Kertváros

Vigyorogva néztem a szemébe, miközben választ kaptam előbb feltett kérdéseimre.
- Ezt értem szívem, és örülök is neki, de képzeld el, hogy szegény asszisztens néni, körülbelül úgy érezheti magát, mintha az oviban lenne, és állandóan lenne egy rosszcsont kisfiú, aki folyton folyvást az óvónéni idegeire megy. Előbb, vagy utóbb el fognak fenekelni, és ha ez megtörténik, akkor bizony kénytelen leszek bemenni, hogy elbeszélgessek azzal az óvónénivel, ugyan is az én mókamesteremhez nem nyúlhat senki büntetlenül.
Magyaráztam vigyorogva, majd a kövérítős dolgon felkacagtam. Akaratlanul is, de beleharaptam alsó ajkamba.
- Nem, azt nem mondanám, hogy kövérít.... talán a fenekedet nem emeli úgy ki, és.. nos nagyon könnyen lelibbenhet, ha teszem azt fel, hogy egy szellem kibontja azt a kis csomót, ami a derekán van. És.. Határozottan úgy érzem, hogy abból valami jó dolog sülne ki, viszont, aligha jutnánk fel az emeleti szobánkba.
Magyaráztam még mindig vigyorogva, ám, amit megéreztem, hogy alulról valami nyomni kezd, felsóhajtottam, bár ezt lehet, hogy a nyakamra kapott csók is okozta. Aztán végül, hogy elszálljon a fejemből a köd megsimogattam a kis kedvencemet, a szakállát, majd arcon csókoltam.
- A vacsora ajánlatot elfogadom, amúgy sincs túl sok kedvem a tűzhely mellett ácsingózni. Azt viszont nem tudom, hogy mi van itthon. Úgyhogy holnap mielőtt hazajönnék bevásárolok, csak ne várj haza korán.
Biggyesztettem le alsó ajkamat, majd viszonoztam még az utolsó csókját és kiszálltam az öléből. Egyenlőre csak a kanapéra csüccsentem vissza, aztán óvatosan fel is álltam.
- Na gyere szőke hercegem, teli teszem a bendődet.
Nevettem fel, ahogy ránéztem és óvatosan megfogva a kezeit felhúztam az ágyról. Aztán belé karoltam, hogy könnyebb legyen kitámolyogni a konyhába. Egy kis időbe még így is beletelt, aztán, amikor kiértünk kinyitottam a hűtőt.
- Nos, szolgálhatok tejjel, vajjal, egy kis sonkával, még van egy doboz sör, és egy kevés narancslé.
Soroltam fel a hűtő tartalmát, majd óvatosan közelebb ballagtam már magamtól a szekrényhez és szépen kiadogattam neki a dolgokat. Aztán a felső polchoz mentem és ágaskodva kinyitottam azt, aztán kivettem a gabonapelyhet és a müzlit Átnyújtottam azokat is, majd egyenesen egy szék irányába indultam el. Lehuppantam rá, aztán csillogó szemekkel néztem fel kedvesemre.
- Tányérok abban a szekrényben- mutattam felfele, a messzebb lévő polcra- a kanalak, villák, kések, pedig ott a kihúzhatós fiókban vannak.
Mutogattam végig, hogy mit hol talál meg.

Eljátszadoztam a gondolattal, ahogyan Cori bemegy a kórházba és szembeszáll az asszisztensemmel, ne adj isten a főorvos úrral is. Igencsak mókás jelenetek játszódtak le erről a fejemben amitől önkéntelenül is kuncogni kezdtem.
- Biztosra veszem, hogy jól móresre tanítanád őket Cicám - nyomtam még egy csókot az arcára. Ő megsimogatott és megcsókolt ismét majd végül kiszállt az ölemből. Felhúzott gyengéden két lábra majd belém karolva elindultunk a konyhába. Igyekeztem támogatni és olyan óvatosan és lassan menni amennyire csak lehetséges volt, hogy a lába ne bánja a műveletet.
A hűtőt feltárva Cori felkonferálta a választékot én pedig fél kézzel ki is dobáltam mindent amit csak láttam és mára előre vártam, hogy nekiláthassunk. Eközben a menyasszonyom óvatosan saját lábán egy másik szekrényhez ment és onnan is kiadogatott mindenfélét. Rendre oda és pakoltam az asztalra őket majd mikor Cori lehuppant egy székre és elmagyarázta az egyéb étkezőkellékek hollétét nekivetettem magam azok felkutatásának.
- Tudod mit? Inkább nem is tanulom be mi hol van, te úgyis tudod, majd elvezetsz a helyes útra - dúdolgattam hóbortosan miközben kipakoltam mindent és szépen magunk elé tártam.
Leültem végül én is kedvesemmel szemben és megbontottam a sört amit az előbb vettem ki a hűtőből. Nagyot kortyoltam bele és kényelmesen elnyúltam. Ezután gondosan szemügyre vettem a felhozatalt és úgy döntöttem mindenből eszek egy keveset.
- Ha ezt az étkezési tanácsadónk látná a kórházban, minden bizonnyal szívrohamot kapna - nevettem míg a tányéromon csak nőttön nőt az ételhalom...

Csendben figyeltem, ahogy mindent szép lassan kitette és az evőeszközöket is megtalálta. Christan igazán jól festett a törölközőben, és ahogy a konyhában keresgélt akaratlanul is letévedt a tekintetem a fenekére, aztán elkaptam és a kezemet kezdtem bámulni. A kijelentésén elnevettem magamat, majd rosszallón néztem rá. Egy ideig méregettem, aztán megszólaltam.
- Hát, pedig kénytelen leszel megtanulni a dolgokat, mert ha netalántán nem leszek itthon, meg kell találnod a dolgokat, arról nem is beszélve, hogy a felét Rayne pakolta be a szekrénybe, úgyhogy.. még nekem is meg kell keresnem a dolgaimat. Plusz még mindig morci vagyok rá, amiért ledobta a bögrés tobozomat. A szerencséje csak az, hogy rendesen becsomagoltam a holmikat. Nem tudom mit csinálok vele, ha eltörte volna bögrémet, amit még anyuéktól kaptam.
Néztem rá, majd megráztam a fejemet és kinyújtottam rá a nyelvemet. Aztán vele együtt nevettem fel.
- Igen, határozottan egyet értek, bár szerintem amikor elhatároztad, hogy egy cukrásszal költözöl össze előre sejtetted, hogy nem csak zsírszegény, kalória mentes menőt fogsz kapni. Igazam van?
Kérdeztem mosolyogva, aztán finoman kicsit felálltam és szájon csókoltam a drágámat, majd visszaültem, és öntöttem magamnak egy kis müzlit Tulajdon képen, annyira nem is voltam éhes. Mivel egész nap a mázakat, töltelékeket és krémeket kóstolgattam teli is lettem. Legszívesebben valami gyümölcsöt ettem volna, de amint az előbb kiderült a hűtő csakugyan kiürült.
- Ez annyira bosszant.
Nyögtem ki végül, mikor már a müzlimet kanalaztam. Nem akartam Chris agyára menni a hülyeségemmel, de öt éve ismertem, és ha észreveszi, hogy valami zavar, kiszedi belőle, bármi áron. Aztán tovább eszegettem csöndben, nem akartam folyamatosan a hülyeségem traktálni, bár, nagyon szerettem, azért néha kellett egy-két olyan dolog, amit magamnak kellet megoldanom.
- Jaj nem is meséltem még. A cukrászbába bejött ma egy hapsi, jobban mondva az a hapsi, akinek az ölében kötöttem ki, miután elestem, na szóval, hú hátborzongató volt. Szegény Mary majd épp kint dohányzott, és amint meglátta, ment is vissza, pedig már lejárt a szünete. Gondolj bele. De amúgy nem volt olyan vészes, csak.. furcsa volt. Ilyen nagy seb volt az arcán. Ja, és azt hiszem be kell avatnom, hogy égési sérüléskor mi a teendő, mert majdnem le fertőtlenítettem a sebét. ha nem fogja meg a kezemet, akkor, ki tudja, milyen kínokat okoztam volna neki.
Daráltam el gyorsan a történteket.

