Sikátorok

Elmosolyodok, miközben hátradőlök székemen.
- Mira, szerintem ez nem is gond. Elvégre a pimaszságod akkor nem igen tudnád kamatoztatni, annak meg nem örülnék - kacsintok.
Na de úgy veszem, hogy ideje lenne lelőni egy dolgot, amit Mira még mindig félreértelmez, szóval amint erre reagált, úgy teszek, mint aki furcsáll valamit.
- Mondjuk... hogy jön ehhez az, hogy nem tudsz csendben maradni közben? Az ilyeneket a szavaiddal nem... oh... na, akkor szerintem valamit nagyon félreértettél. Én arra értettem azt a tízszer lenyomlak dolgot, amikor edzeni fogunk... tudod, lenyomlak, kétvállra fektetlek, harcképtelenné teszlek... tizedszerre nem olyan kellemes végigélni - adom meg a kegyelemdöfést még ennek a gondolatkörnek, majd várom a reakciót.
Amikor tovább érdeklődik a katonaság iránt, én csak összevont szemöldökkel félre nézve elgondolkozok. Hogy is van? Jó rég volt már az az idő, amikor legutóbb erről kellett beszélnem.
- Hát lássuk csak... vannak a sima katonák. Ők azok, akik az alap dolgokat csinálják. Frontszolgálat, békefentartás, satöbbi. Aztán vannak speciális egységek, akiket csak bizonyos körülmények között vetnek be. Ilyen a rohamosztag, akik általában a támadásokat vezetik. Illetve ide soroljuk a rangereket is. Az előző évezredben ők is inkább a közkatonasághoz voltak sorolva, de mára speciális egység lettek. Általában ők azok, akik az ellenség háta mögött dolgoznak, vagy a közkatonák sorait erősítik. Én a kommandósok között voltam, szóval nem sok frontharcban voltam jelen... de igazából cseréltem volna azzal, aki így tett... az én részem volt a keményebb dió.
Egy pilalnatra félrenézek megint, régi emlékek visszagondolását láthatja. Utólag belegondolva, nem tudom, hogy bírtam ki azokat az időket... hogy tudtam azt választani a normális élet helyett... de csak sóhajtottam. Ezt már nem tudom megváltoztatni. Annál inkább a jövőmet, Mira pedig ezzel kapcsolatban is kérdezett, én pedig mosolyogva válaszoltam.
- Azon kívül, hogy megkérem majd a kezed? - utalok vissza egy tegnapi gondolatmenetre. - Szeretnék visszailleszkedni a normális életbe. Csak pár dologhoz hozzá kell szokni. Ehhez - kopogtatom meg a homlokom, utalva a fejfájásra -, ahhoz, hogy nem les rám mindenhol az ellenség... bár ilyen környéken - kuncogok. - Meg még pár dolgot el kell intéznem, állandó munkát kell találnom. Talán ennyi. Na és neked? Azt leszámítva, hogy szanatóriumba akarod küldeni a főnöködet?
Amikor kinyújtja a nyelvét, kihívóan nézek rá.
- Ha még sokáig csinálod ezt, kénytelen leszek én is kinyújtani és úgy betömni a szád.
Hümmögve dőlök előre, amikor ecseteli a lehetőségeinket.
- Kis gyakorlás a jövőre? - csintalankodok. - Na, de legalább megnézhetem, mennyit porosodtam ilyen téren. Talán még el tudom játszani a kedves lány szerencsés barátját - kacsintok vissza. - Mindenesetre, ha mégiscsak valami firkász mozgolódna, akkor értesíts engem, hogy... lélekben készülhessek.
Meg persze hogy én is meg tudjam tenni a megfelelő intézkedéseket. Hamarosan az étkezés véget ért, én pedig felálltam az asztaltól.
- Majd megcsinálom, ha felraktalak a hajóra és hazajöttem - mondom. - Hm, oké, majd megnézem, hátha van valami... abban talán el tudjuk rejteni a gépedet is. Rendben, ha többre van szükséged, akkor csípd majd meg a karomat, abból tudni fogom, hogy jöhetnek a ,,belsőségesebb" dolgok.
Így hát elmentünk készülődni. Én már elintéztem a reggeli dolgaimat, szóval már csak összepakoltam azt, amit kért, meg felvettem az utcai ruhámat. Egy ideig szemeztem a sugárpisztolyommal, de aztán csak a késemet raktam el, belenyomva bakancsomba, eltakarva a nadrágommal. Szóval hamarosan kiandalogtam a bejárathoz és ott vártam Mirára, aki megjelent. Ismét meg kellett állapítanom, hogy jól áll neki a fekete.
- Oké, akkor mehetünk - bólintottam neki.

- Tán nem élvezed, hogy rajtad köszörülöm a nyelvem? * Vontam fel a szemöldököm. Bár a válasz számomra is egyértelmű volt, hisz nem úgy vettem észre, mint aki kézzel lábbal hadakozna az ellen, hogy kinyissam a szám. Aztán mikor ecsetelni kezdi, hogy Ő mire is gondolt a lefektetés alatt egy halvány mosoly jelent meg az ajkaimon ahogy előre dőltem az asztalnál.*
- Oh… valóban Doki? Én ezt, annyira, de annyira sajnálom… *Kezdtem el a nagy sajnálatot csempészni a hangomba, de aztán már villant is a szemem a dokiéba.*
- Jobban örültem volna, ha azt mondod, hogy aktakukacok. * Húztam el a számat kissé. De hát pont nekem nem volt semmi jogom elítélni a másikat ez miatt. Így inkább ennyiben is hagytam. Arra, hogy emlékezett csak szélesen vigyorodtam.*
- Szóvá is tettem volna, ha elfelejted. De, vigyázz Doki mert ha apám rá bólint… lesz két hónapod felakasztani magad. Anyám annyi idő alatt vígan leszervezi a menyegzőt. Anélkül, hogy megkérdezné mégis hogyan gondoltuk. * Kacsintottam a másikra és figyeltem a szavait. Valamiért kimondottan érdekelt, hogy a másiknak milyen tervei vannak. De ezt én magamban szimplán szakmai ártalomnak tekintettem.*
- Nézz el a plázába. Hátha kell biztonsági személyzet. * Adtam még egy tippet de aztán befejeztem. Nem az én dolgom. De a kérdésére csak pislogtam párat.*
- Nos… én igyekszem élni. A munkám minden időmet leköti, ha meg nem akkor meg fényképezek, ami másik ártalom. Nincsenek a mindennapjaimnak céljai, azt az apróságot leszámítva, hogy túlélni. A világmegváltó terveim sikere még várat magára… a saját magam megváltása meg más kezében. De addig is, túlélnem kell mindent és mindenkit. De milyen terveim lenének Doki? Van munkám, egész jól keresek a mellékeseimmel egybe véve. Pasira nincs szükségem, a kölykök nem nekem valók. Saját lakásom van, még házaim is… mire vágynék még? * Kérdeztem, hisz én nem tudtam mást mondani. Persze, hogy élni tudja szükségem van Marverickre. De addig… addig nincs semmi a számomra és utána se nagyon. Hisz amire egy alap embernek szüksége van, az nekem már meg van. *
- Aztán meg nem lesz se nyelved, se fogad. * Vontam fel a szemöldököm. Na az kéne még… meg egy frászt. Engem csak ne csókolgasson senki. Még akkor, se ha ilyen figyelmes. Sőt… akkor meg pláne ne. *
- Lakva ismeri meg egymást az ember. De én inkább úgy mondanám, hogy egy próba, hogy mennyire bírod elviselni a zűrös életem. * Na de itt aztán felálltam, hisz még szavait hallgattam addig ügye elpakoltam. Aztán meg már a háta mögött voltam és kezemet a nyaka köré fontam lazán. Volt valami, amit még el akartam mondani mielőtt elviharzok készülődni. Így lehajoltam a füléhez, és lágyan kezdtem el beszélni…*
- Először nem esett le mikor mondtad, mert gondolatban kissé elkalandoztam mikor szó volt a leteperésről és reflexből válaszoltam. De, miután már válaszoltam le esett, hogy nem erre gondoltál. De attól még ez a változat, sokkal érdekesebbnek és élvezetesebbnek hangzik, azért folytattam ezt a vonulatot és nem kezdtem el magyarázkodni kislányos zavaromban. Nem minden a harc körül forog Nicholas… ha valamit nem akarok érteni, hiába hívod fel a figyelmem rá. * Búgtam folyamatosan, nem foglalkozva azzal, hogy a közelségem, vagy a kiáramló levegő mit tehet a férfi érzékeivel. Na de aztán jött a bosszú, mert ennyire naivnak nézett. Mielőtt elhúzódtam volna szándékosan végig húztam az ajkam a fülén ám már reflexszerűen haraptam bele egy aprót. Ezt már nem akartam, de adta magát a helyzet. Azonban mielőtt még ketőtt pisloghatott volna már ott sem voltam… *
…
*A gépem átpasszoltam Nichonak, hogy tegye el. Én meg a kommunikátorom a zsebembe csúsztattam. S minden segítség nélkül lementem a lépcsőn, ám a kapuban megvártam a férfit és a kezem nyújtottam neki. Pech… de bizony kézen fogva kell velem végig mennie az utcán. Mikor a kapu elé értünk kissé fázósan húztam össze a kabátom és igyekeztem mosolyt csalni az arcomra, ahogy körbe néztem, mintha csak az utcai viszonyokat bámulnám.*
- Utálom ezt a környéket… *Kezdődött a hiszti, hisz a sarkon egy csapat kamasz állt, amivel még nem lett volna gond, ha az egyiket nem ismerem fel. A szemben lévő házsor kapujában is ketten beszélgettek és egy hajléktalannak tűnő egyed kuporodott az egyik kapualjban. Nem állt szándékomban erről szólni, biztos voltam, hogy a másik is észreveszi őket.*

