Parancsnoki iroda

Jack Carthy parancsnok irodája.

Azt hiszem ez az a hely, ahová a legtöbben, vagyis inkább mindannyiunkat említhetném, hogy nem szeret túl sűrűn bejönni, de hát, ha hívatják, akkor muszáj.
A szakaszparancsnokom szólt, hogy a főnök látni óhajt és én tudtam, hogy valaki megint zokon vette, hogy kicsit vehemensebben léptem fel, mint ahogy kellett volna, de hát ez már csak így megy, ha az istennek sem akarja kinyitni a száját, mikor tudtam, hogy ő bújtatja azt a gyilkost, aki kinyírt egy egész családot, hogy szerezzen magának narkóra pár dollárt.
Ilyenkor kicsit felmegy a pumpám, de hát ez eléggé érthető. Mondjuk lehet, hogy nem kellett volna eltörnöm az orrát, de ki gondolta volna, hogy beleugrik a vállára szánt ütésbe. Azt azért nem állítom, hogy könnyet hullattam érte. Viszont már akkor fenyegetőzött valami ismerőssel a minisztériumban.
Az ajtóhoz érve kopogtam, majd ha engedélyt kaptam, beléptem.
- Jimmy O'Connor jelentkezik, uram! - álltam meg mereven a parancsnok előtt.

Mély sóhajjal dőltem hátra a kényelmes székben. Néha nagyon utáltam, hogy ide kényszerültem. Na jó, az, hogy kényszerültem, azért talán túlzás... De az olyan esetekben, mint ez a mostani is, amikor ilyen idióta aktatologatást kell végezni, akkor mindig visszavágyom a terepre.
Elővettem a fiókból a laposüvegemet, meghúztam majd eltetettem. Szivart kotortam elő, haraptam, köptem. Rágyújtottam. Ekkor kopogtattak. A fenébe! Azt hittem, legalább a napi szivarom nyugton elszívhatom, mielőtt ideér ez az O'Connor...
- Nyitva - mondtam a szokásosnál kicsit vastagabb akcentussal, mert nem vettem ki a számból a szivart.
Belépett a delikvens. Megint. Nem az első eset. Csak azért nem rúgtam még ki, mert amúgy jó zsaru. De attól még fegyelmezetlen.
- Üljön le. Na szóval... Kaptam egy üzenetet a földről. Valakinek nagyon nem tetszett egy bizonyos betört orr. Leszarom, hogyan végzi a munkáját, amíg a testület nem szívhatja meg emiatt. De tudja, milyen szarul állunk. Egy kis támogatás elvonása a csőd szélére lök bennünket. Ki tudjuk valahogy magyarázni ezt a hülye esetet?

A kapitány nem volt az a fajta, aki nagyon adott volna a szabályok mindenáron való betartására, de azért nem ártott, ha az ember nem húzta ki nála a gyufát.
Mikor hellyel kínált leültem vele szemben és kíváncsian vártam, hogy mit mond. Persze nem lepett meg, hogy pont ez a téma merült fel, hiszen ezt is vártam.
- Igazán sajnálom parancsnok, de maga is tudja, hogy az a féreg másként nem lett volna hajlandó beszélni és akkor a gyilkosunk szépen meglép.
Nem akarom szépíteni a szerepemet, hiszen az eredményét ő is látta, a gyilkost behoztuk és most egy cellában várja, hogy kivégezzék, bár legszívesebben megtettem volna magam.
- Az emberünket, aki a vérző orrát siratja, talán meg lehetne fogni egy kis orgazdasággal. - mondom egy kis gondolkodás után. - Láttam nála egy-két érdekes cuccot, utána lehetne nézni, honnan vannak. És, ha igazam van, akkor örömmel vonja vissza a panaszát. - vigyorgok a kapitányra kissé gonoszul.

