Kertváros

Egy családi házas övezet, ahol a tehetősebb városiak laknak.

Prológus

Csendben álltam az emeleti ablak mellett, eltűnődve nézve a távolba. Észak felé nézve láttam New London centrumát, mely az óváros alapján lett kialakítva, persze a kor haladását figyelembe véve. Annak idején találtam néhány fényképet valamelyik archívumban, még a régi Londonról. A belvárosban járkálva rá kellett jönnöm, hogy elég sok a hasonlóság, még ha az épületek sokkal modernebbek is. Vagy valakinek volt ennyi hagyományérzete, vagy csak véletlen egybeesés, ki tudja. Mindenesetre tény, hogy a Háború elég sok mindent megváltoztatott. Olyan dolgokat, melyekben szükséges volt már a modernizáció. De... sajnos csak külsőségekben változnak a dolgok. Van valami, ami ennyi idő után sem hajlandó megváltozni: az emberi természet. Szó mi szó, embernek lenni pár dologban eltér a régiektől. Tovább élünk, viszonylag egészségesebbek vagyunk... de ez csak biológia. Az ember belül még mindig ugyanolyan lény, mint egykoron. Hiába várná valaki, hogy a Háború után majd békében meglesznek egymás mellett a tagok. Mindig vannak olyan tényezők, amelyek a képletben zavart okoznak. Az ilyen embereket pedig mindennél jobban ki nem állhattam.

A PDA ketyeget egyet, én pedig sóhajtottam.
- No, talán ennyi idő elég is volt - fordultam meg.
Dr. Grant Illoni egyik székébe kötözve üldögélt mögöttem az ágya mellett. Arcán kék-zöld foltok jelezték, hogy nem volt teljesen zökkenőmentes a leültetése. Még viselte az öltönyét, amit még a munkájában is, hiszen egyből lecsaptam rá, amint belépett az ajtaján.
- Tudja doktor, elég lenyűgöző a ház biztonsági rendszere. Nem volt könnyű bejutnom. Bár, kissé ironikus, hogy pont ön adta a kezembe bejutásom kulcsát, nemde?
Sötét tekintet volt a válasz. Mellesleg a doktor szájából egy fehér rongy lógott ki, melynek témájára rá is tértem.
- Gondolom kíváncsi rá, mit keres az a rongy a szájában. Nos, íme a válaszom. Tudja, a seregben jópár kínzótechnikát elsajátítottam... mellyel akár halált is lehet okozni. Ez egyik kifejezetten fájdalmas módszer. A rongy végét egyenesen a gyomrába toltam, miután kezeltem némi folyadékkal. Ennek köszönhetően szépen lassan a gyomor hozzászokik a közeghez. Mint az élelemhez, mint ha meg akarná emészteni... no, és most jön a csavar. Vajon mi történik, ha kirántom a rongyot? - hatásszünet. - Pontosan, jön vele minden, ami odabent van.
A tudós tekintete egyre kétségbeesettebb lett, míg beszéltem. A végére már halálra váltan ült a székében, miközben én közelebb sétáltam hozzá.
- Valószínűleg ennyi idő már bőven elég volt ahhoz, hogy a gyomra hozzászokjon az anyaghoz.
Illoni erre vadul kapálózni kezdett... volna, ha nincs lekötözve. Így csak a fejét tudta rángatni.
- Most már késő bánat doktor. Jól tudom, milyen kísérleteket végzett korábban. Én csak az egyik ilyen voltam. Komolyan azt hitte, hogy büntetlenül megússza az egészet? Nem. Itt az ideje, hogy bűnhődjön maga is, akárcsak a társai - megfogtam a rongy végét. - Menjen a pokolba.
Azzal megrántottam a rongyot.

Fájdalmas haláltusa volt, a végén azért még belemélyesztettem a késemet is, nehogy valami csoda folytán túlélje. Csakhamar büdös lett a szobában, ki is mentem gyorsan. Odakint nekidőltem a falnak, ahogy émelyegni kezdtem. Ez nem az előbbi miatt volt, csak felerősítette. Megint rám tört a migrén. Homlokomat masszírozva álltam vagy tíz percig a folyosón, támasztva a falat, mire úgy ahogy rendbe jöttem. El kellett ismernem, hogy hasznos dolog ez az implant, de ilyen hatásokkal néha inkább átok volt. Aztán éreztem, hogy valami rezegni kezd a zsebemben. Kivettem zsebemből a doktor kommunikátorát, melynek kijelzőjére néztem. Egy darabig szemeztem a névvel... majd elfogadtam a hívást.
- Haló, Grant, nagy híreim vannak!
Nem válaszoltam.
- Grant?
Semmi.
- Hallasz te engem?
Ekkor pedig a számhoz emeltem a szerkentyűt.
- Üdvözlöm, Doktor Madonsky. Maga lesz a következő.
Azzal bontottam az adást és leejtettem a földre a szerkezetet, szét is tapostam. Így van bizony... annak a tudatában hagytam el a házat, hogy már csak egyetlen ember van a listámon...

1. kísérlet

Dr. Adam Madonsky hatalmasat ásított a jármű hátsó ülésén, miközben unatkozva nézett ki az utcára. Annyira rühellte ezt a környéket. Sokkal jobban szerette a nyüzsgő belvárost, ahol a háza van, minden fényűzésével. Hiába, oly sok év munka után szép kis pénzt harácsolt össze, amit szeretett is megmutatni a nagyvilágnak. Mert ő bizony gazdag, de még mennyire. Annak idején a mélyből kezdte, mostanra a magasban jár. A cég, amelynek dolgozik, elég sok honoráriumot ad neki a fizetségén kívül, jelezve, hogy termékeny ember. Most viszont ez a két lábon járó ,,isten" kénytelen kicsit lealacsonyodni és beköltözni az egyszerűbb, ,,másodlagos" lakásába a külvárosban... ami még mindig olyan a gettó lakosai számára, mint ha egy palota lenne a magam elektronikájával.

A doki morgolódott is rendesen emiatt, de nem tehetett mást. Időről időre meg kellett lépnie ezt a lépést, a saját biztonsága érdekében... legalább is ezt állította számára az a szintén a járműben helyet foglaló, vörös hajú személy, aki a biztonságáért felelős. A temérdek pénz jelenti azt, hogy meg tudja fizetni a testőröket. Ő pedig ennyi pénzzel a legjobbat akarta, a közvetítő cég pedig ki is küldte az egyik legjobbat... aki az elmúlt hetekben eléggé megkeserítette Madonsky életét a sajátos felfogásával. Néha azon az állásponton volt, hogy már inkább leváltja, mint hogy elviselje, nincs az a pénz... de végül is, még életben volt, szóval nem lehetett szava... így hát ilyen gondolatok között morgolódott magában az út során...