- Óóó, dehogynem... nagyon... élvezetes az ajkaid játéka.
Kicsit elhúztam a szám, talán még se kellett volna elmondanom azt, hogy igazából miről beszéltem. De inkább akkor erre nem mondtam semmit hanem koncentráltam a beszélgetés további részeire. A megjegyzésére aztán elmosolyodtam.
- Neeem, az nem az én világom. Túlságosan izgága vagyok az irodai munkához, beleőrülnék idővel... bár tény, hogy biztonságosabb.
Amikor elkezdi ecsetelni nekem, hogy a sikeres kézfogó után mi várna rám, én csak mosolyogni tudok rajta. Szép kilátások, mit ne mondjak, még akkor is, hogy ha csak elméleti szinten beszélünk erről és csak játékos, elejtett szavakból építkezünk.
- Hm... végül is, a végeredmény miatt megérné a felhajtás. Főleg úgy, hogy akkor a szervezés miatt egyikünknek sem kell aggódnia, hiszen elintézik mások. Maradna a ruhapróba meg a ceremónia egyeztetése számunkra, aztán ennyi.
Kicsit megint átmegyünk komolyabb vonulatra. Mira jóval nyíltabb lapokkal játszik, ez már feltűnt. Igazából szégyeltem is a pofámat, amiért nem beszélek többet magamról, de ez így volt helyes. Már így is olyan dolgokat mondtam neki, ami miatt, ha van valami lángelmébb az elhárítástól, rájöhet, hogy velem beszélt... azt meg nem akartam. Volt elég baja a lánynak anélkül is, hogy Madonsky-ék szemétségei miatt ő is bajba keveredjen. Ugyanakkor... valahogy vágytam is rá, hogy valakinek végre elmondjam, mi is történt velem. Rengeteg dolgot elfojtottam magamban, hosszú idők óta... és egyszer az, ahova száműzöm őket, be fog telni.
- Lehet rosszul tettem fel a kérdést akkor - morfondíroztam. - De azok alapján, amit elmondtál, igazából válaszoltál is. Tudod, kicsit meglep, hogy úgy érzed, szinte mindent elértél. Most gondolj bele, 28 éves vagy, egy, most nem bókból, szép, tehetséges nő, akinek rengeteg lehetősége van. Majdhogynem ez az a kor, ahol már beérnek a korábbi dolgok és igazán látja az ember, milyen lehetőségei is vannak. Ahhoz képest, te megelégedsz a mostani helyzeteddel. Nem, ne érts félre, nem azt mondom, hogy ez rossz, sőt, jó is, mert jelzi, hogy két lábbal a földön jársz és praktikusan gondolkozol. De... szerintem még várj ezzel a kijelentéssel, hogy minden megvan. Most gondolj bele, ha minden jól megy, még 170 évig fogsz élni. Talán egyre hülyébb lesz az ember... uh... most belegondolva, mi ilyen agyszinttel 100 év múlva... ajjaj... na, szóval csak azt mondom, hogy az igényeid és a nézőpontod is közel valószínű, hogy változni fog... mint mindenki másnak. Elvégre, minél tapasztaltabbak vagyunk, annál jobban látjuk, mit is akarunk... ahj, ne haragudj. Már megint átmentem Dr. Cserbusba és csámcsogok itt rajtad - csaptam homlokon magam.
Na igen, néha nem bírom ki, hogy ne elmélkedjek egy kicsit. Elvégre, én alapvetően filozófikus alkatnak számítottam mindig is, egészen addig, míg nem álltam szolgálatba... najó, ez így nem teljesen igaz, elvégre a seregben is gyakran beszélgettünk ilyen dolgokról, amikor nem voltunk szolgálatban.
- Hm... szerintem nem lenne gond azzal, elvégre jól elvagyunk - reagálok rá, hogy mennyire lennék képes őt elviselni.
Viszont mielőtt mehettünk volna készülődni, Mira még végrehajtotta a magánakcióját. A közelségét és hogy gyakran megérint, már megszoktam, nem volt vele gond. Ám ez most kicsit előrébb lépés volt. Most már tényleg bántam, hogy annyira okoskodni akartam... tényleg jobb volt, míg viccelünk vele. A lány közelsége viszont... most valahogy teljesen másként hatott, mint eddig... még se szoktam meg, mert hevesen vert a szívem. Főleg akkor, amikor a fülemnél pimaszkodott. Bár a szavaimat nem várta meg, de szembesülhetett a reakciómmal... egy jól eső sóhajt hallott, miközben elengedett, majd odébb állt.
...
- Figyelj csak, csörgess meg, míg leérünk. Csak én adtam meg eddig a számomat és nehezen tudnálak a tied nélkül felhívni.
Ha megadja, akkor Mira néven elmentem a saját készülékemben, de végül leérünk, ő pedig már jelzi, hogy szerepre fel. Rámosolyogok, majd ujjaimat az övé közé fűzöm, ahogy karjainkat lógatva, kéz a kézben lépünk ki az utcára. Felnézve látom, hogy már beborult, szürke felhők jelentek meg az égen.
- Igen, tudom, lassan tényleg költöznünk kellene - mondom. - De legalább mindig látunk valami újat.
A biztonságom érdekében már megfigyeltem, hogy kik vannak általában errefele. Így a legtöbb embert felismertem, ha láttam őket és tudtam, hogy nem beépített hekusok. Most viszont láttam pár embert és kétlettem, hogy miattam vannak itt. A mindig látok valami újabbal erre akartam felhívni a figyelmét a lánynak: vannak itt páran, akiket nem ismerek.

- És Te ezt miből gondolod? * NA igen… ezt is félre értettem bár ezt is szándékosan. A férfinek fogalma sem lehet róla, hogy milyen az amikor játszadozok, pláne a számmal. *
- Járhattál volna futni vagy edzeni is utána. * Horkantam fel. Még hogy valaki túl izgága. Oké, engem sem irodai munkára terveztek. De ha ott kéne porosodnom, akkor elmennék a terembe vagy körbe futnám a Temzét. *
- És három percenként hívna apám, hogy az anyám az agyára megy, és inkább menjetek el sörözni. Avagy, a bátyám beállítana és közölné, hogy ide költözik, míg anyu nem higgad le, mert nem lehet a házban megmaradni. Hidd el, elviselhetetlenek olyankor. Tapasztalatból tudom. Pedig akkor még pont az volt a baj, hogy nem volt meg a lánykérés. *Vontam meg a vállaimat. Imádtam a családom és bármit is tettek vagy tettem mindig ott voltunk egymásnak. De túl lelkesnek bizonyultak, hogy egyetlen lányát hozzá adják egy katonához. Bár tény, magam sem vitatkoztam volna vele. De ellenben velük én ismertem a férfit. Figyelmesen hallgattam a másik szavait és néha értetlenül vontam össze a szemöldököm, máskor pedig elgondolkoztam a hallottakon. Aztán mikor magyarázkodni kezdet leintettem.*
- Ne hagyd csak… Nincs ezzel semmi baj. De van egy apró különbség a két nézet között. Egyrészt, én tudom, hogy milyen vagyok és azt is, hogy ha ilyen két ballábas vagyok, és nem veszek, visszább az életcélomból nem fogom még a 40 évet se megélni. S ezzel Én mindig számolok. Másrészt pedig, persze kinyílnak a lehetőségek. De Én szeretem azt, amit csinálok, és nem akarok ezen változtatni, már csak a húgom miatt sem. Ebbe pedig nem illik bele semmi más, ami jelenleg nincs meg az életemben. Jó, régen egy kapcsolat még belefért. De már nem tudnám elképzelni, hogy randizgassak, otthon üljek és megpróbáljak főzni, idegeskedjek, hogy már megint későn ér haza, nehogy baja essen, akkor oda figyeljek arra, hogy mit csinálok, nehogy bajba keverjem stb… Már nem tudnék megszokni ilyen szinten egy másik embert, akihez meg hozzá szoktam és tudja is kezelni azt, ami velem jár… Nos, Őt elnyelte az Űr. És lássuk be, még ha túl is elém önmagam férfi nélkül még gyereket vállalni is necces. Szép és jó az, amit elmondtál, és általános érvényű. De sosem mondtam, hogy átlagos vagyok. *Vontam meg a vállaim és kíváncsian néztem mindvégig a férfi reakcióját. Érdekelt, hogy miként is ülepedik le benne a hallottak és mit fog kiváltani belőle.*
- Mi igen. De az életemről nem tudsz semmit, az meg már nem illik bele ebbe az összképbe. * S ezzel én ezt a részt le is zártam. Hisz már az is beszédes volt, ahogy találkoztunk.*
…
Szóval meg volt a telefonszám csere, vagyis annak a rám eső része. És ha már bekapcsoltam azt a vackot akkor le is némítottam, hisz a drága főnököm már hívott párszor és semmi kedvem nem volt hallgatni a nem fogadott hívást jelző hangokat. Arról már nem is beszélve, hogy maga a személy sem érdekelt. Nicholas szavaira csak összevontam a szemöldököm, hisz nem tudtam, hogy mit akar ezzel mondani.*
- Én mondtam, hogy gyere vissza a Marsra, ott sokkal jobb idő van. * Mondtam valamit, mintha csak morgolódnék. Jó persze, tényleg hideg volt de már megszoktam. *
- Jah újat… * Zsörtölődtem és már fordultam is a megfelelő irányba. Innen 5 utcával odébb volt a hely ahol a képek készültek. Na most kéne az a tipikus leejtettem a fülbevalóm és jaj de nagyon keresem, hogy megnézzem nem-e követnek. De nem volt fülbevalóm így közelebb bújtam Nich karjaihoz és egy puszit nyomtam az arcára menet közben. Na így a szemem sarkából láttam, hogy bizony a srácok nem jöttek, még ha az egyik még mindig minket nézett. De ezt csak annak a számlájára írtam, hogy nem vagyok hétköznapi látvány. Ennyire a gettóban mióta kikerültem innen. A következő sarkon lefordultam, de itt Én legalábbis nem láttam semmit.*
- Vak voltam vagy tényleg nem követtek? Ha utóbbi, akkor nem hiszem, hogy az oda jutásig bármi bajunk lenne.