Kifújtam egy adag füstöt. A kölyökre néztem.
- Lopott cuccok? Nem rossz... Csak attól még bosszúból visszavonathatja a támogatásunkat.
Elgondolkodtam. Megint gazdagítottam némi füsttel az iroda levegőjét.
- Azt kéne inkább megtudni, hogy a minisztériumi haverja nem sáros-e valamiben. Mit szólna egy kis kiküldetés a Földre? Ha ott találna valamit, azzal lehet, hogy elkapna valami csempészbandát. Csempészek a minisztériumban... - ábrándoztam - Nem is volna rossz.
Azzal megint eregettem egy kis füstöt.
- És ha földi tag nem sáros semmiben... Hát, el lehet intézni, hogy úgy nézzen ki, mintha az lenne.

Vigyorom csak szélesedett, ahogy meghallgattam a javaslatát, hiszen tudtam én, hogy a főnököt sem kell félteni, ha egy kis támogatásra van szükség a munkánk végzéséhez. Hiszen ezek ellen a férgek ellen sokszor másként nem megy. Kitaszított angyalnak kell lenni, hogy az ördöggel sikeresen vegyük fel a harcot.
- Ó, az még nagyszerűbb lenne, talán még a támogatást is meg lehetne növelni, ha ráhúzhatnánk valamit. – válaszoltam lelkesen, bár az, hogy ezért a földre kell utaznom, azért nem töltött el nagy örömmel.
Valamiért sosem szerettem más bolygókra utazni, de ha ez az ára, hogy tisztára mossuk magunkat és főleg magamat, akkor ezt az árat vállalom.
Én nem kételkedtem benne, hogy ha valamit találni akarok, akkor találok is, nem hiszem, hogy nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy szándékosan kreáljak valamit ellen, hiszen mindenki megpróbálja könnyebbé tenni valamilyen módon az életét.
- Kapitány, azt hiszem elkönyvelheti, hogy sáros lesz. És mikor kéne indulnom? Mivel még a fickót, akit behoztunk, ki is kéne hallgatni. Aztán meg a gyilkosság miatt elítélni és kivégezni, vagy ezt most nem magunk intézzük? Szívesen intézném magam. - sötétül el a szemem, ahogy a fickó tettére gondolok.

Én is elkomorodtam. Tudtam, mit tett az őrizetes. Megértettem a srác indulatát.
- Kap három napot. Nem. Ötöt. Nézzen át mindent tüzetesen. Bizonyítsa be nekem, hogy ő a gyilkos. Ha már teljesen biztos, és a bizonyítékokkal meggyőzhetünk bármilyen akadékoskodót, a magáé. Szar lenne, ha valami ügybuzgó jogász szétkapna minket eljárási hibáért. Így is eléggé páriák vagyunk, nem kéne még okot is adni nekik, hogy tovább szekáljanak.
Beleszívtam a szivaromba, kifújtam a füstöt.
- Legyen is sáros a földi tag. És ha véletlen nem az... erre is ugyanaz igaz. Ne látsszon, hogy nem volt az. Csak semmi hiba. Nem akarok feleslegesen magyarázkodni senkinek az embereim miatt.

Majdnem felpattantam, amikor meghallottam, hogy megkaptam a lehetőséget, hogy ha bebizonyítom a fickó bűnösségét, akkor magam nyírhatom ki. Ördögien mosolyogtam a parancsnokra és bólintottam.
- Meg lesz! Mivel nem nagyon foglalkozott a nyomai eltűntetésével, bízva az őt támogatókban, így nem lesz nehéz a bizonyítékokat megszerezni. Köszönöm kapitány! – néztem komolyan a szemébe, hiszen tényleg sokat jelentette ez, és nem csak nekem, hanem a fiúknak is, akik akkor ott voltak a helyszínen.
- A minisztériumi taggal meg nem lesz baj, uram. – nyugtattam meg a szivarozó felettesemet. – Ha mégis balul sülne el valami, akkor csak kenje rám az egészet. – ajánlottam fel, bár nem szívesen vonultam volna börtönbe, de erre nem is kerülhet sor. – Viszont lenne egy kérdésem, ha már beszélgetünk. – néztem rá és kis habozás után megszólaltam. – Maga szerint, ha maradt életben gyűjtő, akkor hol bujkálhatnak nagy eséllyel? Maga tapasztalt veterán, talán többet tud erről, mint én, és érdekelne a véleménye. A múltkor a földön láttam egy múzeumban olyan szkennert, amivel ki lehet szűrni, ha járkálna köztünk még pár belőlük, de azt mondták nem működik. – sóhajtottam boldogtalanul. – Pedig biztos jól jönne egy ilyen.

