Anastasia Camilon háza

Én is a falnak vetettem a hátam, és a kislányra mosolyogtam. Nem volt vidám mosoly, inkább csak amolyan fáradt "itt vagyok veled" mosolyra sikeredett.
- Én is azt hiszem, hogy nem vagy beteg, Nuo - igyekeztem megnyugtatni - Márpedig én doktor vagyok, és ha valaki, akkor én tudom, hogy ki a beteg és ki nem.
Lehunytam egyetlen szemem, és a fejem is a falnak döntöttem. Halkan, előrefelé fordított arccal kezdtem beszélni.
- Kérsz egy kis csokoládét? Azt hiszem, attól kicsit jobban éreznéd magad. Csak egy nagyon kicsit. Mindig van egy kicsi a belső zsebemben... Imádom a csokoládét.
Elővettem a táblát, és leraktam kettőnk közé, aztán nem foglalkoztam vele többet. Halkan dúdolni kezdtem egy altatót, amit még anyám énekelt nekem. Igen, a félelmetes Amets királynő is képes emberi lényként viselkedni... És ezért én nagyon, de nagyon szeretem, még ha ezernyi más ok is van, amiért inkább elkerülöm őt.
- Tudod, neked most egy barátra van szükséged. Anastasia is nagyon kedves, de én sosem nőttem fel igazán, úgyhogy gyakorlatilag gyereknek számítok. Úgyhogy ha úgy gondolod, hogy én is jó vagyok barátnak, akkor állok rendelkezésedre.

*Végigköveti szemével, ahogy a férfi leül, szintén a falnak támasztva hátát, s ekkor kerül szemei kereszttüzében a szeme, ami eddig valahogy elkerülte figyelmét. Vagyis nem maga a szeme, hanem az, hogy csak egy van neki. Nem is érti, hogy ez eddig hogy kerülhette el a figyelmét.*
*Szinte kiszakad a kislányból egy „Látod, ő is azt mondja, hogy nem vagyok beteg” mondat, de nem akarja megsérteni a nőt, elvégre vigyázott rá, s abban sem biztos, hogy szándékosan képes volna e olyat mondani neki, amiről tudja, hogy rosszul fog neki esni.*
- Éjdekes dolgokat tájolsz a zsebedben. Nekem csak egy macim van, vele szoktam játszani. *mondja, kicsit kiemelve plüssmacit, hogy a figyelem középpontjába kerülhessen, majd ismét megöleli. Letör egy kockát a táblából, s lelkesen, módszeresen elpusztítja.*
- A bajátságot nem lehet így megvenni. *mondja szemrehányóan a kislány, s elmosolyodik, hogy egy felnőttnek magyarázza, hogy mit szabad és mit nem.* A bajátság nem megvehető.

Kinyitottam a szemem, és megszemléltem a macit.
- Régen, amikor még sokkal kisebb voltam, nekem is volt egy macim, ami nagyon hasonlított a tiédre. Amikor először dolgoztam kórházban, odaadtam egy kislánynak, aki alig volt fiatalabb nálad. Ő azóta már felnőtt, és a maci a kisfiáé lett.
Elmosolyodtam az emlék hatására, és elhatároztam, hogy írni fogok Sarah Sparrow-nak. Ezer éve nem láttam...
- Ó, nincs ott semmi érdekes - csaptam a zakómra - Csak a csokoládé. Egy magáéra valamit is adó embernél szerintem mindig kell lennie csokoládénak - mondtam nagy komolyan, aztán elmosolyodtam.
Én is törtem egy kocka csokit, bekaptam, elszopogattam, és csak azután szólaltam meg.
- Igazad van. De nem is akartam megvenni a barátságodat, Nuo. Csak tudod, nekem nagyon kéne egy barát, és arra gondoltam, hogy talán neked is, és akkor csokievés közben összebarátkozhatunk.

