Sikátorok

*Nevetésem szép apránként halkult majd idővel le is olvadt az arcomról, ahogy Doki a kaszás részhez ért és kezdte el ecsetelni. Nem feltétlen tudtam eldönteni, hogy ebből mennyi a vicc és mennyi komoly. Azt meg pláne nem, hogy ez egyáltalán engem miért érdekel, mikor nem dolgozom, és hogy miért zavarna az, hogy ha a férfi valóban egy gyilkos lenne. Oké, magamból fakadóan mindenki zavar, aki öl. De… Csak kutatón néztem a szemeit, hogy rájöjjek valamire. Egy apró jelre, nézésre vagy akár csak egy izomrándulásra, ami magára utalna.*
- Máskor se legyél… * Motyogtam halkabban, de azért úgy, hogy hallja és szemeimet is lesütöttem a takarót nézegetve. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mért kértem erre. De nem is akartam, ahogy azt sem, hogy a különös csillogást észrevegye. Ami jelenleg a gyász volt.*
- Ó hát hidd el… abban hiba nem lesz. Vagyis nem sok… * Csillantak fel a szemeim korábbi gyászom elűzve. Gyászoltam már eleget, ahhoz, hogy már csak nyomokban dugja fel a fejét. Aztán már a régelfeledett összhangrül beszélt, ami még a fürdőben merült fel és maradt végűl szó nélkül a dráma miatt. Csak összevontam a szemöldököm és egy bájos mosolyt igyekeztem varázsolni rá.*
- Hidd el, hogy mikor szóba került én nem erre gondoltam. Másrészt pedig, ha erőnlét alatt azt érted, hogy futatni fogsz… közlöm veled, hogy halott ügy. Futok én eleget a szakmámból fakadóan és a kis mellék célom miatt. * Ingattam meg a fejem. Persze a futás hasznos és elég sűrűn gyakorlom, de azért ennyire nem válik a hasznomra, hogy akkor is futkossak, amikor nem kell. A nevetését árgus szemekkel figyeltem, hisz ez az est folyamán még mindig bevált ahhoz, hogy jobb kedvem legyen a már meglévőnél.*
- Nem véletlen akartam ezt csinálni. Mellesleg pedig el is kezdtem és elemiben is jártam dráma tagozatra. De kösz a dicséretet. * Vontam meg a vállaim könnyedén. De már jött a várva várt pillanat, hogy Nicho mit fog reagálni a szavaimra. A szemeibe néztem egy ideig de aztán már a keze mozgását követtem arcomon egy mosollyal. Aztán mikor megállt a mozdulat csak kérdőn vontam fel a szemöldököm.*
- Félsz Nicholas? Félsz, hogy mit fognak kiváltani a virgácsaim? *Cukkoltam a másiakt.*

