Sikátorok

- Fél kézzel még ennyit sem értem volna. Maximum, hogy a másikra is tehettél volna egy kötést. *Aztán e meglepett kérdésére ráncba szaladt a homlokom és kissé összeszűkült szemekkel néztem rá.*
- Igazából nem kértem. Csak az órabéredre kérdeztem rá, hogy mennyibe fog fájni és, hogy egyáltalán meg-e engedhetem magamnak. *De aztán már mosolyogtam is.*
- Szóval én inkább azt mondanám, hogy már eldöntöttem és csak a formaságok miatt szóltam neked is. Bocs, rossz szokás. * Vontam meg a vállaim. Eléggé akaratos és céltudatos személyiség voltam. Bár ez nem jelentette azt, hogy rosszul fogadtam a visszautasítást, mindössze csak annyit, hogy nem szerettem.*
- Nos… azt valóban nem. De mi van Dokikám, elfáradtál? * Vigyorodtam rá. Hisz az előbb még kapva kapott az ilyen elszólásaimon, ami többségében szándékos volt. Mint mondjuk ez. Most meg csak, leszorítkozott a kész tényekre. A kérdésén egy pillanatra elgondolkoztam.*
- Inkább hiszek a véletlenekben, mint valami felsőbbrendű sorsban. Ha az utóbbiba hinnék, azt hiszem egy hosszas listát és számlát kéne benyújtanom annak a valakinek, aki ezt írja. S nem hiszem, hogy fájdalommentes lenne a számára. Amit csak én szívnék meg… pedig ettől jobban már tehetség kell. *Ingattam meg a fejem lemondóan. No igen. Nem épp voltam mostanában szerencsés. *
- Ütő kártyát? Ha reggel csesztetni akarlak, akkor foglak. Nem kell semmilyen okot szolgáltatnod rá. Hidd el, megtalálom a módját. De egyébként most meghívtál éjszakára? *Vigyorodtam el ismét. Bár az igazat megvallva nem is nagyon csináltam más. Mosolyogtam, vigyorogtam és kávéztam miközben jól éreztem magam. *
- Hmm… azt hiszem nem kell bemutatnod a környéket. Tekintve, hogy innen indultam. Így tisztában vagyok vele, hogy mi vár odakint. És akármennyire is nincs kedvemre, de még vissza kell majd mennem a diktafonért. Ezekkel… *Hajoltam előre a gépemért, amit az asztalról elvéve tettem az ölembe.*
- … nem megyek sokra. A főnököm meg már így is egy undorító féreg. Nem akarom megtudni, hogy mi lesz akkor, ha csak fél anyaggal térek haza. *Húztam el a számat, de egy újabb előre hajlás közben elvettem a tányért is amin a vacsorám volt.*
- Mellesleg ez a második bók Doki alig egy óra alatt. Vigyázz, mert a végén még azt hiszem, hogy hátsó szándékod van. * Kacsintottam rá és már nyújtottam is felé a tányért.*
- Nekem az egyik bőven sok. Nem eszek sokat.

- Teszek én rá, azon ne múljék, de akkor a végén még múmiát csinálok belőled.
Hupsz, kicsit túlköltöttem az előzőt, vissza kellene vennem. Pedig általában Szeretek a jelenben lenni és nem előrerohanni. Abból semmi jó nem származott eddig.
- Órabére - megvakarom a tarkómat. - Ah, nehezet kérdeztél, még sose kért meg senki, hogy tanítsam órabérben - elgondolkoztam. - Nézd, én azt mondom, hogy először inkább csak nézd meg, miből állna a dolog. Abból te is fogod látni, hogy ezaz-e, amit szeretnél és én is talán kitalálom addigra az összeget... de biztos nem kérnék valami horribilis összeget, arról biztosíthatlak.
Na, megint kezdi. Úgy tűnik az előző egyáltalán nem vette el a kedvét a pajzánkodástól. Hát jó, én állok elébe.
- Óóó, csak tartalékolom rád az energiámat - kacsintok.
A kis eszmefuttatásával egyet kellett értenem. Eléggé megvolt a saját világlátásom és hasonlított az övéhez, szóvel nem kezdtem el vele vitatkozni.
- Ne bánkódj, vannak ilyenek. Az élet általában lefelé megy, mint felfelé és valahogy a zuhanás mindig tovább tart, mint az emelkedés. Ez így van, de igazából az ilyesmi erősíti meg az embert.
A visszakérdésem kaján tekintetet váltott ki. Na, kellett neked hiányérzetet kifejteni a meghunyászkodásomról. Visszaadom ám, attól ne félj.
- Már ha van bátorságod nálam aludni - vigyorogtam. - De amúgy, addig maradsz, ameddig jólesik. Legalább is addig biztos maradhatsz, amíg odalent tiszta nem lesz a terep... mondjuk ha sokat mozgolódnak, akkor kénytelen leszek lemenni és agyonverni őket. Úgy se hiányoznának senkinek.
Kicsit komolyra áll be a téma ezt követően. Meg nem mondanám, hogy Mira egykoron a gettóból jött, túlságosan... kifinomultnak tűnik ahhoz. Mondjuk amilyen vad természetű... igen, határozottan vadmacska jelleme van a mosolygós álarc mögött.
- Ha gondolod, visszamehetek körbenézni. Ők egy nőt keresnek és nem egy férfit, talán könnyebben sikerrel járok.
Vigyorgok egyet a megjegyzésére.
- Sose tudhatod Mira, sose tudhatod - na még egy szúrás a megjegyzésére; lassan kardot kellene vennem. - Nemnem, edd csak meg. Most még nem érzed, de szükséged lehet az energiára.

- Csak szeretnél Doki… csak szeretnél. *Motyogtam a múmiára. Azért ennyire béna nem vagyok és a fehér sem áll jól, szóval ez az ötlet, ha engem kérdeztek már rég halva született.*
- Fix bérben is taníthatsz, de akkor lehet, hogy pofátlan leszek és kihasználom az előnyeit. *Vontam meg a vállaim. Nem gondoltam komolyan, de jelen esetben így mind a ketten jobban jártunk. arról nem is beszélve, hogy Én a Marson élek, még ha ingázok is.*
- Hmm… elég korrekt ajánlat. Ám legyen. De igaz nem most akarsz neki kezdeni? *Kérdeztem kíváncsiskodva. A mai edzés bőven meg volt, pláne ha a tegnapit is hozzá adjuk. Szóval a következő hétre ennyi volt. Remélem.*
- Ühhüm… remélem, van egy generátor is a háznál, hogy jobban menjen. *Válaszoltam pislogva párat és végre megittam a kihűlt kávém maradékát is, amit aztán letettem az asztalra. *
- Hékás… Én nem bánkódok. Egyetlen egy dolgot sajnálok és bánok… de ezen kívül tökéletesen elégedett vagyok az életemmel. A szívás csak azzal jár amit választottam. Lehettem volna színész is… de nem. Így viselem a következményit és végig is viszem.* Néztem határozottan a szemeibe. Hisz tényleg csak egy ok volt, amit nagyon bántam… vagyis, ami hiányzott az életemből.*
- Ezt vegyem kihívásnak Doki? *Csillantak meg a szemeim a lehetőségre. Persze eszem ágába sem volt elmenni. Na nem mintha nem lett volna hova, hisz a szüleim itt laknak a kertváros elején. De addig ügye el kell jutni, másrészt meg lehet hülyén néztek volna hisz délelőtt mentem el.*
- Nem kitartó banda… szóval köszönöm, de nem kell. Talán majd reggel kikísérhetsz a kikötőbe. Ha nincs dolgod és túléled az éjszakát. *Mosolyodtam el ismét.*
- Nem kell köszönöm. Majd reggel elintézem. Ezen a környéken aligha vennék észre, hogy az nem egy kavics, hanem egy abba épített felvételi eszköz. *Vontam meg ismét a vállam. De mikor elutasította a másik szendvicset csak megvontam a vállam és enni kezdtem.*
- Pontosan tudom, hogy mikor van szükségem az energiára és biztos lehetsz abban, hogy ha még kétes gondolatok is fordultak meg a fejedben nem kell energiát bele fektetnem abba, hogy leszereljelek. *No igen. Nem mindig az erőszak volt a megoldás.*

- Pedig szerintem jól néznél ki. Még kicsinosítunk egy kis vérrel meg kosszal és talán még egy múzeum is jó árat adna érted.
A tanítás lehetősége elég érdekesen ér. Tényleg, eddig meg se fordult a fejemben, hogy valakit taníthatnék önvédelemre... pedig ha jobban belegondolok, kézenfekvő dolog. Annak idején akitől tanultam, azt mondta, hogy az, amit tanít, továbbadandó, mert ő már az utolsók egyike, aki akkor rendelkezett vele. Ám mindenféleképpen megőrzendő, mert nagyon régi és nagyon szép, érték... az értékekre pedig vigyázni kell ebben az elfajult világban.
- Hm. Majd akkor megbeszéljük ezt később. Majd emlékeztess, hogy megadjam az elérhetőségemet és akkor majd szólsz, mikor érsz rá. Ma már biztos nem állunk neki... picit fáradt vagy - na, nem bírtam ki, hogy ne szúrjak közbe megint egyet. - De... remélem tisztában vagy azzal, hogy ha eljön egy ilyen alkalom, akkor hozzád kell érnem.
Nevetek egy jóízűt.
- Generátor? Hol élsz te? Az ilyen során bioenergián megyek, feltöltöm én magamat is.
Kicsit oldalra döntöm a fejemet, miközben értekezik önmagáról. Valahol eléggé nagy tiszteletet éreztem iránta, még ha nem is mutattam ki neki.
- Nézd, nagy bátorság kell hozzá, hogy olyat csinálj végig, amit nem akarsz. De te azt végigcsinálod, pedig legtöbben hagynák a fenébe. Az ilyen szintű kitartás pedig becsülni kell.
Direkt nem kérdeztem rá, mi az az egy dolog, ami bánt. Jól elvoltunk, viccelődtünk, de ez nem jelentette azt, hogy ajtóstól nyithatok a házba. Majd egyszer rákérdezek... majd ha már ,,mélyebb" az ismeretség.
- Egy fenét. Ha kihívást akarnék neked, akkor kiküldenélek meztelenül és úgy kellene eljutnod a gettó határáig. Na akkor biztos lehetsz benne, hogy nem tudsz odakint elvegyülni.
A felajánlásomat végül nem fogadta el, amit én el is fogadtam. Ha nem hát nem. Na de csak nem akar megszelídülni, megint ezek a kétértelmű kijelentések. Hm... egyre jobban kedvelem Mirát, nem egy félős természet.
- Csak nem vad éjszakára készülsz Mira? - kacsintottam. - Mert akkor bizony szükség van arra az energiára.