Miközben ettem Cori kedvesen csacsogott, szerettem hallgatni ahogy beszél, szép hangja volt és valahogy mindig felvidított. A költözéses emlék ismét megmosolyogtatott.
- Ahogyan az öcsémet ismerem ha tényleg eltörte volna azokat akkor fogta volna magát és addig addig keresgél, fizet le embereket és köt alkukat míg újra után nem gyártják őket csak neked. Habár az eszmei értékei persze nem lennének ugyan azok de ő így akarna kárpótolni téged, ebben biztos vagyok - igyekeztem minél több falatot a számba tömni és eközben mégsem beszélni teli arccal, ami nehéznek bizonyult de valahogy mégis ellavíroztam a szavak és a rágás között több-kevesebb sikerrel.
- Valóban, de tudod jól édes szájú vagyok. Az a mottóm, hogy mindegy mit eszel ha a testeddel máshogy jót teszel! Így hát kiélvezem mindennek az ízét és zamatát - söröm kezdett fogyni, az ételkupac is egyre csak tünedezett, de legalább a hasam is megtelni látszott.
Fél szemmel azonban a mókázás és evés közben Cori-t figyeltem, mint mindig. Volt egy fél sóhajmondata ami árulkodó volt, nemkülönben a tekintete. Ismertem már öt éve, így észrevettem amikor valami gond van és most is gondterhelt csillogást láttam a szemében.
Szokás szerint terelni kezdett így kislányos zavarban elhadarta a lábbalesetének történéseit. Habár figyeltem is rá és fel is fogtam a szavait kicsit aggódóan szakítottam félbe, kezemet az övére téve és közelebb hajolva.
- Minden rendben Cicám? Valami baj van?

- Persze, tudom. Amióta ismerem az öcsédet, azóta ilyen kis figyelmes, meg minden, de akkor is azt hiszem a fejét vettem volna, ha valami baj történik vele. Bár.. egy kicsit ellensúlyozta ezt a tettét az, hogy segített bepakolni. Bezzeg Nick és Matt nem sértek rá, megint..
Vágtam egy grimaszt, aztán, amiikor meghallottam a mottóját kérdőn néztem rá.
- Örülök, hogy így vagy vele, bár azt sose fogom elfelejteni, amikor életem első sütijét megkóstoltad és mint a végén kiderült sót tettem bele cukor helyett, de te akkor is ettél belőle egy szelettel, hogy ne bánts meg. Az az arc, amit akkor vágtál. Istenem, azt sose fogom elfelejteni.
Nevettem, aztán szerelmes pillantást lövelltem felé, majd csöndben ettem tovább. Nem kellett sok idő, hogy befejezzem. Tényleg nem voltam éhes, és az pluszban rátett az étvágytalanságomra, hogy még mindig egy kicsit bűntudatom volt David miatt, és természetesen a bokám is eléggé fájt, de ezt akkor se ismertem volna be, ha megpukkadok.
Gondolatmenetemből Chris keze rántott vissza, amikor az enyémen kötött ki. A kérdésén meg csak elmosolyodtam. Nem megmondtam? Megint észrevette.
- Jól vagyok, meg túlzottan nagyobb baj sincs, csak.. annyira a munkába temetkeztem ezen a héten, hogy elfelejtettem bevásárolni, ami azért elég nagy probléma tekintve, hogy ott van a bolt a munkahelyemtől két köpésre, és még ma pluszban szegény David-et is leöntöttem a forró cuccal.. és.. nem hiszem hogy ez a háztartás vezetés menni fog nekem munka mellett...
Fakadtam ki, aztán, hogy a könnyeim nagy kétségbe esésemben ki ne potyogjanak megembereltem magamat és felálltam.
- De mindegy, hagyjuk, annyira mondom nem fontos.
Rántottam meg a vállamat, aztán a mosogatóba tettem a tányéromat és a kanalam, aztán az én holmijaimat eltettem a helyükre. Most végre örültem neki, hogy kicsit fáj a lábam, így elterelte valami a figyelmemet.
- Jól laktál?
Kérdeztem, amikor kiürült a tányérja, és elvettem tőle, ha bólintott. Aztán azt is betettem a mosogatóba, majd gyorsan nekiláttam elmosogatni. Halkan dúdolni kezdtem egy számot, és igyekeztem elterelni a gondolataimat az előbbi kifakadásomról.

Felettébb örültem neki, hogy legalább a tűz eloltásának szükségességében egyetértettünk. Igaz, kevés esélyt láttam, hogy miközben épp a lángoló szobában húzta meg magát, sok ellenvetése lenne a tűzhalál kiiktatásának. A droid így akadálytalanul tudta elvégezni a dolgát, nekem pedig eggyel kevesebb problémával kellett szembenéznem. A legfőbb probléma azonban továbbra is jelen volt, ráadásul még tiltakozott is.
-Jelenleg abszolút nem releváns, hogy pontosan melyikünkkel is akadt valamiért igen súlyos gondja - kiáltottam oda neki. - Madonsky a védelmem alatt áll, vagyis ugyanúgy, ha nem még inkább kell vigyáznom rá, mint saját magamra. Ha most megadja magát, átadom a rendőröknek, de megússza élve. Ha viszont tovább harcol ellenem, tőlem ilyen ígéretet nem kaphat. Kérem, gondolkodjon józanul, dobja el a fegyverét, és feltartott kezekkel jöjjön elő.
A sűrű füsttől nem láttam pontosan, ki is mozog odabent, és egy röpke pillanatra azt hittem (bármit is felelt), hogy ő az. De csak a droid tért vissza. A pisztolyom nélkül.
-Megmondtam, hogy hozd ki a... Ez meg...
Még éppen el tudtam ugrani a fejemre sújtó poroltó elől. A robot valamiért ellenem fordult. Méghozzá igen kitartóan, mivel a kudarc nem törte le, ismét utánam jött, ezúttal már inkább felém dobva a súlyos palackot. A magasba ugorva egy hátraszaltóval pördültem meg a levegőben, úgy időzítve, hogy akkor forduljon a fejem a padló felé, amikor a poroltó alám ér. Így fejjel lefelé elkaptam a funkciót váltott fegyvert, aminek a felém hajításából eredő lendülete csak segített befejeznem a szaltót. Utána félrehajítottam, elvégre már nem volt rá szükségem.
A robot kinyújtott kezekkel közeledett felém, hogy befejezze, amit elkezdett, de erre inkább nem akartam neki sok esélyt adni. Legszívesebben egy egyszerű tűzokádással szétégettem volna a vezetékeit, de nem felejtetem el a kiképzésemet, amin belénk verték, hogy ha egy mód van rá, a lehető legkevesebb anyagi kárt okozzuk a védencünknek. Meg persze ott volt a harci kiképzés is, amiből a droid már kimaradt, így nem volt nehéz mögé kerülve, egyetlen elegáns mozdulattal benyomni a nyakán lévő gombot, és így deaktiválni. Áramkörei leálltak, a halk zümmögő nesz elhalt a belsejéből, ő maga pedig enyhén előredőlve mozdulatlanná dermedt.
Nem pazaroltam rá több figyelmet, egy szekrény mögé ugorva kerestem ismét fedezéket, hátha bentről tüzet nyitnak rám. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy sokáig már nem maradhat odabent (ha még bent volt), hiszen ennyi füstöt maszk nélkül nem lehet elviselni, már el kellett hogy ájuljon. Ha sokáig nem észleltem mozgást vagy bármi más életjelet felőle, lassan elkezdtem megközelíteni, hogy szükség esetén nekitámadjak, kivonszoljam az eszméletlen testét, esetleg utána eredjek, hogy elkapjam.

