Argus Magánnyomozó-iroda

- Aha, hát persze. Pont így viselkedik az, aki nem gyűlöli őket és nem fél tőlük. Persze hihetném, hogy csak én nem vonzom, de látom a szemében, hogy nem így van.
Elfordultam tőle, és leültem az íróasztalom sárkára. Igyekeztem látványosan unatkozni. A karomat szemléltem, felemeltem a kezemet, leeresztettem. Ha nagyon odafigyeltem, és beleadtam mindent, amit a fejembe ültetett chip hozzáadott az érzékelésemhez, halványan mintha hallottam volna a műkaromban dolgozó, elvileg tökéletesen néma szervomotorok zümmögését.
Felnéztem.
- Szóval, mi legyen? Vacsora, csók, egy kis vodka?

- Túl sokat képzel magáról! - Nem tudtam mire vélni a viselkedését. Közömbös lenne? De az nem lehet? Hogy maradhatna higgadt, mikor... mikor én ilyen ideges lettem a beszélgetésünktől? A szívem majd kiugrott a helyéről és a torkom is kiszáradt. És igen, dühös voltam! Dühös, mert ő ilyen... ilyen volt! Nagyot nyeltem, majd megnedvesítettem a szám. - Magának munka, nekem távozás legyen. Ne is raboljuk egymás idejét... - Intettem Shivának, hogy hozza a táskám.

Vállat vontam és leszálltam az asztalról. Tettem egy lépést az ajtó felé én is, majd inkább megálltam.
- Maga tudja. Volt pár perc, amikor azt hittem, nem egy unalmas nőszemély, de mindent megtesz, hogy erre rácáfoljon. Vajon ez is egyfajta védelmi mechanizmus magánál? Inkább érdektelennek próbál tűnni, hogy békén hagyják? De végül is nem érdekel. Mondanám, hogy a vacsorameghívásom fennáll, de van némi férfiúi büszkeségem, és nem feltétlen esik jól neki a sorozatos visszautasítás.
Aztán mégis utána léptem, a karjánál fogva megfordítottam és átkaroltam a derekát. Magamhoz húztam.
- Nem minden vadállatot olyan könnyű megszelídíteni, mint ezt - intettem a fejemmel a táskát cipelő farkas felé -Attól még, mert kedves vagyok magával, nem leszek a szolgája. Ezt jegyezze meg. A vacsorameghívás nem esdeklés a részemről. Kiváltság magának. Végre valaki nem magán keresztül akar hatalomhoz jutni.
Elengedtem a derekát, és hátraléptem.
- De a maga dolga az is, mit kezd ezekkel az információkkal.

Beleszédültem abba, ahogy a karjába zárt. Éreztem a lehelletét az arcomon, és ijesztően jól esett. A lában földbe gyökerezett, a szavak a torkomon akadtak. Hiába engedett el, hiába sértegetett, én lefagytam. Csak néztem őt... Halványan éreztem, ahogy Shiva megböki az orrával a lában...
- Csak... csak... - Mit is akartam mondani? Vissza akartam vágni. - Ha akarnám is, hogy férfi kihasználjon, az sem maga lenne! - Nem mertem megmozdulni. Félő volt ugyanis, hogy a lábaim nem tartanának meg tovább.

A mellkasom előtt összefontam a kezeimet, és gúnyosan elmosolyodtam.
- Látom, nem figyelt. Nem érdekel a pénze. Nem érdekel a befolyása. az se érdekel, a jövőbe lát-e, vagy tud-e adni nekem egy magánhadsereget ragadozókból. Engem maga érdekel. Nem Morgana Valeur, a telepaták Elnöknője... Őt leszarom. Engem csak az az ijedt nő érdekel, aki itt áll az irodámban, akinek gyönyörű szemei vannak és aki valamiért másnak akar látszani, mint ami. Engem az érdekel, kicsoda valójában.
Aztán hátat fordítottam neki, az asztal mögé mentem és leültem.
- Persze nem kell hinnie nekem. Nyilván nem is fog. Tudja, mit? Nem is érdekel, hisz-e.