- A vér még oké… de hogy kosz. Na azt már nem… *Adtam a felháborodottat. Jó, talán fordítva kellett volna, de az úgy egyrészt nem vicces, másrészt pedig utáltam, ha koszos vagyok. A saját véremmel meg már elégszer színeztem a bőröm, és elég hamar rá is jöttem, hogy jól áll a vörös. Na mert mintha ez annyira érdekelt volna… Aztán míg hallgattam elkezdtem a kabátomban kutatni és mikor meg találtam a kommunikátort felé nyújtottam.*
- Doki, ne felejtsd már el megadni az elérhetőséged. *Szóltam rá szinte nyomban. Hisz még Luke képét is elfelejtettem behajtani másnap. Így ez sincs kizárva. A megjegyzésére meg csak felsóhajtottam.*
- Ezt érdekes lenne elmagyarázni, de megmutatom. Fogd meg a kezem. * Nyújtottam felé az egyiket, ha nem akarta, akkor egy kicsit biztattam, de ha végül megfogta csak elmosolyodtam.*
- Látod? Nem csaptalak le. Nem mondom, hogy nem kellemetlen, de Én engedtem meg és ilyenkor nincsenek reflexvédekezéseim. *S egy pillanatra végig is simítottam a hüvelykujjammal a kézfején. De csak akkor vontam el a kezem, ha elengedte.*
- Viszont ha úgy teszed ezt meg, hogy nem akarom, vagy nem egyeztem bele, akkor… nos… már ismered a reakcióm. A különbség annyi, hogy nem mindenki olyan jól véd, mint Te és azt meg tapasztalhattad azzal a két találatommal, hogy nem vagyok gyengéd. Ahogy a kitartásommal és a kegyetlenségemmel sincs ilyenkor semmi probléma. Ugyan ez vonatkozik arra is, hogy ha Én érintek meg mást. Ha Én nyúlok, hozzá nem érdekel, pedig akkor is érintkezek. Tudom, hogy furcsa… de jobban nem tudom elmagyarázni. *S ha eddig nem engedte el a kezem, akkor már Én vontam ki. A nevetésére végig futattam az agyam, hogy mi baromságot mondtam de ebben a segítségemre sietett a kérdésével. De csak a fejem ingattam meg.*
- HoloNetnek hívják és történelmi tanulmánynak. Elég sok szabad időm marad és a munkám elég sűrűn megköveteli, hogy egy-egy témában mélyebbre ássam magam. Szóval a kőkorszaki vagy több ezer éves kifejezéseket hallasz, ne lepődj meg. Maximum, ha nem érted, akkor kérdezd meg. A tudatlanság nem bűn. *Kacsintottam rá.*
- Az életet kell becsülni. *Rövidítettem le az egészet. Nem akartam a húgomon gondolkodni, nem akartam, hogy a halál legyen az ami kitölti az est maradékát. Mélyebb ismeretség? Meg egy frászt… elég mélyre sosem juthat senki. De néma gyereknek Én biztos, hogy nem értem a szavát.*
- Elvegyülni nem. De kocsiba ülni igen. * Bólintottam, hogy nem határozta meg a kijutás eszközét és útvonalát. Ergo még meztelen is gyerekjáték volna, ha ezt nem ma este tervezi. Ma még ruhában is necces volna.*
- Vad éjszaka Nicho… Ugyan már… ahhoz egy vadférfi kell. Nem egy perzsamacska. *No meg alapjaiban egy olyan férfi, akinek egyáltalán eljut odáig, hogy lebeszélje rólam a nadrágomat. *
- A cicákhoz a kisujjam is elég volna, energiával szét is kapnám. De egyébként sem bukok a „jó fiúkra”. *Vontam meg könnyedén a vállaimat és tovább falatoztam, míg vártam a reakcióját.*

- Na de gondold el, megcsináljuk ezt, a múzeum fizet egy csomót, én este kiloplak a múzeumból és még fürödhetsz is nálam, vagy fizetek neked egy fürdőt. Csak pár lapát homok lenne az egész, ráadásul a bőrödhöz sem érne hozzá.
Na tessék, vagyis már adhatom is meg a dolgot. Mondjuk jogos, a végén még elfelejtjük mindketten és Mira hoppon marad. Elkértem tőle a kommunikátorát vagy amilyen felszerelést használ és pár másodperc után már szerepelt az ,,N. McNeal" cím alatt az elérhetőség. Ha meg nem adja oda, akkor bediktálom neki, úgy is jó. Na de utána elég elég érdekes demonstráció következett. Kicsit ódzkodva, de végül megfogtam a kezét... és jé, tényleg nem csapott fejbe érte. Majd szépen lassan elmondta, amit tudnom kell.
- Ahha, szóval egyszerűen csak nem szereted, ha illetéktelenek megérintenek. Értem... mondjuk ez még a jobbik eset, én azt hittem eddig, hogy valami fóbiád van... oh, bocs.
Annyira elmerültem a lány magyarázatában, hogy párszor meg kellett húzogatnia a kezét, mire kapcsoltam és szabadjára engedtem a kacsóját. Na viszont a következőtől megint megjelent a fejem mellett egy mangacsepp.
- Te most komolyan ennyire sügérnek nézel? Tisztában vagyok az ilyenek kilétével, elvégre a mai technológia is rajtuk alapszik.
Na viszont az ajkamba haraptam, amikor egyetlen tussal megoldotta a kijutási gondot.
- Oké, ezt a kört te nyerted.
Gonosz vigyor jelent meg az arcomon, amikor ecseteli a vad éjszaka feltételeit. Egyre jobban élveztem ezt az egészet, látszódott rajtam. Rég volt már ennyi életkedvem.
- Csak aztán nehogy egy ilyen szerinted kiscicus szelídítsen meg téged, te vadmacska. Sosem tudhatod, ki a ,,jófiú" és ki a ,,rossz". Aztán belőled is kezes bárány lesz ám, ha ezt benézed - na itt most elképzeltem a képet és bizony jót vigyorogtam rajta.

- Ennyi áldozatért, az a minimum, hogy ha te fürdetsz meg. *Horkantam fel. Na ez az amit kicsit sem gondoltam komolyan. Mikro kérte természetesen oda adtam neki a kommunikátoromat és mikor visszakaptam megnéztem, hogy miként is írta be. De már le is dobtam az asztalra. Párszor meghúztam a kezem, de az nem szabadult. A másodiknál már figyelmeztetően villant a szemem, de aztán csak elengedett én meg nyugodtan feleltem.*
- Nos… van még pár ilyen „jó tulajdonságom” , de talán ez a legvészesebb. De nevezhető fóbiának is, hisz ritkán van az, hogy valakinek megengedem. *Vontam meg a vállaim könnyedén. A kérdésére azonban elnevettem magam.*
- Ha azt mondom, hogy igen, akkor elfenekelsz? * Kérdeztem kihívóan. De végül csak megingattam a fejem.*
- Érdekes kérdés… egy párszor mintha én is kérdeztem volna. *Aztán a győzelmemre csak bólintottam és letettem a tányérom, amiről az egyik szendvics elfogyott.*
- Szokj hozzá, nem ez lesz az utolsó. Köszönöm. Akármi is volt ez, de finom volt. * Mosolyodtam el hálásan. Azonban a vigyora fel kelltette az érdeklődésem. A válaszát hallva azonban kissé közelebb hajoltam hozzám és onnan néztem szürke szemeibe.*
- Mint mondtam Doki, ahhoz férfi kell. Eleddig egyetlen férfinek sikerült „megszelídítenie”. Bár ez így helytelen, mert csak vadabb volt Tőlem is. Meg Ő pont ezt szerette bennem, így nem kellett tennie semmit, hogy megkapja, amit akar. De… *Kezdtem volna folytatni, hogy aztán nyugodtan lehet próbálkozni a biztos kudarc lehetőségével. De megszólalt az a vacak az asztalon egy elég erőteljes dallammal. Elhúzódva néztem meg, hogy ki az. Meglátva hirtelen felkaptam. *
- Mi a frászt akarsz?... Ó tényleg? Ne mond… ha az információ hálózatodon múlna, már halott… Nem, jól vagyok. Viszonylag… A csuklóm… egyelőre még nincs komolyabb, de ez is röpke 2 hét kiesés. De még nem jutottam ki… Igen, meg van… a fele… képek… Cseszd meg Jeremy. Mondtam, hogy küld ki Josht, mert nem vagyok ma rá alkalmas…. Nem! 100%... *Na itt aztán elröhögtem magam és bocsánat kérőn néztem Dokira.*
- Nézd, az anyag nálam van. Nem ismered a módszereim, így a másik felét nélkülem meg sem találod. Tehát most én szabom a feltételeket. 2 hét 100%-os távollét. Ha mégis beugrom melózni az saját zseb. Vagy törlöm az anyagot, felkeresem az Oriont és a kezükre adom a gorillákat egy kis memóriatörlésre…. Nem. Most semmit nem ér a szerződésed, tekintve, hogy van orvos barátom, és ha bejátszod, munkahelyi akármi miatt dupla táppénzt fogsz fizetni minimum 2 hónapig. Ez alatt pedig elveszted azon embereid, akik még miattam fizetnek neked. Én meg a szerződés miatt vagyok melletted. Szóval… Ez a beszéd. Majd beviszem… Nekem már meg lesz. *S egy könnyed mozdulattal ki is kapcsoltam.*
- Sajnálom Doki, de a főnökömhöz csak most ért el az infó, hogy keresnek és bajban vagyok. *Forgattam a szemeim. *