- A józanul gondolkodásról inkább a védencét kellene felvilágosítania. Akkor talán nem szórakozna mások agyával.
Az ajtófélfa takarásából figyeltem, hogyan alakul az én kis gonosz tervem. Kicsit elhúztam a számat, amikor láttam, hogy a droid kudarcot vallott. Hát ez van, igazság szerint én se tudtam, mit várok tőle. Elvégre, ez csak egy kisegítő típus volt, nem olyan kifinomult harci droid, amit a katonaságnál használnak. Sóhajtottam egyet. Ez van. De most már nem volt mit tenni. Ennyi idő bőven elégnek kellett lennie a hatóságoknak, hogy egy esetleges hisztérikus szomszéd hívására elindítsák a járőröket ide. Szóval mennem kellett, akármi is van. Madonsky megölése nem ér annyit, hogy elkapjanak, bebörtönözzenek, sőt, akár újra be is zárjanak egy laborba. Szóval menekülnöm kellett. Azonnal felpattantam hát a helyemről és kimásztam a nyitott ablakon, gyorsan távolodva a háztól a növényzet takarásában. Éljen a kertváros. Viszont a sarokra érve, ami, míg elértem, úgy egy-két perc volt, eszembe jutott valami. Bekapcsoltam a lány társától elvett kommunikátort és beleszóltam.
- Amúgy a társa a hatos számú ház bokrai között van. Él, de beadtam neki egy mérget. Az ellenszérumot otthagytam teste mellett és ha nem adja be neki pár percen belül, attól tartok, elbúcsúzhat tőle - tarottam egy kis szünetet, majd. - Tekintse a mai napot előjátéknak. Jóéjszakát.
Kikapcsoltam a kommunikátort, nehogy lenyomozzák az adást, majd elsétáltam a sötét éjszakába. Amennyiben Chloe elmegy megnézni a társát, azt tapasztalhatja, hogy semmilyen ellenszérum nincs ott... ellenben a társa pár perc múlva magához tér, amint elmúlik a kábító hatása. Az egész a részemről nem volt más, mint egy nagy átverés, pontosan azért, hogy ne jöjjön azonnal utánam...

-Nem kérdezek semmit - vágtam vissza. - Nekem az a dolgom, hogy a kijelölt személyt megvédjem, nem az, hogy faggatózzak.
Ugyanakkor tagadhatatlanul ott visszhangzott a fejemben, amit mondott. Ne szórakozzon mások agyával? Vajon ezt szó szerint értette? Sosem bíráltam az ügyfeleimet, nem is voltam kíváncsi sem az ő, sem a merénylők verziójára, hiszen nekem mindenképpen teljesítenem kellett a feladatomat, az már nem az én dolgom volt, hogy eldöntsem, kinek van igaza. Ez még meg is könnyítette a munkámat, hiszen nagyban hozzásegített az objektivitásom megőrzésében. Mindig csak a kellő mennyiségű információval rendelkeztem, többre nem is volt szükségem.
Na, de mégis... az agyával?
Nagy levegőt vettem, mielőtt behatoltam a szobába, de már nem volt ott senki. Gyorsan visszarohantam Madonsky-hoz. Neki nem esett semmi baja.
-Maradjon a rendőrökkel - intettem a fejemmel az ablak felé, amin már beszűrődtek az érkező hatóságok színes villogóinak fénye, valamint éles szirénázása. - Velük biztonságban lesz. Én utána megyek.
Megszavaztam neki annyi észt, hogy egyedül is kitalálhassa, kiről beszéltem. Alakot váltva siklottam át a lakáson, út közben magamhoz ragadva a fegyverövemet, majd ugyanazon az ablakon röppentem ki, amin valószínűleg ő is távozott. Már a magasban nézelődtem, hátha találok egy gyanúsan sietős tempóban haladó személyt, aki hasonlított arra, akt követtem (magas, rövid hajú, férfi... hát, remélem legalább a napszak hozzásegít ahhoz, hogy rajta kívül ne legyen sok hasonló az utcákon). Az övemből felhangzó szavaira azonban rögtön lefékeztem. Pár szárnycsapást a levegőben tettem meg, egy helyben lebegve, de aztán szélvész gyorsan az alig egy saroknyira lévő társam felé suhantam. A merénylőt később is elkaphatom, Madonsky jelenleg biztonságban volt, szóval most a sebesült volt a legfontosabb prioritás. Leszállva mellé azonnal az ellenszérumot kezdtem keresni, de sehol nem találtam. Mivel a társam sem tűnt olyan rossz állapotúnak, a hatékonyság kedvéért minden finomkodást mellőzve lekevertem neki két istenes pofont. Hamarosan nyöszörögni kezdett.
-Úristen - nyögött fel, miközben én éppen eltettem a kommunikátoromat, amin értesítettem a mentőket, hogy hol lenne rájuk szükség. - Az a szemét...
-Hallgass már, nem esett komolyabb bajod - morogtam rá.
-Menj a fenébe, Chloe, nem téged támadott meg.
-Pofa be. Túléled, a mentők mindjárt itt lesznek. Most már legyél óvatosabb, hallod?
-Te meg hova...? Nehogy már... ROHADJ MEG, CHLOE!
Válaszul már csak egy elhadart tűzcsóvát kapott, amit hátrafordulva fújtam felé, hogy jelezzem, hallottam ám. Utána nagyobb sebességre kapcsoltam, és a magasba röppenve a merénylő keresésére indultam.
Hatalmas köröket róva figyeltem az utcákon bóklászó járókelőket. Többször is azt hittem, hogy megtaláltam végre, de ahogy közelebb siklottam a kiszemelt személyhez, mindig kiderült, hogy csak nagyon hasonlított rá (legalábbis távolról). Már épp kezdtem volna feladni, amikor a távolban megláttam egy újabb potenciális szökevényt. Nem foglalkozva azzal, hogy most már hányadszor hittem ezt, nulla sikerrel, ismét lebuktam az egy csatornafedéllel valamit machináló alak felé.
Ha időben értem oda, azonnal nekitámadtam, ha nem, mentem utána, természetesen mindkét esetben emberként.