- Én nem adom oda senkinek a macimat. Aznap kaptam, mikoj megszülettem. De nem emlékszem já. Anya mesélte meg régen, mikoj íjtam. *mondja, egy kicsit megeredt nyelvvel, elfeledve, hogy halott anyjáról beszél, de továbbra is élettelen hangon.*
- Nálam csak a macim van mindig. Azt húzom magam után, mindenhova. *mondja elmerengve a bújócskán, ami mintha nem is ma lett volna. Akkor is ott volt nála, vele együtt mászott be az ágy alá, hogy elrejtőzzön Jimmy elől.* De én nem fogom odaadni senkinek.
- A bajátság nem ilyen. Nem mondhatod azt egy embejnek, hogy te a bajátom leszel. Az olyan, mintha megvennéd. *köti az ebet a karóhoz a kislány, s nem tágít állítása mellől.*

- Hát igen, az ember nem adja oda a maciját csak úgy akárkinek, ez teljesen érthető, Nuo. Én is csak azért adtam oda annak a kislánynak, mert úgy láttam, hogy neki nagyobb szüksége van rá.
Törtem még egy kocka csokoládét, és miközben elszopogattam, azon töprengtem, hogyan jussak a kislány ellenállása mögé. A csoki jó ötlet volt, de itt mintha kissé megtorpantam volna.
- Hát, nem is tudom, Nuo. És ha én tényleg szeretnék a barátod lenni, de nem tudom, azt hogy kell, és csak megkérni tudlak, hogy légy a barátom, akkor is olyan, mintha meg akarnálak venni? Figyelj... Tegyük fel, hogy szomorú vagyok, és kell egy barát, de egy barátom sincs a közelben. Ha megkérlek, hogy légy a barátom, és vidíts fel egy kicsit, az olyan rossz dolog? Csak azért kérdezem, mert én tényleg nem tudom, és úgy látom, te ehhez jobban értesz, mint én...

- De nekem ez az egyetlen, ami megmajadt a szüleimtől. Nincsen semmi más, ami emlékeztetne jájuk. Kivéve a naplómat, de azt úgyis csak én tudom elolvasni. *mondja egyszerre értetlenül, hisz nem érti, hogy a férfi miért adta oda a maciját, ugyanakkora dicsekedve is, hogy csak ő képes a naplóját elolvasni, ami nem igaz. Pár órás munkával szinte bárki elolvashatja életét.*
*Megrázza fejét, az orvos szavait hallgatva, s ha nem is örökre, de kizökken letargiájából, s már-már megvetően takarja el szemeit, mintha komolyan zavarná a férfi értetlensége.*
- Nem, az nem jossz! De az nem bajátság. A bajátságot nem lehet kérni egy embejtől. *mondja, kisse boldogabb hangon, mint az elmúlt fél órában bármikor, némi, nem feltétlenül szándékos, megvetéssel a hangjában, de nem hagyja abba.* - Ha megkéjsz egy idegen bácsit, hogy vidítson fel, s ő felvidít, még nem lesz a bajátod.

Megráztam a fejem.
- Nem, Nuo, ebben most tévedsz. Nem ez az egyetlen, ami megmaradt neked a szüleidtől. Tudod, itt - érintettem meg a fejem - Mindig emlékezni fogsz rájuk. Meg itt is - nyúltam most a mellkasomhoz. - Jó dolog, hogy van valamid tőlük, de igazából az emlékeid azok, amik mindig veled lesznek.
Meghallgattam őt, és elnyomtam egy mosolyt, ami azért kívánkozott ki, mert végre valami élet volt a hangjában. Helyette komoly arccal néztem, majd bólintottam.
- Értem, szóval nem ugyanaz. Ezt nem tudtam. Akkor... Akkor mégis hogyan lehetnénk mi barátok? Például, egy felnőtt bácsi meg egy kislány lehetnek egyáltalán barátok? És mondjuk együtt kell játszanunk, hogy barátok lehessünk? Bocsánat, hogy ilyen buta vagyok, de nagyon régen voltam már olyan kicsi, mint te.