Ördögien elvigyorodtam, szivarral a számban.
- Ezt mondania sem kell. Természetesen magára kentem volna. Az első a testület, minden más, még a becsület is csak utána jön.
Nem mondom, hogy nem lepett meg a kérdése, de ha jobban belegondolok, nem kellett volna meglepnie. Végül is, mind eljátszottunk már a gondolattal, hogy mi van, ha köztünk járnak, nem? Ha megtanultak emberi alakot ölteni.
- Hát nem is tudom - mondtam - Nehéz ügy. Ha nekik lennék, én olyan helyet keresnék, ahol nem túl nagy a központi ellenőrzés. A legjobb egy nagyobb szikla lenne valahol az űrben. Vagy, ha feltételezzük, hogy képesek beolvadni közénk, akkor a Mars. Itt nem nagyon tűnnek fel. Egy-egy eltűnés, vagy ilyesmi nem oszt, nem szoroz, ha rondán akarok fogalmazni. Nyugodtan tevékenykedhetnének. De ugye nem foglalkozik ezzel komolyan? Ha maradtak is Gyűjtők, akkor azok kevesen vannak és nem jelentenek túl nagy veszélyt. Jobb volna, ha fontosabb dolgokkal foglalkozna.

Nem csalódtam a parancsnokomban és a szavaira el is vigyorodtam, bár tudtam, hogy más esetben meg a pokolba is az embereiért megy, ha úgy adódik, de hát ez volt Jack Carthy, ezért mentünk volna mi is utána a tűzbe is.
- Ahogy mondja! – bólintottam vidáman, de aztán, ahogy a Gyűjtőkre terelődött a szó, ismét elkomorodtam.
- Igen, én is valami hasonlóra tippeltem, és higgye el kapitány van okom azt feltételezni, hogy köztünk járnak. – ráztam meg a fejem a fejtegetésére. – Itt el is tudnak rejtőzni, hiszen erre van hely bőven, na meg ahogy mondta, nem tűnik fel, egy-két eltűnés sem, főleg, ha az utcán élőkből táplálkoznak. És ne féljen kapitány, - nézek a szemébe megnyugtatóan, - csak a szabadidőmben nyomozok utánuk, és hát ezért lett volna jó az a szkenner. – sóhajtottam fel. – Ha tévedek és tényleg mind elpusztultak, akkor ez csak az én hóbortom marad, nem igaz? – vontam fel a vállam. – A munkámat elvégzem rendesen, csak kíváncsi voltam, hogy maga mit gondol erről.

Vállat vontam, és még egy adag kékes füsttel gazdagítottam a lépésnyi iroda légterét.
- Civilben magasról teszek rá, élnek-e. Vannak olyanok, akiket ez foglalkoztat, engem nem. Parancsokként viszont nagyon remélem, hogy nincsenek: épp elég szörnyeteg rohangál a városomban nélkülük is. Ha talál egyet, kapja el és tépje ki a szívét. De azért ne bolonduljon bele a dologba. Láttam már ilyet. A rögeszme veszélyes dolog.
Újabb adag füst...
- És talált már valami nyomot? Bármit.
Kíváncsi voltam rá, vajon hogy halad ez a kutatás a Gyűjtők után. Még a végén kiderül, hogy igaza volt... Bár azt azért nem hinném.De láttam én már cifrábbat is...