Sokan azt gondolják, hogy egy akció megtervezése addig tart, míg elérjük a célt. Felmérni a terepet, a lehetséges résztvevőket, felvonultatható arzenált, lehetséges behatolási pontokat keresni. Utána megtervezni az útvonalat, részletesen átgondolni a teendőket, lehetséges forgatókönyveket. Csakis ezután jön a végrehajtás, lehetőleg sikeresen. Szép és tiszta munkát végezni, ez a lényeg. Igen ám, de aki azt hiszi, hogy ennyivel vége az egésznek, az óriási tévedésben él. Ugyanis van még egy tényező, amivel foglalkozni kell, kiváltképp akkor, hogy ha az ellenség területén mozgunk. Bizony, meg kell terveznünk azt is, hogyan fogunk elmenni. Ha ez hiányzik, akkor hiába győzünk, hiába végzünk tiszta munkát, végső soron veszíteni fogunk: mert meghalunk. Ilyen egyszerű a képlet. Nem hiába töltök hosszú időt a tervezéssel, mielőtt végrehajtom a cselekedetet. Hosszú folyamat ez, mire végre akcióba lendülök. Meg azért az se árt kivárni, ha elhülnek a nyomok... mindenesetre gondoltam a menekülésre is. Pár utcával odébb egy kihalt mellékutcában leguggoltam a járda mellett és elkezdtem feszigetni az egyik csatornatetőt. Rendes körülmények között eszközre lett volna hozzá szükségem, de előre megbuheráltam szerkezetet és direkt akorra időzítettem az akciót, amikor nem várható ellenőrzés. Szóval hamarosan félrehúztam a fedelet, lemásztam a létrán és visszahúztam persze, mielőtt leértem volna alulra. Elfintorogtam a bűztől, de hát ezt kell szeretni. Elővettem a lámpámat és elindultam a tervezett irányba. Nagyjából fél óra séta vár rám, mire végre kimehetek innen... ám jópár méterrel arrébb meghallottam valamit. Mint ha húzódott volna egy fém a hátam mögött, visszhangzott a járat... és mint ha láb koppanna a létrán... azonnal kikapcsoltam a lámpáram és a falhoz lapultam az egyik sarkon...

Az, hogy nem lehetett eltéríteni soha a munkámtól, vagyis hogy Melissa szavaival éljek ,,képtelen voltam lazítani", még nem jelentette azt, hogy nem rendelkeztem a civil emberekhez hasonlóan preferált és kifejezetten utált környezettel. Ami pedig a mostanit illeti...
Hát a csatornában voltunk, az ég szerelmére. Nyilván nem hagytam, hogy az orrfacsaró bűz, a nem túl kecsegtető kilátások arra nézve, hogy pontosan miben is gázolok épp bokáig nem vonta el a figyelmemet, az elsődleges cél, ami abszolút koncentrációt igényelt, Madonsky ellenségének kézrekerítése volt. De miért nem tudott valami gusztusosabb helyet kiválasztani?
Mikor leértem, az eddigi halványan pislákoló fény kialudt. Kikapcsolta az elemlámpáját. Okos. Nálam sajnos nem volt ilyen eszköz, mivel nem számítottam csatorna túrára, de hát az én esetemben ez talán még nem is volt akkora probléma. Másodpercekkel később, már fáklyával a kezemben haladtam előre, az egyetlen irányba, amerre tudtam. Nem haladtam gyorsan, mivel egyrészt nem tudhattam, hol bújt meg (elég sok volt itt a beugró, kiszögellés, rövidebb mellékág), ezen kívül nem akartam túl nagy zajt csapni. Nem kimondottan azért, hogy ne áruljam el magam, az elemlámpa kikapcsolása egy ilyen helyen csak akkor volt logikus lépés, ha észrevett, és nem akarta elárulni a hollétét. Viszont, ha tovább haladt, azt csak igen nehezen tehette meg hangtalanul, hiszen itt visszhangzott minden, ráadásul a nedves padló tocsogott minden lépésnél.
Egyik kezemben a fáklyával, másikban a késemmel óvatosan, de azért nem túl lassan haladtam előre, elővigyázatosan benézve minden lehetséges búvóhelyre, hogy minél kisebb eséllyel tudjon meglepetésszerűen rám támadni.
-Semmi kedvem bújócskázni. Jöjjön elő! - kiáltottam el magam. Ki tudja, lehet, hogy a végén még válaszol is, és akkor csak a hangját kell követnem (valahogy nem tudtam hinni benne, hogy engedelmeskedik). - Ostobaságot tett, Madonsky-ra egy egész osztag vigyáz, méghozzá a legmagasabban képzett elit osztag, ahova én is tartozom. Semmi esélye, ezt maga is tudja. Nem tudom, mit vétett maga ellen Madonsky, de az biztos, hogy nem ez a megfelelő megoldás. Ezzel nem ér el semmit. Ahogy a rejtekhelyén sem maradhat örökké.
Egyre távolodtam a csatornanyílástól, ahol lemásztam. Már biztos voltam benne, hogy itt van a közelben, ennél messzebb már aligha juthatott. Ujjaim szorosan feszültek a kés markolatára, hogy felkészüljek a most már bármelyik pillanatban várható támadásra.

Hátamat a hideg, nedves kőnek vetve vártam az események alakulását. Most nem néztem ki a sarkon, csak a hallásomra hagyatkoztam. A kinézés egyet jelent a lebukással, talán jelenleg csak a rejtekhelyem jelenti az egyetlen mentsvárat... a szaglásomra meg inkább igyekeztem nem hagyatkozni, mert abból semmi jó nem sül ki. Hamarosan fény villant, mely egyre közeledett a rejtekhelyem felé. Elnéztem oldalra, de csalódnom kellett. Pár méterrel arrébb egy beugró volt, ez nem egy járat. Elnéztem a házszámot. Most már tudtam, hogy egyenesen tovább kellett volna rohannom, amíg lehet. Na mindegy, most már így kellett megoldanom a dolgot. Miközben a fény egyre növekedett, hangokat hallottam. A lány szólított meg, eléggé tárgyilagosnak igyekezett lenni. Lehunytam a szemem. Hát igen, sokszor mondták már annak idején, hogy az erőszak nem megoldás. Nem is éltem vele... mindig. A tudósok likvidálása során senki sem halt meg, akinek nem kellett. Előfordult, hogy le kellett csapnom pár illetőt, de ők se kaptak többet a szükségesnél. Csak a célszemélyek lettek megölve. Én nem bérgyilkos vagyok, Madonsky után nem is ebből szándékozom megkeresni a kenyeremet. Én csak elégtételt akartam azért, hogy azzá tettek, amivé. Még él az emlékemben a kutatás aktája... és akárhányszor lehunyom a szemem, mindig látom magam előtt a felvételek anyagát... a lány szavai igazak voltak... de naiv is volt, mert nem tudta, mi áll a háttérben. Ezért is váltottam mindig kábító fokozatra a fegyveremet, ha elindultam egy gyilkosságra. Nem akartam olyanokra büntetni halállal, akik nem szolgáltak rá. Ők nem tudnak semmiről. Csak rosszkor voltak rossz helyen. Ahogy a lány is most... de... most harcolnom kell, nincs mit tennem. Sajnos így jött ki a lépés. Kinyitotta a szemeimet, oldalra nézve pedig a fény már egyre erősebb lett. Kicsit tartottam az ellenfelemtől, az előzőekből kiderült, hogy tud harcolni, a szavai is magabiztosságról árulkodtak... de én is bíztam abban a közelharci tudásban, amit annak idején Yun mestertől kaptam... ebben a helyzetben, már csak az menthet meg... és készen álltam, hogy azonnal támadásba lendüljek, amint a lány megjelenik a sarkon.