Dr. Madonsky védelme a ritkább fajta munkákhoz tartozott, mivel bár szokványos testőri feladatról volt szó, jelenleg egy konkrét személytől kellett megvédenem. Rajtam kívül két másik embert állítottak rá erre az ügyre, de ők nem 24/7 dolgoztak, és nem is Madonsky közvetlen védelmére rendelték ki őket, hanem a terep folyamatos ellenőrzésére. Ők tehát viszonylag ritkán érintkeztek vele, velem is csak néha a kommunikátorokon keresztül, hogy helyzetjelentést tegyenek. Én magam csupán akkor hagytam őt magára, amikor muszáj volt (például a fürdőszobában tartózkodott), ezeket az alkalmakat viszont igyekeztem minél jobban redukálni, mivel nem akartam esélyt adni a merénylőnek.
Immár három hete voltam vele, bárhova is ment, amit ő mérsékelt türelemmel viselt. Főleg az zavarta, amikor olyan találkozókra is elkísértem, ahol fiatal hölgyekkel találkozott. Lehetett ez a saját otthonában, étteremben, szórakozóhelyeken, de sosem rejtette véka alá, mennyire terhes olyankor a jelenlétem. Természetesen a védelem mellett a védenc kívánságait is figyelembe kellett vennünk, így olyankor tisztes távolból figyeltem csak őket, hiszen ki tudja, talán államtitkokról sugdolóztak egyre jókedvűbben, azért nem lehettem ott én is, hogy magam is a fültanúja lehessek a történteknek. Ezek a hölgyek gyakran éjszakára is társaságot nyújtottak neki, olyankor aztán végképp nem volt szabad zavarnom őket, így csak reggel tudtam őket kikérdezni, hogy pontosan milyen témák is kerültek szóba, hogy hívják a megbízóikat, na meg természetesen a táskájukat is átkutattam. Általában még reggeli előtt távoztak, és esküdni mertem volna, hogy valamin mintha meg is sértődtek volna. Nem mintha ez olyan lényeges lett volna.
Dr. Madonsky azonban akkor ellenkezett a leginkább, amikor közöltem vele, hogy át kell költöznie a külvárosi lakásába.
-Jobban védhető, könnyebben átlátható és a címét is kevesebben tudják - magyaráztam higgadtan. - A kocsit már előkészíttettem. Pakolás, három perc.
Lett abból harminc is, de a feletteseim szerint civilekkel elnézőbbnek kellett lennem.
-Uram, kérem, csak a legszükségesebbeket hozza - léptem be hozzá a szobájába, amikor már a harmincadik perc is letelt. - Majd a sofőr elhozza a maradékot, de ez igazán nem éri meg, hogy épp most robbantsák ránk az egész házat.
Az autóban egy szó sem hangzott el köztünk, de nem is volt rá szükség, hiszen minden információnak a birtokában voltam, és hacsak neki nem volt semmi kérdeznivalója, nem is kellett arra gondolnom, hogy esetleg ő lenne alultájékozott.
-Kérem, maradjon szorosan mögöttem - kértem, miután kinyitottam neki a kocsit, hogy az előzőleg veszélymentesnek ítélt utcára léphessen új lakóépülete előtt, ami a lakását rejtette.
A csomagjait segítettem neki hozni, aztán visszaküldtem a sofőrt a többi csomagért a házba. A pisztolyt szabad kezemben tartottam, hogy előreszegezve biztosíthassam a a túlélését egy esetleges támadás esetén. A lakásig azonban semmi veszélyt nem észleltem. Még értesítettem a többieket, hogy megérkeztünk, aztán ahogy kiszálltunk a liftből a lakás felé kezdtem óvatosan lépkedni. Ha rögtön ki akarta nyitni az ajtót, először intettem neki, hogy várjon. Először megvizsgáltam a zárszerkezetet és a falapot, hogy nincs-e rajta sérülés, erőszakos behatolás nyomai, esetleg nem hallok-e bentről gyanús zajokat. Mivel mindkettő negatív eredményeket mutatott, engedélyeztem a belépést.

Madonsky, ugyan morogva, de engedelmeskedett. Nem igen volt hozzászokva, hogy egy nő utasítgassa őt, ám most nem tehetett mást. Az élete múlott azon, teszi-e azt, amit a vörös hölgy mond, szóval ennyit megért a büszkeségén ejtett folt. Maga a környék amúgy éppen eléggé csendes volt, csupán néhány ember lézengett, illetve egy család éppen boldogan beszélgetve indult meg az utcasarok felé. Igaz, amikor távolról meglátták, hogy mi is van Chloe kezében, a gyerekeket maguk előtt terelgetve gyorsan távoztak. A lány társai ellenben nem jelentenek semmi gyanúsat és látszólag a zár is rendben van. Így hát Madosky beüti a személyi kódját és beléphetnek.
Na igen, látszik, hogy gazdag a tulajdonos. Amint belépnek, azonnal felkapcsolódik az automata világítás, egy távoli kattanás pedig a jelezte, hogy beindult a klíma. Ahogy Chloe szétnéz, láthatja, hogy teljesen gépiesítve van, megfelelve a gazdagok kívánalmainak. Meg ami azt illeti, meglehetősen puccos. Tele van olyan dísszel, felszerelési tárgyal, ami az átlagemberek számára felesleges, a gazdagokban viszont erősíti a felsőbbrendűség érzetet. Az előszoba után már egy jókora nappaliban találják magukat, amelyben még bárpult is van, mögötte egy mixer-drodiddal. Ja, és hogy ha ez nem lenne elég, a biztonsági rendszer is ki van építve. Rengeteg kamera van, csak a nappaliban hármat lehet látni.
Területét nézve a ház elég lenne egy többgyerekes családnak is, a felszereltsége meg akár egy kisebb katonai alakulatnak is elég lenne, ha úgy nézzük. A nappalit leszámítva teljesen felszerelt konyha, fürdőszoba helyezkedik el idebent, illetve legalább 2-3 hálószoba... csak a szokásosak, de természetesen ezek is a már említett paraméterekkel. Kész palota, akárhogy nézzük.
Chloe viszont láthatja, hogy Madonsky még így is elégedetlen a helyzettel. Hiába, akármennyire is jól felszerelt, a technika jelentős része eggyel előző generációs, még nem lettek a legújabb fejlesztések beépítve... ami persze azt jelenti, hogy civilek számára ez még mindig elérhetetlen technológia, majd talán ötven év múlva az lesz, miután már más dolgok lesznek a módik.
Ha a lány körbejárja a lakást, azt tapasztalhatja, hogy minden csendes, senkit se talál. A nyílászárók is érintetlenek, a biztonsági állomás (mely a lépcső mellett levő egyik szobában helyezkedett el) tanulsága szerint pedig miden rendben van. Odakint közben már megy le a nap, miközben Madosky még mindig morgolódva töltet magának italt a pultnál.