Ez az én parancsnokom! Nem azt mondja, hogy hülye vagyok és nagyon gyorsan felejtsem el a gyűjtőket, hanem azt, hogy ha találkozom eggyel, akkor pusztítsam el. Pedig láthatóan nem hiszi, hogy vannak belőlük itt a Marson. Pedig vannak! Én vagyok az élő tanú rá! Na, persze nem fogom itt leleplezni magam, de hát már ő is találkozott az áldozataikkal, ha éppen nem bírták befejezni a lakomát.
- Nem, nem fog az agyamra menni, ígérem. – bólintok a kapitány felé komoran. – De sajnos igen, okom van feltételezni, hogy köztünk járnak, csak megtanulták ügyesen leplezni magukat. Az igazság szerint egyszer, - nyeltem egy nagyot és egy érzelemmentes maszkot húztam az arcomra, - régebben, még láttam is egyet, de valami megzavarhatta és elmenekült. – fejeztem be, a történet végét kicsit átírva. – Azóta tudom, hogy többen is vannak, de nagyon nehéz a nyomukra bukkanni. – nézek a szivarozó főnökömre feszülten, hogy ezek után mennyire néz majd bolondnak, vagy egyáltalán nem tartja-e hazugságnak minden szavam. Hiszen legtöbben így reagálnak.

Elgondolkodva bámultam a szivaromat. Aztán felemeltem a fejem. A srác szemébe néztem, és a fogaim közé haraptam a szivart.
- Nézze - mondtam azon a jellegzetes félig-teli-száj-hangon, ami a szivarozó emberek sajátja - Remélem biztos abban, hogy mit látott. Attól még, mert valami elmeháborodott metamorf valami olyanná alakult, ami be tud kapni egy embert, nem feltétlen volt Gyűjtő, remélem ezzel tisztában van.
Kivettem a számból a szivart.
- De ne értsen félre, nem nézem hülyének. Miért gondolja, hogy Gyűjtő volt?

Persze, mindenki ezt gondolja, hiszen a metamorfok is furábbnál furább alakot tudnak ölteni, de általában nem esznek meg senkit, ugye. Így aztán a főnök szemébe nézve, határozottan ingattam meg a fejemet.
- Teljesen biztos vagyok benne, hiszen láttam, amint nagyban táplálkozott a fekvő testből. – halkul el kissé a hangom, ahogy a szemem előtt még ma is tisztán látom azt a borzasztó emléket. – Gondolom ez elég egyértelmű. Még sosem hallottam, hogy egy metamorf evett volna valakiből, tudtommal ezt csak a gyűjtők teszik. Vagy tévedek? – kérdezem továbbra is a szemét fürkészve. – Szóval ez az oka, hogy azt gondolom, még van belőlük pár példány. Lehet, hogy csak pár, de én azért biztosra mennék és szabadidőmben nyomozgatnék, ha nem bánja uram. De, ha van valami ismeretsége a Földön, azt a szkennert nem tudná megnézetni?

Beleszívtam a szivarba, majd elnyomtam a hamutartóban. Kifújtam a füstöt.
- Nem bánom, hogy a szabadidejében nyomoz, amíg ezzel nem vet rossz fényt a testületre. Azt se bánom, hogy hazudik, nyilván oka van annak, hogy nem mondja el, miért olyan biztos a Gyűjtők létezésében. De ne akarjon már megetetni azzal, hogy a metamorfok közt nincsenek aberráltak, mert ilyet még Ben Jones se mondana soha, pedig ő a vezetőjük. Én láttam már kannibál metamorfot, ahogy kannibál embert is. A Gyűjtőknek ez az erők ellopásához kellett. De a morák is a többi fajból táplálkoznak. Meglepő, hogy pont őköztük nem láttam még ilyen állatot, mi? Ami meg azt a gépet illeti, amit említett, ha nem működik, akkor nem működik. Gondolom, nincs mérnöki végzettsége, és én nem is ismerek senkit, aki értene a háború előtti technológiákhoz.