Na most jön a touché, mert a jelek szerint nem tudta dekódolni a szavaimat.
- Talán mert az ajkaid játékát hallgatom jópár órája? - kérdezek vissza.
Elvégre, ki mondta, hogy az ajkak játékát csak fizikálisan kell érteni? A maga kifacsart módján az éneklés és az ékesszólás is ide tartozik.
- Igen, azt aláírom. Csak hát akkor voltam olyan hülye, hogy ilyen egyszerű dolgok ne jussanak eszembe.
Na megint jót mulattam, amikor ecsetelte nekem, hogy mi vár rám az esküvőre vezető úton. Hát igen, valahogy sejtettem, hogy hatalmas lenne a felhajtás, elvégre az ilyen alkalmaknál mindig ez van. Annak idején anyám elmesélte nekem, milyen volt az ő esküvőjük... nem mondom, kis híján elvette a kedvemet az házas élettől vele.
- Legalább lesz alkalmam megismerni az apósomat - mosolygok. - A bátyád meg... hááát... megmondanám neki, hogy felőlem jöhet, de akkor én kiköltözök addig... elvégre ennyi viszontagság közt én csak az arámmal lennék hajlandó egy fedél alatt lenni.
Mira aztán elmondott elég sok mindent magáról... megint... képletesen nekem már megint sült le a bőr a képemről, hogy ennyire be vagyok zárkózva a saját dolgaimmal. Ám figyeltem rá, nem sajnálkoztam magamban... és pár új dolog is elhangzott. A szemeim élesen csillogtak, míg hallgattam őt, ez is jele volt, hogy nem lankad a figyelmem és tényleg érdekel, amit mond. Az egyes részeknél megrázkódik a szemem, mint ha közbe akarnék kérdezni, így amikor az exéről, vagy a hugáról beszél. De végül csendben maradok és csak hallgatom őt. Aztán amikor elhallgatott, kellett pár másodperc, míg szóltam.
- Kicsit félre értettél, Mira. Nem állítottam, hogy te átlagos vagy, csak átlagos dolgokról beszéltem. Szerinted egy átlagos emberrel én tudok ennyit beszélni? Nem, mert nem értené meg azt, amit mondani akarok... és most nem a pajzánkodásra gondolok. Te átlátod azt, amit mondok neked, látom rajtad, még ha gyakran komolytalankodunk is. Mellesleg egy átlagos ember sose tudná bebizonyítani, hogy tévedtem és pláne nem ismerném el neki... neked már párszor sikerült - megvakarom a tarkómat. - Najó, szerintem ezt most befejezem, mert már megint kezdem túlzásba vinni. Viszont, had adjak neked egy házi feladatot. Vedd úgy, hogy felkészülés az edzésekre. Gondolkodj el ezen: Minden változik, csak a változás nem - ha a későbbiek során erre akar mondani valamit, akkor leintem. - Nene... gondolkodj rajta el... majd a legközelebbi találkozásunkkor kifejted, mit gondolsz erről.
Láthatta rajtam, hogy még kérdezni akarok... kérdezni akarok, hogy hogyan jött ide a testvére... kérdezni akarok róla, mi ez az egész ügy az exével... és kérdezni akarom, hogy mi történt vele egyáltalán, ami ennyire összezúzta őt... de nem tettem... de láthatta, hogy majd talán egyszer, rá fogok kérdezni... egyszer... ha már jobban ismertük egymást.
...
- Igen, igen, drágám, már kezdek igazat adni neked. De hát lassan itt a havazás, azt meg a Marson nem láthatom, a hologramm meg nem az igazi. Abban nem tudlak megfürdetni.
Így indultunk el a gettó mocskos utcáin, szemek közt pásztázva. Elégedetten vettem tudomásul, hogy azért nem fakult meg annyira a párkapcsolati tudományom. Pár dolog felrémlett a múltból és ahhoz híven cselekedtem, ahogy sétáltunk Mirával és úgy tettünk, mint ha járnánk. Mosolyogtam rá, néha kicsit közelebb vontam - azért a pusziig én nem mentem el. Közben viszont figyeltem a terepet is, lopva elnézve a lány feje mellett, köhögést tettetve másfele is. Az első sarok után aztán kérte a ,,helyzetjelentést".
- Még semmi gyanús, bár láttam néhány ismeretlent, amikor kijöttünk. A koldusok és az utcakölykök rendben vannak, ők mindig ott vannak.

- Oké. Ott a pont. *Adtam meg magam, hisz már erre bár tudtam volna mit mondani, de már mindegy volt. Egyébként is, ha már direkt értettem félre és a másik nem vevő rá, akkor már meg minek szaporítsam a szót? Ha ennyire földhöz ragad, ám legyen… én úgy is nem sokára a Marsig utazok. *
- Most mondanám, hogy akkor kezd el most. De hát… ha jól emlékszem, akkor már nem is akarsz vissza menni. * Na, mondjuk erről ma is tanúskodott, ahogy a munka fejezetnél még szóba sem került, hogy folytatná. Aztán már csak felkuncogtam a bátyámat érintő szavaira.*
- Ugyan már… akkor a következő útja hozzám vezetne. Tudod, ha egyedül él, az nem buli. Akkor neki kéne fizetni a számlákat. *Ingattam meg a fejem. Na igen. Kettőnk közül én voltam a felelősség tudatosabb, de furcsa mód Ő a jobb konyhatündér. Vagyis, legalább főzni tudott. Oldalra biccentett fejjel hallgattam a másik szavait. Ám már az elején felmerült bennem egy kérdés. Ha nem tartja magunkat átlagosnak, akkor minek beszélünk átlagos dolgokról? Aztán jött a bók, amit egy mosollyal jutalmaztam. De nem tettem fel a kérdésem, hisz hiába vakargatta a tarkóját már folytatta is. Így csak addig jutottam, hogy kinyitottam a szám, aztán meg már be is csuktam. Egy pillanatra összeráncoltam a szemöldököm, hogy most mi van. De aztán már jöttek is a szavak a számra,a mi először le esett ezen mondatából. Ami nem is olyan nagy hülyeség. De már megint csak a tátogásig jutottam. Úgy látszik, ezen a reggelen ismerhetjük meg azt a fejezetet, aminek a címe: „Miranda Owen, a néma kussal tátogó élőlény”. Pár pillanatig csak néztem a Dokit, de aztán lemondóan sóhajtottam.*
- A következő talin is azt fogom mondani, amit most akartam. De oké, most először befogom és még nem is lincselek meg azért, mert leintettél, mint egy gyereket. De ne szokd meg, hogy engedelmeskedem. * Pislogtam rá bájosan és akkor ez a téma le is zárva egy időre. Persze láttam Én, hogy kérdezni akar. De nem fogom önként buzdítani arra, hogy turkáljon az életemben. Persze ha kérdez, akkor válaszoltam volna… talán.
…

Szavaira a fejem ingattam hisz valami nekem legalábbis nem stimmelt.*
- Hát Nicho… akkor valami nagy gond van. Mert a kamaszok közül volt az egyik, aki tegnap a karjaidig kergetet. Most vagy csak oda állt közéjük vegyülni, vagy nyakig benne vannak mind. * Vontam meg a vállam és inkább az utolsót tartottam valószínűnek. De ki tudja mennyi minden változott itt az évek alatt.*
- Na de mindegy, még 3 utca. Ha nem jöttek eddig már nem fognak. Nagy az előnyünk ahhoz, hogy feltűnés nélkül tegyék. Szóval… * S megmozgattam az ujjaimat, hogy vegye a célzást és ne kelljen kőbunkó módjára még ki is mondanom. De persze ha meggyőzött, nem erősködtem az ellen, hogy tovább fogja kezem, még ha nem is volt már kellemes.*
- A lényeg annyi, hogy a kocsma előtt elsétálunk. A járdaszegélynél vannak kavicsok, ott majd igyekszem elolvadni, de hogy kiszúrjam, idő kell. Szóval lassan menni. Tudom, hogy melyik az enyém, de ha egyből azt veszem el, az gyanús. *Jeleztem, hogy mi is a következő lépés.*
- Ó és… hisztizni fogok, hogy hideg van és megmakacsolom magam. Szóval, ha odaérünk, fogj egy taxit. Vagy ha nem jár arra, akkor még most hívd fel, hogy akkor ott legyen. * Mosolyodtam oldalra akár a kezét fogva, akár nem.*

Na elvigyorogtam erre, hogy sikerült lépre csalni.
- Hé, azt egy szóval nem mondtam, hogy más tekintetben nem jó az ajaktechnikád.
Amikor rákérdez arra, hogy folytatni akarom-e a korábbi munkámat, szinte gondolkodás nélkül válaszolok.
- Őszintén szólva, nem. Nem tagadom, voltak a munkámnak jó oldalai. A bolygónak olyan térségeire sikerült eljutnom, ahová talán átlagember sosem fog... de... kiránduláshoz ez kicsit magas ár volt. Most így a ,,nyugodtabb" életben, egyáltalán nem hiányzik, hogy kalózokat hajkurásszak a katakombákban, vagy hogy csempészekre csapjak le lesből... hogy lézerlövedékek süvítsenek a fejem felett... - megcsóválom a fejem. - Nem, elég volt.
A bátyjára való megjegyzése már megint homlokráncolásra késztet. Na tessék, jó kis sógorom lenne... hé, egy pillanat, már gondolatban is ezzel foglalkozok? Oké, ez kezd már klinikai eset lenni. Koncentrálj, Nicholas, koncentrálj... áh, az nagyon nehéz Mira mellett.
- Na szépen vagyunk.
Na ez aranyos volt, Mira pár másodperc erejéig olyan volt, mint egy hal a szatyorban... de azért jól esett, hogy sikerült mosolyt csalnom még egy ilyen komolyabb téma közepette is. Igaz, a rosszallását ezzel nem tudom elódázni, de hát ez van. Mira nő, nem lep meg, hogy egy könnyen nem adja fel. Igaz, ezzel nincs semmi gond, elvégre az miatt szórakoztunk ilyen jól az elmúlt este folyamán.
- Nem is várom el, elvégre az a jó, ha van miért küzdeni veled - kacsintok. - Na, de én házit adtam neked, ne felejtsd el, az meg azért házi, mert otthon kell csinálni.
...
Na most így ettől az információtól kedvem lett volna visszamenni és lekeverni néhány emberes pofont annak a büdös kölöknek... de hát Mira már tegnap is kért, hogy ne rendezzek vérfürdőt, szóval elmaradt.
- Én csak azt mondom, hogy nem volt ismeretlen... de legalább most már tudom, hol kell rendet rakni, ha baj lesz a nap további részében.
Mira megosztotta velem a tervét, én meg csak egy biccentéssel reagáltam, hogy rendben van, meglesz. Viszont éreztem egy idő után, hogy mint ha legszívesebben már húzná el a kezét. Na igen, sejtettem, hogy azért feszélyezni fogja őt ez az egész. Viszont... a látszat kedvéért, csak úgy nem engedhetem el a kezét... gyanús lehet... így pont kapóra jön a taxihívás.
- Ide nem jönnek be csak úgy a taxik, szóval marad a hívás - adom meg neki a megváltást és elengedem a kezét.
Zsebemből előhorgászom a kommunikátoromat, majd elkezdek beszélni, berendelve a bárhoz a taxit. Viszont történt valami. A biztonság kedvéért lopva körbenéztem... és mint ha láttam volna, hogy valaki éppen visszaugrik a sarok túlfelére, amikor arra néztem. Összevontam gyanakodva a szemöldököm.
- Bocsi, egy pillanatra - szabadkozva újra megfogtam a kezét, szememmel küldtem felé egy figyelmeztető pillantást.
Elővettem a PDA-mat, majd bekapcsoltam a felvevőt és lazán lelógattam a kezemet... aztán amikor befordultunk a következő sarkon, felemeltem, lenyomva a stoppot, majd elindítottam a felvett anyagot. A felvett anyagon láttam, hogy mozgás van mögöttünk... és miután kinagyítottam az arcukat, ez már nem tűnt csak paranoiának.
- Követnek minket - szóltam a lánynak, ahogy a kiragadott képet odamutattam neki.