- Oké, akkor ezt megbeszéltük. Holnap hívom a Régészeti Múzeumot... kicsit nehéz lesz bemagyarázni, hogy nem vagy mumifikálva, de majd kitalálunk valamit.
Amikor megemlíti, hogy nem csak ez az egyetlen ilyenje, akkor kicsit elgondolkodok, hogy még mennyi lehet. Elképzeltem, ahogy betörik a körme és átváltozik sárkánnyá... jaj ne, már megint egy sárkányképzet, behalok. Már én is fóbiás vagyok lassan.
- Hm... akkor megtisztelésnek veszem, hogy engedted - láthat bujkálni egy kis mosolyt a szám szélén, de ezt leszámítva halál komolyan néztem rá; tényleg annak vettem, az ilyen dolgokban, mint a becsület, megbecsülés, tisztelet, mindig véresen komolyan gondolkodtam.
Na de már megint pimaszkodik... hogy a manóba lehet szingli egy ilyen lány... na de várjunk, miből gondolom, hogy szingli? Ja, én hülye, később elmondja. Később. Sóhajtottam egyet, de nem amolyan lemondó, inkább koncentráló, hogy fel tudjam venni ellene a kesztyűt továbbra is ebben a verbális pajzánkodásban. Tisztában voltam vele, hogy ennél több biztosan nem fog történni köztünk, de ebben láthatóan ő is örömmel benne volt és én is.
- Hááát - dőltem kicsit hátrébb és tettem úgy, mint ha felmérném a ,,célpontot", de igazából csak a derekát néztem. - Könnyen lehet, hogy megruganyoztatlak.
No, kicsit túlbecsülte a jelek szerint a győzelmét, de hát nőről van szó, szeretnek dominálni. Ahogy régen az egyik bajtársam mondta ,,Ah, otthon is mindig az asszonyé az utolsó korty kávé".
- Te is ahhoz, hogy nem lesznek könnyű győzelmeid - mosolyogtam, majd elővettem a szakács énemet. - Váljék egészségedre. Patkányburger ala Nicho... igen, jól hallottad, a szomszédból veszem a szalámit, ami benne volt, patkányból csinálja - na itt most megvártam, míg ezt feldolgozza, de aztán csak nevettem egy jót. - Csak vicceltem. Teljesen normális szalámiból van, vidékről hozott sajttal és salátával tálalva, na meg persze a kenyér hozzá.
Na utána egy kicsit bizalmasabb lett a téma. Jobban belegondolva, a lány már így kis dolgokban elég sok mindenbe beavatott magával kapcsolatban, de én alig mondtam valamit... még akkor is, ha szerinte nem szerencsés riporterrel beszélgetni ilyenekről. De igazából ezzel őt is védtem, elvégre... csak azért nem mosolyogtam minden sarkon a körözési plakátokon, mert az érdekes kérdéseket vetne fel a hatóságoknál, talán még a kormánynál is. De amit Mira mondott... már éppen le akartam állítani, mielőtt kimond valamit meggondolatlanul, de aztán a kommunikátor megszakította és beszélni kezdett bele... eléggé paprikásan. Kihasználtam az időt és kivittem a megüresedett kávéscsészét a konyhába. Mira beszélgetése eltartott még egy darabig, addigra már visszahuppantam a kanapéra mellé.
- Csak nyugodtan, első a munka... de... azért mit ne mondjak, eléggé helyreraktad... mondjuk ha csak most érdeklődik a hogyléted felől, akkor meg is érdemli... bár - sunyítva néztem rá. - Most két hétre beköltözöl? Felőlem oké, de akkor bevásárolok - szurkálódtam.

- A pénz utáni vágyad vagy a fürdetés lehetősége sürgette meg ennyire, hogy már holnap akarsz telefonálni? *Kérdeztem nem is kicsit leplezve, hogy nem hiszem, hogy ebből jól fog ki jönni a másik.*
- Vedd is. *Vágtam rá reflexből a szavaira. Aztán a felmérő tekintetére ugyan zavarba nem jöttem, de nem volt kellemes. Elvégre nem vagyok egy hús a kirakatban. Szavaira csak felvontam a szemöldököm.*
- Most mondanám, hogy ahhoz férfi kell. De már annyit hajtogatom, hogy nekem is feltünt. A végén még tényleg kihívásnak vennéd és bizonyítani akarnád. Nem mondom ki, de attól még ezt gondolom. * A válaszára csak a fejem ingattam. Nem becsültem én túl a győzelmem, sőt… még értékeltem is.*
- A könnyen jött győzelmek nem érnek számomra semmit. Szeretek megküzdeni valamiért, ha méltó ellenfelem van. *Bókoltam egyet burkoltan. Elvégre ez igaz volt. Méltó ellenfélt láttam a férfiben. Csak ez a vacsora ne kellett volna. Arcom grimaszba szaladt, annak ellenére, hogy még magam sem hittem el, hogy komolyan gondolja.*
- Finomabb volt még nem tudtam. *De a nevetésére csak hozzá dobtam, ami a kezem ügyében volt. Ha nem volt párna, akkor épp a kabátomat. Mert az bizony ott volt mellettem.*
- Gonosz. *A beszélgetés után szavaira csak felhorkant.*
- Első a frászt. Én meg tehetem, hogy helyre rakjam. * Pislogtam bájosan párat Nichora. Persze a tűzzel játszottam, de sosem féltem megégetni magam.*
- Egyébként meg, Ő az egyedüli lény, akire azt mondom, hogy még az életet sem érdemli meg. * No igen, egy aktivista szájából ez igen csak… érdekes.*
- No de a főnököm kellemes estét kívánt, mire azt mondtam, hogy már meg lesz. Szóval a munkáról ennyit. *De aztán kissé elgondolkoztatott a kérdése. Legalábbis látszólag.*
- Nem így terveztem. De ha már így felajánlottad… összeírjam, hogy mi az amit nem eszek meg vagy majd menetközben kideríted? *Tettem fel a kérdést és igyekeztem a lehető legkomolyabb arcot vágni. Kár, hogy a szemem játékos csillogása elárul.*
- Egyébként hol tartottunk mielőtt megszólalt az a vacak?

- Hm... inkább az, hogy addig lőjem el az ötletet, amíg friss. Mondjuk, ha választanom kellene, akkor talán az utóbbi. Szívesen benedvesítenélek.
Najó, lassan már tényleg kezdett egy kicsit elmenni a beszélgetés az ilyen kétértelmű megjegyzések irányába. De hát na, túlságosan nagy volt a csábítás és amíg a másik nemhogy nem tiltakozik ellene, de még hajlandó is visszavágni érte, addig nem volt gond. Valószínűleg sokan már morgolódtak volna, hogy ugyan, fejezzem már be, mert kezdenek agyrákot kapni a szövegemtől meg a pimaszságomtól. Most ez nem játszott.
- Lassan tényleg csinálnom kellene valamit veled, mert a jelek szerint alapvetően nehezen ismered fel az ellenkező nemet. Lehet egy kis fenekelés helyrerakná a felismerő képességed.
Lehet, hogy én nem látom jól, de Mira egyre több ilyen rejtjeles megjegyzéseket tesz és jól estek a szavai, miután dekódoltam őket. Már amit sikerült észrevennem. Ezt sikerült.
- Akkor számíts rá, hogy még jópár csata vár rád, ha a találkozásaink ilyen hangulatban fognak zajlani.
Na ez a reakció a patkányburgerre bőven megérte azt, hogy a következő pillanatban a kanapé egyik párnája a fejemen csattanjon, a találatot pedig nem igyekeztem elódázni.
- Miaz, párnacsatázni akarsz? - incselkedtem, miután lehámoztam magamról a kényelmi eszközt.
A főnökével kapcsolatos megjegyzésekre felvontam a szemöldökömet, bár aztán normális reakciónak véltem. A legtöbb embernél általában ez a megfigyelhető viselkedés, kevés olyannal találkoztam, aki nem félelemből vagy nyalásból viselné az ,,I love my boss" pólót. Mert ilyen is volt azért szépszámmal. Talpnyalók mindig is voltak, mindig is lesznek, akárcsak a kivételek, akik erősítik a szabályt. Mint például Mira.
- No igen, a vendégnek köszönhetően ezidáig kellemes az este - mosolyogtam halványan, majd kicsit megforgattam a szemem a megjegyzésére. - Inkább adok tollat és egy tonna papírt, hogy még most írd fel, mert közben nem fogadok el kritikát és apellátát.
A kérdésére már éppen nyitottam a számat, hogy feleljek neki, mert igen, megjegyeztem, hol jártunk, csak egy kicsit kényelmetlen volt a részemről, amikor beszúrt a fejem. Nem volt olyan intenzív, mint a korábbi fejfájásaim, de elég volt ahhoz, hogy a kezemet a fejemnek támasszam és ráncba szaladjon az arcom. Hiába, az élet azért még ilyenkor is szerette éreztetni, hogy alapjaiba véve semmi sem teljesen tejfel. Igaz, még kibírhatta volna legalább azt az időt, míg Mira ébren van, de nem volt ilyen szerencsém. Mindenesetre ez most gyorsan elillant, pár másodperc, max két perc után már leengedtem a kezemet.
- Bocsánat, csak egy kis migrén.