Nem számítottam rá, hogy valahogy kiszúrja, hogy nem mondok neki el mindent, de hát már hallottam hírét az öreg vesébe látó szemeiről, így aztán inkább túl tettem magam azon, hogy hazugnak néz, hiszen az igazat nem mondhattam el, még nem. Legfeljebb, ha végeztem az össze rohadék gyűjtővel és magamat is le akarom lövetni. Na, majd akkor elmondom, hogy ki vagyok.
Az meglepett, hogy a metamorfok között is van kannibál, bár már embereknél hallottam róla, bár csak olyan legenda szinten. Így már azért értem, hogy miért is kételkedik abban, amit mondtam neki. Talán én is ezt tenném a helyében.
- Értem uram, és ezt nem tudtam, így talán tovább kell nyomoznom, hogy biztosra menjek. – álltam fel, hiszen lassan vége a meghallgatásnak. – És sajnálom, hogy nem használhatjuk azt a szekennert, de hát akkor ze van. – vontam meg a vállam, látszólag belenyugodva a dologba, de tudtam, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni.
Ha létre tudtak hozni egyszer egy ilyet, akkor most is tud valaki csinálni hasonlót, és én meg fogom találni.
- Akkor holnap indulok a Földre, ha gondolja uram, csak kérek egy nevet, hogy kit kell meglátogatnom. – húzom ki magam és ha megkapom a kért információt és engedélyezi a parancsnok a távozásomat, akkor lelépek.

//Köszönöm, nagyon megtisztelő volt főnök //

Néhány pillanatig még fürkésztem a fiú arcát, aztán vállat vontam. Nekem így is nagyon jó. Bíztam benne annyira, hogy reméljem, elmondja majd, amit kell, akkor, amikor kell. Addig meg hadd titkolózzon.
Lefirkantottam egy cetlire a nevet, címet, elérhetőséget, mindent és átnyújtottam neki.
- Akkor ahogy megbeszéltük. Semmi felesleges kockázat, oké? Leléphet.
Amikor elment, előkotortam a fiók mélyéről még egy szivart, és rágyújtottam. Érdekes fickó...

//Én is köszönöm! //

Az út a Marsig nem volt hosszú, ellenben eseménytelennek mondható. Út közben a Carthyról szóló hivatalos anyagot néztem át, hogy képet kapjak a személyes profiljáról. Érdekes figura volt. Keményvonalas, régi vágású katonának tűnt. Az a fajta, akit tisztel az ember a makacs, nyakas elveiért, de vigyáz is vele. Az ilyeneknek ez néha a realitásérzékére mehet. Ezeken gondolkodtam most is, míg megálltam az irodája előtt. Teljes, szénfekete uniformisomat viseltem, rajta a holdi űrvédelmi erők szignójával, katonai vállpántok, rangjelzések, a kitüntetéseim (egy részének) protokolláris verziója (ha az összeset ki akarnám rakni, amit életemben erre-arra szereztem, akkor ahhoz vagy húsz test kéne persze). Tányérsapka és hosszú kabát egészítette ki az öltözetet. Vagyis nagyjából olyan elegáns voltam, mint egy díszegyenruhás SS tiszt a negyvenes években. Pontosan ezt szándékoztam elérni. Sokan ilyen jellegű előítélettel tekintenek ránk, morákra, aki hallott rólam, az meg rám aztán hatványozottan. Carthy biztosan hallott. Őszintétlennek tűnne bármilyen könnyedebb viselet. Nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, nem vezetnek aktát bizonyos személyekről és annyira álszerény sem, hogy azt higgyem, én nem vagyok ezek között. A titkár szemei kimeredtek, ahogy végignézett rajtam, majd elnézést kérve berontott a főnökéhez, hogy bejelentsen. Miután visszajött és szólt, hogy bemehetek, szertartásosan lassú, kimért, katonás mozdulatokkal besétáltam az irodába és nyíltan, egyenesen a marsi parancsnok szemébe néztem:
- Du Saint-Étienne admirális, a holdi űrvédelmi erők altengernagya, Amets fenséges úrnő, minden morák királynőjének személyes küldötte és követe, szavának hordozója - mutatkoztam be, miközben leemeltem a fejemről a tányérsapkát. - Úrnőm rajtam keresztül is tolmácsolni kívánja szívbéli, baráti üdvözletét Önnek, Carthy parancsnok, egyúttal egyéb, diplomáciai természetű témában is szívesen venné, ha rajtam keresztül egyet s mást megoszthatnánk egymással, amennyiben erre tud időt szakítani.
Mondandóm közben az asztalához lépdeltem és miután megszabadultam jobb kezemről a bőrkesztyűtől határozott, egyenes mozdulattal kezet is nyújtottam a férfinak.