A beszélgetés megint elszomorodott egy időre. Mira lesütötte a szemét, miután egy alig hallható mondatot közölt velem. Csak nehezen, de végül a jelentés eljutott hozzám... és nem kellett hozzá nagy ész, hogy kikódoljam, mire akart gondolni. Nem bírtam ki, nekem is le kellett sütnöm a szememet, nem tudtam mit mondani rá. Szerintem ezzel a kéréssel kapcsolatban már ő is tudja, hogy hiába kéri. Hiszen tudja, katona voltam egykor, nem is akármilyen. Gyakran jártam meg a poklot és ölnöm kellett. Én már nem voltam ártatlan ilyen szempontból. Ez a múltam volt... a jelenem és a jövőm viszont még a kezemben volt.
,,Én igyekszem Mira... én igyekszem"
Ez pedig nem csak önámítás volt. Mióta leszereltem, az öléshez csak akkor kellett nyúlnom, ha az életem múlott rajta. Négy eset volt egyedül kivétel... és még egy lesz... de aztán... már tényleg nem lesz okom erre az egészre... és akkor talán már be is fogom tudni tartani a lány kérését.
- Na arra kíváncsi leszek - vettem elő megint a pofátlan énem.
Általában mindig azoknál jönnek elő a hibák, akik hangsúlyozzák, hogy nem fog hibázni... alaptörvény, az alázatosság sokkal célravezetőbb ilyenkor.
- Igen, valahol sejtettem, hogy nem erre, de arra is vannak módszereim - vigyorogtam. - Neeem, nem, futtatni nem foglak. Azt majd csinálod magadtól úgy is. Nem kell semmi világmegváltóra gondolni.
Szóval ott tartottunk, hogy megfogtam a takaró szélét. Olyan reakciót viszont nem váltottam ki, ami ellenkezésre adott volna okot, sőt... Mira a szavaival még tovább piszkált engem. Kicsit oldalra döntöttem erre a fejemet, ahogy most már a tenyerembe csúsztattam a takaró szélét.
- Nem félek... na és te, Miranda? Nem félsz tőle, hogy felfedem azt, melyet oly nagyon takargatsz? - dobtam vissza neki a labdát.
Azzal elkezdődött a dolog és igazság szerint valószínűleg mindketten tudtuk, hogy új dolgot aligha fogok látni. Hisz én már láttam Mira fedetlen lábait, amikor levettem a nadrágját a fürdőben... még érintettem is. Szóval elkezdtem kicsomagolni a lányt a takaróból, ahogy rétegelve elkezdtem felgöngyölíteni a takaróját. Először kibukkant a talpa... a lábfeje... a bokája... a sípcsontjai... a térd... a combjai... és itt volt a vége. A takarót ugyanis nem vettem le róla egy az egyben, hanem felhajtottam az ölébe. Bár a lány bugyiját nem találtam meg a fürdőben, így feltételeztem, hogy rajta van, valószínűleg ő se örülne neki, ha belátnék, szóval ezért csináltam úgy, hogy a végén takarja a combja közötti részt. Közben kínosan ügyelve rá, nehogy hozzáérjek a fedetlen bőrhöz. Ám lassan csináltam mindezt... nagyon, nagyon lassan. Két okból is... egyrészt idegesíteni akartam vele Mirát, hogy vajon meddig megyek el ezzel... másrészt meg ezzel akartam jelezni neki, hogy van választása... akármikor leállíthat, ha úgy érzi, hogy már sok... csak szólnia kell.

- Igen, ezt már mondtad. S Én erre kérdeztem rá, hogy milyen módszereid. * Világítottam rá az eredeti kérdésemre. Nem hittem, hogy ilyen bénán akar kitérni a válasz elől, így inkább azt hittem, hogy csak összekószálódtak így utólag és már nem emlékezett pontosan.*
- Nagyon helyes. * Nem gondoltam én semmire, de a futás… na azaz, amit ha most benyögött volna talán még az edzésekről is leteszek. Jó nem. Az elsőig tuti eljutottam volna… csak onnan meg már a kórházba vagy a temetőbe. Hamarabb ugrottam volni le valamelyik házról az tuti.
Szemeimben ott bujkált a játékosság, míg vártam, hogy Doki miként is reagál a heccelésemre. Bár az igazat megvallva még utána is ott maradt. Imádtam szívni mások vérét. A visszadobott kérdésre meg csak elmosolyodtam.*
- Egyetlen dolgok tudok mondani csak, amikor félek. S az nem ez. * Majdnem rá vágtam, hogy soha nem félek. De ez nem volt igaz… Egyetlen találkozótól féltem. De attól szinte már rettegtem. De mindegy is, a lényeg, hogy továbbra is Doki szemeit figyeltem és még véletlen sem néztem arra, amit csinált. Bőven elég volt az a kínzó várakozás, amit lassúsága okozott, nem kellett nekem még látnom is. Grrr… ha a gyengédséget szeretném és nem volna az érintéssel problémám, és persze Rickkel is tisztáztam volna, amit kell… ergo ha nem Mirnada Owen lennék hanem valaki más, már tuti, hogy… szóval nem tudom, mert nem vagyok más. Így csak ahogy haladt fölfelé egyre feszültebb és feszültebb lettem. De nem a testem, nem a vonásaim és nem is a tekintetem, hanem valami belülről figyelmeztetett vagy jelzet? Sigh… olyan mintha most tanulnék meg járni, vagy hasonló. Tekintetemből viszont csak a játékos csillogást, a kíváncsiságot és… nincs és. Nem féltem Tőle, hogy megérint, vagy, hogy túl messzire menne. Ha valaki ismer, akkor az, bizony fellelhette volna azt, hogy tetszik, ahogy játszadozik velem és próbál kizökkenteni. De mikor megállt egy sunyi mosoly jelent meg az arcomon.*
- Most Én jövök Nicholas. *A mosoly nem olvadt le csak átalakult, ahogy kissé megigazgattam az ingnek az alját és feltérdeltem. Ezzel pedig le is eset az ölemből a gondosan oda hajtogatott takaró. Kicsit közelebb hajolva néztem a szemébe, miközben visszaültem a sarkamra.*
- Hm-hm… nem is tudom, hol kezdjem… *Méláztam el egy pillanatra majd már neki is estem az oldalának. Na nem. Egyáltalán nem fogdosni, vagy felfedni annak a bőrét. Szimplán csak nekiálltam csikizni. Ha megpróbált védekezni, akkor bizony igyekeztem egyik kezemmel lefogni a csuklójánál/tenyerénél míg a másikkal meg folytattam az ostromot.*