A lakásról természetesen már mindent tudtam, nem mos néztem körül először. Rengeteget tanulmányoztam az alaprajzát, az elektromos tervrajzát, hálózati összeköttetéseket, közelben lakók legfontosabb adatait, várható vendégeket, berendezések pontos működését, programozását, még a mixer-droidot is leellenőriztem. Szóval ez a lakás már a kisujjamban volt. Otthonosan mozogtam hát benne, nem jelentett problémát bármit is megtalálni, remekül tájékozódtam már benne. A kamerákat rákötöttem a központi szervere, így a felvételeket a két másik kollégám folyamatosan figyelhette. Ha én nem is vettem észre valamit, ők biztosan. Ez nagyon praktikus volt, én mégsem rajongtam a kamerákért, hiszen aki csupán egy kevéssé is értett a hackerkedéshez, könnyen manipulálhatta, a felvételeket a saját hasznára fordítva teljesen hiteltelenné változtatva. Ez volt azonban az előírt protokoll: ha van rá lehetőség, használjunk kamerákat a nagyobb biztonság érdekében. Tudtam, hogy odabent kerékbetörnének, ha megtudnák, hogy ilyen elemi mulasztást vétettem.
-Uram - léptem oda a bárpultnál iszogató Madonsky-hoz, miután körbejártam a lakást. - Elnézést, hogy zavarom, de még nem adta át a holnapi programját. Előre kell értesülnöm minden úticéljáról, vendégfogadásáról. A legbiztonságosabb persze az lenne, ha itthon maradna, és nem érintkezne senkivel, de mint az utóbbi napokban kiderült, ez nem megoldható. Szeretném, ha fél órán belül megkapnám a listát.
Pisztolyomat visszacsúsztattam a tokjába, mivel egyenlőre úgy tűnt, nem fenyeget közvetlen veszély. Körbenézve megakadt a szemem a két jókora hálószobán, amelyek meglétét semmi sem indokolta.
-Szeretném, ha azokat a szobákat, amiket nem használ, lezárnánk. A merénylő akár az ablakon át is bejöhet, ha elég ügyes, ne könnyítsük meg a dolgát. Én a nappaliban leszek, így senkinek sem fognak hiányozni azok a helyiségek.

Madonsky láthatóan bosszúsan fogadja testőrje újabb megnyilvánulását, de aztán csak elővesz egy papírt a zsebéből meg egy tollat és odacsúsztatja a lánynak a bárpulton.
- Írja - utasítja Chloe-t, majd kortyol egyet az italából. - Kelés 9:00-kor. Addig senki sem zavarhat, akinek kedves az élete. Reggeli ugyanekkor. Ebédig a dolgozószobában intézem az itthon végrehajtható dolgokat. Ebéd délben, itt, majd a szakácsdroid megcsinálja. Ezt követően 13:00-ra bemegyek a központba és 19:00-ig ki sem mozdulok, ott intézem a hivatalos ügyeimet. Hazaérkezés várható időpontja 20:00. Estére várom Miss Krastert, aki hivatalos anyagokat fog hozni nekem egy másik kirendeltségtől. Személyesen kell találkoznom vele. Lefekvés 23:00 körül. Ennyi. Az időpontok változtatásának jogát pedig fenntartom magamnak.
Ezt követően kiissza az itala maradékát, melyet pótol is a Johnny névre hallgató bárpultos droid. Az újabb felvetésre mindössze int egyet a kezével, már rá sem nézve Chloe-ra.
- Központilag lezárhatóak. A biztonsági teremből minden ajtó, ablak zárható, utána már csak onnan lehet felnyitni őket. Kiadja a parancsot és ennyi. Nos... ez minden, Miss Skater? Vagy van még valami, amit közölni akar velem?
Látszik rajta, hogy reméli: nincs ilyen.

-Kilencszáz óra: kelés, reggeli negyed órán belül. Ezerkétszáz órakor ebéd, a kettő között a dolgozószobában tartózkodik. Ezerháromszáz és ezerkilencszáz óra között iroda. Hazaérkezés kétezer órakor. Lefekvés kétezer-háromszáz órakor. Az este folyamán Miss Krastert érkezik egy másik kirendeltség hivatalos anyagaival személyes tárgyalás céljából. Értettem, uram. Feljegyeztem mindent. Már csak annyi kérdésem lenne, hogy Miss Krastnernek mi a keresztneve és a beosztása.
Persze nem ellenkezhettem, amikor azt mondta, hogy esetleg változni fog a program, elég jól a fejünkbe verték, hogy a védencek ezen a téren abszolút szabad kezet kell, hogy kapjanak, kivéve a teljesen szélsőséges és közvetlen életveszélyt jelentő eseteket. Meg aztán egyébként sem járhatott mindenki katonai akadémiára, ahol hamar megtanulta az ember, hogy a kilenc, az kilenc és nem kilenc óra egy perc. Ezt a Miss Krastnert pedig mindenképpen le fogom ellenőrizni. Nem lehetett most csak úgy beállítani Madonsky-hoz, de ha ragaszkodott hozzá, akkor bizonyos óvintézkedések mellett természetesen megoldható volt.
Ami a nyílászárókat illette, azonnal továbbítottam a kommunikátorommal az információt, hogy milyen intézkedéseket teszek, hogy biztosan tisztában legyenek a helyzettel, majd a biztonsági szobába mentem, hogy lezárjam a kijelölt ajtókat, sőt ablakokat is. A szellőző remekül működött, így igazából azokra sem volt szükség. Utána megint csatlakoztam Madonsky-hoz.
-Uram, a droidok vezérlőkódját egy óra múlva fogom megváltoztatni. Ez az időpont minden nap megmarad. Reggel és este történnek majd a módosítások, hogy biztos ne manipulálják őket, és fordítsák Ön ellen. A kódokat csak mi ketten fogjuk ismerni, és nagyon kérem, harmadik személynek ne adja ki. Amíg be nem üti a megfelelő kódot, a droidok nem engedelmeskednek.
Ha nem volt egyenlőre más, elindultam körbe a lakásban, hogy ellenőrizzem, az ablakok és felesleges ajtók rendesen le lettek-e zárva. Nyugodt estének tűnt, de sosem lehettünk egészen biztosak.

Szinte lehetett látni, hogy az utolsó bejelentéstől a korosodó dokinak viharfelhők jelentek meg a feje felett.
- Rendben van, Miss Skater, de ha holnap egyik droidom se lesz működőképes emiatt, akkor nem leszünk jóban.
,,Már nem mint ha alapjáraton abban lennék" - teszi hozzá magában Madonsky.
Azzal minden szó nélkül feláll a bárpulttól és egy jókora üveggel a kezében magára hagyja vörös testőrét és elbattyog a kanapéhoz. Lehuppan rá, majd a televíziót aktiválva kezdi el tanulmányozni az éppen kezdődő nyolcórás híreket. Közben jókorákat húz az üvegből, néha néha valami megjegyzéseket téve a hírekre, akárcsak valami kommentátor. Tény, hogy otthon van a politikában is, de azért avatottak számára kiütközik a kontárság a szavaiból. Bár valószínűleg Chloe-t ez nem nagyon izgatja, elvégre ő ekkorra már elindult a járőrözésére. Lassan körbejárta a szobákat, mindegyiknek ellenőrizte a nyílászáróját. Alapvetően az ablakok megfelelnek a mostani szabványnak, bár ránézésre látszik, hogy strapabíróbbak az átlagos családi házakénál. Valószínűsíthetően a betörésével nem igen lehet próbálkozni... szerszám nélkül persze. Az ajtók is rendben vannak, miután pedig lezárta őket a központból, se ki, se be. Madonsky szobája maradt utoljára, elvégre annak az ajtaját nem kellett lezárni. Na ez a hely volt az egoizmus csúcsa, elég sok díja ki volt állítva vitrinben, fényképek híres fejesekkel. Igaz, ez a gyűjtemény még mindig semmi a központban levő ,,palotájához" képest, de figyelemre méltó mindenféleképpen. Mindenesetre minden a lehető legnagyobb rendben van, Chloe kollégái is csendben vannak, nem jelentenek mozgolódást.

