Anastasia Camilon háza

*Mosolyogva hallgattam a számolást, azonban figyelmem Ryané volt. Nem lehetett volna levakarni sem az arcomról azt a boldog mosolyt és csillogást, ami annak volt köszönhető, hogy Nuoval egy kis élet is jött a házba. Még ha néha kiborítóan is hangos kis életről beszélünk.*
- A holnapi fogadás védelmét már leegyeztetted?
- Igen és az öltönyöm is kivasaltattam… * Forgatta a szemeit a férfi, hisz tudta, hogy mi a következő kérdés.*
- Rendben… reggel hívd fel az üzletet ahonnan az alkalmi ruháim szoktam rendelni, kettőre küldjenek pár öltönyt, inget és nyakkendőt és utald is át a számlámról kérlek a fáradsági díjjal együtt. A méretet majd Jimmy megmondja. * Na igen, nem épp ezzel voltam elfoglalva, hogy a kedvesem méreteit tudjam. Nem vagyok sem öltöztető nő sem eladó, hogy ránézésre megmondjam.*
- Jimmynek? Minek? * Nézett Anára a férfi kissé gyanakodva és összevont szemöldökkel.*
- Mert elkísér, legalábbis azt hiszem beleegyezett.
- De ott lesz a sajtó… biztos, hogy jó…
- És akkor majd irigykedhetnek, hogy két ilyen fess fiatalemberrel láthatnak. Ne kérdőjelezz meg. Végig gondoltam és engem eddig sem zavart és Jimmyt láthatóan nem érdekli. Közöltem vele, hogy mik a következményei annak, ha velem tart. *Vontam meg a vállaim és nem is foglalkoztam ezzel tovább. Na de lehetőségem sem volt hisz már érkezett is a játékos népség én meg oldalra fordulva fogadtam Őket, ahogy a kezemből is letettem a kekszet. Amiből volt egy tálnyi az asztalon.*
- És Nuo, Te mit szólsz ehhez? Detektív akarsz lenni? * Fordultam vigyorogva a kislány felé, persze csak azután, hogy bezsebeltem a csókomat, ami bizony kijárt. *
’- Jimmy, mik a méreteid? * Hangzott el közben Ryan kérdése is a férfi felé egy széles vigyorral az arcán. De Én csak intettem Nuonak.*
- Gyere ide Nuo… Szeretnék mondani valamit. * S ha a kislány oda jött, akkor bizony az ölembe ültettem és átölelve kezdtem bele. *
- Megígértem, hogy megkeresem a szüleid és hát… ma meg is tettem az ígéretem. *Nem tudtam, hogy hogyan folytathatnám és kissé ideges és riadt pillantásom a férfiakra szegeztem, hogy ugyan segíthetne valamelyik. Ryannek ennyiből is leesett, hogy rossz hír van a láthatáron és már fel is állt, hogy elhagyja a helységet és biztosítsa, hogy a lány, ha esetleg kiakad, felelőtlenül ne tudja elhagyni a házat és kárt tenni vagy veszélybe sodorni magát.*
- Szóval a szüleid… A szüleid már az űrangyalkákkal vannak, és onnan vigyáznak rád. De nem tudnak onnan visszajönni hozzád. * Nyaltam meg zavartan az ajkaim, de tekintetem mindvégig Nuon csüngött, hogy lássam miként is reagál a hallottakra, vagy meg-e érti ezt a mesebeli utalást arra, hogy a szülei bizony meghaltak. Ettől kegyesebb variáció nem jutott eszembe.*

Míg én a kedvesem csókolásával és a kávéval foglalatoskodtam, Ana átvette a kislány pesztrálását, én meg kíváncsian néztem a nagydarab testőrre, hogy miért is szeretné megtudni a méreteimet, vagy melyik méretemre is kíváncsi, hiszen a vigyorgása érdekes színt adott kétértelmű szavaira.
Fél füllel azért halottam, hogy Ana épp most veselkedik neki elmondani Nuo-nak a szomorú tényeket, de ezt most nagyon szívesen teljesen átengedtem neki.
- Attól függ Ryan, hogy melyiket szeretnéd, de mivel gyerek is van a körünkben, így a publikusakról nyilatkozom, ha nem bánod. – vigyorogtam vissza. – Xl-es vagy 44-es. – adtam meg azért az adatokat, hiszen azért tisztában voltam vele miért kérdi.
Azonban úgy látszik ő is figyelemmel kísérte a beszélgetést, mert mikor a legkényesebb témához ért Ana, a férfi már fel is állt és sietve elhagyta a lakást, én meg kortyolgatva a kávémat tovább, feszülten ültem, nem tudva, hogy miben is segíthetnék. Nem éreztem jól magam, mert fogalmam sem volt, hogy egy gyerek vajon, hogy reagálja le a dolgot, mert egy hisztihez, vagy egy sírógörcshöz aztán tényleg nem tudom, hogy álljak hozzá és szerintem Ana sem, bár nála úgy látszik ez ösztönösen működik.