Nagyon hirtelen történt. Annyira a falhoz lapult, hogy még az árnyékát is csak akkor vehettem észre, amikor ő maga is megkerült végre. Egy beugróban állt, és meg kell mondanom, elég lenyűgöző volt, hogy ilyen messzire eljutott. Csak éppen jelenleg nem volt kifejezetten örömteli, hogy ellenfelem ennyire jól alakít, hiszen az csak az n munkámat nehezíti. A munkámat, amit mindenképpen el kell végeznem.
A fáklyát egy nagyjából vállmagasságban lévő kiszögellésre dobtam, hogy felszabadítsam a kezem, de a fénytől se fosszam meg magunkat. A kést felé suhintottam. Nem akartam megölni, de megsebesíteni talán nem ártott volna, hogy legyengüljön, lelassuljon egy kicsit, meg aztán, csak nem fog előretörni, hogy belerohanjon az éles, hegyes pengébe, szóval talán kellően be tudom szorítani, ami korlátozná a mozgásban, ami pedig megint csak az én javamra döntené a harc kimenetelét.
Sajnos azonban nem maradt sokáig a kezemben a fegyverem. Egy rossz mozdulat a részemről (vagy pont egy kifejezetten jó mozdulat az ő részéről), és már repült is a kés távol tőlem. Egyenlőre nem akartam a pisztollyal helyettesíteni, elvégre az már nagyon komoly sérülést ejthetett volna rajta. Ököllel, kézéllel, térddel, oldalra feszített talppal kerestem az érzékenyebb pontjait. Hasát, veséjét, térdhajlatát, ágyékát és persze az arcát.
Hamar felmérhettem, legalábbis nagyjából, kivel álltam szemben. Nem egyszerű bűnözővolt. Ez a férfi nagyon is értette a dolgát. Kifinomult, rutinos mozdulatai szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy ugyanolyan, ha nem még képzettebb volt pusztakezes harcban.
Be kellett látnom, hogy hatékonyabb volt, mint én. Taktikát kellett változtatnom. Sokat edzett hajlékonyságomat, kisebb termetemet kihasználva, inkább arra koncentráljak, hogy ne találjon rajtam fogást, mindig kicsússzak az ujjai közül, mindig félrepördüljek, mindig mögé kerüljek, ütéseket, rúgásokat már alig vittem be. Felesleges volt, hiszen inkább már az ellenfél kifárasztásán dolgoztam.

Amikor a lány befordult a sarkon és szembesült vele, hogy ott vagyok, már teljesen fel voltam készülve a harcra. A tekintetem oldalra fordult... és akkor elkezdődött. Miután a fény forrás eltávolodott a helyére, lendült a felém a penge. Sosem szabad belemenni ilyen helyzetbe, csak ha tudjuk, mit csinálunk. Az utolsó pillanatben kitértem a kés elől, megragadva a tartó kéz csuklóját és könyökét, majd a csuklóját felfelé nyomtam, fogásba nyomva karját. Elég keményen elkezdtem hátrafele nyomni a kezét, ami nem elég, hogy fájdalmas volt, a penge immáron gazdája felé közeledett. Ilyen helyzetben egy valamit lehet tenni és meg is tette, mert kiengedte a kést a kezéből. Alig koppant a földön, egy mozdulattal arrébb rúgtam, a hideg acél pedig csobbant a bűzlében. Viszont már nem tudtam levinni a földre, mert egy ütéssel eltántorított magától. De utána azonnal a nyakán voltam már, nem távolodva el a közeléből a harc folyamán. Van egy kellemetlen dolog, ha nő az ellenfél. A legtöbbjük sosem erőből oldja meg a közelharcot, hanem gyorsaságból és technikából. Ezért egy szakképzett női közelharcos mindig veszélyesebb, mint egy férfi. Olyan pontokra képes lesújtani, amiről a másik nem is gondolná, hogy fáj neki. A lány pedig képzett volt, ez érződött. Valószínűleg hamar kiütött volna, ha nem vagyok kiképezve a közelharcra... pechére pedig szembesülhetett vele, hogy nem férfihez képest nem átlagosan harcolok. Nem voltam híve az erőnek, sokkal inkább én is a technikát és a gyorsaságot képviseltem. Szokatlan, de működő technika. Éppen ezért nem arra törekedtem, hogy leüssem egyből. Próbáltam rajta fogást találni, a lábaimat rúgásra nem is használtam, mert félő, hogy kibillent. El akartam kapni valahogy, hogy utána ártalmatlanná tegyem. Elkapni a karját, derekát, lábát, nyakát, bárhol, ahol fogást lehet rajta találni. Ez persze leírva könnyű, gyakorlatilag a vöröskével nehéz, mert majdhogynem olyan volt, mint a szappan, mindig kicsúszott a kezeim közül. De ez nem tántorított el, mindig a közelében maradtam, teljesen szembefordulva vele védve sebes támadásait, persze mindig kontrázva és indítva a támadásokat, ha csak egy másodpercre is szünetet tartott két mozdulat között, mintegy megelőzve őt, próbálva átvenni tőle az iramdiktálást...

Általában elmondható, hogy minden ember másmilyen. Az, hogy milyen a zenei ízlésük, mi nevetteti meg őket, hány cukorral isszák a teájukat, engem hidegen hagy, de az hogy milyen a harci stílusuk már nem annyira. Főleg, ha meg kell küzdenem valakivel. Az edzőtársaimon kívül az ilyen esetek merőben alkalmiak voltak, ami annyiban jelentett nehézséget, hogy kevesebb idő állt a rendelkezésemre, hogy kiismerjem a mozdulatait, technikáját, erőnlétét, állóképességét, ráadásul a tét is sokkal nagyobb volt. Ezért nem szoktam leragadni egy variációnál, hogy láthassam, mire képes, hogy reagál a különböző helyzetekre, így a gyenge pontját is könnyebben megtalálhattam, hiszen kicsi annak az esélye, hogy rögtön az első próbálkozással telibe találok.
Ő pedig különösen kemény diónak bizonyult. Nem könyveltem el azonnal, hiszen ilyet csak egy kezdő tenne, hogy mivel nagydarab, izmos testalkatú, feltétlenül csak erre fog támaszkodni, legalábbis javarészt. De számítottam rá, mert tapasztalataim szerint ez volt a legvalószínűbb. Mégsem ez történt. Ahogy harcmodort váltottam, ő is így tett, méghozzá nem is akárhogy. Nagyon megizzasztott. Férfiaktól szokatlan volt ez a fajta mozgás, így én sem szoktam hozzá kellőképpen. Megszoktam, hogy az ilyen harcoknál nő az ellenfelem. Furcsa volt most a nagyobb, súlyosabb test, ami ennek ellenére nem volt lomhább, sőt!
De nem akartam ennyire könnyen adni neki a győzelmet. Az első adandó alkalommal, amikor a legkisebb kockázat nélkül megtehettem, elléptem tőle, és hátranyúlva a fáklya felé kaptam. Nem fegyverként akartam használni. Egy gyors kézmozdulattal lesöpörtem a mocskos szennyvízbe, hogy azonnal kialudt. Teljes sötétség telepedett ránk.
Eszem ágában sem volt megvárni, amíg a szemei hozzászoknak az új, sokkal kényelmetlenebb látási viszonyokhoz, azonnal nekiugrottam. Lássuk, vakon hogy boldogul.

