Morgana lakosztálya

Semmiféle luxust nem nélkülöző, többszobás lakosztály.

Ha valaki képes az akaratával kinyitni bármit, és olyan drága az ideje, mint az enyém, akkor viszonylag hamar elhagyja a kopogás szokását. Velem is így történt. Oly felesleges... Az ember megy, kopog vagy csenget, aztán vár, hogy bebocsáttasson. Merő időpocsékolás. Így ha engem ezért tiszteletlen is néznek, én magam engedem be mindenhová.
Most is így tettem. Végigmentem a folyosókon. Aki előre köszönt, azt üdvözöltem, a többiekkel nem foglalkoztam. Aztán amikor a nő lakosztályának ajtajához értem, megérintettem azt. Kitárult és én beléptem.
- Szép napot, Morgana! Beszédem van veled.

A nappalimban tartózkodtam épp, mikor nyílt az ajtó. Fel se kellett néznem a könyvből, melyet épp olvastam, hogy tudjam ki az. Amikor pedig hang is társult a léptekhez, az elmélet beigazolódott.
Egyik ujjamat felemelve jeleztem, hogy várjon. Nemmintha érdekes résznél tartottam volna... bár a könyv bármely része érdemesebb volt a figyelmemre, mint a férfi.
- Legalább csukd is be az ajtót. - Szóltam, majd tovább olvastam. Mikor elértem az oldal alját, behelyeztem egy könyvjelzőt, majd becsuktam olvasmányom és magam mellé tettem az asztalra.
- Na most mondhatod. -

Eleget tettem a kérésének, és becsuktam az ajtót. Úgy véltem, egy percet még várhatok. Bár annál sokkal többet semmiképp... elvégre ha valaki érdemben foglalkozik a fajunk ügyeivel, akkor nem ér rá fényes délben olvasgatni...
Megvártam, míg rám fordítja a figyelmét. Néha bosszantott, hogy kénytelen vagyok elviselni ennek a nőnek az arcátlanságát, máskor viszont kimondottan felderített.
Mivel ő nem tette meg, én kínáltam magam hellyel, és leültem vele szemben egy kényelmes fotelbe.
- Morgana... Még nem válaszoltál az új törvényünket illetően. Talán emlékszel rá, bár nem tudom, hogy a Tanács ülésein mennyire figyelsz oda... Tehát, a fajon belül tárgyalható bűntények büntetésének szigorításáról van szó. Különös tekintettel a halálbüntetésre, indokolt esetben.

Kedvesen, ahogy egy még tudatlan gyerekre szokás, elmosolyodtam.
- A figyelmemmel semmi probléma, felesleges aggódnod. Amire érdemes, odafigyelek... ez többnyire rajtad kívül mindenkit érint. -
Felálltam és bort töltöttem magamnak, majd visszaültem a székembe.
- De nem. A te kezedbe nem szívesen adnék ilyen nemű hatalmat. Ez nem játék, se terápia, hogy kiéld az agressziód és a perverziód. -
Nos igen. A férfiról megvolt a magam véleménye, mint minden épelméjü embernek, akit nem vesztegetett, zsarolt vagy félemlített meg.

Ha arra számított, hogy elszégyenlem magam, vagy akár csak arcizmom is megrándul a szavaitól, csalódnia kellett. Kedélyes mosolyt erőltettem magamra a válaszhoz.
- Kedves Morgana... Félek, nem érted a dolgot. Ez voltaképpen csak formaság. A Tanács többnyire azt teszi, amit mondok neki. Persze sokkal jobban örülnék, ha a támogatásodat élvezném... De a döntés már megszületett. Tehát arra kérlek, ne akadékoskodj, és ne is gáncsoskodj. Nyilván elérhetnéd, hogy a törvényt végül megvétózzák, de mi okból tennél ilyet? Hiszen maga a törvény jó. Kevesebb lesz tőle a telepata bűnöző, s ezzel együtt a fajunk megítélése is javul. Ami pedig a személyes motivációmat illeti... Nem tervezem, hogy felöltöm a hóhér csuklyáját.