- Késő mentés Doki. * Ingattam meg a fejem lágyan. De a munkáját már csak egy mosollyal jutalmaztam. Nem sok közöm volt hozzá, sőt szinte semmi. De attól még megkönnyebbülés volt, hogy egyel kevesebb gyilokgép rohangál az utcákon vagy űrben… ez már csak részlet kérdés. *
- Akkor majd dobj egy emlékeztető üzenetet. Sosem szerettem a házikat. * Morgolódtam egy kicsit. Szépen vagyunk, ha visszamegyünk az iskolába. *
…
*Ahogy elengedte a kezem, önkénytelenül is a nadrágomhoz dörzsöltem. Persze nem miatta, hanem csak szabadulni akartam az érintés okozta melegségtől. A hideg farmerom pedig erre pont megfelelt. Az ilyen árulkodó jeleket még magam sem vettem észre, pedig elég nyilvánvalóak voltak, ha valaki eléggé figyelt. Már épp húztam volna el a kezem az újabb érintés elöl mikor csak halkan sóhajtva bele mentem. A tekintete beszédes volt. Így hát nem ellenkeztem csak mosolyt erőltetve az arcomra fogtam meg a kezeit. A képre amit mutatott csak a fejem ingattam.*
- Túl szép lett volna, hogy eljussunk odáig. De ez még lehet egy firkász is… nekem nem ismerős. De ha baj van, akkor ott a nevem mindig felmerül. * Ingattam meg a fejem. Bár való igaz, hogy az esetek többségében nem véletlen merült fel.*
- De már nincs messze. Mire odaérünk, jön is a taxi, de azt hiszem, egy kicsit kocsikázni kell, ha úgy is követnek. Nem akarom anyuékra szabadítani Őket. * Sóhajtottam fel lemondóan. Bár nem féltettem a szüleim. Nagyon is jól fel vannak szerelkezve az esetleges támadások miatt. De a családi fészket nem szívesen varázsolnám csatatérré.*

Nem ismerte fel őket, de ez nem jelentette azt, hogy nem a mocsokbandából valók. Én viszont látásból felismertem az egyik delikvenst... láttam már párszor drogot árulni a sarkon. Na már csak ez hiányzott, a helyi bandával van dolgunk... ami igazából hosszútávon csak nekem lesz rossz, de erről Mirának nem kell tudnia. Amit viszont mond a családi dolgokról... hát igen, ha arra van eszük, hogy kövessenek minket, akkor talán egy járművük is van a közelben, azzal meg nem nehéz követni minket a célállomásig. A szemem fenyegetően villant egyet.
- Nos... én se szeretném, ha ezek a vadbarmok megjelennének nálatok. De... megmondtam neked, mi lesz, ha próbálkoznak... engedelmeddel, szeretném behajtani.
...
Amennyiben beleegyezik, akkor a legközelebbi sikátorba beirányzom őt. Elég szűk ahhoz, hogy két emberrel elbánjak, nem tudják majd kihasználni az előnyüket.
- Intézzem egyedül, vagy beszállsz egy menetre? - kérdezem gonosz vigyorral.
...
Ha nem, akkor beletörődően bólintok neki, jelezve, hogy oké, megértettem és sétálok vele tovább, egészen a célállomásig. Közben viszont nem feledkezem el a ,,barátainkról". Nem nagy kunszt egy ,,gyanútlan párt" hátbatámadni, ráadásul a gettóban vagyunk, itt nincs, aki árulkodna. Így hát lopkodva néztem hátra, hogy figyelemmel kísérhessem őket... meg azt a látványos véletlent, hogy akármely utcára fordulunk, mindig ott vannak mögöttünk.

- Ne játssz nagyfiút, csak akkor, ha támadnak. * Nos ezt vehette egy igennek is. De csak abban az esetben, ha szükséges. Nem szerettem a felesleges küzdelmeket.*
- És lehetőleg hagyd életben őket. * Villantak most az én szemeim. Persze nem ez volt a cél, de akkor is. Egy katona tud úgy ütni, hogy egy is elég legyen. Ezeket meg az utca edzette nem pedig egy kiképző tábor.
Követtem a sikátorba, de utáltam az ilyen szűk helyeket. Bár magamnak is el kellett ismernem, hogy ügyes húzás volt.*
- Okos. *Adtam is hangot a véleményemnek az irányra. De aztán már jött a kérdése, amire csak felhorkantam.*
- Ó persze én lovagom. Minden vágyam, hogy a megmentésemre siess… *Kezdtem el gúnyolódni egy kicsit. Sértett a kérdése.*
- Kár, hogy a sárkány még várat magára.* Néztem rá kissé zordan. Oké, nem akarta, hogy bajom essen. Vezesse akár mi is. De akkor is, nem egy barbie vagyok. *
- A meneteket pedig mindig is szerettem. Csak nehogy ki dőlj egynél. * Kacsintottam rá kissé megenyhülve. Hiába viccelte el, azért van fülem és hallottam, hogy a kérdése mögött bizony ott bujkált a lényeg is.*

Na most úgy néztem rá, mint egy szőke coffos kislányra, aki most jött ki az iskola kapuján. Ez most komoly? Ezzel elvesztem a kezdeményezés lehetőségét... meg... ne öljem meg őket. Óóó, a macska rúgja meg. Látszik, hogy Mira egy kicsit más térségben szocializálódott, mint én. Na jó, ezért igazából nem vádolhattam... valószínűleg a katonaruha nem állt volna ilyen jól neki?
- Moziba ne vigyelek? - kérdezem homlokráncolva.
De hát mit volt mit tenni. Bár legszívesebben kitekertem volna a nyakukat azért, mert pályáznak a lányra, de ha ő kéri... ám legyen.
- Rendben, ne aggódj. Finom leszek és nőies.
A kérdésére aztán jön egy kaján vigyor.
- Legalább lesz egy képem arról, milyen vagy akcióban. Azt meg vártam is, hogy szereted a meneteket. Főleg, ha tetőpontjára hág az élvezet, mi?
De aztán itt megszakadt a bájcsevej. Furcsálltam is, hogy feszülten eddig képes voltam viccelődni. De ezzel lezárult, mert hátra néztem és láttam, hogy megjöttek a vendégeink. Két megtermett, marcona fickó volt, bőrdzsekibe és nadrágba burkolózva. Megálltak tőlünk, olyan három-négy méterre, mereven néztek minket. Méregettek egy darabig, majd az egyik Mira felé lépett.
- Most velünk jössz.
Na erre kitettem a lány elé a karomat és a célom el is értem, mert a nagydarab megtorpant.
- Lassan a testtel. Ehhez nekem is lesz egy-két szavam.
- Veled semmi bajunk, szépfiú. Takarodj.
- Köszönöm a bókot, de nem hallottam a varázsszót.
- Odab***zak?
- Nem, még mindig nem hallottam.
- Add át a lányt és nem esik bántódásod.
- Bocs, de nincs mit odaadnom. Ő nem a tulajdonom, ahogy a tiétek se.
- Ej, hogy védi a csaját ez a rohadék.
- Irigykedsz?

- Ha már megkérdezted… valamelyik nap hallottam, hogy megjelent egy új film. Na azt szívesen megnézném. * Feleltem vigyorogva. Persze jött ki új film, de ha meg akartam volna nézni már megtettem volna. No meg mozi? Oda randizni járnak az emberek, de csak nem hagyhattam szó nélkül. *
- Csak kérdés, hogy ki élvezi. * Én tuti nem és ezt a grimaszom is elárulhatta. Nem szerettem ok nélkül, bár még okkal sem neki esni másoknak. S már pedig még nem nyúlnak hozzám sok okot nem láttam támadni. Aztán meg már csak védekezésnek számít. *
Ahogy a másik megállt magam is így tettem és mosolyogva fordultam a két emberke felé. Az első mondat, ami megcsapta a fülem nevetésre késztetett.*
- Már mért tenném? * Kérdeztem, és ahogy megindult tettem is volna egy lépést előre amiben megakadályozott Doki karja. Most komolyan azt akarta jelezni, hogy maradjak csöndben? Ez halott gondolat volt a részéről. Aztán már csak fejem ingatva hallgattam a bókokat és a szóváltást. Bár a szépfiúnál végig mértem Dokit, és bár nem volt rossz. De vagy a srácnak kell szemüveg vagy én nem tudtam értékelni a férfiakat. Már ha bármelyikre is képes voltam egyáltalán úgy tekinteni, mint egy férfire. De ezt nem vitathattam meg magamban hosszasan, hisz épp rólam beszéltek, mint egy áruról.*
- HÉÉÉ! Ha nem zavarna titeket Én is itt vagyok! És igaza van a kedvesemnek… nem tartozom senkihez. Ezer éve nem jártam itthon és mit ne mondjak, nem tetszik a fogadó bizottság. *Keltem ki kissé dühödten magamból.*
- Kíváncsi lennék srácok, hogy Penge mit szólna, ha a fülébe jutna, hogy az Ő kis Mirácskájával hogyan bántok. De inkább azt közöljétek, hogy mit akartok Tőlem? Kitudja talán még önként is megyek. * Vontam meg a vállaim. Na igen. Penge neve nem volt ismeretlen senki számára. Nem véletlen kapta a nevét. Ő volt a bolygó legjobb kardforgatója és minden másé is, aminek éle volt. Utolsó információim szerint, már azonban a fegyvereket sem vetette meg. De alig pár hónapja még megkörnyékezett, hogy látogassak haza és elevenítsük fel a régi szép időket. Na igen. Ezen a környéken a buliból én sem maradtam ki. Kocsi, motor versenyek és eszeveszett piálások. De ezen kívül mindig is tiszta maradtam. Penge nőjeként ismertek, hisz mindig vele voltam, ha indult mellette indultam. Ha bukott, vele buktam. Azt alig két ember tudta, hogy ez nem volt így. Még pedig mi. Penge bár remélt és reménykedett, tudta, hogy minimum újjá kéne születnie ahhoz, hogy engem megkapjon.