-Értettem, uram - vágtam magam ismét vigyázzba. - Biztosíthatom, a droidok kifogástalanul fognak működni.
Amíg én körbenéztem a lakásban, ő a tévét nézte, ami nekem abszolút megfelelt, hiszen legalább addig sem foglalkozik azzal, hogy személyes adatokat szolgáltasson ki idegeneknek vagy azonnal földkörüli útra akarjon indulni. Na, persze ezeket a problémákat is tudtam volna orvosolni, de könnyebbség volt, hogy nincs rájuk szükség. A szobájában lévő temérdek kacatra rosszallóan húztam össze a szememet. Ezek nem egyszerű vázák, kommunikátor-töltők, esetleg szétdobált ruhadarabok voltak. Ezek olyan kiállításra kerülő számára feltehetően nagy értéket képviselő tárgyak voltak, amiket nyilvánvalóan nem szokott cserélgetni másokra, esetleg áthelyezni valami eldugottabb helyre. Vagyis tökéletes jelöltek lehallgató- és megfigyelőkészülékeknek. Nagy gonddal kutattam hát át őket, ami eltartott egy darabig, és kész voltam rá, hogy ha kell ripityára töröm bármelyiket, hogy biztosra mehessek, de végül sérülés nélkül megúszta az összes. Tiszták voltak, akárcsak a lakás többi része.
Nemsokára, mikor már ideje volt a lefekvésnek, még egyszer körbe néztem, hogy megerősítsem saját eredményeimet, mikor pedig semmi ilyesmit nem találtam, jó éjszakát kívántam Madonsky-nak:
-Ha bármi szokatlant vagy veszélyeset észlelne, azonnal szóljon, hogy semlegesíthessem!
Utána, ha ő már lefeküdt, megvártam, amíg elalszik, utána én is ledőltem a magammal hozott kinyitható tábori ágyamra, és szokott éber alvásommal pihentettem magam, amíg meg nem szólalt az ébresztőm reggel ötkor... vagy, amíg hagytak...

A házban lassan minden elcsendesedett, akárcsak az egész utcában. Már tizenegy is elmúlt, ekkorra az utca is teljesen elnéptelenedett. Elvétve csak néhány gyalogos elsétált, de semmi extra. Volt viszont valaki az utcán, aki állandó jelleggel ott volt. Egy ballonkabátos, nagydarab fickó, aki csendben álldogált az ominózus utcán, olykor átsétálva egyik helyről a másikra, figyelve a terepet. Ez volt az a fickó, akit, miután elért egy nagyobb bokorcsoporthoz, mögüle kiugorva hátulról elkaptam és az arcába nyomtam egy rongyot. Megilletődöttségét hamar legyőzte és próbált szabadulni, de a kloroform megtette a hatását: pár másodpercnyi rángatózás után ájultan húztam be a bokrok takarásába. Ott a nálam levő zsineggel gúzsba kötöttem, a száját is bedugaszoltam, majd elkezdtem átkutatni. Ahogy sejtettem, hamarosan előkerült a tárcája, vele együtt pedig az igazolványa is. Madonsky a jelek szerint eléggé beijedt az ígéretemre, mert testőrt fogadott. Nem tagadom, az eddigi megfigyelések után csak a vak nem láthatta, hogy mindig van mellette valaki... ez a valaki pedig valószínűleg odabent van a házban jelenleg is, mert akit most elkaptam, az nem ő... ez férfi, az nő.

Elvettem a férfi fegyverét, energiacelláit és rádióját. Na tessék, ez se egy gyenge darab. Jó lesz a gyűjteménybe. A rádióját gyorsan felraktam magamra, hogy idejében értesüljek a mozgolódásokról, majd otthagytam az emberünket és tovább álltam. Pár háztömbbel arrébb mentem csak át a túloldalra, majd hátulról közelítettem meg a házat... mely egyáltalán nem volt számomra olyan idegen, mint sokan gondolnák. Madonsky aktájából még a tervrajzot is sikerült megszereznem, a bolondja ott tárolt mindent... emellett már jártam is bent pár hete. Nem volt nagy kunszt eltüntetni a nyomaimat és tudom, hol lehet kicselezni a rendszert. Az egyik kamera aljában volt egy vakfolt, amelyet, ha jól időzítek, ki tudok használni. Az egyik bokor aljában megbújva vártam, miközben számoltam magamban.
,,Egy lépés jobbra... mégegy, fordulni 45°-ban... oké, most"
A kiindulási helytől gyorsan odasiettem a ház ablakához és a falhoz kuporodtam. Vártam... vártam... közel tíz percig ültem egy egyhelyben, mire újra megmozdultam. Ha észrevettek volna, akkor már kijött volna valaki. Így viszont gond nélkül érkeztem meg a legközelebbi ablak alá, kezemmel pedig megérintettem a párkányt.

Lehunytam a szemem, miután érzékeltem a sugárzást, majd megindult a menet. Korábban már megtapasztaltam, hogy a ház biztonsági rendszere elég jó, nem gyenge a tűzfal se. A probléma csak az volt, hogy én nem számítottam átlagos hacker-nek. Nekem nem egy klaviatúra segítségével kellett megoldanom a dolgot... én magam mentem be gyakorlatilag a rendszerbe. Nagyon szokatlan volt még most is így dolgozni... de tény, hogy hatásos volt gyakorlatilag belülről bomlasztani a bonyolult szerkezeteket. Kikerülni nem volt nagy kunszt ezáltal a tűzfalakat... elvégre, erre még nincs tűzfal. A rendszer hamarosan feltárult, ahogy egy korábban elrejtett parancsot aktiváltam. A biztonsági kamerák az elmúlt tíz perc során felvetteket játsszák le újra és újra annak, aki figyelné esetleg a monitorokat. Amint ez megvolt, parancsot adtam az aktuális ablak és a hozzá tartozó ajtó kinyitására.

El kellett ismernem, valaki nagyon alaposan eljárt, hogy lezárta ezeket. Az ablak az még oké, de az ajtók is... jobbnak láttam, ha kinyittatom a rendszerrel az összes nyílászárót. Megtehettem, az állapotjelző a kis munkálkodásomnak köszönhetően úgy se fogja jelezni a nyitottságát. Miután dolgom végeztével visszatértem a testembe és bemásztam az egyik földszinti hálószobába, valamiért olyan érzésem volt, hogy nem lesz könnyű dolgom. Előhúztam a kinti manustól rekvirált sugárfegyvert és bekapcsoltam rajta a kábító fokozatot. Csak Madonsky-val volt dolgom, senki mást nem akartam megölni ma este. Odalopakodtam a szoba ajtajához, majd lassan kinyitottam... utána pedig kilestem a folyosóra.