- Ezzel talán még eléred. * Válaszoltam szinte egyből, ahogy becsukta a száját. Jó-jó… most már Én is kezdtem érezni, hogy lassan ha nem is abba hagyni, de visszább kell vennem a számból, mert a végén még megsértem a másikat. Nem tűnt sértődős fajtának, de na… nem szeretném megtudni, hogy milyen az, amikor átlépem a határt. *
- Nem-e? Jobban, mint azt hinnéd. De egy férfi nem attól férfi, mert lóg valami a lába között és van némi izomzat rajta. Legalábbis számomra.* Vontam meg a vállaimat könnyedén, és csak reménykedtem benne, hogy erre nem lesz visszakérdés. Nehezen bírtam volna megfogalmazni rendesen. Vagyis egyetlen névvel tudtam volna rá felelni, de az meg édes kevés. A lényeg, hogy bíztam abban, hogy a Doki beéri ennyivel. *
- Majd igyekszem mindig kicsit bajba kerülni, aztán meglökdösni a találkozóink kezdetén. Persze csak azért, hogy biztosítva legyen a hangulat. *No meg mert, folyamatosan bajba kerülök és ez még csak a jobbik eset. De na, csak nem kéne lelőni az első találkozó alkalmával, hogy vonzom a veszélyt. Sokkal viccesebb, mikor a másik magától rájön és szitkozódik, hogy kivel van dolga.*
- Ha sokat gonoszkodsz, még az is előfordulhat. *Vontam meg a vállam, mintha mi sem volna természetesebb.*
- Egy újabb bók… nagyon gyanús vagy te nekem. *Húzódtak össze a szemeim, de aztán már ott is volt, az a mindig meglévő mosoly, ami jelezte, hogy egyrészt nem zavar, másrészt pedig, hogy nem gondolom komolyan. No igen… kevés dologról mondható ez. Bár nem mondanám magam egy hanyag és felelőtlen embernek. Csak önveszélyesnek.
- Azért annyi nem kell. A tengeri hülyeségeket, a gombát és a vörös húsokat nem szeretem. Bár az utóbbit igen, csak épp a gyomrom nem bírja elviselni. De amennyit én eszek… azt hiszem ezen ugorhatunk is. Legalábbis addig, míg van kávéd, tejed és cukrod. Ha nincs… na ott kezdődik a baj. * Feleltem még mindig komolyan előadva a maradásom. De az, hogy el távon vagyok, még be fogok menni, melózni. Sokkal jobban járok. De mikor feltekintettem rá, láttam valamit az arcán ami nem tetszett és a mozdulata sem kerülte el a figyelmem. Kicsit közelebb húzódva tettem a kezem az arcára.*
- Héé… minden rendben? * Eddig nem hallhatott ilyen gyengéd hangom tőlem. Pláne, mivel nem volt rá okom. Most azonban még ha nem is aggódtam, de érdekelt, hogy mi a baj. *
- Értem. Csináljak egy teát vagy valamit? * Kérdeztem lágyan, és amíg nem engedte le a kezét igyekeztem a hüvelykujjam simogatásával enyhíteni, ami addig az arcán volt.*

Felvontam a szemöldökömet, minden sértődés nélkül válaszolva az újabb incselkedésre.
- Elérném én mással is, de szerintem jelenleg azt nem tolerálnád annyira, mint egy jó, forró fürdőt, amiben ázol egy órát.
Egy bólintással jeleztem, hogy tudom, mire gondol, nem kell spilázni. Valóban voltak olyan hím egyedek, amik néhanapján már hímnősnek is elmentek volna a viselkedésükkor. Én ezt annak idején az újoncoknál tudtam megfigyelni, akiket addig nem perzselt még lézercsóva. Jópár esett kétségbe és kezdett el úgy hisztizni, mint valami plázahagynemondjaménki micsoda, ha nem kapja meg az aktuális menő cuccot. Az ilyeneket valóban nem lehetett f betűs kategóriába venni.
- Aztán pedig mindig roppantsam meg a csuklód? - kérdeztem vissza. - Szerintem azért ennyire "szertartásosnak" nem kell lenni, elvégre arra ott lesznek majd az különórák... ráérünk majd akkor leamortizálni egymást... bááár, az is adja majd a hangulatot - a párnacsatás megjegyzésére aztán: - Állok elébe.
Na igen, tény, elég sok burkolt és nyílt bók elhangzott ezen az estén, más-más köntösben... de elhangzott, mindketten észrevettük őket. Bár ez nem volt gond, elvégre nem valami nyálas maszlagról volt szó, hanem apró gesztusokról. Azok a legjobbak, szerintem legalább is.
- Ez fordítva is igaz ám.
Amikor elkezdi sorolni, mire kell odafigyelnem, úgy teszek, mint valami lelkes házigazda, a PDA-mat elővéve kattintgatok rá a fényceruzával, mint aki éppen jegyzetel, akárcsak egy egyetemista a kurzusokon... jobb esetben.
- Aha... ahha... ahha... no és a hánykor kellsz, ágyba kéred-e a reggelit, mikor ebédelsz, mikor fekszel, hogy és hányszor étkezel. Hány tonna cukrot, kávét, valamint hány liter tejet kell rendelnem a sarki fűszerestől. Fogadsz-e vendégeket, akik felőlem jöhetnek, de az elfogyasztott élelemért és energiáért felárat számítok fel nekik. Kiveszed-e a részed a házimunkában, vagy lusta macskaként terpeszkedsz egész nap az ágyban. Szükséged van-e luxustermékre, mint kaviár, dohány, ajzószerek, esetleg... khm... különleges szolgáltatást adó személyek.
Amikor úgy ahogy kitisztult a fejem, eljutott hozzám Mira hangja. Kicsit meglepett, eddig pajzán, kissé kislányos hangon beszélt, komolytalanul. Most viszont a hangja inkább gyengéd volt és sokkal nőiesebb. Úgy tűnik, nem csak nekem van több oldalam, bár ezen nincs min meglepődni, emberek vagyunk, több réteggel. Lassan teljesen elmúlt a migrén hatása, leengedtem a kezem... de addig élveztem a puha ujjak simítását az arcomon.
- Köszönöm, ez sokat segített - mosolyogtam rá hálásan, a korábbi gyerekes csínytől eltérő, komolyabb tekintettel nézve a lány szemébe. - Nem, nem köszönöm, nem szükséges. Most már semmi bajom.

- Sosem tudhatod Doki… sosem tudhatod. *Idéztem a saját szavait korábbról. Annyi minden elhangzott már, de azért tuti fel fog tűnni neki. Ha más nem azért, mert az energiákról volt szó. Grr… Riporter memória. *
- Nos, nézd… még kétszer megroppantod, és utána át kell térned a másikra. Fő a változatosság nem? * Kuncogtam fel, mint egy gyerek. Tudtam, hogy még két ilyen alkalom mielőtt teljesen felépülne a csuklóm akkor annak reccs. De legalább nem lesz unalmas.*
- Pláne, ha rossz napom van és egyáltalán nem fogom tűrni az érintést vagy ha csak szimplán megmakacsolom magam, esetleg ha alattam kötsz ki. Számos eshetőség van, hogy mi teszi majd jobbá a hangulatot. Ha rólam van szó… pff… lehetetlen vagyok. * Ingattam meg lemondóan a fejem, de az igazság az volt, hogy szerettem magam. Vagyis izéé… na jó, egy kicsit egoista vagyok, de csak gondolatban és néha. Ez még nem bűn… vagy igen? Na de akárhogy is, ami jó, az jó.*
- Csak állnál elébe. * No igen… miként lehet félreérteni a félre érthetetlent vol2, tőlem. A mosolyom pedig el is árulta, hogy bizony mire is gondoltam valóban. *
- Ó a magam részéről nagyon is tisztában vagyok vele. *De már jött is a kérdés áradat ami belém fagyasztotta a szót. ~ Ó mamám… már az elejére sem emlékszem~ Pedig még aztán beszélt. Hátra dobva magam hallgattam végig miközben a kezemmel folyamatosan mutattam, hogy csak a szája jár. No de jött a vége… egyből felültem hasból, minden segítség nélkül. Ami nem is rossz… tekintve, hogy nem szoktam felülést csinálni.*
- Ácsi ácsi… arról, hogy neked ajzószer kell, nem tehetek. És igen, szükségem van egy különleges szolgáltatást adó személyre. De egyelőre még én sem bukkanok a nyomára, pedig aztán lehúztam mellette két évet. Szóval ezt is ugorjuk… De kérd meg a kezem, és komolyan mondom Doki válaszolok az összes kérdésedre. *Válaszoltam kissé mosolyogva. Komolyan ha nem fogja be, Én fogom befogni a száját. Ha semmi baj, akkor az semmi és el is vettem a kezem, de összeszűkült szemmel néztem rá.*
- HA feldobod a lábad, azért mert most hőst játszottál az Űristenre esküszöm neked, hogy csúnyán megverlek.

Gonoszul elvigyorodtam.
- Hát igen... sosem tudhatod, mit tud a másik bizonyos területeken. Igaz, talán a meglepetés ilyen téren nem lenne kellemetlen talán.
Sóhajtottam egyet, de inkább csak levegőételként, mint ideges reakcióként.
- Megroppantgatom én, de szerintem te is tisztában vagy vele, hogy hosszútávon talán el is kophatnak a dolgok a kezedben miatta és már nem lesz a régi. Szóval én azt mondom, hogy vigyázz rájuk. Sokkal olcsóbb így természetes valójában, mint egy beépített protézissel - aztán a várható edzéseken várható történésekre felvonom a szemöldökömet. - Biztos vagyok benne, hogy szép lenen a kilátás odalentről - mosolygok. - Azt azért előrebocsátom, hogy vannak dolgok, amiket komolyan veszek, nagyon is, még ha most kicsit szórakozottnak is tűnök. Az önvédelem ilyen. Szóval... készülj fel rá, hogy többet leszel alul, de az is megadja majd a hangulatot, hogy változtass ezen. Voltaképpen ez is a lényege. Az ilyen dolgoknál, akármilyen rossz a hangulatod, háttérbe szorul, mert másra koncentrálsz, rá vagy kényszerülve, ha azt akarod, hogy eredménye legyen. Ezzel pedig elsősorban nem a partnered győzöd le... hanem magad.
Kicsit furcsán hangozhatott itt a nagy pajzánkodás és poénkodás közepette egy ilyen komoly gondolat. Főleg úgy, hogy a következő kijelentés már megint átment középkomolytalanságföldjére.
- Áll az, ha van miért és van is - kacsintok egyet a lánynak.
Na legalább abban egyetértettünk, hogy elég sok a kölcsönös bókolás. Viszont a kérdéseimet a jelek szerint nem igen bírta, mert egy idő után befogta a számat, nehogy valami újat kérdezzek. Méltánytalanul, tettetve a rosszallást pislogtam rá a takarás közül, mely addig volt ott, míg végzett a mondanivalójával, aztán reagálhattam.
- Nekem ugyan nem kell, teljesítek én nélküle is - majd reagálva a személy kérdésére. - Biztos vagyok benne, hogy rá fogsz találni. A Naprendszer nem elég nagy ahhoz, hogy egy életen át elkerüljünk bizonyos személyeket. Nekem elhiheted... volt már pár érdekes élményem ezzel kapcsolatban - utalok magamnak arra, hogy találkoztam Chloe nővérével a nagy semmi közepén.
A fenyegetésére jóideig vigyorogtam, már gyakorlatilag semmi utóhatása nem volt a fejfájásnak, teljesen eltűnt.
- Ugyan Mira, minden rendben van, sokat segítettél benne - utaltam az előző megnyilvánulására. - Sajnos ez nálam elég gyakori egy pár évvel ezelőtti eset miatt. Lassan már kezdem megszokni és nincs az a szerencséd, hogy belehaljak és érte megverhess.
Najó, mondjuk kit akarok átverni. Maga a fejfájás nem öl meg, de ha nincs Melissa a multkor, én halott vagyok... de utólag már könnyen túlteszi magát az emberek ilyesmin.