- Majd meglátjuk.
...
Csakhamar meglett a hangulata a kellemes beszélgetésnek, szóval nem volt hiány a feszültségben. Igazából a kezemet azért nyújtottam ki, hogy jelezzem a fickónak, hogy ne merészeljen a lány közelébe jönni, különben velem gyűlik meg a baja... meg egyáltalán ahhoz rajtam kell keresztül mennie, ami magamat ismerve azért nem volt olyan könnyű dolog. Na de Mirát sem kellett félteni, elővette a beszélőkéjét. Amit mondott, az eléggé meglepett. Hallottam már erről a fickóról, még ha csak inkább amolyan urban legendnek is tűnt... egészen addig, míg nem beszéltem olyannal, akinek lecsapta a fülét. Hát igen, eléggé meglepett, hogy a legenda igaz... és ha már így szóba jött, talán én is fel tudnám ezt használni.
- Úgy hallottam, hogy Penge anélkül rántja ki a kardját a tokjából, csapja le valakinek a fejét, majd rakja vissza a fegyverét, hogy egyáltalán hangot adna ki. Én őszintén szólva ezt túlzásnak vélem, de szívesen megnézném, ahogy rajtatok bemutatja a tudományát.
Na ez hatott, láttam a két tagon, hogy eléggé elbizonytalanodott a fejleményeken. Mondjuk nem lep meg, ezek ,,kemény fiúk" voltak, ismerik annyira az utcai híreket, mint az információs brókerek. Egy ilyen történet pedig, amit már én is hallottam, nekik majdhogynem kötelező tanmese.
- De nagy a szátok úgy, hogy mások védelme mögé bújtok - morogta az egyik, aki igyekezett összeszedni a bátorságát. - Csak hát kár, hogy most ez a valaki nincsen itt.
- Amennyire kedveli a kedvesemet, szerintem elég hamar tőrrel a nyakatokban ébredtek fel, ha most ugrálni merészeltek. Már csak az a kérdés, hogy megéri-e nektek a kockázat, vagy inkább a tyúkszaros életeteket választjátok és szépen eloldalogtok, míg tehetitek.

*Doki szavai kissé megleptek, és ahogy kérdőn vontam fel a szemöldököm, ez látszódhatott is. Nem is akartam elrejteni a döbbenetem. Nem az volt az oka, amit mondott, hanem az, hogy tudott ilyen információkról. Figyel… ez még jól is jöhet. Neki biztosan. De egy pillanat volt az egész és már vissza is fordultam a srácokhoz és egy jól eső mosollyal nyugtáztam, hogy bizony tudják, kiről van szó. Ám az, hogy még maradtak nem sok jót sejtetett. Arról már nem is beszélve, hogy nem válaszoltak a kérdésemre.*
- Nézd Drága… ezen szívesen segítek. Úgy is rég láttam. * Vontam meg a vállaim, és egy könnyed mozdulattal kaptam elő farzsebemből a készüléket. Pár nyomogatás és már csörgött is. Nem vettem a fülemhez, direkt használtam a video hívást és a kihangosított módot. *
- Mellesleg pedig. Veled még én is szívesen kiállnék. De egy az egyben. * Vontam meg a vállaim miközben a készülék csörgött majd kapcsolt is. Csak pár pillanat volt az egész. Egy mosolyt csaltam az arcomra, ahogy a készülékre néztem.*
- Szia Édes! Figyu már, élhetek most a lehetőséggel, hogy lássalak? *Kérdeztem kicsit sem érdekelve, hogy a meztelen mellkasát látom, amin nem kevés izomzat volt.*
- Csáo Mircsi! Igen, de hol a pokolban vagy?
- A gettó közepén és két fafejű épp összetévesztett egy plüssmacival, amit oda ráncigálhatnak, ahova akarnak. Nem értem mit akarhatnak, nekem nem válaszolnak. De még csak annyi vér sincs a micsodájukban, hogy egyesével kiálljanak ellenem.* Na a plüssmacinál láttam, hogy a mögötte álló tyúkot elhessegeti és az arca megkeményedik. Ilyenkor még én is féltem Tőle. *
- Ha hozzád nyúlnak, nem lesz többé mibe vérnek kerülnie. Kik azok? *Vállat vontam és a két srác felé irányítottam a kamerát egy pillanatra megmutatva a férfi arcát a készüléken.*
- Veled csak a baj van kiscica… *mosolygott és még azt is láttam, hogy szemeibe játékos fény gyúl, ahogy a fejét ingatta.*
- Maximálisan 10 perc és ott vagyok. A két barom várjon meg, ha addig lelépnek… nos, velem vacsorázol. Ó és Miranda, jövő héten verseny. A díj az enyém, de veled fogok indulni. Te vagy a kabalacicám… *Kacsintott és már rám is nyomta. Rossz szokása. A készüléket meg visszacsúsztattam a zsembe.*
- Szóval fiúk… nekem mondjátok meg, hogy miért kéne mennem, vagy majd Neki? Motorral jön, szóval Én a helyetekben gyorsan válaszolnék. * Ha tudták, hogy közöm van Pengéhez, akkor azt is tudták, hogy Én letudom állítani és csak egy mosolyomba kerül az egész. No meg húsz perc szentbeszédnek, hogy aláásom a tekintélyét és egy gyenge pont vagyok az életében. De ez mellékes. Lopva Dokira pillantottam, hogy mégis hogy reagál a hallottakra.*

Ejjej Mira, ördögi nőszemély. A jelek szerint nem érte be annyival, hogy kijátszott egy ilyen adut a paklijából, be is akarja vetni, méghozzá kegyetlenül. Szemem sarkából hátranézve láttam, hogy éppen előveszi a kommunikátorát és már tárcsáztam is. Na ezen nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak egy jót. Főleg azon, amikor azt a két halálsápadt fickót megláttam velem szemben. Na viszont a közeledő rossz sors elég erősnek tűnt ahhoz, hogy mozgásra bírja az egyiküket.
- Tedd el azt a szaros... - lépett előre a nagyobbik darab, kezét előre nyújtva, hogy elvegye Mirától a gépét.
*CSATT*
A csattanás olyan hangos volt, hogy még Mira koponyájában is visszhangozhatott egy darabig. A fickó a mellkasára szorított kezeivel lépkedett hátra a társa mellé, eléggé mérges arccal nézve rám. Én voltam az, aki egy ütést mért tenyérrel a mellkasára. Külső szemlélő számára érthetetlen lehetett, hogy mi történt. Csak egy laza, puha ütés volt tőlem... de ő is és én is érezte, hogy milyen impulzus érte. Mivel megígértem, hogy életben hagyom őket, ezért csak félgőzzel ütöttem... de a fájdalmasan morgó bordái figyelmeztető mementók voltak, hogy ne közelítsen.
- Nem illik megzavarni egy hölgyet hívás közben - engedtem le magam mellé a kezemet.
Ilyen keretek között végül sikerült elérni Mira ismerősét, én pedig fél füllel hallgattam a beszélgetést. Oké, azt eddig is tudtam, hogy vagány csaj, de hogy ennyire... motorozás... verseny... uh, oké inkább nem képzelem el bőrszerkóban. A végén még megindul ezt a két állat és nem figyelek oda. De féken maradtak, egészen a hívás végéig. Na akkor viszont már látszott rajtuk, hogy menten összecsinálják magukat. Hátrasandítottam Mirára és pont elkaptam a tekintetét. Küldtem neki egy elismerő mosolyt, jelezve, hogy ez ügyes volt, de visszanézve a rosszfiúkra már nem mosolyogtam. Bár tudtam volna, amikor láttam, hogy hátrálnak szépen lassan pár lépést.
- Remélem most már felfogtátok, hogy itt nem győzhettek... akár mi intézünk el titeket, akár Penge. A kérdés már csak az, ti mit választotok - tetéztem tovább a hangulatot egy nyílt fenyegetésel.