*Szó nélkül megy oda a nőhöz, s nem ellenkezik, mikor Ana a lábára ülteti. Arcán mosollyal hallgatja a nő szavait, nem esik le neki az első 1-2 szóból, hogy mi is fog következni most, s csak még boldogabb lesz, mikor a szülei kerülnek szóba. Hiányoznak neki a szülei, akkor is, ha nem mindig ők járnak fejében, lévén, hogy a két felnőtt eddig egész szépen lefoglalta szabadidejét.
Mikor azonban elhangzanak a tények, ha még csak burkoltan is, de megérti, elvégre nem olyan buta, s vonásairól lehervad a mosoly. Megérti a dolgot, bár nem dolgozza fel. Nem is lenne most képes rá. Nem sírja el magát, nem is hisztizik, csupán csak máskor csillogó szemeiből tűnik el minden, maga mögött hagyva az űrt, a maga varázslatos ürességével együtt. Fejéből elszállnak a gondolatok, arcáról egy pillanat alatt tűnik el a mosoly, s szeme ijesztően üres, s mély lesz, ahogy meghallja a tényeket. Másodpercekig mozdulni sem tud, csak a változáson megy át, s néz üresen, maga elé. Nem szól, nem sírja el magát, ahogy azt sem hallja meg, hogyha szólnak hozzá.
Végül feláll, s bármiféle szó nélkül kimegy a konyhából, fel a szobájába, maga mellett húzva a maciját.*

*Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, csak lélegzet visszafojtva vártam, hogy mégis hogyan reagál a kislány. De az… az amit a szemeiben láttam, még engem is megrázott. Sokkal jobban örültem volna egy hisztinek, egy rohamnak… bár ezekkel sem tudok mit kezdeni, de erre az orvos legalább ad be nyugtatót. Nem szóltam a kislányhoz csak néztem és vártam, hogy megszólaljon, vagy legalább megkérdezze, hogy miért vagy, hogy mi lesz ezután, vagy bánom is Én mit… de nyissa ki azt a mosolygós kis száját. De elment… nem tartottam vissza, tudtam, hogy nem mehet ki a házból. Ahogy elment fejem az asztalon koppant…*
- Nem kellett volna… * Suttogtam magam elé, és igyekeztem elfojtani a néma könnyeim nyomait. De nem bajlódtam ezzel sokáig, csak felálltam, hogy megnézzem, mit csinál Nuo.*
- Szerintem most nem akar beszélgetni, de muszáj megnéznem, hogy, hogy van. Ha éhes vagy szolgáld ki magad. * Nyomtam egy puszit Jimmy ajkaira és már mentem is Nuo szobája felé. Halkan kopogtattam az ajtón.*
- Nuo engedj be… * Kértem a kislány épp csak annyira megemelve a hangom, hogy hallja. De ha nem jött válasz akkor… akkor még nem tudom. Bemenni biztos nem fogod… ez az Ő szobája.*

Rossz volt nézni, ahogy a kislány szeméből eltűnt a vidámság és a csillogás, a helyét pedig olyan üresség vette át, amit már sokat láttam az utcakölykök szemében, amikor a teljes reménytelenség állapotában voltak.
Az, hogy Nuo nem szólt egy kukkot sem és szinte még levegőt is alig véve, egyszer csak leszállt Ana öléből és elvonult rezzenéstelen arccal a szobák felé, nem volt jó jel.
Mikor Ana magába zuhanva az asztalra borult gyorsan odaléptem hozzá és megöleltem.
- Nem volt választásod. Még így is megpróbáltad a lehető légkegyesebben közölni vele, ne magadat okold. – simogattam meg a haját és a hátát gyengéden. – De azt hiszem talán nem ártana egy orvost hívni, nem normális, hogy így viselkedett. – suttogtam kedvesem fülébe jótanácsként.
- Azt hiszem engem végképp ne szeretne látni, hiszen idegen vagyok még neki, talán te megtudod nyugtatni addig is. – bólintottam és engedtem, hogy Ana Nuo után menjen.
Persze egyáltalán nem voltam éhes, ez az egész rányomta a bélyegét a napunkra. Azt hiszem Ana-ra is ráfér majd egy alapos vigasztalás, ha együtt leszünk majd, kettesben.