- Ebben egyetértek. Ezért tudom sajnálnia gondolatolvasó telepatákat. Nekik már semmi nem meglepetés. *Jutott eszembe a már szemtelenül fiatal Luke. Akinél, még azaz apróság sem maradt titokban, hogy a szemeire pályázom. Apropó.. a kép elmaradt. Hmm… meg kell látogatnom. *
- Hmm… elgondolkodtató, de igazad van. Sokkal jobb az eredeti kéztechnikám, minthogy holmi protézissel rontsam a teljesítményét. * Na tessék. Ennyit arról, hogy visszább fogom magam. Ezt már tuti nem tudnám kimagyarázni, hogy csak a fényképezésre gondoltam vagy a sütésre. Pláne, hogy az utóbbihoz valóban nincs sok közöm. Szavaira azonban összevontam a szemöldököm. De nem ijesztett el, az, amit mondott.*
- Egyrészt, nem zavar, ha alul vagyok. Egy nőnek szüksége van arra, hogy tudja, ki hordja a nadrágot. * Mosolyodtam el sokat sejtetően.*
- Másrészt pedig, látszik, hogy nem próbáltál meg nők oktatni. Hidd el, nem ilyen könnyű háttérbe szorítani az indulatokat. Arról nem is beszélve, hogy egy nő nem tudd egyszerre CSAK EGY dologra koncentrálni. De ám áldásom rá… igyekezni fogok. *Na aztán jött a kacsintás, meg a tipikus Miranda féle ajakrágcsálás. De most legalább nem vérzett.*
- Míg lefürdök, szívesen kölcsön adom a kommunikátorom, hogy segíthess magadon. * Igyekeztem lecsapni a labdáját, de zavarom elég árulkodó volt, hogy célba ért a célzása. Hisz az első győzelménél is rágcsáltam az ajkaim. A kezem-elvontam, mikor elmondtam, amit akartam. De ha nagyon akarta volna elvehette volna ezt én is tudtam. A házassági ajánlatom azonban szó nélkül maradt, szóval nem is voltak olyan fontosak azok a kérdések. De a biztatására csak felsóhajtottam.*
- Hajm Nicho… még azt sem tudom, hogy valóban ezt akarom-e. Ritkán félek, de azt hiszem a hű de nagy találkozástól még is. Semmi kedvem elölről kezdeni ezt a három évet. Bőven jól vagyok így, még ha kissé más is lettem és több korlátom van. * Vontam meg a vállaim. De ha már magán élet…*
- És egy magad fajta erős személyiség lakásából, mért nem dobott még ki egy féltékeny cica baba? * Tettem fel a kérdést, de már mosolyogtam is megint. *
- Kár… pedig azt hittem, hogy legalább ennyi marad. * Vigyorodtam el. Valahogy nem tudtam sajnálni, hogy nem készül feldobni a talpát.*
- De milyen eset? * Kérdeztem kissé hirtelen, aztán már magyarázkodtam is.*
- Bocs. Munkahelyi ártalom.

- Hát igen... volt már lehetőségem telepata kollégával veszekedni... esélyem se volt, mondanom se kell.
Amikor a kéztechnikájáról értekezik, egy vigyorral jelzem, hogy hallottam ám, de nem mondtam rá semmit, eltettem talonba, mert hirtelen nem tudtam mit mondani rá... illetve amit mondtam volna, az talán nem lett volna olyan hatásos, mint az eddigi megjegyzéseim. Jó lesz ez még ,,esős" napokra. Mindenesetre megnyugtat a hozzáállása ahhoz, amit mondtam neki. Ez is jelzi, hogy bár itt most játssza a lazát, azért odabent egy komoly jellem rejlik. Már csak emiatt is láttam, hogy érdemes lesz tanítani.
- Pechedre én bizony viselem azt a bizonyos nadrágot és helyreraklak, ha kell - reagáltam én is sokat sejtetően. - Amúgy ne gondold, hogy problémás területre tévedtél. Tudod - felemeltem az egyik kezemet, miközben ránéztem -, az a személy, aki megtanított engem harcolni, egy nő volt. Kis alacsony hölgy, ma már túl az ötvenen, de... senkinek se ajánlom, hogy kikezdjen vele. Amúgy ez a koncentrációs dolog az előnyötök... tapasztalat. Ha meg nem megy, akkor fejleszteni kell. Ez az élet feltétele is. Mindenesetre - engedtem le a kezem -, szerintem nem lesz gond. Van előképzettséged, nem kapsz sírógörcsöt, ha letörik a körmöd... ennél jobbak nem is lehetnének a feltételek... és hidd el, ha elég kitartó leszel, akkor már én se leszek ellenfél neked.
Na a szentbeszédet követően megint komolytalanság jött, Mira felhívása a könnyítésre éppen megfelelő volt, hogy előhúzzak valamit a talonból... pontosabban, két dolgot.
- Köszönöm a felajánlást, lehet, élek majd vele. Bááár... egyedül nem jó és ha már olyan gyakorlott kéztechnikád van, segíthetnél. Elvégre, kell gyakorolnunk, ha már megkérem a kezed, nem?
Na most tényleg ellőttem egy jó nagy puskaport, talán elég szemtelen is lett volna. Most majd kiderül, mennyi mindent tud elviselni... mondjuk kicsit gonosz vagyok, mert már alapból zavarban volt, amikor ezt elővettem... hát pedig ő adta a magas labdát. Na de aztán jött megint egy kanyar, komolyodtunk egyet.
- Mira, ha eljön az idő, tudni fogod, mit kell tenned. De előtte ne görcsölj rajta. Csak a saját dolgod nehezíted meg vele és bőven lehetséges, hogy feleslegesen teszed - na aztán ő is kérdezett, én pedig válaszoltam neki, ha már ő sok mindent elmondott. - Két okból. Egy: mert ha kivágná az én kedves vendégem, én is őt. Kettő: mert nincs kinek féltékenykednie - sóhajtottam. - Korábban volt egy hosszabb kapcsolatom, de annak vége lett. Aztán jöttek a katonaságnál töltött évek... azok meg tudod, milyenek, nem hálásak egy nőnek, hogy rágják a körmüket idegességükben, emellett én se találtam senkit. Talán futó kapcsolatok lettek volna, az egyéjszakásokban meg nem hiszek, szóval... mondhatjuk, hogy nehéz a dolgom. Aztán két éve nem vagyok már szolgálatban, de bőven elég volt visszarázódni a rendes életbe, talán most már gondolhatok ilyesmire - mosolygok a lányra.
- Örülnél mi, te álnok nőszemély? - vigyorgok. - Semmi baj, nem titok. Nos, fogalmazzunk úgy, hogy két éve volt egy műtétem, ami... hát, nem végződött szerencsésen és azóta... hát nézz rám, megmondanád, hogy 28 éves vagyok?

- Vagy a saját magadéra. Nem olyan könnyű mellettem a nadrágot hordani. Vagy már elfelejtetted milyen könnyedén dobáltalak utasításokkal miután ledöntöttelek a lábadról?* Kérdeztem egy mosollyal megkísérve a kérdést. Nem tudom mi volt ebben a kávéban, de én már fáradtnak kicsit sem éreztem magam. *
- Sírógörcsöt? Inkább megünneplem egy korsó sörrel. * Morogtam miközben beszélt. Sosem értettem, hogy miért ekkora tragédia. Amúgy is csak hátráltat sokszor. *
- Így sem vagy az… * Bár ez már nem az edzésre irányult. Nem akartam beszélni róla… csinálni sokkal jobb. Vagyis… a fr@nc se tudja, de a katonámmal mindig is élvezet volt edzeni. De aztán már jött is a… ahham, a pofátlanság tetőfoka. Egy pillanatra csak pislogtam párat és nem tudtam eldönteni, hogy röhögjek, egy jót vagy most mi legyen. De aztán csak megvontam a vállaim.*
- Hát nézd… ha ez minden vágyad. Gyere… Pihenek egy kicsit, aztán meg úgy is megyek fürdeni. * Ühhüm. Meg a fenéket. Vagyis fürödni tényleg megyek, ha engedi. Mondjuk, ha nem akkor is. De, hogy oda be nem jön, az már fix.*
- De ha már itt tartunk, kérhetek egy pólót. A Tiéd nekem hálóingnek is jó… *De már megint a kioktatás. Ezt annyira szeretem.*
- Könnyebb azt mondani. *Morogtam az orrom alatt. Na igen, ehhez a beszélgetéshez tényleg jó lett volna egy sör. De sör nélkül is figyelmesen hallgattam a szavait, ám a körmös résznél elkezdtem nézegetni a körmeimet és fejben visszaemlékeztem, hogy milyen is volt. De a mosolyán megakadt a figyelmem, mikor befejezte.*
- Rám csak ne is gondolj. *Jegyzem meg játékosan, de aztán már komolyan válaszolok neki, mikor hátra dőlve fejem a támlának támasztom és mennyezetet nézegetem.*
- A katonai évekkel meg semmi baj. Persze nem azt mondom, hogy kellemes és a lányok álma. De ki lehet bírni, ha valaki tényleg szeret. Az én körmeim is a helyén maradtak. * Jött a vállvonás és gondolatban pedig az automatikus mozdulat a sörös pohár után.*
- Az egyéjszakásokban meg nem kell hinni, hanem elfogadni. Azok csak arra szolgálnak, hogy az ember ne robbanjon fel a túlfűtött gondolatoktól és az aktus hiányától. Persze ezt is kilehet bírni. Sőt, egy idő után már az ember hozzá szokik és el is felejti. * Húzódtak az ajkaim egy grimaszba, amit igyekeztem egy mosolynak feltüntetni. A következő szavaira csak összevontam a szemöldököm és most először valóban megnéztem a férfit ahogy kissé oldalra fordítottam a fejem.*
- Hazudni nem fogok Doki. Külsőre valóban tűnsz olyan 40 körülinek, de aki itt leragad az meg is érdemli. Más korodbeli bár jól néz ki, de rosszabb, mint egy 70 éves. Én meg veled egyidős vagyok, és inkább érzem magam annyinak mint amennyinek Te kinézel. Szóval ez ne zavarjon.