Belekortyoltam a borba és hátrahajtottam a fejem. Igyekeztem minél kevesebbet meghallani a férfi szavaiból.
- Mégha meggyőző is lennél... a halálbüntetés egy olyan dolog, amibe sose egyeznék bele. Nem véletlen, hogy a Földön már vagy ezer éve betiltották. Rájöttek, hogy az erőszakot nem erőszakkal kell megtorolni, elvégre nem állatok vagyunk... legalábbis a többség. - néztem ismét a férfira. - Személy szerint abban hiszek, hogy sokkal rosszabb és méltóbb büntetésekkel kell élni, nem pedig egy megkönnyített, igen rövid megtorlással. Ha a támogatásomra vágysz... érdemeld ki, vagy egyszerűen nőlj fel.

Szemem a nő nyakának ívére tapadt, ahogy hátrahajtotta a fejét. Élesen mart belém a vágy, de amikor nem sokkal később megszólaltam, a hangomból ez nem hallatszott ki. Legfeljebb a szememben láthatta volna... De ha látta is, hát nem érdekelte. Vagy úgy tett.
- Tévedsz - mondtam higgadtan - Ez nem egészen így van. Miért méltó büntetés egy gyermekgyilkosnak az, hogy élete végéig biztonságban őrizzük a gyermek szüleinek bosszújától? Erőszakról beszélsz... De ez az erőszak nem szül még több erőszakot. Az elrettentő ereje épphogy megszünteti azt.
Egymásnak támasztottam az ujjaimat, azok felett néztem a nő szemébe.
- Morgana... Kettőnk közül te viselkedsz gyerekesen. Ellentmondasz egy jó változásnak, csak, hogy nekem keresztbe tégy... Ez gyerekes.

Ismét elmosolyodtam.
- Drága Jason... Nem a börtönről beszéltem. Nem feltétlenül és nem elsőosztályúról. A szenvedésnek szenvedés az ára. Nem egy pillanatnyi, nem egy órás... De neked mit se számít amit mondok, vagy gondolok. A fejedbe vettél valamit és attól nem tágítasz. -
Ismét kortyoltam, ám a kezem megremegett és egy csepp, vöröslő bor végigszaladt a bőrömön, hogy ruhám kivágásában tűnjön el. Nem siettem letörölni. Lassan vettem magamhoz egy zsebkendőt és lassú mozdulatokkal töröltem meg a bőröm.
- A halálbüntetés a bűnösnek megkönnyíti a szenvedést és eltörli a vezekelést. De esetleg fájdalmat okozhat ártatlan embereknek is.

Megfontoltam a nő szavait. Tulajdonképpen tetszett az álláspontja. Kellően erős és elrettentő volt. Ennek hangot is akartam adni, de ekkor szemem megakadt egy cseppnyi boron, ami leszaladt a nő bőrén, s eltűnt két formás melle közt. Esküdni mertem volna rá, hogy direkt csinálta. hogy az én vágyódásomat észrevette, nem meglepő... De vajon viszonozza-e? Idővel ez is ki fog derülni...
Bólintottam, és, hogy meg tudjak szólalni, próbáltam észrevétlenül nyelni egyet, de nem voltam biztos benne, hogy sikerült.
- Azt hiszem, mégis konszenzusra juthatunk, kedves. A nézeteid tetszenek. Kissé kegyetlenek ugyan, és ha követjük őket, véleményem szerint nagyobb eséllyel sütik ránk az elítéltekhez való lealacsonyodás bélyegét, de mindenképpen érdemes beszélni róluk.
Gyors önvizsgálat után arra jutottam, hogy nem azért értek nagyjából egyet vele ebben az esetben, mert vonzódom hozzá. Ez elégedettséggel töltött el. Féltem tőle, hogy a vonzalmam miatt elveszítem az objektivitásomat. akkor kénytelen volnék eltávolítani Morganát a posztjáról.

Egy pillanatra elégedettség járt át, ahogy a férfi pillantását figyeltem és hangos nyelését meghallottam.
Felhajtottam a bort, majd felálltam és a férfinak hátat fordítva töltöttem újat.
A fenébe! Hagytam, hogy a múlt emlékei beleszóljanak a döntésembe. Csak azért mert... a saját sérelmeimnek nem szabadna teret engednem, mikor döntök. Vagy épp Jasonnal beszélgetek, úgy nagy általánosságban.
- Ez egy igen összetett kérdés Jason... nem kínzásról beszélek, de nem is luxusról. A szabadság elvesztése egy igen komoly büntetés. Mind lelkiekben, mind testileg. - Tudtam, hisz átéltem. - A jog, hogy döntést hozz, hogy a szeretteiddel légy. Ha ezek nincsenek meg... - Lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. - Próbáld ki, talán az meggyőz. Bizonyára van valami amiért vezekelhetsz így.

