semmit - feleltem - Ha kérdeznek, se válaszolok mindig... De azért csak próbálkozz, hátha.
Mindezt nem durván mondtam, bár tudtam, hogy a jelentése miatt akár annak is hathat.

*John már nem iszik, magamhoz képest meg már én is sok folyadékot ittam, még ha nem is alkoholt. Mi tagadás, annyira el tudok merülni a saját kis fantázia világomban vagy a gondolataimban, hogy nem hogy inni, olykor még enni is elfelejtek. Kikértem a számlát, fizettem majd Johnhoz fordulva ismét megszólaltam.*
- Nos, ha nem iszol már többet, akkor elkísérhetnél egy darabon. Nem azt mondom, hogy gyere velem vásárolni, abban aligha lelnéd örömöd, de legalább pár sarokig. Nem biztos, hogy örülnék, ha valaki véletlen pont utánam távozna. * Húztam el a számat miközben körbe tekintettem ismét a kocsma vendégein. De hogy az miatt tartottam, hogy Én magam keltem fel az érdeklődést vagy csak az, hogy Johnnal láttak. Fogalmam sem volt, de nem szerettem volna egyedül elhagyni a helyet. Lefele már nem volt olyan suta az érkezésem. Bal kezemmel megtámasztottam magam és egy könnyed ugrással már lent is voltam a székről.*
- Mi a válaszod? *Néztem fel rá, miközben a vállamra vettem a táskát.*

A leszállása a székről sokkal jobban sikerült, mint a felkászálódása. Elismerő pillantással jutalmaztam. Aztán megint elmosolyodtam.
- Látom, tanulsz. Elkísérlek egy darabon. És még az is lehet, hogy tényleg megnézem magamnak ezt a Paul-t.
Felálltam, és mivel fizetnem már nem kellett, az ajtó felé indultam. Egy ismerősnek se biccentettem oda, még a végén kihívásnak vennék.
- És merre akarsz menni? Egyáltalán, hol találkozol a lovagoddal? - kérdeztem, mikor már kellő távolságra jutottunk az ajtótól.