*Könnyedén, visszatartó erő nélkül csusszan le a nő lábairól, s bár nem tudja, hogy nem mehet ki a házból, nem is szeretne. Legalábbis nem most. Talán majd éjszak, mikor senki sem látja. De az is lehet, hogy nem megy sehova, csak „bezárkózik” a szobájába. Nem hallja sem a nő, sem a férfi reakcióját, sem kettejük beszélgetését. Egyenesen a szobájába megy, ijesztően nyitva, majd csukva be az ajtót, s gondolkodás nélkül ágyaz meg magának a sarokban, ahol az első éjszakáját is töltötte. Csöndben dolgozik, nem is gondolkodva, kezei öntudatlanul járnak, s egy perc múlva már a földön fekszik, a fallal szemezve.*
*Mikor Ana kopog, egy kicsit szemtelen hangon szólal meg, mi talán betudható nem éppen vidám hangulatának.*
- Nincs zárva, s a te házad. *mondja, a kicsit nyersre sikerült választ, de nem fordul meg, csak kitartóan szemléli a falat, mintha megtalálta volna az ókori világ egy eddig nem is ismert csodáját.*

*Jimmy simogatása kissé megnyugtatott, de nem teljesen. Hogy is tudtam volna most megnyugodni. Az ötlete azonban nem volt rossz.*
- A 7-es az orvosom gyorshívója. Megtennéd, hogy felhívod, és ha ráér, akkor, szólj kérlek Ryanek, hogy azonnal küldje a kocsit a Dokiért. * Kértem a párom és már mentem is Nuo után. Az ajtó mögül felcsattanó szavak mélyen belém vágtak, de benyitottam az ajtón és a kislány mellé telepedtem a földre, meg próbálva simogatni a hátát, hogy megnyugtassam.*
- Igen, ez az Én házam, de ez a Te szobád. Ami ha szeretnél maradni, akkor mindig a rendelkezésedre áll. Szükséged van valamire Nuo? Tudok valahogy segíteni? * Szegeztem neki a kérdést hisz tanácstalan voltam. S jobbnak láttam, ha Ő mondja meg, hogy mire van szüksége.*
- Nem sokára jön egy orvos és megvizsgál...

*Nem tudja zavarni a hangnem, bár tény, hogy nem óhajtja megsérteni a nőt, elvégre mégis csak befogadta, mikor először találkoztak az utcán, de ez most valahogy háttérbe szorul. Ana szavain gondolkodik, próbálja őket nem csak megérteni, hanem fel is fogni. Ezzel oda a remény, hogy valaha is hazaköltözhet a szüleihez, s ismét előtérbe került az utca, ahol nagyrészt eddig is nevelkedett.
Nem válaszol a nő szavaira, nem is teljesen van ott agyilag, csak pár másodperc múlva megfordul, hogy átölelje Ana derekát, de mikor meghallja, hogy kihívtak hozzá egy orvost, megállnak kezei, pár centire a nő hasa fölött, s ezúttal már félig szándékos a hangsúly a kislány hangjában.*
- Nem vagyok beteg. *mondja, s olyan szintű szomorúság „csapódik” a nőnek, hogy még magát is meglepi vele, s ez talán elnyomja a dühöt a hangjából, mit a nyers tény váltott ki, miszerint meg akarják vizsgáltatni.*