Kedvesen elmosolyodtam.
- Mindnyájunknak van miért vezekelnie, Morgana. azonban azt nem tervezem, hogy a közeljövőben börtönbe vonulnék. Nézd... A luxusbörtön gondolata önmagában nevetséges, ebben egyetértünk. Amit viszont nem értek... Miért gondolod, hogy a szabadság elvesztése elég büntetés egy gyilkosnak? Talán volt már részed ilyesmiben? Szerintem ez túl enyhe büntetés. Ha nem volna az, akkor elrettentő volna, és kisebb volna a bűnözés.
Felálltam, a nő mögé léptem. Olyan erősen hasított belém, hogy kívánom, hogy szinte fizikailag fájt. Meg akartam érinteni, de visszafogtam magam. akik tudják, mire vagyok képes, többnyire nem szeretik, ha hozzájuk érek.

Hallottam, ahogy mögém lépett és éreztem, ahogy tőlem karnyújtásnyira megáll. Kissé összezavarodtam. Nem tudtam, mire véljem... vagy észerevette a gyengeégmet és olyan érzékenységet tanusít, amit nem feltételeztem róla, vagy pedig valami hátsó, és számomra egyenlőre rejtélyes, szándék vezérelte.
Kezemben a borral megfordultam és a férfi szemébe néztem.
- Akkor most képzeld el. - mosolyogtam. - Egy szobába vagy zárva, ahonnan nem léphetsz ki. A külvilágról mit sem tudsz, beszélgetni nincs lehetőséged, még a tv-vel sem. A képességed hasztalan... Kell-e még ezt mindennapos kínzásokkal, verésekkel, és más fájdalmas eszközökkel súlyosbítani?

Először azt akartam felelni, hogy nem tudom elképzelni, mert engem nem lehet semmiféle szobába bezárni. Aztán valamilyen sugallat hatására másképp határoztam. Léptem még egyet a nő felé, és megérintettem a karját.
- Veled megtörtént?
Talán innen tudja ilyen jól. Talán.
- Ne... Még ne válaszolj. Várj. Ha megtörtént... Ha tudod, milyen... Nem tennéd meg ugyanezt azzal is, aki bezárt? Nem gondolod úgy, hogy ő is ugyanúgy megérdemlné? Vagy még jobban? A börtön, az igazán kemény börtön és a halálbüntetés is bosszú. A társadalom bosszút áll a bűnösön.

Nagy erőfeszítés áran, de nem húztam el a karom, ahogy hozzáért. Sőt még csak nem is borzongtam meg.
Az emlékek kavarogni kezdtek a fejemben. Ahogy Philip leszorít, ahogy az erőmet szívja, ahogy megüt... Lehunytam a szemem és nagyot sóhajtottam, de ezen kívül nem adtam jelét, hogy mi zajlik bennem. Aztán elmosolyodtam.
- Ugyan... honnan tudnám milyen az? - nevettem. - Igazából az egész életemet könnyen éltem meg. Igen... a szüleim meghaltak, de még az se a világ vége.... De továbbra is azt mondom, hogy mi nem rendelkezhetünk egy ember életéről. Elzárhatjuk mások érdekében, de meg nem ölhetjük.

Elengedtem a karját, és halványan elmosolyodtam. Hátráltam egy kis lépést, és a nő szemébe néztem. Amit mondott, nemtörődömségre vallott, és ez nekem gyanús volt. Ő nem szokott ilyen félvállról venni dolgokat... Főleg nem a szülei életét. De annyiban hagytam a dolgot. Volt fontosabb dolgunk is.
- Gyáva vagy - mondtam továbbra is mosolyogva - Nem mered magadra venni a terhet, amit a halálbüntetés rád ró. Inkább élni hagysz gyilkosokat, megbosszulatlanul bűntetteket, csak, hogy nyugodtan alhass.
Ezúttal én fordultam el tőle. A megkérdezése nélkül szolgáltam ki magam a borából, majd a pohárral a kezemben megfordultam.
- Ha félsz megtenni azt, amit meg kell tenni, akkor állj félre, és engedd, hogy megtegye az, aki képes rá.