- Most már komolyan kezd idegesíteni! - határozottan megerősödtek a lábaim. A férfihoz léptem. Igencsak rossz lehetett a kisugárzásom, mert Shiva a földre hasalt és ijedten nyüszített egyet. - Az elnök is én vagyok! Ilyen lettem, és igen egy férfi miatt! Már kihasználtak minden módon, ahogy lehetséges volt. Bocsássa meg nekem, hogy ezt nem hagyom még egyszer. -mondtam gúnyosan. - Magától meg egyszerűen undorodom!

Vállat vontam, szinte teljesen közönyösen.
- Még mindig nem figyel. Már mondtam, hogy nem akarom kihasználni. Nincs semmije, amire vágynék... Na jó... Ez nem teljesen igaz. De... Nézzem rám. Maga szerint mit akarhatnék? Politikai befolyást? Nevetséges. Pénzt? A vodka olcsó, az iroda saját, a kocsim meg magam szerelem. Esetleg belső információkat? Azt, hogy belenézzen nekem fejekbe, ha képes rá? Arra én is képes vagyok, ez a szakmám. Csak nekem kicsit tovább tart. Szóval használja végre az eszét, ha szorult valamennyi a csinos fejecskéjébe, és lássa be: csak, mint nő érdekel. Nincs ebben semmi trükk.

Legszívesebben felordítottam volna.
- Nem. Vagyok. Látnok! - Idegesen kezdtem mászkálni. - Ostoba, igénytelen, műveletlen, koszos, bárdolatlan, nyers, sértő, dühítő, erőszakos! - Akkor miért is izgat ennyire? Nevetni támadt kedvem. Bár tudnám, hogy örömömben, kínomban, vagy csak a kimerültség miatt-e? Inkább elvettem a táskámat Shivától és az ajtó felé indultam. Mint aki, meg se hallotta, amit mondtam... Vajon szándékosan?
- Maga nem is tudna kihasználni, hisz még lehetőséget sem kap rá. - mondtam higgadtabban, a férfinak háttal.

- Ha nem látnok, hát nem látnok - mondtam - Tényleg nem érdekel. De én a maga helyében leállnék a sértegetésemmel. Megmondtam, hogy nem minden vadállatot könnyű megszelídíteni.
Megint ittam egy korty vodkát, ezúttal főleg azért, hogy meg tudjak nyugodni. nem szerettem, ha sértegetnek. Nagyon nem szerettem.
- Na jó... Kezd elegem lenni magából. Ha az a mániája, hogy mindenki csak bántani akarja magát, soha a büdös életben nem lesz boldog. Engem viszont fáraszt ezzel a hülyeséggel, szóval vagy előveszi a jobbik eszét, és belátja, hogy semmi okom bántani magát, vagy kívül tágasabb.

- Nem érdekel mit akar vagy mit nem. Csak csinálja, amiért fizetem. Törődjön a maga dolgával, legyen az az alkohol függősége, vagy mit bánom én. Bár, amennyit fizetek magának, abból már telne néhány illem órára, vagy bármi másra, hogy ne legyen ilyen oktalan és civilizálatlan! - most már azért nem akartam menni, hogy a férfit idegesítsem és megtoroljam, hogy ilyen helyzetbe hozott. - Magára az a szó, hogy taszító, túl kedves!

Felálltam. Jóval magasabb voltam a nőnél, de ahhoz, hogy fölé magasodjak, túl messze volt.
- Nos, ahogy akarja. Ha így látja a dolgot, megkérem, hogy távozzon. Most. A pénzét vissza fogom utalni. Általában nem válogatom meg a megbízóimat, de maga túl ostoba és beképzelt ahhoz, hogy elviseljem. Lehet, hogy inkább Light-nak kéne dolgoznom. Ha maga ennyire utálja, akkor nem lehet annyira rossz.
Azzal az ajtóra mutattam, jelezve, hogy tűnjön el végre. Nem is emlékeztem, mikor dühítettek fel utoljára ennyire.

Nem estem kétségbe, de lehet, hogy csak azért, mert túl dühös voltam. A férfihoz léptem és a szemébe néztem, bár fel kellett emelnem a fejem.
- Hát rendben. Csináljon, amit akar! - Nem éreztem úgy, hogy megtoroltam volna a sértést, de nem is tudtam mit mondani. Csak álltam és a férfit néztem. És kavarogtak az érzelmeim, a gondolataim és a gyomrom. - Bár nem hiszem, hogy lesüllyedne a szintjére... - Bár, hogy ki és kinek a szintjére, azt nem tudtam volna eldönteni.