*Kezdtem reménykedni benne, hogy tudok valamit kezdeni a kislánnyal mikor felém fordult, hogy megöleljen, de aztán nem. S szavai csak az előző pengét forgatták meg és fel is álltam a földről, ahogy hátráltam is pár lépést. S hangom sértett volt és hangosabb is a megszokottnál. *
- Nézd, nem tehetek arról, ami történt Nuo… ha tehetném, visszahoznám neked a szüleidet, de erre még Én sem vagyok képes. Segíteni akarok, ami jelenleg nem érdekel Téged. Nem kértem, hogy értékeld vagy hálálkodj, mert nem. De legalább ne bánts meg. Nekem is voltak szüleim s bár anyukám még él, az én apukám is meghalt. Az orvos pedig akkor is meg fog vizsgálni, ha nem tetszik, és azért mert aggódóm. Ha kell magam kötözlek ki az ágyhoz Nuonev Idnonrew. Ha pedig szükséged van valamire kint megtalálsz. * S azzal bizony ott is hagytam a kislányt. Kárt nem tudott tenni, megszökni sem szóval biztonságban volt és talán az egyedüllét észhez téríti egy kicsit. A konyhába viharozva leültem a székemhez és csak néztem a kávémat, már nem kellett. Ha Jimmyt itt találtam, akkor bizony közelebb húztam a székem és neki dőltem, hogy kissé lenyugodjak a hirtelen kifakadásomból.*

- Nuonnev Idnonjew… Idnonjew… Idnonjew… *mondja, észre sem véve, hogy a nővel párhuzamosan beszél, mikor eljut a tudatáig, hogy hallotta a teljes nevét, amit már oly régóta nem tudott.*
- Nem fogok ellenkezni. *mondja csöndben, s szemeibe visszatér az üresség, a pillanatnyi felvillanás után, mit a neve váltott ki.* - De nem vagyok beteg. *mondja, s mikor a nő kiviharzik a szobából, magához öleli a maciját, s visszafordul a fal felé.*

Mikor Ana visszajött, láttam rajta, hogy nem sikerült valami jól a nyugtatás, mert eléggé feldúltnak és elkeseredettnek látszott, így mikor leült mellém az asztalhoz és üresen bambult maga elé, közelebb akartam húzódni hozzá, hogy megvigasztaljam, de megelőzött és ő húzta a széket felém, majd bújt a mellkasomhoz.
Szorosan átöleltem és egy puszit nyomtam a feje búbjára, majd finoman simogatni kezdtem a karját és a hátát.
- Ne edd magad ezen édesem. Nem tehetsz róla, hogy nem élnek a szülei, és ezt a rossz hírt kellett vele közölni. Most mindenkinek rossz, de majd jön az orvos és biztos ad neki valamit, amitől kicsit megnyugszik. - nyugtattam halkan, mert szerettem volna, ha nem magát okolja a kislány bánata miatt. - Az utcakölykök szívósak és meglátod, pár nap és ő is kiheveri.
Tudtam, hogy valószínű a szavaimnál most kissé hatásosabb dologra van szükség, hogy elűzzem a rossz, borongós kedvét ezért megkérdeztem.
- Nincs valami erős ital kéznél. Azt hiszem most rád férne egy korty.

*Jimmy szavaira megingattam a fejem, hisz Ő nem látta a kislányt.*
- Jimmy, ez a lány nyugodtabb, mint én mikor beveszem, a nyugtatóimat vagy mikor alszok. Se nem dühös, se nem… semmi. Olyan mintha csak a teste lenne és minden élet, érzelem távol lenne tőle. Ha dühös, lefogom… ha hisztizik, akkor nem tudom… de ezekkel még mindig tudok kezdeni valamit azonban ezzel… ezzel nem.* Bújtam még szorosabban a karjai közé és csak csendesen hallgattam az óra ketyegését. Régi darab de még az apámé volt és most bizony a nappaliba ketyeget ebben a csendben. *
- Mi? Ó nem… nem iszom, köszi. De a bárpult Ryan reszortja, ahogy a kifosztása is általában, szóval szemre vételezheted, hogy mi van benne, ha szeretnél inni. * Adtam meg a lehetőséget, hogy kiszolgálja magát. Nekem nem kellett, amúgy is nem rég vettem be a gyógyszereimet az irodába. A bort még kibírják, de nem volt kedvem kísérletezni töményebbel.*
- Különben is mikor legutoljára rövideztem a Temzében kötöttem ki a drága Collectorral. *Jutott eszembe óhatatlanul is egy másik „kellemes” gondolat.