Éppen azon gondolkodtam, vajon szívjak-e el egy szivart, vagy töltsek egy pohár italt, mikor a kinti fickó, aki nagyon akart nálunk szolgálni, de nem felelt meg az alkalmasságin, berontott. Hogyaszondja Antoine du Saint-Exupéry van itt. Néztem rá bután, mire leesett, hogy nemrég említették a mora királynő egyik szolgájának jelenlétét itt, a Marson. Megfigyelés alatt tartom az űrkikötőt, úgyhogy az én tudtom nélkül innen se ki, se be.
- Saint-Étienne, te szerencsétlen - morogtam - Engedd be.
Hát, a híre megelőzte a fickót. Legendás katona volt. És ahogy láttam, ezt élvezte is, mert annyira nagyon katonának nézett ki, amennyire csak kinézhet valaki katonának.
Érzelemmentes arccal fogadtam a köszöntését, és ugyanígy ráztam meg a kezét is. Jó pont, hogy nem tisztelgett. Talán mégsem reménytelen...
Intettem, hogy üljön le, és ezt tettem én is. Aztán ránéztem.
- Szerintem ne raboljuk egymás idejét, altengernagy. Nagyon kis hal vagyok én a királynőhöz képest, szóval ha egyáltalán rám hederít, ráadásul ilyen barátságosan, akkor nyilván van valamilyen ajánlata a számomra. Tehát hallgatom.

Leültem a parancsnokkal szemben és felvillantottam egy könnyed, konvencionális mosolyt felé, ahogy biccentettem:
- Nos igen, tárgyalhatunk nem annyira a diplomaták, inkább a régi katonák módjára is - feleltem. Nem hazudtolja meg a hírét a pasas. - Nem lenne az, aki, parancsnok, ha nem hallott volna még az Amets úrnő fia, Amser herceg elleni támadásról, itt a Marson. Az ifjú mora orvos elvesztette az egyik szemét ebben az incidensben és noha ő maga nem különösebben neheztel ez ügyben, de ennek jelentősége tulajdonképpen nincs. Amets nagyméltóságú úrnő nem tűrheti el a mora uralkodócsaládon, annak bármely tagján esett sérelmeket, ez ügyben nem kívánunk foglalkozni a hatályos törvényekkel és szabályokkal, mellesleg megjegyzem: senkit nem érdekel, ha maguk akarnak - vontam meg a vállamat. - Annyit már tudunk előzetes felderítés alapján, hogy feltehetően kalózok támadták meg az ifjú herceget. Innentől Önnél pattog a labda Carthy parancsnok - dőltem előre, egymáshoz támasztva az ujjhegyeim könyököltem az asztalra. - Ragaszkodhat a szabályokhoz, törvényekhez és megkeresheti maga a bűncselekmény elkövetőit, avagy nem keresteti meg, ez az Ön döntése. Ha így cselekszik, egészen biztosra veheti, hogy a következő vezetői szenátuson a morák nem támogatják a rendfenntartók lehetőségeinek bővítését, jelentősen csökkentik anyagi hozzájárulásukat a szervezet fenntartásához, illetve had jegyezzem meg: rengeteg megfelelő tapasztalatú fajtársam van egy ilyen szervezet irányítására, vagyis egyszerűen ki is utasíthatják magukat a Holdról, hisz a feladatkörüket bármikor átveheti egy teljes mértékben helyi irányítású szervezet is. Jelenleg a miénk az egyik legstabilabb és legerősebb gazdaság a Naprendszerben. Az emberek és a metamorfok századok alatt nem voltak képesek még csak a Föld újjáépítésére sem. A Mars egy őskáosz, ingadozó alapokkal. Nos a másik lehetőség parancsnok, hogy megosztja az információit, amiket aktívan gyűjt ez ügyben és félrefordítja a maga és a kopói szemét, amikor az említett kalózok... nos... egyirányú utazást nyernek a Holdra. Én nyíltan beszéltem parancsnok, Ön következik - vontam fel a szemöldökömet.