A harc beállt egy ütemre. Mind ő, mind én gyors támadásokra és védekezésekre hagyatkoztunk... és mit ne mondjak, megéltem pár kellemetlen pillanatot. Egyszer sikerült eltalálni, szerencsére csak a tenyerével, máskor az utolsó pillanatban mozdultam el vagy kaptam félre a kezemet a közeledő láb vagy ököl elől. Félelmetes volt az ellenfél... oké, azért én se voltam kutya, kis híján egyszer majdnem meglegyintettem a kobakját és az esetek többségében koordináltam a történéseket. De hát azok a kellemetlen esetek... mindenesetre ez hosszú percekig így ment, kerestük a támadható felületet egymáson, meghiúsítottuk aztán a másikat. Aztán a lány úgy döntött, hogy emeli a tétet, amikor lekapta a fáklyát a helyéről. Először azt hittem, hozzám vágja, de csak eloltotta végül. Erre hátrébb léptem jópár lépést. Na tessék, nők, csak bonyolítják a helyzetet. Megtehettem volna, hogy előveszem a lámpámat és körbevilágítok, de annyi erővel egy céltáblát is akaszthatok a nyakamba. Ellenben ő se látott... legalább is reméltem, hogy nem lát. Ő nem ember, tudja a fene, mire képes még az átalakuláson kívül. Vettem egy mély lélegzetet, ahogy azt tettem, amit ilyenkor mindig is tenni kell: alkalmazkodtam a kialakult helyzethez. A szememet lehunytam, ezzel egy információ szerző forrást ki is kapcsoltam. Már tudtam két másik, sokkal fontosabb érzékszervemre koncentrálni: a hallásomra és a tapintásra. Sötét helyeken való harc esetén ez a kettő kapja a legnagyobb szerepet. Nem mozdultam, egy helyben álltam és figyeltem a környéket. Csak a kezeimet mozgattam lassan, teljesen random irányba. A mozival ellentétben így nagyon nehéz védekezni, egy jól irányzott célzott ütést nem lehet kivédeni, csak szerencsével... ám ha van valami kapcsolódási pont a másikkal, akkor elég hamar megváltoznak a körülmények...

Mindig gondolkodóba estem mikor megemlítette vagy a testvéreit vagy a szüleit. Emlékszem nem igazán kedveltek mikor elkezdtem Cori-val járni és azóta sem tettünk túlzottan sok pozitív lépést a kölcsönös imádat felé, habár mindkét fél elfogadta egymás létezésének és létjogosultságának tényét.
- Kikérem magamnak! Az igenis egy innovatív és ízletes műremek volt mint sütemény és mint építkezési kötőanyag! - vigyorogtam rá visszagondolva a drágám első lépéseire a karrierjének hosszú lépcsőin.
Nagy nehezen elmondta mi is nyomja a lelkét. Hát igen sokszor én is elgondolkodom azon, hogyan fogunk mindketten főállásban dolgozva időt szakítani a házvezetésre vagy akár néha egymásra is. Jelenleg jól alakultak a dolgok de azért vennem volt a félelem.
Cori felállt és már nekilátott pakolni és mosogatni, habár a lábát nem kellett volna terhelni de tudtam, hogy mondhatok neki akármit úgy sem fog kötélnek állni. Főleg, hogy látszik az előző téma mennyire megérintette őt. Ismerem, ilyenkor el kell valamivel foglalnia magát, hogy az érzelmeit le tudja gyűrni.
- Igen Mama jól laktam, tele a poci - mondtam kisfiússá vékonyítva a hangomat mókásan, majd én is segítettem kicsit pakolni.
Ahogy nekilátott mosogatni pár pillanatig még csendben voltam de végül odaléptem mögé, óvatosan - hogy meg ne ijedjen - és átkaroltam őt egyik kezemmel a válla felett átnyúlva másikkal pedig a melle alatt keresztbe nyújtva. Nagy puszit nyomtam az arcára és azt mondtam:
- Figyelj édesem. Én mindig itt leszek melletted és támogatlak téged. Azért vagyok, hogy elmond ha gond van és segítsek mert én mindent megtennék érted. Együtt mindent rendbe rakunk és meg látod tökéletes életet hozunk össze magunknak jó? - nem engedtem el.

Jókedvűen kacagtam Chris kijelentésén és csak a fejemet ráztam, hogy itt van egy olyan gyerekorvos, aki szerintem még a gyerekek között is eltudna veszni rövid időn belül, ha bezárnák egy csapat óvodással egy kicsi terembe.
- Azért, az építőiparban nem állta volna mega helyét, de kilencven kilenc százalékos só tartalma miatt igen csak értékelte volna az a bolt, amelyik tengervizet állít elő.
Nevettem, aztán egy kis idő után, ahogy lecsillapodtam nekiláttam elmosogatni a dolgokat. Az a fura késztetés, hogy sikoltva rohanjak haza anyuékhoz, egyre csábítóbban vonzott, de igyekeztem kiverni a fejemből. Itt voltam huszonhárom évesen, és rettegtem attól, ha belegondoltam, hogy nekem kell megcsinálnom a házimunkát, felügyelni, hogy mindig legyen valami a hűtőben, hogy minden este legyen vacsora és a többi. Gondolataimból a „mama” hozott vissza. A vállam felett ránéztem és egy rosszalló pillantást mértem rá.
- Szívem, én nyitott vagyok a szerepjátékra, de azért ennyire nem.
Vigyorogtam rá, aztán pár pillanatig még néztem, majd újból gondolataim hálójába ragadtam és folytattam a mosogatást. Aztán, ahogy megéreztem, hogy mögém lép, majd pár pillanat múlva a kezei is körém fonódtak lehunytam a szememet. Olyan nehéz volt ellenállni, hogy ne forduljak meg és bújjak a kezei közé. Imádtam, amikor ilyen figyelmes volt, és általában ez elég gyakran jellemző volt Chris-re. Csendben hallgattam a szavait, aztán elzártam a csapot, a kezemet pedig egy konyharuhába töröltem, majd megfordultam, hogy az arcába nézhessek.
- Igen, tudom, és nem is akarok ezen változtatni, csak, annyira szokatlan, de majd igyekezni fogok, hogy beleszokjak.
Motyogtam, aztán kezeimet a nyaka köré fontam és megcsókoltam puha ajkait. Egy ideig csak csókoltam, beletemetkeztem, hogy ne kelljen mással foglalkoznom.
- Szeretlek, nagyon-nagyon-nagyon szeretlek.
Suttogtam a mellkasába, és pajkosan hideg levegőt fújtam a mellkasára, hogy megborzongjon, aztán, amikor megláttam, hogy libabőrös lett elvigyorodtam.
- Na menjünk, gyorsan lezuhanyozok én is, aztán ledőlök. Eléggé fáj a lábam.
Motyogtam egy grimasz kíséretében, majd még utoljára hosszan megcsókoltam és elléptem mellőle, de a kezét nem engedtem el.
- Gyere, nem akarom, hogy félúton valaki elraboljon, te görög Adonisz testű doki bácsi.