Elgondolkoztam. Hát igen, Mirával volt egy közös vonásunk... oké, biztosan volt több is, de aktuális most ez... mindkettőnknek évekkel ezelőtt lett vége a párkapcsolatának... csak nekem korábban, megvan már 7 éve is. Ám ami előtte volt... huh... ha nem figyelnék magamra, még a gondolatába is belepirulnék. Nem voltam éppen egy szégyenlős lélek akkor sem ezek tájékán... csak akkor nem csak a szám járt, hanem volt miért cselekedni.
- Fogalmazzunk úgy - mosolyogtam sejtelmesen -, hogy szelídítettem már vadmacskát.
Jó, mondjuk azt aláírom, hogy Gia Mirához képest kiscica. Ő se ment a szomszédba vadságért, de ő legalább ha fel akart pofozni, akkor nem ököllel tette. No, de a bevállalásban abban viszont nem különböztek... Mira most megint tett mellette egy jelet, hogy nem egy félős nyuszi. Tudtam tisztelni az ilyen nőket és nem, nem azért, mert rálátásom nyílt a fedetlen részeire. Sokkal inkább azért, mert ez is mutatja, hogy nem megy a szomszédba kurázsiért.
- Akkor ideje bekukkantani.
A takarót pedig szépen lassan felhajtogattam a lány ölébe. Kissé meglepetten fogadtam, hogy semmit sem tett ellene. Tény, hogy láttam már a lábait, meg is érintettem, de azért ilyenre nem számítottam. Főleg a tekintetére nem. Néztem a szemébe mindvégig, hogy ha kell, még időben meghátrálhassak, csak néha néztem le a műveletre. Mira viszont teljesen nyugodtan végigkövette, játékos csillogással a szemében. A végén már én is mosolyogtam rá, kis elismerést sugalmazva neki. De aztán teljesen felhajtottam a takarót az ölébe és elhúztam a kezem. Már majdnem megkérdeztem, hogy kibírja-e a hét fogást, de nem került rá sor... egyrészt, mert valószínűleg lecsapja a fejem... másrészt meg mert megmozdult.
- Akcióba lendülsz?
Egy időre a mellkasa az arcommal került egy magasságba, de az arcra is közelebb jött, a távolságot pedig nem csökkentette le. Már megint ez az ülés, lassan kezdhetem megjegyezni, hogy ilyenkor forral valamit... és forralt is... a költő kérdés után megtámadott... és elkezdett csikizni... engem pedig ért annyi stressz a múltban, hogy csiklandós legyek... össze is rezzentem tőle, de nehéz feladat elé állított. Hiába játszott, sejtettem, hogy a tabu attól még tabu marad... szóval így kellett védekeznem. Próbáltam finoman elnyomni a kezét, de ő is használta a sajátját... szóval én azzal bíbelődtem, de közben csikizett, én meg sűrű nevetgélések közepette igyekeztem védekezni.
- Óóó, te kis... - nevettem.
A felmentő kezét próbáltam lefoglalni a sajátommal, apró nyomásokkal félrenyomni, ha elkapta, akkor csuklókörzésekkel szabadítani. A másik kezem foglalkozott a csikiző kezével. Azt lefogni lett volna jó, de valószínűleg azt nem méltányolná. Ezért közvetett eszközt alkalmaztam. Közelebb húzódtam a lányhoz és karomat az oldalamhoz szorítottam, ezzel próbálva alkarnál az oldalamnak nyomni a kezét és lezárni. Persze figyeltem rá, hogy sérült az egyik keze, így annál érezhette, hogy nem bánok vele túl durván, nehogy megsérüljön még jobban.