Türelmesen hallgattam végig a szövegét. Meg kell hagyni, bő lére eresztette. Vajon aki halhatatlan, miért érzi úgy, hogy mindenki más is ráér örökké hallgatni őt? Na mindegy.
Elgondolkodtam. Aztán, próbálva mindenre emlékezni, amit mondott, válaszolni kezdtem.
-A Holdon éppen csak annyi hatáskörünk van, hogy elkapjuk az oda menekült marsi illetőségű gyanúsítottakat, tehát egyáltalán nem több, mint a Földön vagy az űrben. Épp ezen akarok változtatni. a Rendfenntartókat bolygóközi szövetséggé akarom alakítani, ami független a fajoktól, és így végre nem kéne engedélyekért kuncsorognom, ahányszor el akarok kapni valakit. Ráadásul ha mindenki elismerne minket, mint végrehajtói és törvényhozó hatalmat, végre felléphetnénk a kalózok ellen is, nem csak Mars körüli őrjáratokkal, hanem érdemben is. De ez magát nyilván nem is érdekli különösebben. Tehát: arra kér, hogy nézzünk félre, mert ha nem tesszük, maguk ellehetetlenítenek minket, és így ahhoz, hogy néhány idiótát lecsukhassanak, jövőbeni gyilkosok százait engedik közvetve futni hagyni. Remélem érti, mire gondolok, altengernagy. Ekkora marhaságot még maguk sem engedhetnek meg maguknak, főleg nem a csúcstalálkozó előtt ilyen rövid idővel. A fajok közti béke törékeny, és bár miattunk nyilván senki nem indítana háborút, azért a maguk megítélésének sem tenne jót egy ilyen botrány. Mindenkinek vigyáznia kell a jó hírére.
Kihúztam egy fiókot, és elővettem egy szivart, de még nem gyújtottam meg.
- De nyilván nem rendülne meg a mora birodalom egy kis negatív sajtótól. Nincsenek illúzióim, csak szólok, hogy a maguk helyében nem lennék ilyen bátor. Elmondom, mi lesz a találkozón az egyik kérésem, és ezt elviheti a királynőjének is. Törvénybe kell iktatni, hogy a Rendfenntartókat éves szinten minden fajnak ugyanannyi pénzzel és emberrel kell támogatnia. Így függetlenedhetünk. Tudnom kell, hogy a királynője elfogadja-e, hogy ha most segítek neki, utána ő segít nekem, és többé nem lesz felettem hatalma. A dolog csak így működhet. Nekünk pártatlannak kell lennünk, é ez addig nem megy, míg Amets vagy bárki más azzal fenyegetve, hogy megvonja a juttatásait, folyton félreállít minket.