- Az emlékek elmúlhatnak. A macim soha. *mondja, már csak azért is, mert nem sok emléke maradt meg szüleiről. Kicsi volt, mikor anyja elküldte, nem mintha most sokkal nagyobb lenne, s abból a korszakból is nagyjából csak annyi maradt meg neki, hogy anyjával a naplóját írja.* - És amúgy is kevés emlékem van. Csak az esték, mikoj anyuval íjtam. *mondja, lelkesen „feleselve”, s kiállva igazam mellett.*
- A bajátság nem lehet szándékosan megcsinálni. *mondja, nem találva a keresett szavakat.* A bajátság csak jön, de nem lehet kéjni. A baját az, akiben megbízol. Teljesen. Neked van bajátod? *kérdezi, hisz lényegében válaszolt a férfi minden kérdésére, s ha nem is sokáig, de egy kis időre elfelejti szüleit, míg a férfival beszélget.*

"Az emlékek elmúlhatnak. A macim soha." Nem hittem volna, hogy egy kislánytól fogok valaha is efféle bölcsességet hallani... Volt ezekben a szavakban valami olyasféle élettapasztalat, amit az ember nem várna egy gyerektől.
Nem is tudtam ehhez mit hozzáfűzni, úgyhogy inkább törtem egy újabb kocka csokoládét, mosolyogva Nuo felé toltam a tábla maradékát, és figyeltem a mondanivalója második felét. A kérdését alaposan megfontoltam.
- Hát... Azt hiszem, odahaza, a Marson, a munkahelyemen akad egy vagy kettő.
Rá kellett döbbennem, milyen magányos életet is éltem ezidáig. Érdekes egy este lesz ez...
- De barátból sosem lehet elég, azt hiszem. Na jó... Csináljunk valamit. Mihez volna kedved? Nem vagy például éhes vagy szomjas? A csokoládé remek dolog, de egy olyan pici embernek, mint te, rendes ételt is ennie kell néha...

*Bár nem bölcsességnek szánja, a férfi szemében mégis ezt éri el, bár ő erről semmit sem tud. Csak azért mondta, mert kevés emléke van a szüleiről,
- Nem, köszönöm. Be fog jagadni a fenekem, ha sok csokit eszek. *mondja nevetve, s meghagyja a csokoládét a férfinak.*
- Akkoj mit kejesel a földön? *kérdezi kíváncsian.*
- Nekem nincs bajátom. *mondja, továbbra is lelkesen.*
- Nem köszönöm. Képzeld, egyszej összeestem, mejt nem ettem. *mondja, büszkén vigyorogva, várva a dicséretet.* De csak egyszej.
- De nem tudom. Csak szejetnék egyedül lenni. *mondja végül, egy pillanat alatt zuhanva vissza az élettelen világába, s a mosoly is eltűnik arcáról.*

- A kórházam elcserélt egy másik kórházzal, hogy néhány hétig itt, a Földön dolgozzak. - magyaráztam.
Felkuncogtam arra a megjegyzésre, hogy a sok csokoládétól a kislánynak beragad a feneke. Nem mintha nem lett volna alapja... Viszont amikor az összeesésről beszélt, ráncba szaladt a homlokom.
- Jaj, kislány... Ilyet nem szabad csinálni. Én orvos vagyok, és tudom, hogy az nagyon egészségtelen. Az embernek muszáj ennie, mert különben semmihez sem lesz ereje.
És ez nálam, egy moránál hatványozottan igaz volt. Vajon megijedne a kislány, ha megtudná, mi vagyok? Tudja egyáltalán, mi az a mora?
Láttam, hogy visszaesett. Azt sejtettem, hogy egy kis csokoládéval nem fogom tudni megoldani a dolgot, de azért nem örültem neki.
- Azt hiszem, ez érthető... És az baj, ha attól én még itt maradok? Ígérem, csendben maradok...