Felvontam a szemöldököm.
- Te meg egy állat vagy! - egy fintor kíséretében vettem tudomásul, hogy már megint az én boromat issza. Elléptem mellette.
- A civilizáltság nem jelent egyet a gyávasággal. Már a huszadik századi embernek is volt annyi esze, hogy ne alacsonyodjon le az állatok szintjére, akik ugyebár végeznek egymással. Nem véletlen, hogy sorban tiltották be minden nemzetnél a halálbüntetést. Ez barbár szokás, amit csak egy olyan pszichopata tarthat szükségesnek, mint amilyen te is vagy Jason. - szünetet tartottam, majd a füléhez hajoltam.
- Nem. Szolgálom. Ki. A. Beteges. Vágyaidat!

Elmosolyodtam, és amikor a fülemhez hajolt, kissé megborzongtam. Amikor el akart húzódni, megfogtam a tarkóját és engedtem.
- Ne ítélj túl hamar, drágám. Mindenféle vágyamat ki fogod te még szolgálni.
Aztán elengedtem és beleittam a borba. Gondolkodtam, hogy mit mondhatnék még. A nő tejesen félreismert. Nem vonzott az a lehetőség, hogy bűnösöket mészárolhassak le. az vonzott, hogy a fajunk ne a bűnözőiről, hanem az építőkről, a tudósokról és művészekről legyen híres. Ehhez pedig vissza kell szorítani a bűnözést.
- Igen. És a huszadik századi emberek azt is hitték, hogy a lézersugár nem hozható létre, hogy húsz év kell, hogy eljuss a Naprendszer széléig és, hogy a rák gyógyíthatatlan. Ugyan már, Morgana! Próbálj meg egy kicsit gondolkodni.

Egy pillanatra ledermedtem. Megfordult a fejemben, hogy felpofozom, de valahogy nem mozdult a karom. Aztán mégis. Mikor a férfi elengedett, lendítettem a karom és pofon vágtam.
Nem léptem arréb, továbbra is a férfi mellett álltam, csak mosta szemem az övége fúrtam, majd szándékosan elfeledve első mondatát a vitát folytattam.
- Fejlődés Jason. Lehet, hogy akkor még a technika nem volt a mai szinten, de mi se élhetnénk itt, ha nem dolgoznak folyamatosan. Az emberek fejlődtek. Az, hogy akkoriban még nem voltak képesek arra, amire ma, az nem azt jelenti, hogy a döntésük a halalbüntetés eltörléséről nem volt helyes. Akkora érték el demokráciailag és etikailag, azt, hogy ebben a kérdésben felülemelkednek az állati ösztöneiken. De, mint azt te most bebizonyítottad, nem mindenki tud elszakadni ettől. Az erőszakosságod téged egy fejletlenebb fajba sorol.

A pofon váratlanul ért. Az első gondolatom az volt, hogy visszaütök. elvégre, fejlett, felvilágosult társadalomban élünk, nem? Ha a társadalom egyik tagja bántalmazza a másikat, a másiknak joga van visszavágni, nem? De hát Morgana ezt sohasem értené meg. Épp ezért ágált olyan kitartóan a törvényjavaslatom ellen is.
- A fejlődés nem mindig a jó irányba halad, kedves. Ezt nyilván te is tudod. De erről kár vitát nyitni. Megmondtam már neked, a látogatásom merőben formális. nélküled is átviszem a törvényt. Jobb lett volna, ha támogatsz, nem tagadom, de ha nem, hát az sem jelent akadályt.
Közelebb léptem hozzá, és egyik ujjamat gyors mozdulattal végighúztam a ruhája elején, mire az szétnyílt. Láthatóvá vált a nő szép hasa, köldöke és a fehérneműje. Elmosolyodtam.
- Fejletlenebb faj? - kérdeztem - Nos, ahogy vesszük. Szerintem erre-intettem szétnyílt ruhája felé - Kevés ember képes.

Nem... nem lepődtem meg. Jasontől ennél többre nem igen lehetett számítani. A ruhámat, lévén már nem töltötte be funkcióját levetettem, majd a székre terített köntösömért nyúltam.
- Egyrészt: tudom, hogy vissza akartál ütni, de nem tetted. Tehát a szemet-szemért szemléletedben még te magad találsz kivételt. Másodszor: A korábbi megjegyzésed, és a mostani viselkedésed alapján a formális látogatást a nadrágod kitüremkedése ichlette. Harmadszor: Az, hogy van egy képességed, amit nem a saját erődnek vagy tudásodnak köszönhetsz, nem emel mások fölé. Egyébiránt, az, hogy visszaélsz a forrásaiddal, lásd a vagyonod, se ad alapot annak, hogy a beteges ideológiád alapján formáljuk át eddig civilizáltnak titulált társadalmunkat.