*Elképedve akadt meg a hangom egy pillanatra, ahogy Doki eltaszította a másikat. Egy elismerő pillantást és mosolyt engedtem meg felé, hisz a tag életben volt. Sőt… még járni is tudott. A hívás után visszasétáltam Doki mellé és oldalra biccentett fejjel néztem a másik kettőt. Fogalmam sem volt, hogy mit akarnak Tőlem. Hisz a tegnapiak nem lehettek, azok jönnek, meglátnak, lőnek és már itt sincsenek. *
- Ugyan Kedvesem, ne rontsd el a játékot. Míg nem érkezik meg Penge, szívesen játszadoznék velük. *Mosolyodtam el a férfire, aki a szememből láthatta, hogy ezek csak szavak.*
- Mit akartok?
- A főnök Téged. Egy ideje már várjuk, hogy be tedd a lábad megint közénk. De sosem mentél el a területünkön, vagy ha mégis akkor Terminátor vagy G.I. Joe kíséretében. *Terminátor? Áh igen… Rickről beszélhet vagy épp Dariusról. *
- Most sem vagyok egyedül. De ártottam neki valamit? * Vontam össze a szemöldököm, hisz nem tudtam hova tartoznak. Nem volt semmi jelzés rajtuk, ami nyilvános helyen lett volna.*
- De eleddig ez a legkisebb Panda. Mindössze csak üzlet. Téged kért az egyik fejes, cserébe némi szívességért. * Na, itt vadul megcsillantak a szemeim és tettem pár lépést előre. Ha Doki meg akart akadályozni csak leráztam a kezeit. *
- Az estek többségében banda nélküli területen mozgok és egyedül, oda pedig nincs befolyása Pengének. Miért nem vitettek el onnan? S mért csak ketten vagytok? Mindenki tudja, hogy meg tudom védeni magam kíséret nélkül is. Beszélj, vagy én tépem ki a nyelved. * Tettem még egy fenyegető lépést előre. Dühöm már nem lepleztem, hisz ha a szemeimmel ölni lehetett volna, akkor már meghaltak volna. De már a hangomba is némi düh vegyült.*
- Ezt már nem tudjuk. A parancs úgy hangzott, hogy csak területről vihetünk el. Azonban nem csodálkozom, hogy valaki szemet vetett rád. Jobb bige vagy mint bárki aki innen tört fel. * Oké. Ez jogos volt. De ki a frász próbálna meg így magának megszerezni?*
- Beszélj! * Tettem még egy lépést és már lehetett látni a testtartásomon, hogy ha nem teszi, akkor bizony megjárja. Elég dühös voltam hozzá. *
- Nyugi cica! Nekem aztán mindegy, hogy te vagy a főnök tesz el láb alól. De a helyedben a parlament környékén néznék szét. * A becézésért már ugrottam is volna, de aztán már meg is láttam a srácok háta mögött a fekete motort bestartolni, keresztbe. Vigyorogva néztem, ahogy a férfi leszállt róla, és a bukója alól lehullik a haja. Vigyorogva néztem a mosolyát és jeges tekintetét. Szakadt farmer, börzseki alatta trikó. Hmm… kár, hogy az aki. *
- Na mi a szitu Kiscica? * Egy bocsánatkérő mosolyt engedtem meg Doki felé és már az imént érkezett férfi nyakában landoltam. Hogy a két idióta mit csinált? Nem is figyeltem. Kezem a nyakai körül, lábam pedig a csípőjén fontam körbe miközben kapott egy puszit.*
- Majd később hálálkodhatsz Baby… most van egy kis dolgom. * Kacsintott rám, én meg le is szálltam Róla, mikor megéreztem a jól megszokott buksi puszim.*
- Ez a kettő az. Ő pedig Nicholas… velem van.

Visszanéztem Mirára, egy gonosz vigyor kíséretében.
- Na tessék, tipikus nő. Én ne rontsam el, de ő azért játszana - morgom fennhangon.
Persze mindezzel csak idegesítettem a két fickót... meg Mirát is piszkáltam egy kicsit, nehogy azt higgye, hogy kimarad a jóból. Viszont ami ezután jött, arra megintcsak nem lehetett felkészülni. Mira eléggé beindult a hallottaktól, még mellettem is ellépett, hogy minél fenyegetőbb hatást tudjon kelteni a két manusból, akiknek már amúgy is remegett a lába... de most, hogy Mirával szövegeltek már, valahogy mint ha kezdték volna összeszedni magukat. Legalább is a nyelvük az eléggé megeredt, míg Mira vallatta őket... ami azt illeti, én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni emiatt. Ez a fajta hangnem... kezdte eszembe juttatni a régi eseteket, amikor én csevegtem így az ellenséggel... fogságban. Most már ugyan nem voltam abban a helyzetben, de kicsit hasonlított a körülmény... és eléggé dühített a dolog, még akkor is, ha nem én voltam a ,,sértett". Mindenesetre amikor Mira közelebb ment, én mentem vele, nehogy túlságosan eltávolodjon és ne tudjak időben közbelépni. A tekintetem semmi jót nem sejtetett, ahogyan néztem őket. Egyre jobban fogalmazódott a fejemben, hogy jól móresre kellene tanítani őket. Akkor talán megfontolják, hogy embereket rabolgassanak, fenyegetőzzenek, gyilkoljanak... az egész rohadt gettót valagba kellene rúgni így... ah, hiú ábránd, sajnos a mocsok az olyan, hogy minden kis részen megmarad. Viszont ahogy járattam a tekintetem egyikről a másikra, a távolban mozgást vettem észre... aha, megjött a díszvendég is. Mira rám nézett... eléggé érdekesen. Most komolyan szabadkozik. Na ez kicsit visszahúzott a jelenbe. A fejemet az egyik vállam felé billentettem, míg a vállam megemeltem, amolyan ,,Ugyan már" gesztusban. Tegye csak, amit jónak lát és már ment is a túloldalra.
- Meg ne moccanj - mordultam rá az egyik delikvensre, amikor láttam, hogy mint ha mozdulna Mira felé, amikor elhaladt arra.
A tekintetem járattam egyik fickóról a másikra, nem igen foglalkoztam azzal, mi zajlik odaát. Valakinek szemmel is kellett őket tartani elvégre, hiába voltak már megint beijedve. Lassan járattam a tekintetemet, egyikről a másikra... alig két méternyire állva tőlük... ugrásra készen, ha kell... de megtévesztően nyugodt álarcot tettetve.

*Elkezdtem hátrálni vissza Doki mellé, de meglepetésemre nem kellett sokat mennem. Fel sem tűnt, hogy mikor jött közelebb. Na igen, ha dühös voltam akkor ott bizony voltak bajok. Kezdetnek túlzott figyelmetlenség. Vagyis ez így nem igaz. Inkább azt mondanám, hogy csak egyetlen dologra figyeltem, de arra nagyon. Kezem az övébe csúsztattam és vele együtt tettem párlépést hátra. Bíztam benne, hogy érti. De ha nem, akkor csak felnéztem rá.*
- Ez már nem a mi dolgunk… * Na igen, ha valamelyik fejes megjelent. Onnantól kezdve már bandák közötti „harcnak” minősült és egy dologban egyet értenek mindannyian. Kívülállónak nincs köze hozzá, ha mégis olyankor egyként támadnak. Ez ugyan úgy igaz volt itt a földön, mint fent a Marson. De ha ebből sem értett a másik, akkor csak kétségbeesetten néztem rá.*
- Kérlek… * Viszont, ha elsőre is felfogta, akkor csak eltávolodva a triótól fordítottam nekik hátat. Nem akartam látni, hogy mi fog történni vagy mi nem. Ahogy hallani sem, így Dokit magam elé vonva fúrtam bele a mellkasába a fejem és igyekeztem úgy helyezni a kezeit, hogy a karjai takarják a fülem. *
- Nehogy el kezdj közvetíteni… * Korholtam kissé a másikat és inkább a gondolataimba merültem, hogy teljesen kizárjam a külvilágot. Biztonságba voltam. Tudtam és éreztem is, még ha nem is foglalkoztam vele sokáig. De ezen az állapotomon is beszűrődött egy fájdalom ittas kiáltás. Összerezzentem és csak még mélyebbre fúrtam magam mind a gondolataimba, és mint Doki felsőtestébe…

A következő dolog ami eljutott a tudatomig az a Miranda becézése volt, elég közelről amire csak a fejem ingattam és kissé hangosabban beszéltem, hisz nem mozdultam Nicholas mellkasából.*
- Mond, hogy nem ölted meg Őket… kérlek Penge… * Szóltak esetlennek hangzó szavaim, mire csak nevetés jött a hátam mögül. Na erre már megperdültem. Már amennyire ez lehetséges volt ilyen testközeli helyzetben. Megfordulva láttam a mosolygós szemeket és a rosszalló fejingatást. De a srácok helyére nem mertem nézni… *
- Oda nézhetsz Cica… Nem bántottam Őket… nagyon. De végeredményben a saját lábukon távoztak egy eléggé nyilvánvaló üzenettel… *Na itt volt az a pont amikor már előrébb léptem kezemet feltartva.*
- Ne… nem érdekelnek a részletek. A lényeget Édes… mert rohanok…*Ingattam meg a fejem gyerekesen. Ám ez már nem gátolta meg, hogy észre vegyem azt a kevés vért ami a korábbi helyünkön volt.*
- Pff… még mindig ugyan olyan hálátlan vagy. Az üzenet lényege annyi, hogy még mindig a védelmem alatt állsz. Különben nem lesz kezük… De mi lesz a vacsinkkal? *Na itt aztán már a tekintetét nem láttam, csak azt, hogy oldalra biccentett fejjel mögém néz. Mosolyogva fordítottam hátra a fejem. S bár még feszült volt a tekintetem, de már kissé csillogott.*
- Ezt elhalasszuk.
- Csak nem sikerült megtörnöd a Kicsike önkényes apácaságát és az azt övező jégbetont? * Na, ez nem nekem szólt az én arcom meg már lángolt is, ahogy leesett, hogy Dokinak intézte a kérdését.*
- Penge! Ne hozz állandóan zavarba. Másrészt meg, mért kell neked mindig azt hinned, hogy valaki belemászott a bugyimba? *Csattantam fel és egy időre kussba maradtam, annak ellenére, hogy az állítást Én nem is tagadtam, de nem is erősítettem meg. *
- Nyugi Kiscica… csak érdekel, hogy miben jobb az, akinek sikerül, mint Én. Az eszméidet már nem veszem be… Bár tény, hogy elég sz@r ízlésed van, ha pasikról van szó. *Szavait hallva villantak a szemeim és már léptem is egyet előre, mire csak kiröhögött. Hogy én ilyenkor mennyire gyűlöltem. *
- Jó-jó befejeztem. Nem tennék kárt benned, haza menni meg kissé ciki lenne azzal, hogy; „Ja semmi skacok, csak Mircsikém bevadult” *Annyira, de annyira szívesen letöröltem volna azt a kaján vigyort a képéről… de ciki lett volna összecsomagolva az utca közepén.
- De mielőtt el nem felejtem… jövő hét csütörtök 11. És itt már nincs nem. Szóval Kiscica, hova menjek érted? * Szemeim forgatva bólintottam. Bár meg kell vallanom, hogy imádtam versenyezni. *
- 8-ra anyuékhoz és megkapod a vacsid is. Ezzel a szépséggel indulunk? * Böktem a háta mögé, mire megingatta a fejét.*
- Nem. A régi, csak kicsit több extrával. De ha csak ennyi volt Baby, akkor megyek is. Mielőtt még a pasid lecsap a pofátlanságom miatt. * Kacsintását látva elkuncogtam magam és közelebb lépve megölelgettem és kapott egy újabb puszit.*
- Nem a pasim… * Suttogtam és ellépve tőle megtettem a kötelességem. Régi berögződés… A hüvelyk és mutató ujjam összeillesztve megpusziltam és egy keresztet vetettem előtte, majd hagytam, hogy Ő is adjon egy apró puszit. Talán furcsa látvány lehetett, hogy ez a férfi egy nő előtt fejet hajt. De nekem már megszokott. Ez után már meg is fordulva vissza fűztem a kezem Dokiéba, hogy így haladhassunk tovább, ha neki sem volt már dolga Pengével. De pár lépés után megtorpantam és a vállam felett szóltam vissza. A bukósisakkal bajlódott nézve.*
- Édes! Valamelyik aktakukacnak fáj rám a foga. Ha hallasz valamit… * A bólintás után csak feszülten néztem a másikat és nem gyorsítottam a lépteim. Jó volt így lassan.*
- Bocs a kis… hmm… jelenetért, no meg a srác szavaiért. De már tuti nem fog megállítani senki. De most hallgatlak Nicho… néha olyan érdekesen néztél, hogy egyértelmű, hogy volt amit vagy nem értettél vagy te sem hittél el. * Ingattam meg a fejem. Sejtettem, hogy lesz kérdése. Azon pedig jobb hamarabb túlesni, mint a kínos csöndben sínylődni. Már nem volt szükség a szinjátékra, de még mindig nem vontam el a kezem. De talán észre sem vettem, hogy ott van.*