- Van egy saját kojházad? *kérdezi, félreértve a választ, elvégre, miért cserélné el a saját korháza a férfit. Az nem elcserélés, hanem „alkotói szabadság” lenne.
- Ana is ezt mondta nekem, mikoj mondtam neki. De életben vagyok. Sok ideje az utcán élek. Az is egészségtelen. *mondja a férfinak, elfogadva, hogy megint nem lett megdícsérve.*
*Megrázza a buksiját, jelezve, hogy nem zavarja, ha a férfi marad, s felállva a nőhöz sétál, ha még a szobában van. Felmászik rá, ha engedi, s megpuszilja az arcát, hogy aztán visszatérjen az ágyába, a sarokba, s a falnak dőlve lehunyja a szemeit. Nem szeretlen bunkó lenni, ezért nem fekszik le.*

- Nem - nevettem - Igazából nem az én kórházam. Csak így szokták mondani. Én csak ott dolgozom. És Anának nagyon is igaza volt. Ahogy neked is: nem egészséges, hogy az utcán élsz.
Elgondolkodtam, mit lehetne ezzel tenni. A szülei halottak. Ha nincs élő rokona, márpedig ha az utcán élt, és most is Ms Camilon vigyáz rá, akkor aligha van, tehát ha nincs élő rokona, be fog kerülni a "rendszerbe". Árvaházak, ésatöbbi... Hacsak meg nem szökik, vagy örökbe nem fogadja valaki. Nekem még lenne is rá esélyem, hiszen orvos vagyok, és azok mindig jó eséllyel indulnak... De nincs az az örökbe adó szervezet, aki gyereket ad egy morának.
Ígéretemhez híven nem szólaltam meg, mikor Nuo visszatért, bár legszívesebben elküldtem volna aludni, mert láttam, hogy fáradt. Egy pillantással próbáltam jelezni Anastasiának, hogy később beszélni szeretnék vele, aztán a fejem is a falnak döntöttem, és lehunytam a szemem. Arra gondoltam, megvárom, míg Nuo elszenderedik, aztán lefektetem rendesen, és betakarom.

*Mivel ki nem lettem küldve így csak csendesen álltam és hallgattam a beszélgetést. Mikor Amser szerint azt vártam, hogy begyógyszerezze a kislányt kapott egy csúnya pillantást Tőlem. Nem, egyáltalán nem vártam csak tanácstalan voltam. Adjanak a kezembe egy 10 oldalas szerződést és az összebuktatóját megkeresem. De egy gyereket kaptam és nem is boldogultam vele. De nem szóltam és azt a két apró mosolyt is viszonoztam, amit Nuotól kaptam.
Mikor oda jött nem kellett másznia, én magam guggoltam le hozzá és öleltem meg.*
- Nem indítom be a riasztót Nuo… ha baj van, vagy szükséged van, valamire nyugodtan be tudsz jönni a szobámba. * Mondtam neki halkan és kapott egy puszit is. Amser pillantására csak bólintottam és a konyhába tettem egy kis kitérőt.*
- A doktorúr beszélni akar velem. Feküdj le ha gondolod, majd megyek Én is. * Nyomtam egy puszit Jimmy arcára és felkapcsoltam a kávéfőzőt. Aztán visszamentem a nappaliban és leültem a kanapéra. Ha Amser kijön, akkor egyből észreveszi, hogy ott várom. Hisz Nuo szobája innen nyílt.*

Kiléptem, és fővő kávé illata csapta meg az orrom. Hálásan Miss Camilonra mosolyogtam, majd leültem vele szemben. Egy percig a tenyerembe támasztott homlokkal, lefelé bámultam, majd felnéztem, és keserű mosollyal megráztam a fejem.
- Pokoli erős kisgyerek. Alig tudtam kiszedni belőle valamit, de azt hiszem, máris rengeteg mindent látott. Ha jól sejtem, eddig, vagy a nagyon közeli múltig, az utcán élt. Meséljen nekem, kérem! Van pár dolog, amit tudni szeretnék. Például, hogy mi a kislány jogi státusza? Árva? Államilag gondozott? Örökbe fogadott? Nem, azt nem hiszem... Na jó, lássuk. Szóval... Hogyan találkozott vele?

*Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni és egyre idegesebb. Ami persze nem épp volt okos dolog, de a feszültség mindig ezt tette. Ahogy a férfi leült csak csendben vártam, hogy bele kezdjen. Nos… nem erre számítottam, de azért válaszoltam.*
- Hivatalosan eltűnt személyként van nyilvántartva, mert a szülei halálakor nem találták meg a lány holttestét. Múlthétvégéig az utcán élt, de nem tudja megmondani, hogy mióta. Az aktája szerint, 3001. Március. 4-én gyilkolták meg a szüleit, gondolom azóta. De vagy nem emlékszik, vagy nem akar beszélni róla. A parkban voltam kiszellőztetni a fejem, mikor összefutottam vele. Épp a pénzérmékkel játszott bújócskát. Aztán beszélni kezdett, megígértem neki, hogy megkeresem a szüleit és visszajutatom hozzájuk s addig is maradhat nálam. Egy hetet volt itt doktor úr, nem sokat tudtam vele beszélgetni. * Ryan mutogatására csak bólintottam és a konyha felől már lehet is hallani, a nagy csörömpölést.*
- Mindjárt kész a kávéja… * Mosolyodtam el halványan. Nekem nem volt újdonság, hogy Ryan csinál kávét Amsert meg valószínűleg aligha érdekli.*

Elgondolkodtam, és a kávéra vonatkozó utolsó mondatot csak egy szórakozott intéssel reagáltam le. Végül, dühtől perzselő hangon szólaltam meg.
- Ez a kislány majdnem két évig az utcán élt, és senki nem vette észre? Senkinek nem tűnt fel, hogy nincs hol aludnia, hogy télen fagyoskodik? A fene essen az egészbe, hát miféle bolygó ez?!
Persze tudtam, hogy a Mars sem jobb, sőt, ennél sokkal, de sokkal rosszabb. Nem is tudtam, kire haragszom igazán... Talán a világra. Hogy ilyesmi megtörténhet...
- Elnézést. Egy kissé túllőttem a célon. Tehát Nuo zárkózott... Szólt már a hatóságoknak? Vagy gondolkodott rajta, mi legyen vele a későbbiekben? Vannak még élő rokonai?

*A kirohanása váratlanul ért és a feszültségemnek köszönhetően kissé hátra is hőköltem, és pár pillanatig szólni sem tudtam. ~ Mi a…~ *
- Ha úgy gondolja Doktorúr, hogy jobban boldogulna és megtudja válltani a világot, hát hajrá… kaphat egy lehetőséget. De tudomásom szerint a Marson sem jobb a helyzet… *Nyers, kimért azonban kicsit sem megfontolt válasz. Fáradt voltam Én már ahhoz, hogy minden apróságra figyeljek és leharapjam a nyelvem.*
- Igen, bár mindig mosolyog. Legalábbis eddig… Nem, még nem szóltam ugyanis tegnap este kerültek a kezembe ezek az információk és Nuo már aludt. Azt akartam, hogy Tőlem tudja meg és ne a rendőröktől. Van egy nagypapája, de a bácsi már a nevére sem emlékszik. Beteg a bácsi és már nem sok van neki hátra. Igen, gondolkoztam. De ez nagyban függ Nuotól na meg a rendszertől. Ha Nuo akarja, megkérem a felügyeleti jogot addig, míg lezárják az örökbefogadást. S ha szeretné a kislány, akkor arra szintén benyújtom a kérvényem. De nem tudom, hogy Ő mit szeretne. Na meg… anyának aligha volnék jó, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy délelőttől estig az irodában vagyok aztán meg vacsorára, rendezvényekre rohangálok. Viszont Nuot sem akarom hamis reménnyel táplálni, ami szerint bármeddig maradhat. *Közben a kávé megérkezett egy tálcán, rajta cukorral és tejjel. Az előző kirohanás miatt viszont már Ryan nem távozott mellőlem, csak csendesen állt. S Én pedig intettem Amsernek, hogy szolgálja ki magát. Elvégre fogalmam sem volt, hogy hogyan issza a kávét.*