Befejezte a mosogatást, elzárta a csapot, megtörölte a kezét és megfordult karjaim között. Kezeim ebben a helyzetben szinkronban a derekára csúsztak és ott ölelték körbe erősen, biztosan de mégsem durván. Szegénykém igencsak el van bizonytalanodva, de nem hibáztatom érte. Még csak most kezdődik számára az élet ami csodálatos egy részről más oldalról nézve azonban nagy és kegyetlen. De pont ezért vagyok én itt, hogy megvédjem és támogassam őt.
- Én pedig segítek neked, hogy minél jobban sikerüljön. - suttogtam majd megcsókolt. Viszonoztam a hosszú és forró ajkak pajkos játékát miközben védelmezőn körbeöleltem.
- Én is szeretlek téged. Mindennél jobban. Hé... brrrrr - rázott ki a hideg ahogy az éppen még meg nem száradt testemre ráfújt, libabőrös is lettem tőle. A kis szemtelen. Már épp ellentámadást indítottam volna mikor felidézte nekem, a lábával történteket. Igen ideje lenne végre lepihenni.
Elvigyorodtam a szavain majd csak annyit feleltem.
- Rajtam ne múljék! - hirtelen lehajoltam, benyúltam a lábai mögé és egy határozott mozdulattal felkaptam az ölembe.
- Nos akkor menjünk is. - kezeimben tartva óvatosan felvittem az emeletre.

Mielőtt a fáklya lángja egy utolsó szisszenő hanggal kialudt volna, még egyszer rá emeltem a pillantásomat, hogy az eszembe véssem, hol áll, milyen testtartásban. Találkozásig a hallásomra támaszkodva kell majd megítélnem, mindezen mennyit és hogyan változtatott, de ehhez kellett egy kiindulópont. Testtartásából ítélve arra készült, hogy a fáklyát fegyvernek fogom használni, neki pedig az ellen kell majd védekeznie. Logikus gondolat, de nem éltem a lehetőséggel. Nem szerettem tüzet használni a csatákban, inkább csak figyelmeztetésnek, főleg, ha mint most, fontos volt a másik személyazonossága, márpedig egy megégett arcú embert jóval nehezebb azonosítani. Ettől tehát nem kellett tartania.
Egy utolsó lobbanás, és teljes sötétség terült ránk, ezzel együtt pedig vaskos, áthatolhatatlannak tetsző csend is. Nyilván is, ahogy én, óvatosabbá vált. Nem csupán azért, mert ki tudja, mibe ütközhet bele, de ki tudja, mikor ütközöm én őbelé. Amíg mindketten láttunk, addig nem jelentet problémát, hogy a másik mennyire van tisztában az elhelyezkedésünkkel, hiszen ez az akkor még alapvető információ mindkettőnknek a birtokában volt. Most azonban mint valami kiváltság, hatalmas előnyt jelenthetett már az is, ha csak azt kiderítjük, hol áll az ellenfelünk. Hiába, az emberi agy által feldolgozott információk 90%-át a látásunkkal szerezzük meg. Vagyis kénytelenek leszünk most csupán arra a 10%-ra hagyatkozni.
Elsősorban a hallás és a tapintás, jelenleg eben a sorrendben. De ott volt még a szaglás is, hiszen a férfi dezodor, verejték, ruhájának textilszagát könnyedén el lehetett különíteni a csatorna orrfacsaró bűzétől. Mindezen érzékszervek mellett ott volt még az emlékezet is. Hogy hol állt, amikor utoljára láttam, milyen mozgásokra képes, milyen magas stb. Vagyis a 10% máris négyfelé oszlott el. 2,5-öt kapott mindegyik. Mi ez a 2,5 a 90-hez képest? Nagy hátrány volt természetesen a látás kiesése, de reméltem, hogy neki még inkább, mint nekem. Főleg, hogy neki nehezebb dolga volt, elvégre hiába idézte fel a mozdulataimat, termetemet, fogásomat, én ezen roppant könnyen tudtam változtatni.
Sárkányként most eszem ágában sem volt tüzet fújni, sem repülni, hiszen a fénnyel felhívtam volna magamra a figyelmet, a repüléssel pedig zajt és szelet keltettem volna, ami szintén könnyű célponttá változtatott volna. Helyette halkan lépkedtem apró talpaimon, hogy lehetőleg semmiféle zajt ne keltsek. Ha jól csináltam, nem is vette észre, hogy már nem egy felnőtt méretű emberrel áll szemben, hanem egy aprócska sárkánnyal. Akkor pedig még több előnyt csikarhattam ki magamnak.
Addig kutattam utána óvatos közeledéssel, amíg meg nem találtam a lábát. Akkor aztán nem hagytam neki egy tizedmásodpercnyi gondolkodási időt sem, hanem azonnal cselekedtem. Egészen pontosan nagyra tátottam a számat, és bokán haraptam.

Egy idő után sikerült kizárnom magamból minden olyan információt, ami nem volt szükséges. Befelé fordultam, nem törődtem a zavaró tényezőkkel. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy talán időben reagálni tudjak a lépéseire. Mert bizony most őt kényszerítettem lépéskényszerbe. Ha már megcsinálta magának meg nekem a bajt, akkor vegye a fáradtságot és mozogjon. Elvégre, ő akart annyira elkapni, le is zárhattuk volna az estét azzal, hogy szépen marad a fenekén Madonskynál és elalszik újra. De nem, jönnie kellett játszani a keménylányt. Na rendben van kislány, akkor döntsük el, kinek van jobb napja... bár... a manó rúgja meg, mégiscsak ő volt előnyben egy bizonyos szempontból. Én volt szokásom nőket verni, még akkor sem, ha ilyen a helyzet. Megvoltak a módszereim a leszerelésükre. Ezt pedig most is be kívántam tartani. Ha egy férfi jön utánam, akkor nincs ilyen gondom. Jól összeverem és bevágom a vízbe, majd elsétálok, mint ha mi sem történt volna. De így... túlságosan jó a szívem sajnos. Mindenesetre továbbra is koncentráltam a körülöttem levő dolgokra, fülelve. Hallottam ugyan valami súrlódásszerű hangot, de az hamar elhalt, semmi több. Szóval vártam, és vártam, ,,radaroztam" a kezemmel. Aztán egyszer csak beütött a baj, ahogy valami ráharapott a bokámra.
- Óóóó, hogy az a...
Mióta van a nőknek ilyen hegyes foguk... óóóó, hogy szakadna rá egy mázsa szar, hát nem átalakult megint ez a kis... au! Elkezdte cincálni a bokámat a fogával, de nem kockáztattam meg, hogy felemeljem a lábam és megpróbáljam lerázni. Túl súlyos ahhoz, hiába csak egy kissárkány. Helyette öklömmel jól fejbekólintottam, de nem értem el mást vele, mint hogy sajgott a kezem ő meg dühösen morgott és még jobban harapdált. De talán... na ideje kihasználni a ragaszkodását. Kihúztam a sugárvetőmet a tartójából és rálőttem a gyíkra, úgy, hogy nehogy magamat lőjen lábon... így egy kék kábítólövedéket lőttem ki rá, ami...

Amikor felkapott egy halk sikoly szaladt ki a számon, aztán kezeimet gyorsan a nyaka köré fontam.
- Hm.. ha belegondolok, így igen kényelmes lesz az emeletre jutni.
Vigyorogtam Christian-ra, aztán fejemet a mellkasára döntöttem, és egy apró puszit nyomtam a nyakára. Egy ideig csendben néztem magam elé, míg fel nem értünk az emeletre Aztán, ahogy az utolsó lépcső fokot is megmászta velem, ránéztem és elmosolyodtam.
- Chris, mit szólnál, ha összehoznánk egy kisbabát?
Kérdeztem hirtelen Nem pontosan tudtam, hogy miért is mondtam ezt, aztán ahogy gyorsan átvillant a fejemen egy kép, ahogy Christian egy kicsit tart a kezében akaratlanul is, de egyre jobban akartam a dolgot.
- Ezelőtt már beszéltünk róla, és..
Kezdtem lassan mondani az érveket, de közben mindvégig kérdő tekintettel néztem Christian-ra.
- Mi se leszünk már fiatalabbak, és anyu be tudna segíteni az elején..
Tettem hozzá, aztán megsimogattam az arcát a kezemmel.
- Na? Mit mondasz a babaprojektre?
Néztem rá kérdő tekintettel, aztán, míg a válaszára vártam belecsókoltam a nyakába és ajkaimmal finoman csókoltam a bőrét, néha meg is haraptam, mert tudtam, hogy attól még jobban elveszti az eszét.