- Talán nem volt elég vad. * Vontam fel a szemöldököm és számomra ez egyértelmű volt. Hisz nekem legalábbis nem tűnt olyan egyértelműnek, hogy egy vad személyiséget hogyan lehet gúzsba kötni. Az már nem Ő, hisz teljesen elveszti önmagát. Ahogy Én is elveszteném, ha ölebet akarna belőlem faragni valaki. Vagyis ha sikerrel járna, hisz próbálkozni lehet. Egyesek úgy is csak arra képesek. De hogy még arra is irreálisan minimális sikerrel, néha már borzalmas. De azt hiszem kicsit elkanyarodtam, pedig aztán elég érdekes jelenet következett. Oké, a takaró hajtogatáson már túl vagyunk és büszke voltam magamra, hogy még csak kicsit sem tartottam attól, hogy mi lehet ebből. Ami azért egész jó, ha azt nézem, hogy jövő héten kirándulni megyünk, ha összejön a szállás. Akkor már van esély arra, hogy ott se akarjam lecsapni a másikat. Legalábbis elméletileg. Gyakorlatilag meg… nos, ez majd kiderül. *
- Én? Miért, kéne? * Kérdeztem a lehető legártatlanabb kifejezéssel, amit azért nagyban rontott a szemeim huncut csillogása. Na, ezekből még a legbutább ember is észreveszi, hogy bizony itt van valami, vagy legalábbis lesz. De már lendültem is és igyekeztem minden lehetőséget megragadni, kezei védekezése közötti réseket kihasználni, hogy minél jobban megcsikizzem és hogy, hozzá férjek. Nevetése egészen kellemes volt és további mosolyokat csalt az arcomra, na meg lelkesedést a mozdulataimba. *
- Én kis mi? * Kérdeztem vissza miközben egy pillanatra sem álltam. Olykor-olykor egy-egy pillanatra sikerült a másik kezem az oldalához fognia, de ezt minél hamarabb igyekeztem semmisé tenni. Mégpedig úgy, hogy ha egyszer már kiszabadult, akkor jobban figyeltem arra a kezére. Ő nevetet, mert csikiztem, én meg nevettem mert jó kedve volt és nekem is azt csinált. Így a lakás szinte a mi jó kedvű nevetéseinktől zengett. Csak kérdés, a szomszédok miként is viselik és holnap hány panaszt benyújtó egyed fogsorban állni Doki előtt. A következő pillanatban viszont már ismét becsípte a kezem és a másikkal nem tudtam mit kezdeni, ahogy hárított. Na meg… ennyi mozgástól elfáradtam, kiszáradt a szám, szomjas is lettem és azt hiszem ideje lesz ismét meglátogatnom a fürdőt. De egyelőre még ott hagyva a kezeim ahol vannak, minden szabadulási kísérlet nélkül álltam meg pihegni egy kicsit. Doki szemeibe néztem nehogy azt higgye még nekem, hogy feladtam. Na nem, erről szó sem volt. DE a szívem már a fejemben dobogott némi pihenésért könyörögve… *