Végül nem alhattam ötig. Hamarabb kellett kelnem. Régóta edzettem magam, hogy sose aludjak túl mélyen, ha veszélyt sejtek, most pedig, bár egyenlőre nem volt jele közvetlen fenyegetésnek, nem lankadhatott a figyelmem, hiszen a védencemet bármikor támadás érhette. Nem hiába rendeltek ki mellé huszonnégy órás beosztásban. Éberségem pedig hasznosnak bizonyult, mivel hamarosan társaságunk akadt.
Az első, amire felneszeltem, a körülöttem felhangzó nagyon halk, szinte suttogás szintű, szisszenő hang volt. Bárki, aki rendesen aludt volna, nem vette volna észre. Nekem azonban azonnal kinyílt a szemem. Óvatosan néztem körül egyenlőre mozdulatlanul, de miután nem láttam semmit, se egy nekem szegeződő fegyvert, se egy gyanús lézersugarat, se a zárakkal bajlódó gyanús személyt, teljes csendben kikeltem az ágyból. Eléggé zavart, hogy nem lehettem az ilyen helyzetekben sokkal kényelmesebb, praktikusabb utca ruhámban, hiszen most csak a pizsamának használt sötétkék short és egy fekete spagettipántos felső volt rajtam. De hát ennyi nehézséggel még csak meg tudok birkózni.
Magamhoz vettem a lézerpisztolyomat, és előreszegezve lassan elindultam körülnézni. Hangtalanul haladtam előre, lábaim enyhén be voltak hajlítva, hogy ha szükséges, azonnal el tudjak rugaszkodni a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban. Egyenlőre nem láttam semmit...
Azaz mégis. Az egyik szobaajtó megmozdult. Tudtam, hogy annak zárva kéne lennie, de hát éppen a kinyitására ébredtem fel. Gyorsan a fal mellé húzódtam, hogy ha az a valaki, aki ki fog lépni, vagy csupán kikémlelni rajta, ne vegyen azonnal észre, és úgy közeledtem tovább. Ha kidugta a fegyvert tartó kezét, azonnal elkaptam, és kirántottam a folyosóra, ha nem, előre perdülve rárúgtam az ajtót, és azután szegeztem rá a pisztolyomat.
-Ne mozduljon!

A megérzéseim már megint működtek... azon morfondírozva néztem ki az ajtón, hogy vajon miért is van olyan érzésem: ez nem lesz egy egyszerű eset. Mindig megéreztem, ha valami nem a tervek alapján fog működni. Éreztem ezt annak idején Szibériában is, amikor az osztagom jelentős részét lemészárolták... ennél jobb szó arra az esetre nincs. Csak utólag értettem meg, miért is volt rossz előérzetem. Hát ezért. Most pedig... igen, tudtam jól, hogy be szoktak jönni a megérzések, még sem hallgattam rá, én dőre. Így hát kidugtam a fejemet az ajtón én dőre... hogy aztán néhány másodperc erejéig egészen közelről nézzek farkasszemet egy kék szempár gazdájával... majd arra lettem figyelmes, hogy valami hozzátapad a homlokomhoz és eléggé erősen visszanyom. Nem estem el tőle, de a taszítás bőven elég volt ahhoz, hogy hátratántorodjak. Az agyam gyorsan közvetítette felém az információt: lebuktam, B-terv. A hátralépések nem álltak meg a tántorodás után, direkt hátralépések követték, méghozzá gyors ütemben... és amint láttam, hogy valami mozgás történik az ajtókeret környékén, az ujjam azonnal meghúzta a ravaszt, a fegyver csövéből pedig kék kábítósugarak indultak el a bejárat felé. Nem egy vagy kettő... sorozatban adtam le a lövéseket. Szűk hely levédéséhez az össztűz a legjobb, akárhogy néztem. A kékszeműnek gyakorlatilag csak az első kimondott betűjét (,,N...") lehetett hallani, a többit elnyomta az össztűz. Egészen addig lőttem, amíg be nem tudtam vágódni az ágy mögé, mely az egyetlen fedezéklehetőség volt a szobában...

Azt nem tudhattam, hogy a nyílászárókat is a betörő intézte-e el, vagy egy másik hackerrel dolgozott együtt, de az biztos, hogy ő maga kitűnő mesterlövész volt. Ha én magam nem kaptam volna megfelelő kiképzést, bizony már halott lettem volna. Vagyis... talán nem is annyira halott, mint inkább... eszméletlen. Ez különös. Miért használ kábítólövedékeket? Nem volt itt más rajtam kívül, mint Madonsky, ezt nyilván ő is tudta, és éppen érte jött. De ha csupán kábítólövedéket használ, akkor feltételezhető, hogy nem megölni akarja, hanem elrabolni. Élve. Ennek megerősítése természetesen szükségszerű volt, többek között azzal, hogy ellenőrzöm, van-e nála egyéb töltény és/vagy fegyver. Ehhez a fajta betöréshez valahogy nem illett, hogy a saját párnájába fojtsa a védencemet.
Azonban mindent a maga idejében. Ájultan aligha tudok segíteni neki. Az első lövés megakadályozott abban, hogy rendesen felszólítsam a megadásra. Az elől még el tudtam ugrani, mivel az érkezésemmel még nem mérhette fel pontosan, kivel is áll szemben (méretek, elhelyezkedés stb.). Ezen nem is akartam változtatni. Még ugrás közben alakot váltottam, hogy odafent röpködve nehezítsem meg a dolgát. Már csak azért is, mert ha van egy csöpp esze, kihasználva, hogy ilyen szűk térben viszonylag nehéz a lövései között lavírozni, nem hagy nekem túl sok esélyt, és inkább össztűz alá vesz, amíg...
Kevesebbet kéne az ő javára gondolkodnom, hátha telepata.
~Ebben az esetben dobd el a fegyvert, bilincseld hátra a kezed, és térdelj a sarokba, amíg meg nem engedem, hogy megmozdulj!~
Még jó, hogy nem éltem bele túlságosan, hogy ez akár sikerülhet is, ugyanis lőtt rám tovább. Időnként tűzet is okádtam, hogy elvakítsam, és megnehezítsem a dolgát, de aztán eszembe jutott, hogy ha már tűz, nem is kell ennyire elapróznom.
Az ágy, amit fedezéknek használt, másodperceken belül lángokban állt.

Sikeresen állást foglaltam az ágy mellett, így pihentettem kicsit a sugárpisztoly csövét, nehogy túlforrósodjon. Már éppen agyaltam volna azon, hogyan tudnék mégiscsak valahogy Madonsky közelébe férkőzni, amikor érdekes dologra lettem figyelmes. A tűzcsend alatt egy sötét árny repült be a szobába és... tűzet okád?! Lekaptam a fejemet, mielőtt elviszi a tűzgolyó, majd felnéztem. Mi a... sárkány? Na tessék, ennyit erről. Ennek a hülye Madonskynak volt annyi esze, hogy felfogadott egy metamorfot... vagy a testőrnek van egy házikedvence... neeem, az kizárt, akkor tudnék róla, valószínűleg. Felemeltem a sugárpisztolyt és lőttem, de a lövedék elvétette a szárnyát. Túl gyors, túl kicsi és túl rosszak a látási viszonyok... mondjuk egészen addig, míg a következő tűzgolyója fel nem gyújtja az egyik sarokban levő lepedőt és így már látok is valamit... ám utána a barrikádomat kezdte el feltüzelni, ami meg nekem nem volt jó. Oké, döntenem kellett ,gyorsan. Csábító volt az ablak, de biztos voltam benne, hogy ennyi esze azért neki is van... vagyis akkor meglepő dolog kell... de ahhoz meg... hoppáré. Mögöttem a tűz egyre jobban kezdte elemészteni az ágyat, ahogy lenyomtam egy gombot a sugárvetőn. Elkezdtem számolni magamban aztán...
,,Egy... kettő... három... most!"
Felnéztem és a sárkányka megjelent felettem. Na most kapsz.
- Hé, forrófejű!
Azzal arra felé, amerre éppen tervezett repülni, a csövénél fogva hozzávágtam a sugárpisztolyt, majd gyorsan felpattantam és rohanni kezdtem az ajtó felé. Nem tudom, számít-e erre, talán... de hogy arra, ami ez után következik, nem, szinte biztos vagyok. Azért siettem ennyire... nem, nem azért, mert alámgyújt... hanem azért, mert túltöltöttem a sugárpisztoly telepét... szóval pár másodperc múlva egy hatalmasat fog robbanni, én pedig nem akarok ott lenni. Persze nem aggódtam a sárkányért. Még mindig nem akartam mást megölni Madonskyn kívül, és sejtettem, hogy a bőrében egy ilyen robbanás aligha tesz kárt... de hogy lelassítja, alkalmasint fel is dühíti... na azt borítékoltam...