Elfintorodtam a gyenge visszavágás hallatán. Ugyan már, gondoltam, tudsz te ennél jobbat is...
- Legalább kettőnk közül én tényleg azt teszek, amit akarok. Egyszer magának is ki kéne próbálnia. Levetkőzhetné ezt az idegesítő szerepet meg még egy s mást... Szerintem ellazítaná. Már ha talál olyan idiótát, aki kivárja, hogy eldöntse végre, mit akar, mert én kiszálltam a játékból. Továbbra is ott az ajtó maga előtt.
Megint karba fontam a kezem, és vártam. Nem tudtam, vajon akarom-e, hogy elmenjen.

Nem tudtam, hogy el akarok-e menni. Igen! Nem! Csak néztem továbbra is határozottan a férfi szemébe, és saját emlékeimbe zuhantam. Phillipe... A fájdalom, a félelem. Jason... a hasonlósága Phillipe-re és mégis, valamiféle bizarr vonzódás. És a nyomozó... Összerezzentem, majd visszanyeltem mindent, ami ki akart törni belőlem és szó nélkül az ajtó felé indultam. Ismét. Talán utoljára.

Próbáltam az arcából olvasni, de nem ment. A szemembe nézett, és láttam a haragot, meg talán még valami mást is, de hát nekem nem voltak különleges képességeim... Nem tudhattam, mit gondol vagy mit érez.
Továbbra is csak álltam ott, és akkor sem szólaltam meg, amikor az ajtó felé indult. Végül, mikor a kezét a kilincsre tette, mégis rászántam magam a beszédre.
- Nem muszáj elmenekülnie. Itt is maradhat. Egyszer legyen bátor.

Ha nem ő szól, talán magamtól torpanok meg. Nem fordultam felé, csak álltam. Miért nem lépek? Mindig tudom mit akarok és azt véghez is viszem. Mi siklott félre? A dolgok kicsúsztak a kezeim közül...
- És miért maradnék? Most mondott fel. Nincs dolgunk egymással, hacsak nem akar zsarolni azzal, amit megtudott. - aztán halk kuncogás hagyta el ajkaimat. - Hát pont ez a baj. Hogy nem vagyok bátor, pedig eddig az voltam.

Vállat vontam, bár, mivel nem fordult meg, ezt nem láthatta.
- Miért maradna? - kérdeztem vissza - Hát, talán mert nem akar elmenni. Talán nincs kedve visszamenni az unalmas szobájába, ahol bármikor zaklathatja az a féreg. Talán egy estére maga mögött akarja hagyni az uralkodás gondjait. Talán egyszer az életben azt akarja tenni, amire vágyik, ahelyett, amit tennie kell. Mert persze, az a szabályszerű és helyes, ha most itt hagy. Mint ahogy az is helyes, ha soha többé nem áll szóba velem, vagy összeveret a testőreivel, amiért zaklatom. Ez mind helyes volna. De... Mégis itt van még. Tegye fel magának a kérdést, hogy miért.

- Mintha nem ezt tenném, mióta itt vagyok... - mondtam gunyorosan. Nehezemre esett beismerni, de igaza volt. - Rendben. Tegyük fel, hogy nem akarok visszamenni. De akkor is: miért maradnék, pont itt, ahol lelepleződhetek Jason előtt? Pont magával? És maga miért akarja, hogy itt maradjak? - Shiva elunva a várakozást visszasétált és kényelmesen elhelyezkedett a szőnyegen.