Kávét töltöttem magamnak, tettem bele némi cukrot, és megkevertem. Egy biccentéssel köszöntem meg. a beszélgetés nem alakult jól, de ez nem meglepő: két, a végsőkig frusztrált felnőtt között a vita nem meglepő. Nuo meg csak nevetne rajtunk, azt hiszem... A gyerekek néha annyival okosabbak tudnak lenni a felnőtteknél...
- Nuo okos kislány. Biztosan meg fogja érteni, hogy az az ő érdeke, hogy magával maradjon. Másfelől... Maga nem ideális nevelőszülő. Pont a munkája miatt, ahogy mondja...
Vetettem egy pillantást a testőrre, aki nem mozdult mellőlünk. Nyilván veszélyforrásnak ítélt. De akinek testőrre van szüksége, annak aligha adnak örökbe egy gyermeket...
- Nekem talán egy hajszálnyival több esélyem volna. Nem vagyok közszereplő, kerülöm a nyilvánosságot és erkölcsileg jó megítélésű munkám van, ami mégis hagy nekem némi szabadidőt. Azonban...
Mélyet sóhajtottam, és reméltem, hogy a testőr nem lesz túlzottan forró vérű...
- Azonban a morák hercege vagyok, és nincs az a bizottság, ami nekem gyereket ad.

- Nem. Azonban mindent megtudok teremteni ami ahhoz kell, hogy legyen jövője. S ide tartozik a felügyelet is… azonban járhatna iskolába én meg kirúgatom magam az irodából a titkárnőmmel, hogy mire haza ér itthon legyek. * Mosolyodtam el halványan az eshetőségre, ahogy épp megbízok valakit, hogy bizony három órakor küldjön haza. Viccnek sem utolsó… csak épp komolyan gondoltam. S közben magamhoz vettem a kávém, amiben már ott volt a kanál s így minden más is benne volt. Kissé hátra dőlve kezdtem el kortyolgatni miközben hallgattam a másikat. S az egyik ilyen kortynál jött a mondani való csúcspontja. Kikerekedett szemekkel, köhögve adtam vissza azt az egy korty kávét. Nesze neked fehér kanapé meg szőnyeg… S már nyúltam is a tálcához, hogy elvegyek egy szalvétát és letörölhessem a kezem és a szám.*
- Bocsánat… * Rebegtem közben egy bocsánatkérő mosollyal. Ryan megfeszült az információra és már sokkal jobban figyelt a másikra. Keze megindult a fülén lévő szerkezethez, hogy megnyomva tudjon beszélni.*
’- Gyer…. * Na de tovább nem jutott, hisz, ahogy meghallottam már a lehető legcsúnyábban és szigorúbban néztem rá.*
- Ha most elárasztod őrökkel a házat felakasztalak. Az úr orvos és azért van itt, mert Én hívtam. Innentől kezdve felőlem aztán másodállásban Jack embere is lehet. * S ezzel le is tudtam és Ryan is abba hagyta a dolga intézését.*
- Szóval… igen, ebben igaza van. De akkor még is mit javasol? Egy ilyen megrázkódtatás után küldjem egyből az intézetbe? * Ingattam meg a fejem, hogy az ki van zárva. Persze csúsztathattam volna még egy kicsit, s úgy jelenteni mintha csak akkor találtam volna rá. Dee… így, hogy Amser itt járt ez a dolog megbukott. *