A tervem annyiban sikerült, hogy nem talált el, így a komolyabb sérülésektől, sőt még a haláltól is megmenekültem (egyenlőre). Sajnos azonban egyre több területről kellett kizárnom, mint kezdőt, ez a férfi egyértelműen értette a dolgát, legyen szó hackelésről, behatolásról vagy tűzharcról. Remek kiképzést kaphatott, rutinos mozdulatai egyértelműen mutatták, hogy a gyakorlatnak sincs hiányában. A védencem érdekében azonban nem foghattam fel hasznos gyakorlatnak. Kihívás volt természetesen, de a rossz értelemben. Minél rövidebbre kellett hát fognom az elfogásának időtartamát. Csak éppen a profizmusát eltekintve ez elég nehéznek tűnt.
Azt hittem, a tűz megállítja. Sokakat tudtam így lefegyverezni, hiszen a tűzhaláltól mindenki fél, és rengeteg ellenfelem került már akár sokkos állapotban is, amikor ilyen fenyegető helyzetbe került a jókora lángok között. Ő azonban nem. Zuhanórepülésben közeledtem felé, hogy lecsapjak rá, és pontot tegyek az ügy végére, ám ekkor ő is támadásba lendült.
Először nem értettem, miért dobja felém a pisztolyát, hiszen ezt a fegyvert nem így kell használni, ezt nyilván ő is tudja. Vagyis valamit forralt, valamit machinált vele. Bármi is legyen az, nem akartam megvárni, így utána suhantam a folyosóra. Még épp időben. A robbanás nemsokkal azután következett, hogy átsiklottam a küszöb felett. A robbanás lökéshulláma előretaszított, és kicsit csenget is utána a fülem, de nem süketültem meg teljesen, és egyébként is gyorsan gyógyultam. A lökés pedig egyáltalán nem zavart, megfelelő irányba történt, és legalább gyorsított rajtam egyet.
Könnyebb volt így utolérnem. Még nem ért a lábam a földhöz, mikor visszaváltoztam emberré, hogy hátulról megragadva a vállát a földre taszítsam, és fölé kerekedve megpróbáljam lefogni. A kitűzött cél az ártalmatlanítás volt, vagy a megkötözésével vagy az ájulásba segítése, tekintve, hogy a diplomatikus megoldás egyértelműen ki volt zárva. Sosem a birkózás volt a legkiemelkedőbb képességem, de reménykedtem benne, hogy az is elég, amire képes voltam, és sikerül két vállra fektetnem a behatolót. Erővel nyilván nem dolgozhattam, hiszen ellenfelem jóval nagyobb és erősebb volt nálam, de kiképzésen megtanultam, hogyan lehet az ilyesfajta hátrány mellett is győzni. Kis szerencsével pedig az ismeretlen férfinak fogalma sem volt a pusztakezes harchoz...

Sajnos a tervem nem jött be, ezt elég hamar érzékeltem. Egyrészt nem hallottam fájdalmas vonyítást a szobából, ami azt jelentette, hogy a robbanás nem érte el. Elég jól képzett testőrt fogadott fel ez a nyavalyás, most már sejtettem, hiszen rájött valamire és egyből jött utánam. A dolgok kellemetlen része viszont ez után jött. Alighogy kijutottam a folyosóra és kiválasztottam egy helyet, melyre újrarendezés címszó alatt akartam haladni, hallottam magam mögött egy toppanást. Olyasmi, mint amikor az ember páros lábbal talajt fog. Pár másodperc után pedig éreztem, hogy valami irdatlan nagy lendülettel csapódik neki a hátamnak, megnyomva a vállaimat. Rendes körülmények között az ember ilyenkor megijed, a teste befeszül és pont ez az, ami sérülékennyé tesz sokakat, könnyen legyőzhetőnek. A test ugyanis, ha meg van feszítve, roppantmód mozdítható. Azt hisszük, stabilak vagyunk, de a görcsösség az, amely pont az ellenkezőjét váltja ki. Sokan valószínűleg nem gondolják, hogy ilyenkor a rugalmasság a megfelelő ellenlépés. Én viszont tudtam... annak idején egy bölcs ember sok mindenre megtanított engem... köztük erre is. Szokatlan volt, de az évek alatt beletanultam... és most is ez volt az, amelyre támaszkodtam a kialakult helyzet során. Amikor éreztem a lökést a hátamon, egyszerűen nem álltam ellen neki. Hagytam, hogy az erőhatása a felsőtestemet lassan vízszintesbe nyomja. Nem volt véletlen, a testem felmérte, mekkora erővel jön, úgy reagált... és amekkora erővel jött, elérhettem azt, hogy a saját lendülete által vezetve átrepüljön felettem... nos... az óvodások talán bakugrásnak neveznék a dolgot, de lényegében ez zajlott le. Szerencsére az ellenfelem nem volt nehéz, gond nélkül megtartottam a súlyát, majd amint a keze eltávolodott rólam, hátrafele rúgtam magam és... fedezéket kerestem az ajtófélfa mögött, ahonnan kijöttünk. Odabent már lassan pokoli volt a hangulat a melegnek köszönhetően, de én egyelőre ott rendezkedtem be. A területet gyakorlatilag ezzel a húzással odaadtam neki. Talán egyből támadnom kellett volna, de nem voltam a helyzet magaslatán, ezért inkább a biztos terepet választottam, ahogy előhúztam a sugárvetőmet és bekapcsoltam a kábító fokozatot rajta... már ha a másik nem lep meg gyorsan valamivel... ami pedig lehetséges, figyelembe véve a reakcióidejét.

Bicegve sántikáltam be a házba. A lábam egyre jobban fájt, de azért csak hazajöttem valahogy. Mondjuk a gázpedált nehéz volt nyomni, de ugyan már, mit nekem egy bokakifordulás.
A kulcsot bedugtam a zárba, elfordítottam, aztán, amikor kattanva kinyílt a zár és beléptem nagyot sóhajtottam. A lámpák égtek bent, aminek örültem, mert két dologban biztos voltam. Nem fogok többet elesni, és hogy Christian itthon van már.
- Szívem, megjöttem!
Kiabáltam, majd a kabátomat óvatosan felettem a fogasra a táskámat egy jól irányzott mozdulattal otthagytam az ajtóban és a szekrénybe kapaszkodva levettem magamról a cipőimet. Aztán óvatosan és nagyon figyelve hova lépek, elkezdtem kerülgetni az utamba akadó dobozokat, és egyenesen a kanapé felé indultam. Amint odaértem levetettem magamat és óvatosan a lábamat is feltettem. Egy nagy sóhaj szakadt fel belőlem, amint egy kicsivel kényelmesebb helyzetbe került bedagadt bokám, aztán fejemet a kardára téve lehunyt szemekkel vártam, hogy lejöjjön a vőlegényem is.