Felvont szemöldökkel néztem a lányra, sandítva a szemem sarkából. Néha tényleg nem tudom eldönteni, hogy ennyire naív, ennyire magabiztos, vagy csak egyszerűen ennyire szeret incselkedni. Kicsit még talány volt, de azt már tudtam ennyiből, hogy a bevállalósabbak közül való. Szóval így is igyekeztem reagálni neki. Alapvetően, én szerettem, amikor előjön ez az oldalam. Amikor tudok kit ugratni és nem csak abból áll a napom, hogy embereket lövök szitává. Sajnos azt is meg kell tenni, de ez a kedveltebb részem.
- Ezt mondja az, aki nemrég még összecsomagolva hevert a kanapémon, felfelé néző hátsóval? - nyújtottam nyelvet, de csak egy pillanatra, nehogy elkapja.
A körömtörésre tett megjegyzés meg már ilyen szlengnek számított. Az ilyesmi elég sokáig megmarad a köztudatban, sokkal tovább, mint az ismertre méltóbb dolgok. Hiába, annak idején egy okos ember jól megmondta, hogy az emberi hülyeség határtalan.
- Főleg ha másé törik le, mi?
Na igen, Mira tényleg nem volt egy hisztis plázacica. Aki ekkorát tud ütni, az nem fél megvédeni magát és csak sikítozni, ha jön egy kis gond.
- Ezt majd mond azután, ha zsinórban tizedszerre is lenyomlak - nézek rá csalfán. - De már kíváncsi vagyok, mit tudsz eddig... és úgy, amikor nem felindultságodban mozogsz.
A tekintet, amit rám vetett, már készített rá, hogy hamarosan lendül a keze és csattan az arcomon, de aztán lereagálta másként. Halvány mosoly jelent meg az arcomon ennek hatására, de azért láthatott egy bocsánatkérő fényt megjelenni a szememben. Ez már tényleg sok volt... és nem is tértem vissza rá.
- Természetesen. De azért adok egy nadrágot is, biztos ami biztos.
Mirára valóban majdhogynem hálóing méretűek a pólóim. Igaz, hogy nem sokkal volt kisebb nálam, de a termete sokkal vékonyabb volt... kellemes nőies alakkal, ahogy azt a fekete ruha ki is emelte. A reakciójára magával kapcsolatban nem csináltam semmit, csak néztem rá, ezzel is hagyva egy kis bizonytalanságot benne, hátha félregondolta a dolgot. Most viszont rajta van a sor, hogy egy hosszabb, komoly monológot mondjon és én lettem a hallgatóság. Hm, szóval neki már voltak tapasztalatai ilyen téren és eléggé pozitívak is voltam, ahogy hallottam... legalább is a kibírással kapcsolatban.
- Igen Mira, ez tény. De nem nemtársad olyan erős, mint te.
Na igen, itt jött ki a nemek közötti különbség. A nők általában érzelmileg erősebbek, ahhoz értenek jobban... a férfiak fizikailag. A lány elmondása pedig ezt bizonyítja is, hiszen láthatóan ért az érzelmi dolgokhoz. Olyannyira, hogy nem tudtam vele ellenkezni.
- Igen... mondasz valamit - szóltam, és most nem volt semmi bujkáló dolog a szavaimban... legalább is nem szántam neki ilyen élt.
Kicsit elhúztam a számat, amikor mondta, hogy hány évesnek nézett, de aztán megnyugtattak a szavai, hogy azért annyira nem vagyok rossz passzban még. Igaz, az, hogy 40-nek is kinézett volna, kicsit... de hogy ő is pont annyi, mint én... na ez volt a meglepő.
- Érdekes, én meg olyan 5 évvel nyugodt szívvel fiatalabbnak mondtalak volna.

- A rugalmasság még sosem volt hátrány. De ha sokat nyújtogatod, a nyelved lehet, hogy a kezedbe adom. *Világítottam rá egy apró tényre, egy kis fenyegetéssel. Bár nem mondanám, hogy mostanában öltött rám nyelvet pasi. Ez eddig általában fordítva működött, de felüdítő volt látni. A feltételezésére csak megingattam a fejem.*
- Nem. Nem vagyok egy kárörvendő típus. Néha oké, de az is csak akkor, ha épp hülyéskedek. * Egy kissé elkalandoztak a gondolataim a korábbi edzéseimre, vagy is inkább azok végződéseire. Tény, hogy többet voltam földön, mint amit álltam. De az nem is az én feladatom volt. Ezen az emlékem szűrődtek át Doki szavai, hát… mit ne mondjak, biztos érdekes lehetett a tekintetem mikor rá néztem.*
- Tízszer? Ráadásul egymás után? Nos… szép teljesítmény egy halandó férfitől. Ezt el kell még nekem is ismernek. Ami pedig a mozgásom illeti, hidd el, hogy sokkal jobb, ha felindultságban teszek bármit is… * Kacsintottam rá. De aztán kezdetek az emlékek visszamerülni a múltba és a saját szavaim eljutni a tudatomba. Hoppá. Ez már megint nem az volt, amit mondanom kellett volna. Vagyis Nicho biztos nem erről beszélt. De hát így jártam. Visszakozni már nem fogok és ahelyett, hogy zavarba jöttem volna, csak egy kislányos mosolyt engedtem meg felé, egy kis pislogással rá segítve. *
- Öhm… felesleges. Egyrészt nem fogom felvenni és csak vasalni kellene megint. Másrészt meg utálok vasalni, de még ettől is nagyobb ellenségem, ha alvás közben valami korlátozza a mozgásom. S nincs akkora nadrág, amit szívesen viselnék el. Bőven elég lesz a póló… még sok is. *Vontam meg a vállaimat könnyedén. Ha nem tetszik neki, sajnálom de semmi értelme akkor aludnom. Hisz úgy sem pihenem ki magam. Azonban a megjegyzésére csak megingattam a fejem.*
- Erős vagyok, de nem annyira, mint amennyire látszom. Ami pedig a társaim illeti… aki nem bírja ki, az… nos, az nézze meg, hogy kivel áll össze. De legjobb tudomásom szerint nem épp a gyenge jellemű nők jönnek be a katonáknak. * Ez csak szimpla tapasztalat volt. Persze én is elgyengültem olykor-olykor és nem volt ebben semmi hiba. Elvégre nőként ez is a dolgom. De aligha volt sok tapasztalatom benne, bár elég sok mindent megéltem.*
- Jahm… mondok… *S talán ez volt a baj, hogy csak a szám járt. Egyéjszakás kalandokról nem igazán tudnék mesélni, mert nem voltak. Bár tény, a mondandóm második felében viszont már sokkal több tapasztalatom volt. Röpke háromévnyi. Így bizton jelenthettem ki, hogy meglehet szokni. A megjegyzésére „hosszú idő” után először újra felnevettem és jó kedvtől csillogó tekintetemmel néztem rá.*
- Nos… köszönöm. De én sem leszek már fiatalabb, és ha így folytatom, akkor öregebb se sokkal. * Intettem egy halvány mozdulattal az ablak felé. *
- De kérhetek egy pohár vizet vagy bármit, ami folyékony? Kissé sokat fecsegek… * Kérdeztem, de már megint hamarabb járt a szám. ~ Jobb lett volna a víznél leragadnom és nem folytatnom. ~. S ha ment, hogy hozzon, akkor most bizony követtem. Egy kis mozgás nekem sem árt.*

- Hát igen, a lányok már csak tudják.
Nem, egyáltalán nem néztem ki belőle, hogy gonosz lenne vagy kárörvendő... de a hülyéskedést már annál inkább, ahogyan azt be is bizonyította az elmúlt... mióta is? Szerintem egy órája már bőven itt van nálam ez a pimasz kislány és folytatjuk ezt az érdekes beszélgetést. Mondjuk, lehet, hogy már több órája is folyik a dolog, elvégre ilyenkor valami elképesztő módon meg tud ugrani az idő, csak azért, hogy a kellemes dolgok hamar elmenjenek. Bezzeg amikor a lövészárokban ülök egy napon keresztül, a másodpercek is óráknak tűnnek, miközben szálldogálnak el felettem a sugárnyalábok.
- Az egészséges hülyéskedés meg annyira nem áll távol, nemde?
Na viszont ami ezután történik... valahogy... nem vagyok teljesen biztos benne, hogy úgy értette ő is, ahogyan én. Amilyen ez a beszélgetés, úgy bármiből ki tudjuk hozni a perverziót, még az olyanból is, amit eredetileg nem annak szánunk. Jobban belegondolva, már megint elhajoltunk arra felé. No, akkor pedzegessük ezt kicsit még, mielőtt ráborítom a hidegzuhanyt.
- No igen, a mozgásod már járás közben is ügyesnek, ha meg hozzávesszük, hogy mögém tudtál jönni úgy, hogy alig vettelek észre... no igen, nem lehet rá panasz, de ezt majd meglátjuk utána. De azt garantálom neked, hogy a tizedik után könyörögni fogsz a pihenőért a kimerültségtől, azon panaszkodva, hogy járni se tudsz.
Mira viszont olyant tekintettel nézett rám, hogy félre kellett néznem, annyira aranyosra sikerült. Pár másodperc múlva már összeszedtem magam és visszanéztem, de ha szegény tudná, hogy most direkt meg a kétértelmű beszélgetés... uh.
- Rendben van, te tudod, szerencsére van tiszta... soook? Miért, hogy máskülönben fedetlenül mászkálnál itt?
A következő mondanivalója elhangzása után rásandítottam a szemem sarkából, hamiskás vigyorral a szám szélén.
- Embere válogatja. Vannak olyan barmok, akik kifejezetten szeretik a gyenge nőket, mert teljesen az irányításuk alatt tudják őket és ilyen célra pont jók nekik. Sajnos ezekből sok van. Ám jópáran inkább a pimasz, bevállalós, talpraesett nőket szeretjük, akikkel nem könnyű elbánni. Ha még ezek mellett jól is néz ki, az pluszpont.
Az egyéjszakás topic szépen lassan elhalt, elvégre én nem akartam hozzászólni, ő meg akkor valszeg nem szövi tovább, szóval ugorhattunk tovább.
- Hát amíg ilyen segítőtárakat találsz, mint én, addig aggódhatsz az öregedés miatt... már ha nem kapsz tőlem lassan agymenést.
Amikor vizet kér, én már nyúlok is a pohár felé az asztalon, amit még az ébresztgetése során hoztam... de a levegőt markoltam meg. Odanézve láttam, hogy valószínűleg a dulakodás idején fellöktük és kiömlött belőle a víz.
- Hupsz... mindjárt.
Felvettem a poharat az asztalról meg az üres kávéscsészét és elindultam a konyhába... nyomomban Mirával. A konyhában kicsit jobb volt az állapot, mint a nappaliban... de amikor megláttam a szennyest a mosogatóban, morrantam egyet.
- Oh, basszus, ezt teljesen elfelejtettem.
Odamentem a csaphoz és engedtem egy kis vizet a lánynak a pohárba, melyet oda is adtam neki.
- Még jó, hogy a víztisztító itt is működik.
Utána nekiálltam, hogy az amúgy nem nagy szennyest elmosogassam.