- Pont ez a legrosszabb, hogy így viselkedik. – ingattam meg a fejem Ana szavaira. – Ez a nem normális, ezért kell az orvos, mert úgy látszik magába fojtja az érzelmeit a kislány, nem tudja kiadni magából és ez veszélyesebb, mint ha üvöltve vergődne a földön.
Nagyon sajnáltam Ana-t, hogy ez végig kellett csinálnia és én csak azzal tudtam segíteni neki, hogy itt voltam vele és próbáltam erőt önteni belé.
- Pedig most nem ártana, ha meginnál egy kis pohárkával, de persze nem erőltetem, és én sem iszom nélküled, de itt leszek melletted akkor, hogy megpróbáljak erőt adni és vigasztalni téged, amennyire csak képes vagyok rá, de nem várj sokat egy egyszerű katonától. – mondom neki tovább simogatva egy halvány mosollyal.
Collector emlegetésére csak a szám széle rándul meg, amit szerencsére, amúgy sem lát, de esküszöm valamit kitalálok, hogy eltűntessem azt a vénembert a színről, úgy is túl sokáig rontotta a világon a levegőt.
- Ha elrendeződik Nuo dolga, akkor neked sem ártana majd lefeküdni. – emelem meg a fejét és adok rá egy gyengéd csókot.

- Ezért van Ryan… nem fog tudni kijutni a házból, csak ha beszámítható és el akar menni még mindig. * Sóhajtottam ugyan kezdtem magam felkészíteni az eshetőségre, hogy a lány távozik a házból és minden ugyan olyan csendes lesz, mint volt. De persze ez csak egy hét volt a lánnyal, aminek a javát végig dolgoztam, de akkor is. Furcsa lesz… *
- Jimmy… gyógyszereket szedek. * Emlékeztettem a férfit hátha elfelejtette és azért próbálkozik az itallal. Ami persze nem volna gond, de na… kiköpni már nem tudom a gyógyszereket. S nem is kell nekem más, csak a jelenléte, no meg az orvos gyorsasága. A gyors csókra elmosolyodtam.*
- De igaz jössz Te is velem? * Na mintha lenne más választása a másiknak. Hisz a vendégszoba foglalt, így maximum a kanapé maradna, ha nem akarna jönni. De ebbe nem kellett belegondolnom, nem tartottam valószínűnek, hogy inkább egyedül hajtaná le a fejét, mikor itt vagyok Én is.*
- Holnap pedig nem kell korán kelni… kettőre jönnek meg az öltönyök és csak este megyünk a fogadásra. De biztos, hogy ezt akarod Jimmy? Most kérdezem meg utoljára, holnap már nem tudsz kihátrálni… * Mosolyogtam halványan a másikra. és lágyan simogattam az ölelő karjait.*

- Jól van, jól. – adtam egy puszit megint a hajára. – Tudomásul veszem és nem erőltetem, csak tudom, hogy ilyenkor jót tett volna, de akkor majd másként nyugtatlak meg. – mondtam neki halkan, mert ez csak kettőnkre tartozott és nem a testőrökre, akiket már kezdtünk észre sem venne, csak néha villant a tudatomba, hogy bizony itt vannak.
- Gondolom hiába kérném meg Ryan-t, hogy amíg itt vagyok legalább a lakásba ne állítson embereket, ugye? – kérdeztem Ana-t. – Vagy pont ezért még többet fog készenlétbe állítani? – húztam el a számat rosszkedvűen. – Bocs, hogy ennyi bajt okoztam, még nem is tudtam a bocsánatodat kérni ezért. – intettem a testőrökre.
- Ryan nagyon szigorúan teszi a dolgát. – tettem még hozzá.
Mikor Ana rákérdezett, hogy megyek-e vele, viszont nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjam.
- Persze, hogy megyek! Le sem tudnál vakarni magadról, főleg a mai nap után, de már az ide utat is alig bírtam ki. – vallottam be kuncogva. – Meg aztán kell valaki, akinek elég széles a válla, hogy azon hajtsd álomra a fejed, nem?
A holnapi fogadás és az előtte lévő előkészületekre azért megforgattam a szeme, amit persze ő nem láthatott, de nem azért, mert nem akartam vele megjelenni, hanem alapból nem csíptem az ilyen puccos és viselkedős bulikat.
- Szerintem nem is akarunk majd korán kelni. – helyeseltem. – És igen, nem gondoltam meg magam, elkísérlek arra a fogadásra, ahogy megígértem. – mondtam határozottan és szorosan magamhoz húztam, hogy érezze is, sosem engedem el magam mellől, még ha képletesen is.
- Szeretlek édes. – suttogtam a fülébe és ismét megcsókoltam.