Elgondolkodtam.
- Hát, úgy sejtem, nem igazán tud máshová menni. Maga erős nő. És az erős nők nem tartanak fenn menedéket, se búvóhelyet, nincs szobájuk egy megbízható barát házában, ahol eltűnhetnek pár napra. az erős nők, mint maga, sosem menekülnek. Vagy éppen, hogy mindig... Nézőpont kérdése. És... Én itt vagyok. És vagy vonzom, és azért akasztom ki ennyire, vagy tényleg ilyen borzalmasnak lát, de azt meg nem tudom elképzelni. Tehát a kérdés a következő: miért maradjon a férfivel, aki vonzza, ahelyett, hogy visszamenne az üres szobájába, ls hagyná, hogy Light időnként buzerálja egy kicsit? Ugye így már sokkal egyértelműbb a válasz?
Aztán ittam egy kortyot, elhatároztam, hogy aznap utolsót. Folytattam.
- Én pedig már elmondtam, hogy miért akarom, hogy maradjon. Ha figyelt, tudja.

Emlékeztem minden szavára, de mégse tudtam. Szórakozásból? Abból egy életre elegem volt! Nem akartam, hogy még egy férfi rajtam, vagy velem szórakozzon.
- Ismét téved. - fordultam felé. - Van egy menedékem a Földön. - Egy vidéki ház, a cégem egyik telepén.- Tényleg olyan nehéz elképzelnie, hogy valaki nem a macsót látja magában? A hős megmentőt, akinek a karjaiba kell omlani? A nagy és erős férfit, akiből egy szelet is áldás? - köhintettem.- Még a végén felnevetek.

- Örülnék, ha meg tudnám nevettetni - mondtam saját magamat is meglepve - Gondolom, szép lehet, amikor szívből nevet.
Kijöttem az asztal mögül, és a másik oldalán nekidőltem. Méregettem kicsit a nőt.
- Nos... Tulajdonképpen igen, erről van szó. Nem ártana, ha a karjaimba omlana, és megmenthetném saját magától. De... Nem erőltetem. Az ajtó még mindig nincs zárva.
A leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok és miért. De kezdtem élvezni.
- Szóval a döntés a magáé.

Felhúztam a szemöldököm. Egyfelől sarkon akartam fordulni és vissza se nézve elszelelni. Ez lenne a gyáva és helyes döntés. De másfelől maradni akartam. Azért, hogy bosszantsam a férfit és azért, hogy a karjaiba vessem magam.
- Hogy magamtól mentene meg? Ez... egyszerre vicces és szánalmas. Köszönöm, de meg tudom védeni magam... még magamtól is. - kuncogtam, bár magam se tudtam miért.

Szomorúan elmosolyodtam, és megint az ajtó felé intettem.
- Ha úgy érzi, elég bátor ahhoz, hogy saját magával is megküzdjön, nekem mindegy. Ott az ajtó. De nekem akkor is az az érzésem, hogy nem akar elmenni. Különben már rég máshol lenne, nem igaz?
Ellöktem magam az asztaltól, és a nőhöz léptem. Magam felé fordítottam, és a szemébe néztem.
- Döntse már el végre, hogy mit akar.

Ismét túl közel volt hozzám, hogy gondolkodni tudjak. És a szeme... Hátat fordítottam neki.
- Nem, nem akarok elmenni. Fáj beismernem, de attól tartok a nyers stílusa ellenére, maga az egyik legjobb magánkopó. Nekem pedig nincs sok időm és türelmem másikat keresni, főleg, hogy maga már ismeri a helyzetet. - Kifogásnak... kifogástalan. De az igazságtól távol állt. Viszont ebben legalább biztos voltam, ellentétben a maradásom okaival.

Ahogy elfordult, az ég felé pillantottam, és mélyet sóhajtottam. Valahol még szórakoztató is volt, amit mondott, de ezzel együtt is idegesített. Nem megy el, mert nincs kedve másik kopót keresni... Ugyan már.
- Ha csak ezért marad, nyugodtan indulhat. Továbbra is vállalom az ügyét. Még fizetésemelést sem kérek, pedig amilyen nehéz magával, megérdemelném.
A farkasra néztem, aki jól idomított kutya módjára a szőnyegemen ült. Hm... Azt hiszem, messze a legtisztább dolog volt, ami mostanában a szőnyegre került, így nem volt mibe belekötnöm.
- De ha már itt marad, mert... Khm... Jó hekus vagyok, akkor üljön le. Ha gondolja, jó hekus módjára rendelhetek valami vacsorát is. Szigorúan üzleti alapon - tetem hozzá, és a hangomban alig volt gúny.