Halkan kuncogtam Mira megállapításán az exemmel kapcsolatban. Egyelőre válasz helyett csak elkezdtem feltűrni a pólóm szárát, mígnem elő nem bukkant a vállam. Már láthatta is, hogy miért tettem ezt: egy hosszú heg húzódott felkaromon, átlósan a bőrön. Lehetett látni, hogy nem a közelmúltban került elkövetésre, de még mindig jól látható volt... és valószínűleg sosem fog eltűnni.
- A helyzet az, hogy pár percre, esetleg órára sikerült megszelídíteni, de aztán mindig visszanyerte a vad énjét.
A lány ártatlannak tűnő visszakérdezése eléggé megtévesztő volt, de a szeme gyerekes csínról árulkodott. Emellett az a helyzet is árulkodó volt, ahogy ült. Mindig akkor tervezett valamit, amikor túl aranyos igyekezett lenni... mondjuk nem mint ha panaszkodni lett volna okom, szép látvány volt, ráadásul nem is unatkoztam. Egy egyenértékű csere.
- Mindig akkor nézel így, amikor...
Nem tudtam befejezni, ekkor indult álnok támadására, ahogy én igyekeztem védekezni vele szemben. Nem volt könnyű. Nőből volt, akárcsak Chloe, illetve Mellissa, hogy csak két hölgyet említsek a múltból, akikkel összefutottam és lenyűgöztek a harci tudásukkal. Mira ugyan nem volt harcos, de bosszantóan jól használta női oldalának sajátosságát: a fifikát. Túlságosan is, alig tudtam lezárni a kezeit.
- Te kis... te kis rafkós nőszemély te...
Ráadásul mindvégig röhögtem, Mira vigyorgása közepette. De aztán idővel Mira megállt, miután a legutolsó lefogásomból nem tudott szabadulni. Ugyan a szemembe nézett és volt ám benne ádázság bőven, de lehetett látni, hogy sikerült kifárasztanom. Jó mélyen vette a levegőt, velem együtt, mert bár én nem voltam annyira fáradt, azért a nevetőgörcs meg a lány hajtása hatással volt rám is. Legszívesebben ezt most kihasználtam volna és lenyomtam volna az ágyra, hogy ne tudjon mozdulni... de már így is csodálkozom, hogy ennyi érintés után nem kevert le egyet... nem akartam kihúzni a gyufát... így maradtam úgy, ahogy eddig, jó papucsként várva a folytatást.
- Már el is fáradtál, vadcicus? - vigyorogtam rá gonoszan.

*A heget meglátva kissé közelebb húzódtam és előre dőlve húztam rajta végig az ujjam. Nem volt ebben semmi vadság. Mindössze informatív tapintás és az, hogy én érintek meg mást sosem zavart. Így minden gond nélkül érezhettem a hegnek sima felületét. *
- Mivel csinálta? * Kérdeztem egy pillanatra a szemébe nézve. Nos az tagadhatatlan, hogy ehhez képest Én egy plüss maci vagyok. Én sosem tudtam volna a katonám testén maradandó nyomot hagyni. Oké, néha megharaptam vagy karmoltam, esetenként ha felbosszantott, még ütöttem is. De hogy maradandót… azt soha. Kár lett volna ilyenekkel csúfítani. No meg, olyankor jobban is figyelt, nehogy ez megtörténjen. A nézésem már nem foglalkoztatott, majd később megsértődök vagy számon kérem amiért ilyen könnyen észrevette. A támadásra koncentráltam, de végül már csak arra, hogy levegőt vegyek és tompítsam a fejemben lüktető szívdobogásom. Vártam pár pillanatot, hátha elereszti a kezem, de mivel nem tette így csak, úgy ahogy voltam dőltem el az ágyon. Összekuporodva, keresztbe. Szabad kezemmel ráfogtam az ing aljára mely a combom közepéig ért, hogy ne lehessen látni semmit a lábaimon kívül, de a gúzsba kötött kezem nem mozdítottam, de már nem is volt megfeszítve. Így mikor ledőltem a karom lejjebb csúszott és a férfi előtt vezetett el hozzám, mintha ölelném. Nos a könyököm hogy hol volt, talán egyértelmű de kárt nem tett. Csak nyugodtan pihent. Ahogy én is, kissé szuszogva még ugyan, de teljes kényelembe tört rám az álmosság. Kérdésére csak csillogó szemeimmel feleltem először, ami a hátának szegeződött, ha csak nem fordult úgy, hogy lássam.*
- Én? Ugyan… * De bágyadt tekintetem és lapos pillogásom bizony erről árulkodott. Ahogy az is, hogy egyre nyugvó légzésem természetellenesen nyugodt volt és szemeim meg csukva. Bizony, ebben a helyzetben tört rám az álom ólmos súlya… legalábbis el kezdett telepedni és minden porcikám ellazulni. Azzal, hogy a kezem ott volt tisztában voltam, de már nem volt erőm, hogy érdekeljen azt meg, hogy az összekuporodásom következményeként a térdem is a másik lábához ért, már el sem jutott a tudatomig.*