*A sokat ígérő halk suttogásra elmosolyodtam és a fejem is hátra döntöttem, hogy ezzel is még közelebb legyek hozzá. Aztán a szavaira keserűen, ugyan de felnevettem.*
- Már ez is engedményezett. Többen voltak bent… szóval biztos, hogy nem engedne már. De nem tudom, meddig akarja ezt csinálni. Bár meg kell hagyni, már egész elviselhető és csak minden másnap vágom a fejéhez vagy reggel mikor megfeledkezve magamról kimászok egy szál hálóingbe. * Sóhajtottam fel lemondóan, mert bizony ez is előfordult, ha nagyon kómás voltam.*
- De nincs miért bocsánatot kérned, nekem akkor is megérte, ha a hálóba is kamerákat rakott volna. * Mosolyogtam fel rá.*
- Te sem tennéd másképp Jimmy… csak most elfogult vagy, mert Rólam van szó és Te is érintett vagy a megszorításban. * Hívtam fel a figyelmét, hisz nem volt olyan rossz Ryan. Ha valaki hát Én megértettem, hogy miért csinálja. Az már más kérdés, hogy nem értettem vele egyet. Szépen is néztünk volna ki.*
- Ami azt illeti nem. Nem valaki kell, hanem Te. * S szavaim közben sem állt meg a cirógató kezem, azonban már jöhetne a doki, mert lassan ide alszom és elmegy az egész estém itt a konyhába. S még csak Nuo sem lesz jobban. Az, hogy újra beleegyezett örömmel töltött el és valóban nem fűztem hozzá semmit. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy kibújjon minden következmény nélkül. Persze ha meggondolná, magát később nem kényszeríteném, de biztos nem fogadnám olyan jól, mintha még most teszi. *
- Tudom… * Vigyorodtam el és kissé oldalra fordulva leheltem egy csókot az ajkaira, merő „véletlenségből” picit megharapva az alsó ajkát.*

Azért örültem, hogy Ana, nem haragszik rám, azért a kis kirándulásért, ami nem éppen úgy sült el a végére, ahogy terveztük és még Ryan miatt meg is nehezült az élete.
- Lehet, hogy én sem tennék másként, de tényleg nem tudom, és ez kicsit túlzásnak tűnik, még akkor is. Szerintem csak téged akar ezzel büntetni, mert biztonságilag nem indokolt, de majd csak kibírjuk valahogy. Majd inkább a hálószobában leszünk. Persze, csak ha már Nuo jobban lesz. – kapok észbe, hogy most más problémánk is van.
Jól esett a simogatása és a kissé vámpírosra sikerült csókja, amitől ismét felfokozódott a vágyam iránta, és most nem nagyon örültem, hogy várakoznunk kell, de még erőt vettem magamon. Ana-nak sem esne most jól, ha nyaggatnám, hiszen látszik, hogy mennyire aggódik a kislány miatt.
- Jöhetne már a doki. – sóhajtottam fel.

A kórházak közti csereprogram keretében egy hónapig a Földön kellett dolgoznom. Ez annyira nem volt jó döntés a főnökség részéről, mert nálam fiziológiai okokból kiesett a nappali műszak. Már letelt két és fél hét, és meg kell, hogy mondjam, merevre untam magam. Nap közben egy ablaktalan szobában kellett kuksolnom, esténként meg a meló... Néha igazán utáltam, hogy mora vagyok.
Ma este a nem túl sürgős prioritást élvező riasztásokhoz osztottak be ügyeletesnek. Nem voltam tehát mentős, csak valami hasonló. Így esett, hogy amikor egy orvos nem ért rá, és átpasszolta a kórháznak az esetét, nekem kellett kimennem.
A hely igazán nagyon elegáns volt, amolyan gazdag környék. Még testőr is volt, mert azt igazán nem veszem be, hogy a jó kiállású, fegyveres fickó, aki a házhoz vezetett, az inas...
A ház úrnőjében nem volt nehéz felismernem az emberek vezető politikusát, de ennek nem adtam jelét. Semmi dolgom a politikával...
- Jó estét - nyújtottam kezet, az orvosi táskám a másik kezembe átvéve - Én vagyok a doktor. A nevem Amser. Miben segíthetek?

