A császár lakosztálya

Egy sötét, mégis ízlésesen berendezett, több szobából álló lakrész. Aki belép egy szentélyhez hasonlatos szobában találja magát. Senki se tudja pontosan mire is szolgálnak a termek, de, ha valakit itt fogad az uralkodó, az nem számíthat túl sok jóra.

Igazán nem kellett sokat töprengenem azon, hogy kit küldjek el erre a veszélyes küldetésre. Mindenképpen tudnom kellett, hogy mi is ez a jelenség, és nem voltak illúzióim afelől, hogy minden más hatalmasság is elküldi majd az emberét. De ki az, akit elküldhetnék én? Hisz a nemes faj tagjai oly kevesen vannak... Bármelyikükért kár volna, ha odavesznének, még azért a pondróért is, akit múltkor megleckéztettem...
Mindent számba vettem. Amennyiben a lány épségben tér vissza, kisebbfajta szenzáció lesz belőle. Rá irányul majd a figyelem, ami kockázatos lehet. De ezt a kockázatot bőven felülmúlja a tudás, amit szerezhet, nem beszélve a befolyásról. Igen, ez a legokosabb döntés. Ha pedig odaveszne... Meggyászolom majd, ahogy egy házi kedvencet illik.
Hívattam hát a nevelt lányomat, Sarabit.

Mikor megkaptam apám üzenetét nem rohantam hozzá azonnal. Munkám volt, és a kötelesség és a hűség nem csak a családomhoz kötött. Kora este volt már, mikor megérkeztem a Katakombákhoz. Ahogy haladtam apám lakrésze felé, odaköszöntem pár régi ismerősömnek. Volt, aki kedvelt... Kopogtattam, majd beléptem.
Hogy kiváltság-e, nem érdekelt, de nekem se meghajolnom, se tisztelegnem, se térdre rogynom nem kellett a császár előtt.
- Hívattál, hát itt vagyok atyám.

Végignéztem a belépő lányon. Tudtam, hogy emberi szemmel nagyon is vonzónak számít, de én az átváltozott alakját sokkal szebbnek találtam. A szépsége még így is viszonylagos és egzotikus volt, hiszen hol volt ő fajunk kifinomult eleganciájához képest? De hát, tőle nem is ezt várták el.
- Késtél, gyermekem - mondtam neki szárazon - Az, hogy tőled nem várom el azt, amit az alattvalóimtól, nem jelenti azt, hogy hajlandó vagyok egy egész napot várni rád. Sok időt veszítettünk, de ez a te gondod, kedvesem. Így nem lesz időd felkészülni, és innen egyenesen indulnod kell majd.
Egymásnak támasztottam ujjaim hegyét, és rá emeltem a tekintetem.
- Nem akarom húzni az időt. Létfontosságú feladatom van a számodra. Senki másra nem merem rábízni.

-Sajnálom. Mivel nem akartam feltűnést kelteni és a Katakombák létét felfedni, szükséges volt megvárnom a szolgálatom végét. - Könnyedebben beszélhettem apámmal, mint a többség, de ez még mindig csak egy feszült, óvatos szóváltásig mehetett el. Megtorolja a tiszteletlenséget, tekintet nélkül arra, hogy ki merészelt ellentmondani neki. - Miről lenne szó, amire még a tábornokaid sem alkalmasak?

Néha úgy gondoltam, túl sokat engedtem meg ennek a lánynak. Túlontúl sok tiszteletlenséget kapok tőle. Legalábbis ahhoz képest, amennyit mások mernek az irányomba mutatni. De ezt is lenyeltem, hiszem végül is az indoka jó volt.
- Ülj le! Van még néhány percünk, hogy kifújhasd magad a nehéz szolgálat után. Szabadságot kell kivenned, Sarabi. Meglehet, nagyon hosszút. Talán eljutott hozzád a hír: rejtélyes anomáliák nyíltak a Földön és a Holdon is a nap folyamán. az egyik már bezárult, de a másik még nyitva van, és én mindenképpen tudni akarom, mi van a túloldalán. Meglehet, semmi. De az is lehet, hogy olyan dolog, ami végre segít rajtunk, hogy méltó helyünket a vak gyűlöletet és előítéleteket legyőzve elfoglalhassuk a társadalomban.
Méltó helyünket, tehát az egyeduralkodó posztját a koszos rabszolgafajok felett. De ezt már nem mondtam ki. Őrizni kell a lány illúzióit.
- Egy tábornokomban, egyetlen alattvalómban sem bízom annyira, hogy azt a titkot, amit ott talál, rá bízzam. Te vagy az egyetlen, aki feltétlen bizalmamat élvezi, lányom. Épp ezért, téged kérlek, hogy menj oda, lépj át azon a kapun, és tárd fel nekem a titkait. Nem állítom, hogy nem lesz veszélyes, gyermekem. De tudom, hogy erős vagy, hisz annak neveltelek. Ha valakinek, hát neked van esélyed visszatérni. Csatlakoznod kell a mentőakcióhoz, ami a kapun túl eltűnt senkik felkutatására szerveződik. Így dicsőséget szerezhetsz magadnak és a Rendfenntartóknak is. Megteszed ezt nekem, gyermekem?

Úgy tettem, ahogy mondta. Rám is fért már. Tizenkét órás szolgálatból érkeztem, így jóformán semmit se értettem abból, amit mondott.
- Ööö... Igen, persze. - Mit nekem az alvás?! Az olyan elavult dolog... - De... hogyan indokolom meg ezt? Kalandvágy? És, ha utamat állják? Nem vagyok biztos benne, hogy egy szolgálaton kívüli rendfenntartót ennek az anomiafenének a közelébe engednek. - mondtam bizonytalanul.

Dühített az értetlensége, de ennek nem adtam jelét. Helyette megértő mosoly ült ki az arcomra. egy büszke apa tekintetével pillantottam rá, s ebben a pillantásban alig volt hazugság.
- Oda fognak engedni. A szerencsétlen gyávák a közelébe is alig mernek menni. Bátor embereket keresnek, akik meg merik tenni, amit ők nem. Én úgy gondolom, az eddigi tudományos mérések ismeretében, hogy igazuk van, és ez valóban egy átjáró valahová. Talán az űr egy olyan távoli pontjára, ahol még élnek a mijeink is... Talán nem. Ezt a te feladatod lesz kideríteni. Tudom, hogy sokkal bátrabb vagy annál, hogysem ellent tudj mondani egy ilyen kihívásra, gyermekem. Hiszen így neveltelek.
Bátorítóan mosolyogtam rá. Egy pár percnyi pihenés még elfogadható, de aztán indulnia kell. Az átjáró nem egészen nyolc óra múlva bezárul. addig oda kell érnie, ami egy órát is igénybe vehet, át kell lépnie, megtudnia, amit megtudhat, és épségben visszatérnie, hogy jelenthessen nekem.