Az eseményeken már eddig is kívül álltam, de ezután meg már főleg. Eddig csak készenlétben álltam, hátha mozdulni kell a többiek felé. A szemem egyik fickóról a másikra jártam, lehetett látni benne, hogy elég egy jel az agresszióra és már megyek is rendet rakni. De aztán nem került erre sor... a részemről legalább is, mert Mira inkább félre húzott engem. Hagytam magam, de a tekintetem kérdőn vetült rá, persze ő válaszolt is. Nem igen szerettem, ha kihagynak az eseményekből, de talán most az egyszer kivételt tehettem, így jópár méterrel hátrébb álltunk meg. Na de ekkor Mira legszívesebben elbújt volna benne, annyira hozzám bújt, főleg a szemeit eltakarva. Eléggé megütközve figyeltem a jelenetet, főleg, amikor a kezemet is igénybe vette. Persze értetem, hogy mit akar, az egyik fülét a felkarommal, a másikat a tenyeremmel takartam el... persze ez nem volt a legjobb hangszigetelő, de ezzel kellett beérnem. Annyira védtelennek tűnt most a lány, valahogy nem passzolt ahhoz a nagyszájúhoz, aki eddig volt. Vajon melyik lehet Mira igazi arca... esetleg több is van? Nehéz megmondani... csak azt éreztem az egészből, hogy kicsit remeg a karjaim közt, főleg, amikor lehetett hallani néhány nem éppen örömódát. A másik kezemmel ilyenkor nyugtatóan végigsimítottam a hátán, míg én magam néztem a jelenetet.
- Nyugi Mira, mindjárt vége - biztosítottam őt róla.
...
Aztán a dolognak tényleg vége lett, amikor az emberkék eltakarodtak, a hangulat meg visszament nyugodtba. Amikor éreztem, hogy Mira már lépne, akkor elengedtem, akárcsak tegnap. A következőkben én megint nem vettem részt. Ugyan volt néhány mondat, mely nekem szólt, de nem volt lehetőségem rá. Egyrészt nem is akartam, elvégre az ilyeneket én már nagyon régóta nem veszem fel... mondjuk volt egy kérdés, amire azért kellett mondanom valamit, mert Mira így is zavarban volt, de még tetézni akartam gonoszul.
- Hát nézd, aki tud az tud - vigyorogtam.
Ám az esetek többségében Mira mindig megszólalt, mire egyáltalán kinyithattam volna a számat, szóval inkább csendben maradtam. Mondjuk ez nem jelenti azt, hogy néha nem szaladt össze a ránc az arcomon, jelent meg egy mangacsepp a fejem mellett és még sorolhatnám a többit. Szóval így telt el számomra az a pár perc, amit diszkréten a háttérbe húzódva hallgattam. Majd az eléggé érdekes elköszönés után Mira odajött hozzám és megfogta a kezem, jelezve, hogy menjünk. Visszamosolyogtam rá válaszként, hogy oké, részemről semmi akadálya. Már így is sok időt töltöttünk itt és a végén még hallgathatjuk a taxis morgását... mondjuk legfeljebb neki meg nem adok majd borravalót.
- Minden jót - biccentettem a motorosnak és ez volt az egyben második monológom itt.
Így hát Mirával újra elindultunk célirányunk felé, én meg reméltem, hogy most már tényleg minden zökkenőmentesen fog menni. Mira szabadkozott is a történtek miatt, de én csak egy előzékeny mosolyt vetettem rá.
- Semmi gond, a seregben már hozzászoktam, hogy mindenki odamond érdekes dolgokat, akár ennél durvább módon is - kicsit csendbe burkolóztam, míg a lány kérdésén morfondíroztam, de aztán csak egy dologra kérdeztem rá. - Verseny?

*Mi a frászt vétettem ezek ellen? Az kell még, hogy itt összefogjanak ellenem, aztán én legyek a pipacs. Doki a válaszára kapott egy megsemmisítő pillantást, hisz csak ennyi telt tőlem jelenleg a nagy zavaromban.
- Csak hülyéskedett… Ő olyan mint Én, csak pasi kiadás. *Vontam meg a vállaim. Aztán a beállt csend a kérdésem után feszültté tett és már megint az ajkaim kezdtem el rágcsálni és nagy megkönnyebbülés volt, mikor Doki mégis megszólalt. Most rájöhettem, hogy nem szeretem ha csendben van. DE az egyetlen szavas kérdésére elnevettem magam.*
- Ejha… jó sokáig tartott megszülnöd ezt az egy szót. * Ingattam meg a fejem, de aztán már csak magam elé, a távolba merülve kezdtem el beszélni.*
- Na igen. Mindig jó kislány voltam, de az élvezetek nem vetettem meg. Az egyik ilyen a verseny. Legyen szó legális vagy illegális versenyről, ha Penge indult én ott voltam. Mögötte vagy mellette. Bár mögötte jobban szeretek lenni… anyuék azt mondták, hogy mert szeretem a veszélyt. De ez nem igaz. Valami eszméletlen, ahogy megy. Olyan… olyan mintha repülnél, mintha teljesen szabad lennél ahol nincsenek korlátok, határok. Ahol nem érhet el senki. Ahol nem bánthat semmi és a külvilág egy másik univerzumnak tűnik. Ahogy a szél az arcodba csap, ahogy a bőröd csípi a sebesség okozta huzat… az valami… felszabadító. Pláne, ha még jó zenei megy a bukóban. Márpedig ilyen téren nagyon jól megegyezik az ízlésünk Pengével. Persze veszélyes és nem mondom, hogy mindig megúsztam épp bőrrel… de ennyit megér. *Ahogy beszéltem a szemeimbe izgatott csillogás és felszabadult boldogság vegyült. Mintha most is ott lettem volna… Szürkéskék szemeimből még az a kis szürke is eltűnt jelezve, hogy ez tényleg boldoggá tesz. Már az emlék is.*
- De már pár éve nem járok. Az exem nem szerette, hogy veszélyben vagyok. Nekem meg az Ő boldogsága volt a fontos. Aztán meg nem voltam olyan állapotban, hogy motorra üljek. Penge elvesztette a kabalacicáját, és az első alkalommal mikor más ült fel mögé aggódót a mögötte való egészségéért és hibát követett el vezetés közben. Azóta pedig ha indult is, egyedül tette.

Mira tekintetén csak vigyorogtam egy jót, amit nem is lepleztem. Bőven megérte ezért ,,kiváltani" a rosszallását, hogy lássam ezt a ,,sértett hercegnő" kifejezést. Valami viszont azt súgta, hogy ezekért a kis kilengésekért még meg fogom kapni a magamét. Ha jól számoltam, akkor egy kezemre már nem is fér rá, hányszor jött tőlem zavarba a leányzó... hát igen, van még mit visszaadnia bőven... nekem meg résen lennem.
...
- Feltűnt.
Hallhat egy halk kuncogást, amikor a jókislányságáról beszél. Az én szemszögemből Mira nagyon rossz lány... nem, nem úgy, hogy gonosz lenne, vagy valami, hanem egyszerűen benne van a roszkislányság, ami elég jól is áll neki. Valahogy nehezen lehetne elképzelni őt kezesbárányként, mondjuk lehet, hogy csak azért vélem így, mert már alapból ilyennek ismertem meg őt. Na de utána végighallgatom, amit mond a versenyzésről... hát igen, eléggé adrenalin növelő ez. Mondjuk nekem nem volt részem hasonlóban. Oké, lógtam már gyorsan haladó járműről, de azt nem az élvezetért csináltam, hanem mert nem akartam megvárni a következőt. Viszont eszembe juttat mást.
- Ez az élmény hasonlít arra, amikor repülőgépből ugrunk ki. Manapság már egy különleges kabátot használunk, a repülőmókusoktól ellesett elven. A végtagok közé kifeszül egy hártya, ami lehetővé teszi, manőverezni tudj zuhanás közben. Kicsit olyan, mint ha repülnél, de igazából csak zuhansz, bár jóval lassabban, mint ha nem lenne ez rajtad. Ezzel akár jelentősen arrébb is földet lehet érni, mint a kiugrási pont. De amíg esel... nagyon nehezen leírható. Igaz, ezt polgári szórakozásból is csinálni... csak a civileknek egy generációval korábbi felszerelést engedélyeznek, szóval az jelentősen kisebb hatótávú... mondjuk ők az adrenalinért csinálják... mi meg másért.
Na aztán észbe kapok.
- Na tessék, miért nem szólsz rám, hogy már megint elkalandoztam, elvégre rólad volt szó - nyújtok nyelvet egy pillanatra. - De akkor gondolom ez most jó nosztalgia lesz neked. Elvégre, ha jól veszem ki a szavaidból, már évek óta nem voltál.