- A biztonsági indokokat én mindig is másképp láttam, mint Ő. De nem véletlen Ő az aki irányítja ezt az egészet és nem én. De ezt nem most szeretném megvitatni, akár büntetés akár nem, akkor sem tehetünk semmit. Nem kérdőjelezem meg a döntését. * Zártam rövidre a témát. A férfi sem szól bele abba, hogy Én mit teszek az irodámban én sem szólok bele az Ő munkájába. Azonban ahogy Jimmy kiejtette az utolsó szavait már nyilt is az ajtó és tudtam, hogy ez csak a Doki lehet.*
- Hamarabb is sóhajtozhattál volna. * Mosolyogtam rá de már fel is pattantam a székről, hogy az orvos elé siessek. Azonban aki érkezett azt még nem láttam. Ó hát persze elfelejtettem megkérdezni Jimmyt, hogy mit mondott az orvos a telefonba.*
- Jó estét, Anastasia Camilon. *Nyújtottam a férfi felé a kezem. Láthatta a némi megkönnyebbüléssel keveredet aggodalmat az arcomon és a szemeimben is. Olyannyira, hogy el is felejtettem a másik férfit bemutatni, már is bele kezdtem a válaszomba.*
- Van a házban egy kislány és… szóval most közöltem vele, hogy a szülei meghaltak és nem reagál normálisan. Már ha lehet erre „normálisan” reagálni. Azóta nem reagál szinte semmire, egyedül mikor szóltam neki, hogy jön. Akkor kikötötte, hogy nem beteg. Ez így van, de szeretnék megbizonyosodni róla, hogy nem csinál, semmilyen butaságot vagy nem tudom… fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Talán jobb, ha megnézi egy szakember. * Vázoltam fel kissé esetlenül és aggodalomtól hadarva az egészet, miközben bele túrtam a hajamba. Ha nem volt több kérdés, akkor a férfit Nuo szobájához vezettem. *
- Hozhatok közben valamit? *S mikor megérkeztünk, csak halkan kopogtam és már nyitottam is be, hogy elöre engedjem az orvost.*
- Nuo, meg jött a doktor úr...

*A falat bámulva próbálja feldolgozni a tényeket, s töpreng a nő legutóbbi kirohanásán, miközben megérkezik az orvos, amiről a kislány semmit sem tud. Sem azt, hogy Ana ismeri-e, sem hogy egyáltalán kit hívtak ki hozzá. Csak azt tudja, hogy nem beteg, s hogy nem akar gyógyszert szedni. Sem egy alkalommal, sem hosszabb ideig. Ahogy a nőt sem akarja kiborítani, így egy bizonyos határig nem fog ellenkezni a kezelést illetően.*
*Mikor újra nyílik az ajtó, felül a sarokban, s onnan néz az orvosra és Ana-ra, a nő által már látott, élettelen szemekkel. Továbbra sem sír, nem is dühös a nőre a hír miatt, elvégre csak a szavát tartotta be, de szemeiből kiszökött az élet, s vonásairól is eltűnt a mosoly és a boldogság.*
- Szia! *köszön a doktornak, érzelemmentes hangon, felfogva, de nem túlságosan reagálva le az érkezését. Köszön, de a sarokból nem kel fel.*

- Igen, egy dupla Whiskey-t jéggel... Órák óta józan vagyok. Nem, csak vicceltem, köszönöm. Mutassa az utat.
Egy szobába vezetett. Közben azon gondolkodtam, honnan ismerős nekem a férfi, akit a társaságában láttam az imént. Otthon kellett vele találkoznom... Talán már járt nálam. Vagy egy társát kísérhette... De hát mindegy is.
A kislány egy sarokban kuporgott. Letettem a táskámat az ajtóban, majd odasétáltam hozzá és leguggoltam elé.
- Szia, Nuo. Az én nevem Amser. Ez a kedves hölgy hívott ide - intettem a protektorasszony felé - Mert félt téged. Mit gondolsz, tényleg van oka félteni téged? Tudom, hogy nagyon szomorú híreket kaptál, és ha most nagyon rosszul érzed magad, az természetes. Én azért jöttem most ide, hogy segítsek neked, ha tudok valamiben. Nem vagyok gyerekorvos, sem olyan szakember, akivel az ilyesmit megbeszélheted, de elvesztettem az apukámat, úgyhogy azt hiszem, tudom, mit érezhetsz most. Szeretnél beszélni róla?