Bár már a Rendfenntartók parancsnokához tartottam, még sem tudtam megszakítani azt a parancsot, amit a nő ültetett a fejembe, és ha ezt meg is tehettem volna, akkor is még ott volt a magánhekus, aki, mint egy őr jött mellettem végig és gondolom biztosítani hivatott, hogy rendben meg is érkezzek.
Legszívesebben megálltam volna egy fal előtt és belevertem volna a fejem, de még ezt is képtelen voltam megtenni.
Az úton találkoztam pár kölyökkel, aki látták a vonulásomat és reméltem, hogy követnek is, így tudni fogják hol keressenek.
Mikor megláttak az őrök, először megállítottak, majd mikor ellenőrizték, hogy nincs nálam fegyver tovább engedtek, ahogy kértem, de a csodálkozó szemeiken láttam, hogy ők sem tudják a dolgot hová tenni.
Most itt vagyok és még mindig nem vagyok a magam ura, bármennyire is próbálkozom folyamatosan.
- Eljöttem, hogy elmondjak mindent. - préseltem ki magamból nyögve.

Az irodámban ültem, és egy jó, vastag szivarral szemezgettem amikor jelentették, hogy itt van a Kölyök. Kölyöknek Paul Donovant hívtuk, aki már nem igazán volt gyerek, de még mindig velük dolgozott. Az egész bandája olyan volt, mint egy modern Twist Oliver. Azt hiszem, ő lehetett az öreg Fagin.
Egy régi kolléga is vele tartott, de odakint az őröknek azt mondta, csak az volt a feladata, hogy elhozza, és megvárja, míg mindent bevall. Ez elég furcsa volt, de gondoltam, őt ráérek kikérdezni. Így először csak Donovant fogadtam.
Rápöfékeltem a szivarra, és meglepetten kitágult a szemem. Mi a fene? Hát ezt is megértük...
- Most nincs pénzem az infóidra, kölyök - recsegtem óvatosan - Vagy ingyen akarsz csicseregni? Mert azt is szívesen meghallgatom...

Bár legszívesebben leharaptam volna a nyelvem, sőt sikerült is a nagy igyekezetben, hogy ne nyissam ki a szám, megharapni, de a telepatikus parancs olyan erőteljes volt, hogy képtelen voltam megakadályozni, hogy végrehajtsam, így a parancsnok szavaira, szinte vízfolyásként törtek elő belőlem.
- Jason elnök titkos fegyverraktárat hozott létre a Gyárnegyedben, amit egy Matt Kyle nevű magánhekus felrobbantott, mert összeszűrte a levet a másik telepata elnökkel Morgana-val.......
És csak dőlt belőlem a mondanivaló, és hogy ez mennyire kedvezett a nőnek, azt nem tudom, de hát azt parancsolta, hogy mindent, MINDENT mondjak el.
Mikor végeztem, hirtelen azt éreztem, hogy megint ura vagyok a tetteimnek és a dühtől elvörösödtem, de most már nem tehettem semmit, csak várhattam, hogy mit reagál erre Jack Carthy.
- Ha most nincs is lóvéja, ez azért megér pár szívességet nem? - igyekeztem menteni, ami menthető, hogy azt higyje magamtól voltam ilyen nagylelkű.

Felismertem rajta a jeleket. Amikor még csak sima Rendfenntartó voltam, volt egy eset... egy társam telepátiával vette rá az embereket arra, hogy valljanak. Nem is volt baj, míg nem ártatlanokat kezdett bűnösnek beállítani... akkor láttam hasonlót. Nem akar beszélni, de mégis muszáj neki... Persze a társamat menesztették. nem volt könnyű...
Végighallgattam az egész szövevényes történetet. Vajon ki kényszerítette arra, hogy beszéljen? Abban biztos voltam, hogy amit elmond, igaz, máskülönben a parancs elmúltával megcáfolná a szavait.
- Na jó van, kölyök - szívtam bele a szivaromba - Ne játssz velem. Emberrablás, magánlaksértés, mentális támadás egy volt Rendfenntartó ellen... Ha nem varrlak be tíz évre, bőven hálás lehetsz. De még nem döntöttem. Ki küldött?