- Ha csak a lányok tudják, ott már baj van… * Ingattam meg a fejem. Hisz sokra nem megy, ha egyedül rúgózik. De ácsi… ez azért még Tőlem is sok. Mikor is kanyarodtunk el ennyire, de pláne ilyen mélyre? Na mindegy, az irány nem rossz a mélységből meg egy-két rúgás könnyen feljebb tornázza majd. Sigh… kár, hogy nincs kedvem rugdosódni. *
- Még az egészségtelen sem. *Hisz a kettő között csak egy vékony határ van, aminek a helye személyenként változik. Így aztán sosem tudni, hogy ki mikor lépi át a másik szemszögéből nézve. De eddig egész összhangosan sikerült összehozni. Ahogy a kissé félre reagált szavaimra se ugrott a torkomnak, sőt…*
- És akkor még nem láttál semmit. Könyörögni? * Térdeltem fel hirtelen és ültem a sarkamra. Ajkaimon már egy kihívó mosoly lapult mire végeztem a művelettel, ami csupán pár pillanat volt. Szemeimben a kihívás okozta izgatott csillogás lapult, ahogy szürke szemeibe fúrtam szürkéskék szemeim. *
- HA csak egyszer is könyörögni hallasz. Akkor kérhetsz valamit. Bármit. * Adtam fel a lehetőséget és látszott, hogy komolyan is gondoltam. Mióta felnőttnek mondhatom magam, még sosem könyörögtem. Semmiért… pláne nem valaminek a végéért. A kérdésére elmosolyodtam és oldalra dőlve támasztottam meg a fejem a tenyeremen.*
- Igen. Ha egyedül volnék. De nem vagyok, szóval marad a póló. * Nyugtattam meg, hogy eszemben sincs meztelenül mászkálni egy idegen férfi társaságában. Szavaira csak megint összevontam a szemöldököm.*
- Mi a jó egy kezes-lábasban? Persze, mindenkiből azt lehet faragni, de az olyan… unalmas. Snassz. Az utóbbiban viszont van kihívás. De mért érzem úgy, hogy ez egy újabb bók volt Doki? * Azt már meg sem kérdeztem, hogy melyik kategóriába tartozik, hisz ha nem mondta volna ki ilyen nyíltan, akkor is feltűnt már korábban.*
- Hát még ha agymenést nem is, de jó kedvet mindenkép. Az öregedés meg nem izgat. Most is jó nő vagyok, később sem leszek rosszabb. Ahogy most egyedül vagyok, ez később sem fog változni. Szóval, tényleg nincs miért aggódnom. * Vigyorogtam rá kissé önelégülten. Szavaim ellenére azonban nagyon is tisztában voltam a hibáimmal is, még ha azok nem is külsőmben nyilvánultak meg leginkább. Azért mikor feltűnt, hogy kiborult a víz, a kommunikátorom kikaptam a tócsából és a fekete felsőmben meg is törölgettem. De nem volt kedvem utána járni, hogy mégis működik-e. A gépemet meg szerencsére korábban magamhoz vettem.*
- De ügye tudod, hogy ha most a gépem is az asztalon lett volna, akkor kinyírtalak volna arról már nem is beszélve, hogy egy valag pénzbe került volna lementeni róla az anyagot? * Kérdeztem a hátától miközben követtem a konyhába. Kiérve nem mondom, hogy nem lepett meg, hogy rend van. De na… agglegény és azért eléggé igényesnek látszik. Elvéve a vizet, könyököltem rá az asztalra és le sem vakarhattam volna az élvezet vigyorát az arcomról mikor neki állt mosogatni. A poharam letettem az asztalra és csak ezután szólaltam meg.*
- Kötényke és tényleg jöhetsz hozzám is takarítani. Egész jól áll a kezedben a szivacs, biztos, hogy a nadrágot hordod? * Kérdeztem vigyorogva, de ha elszenvedett két edénnyel, akkor csak oda sétálva mellé löktem meg a csípőmmel.*
- Na sipirc… majd én megcsinálom. * Nem a kedvencem, sőt… de ha nem ment akkor bizony lefröcsköltem a vízzel.*
- Tünés! * S neki is álltam mosogatni, hisz addig locsoltam, míg el nem távolodott.*

- A lányok tudják, de magukban is vajon? - kérdeztem vissza.
Valahogy úgy voltam vele, hogy amire utalni akart, ahhoz bizony két ember kell, lehetőleg más nemből, hogy teljes hatásfokon működjön.
- Amíg jókedv van, addig tök mindegy, nemde?
Na ami ezután történt, attól kissé zavarba jöttem. Nem tudtam előre, Mira mit fog reagálni a szavaimra, de eddig lezserül vette, holott már párszor nyugodt szívvel felpofozhatott volna. Mert valljuk be, nem minden nőnek van ehhez gyomra, amit mi leműveltünk már egy ideje. De elég hálás ,,pajzánpartnernek" mutatkozott, hogy még mindig viselte a kesztyűt. Ám amit most csinált és ahogy nézett rám... megint félre akartam nézni, de nem tudtam, a tekintete nem hagyott elfordulni. Miért van az, hogy most így aranyosabbnak találtam, mint eddig... jó kérdés. Bár lehet, direkt vette elő ezt a tündi-bündi ábrázatot, hogy emeljen a szavai hatásán... most tényleg? Igen, tényleg, túlságosan komolyan nézett rám, hogy ez megint valami kislányos bohóckodás legyen a részéről. Volt ott az a jellegzetes csillogás a szemében, de dominált a komolyság... szóval én is komolyan vettem.
- Szavadon foglak - emeltem fel az öklömet magam elé, várva, hogy összeüssük... már ha ismeri ezt a gesztust.
- Aha... szóval akkor nem kell bekapcsolva hagynom a felvevőt - szúrtam oda megint egyet, már ha leesik neki, hogy mire gondoltam.
- Van aki azt szereti, van, aki inkább megdolgozik az örömökért, akárcsak én - a kérdésére ránéztem, most a kanapé támláján pihentetve a fejét nézett rám. - Talán mert passzolnak rád a paraméterek egytől egyig? - kérdeztem vissza.
Elmosolyodtam.
- Örülök, hogy egy ilyen nap után tudtam neked jókedvet szerezni - aztán amit utána mondott, ahhoz már nem szóltam hozzá.
Szerintem az eddigiek után simán lejött neki, hogy nem tartom átlagosnak, valóban jó nő volt, kívül-belül. Valamire azért reagáltam.
- Ugyan már Mira, ha te egyedül maradsz az életben, akkor én mit mondjak?
Fura, eddig fel se tűnt, hogy a kommunikátora vízben van... pedig volt is a kezemben... mikor rakta bele?
- Gondolom addig csapkodnád a fejem, míg ki nem fizetem a károkat - szóltam hátra.
Nekiálltam szóval mosogatni. Nem voltam egy virtuóz, azt el kellett ismerni, de azért elkezdtek tisztulni a dolgok. Két napos anyagot mostam el éppen és a tegnapi főzés után hátramaradt két lábas maradt már csak. Viszont a szakszerű zsűri már megint kotnyeleskedett, szóval fel fordultam és lefröcsköltem hideg vízzel.
- Igen, azt hordom, de az egyedüllét rákényszeríti bizonyos dolgokra az embert - már fordultam volna vissza az edényekhez, amikor Mira odajött és megpróbált elpaterolni, hogy majd ő megcsinálja. - Aha, persze, még mit nem... hééé! - na ebből vizicsata alakult ki elég hamar a konyhában, mert nem hagytam magam elkergetni olyan könnyen és elég sok vizet rápermeteztem, viszonozva a tüzet...