Egyik nap délelőtt, másik nap délután, minden harmadik napon pedig dupla műszak. Heti hat nap munka, egy nap szabad. Durvának hangzik, de igazából hamar hozzá tudtam szokni, nem olyan vészes. Aznap épp délelőtt volt műszakom és az átlagosnál egy kicsivel sokkal nyugodtabb volt minden. A nővérasszisztens már majdnem felhívta a Főorvos Urat, hogy fegyelmezzen meg, mert egész nap annyira unatkoztam, hogy már a különféle vizsgálatokhoz szükséges tárgyakkal "játszottam", ezzel persze őrületbe kergetve a rendszerető munkatársaimat. Nem lett ugyan végül belőle semmi baj, de aznap különösen lökött hangulatomban voltam amit a semmittevés csak tovább rontott. Alig vártam már a délután fél hármat, hogy köpenyemet a szekrényembe dobva siethessek is kifelé, ki a rendelőből és a kórházból bárhova el, főleg a városon át hazafelé, hisz ott minden érdekesebb a fehér falaknál.
Szerencsétlenségemre azonban a hazaút - amit szinte mindig tömegközlekedéssel tettem meg egyedül ha épp nem Cori vitt kocsival - úgy szint eseménytelennek bizonyult. Nem is beszélve arról, hogy rövidnek. Az átlag egy és negyed órás útból szinte semmit sem érzékeltem, azon kaptam magam hirtelenjében, hogy a házunknál állok és épp benyitok. Sebaj, gondoltam majd elfoglalom magam itthon. Rosszul gondoltam.
Nem volt kedvem semmihez, nem tudott semmi sem lekötni igazán. Ritka alkalmak egyike, hogy nem tudok magammal mit kezdeni, így már tűkön ülve vártam, hogy Cori hazaérjen végre és bearanyozza valaki a napomat. Este felé mikor még mindig nem érkezett meg úgy döntöttem megfürdök. Míg a zuhany alatt álltam hallottam meg kedvesem hangját ahogy megérkezett, így sajnos váratnom kellett még néhány percet. Az öltözéssel nem vacakoltam különösebben, egy törülközőt a derekamra kötve pucéran, félig vizesen mentem le hozzá, ő épp a kanapén feküdt.
Teljesen elnyúlt és a szeme csukva volt így odalopakodtam a feje felé hajoltam és fejjel lefelé adtam neki egy csókot üdvözlés képen.
- Szia cicám. Milyen volt a napod? - kérdeztem majd akkor vettem észre a lábát amint feljebb van rakva és eléggé be van dagadva - mi történt veled? - léptem oda és próbáltam óvatosan megnézni mi baja lehet.

A gondolataimba merültem. Nem igazán volt kedvem azon aggódni, hgy úristen, hogyan fogok holnap bejutni, vagy esetleg mi lesz, ha egy pár napot otthon kell maradnom. Csak feküdtem és azon agyaltam, hogy Christian mikor jön már le végre. Aztán, pár pillanat múlva megéreztem puha ajkait az enyémen. A rövid csókot viszonoztam neki, aztán kinyitottam a szemeimet és rá néztem.
- Szia szívem. Pff.. fárasztó.
Nyögtem ki, aztán, ahogy meghallottam a következő kérdését csak a szememet kezdtem forgatni. Aztán valahogy feltornáztam magamat ülő helyzetbe és alaposan szemügyre vettem kedvesemet. Még vizes volt az előbbi zuhanyzástól, és nem sok ruha volt rajta. Sőt, mondhatni semmi, csak egy törölköző.
- Khm.. egy kis baleset. Gyorsan fordultam meg, és kibicsaklott a bokám, de ne hogy hozzá érj, mert nagyon fááááá..
Kezdtem, ám amikor megfogta egy kicsit felkiáltottam, aztán a kezére tettem az enyémet.
- Inkább ne nyúlj hozzá, elég volt kibírnom, amikor bekötötték.
Néztem rá bűnbánón, aztán a kezénél fogva odahúztam magamhoz és előrébb csúsztam a kanapén, hogy mögém tudjon ülni. Amint elhelyezkedett a fejemet az ölébe döntöttem és egyik kezemmel felnyúlva megsimogattam az arcát.
- Neked milyen napod volt?
Kérdeztem mosolyogva, és míg a válaszára vártam kezemmel a mellkasát kezdtem simogatni. A vízcseppeket igyekeztem a köldöke felé irányítani és ezzel szórakoztam. Valahogy ez sokkal jobban elterelte figyelmemet a sajgó bokámról.

Miközben kedvesemet hallgattam megpróbáltam megvizsgálni a lábát. Annak ellenére, hogy olyan óvatos voltam amennyire csak tudtam, még így is felszisszent a legkisebb érintésre is és elhessegetett, hogy ne piszkáljam. Habár orvos voltam és aggódtam érte, tudtam ha nem akarja, hogy piszkáljam akkor rá kell hagynom. Így hát engedtem, hogy feljebb üljön és én mögé telepedjek, fejét az ölembe rakta. Felnyúlt és megsimogatta az arcom, én egyik kezemmel elnyúltam a kanapé háttámláján, másikkal pedig a hajába túrtam gyengéden. Míg válaszoltam a kérdésére ő a testemről lefelé igyekvő vízcseppekkel szórakozott.
- Rettenetes. Vagyis, igazából nem történt semmi rossz... de semmi jó sem... meg úgy összességében semmi sem. Halálra untam magamat. Reméltem hazajössz hamar és csinálhatnánk valamit mielőtt az agyamra megy a semmittevés. - mosolyogtam rá kedvesen - majdnem kidobtak a rendelőből mert olyan látványosan unatkoztam - súgtam oda neki kuncogva.

Mosolyogva hallgattam, ahogy beszámolt a napjáról, aztán beleharaptam alsó ajkamba.
- Óh, sajnálom, siettem ahogy tudtam, de néha még a gázpedált is fájó volt nyomni, viszont, most itt vagyok, és ha még mindig unatkozol csinálhatunk valamit.
Mosolyogtam rá, aztán finoman a nyakára csúsztattam a kezemet és mosolyogva megráztam a fejemet, miközben finoman elkezdtem lehúzni magamhoz.
- Mint egy rossz gyerek.
Duruzsoltam aztán hosszan ajkaira tapadtam és megcsókoltam.
- Ugye tudod, hogy merész húzás volt egy szál törölközőben elém járulnod?
Kérdeztem búgó hangon és kezemet végighúztam a mellkasán, aztán egy apró puszit nyomtam a hasára.
- Nem vagy éhes? Összedobok valami harapni valót.
Ajánlottam fel, aztán felültem és óvatosan, vigyázva fájó és sajgó bokámra belemásztam az ölébe. Kezeimet a nyaka köré fontam és megsimogattam az arcát.
- Vagy ha jobban belegondolok, én akár veled is beérem, mint vacsorával és desszerttel.
Suttogtam a fülébe, aztán belecsókoltam a nyakába és finoman még jobban belemásztam az ölébe. Az az apró törölköző kezdett zavaró tényezővé válni, de nem tudtam most vele foglalkozni. Christian annál sokkal, de sokkal jobban érdelet.
- Jól van, még mielőtt nem tudnék kiszállni innen, jobb ha összedobok valamit vacsira. Mit kérsz?
Kérdeztem és szemeibe néztem, hogy megkapjam a kérdésemre a választ. Közben szorosan hozzábújtam, éreztem, hogy a pólóm vizes lesz az testétől és ez még jobban tetszett. Testét már csak itt-ott tarkította egy-egy vízcsepp.