*Érdeklődve hallgattam a szavait és bár semmi mosolyognivaló nem volt benne, de az én arcomról nem tűnt el. Az igazat megvallva viszont fogalmam sem volt, hogy milyen kabátról beszél. Persze, el tudtam képzelni, de ez vajmi kevésnek bizonyult. De aztán már le is törte a lelkesedésem, hogy talán ki kéne próbálnom. Legalább egyszer… De a mentegetőzésére csak felvont szemöldökkel pillantottam rá és elnevettem magam a nyelve láttán.*
- Egyszer tényleg elkapom. De ne mentegetőzz, én csak örülök, ha használod a szád. *Kacsintottam a másikra játékosan.*
- Különben sem én vagyok mindennek a közepe és jobb is így. Arról nem is beszélve, hogy már így is sokat tudsz rólam. De eléggé fel kelltette az érdeklődésem ez a kabát. Kár, hogy nem engedélyezett a köz számára és hozzájutni meg aligha sike… *Na itt aztán elmosolyodtam és gyanúsan kezdtek el csillogni a szemeim. De annyiban hagytam.*
- Ha mégis sikerül leszerveznem egy ilyet, akkor eljössz velem? * Tettem fel a kérdést minden hezitálás nélkül.*
- Pontosabban, kicsivel több, mint 4 éve volt az utolsó. Most kérdezném, hogy volna-e kedved eljönni természetesen úgy, hogy az ígéretet teszel, hogy nem szólsz senkinek és mikor vége még azt sem tudod, hogy miről van szó ha kérdeznek… De már így is úgy tűnik mintha minden idődet betábláznám. Az edzések, a kiruccanás, most a repülés és még ez is… * Ingattam meg a fejem, majd elvigyorodtam.*
- A végén még tényleg nem mosod le magadról, hogy a pasim vagy. Aztán meg majd magyarázkodhatsz a kiszemelt lányoknak, hogy mi is a helyzet. Ha meg nem sikerül, akkor tényleg egyedül maradsz és a végén tényleg egymásra fanyalodunk. *Jutott eszembe a tegnapi esti „jövőkép” . Amit meg is említettem kissé csipkelődve.*

Felvontam a szemöldökömet, miközben rásandítottam.
- Szereted ha használom, mi? Pedig még csak beszéltem vele - incselkedek.
Most, hogy lényegében már biztonságban voltunk és még volt pár sarok a kocsmáig, kicsit oldottabbnak éreztem magam, ahogy sétáltunk Mirával kéz a kézben. Nem tettem szóvá a dolgot, elvégre ő kérte az enyémet, biztos volt rá valami oka. Szóval most kicsit úgy éreztem magam, mint ha még mindig a lakásom biztonságos falai között lennénk és nem a gettó utcáin sétálnánk. Amikor megemlíti nekem, hogy lehetne egy ilyen közös program, én csak derűsen mosolygok. Na tessék, kellett nekem megszólalnom és már megint kitalál valami újat. Elmehetne szabadidő szervezésre a leányzó, eléggé kreatív ilyen téren.
- Még szép, a kiképzés ideje óta nem volt lehetőségem ilyenre. De mint mondtam, a civileknek is engedélyezett. Csak más a hatótáv. A civillel talán olyan... 50 kilóméter távolságba lehet eljutni ereszkedés közben. A katonaival sokkal messzebb lehet repülni, sokkal strapabíróbb és van rá néhány dolog, ami a felszerelés miatt kell, ám az eredmény ugyanaz és az élmény is. Biztos van néhány vállalat, akik foglalkoznak ilyennel, szóval jó esélyed van rá... de akkor tényleg két embert jelents be - kacsintok.
Elhúzom a szám, amikor kérdezi, hogy menjek-e.
- Szívesen megnézném, de sajnos aznap nem jó. Már be vagyok osztva aznapra munkára és valószínűleg 24-ezni fogunk. Majd talán legközelebb - aztán csak mosolygok a betáblázáson. - Én örülök neki. Élvezem a társaságod.
Na igen, tényleg feltűnően sok ez a sok tervezés. Egy napja se ismerjük egymást és már elég sok a közös program... egek, még a szülői házhoz is elhívtam, ő pedig beleegyezett. Tényleg olyan, mint ha régi barátok lennénk... pedig még csak talán jó ismerősöknek számítunk, ilyen nyúlfaroknyi múlttal. Aztán megint továbbfűzi ezt a pasi témát, én pedig állok elébe, ahogy felvonom a szemöldökömet.
- Hát nézd, ha a szavaiddal élve van kire ,,fanyalodni" és már amúgy is megkérem a kezed édesapádtól, akkor minek szemeznék mással? Főleg, ha ilyen élvezetes ennek a valakinek a társasága - dobom vissza neki a labdát.

- A tudományod meg is áll ennyiben. *Pislogtam párat bájosan aztán már csak mosolyogtam magam elé. Hideg volt és most hiszti nélkül is kezdtem fázni. Jó buli rövid úton. De a srácok időhúzása nem tett jót az elviselésében. A férfi szavaira megforgattam a szemeimet de aztán már az égre néztem rá. *
- Nicholas, az űristen szerelmére… mond csak, ha a katonai nagyobb hatótávú, akkor mi a frászért érném be csak 50 kilométerrel? Az egyszerű halandóknak talán elég, de ha már valamit csinálok, azt csináljam a maximálisan legjobb technológiával. Ha már lehetővé tették... * Ingattam meg a fejem kissé aztán már inkább a lábam elé néztem. Nehogy elessek valamiben.*
- Hidd el, ha elérem, akkor kettőre fog szólni a tervezés. *Mosolyodtam el és gondolatban már kezdet is kibontakozni a tervem, hogy kihez is kell fordulnom a célom érdekében.*
- Ezt öröm hallani… ugyanis van két hét szabadságom. * Húztam el a számat. Na igen… sosem tudtam, hogy mihez kezdjek a szabadnapjaimmal. Utáltam őket, az ünnepekről nem is beszélve.*
- De nyugi… ha most is annyira élvezni fogom, mint anno… kitudja… lehet, hogy az egyiken mikor rá érsz, Te leszel az én kabalám. * Kacsintottam rá, de nem magyaráztam meg a gondolatom. Hagytam, hogy maga találja ki, hogy mire gondoltam. Persze ez nem így működött, hogy „na most Te leszel”. Ehhez több kellett. De kíváncsi voltam, hogy mi az, amivel fel lehet kelteni az érdeklődését. *
- Mert szimplán egy jó társaság nem elég fent tartani egy házasságot, arról nem is beszélve, hogy a hímek nem épp egy hűséges ágazata az emberi fajnak. * Válaszoltam egy bólintással kísérve reflexből a kérdésére. Aztán mikor felfogtam, hogy azért mégis csak egy hímmel beszélek, bocsánat kérőn néztem rá.*
- Bocs… előbb végig kellett volna gondolnom, még mielőtt kimondtam. De remélem nem bántottalak meg.

Na ez megint olyan megjegyzés volt, amire reagálnom kellett, nem tudtam csendben maradni. Fura, de mint ha Mira direkt beszéltetni akarna, volt egy olyan sanda gyanúm.
- Ha te tudnád, hogy mennyire tévedsz - néztem rá sokat sejtetően.
Az ezt követő kiakadáson mosolyogtam egy jót.
- Bocsi, elfelejtettem, hogy maximalista vagy. Na, de hogy ha sikerül elintézned, akkor én vevő vagyok a dologra, ezt akár írásba is adom neked - nevetek. - Biztos vagyok benne, hogy tetszene neked. Már csak a szabadságérzet miatt is. Hiába húz le a gravitáció, mégis olyan, mint ha szabad lennél arra a pár percre, esetleg órára... csak vízbe nem szabad landolni vele.
Amikor Mira a szabadnapjáról értekezik, akkor nem kerüli el a figyelmemet, hogy kissé keserű a hangja, mint ha valami zavarná. Nem tudtam mire vélni, ezért kockáztattam egy bepróbálást.
- Na és mi tervezel a szabadidődben? Azt leszámítva, hogy velem együtt izzadsz az edzésen vagy utazunk majd vidékre. Egyáltalán a Marson milyen lehetőségek vannak az ilyesmire?
A motoros megjegyzésén csak mosolygok. Na már megint tervez nekem valamit, ezt nem hiszem el. Lassan tényleg fontolóra kell vennem a leánykérést, mert a végén még tényleg hozzánövök.
- Majd meglátjuk. Mindenesetre jó szórakozást kívánok hozzá, remélem élvezni fogod, mint régen - mondtam neki őszintén, majd kuncogtam egyet. - Csak aztán nehogy égnek álljon a hajad a bukó alatt, mert elszoktál tőle.
Na ez volt aztán a csípőből jövő reakció, amit Mira kimondott. Egy darabig pislogtam is, hogy ez most mi volt, de aztán ő is elkezdett szabadkozni. Ez segített visszatérni a valóságba, egy gyors mosolyt ki is erőltettem az arcomra, hogy megnyugodjon.
- Semmi gond, sajnos nagyon is igazad van - nézek fel a szürke égre. - Sajnos a férfiak ilyenek. Nagyon sokunk vadászik, pillanatnyi örömöket keres inkább, testi vágyat. A férfi az már csak ilyen birtoklásra hajlamos... hogy is mondtad... ágazat. Ezzel nem lehet vitatkozni - vonok vállat, majd újra ránézek, mosolyogva. - Ne aggódj, nem sértettél meg. Amit te elmondtál, az az átlagra igaz... mi pedig megbeszéltük, hogy nem vagyunk átlagosak, szóval nem vettem magamra - kacsintok neki egyet.