Semmi gondom nem volt Mira érintésével. Hisz az csak a karom volt, ráadásul a sebnek már csak a helye volt meg, így nem okozott nekem fájdalmat vele. Igaz, amikor ujját végighúzta a forradáson, akarva-akaratlanul is eszembe jutott az a túlfűtött éjszaka, amikor Gia-val vadultunk... és belém mélyesztette élvezetében a körmét, elég mélyen. A túlfűtöttség miatt csak a pihegés végére vettük észre, hogy jééé, vérzek... régi szép idők.
- Az oktondija elfelejtette levágni a körmét - jegyeztem meg, hagyva, hogy a lány tovább vizsgálódjon.
...
Jópár perccel később fáradtan meredtünk egymásra, ahogyan véget ért a rögtönzött ágyjáték. Mira lassan kezdett regenerálódni, ahogyan a lélegzete visszaállt normálisra. Ám ezután jött az igazi meglepetés, ahogyan a lány körém kuporodva elterült, ,,karolva". Persze nem bírta ki, hogy még így is mondjon valamit, ellenkezve, ahogyan az a személyiségében benne van. Én csak halványan mosolyogtam ezen.
- Majd holnap folytatjuk.
Nehéz helyzetben voltam. Rég voltam már nővel, így érthető, hogy egy ilyen teremtés mellett valahogy... nagyon oda kellett figyelnem magamra. Itt feküdt, közvetlenül mellettem. Szándékok jelentek meg a fejemben... megpuszilni az arcát... megsimogatni... odabújni mellé... de ezek a dolgok... akármennyire is kívánkozott utána a tudatom, akármennyire is hiányzott az ilyesmi... nem, ezt nem tehetem meg. Mira elfáradt, valószínűleg most sincs teljesen annak tudatában, hogy mit csinál... ha pedig ezt kihasználom... és így ébred fel reggel... minden oka meg lesz szétverni, hisz kihasználtam mindezt... így akármennyire is kívánatos volt a helyzet, finoman elengedtem Mira karját és mellé fektettem. Lassan arrébb húzódtam, de nem mentem el mellőle. A padlón térdelve, kezeimmel az ágyon könyökölve néztem a pihegő lányt.
- Itt maradok, míg elalszol - suttogtam neki.

*A válaszra csak összevontam a szemöldököm és kellett egy kis idő mire felfogtam, hogy miért is volt olyan nagy tragédia, hogy elfelejtette levágni a körmét. Ahogy ezt felfogtam arcom kipirult a megjelent képtől, amit az agyam ösztönösen vetített ki a tudatomnak. Kezem pedig hirtelen elkaptam a bőrtől, mintha csak megégetett volna. Zavaromban az ajkam kezdtem rágcsálni, szemeim pedig lesütve igyekezték elűzni a jelenetet.*
…
*Valahol a ködfátyolon keresztül éreztem, hogy valaki megfogja a kezem, de arcomon egy mosoly jelent meg. S bár homlokom ráncoltam, ahogy megszűnt a meleg kéz tapintása rögtön magamhoz húztam a kezeim, kissé az állam alá dugva az ujjaim. Valaki motyogott. Vagy csak nekem tűnt ennyire távolnak? Akárhogyis válasz erre a távoli hangra már nem érkezett. Valahol a tudatomban elhangzott egy „oké” de hang már semmi szín alatt nem jött ki a torkomon. Előző este berúgtam, az éjjelt végig táncoltam és beszélgettem, ma kétszer utaztam és munka közben bajba kerültem. Aztán mióta itt vagyok is igazán elemembe voltam és kitettem magamért. De már nincs az a kávé ami ébren tartott volna. Az a csoda, hogy eddig bírtam…

Ágy, egy férfi… nem látom, de érzem. Simogat, és halk szavakat suttog, de nem értem. Csak nézem és igyekszem megfejteni, de nem sikerül. Nem is érzek semmit, mintha nem is én lennék. De tudom, hogy Én vagyok. Mozdítom a kezem, de az nem mozdul. A lábam, de az sem… A szám… talán kiabálnom kéne. De hang nem jön a torkomon. Kinyitom és becsukom ez minden amire képes vagyok. Vagy ezt is csak képzeltem? Csak fekszek és nézem… ám csak sötétség az amit tapasztalok. Áh… talán ki kéne nyitnom a szemem. Igyekszem… de ez sem megy. Már máshol érzem… a tapintása, olyan vad. De számomra idegen. Nem ismerem, ezt már tudom. Az illata viszont ismerős… mindennap érzem… de már ez is tompul és csak az üres, maga tehetetlen sötétség marad. Kiabálok, de hangom nem hallom. Rugdosok… de mozgásom nem érzékelem. Nem tehetek semmit… nem tehetek semmit. Hallom, ahogy az agyam kiabálja, hogy menekülj. De nem tehetek semmit…