- Ezt kérdezd meg azoktól, akik próbálták. *Vontam meg a vállaim, mert erről valóban nem volt fogalmam. Oké, elméleti szinten igen és nekem a nem jött ki válasznak. De kitudja, hogy mikre képesek azon egyedek, akiknek nem jut semmi. S nem épp azért, mert nem akarják. De ez már lényegtelennek bizonyult ahhoz képest, hogy vártam Doki válaszát. O de még milyen izgatottan. A sejhajomon is csak azért maradtam meg, mert… mert nem akartam ugrálni. Aztán mikor bele ment a kezeit látva kicsit sem haboztam és neki „ütöttem” az övének a saját öklöm. De csak finoman, hisz a csuklóm nem díjazta volna. Szemeimben meg továbbra is ott ragyogtak a csillogó fények, és ajkaimra egy elégült mosoly került. *
- Ajánlom is. * És ezzel ennek vége is. Legalábbis nekem nem sok hozzáfűzni valóm volt… vagy is mégis.*
- És mi van ha nem éred el, azt, hogy könyörögjek? * Kérdeztem vissza, hogy bizony akkor nekem is jár valami. De reméltem, hogy nem bízza rám. Jelenleg hmm… inkább mondjuk azt, hogy nem jutott eszembe semmi. De a felvevőre már röhögtem is.*
- Ugyan Doki… nem olyannak tűnsz mint aki egy felvételel beéri. Ha meg más szándékaid lettek volna, már nem lenne köztünk semmi. Se ruha… se levegő… attól függetlenül, hogy én akarom-e vagy sem. Szóval, ez most nem jött be. * Kacsintottam rá. Azért, mert nem jegyeztem meg mindent lépten, nyomon még nem azt jelenti, hogy nem is figyelek a részletekre. Ahogy a korábban elfordított pillanatnyi tekintetére sem reagáltam. Attól még ott volt.*
- Most ha erre rávágom, hogy igen az nagyon egoistán hangozna? Egyébként meg a bevállalós csak értelmezés kérdése. Ami meg így elég relatív, szóval nem jelenthetem ki, hogy igaz rám. Bár a pimaszságommal egyet kell értenem. * Bólintottam jó kedvűen. De aztán már csak kissé zordan néztem rá.*
- Hékás… Már nem azért, hogy megint bókoljak vagy elbízd magad. De amit eddig tapasztaltam egy magam fajta lány, a fél karját oda adná a sok pincsi helyet. Pedig még csak hülyéskedtünk. De Én meg egy elviselhetetlen perszóna vagyok, arról nem is beszélve, hogy hibáimból is van bőven, a bűneimről nem is beszélve. De ha ez még nem volna elég, az Én életstílusom a férfiak többségét elijeszti. Legalábbis a legutóbbi tapasztalataim szerint, ami nem ma volt. Azóta meg csak még veszélyesebben élek. * Na igen… ez már jócskán meghallatta az öt évet. Azóta pedig akár változhattak a pasik is, de aligha.*
- De ha már ennyire elkönyveltük, hogy egyedül maradunk. Akkor majd unalmas és zord téli estéken felhívjuk egymást, leülünk meg inni egy üveg bort és voilá… már meg is oldva. Aztán meg ha még évek múlva is ez a helyzet, addigra meg majd egymásra fanyalodunk és jön az unalmas happy end. *Igyekeztem oldani a hangulatot.*
- A gépért tuti. Az anyag meg… annyira nem érdekel. Én lennék a legboldogabb, ha végre kirúgna a főnököm. *Vontam meg a vállaim, de ezt aligha láthatta. Az előbb majd nem párna csata, most meg víz csata. Na amikor jött az ellentűz nekem sem kellett több. Egy már elmosott edényt megfogtam a csap alá dugva igyekeztem megtölteni vízzel, miközben lökdöstem, hogy ne akadályozza meg. Aztán ha sikerült már rá is zúdítottam, úgy ahogy volt.*
- Te takarítasz… * Jegyeztem meg nevetve, miközben már menekültem is kifelé a konyhából a fürdő felé, hisz láttam merre ment. Na ott már talán nem érhet el… De az már meg sem fordult a fejemben, hogy ott csak még könnyebb teljesen benedvesítenie a másiknak.*

A vállvonásra vállvonás volt válasz, erre már tényleg nem tudtam mit mondani. Nem ismertem ilyen egyedeket, meg amúgy se szoktam kérdezősködni, ki hogy csinálja... már ha egyáltalán tudnék kitől. Max Mirától tudnék jelenleg, de elmondása szerint távol áll tőle az ilyesmi. Na de az ökleink csattantak, ezzel mintegy megkötve az egyezséget. Végül is, lelke rajta, ő ajánlotta fel... a szemei meg annyira csillogtak ettől, mint ha tényleg az oviban lennénk. Ám utána ő volt az, aki továbbköltötte a gondolatot, nekem pedig igazat kellett adnom. Az üzlet csak akkor üzlet, ha mindkét fél jól jár belőle.
- Szerintem úgy fer, ha te is kérhetsz akármit. Akkor majd ráérsz kitalálni, mi az - indítványoztam neki, mert igazából én nem tudtam, hogy ő mivel érné be, helyette meg nem akartam dönteni valami mellett, amit nem szeret. Szóval csak döntse el ő, majd én is a sajátomat. - De amilyen életet élünk, nyerni fogok - vigyorogtam.
Na a felvételes lehetőséget is érdemes volt ellőni, nevetett rajta, ám utána visszaszólt. Nem tudtam igazából ezt most minek vélni... beszólásnak, véleménynek... szóval választottam egy aranyközéputat.
- Mira... egy ilyen beszélgetés után csak azért nem csinálom meg azt, amit mondtál, főleg nem az akaratod ellenére, mert nem tudnék ilyet szemétséget elkövetni veled szemben... arról nem is beszélve, hogy akkor több ilyen kellemes esténk valószínűleg nem lenne - oldottam picit az előzőn.
Na, ami utána következett, az végletesen elrugdosta egy időre a komolyabb mezőkre ezt a beszélgetést. Amit mondott... hát... nem mondom, hogy zavarba jöttem tőle, de mindenféléképpen jóérzéssel töltött el, hogy ennyire nyíltan kimondta, amit gondol. Jóóó, ez Mira, kimondja a dolgokat, legalább is nekem eddig az jött le a viselkedéséből... gondolta volna a fene, hogy ez lesz egy ilyen váratlan látogatásból... viszont amit utána mond... úgy érzem, nekem is pár dolgot el kell mondanom... nem, nem azért, mert viszonozni akarom az előzőt... inkább mert el kell mondanom.
- Jaj, Mira, most meg azt csinálod, amit én - csóváltam meg áll-rosszalva a fejem. - Tény, hogy van egy stílusod, de az én szememben ez nem az elviselhetetlenség jele. Inkább ez jelzi, hogy élsz, éled az életed, abban a stílusban, amilyet szeretnél. Igen, biztos vannak hibáid, biztos vannak bűneid. De gondolod, hogy nekem nincsenek? Nem tudok sokat a múltadról, te se az enyémről. De... az eddigiek alapján Mira, egy magamfajta fajankó összetenné a kezét, ha ilyen barátnőjel enne, mint te - mosolygok, majd miután előjön a jövőképpel, kuncogok egyet. - Na igen - nézek ki az ablakon. - Téli estéken nincs is jobb, mint borozgatni és nézni a hóesést, esetleg kimenni. Majd egyszer sort kerítünk erre is. De tudod - visszanézek rá -, ha évek múltán is ilyen virgonc és végtelenül leszel, az unalmas jelzőt elfelejthetjük.
A főnökös megjegyzésére elhúztam kicsit a szám.
- Küld el a még párszor a francba, hátha felmegy az agyvize.
Na aztán a konyhában elszabadult a pokol, ahogy felváltva szórtuk egymásra a csapból ömlő vizet. Mindketten eléggé vizesek voltunk már, amikor hirtelen megragadta Mira az egyik edényt és betalált engem az abban felgyülemlett vízzel, bőrig áztattatva. Még jó, hogy mosogattam és langyos víz volt, különben ez most instant tüdőgyuszi.
- Te kis...
A lány menekülni kezdett, de nem hagytam meglógni. Mindvégig a nyomában loholva és amikor beért a fürdőszobába, annyi ideje már nem nagyon volt, hogy bezárkózzon. Az ajtót már elkezdte becsukni, de sikerült becsusszannom. Ha véletlenül nekimentem és megbillenne, akkor elkapom és visszarántom egyenesbe, de el is engedem... azt itt nem kellene bevernie semmibe se a fejét... ám így is úgy is az üldözés végén a csukott ajtónak támaszkodva álltam, elzárva a menekülési útvonalát.
- Na most kapsz - azzal megragadtam a zuhanyrózsát, rátenyereltem a langyos gombra és sugárban kezdtem el locsolni a lányt a szűk fürdőszobában.

- Hmm… merész tett. * Bólintottam, hogy ha én nyerek akkor én is kérhetek valamit. Jó, nem tudtam volna olyan lehetetlen dolgot kérni. Pláne, mert nem is ismerem. De az még messze van, addig meg kitudja, hogy milyen színű lesz a Temze színe*
- Ha nem így alakult volna se lennél rá képes. *Kötöttem az ebet a karóhoz, hisz ez így volt. Legalábbis nagyon hittem benne, mert ezt vettem észre. És ha egyszer én a fejembe veszek valamit… De aztán csak hallgattam, egy-egy szúrósabb pillantással megjutalmazva a férfit, ahelyett, hogy közbe vágtam volna. De a végén azért elmosolyodtam.*
- Nos, azt hiszem köszönöm a dicséretet. De egy szóval sem mondtam, hogy a tulajdonságaim számodra olyanok, mint amilyennek én látom. Ez szimpla általános érvényű volt. S nem csinálok semmit. Egy ember akkor teljes, ha ismeri önmagát. Ezek a rosszak. A jókat is sorolhatnám, de azokat meg minek? * Vontam meg a vállaim könnyedén. És már ebből a komolyságból is kezdet sok lenni. Ha így haladunk oda az este*
- Én holnap haza utazom, de hívj fel, ha esik a hó. 2 hét szabiból kitelik még egy utazás. De kutyából nem lesz szalonna, még akkor sem ha patkányból meg szalámi igen. Szóval azt hiszem ezt már túl is tárgyaltuk.* Mosolyodtam el a korábbi ugratása miatt. De a főnökös megjegyzésre csak felhorkantam.*
- Azt teszem már három éve, minden egyes alkalommal. * És még lesz két szép éve mellettem, amit pokollá fogok tenni. Így jár az, aki gerinctelen. A kori pálya a konyhához képest stabil felület volt. Pláne zokniban. Néha meg-meg csúsztam, de akkor is eljutottam a fürdőig. És már be is csuktam… a francba. Beszorultam, hisz Nicho gyorsabb volt én meg nem elég erős ahhoz, hogy ki tudjam taszítani. A lehető leghátrább mentem a zárt ajtotól. Zárt? Hmm… mért nem tört rám még a pánik? *
- Meg ne próbáld… * Feleltem nevetve, de már jött is a sugár ami kellemesebb volt mint amire számítottam. Ahw… tényleg figyelmes. Na de ezzel nem húzta ki magát, hisz ha folyamatosan rám irányítja, akkor én elkezdek közelebb menni hozzá és oda érve összepacsálja ő saját magát is. Ha meg nem, hát rásegítek a kezemmel, hogy elvegyem Tőle a zuhanyt. Ami szép és jó… csak kérdés, hogy mikor tudatosodik bennem az, hogy elkerülhetetlen, hogy egymáshoz érjünk. De egyelőre még nem zavart… Hősiesen igyekeztem megszerezni a fegyvert.*