Lassan és óvatosan haladtam felfelé Cori-val, nehogy beüssem valahova a fejét vagy a lábát, amire különös figyelmet fordítottam. Közben erősen magamhoz öleltem. Szerette érezni testének melegét és bőrének tapintását a saját bőrömön testének melegét és szívének megnyugtató dobbanásait. Félúton felfelé ért a kérdés. Nem reagáltam rá semmit, csak halványan mosolyogva mentem tovább és élvezkedtem aranyos kislányos zavarát. Próbált érvelni, próbált magyarázkodni, de olyan aranyos volt, hogy nem akartam félbeszakítani vagy közbeszólni. Hallgattam és haladtam felfelé. Tudtam, hogy egy nap ide is elérünk habár meglepődtem,hogy most és pont ő hozakodott fel a baba ötletével. De hát ki vagyok én, hogy megtagadjam ezt az örömöt a kedvesemtől? Egyből a hálószobába vittem őt, gyengéden leraktam az ágyra, felé hajoltam és hosszan megcsókoltam.
- Kérésed számorma örömteli parancs. - mondtam majd a nyakához hajoltam és gyengéden csókolgatni kezdtem apró, szemtelen mozdulatokkal.

Kicsit kétségbe estem, amikor nem válaszolt semmit a kérdésemre. Már azon voltam, hogy megkérem tegyen le, és elmegyek zuhanyozni, aztán, amikor letett az ágyra, fölém mászott egy válaszolt a kérdéseimre elmosolyodtam, és halk sóhajok közepette hagytam, hogy a nyakamat csókolja. Halk sóhajok közepette élveztem a csókjait, miközben kezemmel igyekeztem róla lehúzni azt a fránya törölközőt. Ahogy egyre jobban izgalomba jöttem kezeim gyorsabban és gyorsabban kezdtek a testén cikázni, és alig bírtam ki, hogy ne karmoljak finoman a bőrébe. Annyira jól csinálta, hogy nem kellett túl sokat erőlködnie. Míg ő a nyakammal foglalkozott, és a hátát simogattam, néha a fenekébe is belemarkoltam és közelebb húztam magamhoz, lábaimat pedig szétnyitottam, hogy ott érjünk össze, ahol össze akartunk forrni.
- Chris....
Nyögtem a levegőbe, amikor a feszültség egyre jobban elhatalmasodott felettem. Körmeim egyre erősebben martak a bőrébe és alig bírtam magamban tartani az epró nyögéseket és sóhajokat. Megőrjített, amit az ajkaival csinált. Teste szorosan az enyémnek simult és éreztem, ahogy kemény mellkasa az enyémhez ér. Az illata körüllengett, mindenhol ott volt, és ez még jobban felizgatott. Alig bírtam eltolni magamtól egy kicsit.
- Christain... úgy érzem, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, rajtad túl kevés, rajtam túl sok minden van.
Vigyorogtam ördögien, aztán hosszan megcsókoltam, majd kiügyeskedtem, hogy én kerüljek fölé és amikor ez megtörtént lovagló ülésben a derekára csücsültem. Aztán lassan lehúztam a pólómat a fejemen keresztül, majd egy lassú, kecses mozdulattal a melltartómtól is megszabadultam Közben csábosan néztem rá, miközben az alsó ajkamat rágcsáltam kicsit zavaromban. Öt éve voltam már vele, de még mindig nem bírtam megszokni a tekintetét magamon.

Corinne halk nyögései és sóhajai arra engedtek köveztetni, hogy élvezi amit csinálok így nem tétlenkedtem, tovább folytattam a kellemes kínzást. Kezei közben a testemet járták, simogatták, helyenként csíntalanul belém karmoltak, persze nem erősen csak amolyan izgató módon. Meg is volt a hatása, a törölköző igencsak kényelmetlenné vált, de ettől kedvesem hamar meg is szabadított.
Öt éve ismerem Cori-t. Eleinte a személyisége volt az ami főleg megfogott, valahogy olyan csodálatosan természetes és aranyos volt minden amit csinált, mondott vagy mutatott. Egyre több időt akartam vele tölteni, vele akartam beszélgetni és valamiért boldogságot akartam neki adni, hogy aztán láthassam a mosolyát. Mi mást hívnak szerelemnek ha nem ezt? Mindezen felül azonban a teste is több mint kielégítette azóta is a vágyamat.
A szép arc, a gyönyörű szőke haja mindig megbabonáztak. Puha ajkai, melynek minden egyes csókja édes és éltető erőt sugároz belém történjék bármi, finom selymes bőre, aminek puszta érintésétől nyugalom, kényelem és vágy fog el.
Ahogy hallgattam pihegését, apró nyögéseit és sóhajait engem is egyre jobban elfogyott a vágy, a szenvedély és a tűz. Tovább folytattam a kis játékot ő pedig csak vonaglott alattam, teste robbanásig feszült a kéjtől.
Szavaira elvigyorodtam és már épp válaszoltam is volna mikor néhány mozdulattal fordított a kockán.
Hátamra kerültem eleinte meglepődtem, de aztán végül inkább csak kezeimet fejem alá téve kényelmesen elnyúltam és gyönyörködtem a feltáruló látványban. Kedvem lett volna egyből letámadni a csupasz melleit de végül úgy döntöttem várok még a következő lépéseire.
- Milyen gyönyörű lány, milyen gyönyörű test. - vigyorogtam párom zavarát látva.

/+18/

- Szeretlek.
Búgtam érzéki hangon, és finoman a mellkasára dőltem, hogy újabb csókban forrjak vele össze. Hosszan csókoltam édes, puha ajkait, miközben kezemmel a hajába túrtam és úgy vontam finoman magamhoz. Egy ideig csak csókoltam, puha mézízű ajkaiba vesztem, aztán finoman lejjebb csúsztattam az ajkaim a nyakára, majd egy kis idő után a mellkasára. Apró, lehelet finom puszikkal jutalmaztam a testét, miközben finoman összekulcsoltam a kezeinket.
- Akarlak...
Súgtam a füléhez hajolva, majd belecsókoltam a nyakába é lassan elkezdtem kigombolni a nadrágomat. Amíg én azzal szerencsétlenkedtem tovább csókoltam a nyakát, aztán, amikor sikerült végre valahára kigombolni a nadrágot, még utoljára megcsókoltam, aztán finoman leszálltam róla és levetkőztem teljesen. Amint kész voltam ismét fölé másztam, megcsókoltam és megsimogattam az arcát. Egy ideig csak a szemébe néztem, miközben a csípőmet kezdtem tekergetni, hogy feltüzeljem a kedvét és a vágyát.
- Most már nagyon nagyon akarlak..
Nyögtem, ahogy egyre jobban éreztem magamban a nyomást.