Szívesen cukkoltam volna egy kicsit a testőrt, csak úgy brahiból, de nála biztosan volt fegyver, nálam meg soha nincs. Jó, még így is kétesélyes lenne a dolog az én gyorsaságommal... De nem akartam zűrbe keveredni. Orvos vagyok, nem zsaru.
Szóval inkább rá sem néztem a testőrre, helyette inkább a tenyerembe temettem az az arcom, és megráztam a fejem.
- Nem, nincs semmi jobb ötletem - mondtam az ujjaimnak, aztán felemeltem a fejem, hogy a nőre nézzek - A törvény szerint intézetbe kell kerülnie. De ha én az adoptálás alatt tanúként fellépek, bizonyítva, hogy itt jó helyen van a gyermek, és ebben a környezetben minden esélye megvan az egészséges felnőtté érésre, akkor maga tudja nekem garantálni, hogy ez valóban igaz is?

*A törvény, a törvény… hogy Én ilyenkor mennyire utáltam az elődeim munkáját, no meg a sajátomat is. De na… ne Én legyem már az aki megszegi, vannak rajtam kívül épp elegen. Az ötletre azonban összeszaladt a szemöldököm.*
- Mit szeretne Amser? Vezessem körbe? Kérjem le a számlakivonataim? Felesleges… maga is tudja, hogy nem itt bukna meg a dolog. Ahogy azt is tudhatja, hogy kerülöm a zűrt és csak annyit vagyok nyilvánosság előtt, amit nagyon muszáj. Apát nem garantálhatok neki… eszemben sincs férjhez menni. Azonban szeretetet igen, és igen, képes lennék haza zavartatni magam, hogy ne legyen egyedül. Ha pedig még is el kell mennem, volna felügyelete arra a pár órára. De elég érdekesen mutatna a bíróságon, hogy a mora herceg az oldalamon tanúskodik. Amint látja engem nem zavar, hogy micsoda vagy épp kicsoda, amíg nincs szándékában ártani. De a bíróságot és az anyját aligha vigasztalná, hogy csak a „kötelességét” teszi, mint orvos. Nem tudok magáról semmit, de ahogy most az Én fejemben felmerült, hogy mi a célja úgy mások összeesküvés elméleteket fognak gyártani. Mivel kívánja meggyőzni a bíróságot, hogy már pedig ez így van és nem csak egy politikai csel az egész?

- Tudom, persze, hogy tudom. De nem nekem kell tudnom. Viszont, semmi közöm hozzá, de ha esze ágában sincs megházasodni, viszont egy férfi van most is önnél... Nos, ezt aligha nézik jó szemmel. De a többi rendben lévőnek tűnik.
Ittam egy nagy korty kávét, és szinte éreztem, ahogy az éltető energia elönti a szervezetemet. Nagyot sóhajtottam.
- Százötven éves vagyok, Miss Camilon, és ebből százhúszat különböző kórházakban, orvosként töltöttem. Soha nem volt magasabb beosztásom az éjjeli ügyelet vezetőjének beosztásánál, pontosan azért, mert nem vágyom a hatalmat és a befolyást. Életem során egyetlen egyszer sem vettem részt semmiféle politikai akcióban, még akkor sem nyilatkoztam soha, amikor a média anyámat támadta. Tökéletesen pártatlannak számítok, és egy köztiszteletben álló orvos, aki minden politikai machinációtól mentes, egy örökbe adási procedúrában tanúként még talán a mélyen tisztelt protektor-asszonynál is hitelesebb. Annak ellenére, hogy csak mora, nem pedig ember. - szúrtam oda egy utolsót.