Nem volt szokásom lebecsülni az ellenfelet, hiszen azt csak az abszolút kezdők tették, én pedig már rég nem volt az. Ilyen hibát nem követhettem el. De ez azért már túlment minden feltételezhető elvárásomon. Ki ez az ember? Az, hogy meg akarja gyilkolni Madonsky-t, nem lepett meg, ilyen befolyásos embereket már megszoktam, hogy egyfolytában veszély fenyegeti, de ő egyértelműen az elitebb bűnözők közé tartozott. De vajon felbérelte valaki vagy a saját szakállára dolgozott?
Nem sikerült leterítenem. Egy ügyes fogással letaszított magáról, vagyis pontosabban szólva zöld utat adott a lendületemnek. Így ahelyett, hogy a padlóhoz passzíroztam, tovább siklottam. De én sem gimnáziumi testnevelés órán edződtem, nem jöttem zavarba egy ilyen apróságtól. Csupán módosítanom kellett a mozdulatot, hogy ne becsapódás legyen a vége meg egy Chloe alakú repedés a falon. Lábaimat a magasba lendítettem, egyiket a másik után bemutatva egy pontosan kivitelezett szaltót, ami közben a tenyerembe csúsztattam még kifelé jövet visszaszerzett késemet, hogy amikor földet értem, azonnal célozhassak, és dobhassak.
Nem őt céloztam. Hanem a fegyverét. Már amennyiben végre rám szegezte, mert egyenlőre nem mozdult ki a fedezékéből. Nem akartam könnyen adni a győzelmet, sőt egyáltalán nem szándékoztam ilyesmit átengedni neki. Hogy azért közben a lakás se égjen ránk, gyorsan rácsaptam a karnyújtásnyira álló droid indítógombjára, majd ahogy az indítókód megkapása után aktiválódott, kiadtam neki a parancsot:
-Poroltóval az égő szobába, azonnal!
Na, persze volt ennek más oka is. Könnyű lett volna megvárni, amíg a tűz olyan mértékűvé fajul, hogy kénytelen legyen előmerészkedni, de az már egészen biztosan átterjedt volna a lakás többi felére is, veszélyeztetve ezzel mindenkit, aki a házban élt, elsősorban a védencemet. Ez tehát nem volt járható út. Csak akkor lett volna az, ha egyedül lettem volna a merénylővel. A pisztolyom azonban még bent volt. Halkan, hogy a bent szaunázó férfi ne hallhassa meg, még hozzátettem a robotnak, hogy a földön fekvő övet a fegyveremmel együtt dobja ki nekem. A gép pedig engedelmesen útnak indult a falról leakasztott poroltóval, amit beérve késlekedés nélkül használatba is vett, hogy a lángok hamar kialudni tűntek.
Az ellenfelem felé fordultam, legalábbis arra, amerre őt sejtettem, bal lábamat hátratéve támasztéknak, térdeimet enyhén behajlítva, miközben a kezeimet is magam elé emeltem, egyet a védekezéshez, egyet pedig, amiben a késem volt, a támadáshoz. Félig a bárpult mögé húzódtam, hogy ha tüzelt volna, nekem is legyen fedezékem, d ha rám ront, arra is időben tudjak reagálni.
-Azt hiszem, a maga érdekét is szolgálja, hogy hagyja a robotot eloltani a lángokat. Nekünk úgyis más dolgunk van. Madonsky-hoz ugyanis csak rajtam keresztül juthat. És nem úgy képeztek, hogy az könnyen menjen. Most még utoljára felajánlom, hogy adja meg magát. Utána már nem fogok kesztyűs kézzel bánni magával.

Corinne kedves mókásan megrovó csókját én is játékos vidámsággal viszonoztam.
- Hát aki gyerekekkel foglalkozik állandóan óhatatlanul is hasonul hozzájuk - mosolyogtam majd kicsit megrezzentem mikor megcsókolta a hasamat, pont egy csiklandós helyen.
- Mert mi a baj a törölközővel? Tán kövérít? - mókáztam majd segítettem neki az ölembe ülni, kifejezetten nagy figyelmet fordítva a lábára, hogy ne essen baja. Szerettem amikor így kerülünk szemben egymással. Tökéletesen körbe tudtam ölelni a testét és ő is könnyedén nekem tudott simulni. Megsimogatott, majd tovább incselkedett velem, apró, halk szavakkal, simuló mozgolódással és egy kellemes nyakra irányzott csókkal. Éreztem, hogy kezd szűkké válni a rögtönzött tógám. Végül egyelőre mégis a vacsora ötleténél maradtunk.
- Mit is mit is... mi van egyáltalán itthon? Bevallom valami könnyedebbre gondoltam, nem hiszem, hogy túlzásba kellene esnünk... szerintem csak vegyünk elő mindent ami van és együk amit érünk, mit gondolsz? - mosolyogtam rá és adtam neki egy csókot.

Szó mi szó, eléggé hülye területet találtam magamnak barikádul. Itt lassan kezdett megsütni a hőség, ahogy ott álltam a tűz mellett nem sokkal. De más lehetőségem nem igen volt. Ki kellett volna nyitnom az összes ajtót, most már látom. Csikorgattam is a fogaimat, hogy ennyire hülye azért én se lehetek... de a jelek szerint mégis. Na mindegy, ebből kell kihoznom valamit. Ahogy ott gondolkodtam, léptekre lettem figyelmes. Lopva kinéztem a folyosóra és láttam, hogy egy robot közeledik felém... kezében egy poroltóval. Meg is illetődtem ezen, de aztán meghallottam a nő szavait. Aha, így már érthető.
- Oké, beengedem - szóltam ki, ahogy utat engedtem a droidnak.
Ám megvolt a magam oka erre. Eszemben se volt Madonsky házát kímélni, szó sincs róla. Inkább megvártam, amíg a droid végez az oltással... majd amikor az utolsó lángnyelv is elaludt, ráraktam a vállára a jobb kezemet. Abban a pillanatban megmerevedett, hiszen szinte gyerekjáték volt feltörni a programját. Ez nem egy harci droid, nem igényel bonyolult kódolást. Egyszerű dolgokra tervezték... ezt pedig ki is használom. Parancsba adtam a droidnak, hogy innentől csak tőlem fogadjon el utasítást, töröltem az eddigi parancsokat. Beültettem azt, hogy menjen vissza a nőhöz, közelítse meg és támadjon rá. Amint ez megvolt, útjára engedtem. Utána megint lekuporodtam az ajtófélfára, majd készenlétben levő fegyverrel kinéztem időről időre, figyelve, hogy mi zajlik odakint. Ez viszont az utolsó lapom mára. Ha ez se sikerül, akkor menekülnöm kell. Az idő nem nekem dolgozik sajnos, valaki biztos kihívta már a hatóságokat... szóval... ebben van most minden. A lány szavaira viszont nem bírtam ki, hogy ne reagáljak:
- Ez pech, hölgyem - érkezett a válaszom a folyosóról. - Én ugyanis Madonsky-t akarom, holtan. Veled az ég egy adta világon semmi bajom nincs, de ha az utamban állsz, kénytelen leszlek félrerakni. Szóval... úgy tűnik, ez patthelyzet.