*A válaszra kikerekedtek a szemeim és hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak rá. De mikor közölte, hogy csak viccel halványan elmosolyodtam. Nem lett volna rossz vicc egy átlagos napon, de jelenleg a humorérzékem valahol a pokol mélyére süllyedt. Így nem is reagáltam a szavaira. Mikor belépet a kislányhoz csak egyhelyben toporogtam, hogy mégis mitévő legyek. Zavarni nem akartam és igazából menni sem. Nuo mellett akartam lenni, de nem voltam benne biztos, hogy látni akar, pláne az után, hogy Én közöltem vele a rossz hírt, amit hiába szépítettem a tényeken nem változtatott. Csendben neki dőltem az ajtófélfának és onnan néztem öket. Ha Nuo vagy Amser jelét adta annak, hogy jobb szeretnék, ha távoznék, akkor csak kimentem és magam mögött becsukva az ajtót járkáltam fel-le a nappali és a szoba között. Ha nem, akkor csak ott maradtam és csendben figyeltem az eseményeket. *

*Csöndben ül fel, érzelemmentes arckifejezéssel, csak akkor mosolyodik el, mikor meglátja a nőt, s esze ágában sincs kiküldeni. Vonásai viszont hamar visszafeslenek az elmúlt percekben megszokott, életmentes stílusba, s úgy köszönti a férfit, s hallgatja végig a kérdéseit, s végül, ha nem is a legfontosabbat kiválasztva, de válaszol neki. Egy kérdéssel, mert fontosnak tartja a gondolati tartalmát.*
- S te is 9 éves voltál, mikoj elveszítetted őt? *kérdezi, hangjában némi éllel, holott a kérdés messze nem egyoldalú, hisz a férfi ugyanúgy elveszthette gyerekkorában az apját, ahogy ő a szüleit. Hangjában mégis fellelhető a megvetés, mit az vált ki, hogy 9 évesen teljesen más érzés elveszíteni egy embert, mint felnőttként, amikor legalább megérti, hogy mi történt. S nem évek múltán, hanem ott helyben.*

A lány a korához képest igen érett reakciót produkált. Homlok ráncolva néztem rá.
- Tudod, nem hiszem, hogy ez igazán számítana. Szerintem a fájdalom mindig fájdalom, és ha vagy annyira okos, hogy megértsd, mást kéne érezned gyerekként mint felnőttként, akkor azt is megértheted, hogy ha én felnőttként veszítettem el, vagy netán olyan fiatalon, hogy alig emlékszem rá, ugyanúgy érezhetek fájdalmat. Nézd, én orvos vagyok, és azért vagyok itt, hogy segíthessek. Lehet, hogy azt várják tőlem, hogy valami gyógyszerrel elaltassalak, de szerintem ez nem lenne okos dolog. Te sem szeretnéd, ugye?
Mivel már kényelmetlen volt guggolni, törökülésben helyezkedtem el a kislány előtt.
- De nem muszáj beszélgetnünk sem. Viszont ha nem haragszol, itt maradok veled, hogy lássam, hogy vagy.

*Kíváncsian nézi a férfi ráncosodó homlokát, várva a végítéletet, miszerint ez meg az a baja, s ezt meg azt kell csinálnia, de helyette csak egy magyarázat jön, mit lelkesen meg is próbál értelmezni, de végül csak belezavarodik saját gondolatmenetének értelmezésébe, melynek következtében végül hagyja elszállni a gondolatait, s inkább az orvos további gondolataira figyel.
- Nem vagyok beteg! *köti az ebet a karóhoz, ezzel mintegy válaszolva is a gyógyszeres kérdésre, elvégre aki „jól van”, annak gyógyszer sem kell.
Kicsit odébb húzódik, hogy a férfi le tudjon ülni, s a falnak dőlve válaszol. Az itt maradására csak megrántja a vállát, s egy pillanatra Ana-ra tekint, ismét megpróbálkozva egy kedves mosollyal.*