*A megjegyzésére a szobám felé sandítottam összevont szemöldökkel, míg végig gondoltam, amit mondott. Na a végeredmény az lett, hogy egy jót kuncogtam.*
- Igen… a párom, Jimmy O’Connor. Aki a házasság eshetőségére szerintem a következő univerzumig meg sem állna. Különben is, ha mázlink van, akkor hétvégente lehet itt. Ha nem, akkor jó, ha havi egy hétvégéről beszélünk. Szóval ebben a döntésben a jelenléte elenyésző. De higgye el, ha CSAK azért dobják vissza a kérvényem, mert nem vagyok férjnél. Ezen egy hónapon belül tudok változtatni… a hivatalos várakozási idő az esküvő előtt. * Na igen… és itt bizony Ryanre pillantottam, aki köhögésnek álcázta a nevetését. Ha már úgy is itt él, akkor már édes mindegy, hogy alá ír egy papírt vagy sem. Különben sem tervez családot. *
- De nem én volnék az első egyedül álló anya… * Vontam meg a vállaim. Ez már csak a végső megoldás volna. Amihez az égvilágon semmi kedvem nem volt. Így inkább figyelmesen hallgattam a válaszát. De az utolsó két mondatra csak mosolyogtam.*
- Jól tartja magát… S íme a skatulya amibe mindenki más is beleesik. * Forgattam meg a szemeimet. Még hogy „CSAK mora”… ha „csak” ként gondolnánk a morákra, akkor nem kéne annyi védelmi intézkedés. De hát ki vagyok Én, hogy erre rácáfoljak? Különben is, még a végén elbíznák magukat. De aztán csak mosolyogva folytattam.*
- Képzelem mennyire mélyen van az a tisztelet… olyannyira, hogy még a régészek sem képesek meglelni, még a mai technikával sem. De ez kivételesen nem faji kérdés… és ha már ennyire hitelesebb, mint Én. Akkor esélye is volna a peren. Pont azért a 120 évért és szavai hitelesége miatt. Hisz kifeltételezné magáról, hogy képes volna egy gyerekből táplálkozni? *Vontam meg a vállaimat könnyedén.*
- S tudomásom szerint az ettől való félelem az, amiért nem adtak egyetlen morának sem ember gyermeket.

Vállat vontam. Nekem személy szerint Miss Camilon családi állapota nem volt számottevő. Valószínűleg az örökbe adó bizottságnak sem volna, hacsak nem fog ki egy különösen szőrözőset.
- Skatulya? Nos, lehetséges. Sok hátrányos megkülönböztetés ér. Pedig orvos vagyok, sőt, herceg! Régen az ilyet szerették az emberek... Ki érti őket...? - mosolyogtam fáradtan.
Aztán, ahogy végighallgattam őt, elkomorodtam. Újabb mély levegőt vettem, aztán vetettem egy figyelmeztető pillantást a testőrre, amiből az remélhetőleg megérti, hogy jobb, ha tartózkodik a hirtelen mozdulatoktól.
- Egyszer régen, amikor még gyerek voltam, csodáltam minden felnőttet, Miss Camilon. Talán Nuo is ilyen volt valaha, de sajnos ezt már elvették tőle. Régen még azt hittem, hogy minden felnőtt okos és bátor. Mire felnőttem, keserű leckéken kellett megtanulnom, hogy a legtöbben ostobák, szűk látókörűek és rosszindulatúak. Vegyük például rögtön a legfőbb vezetőjüket. Egy férfi felajánlja neki a segítségét egy árva gyermek érdekében, hogy az ne juthasson árvaházba. És a vezető értékeli ezt? Nem... Szócsatákba bonyolódik, és kimutatja a rasszizmusát, csak mert a férfi nem ember. Az sem zavarja, hogy a férfi nélkül a kislánynak sokkal rosszabbak az esélyei, nem érdekli, csak az, hogy neki legyen igaza, és a magának kialakított világképe ne változzon.
Lassan felálltam, és a tenyeremet az asztalon pihentettem.
- Mert mint tudjuk, minden mora szörnyeteg, egy sem képes rá, hogy jót tegyen, és ha mégis úgy tűnik, ez a célja, akkor jobb, ha az ember hátsó szándékot keres a tettei mögött, mert olyan, hogy egy mora önzetlenül segít, nem fordulhat elő... Nem igaz, Miss Camilon?