Nem igazán figyeltem a nőre. Túlzottan lefoglalt a látvány, ami a szemem elé tárult. Nagyot nyeltem. tudtam, hogy hiba volna leteperni a nőt, de nagyon nehéz volt ellenállnom a kísértésnek. Próbáltam válaszolni neki, amennyire tudtam.
- Nem azért jöttem, hogy veled legyek, még ha a társaságod valóban vonzó is a számomra. A pénzemet és befolyásomat pedig csakis magamnak köszönhetem, így arra használom, amire akarom. Hogy telepatának születtem, merő szerencse. De attól még fejlettebb vagyok, mint mások. De egyet jól jegyezz meg.
Megragadtam a csuklóját, hogy biztosan rám figyeljen, és addig azt sem hagytam, hogy a köntöst magára öltse.
- Bármit teszek, azzal a telepaták érdekeit szolgálom. Szeretem a hatalmat és a pénzt, de te is nagyon jól tudod, hogy a telepaták érdekei számomra mindennél előbbre valóak. Ezért ne állj az utamba. Nem akarlak eltaposni, de ha kell, megteszem.

Ahogy megragadta a csuklómat, régi, fájó emlékek törtek fel bennem. Először tiltakozni akartam, küzdeni, de aztán jobb ötletem támadt.
Közelebb léptem a férfihoz, hogy meztelen bőröm hozzá préselődjön.
- Eltaposni? - húztam fel a szemöldököm és néztem a szemébe. - Tudom, hogy a telepatákat szolgálod, különben már rég tettem volna azellen, hogy te elnök legyél, vagy hogy egyáltalán élj. A megalomániád viszont más kérdés... -
Reszketni kezdtem. Az emlékek nem tűntek el az elmémből és egyre gyötrőbbekké váltak. A férfi szorítása a csuklómon... Lehunytam a szemem, de csak Philipet láttam. Az iránta táplált gyűlölet viszont erőt adott.
- Igen... tudom, hogy számodra a pénz jelent mindent. Kár, hogy egyedül döglesz meg! - förmedtem rá.

Elakadt a lélegzetem egy pillanatra, ahogy a nő hozzám simult, de aztán összeszedtem magam. tudtam, hogy ebben nincs semmiféle szexuális töltés. egyszerűen csak megpróbál rájátszani arra, hogy vonzódom hozzá. Ezt mutatták a szavai is.
- Azt hiszem, ha képes volnál rá, már rég megtetted volna. Nehezen viseled, hogy egy erős férfivel kell uralkodnod, és tényleg vele, nem pedig rajta. Mert ha tudnál, irányítanál, és ezt mindketten jól tudjuk.
Amikor reszketni kezdett, szelíden megfogtam a köntöst és köré terítettem. Hátraléptem, és beburkoltam őt a ruhadarabba, bár tudtam, hogy nem azért reszket, mert fázik. De mégis mit tehettem volna? Az semmire sem lett volna jó, ha megölelem.
Utolsó szúrására bólintottam.
- Természetesen. Mind egyedül halunk meg. "Élj másokkal, halj meg egyedül."

Hagytam, hogy a köntöst rám adja, majd szorosan magam köré tekertem és leültem a fotelbe a férfinak háttal. A boromat felhejtottam, hogy így találjak némi nyugalmat, majd nagyot sóhajtottm.
- Tévedsz. - mondtam egyszerűen. Bár hiábavalónak hittem, megpróbálkoztam a higgadt és némileg kedves megközelítéssel.
- Nem akarok feletted uralkodni, se pedig megölni téged. TE kezdtél el fenyegetni. Én csak, szeretnék egyszer úgy megvitatni veled egy kérdést, ahol az indokaid, nem az "én fejlettebbb vagyok mindenkinél" vagy az "én már döntöttem és úgy is engem támogat a tanács minden tagja, mert a markomban tartom őket". -
Hátrahajtottam a fejem és lehunytam a szemem. A képek eltűntek végre.