A megszokott álom mely jelzi, hogy kipihentem magam tört rám. A változás annyi, hogy alvó tudatom mindig különböző képeket dobál elém. Tudtam, hogy mit akar megfejteni vagy megmutatni, de ezek képlékenyek voltak. Ám valami sosem változott, az illat és az, hogy ezeket a képeket űzni akartam magamtól. A lehető legmesszebb, de minimum az alvó elmém sötét zugába, hogy ne jöhessen csak úgy vissza. De ezt csak egy úton sikerült elérnem… az ébredéssel.

***Másnap***

Zihálva és kiabálva ültem fel az ágyamban, ahogy még a képek hatása élt bennem. Tekintetem kapkodva kereste az egyetlen biztos pontot mely jelezte, hogy biztonságban vagyok. De nem találtam… nincs itt… nem otthon vagyok… nem tudom, hol vagyok… Hirtelen kipattantam az ágyból, ám a zsibbadt lábaimnak köszönhetően a földre zuhantam, egy újabb kiáltás kiséretében. Nem foglalkozva semmivel és ijedt tekintettem keresett valamit, amit megismerhetek. De semmi. Még mindig álmodom? De most látok… és már a térdem is fáj. Könnyeim potyogni kezdtek és ösztönösen kezdtem el mozgatni a lábaim, de azokban csak hangyák szalatgáltak így kúszni kezdtem az éjjeli szekrényhez a kommunikátoromért. De semmi. Az egyik sarkot betaláltam és ott kuporadtam össze ültömben, és térdeim köré tekerve a kezeim kezdtem el hintázni.*
- Csak álmodom… csak álmodom… Otthon vagyok és Shepy itt van… csak álmodom… csak álmodom. * Szólt a kétségbe esett mantra miközben agyam nem akart felébredni.*

Mira végül szépen lassan elaludt, én pedig mosolyogva néztem, ahogy süpped fel-le a mellkasa... legalább is egy ideig, mert aztán észrevettem lassan felálltam az ágy mellett, majd eszközöltem néhány változtatást a lányon. A feje alá beraktam a párnámat, a takaróval pedig betakartam, hogy nehogy megfázzon nekem. Mielőtt viszont kiegyenesedtem volna, odahajoltam a füléhez.
- Aludj jól, Mira.
A javaslatához híven nyitva hagytam az ajtót, de előtte még kivettem a pokrócomat a szekrényből. Nem volt valami vastag, de ez az utolsó, amivel még takarózhatok. Kivittem a kanapéra, de még volt egy kis elintéznivaló... szóval fogtam a felmosót meg a vödrét és rendbe raktam a csatatérré változtatott konyhát. Amint ez is megvolt, már mehettem aludni, miután megszabadultam a felesleges ruhától. Alighogy lehunytam a szememet, már el is nyomott az álom.
...
Másnap reggel korán felkeltem, a Nap már fent volt az égen teljes terjedelmében. Ásítottam egyet, majd szépen lassan bevillantak az esti események. Elmosolyodtam, hogy milyen szép kis álmom volt... de aztán szépen lassan leesett az, hogy ez nem volt álom... ahogy az se, hogy... gyorsan felpattantam és odasiettem a hálószoba ajtajához. Mira ott aludt még, bár elég erősen forgolódott. Sóhajtottam egyet, hogy rendben van, még nem következett be, amitől félt... de már talán csak idő kérdése. Miután magamhoz vettem némi tiszta ruhát és felöltöztem, átmentem a konyhába. Akárhogy is fog végződni ez a reggel, valószínűleg éhes lesz, szóval nekiálltam reggelit gyártani. Ezúttal nem szendvicset csináltam, hanem pirítóst, persze a kávé is leforróban volt már. Már éppen a vajat kentem a pirítósra, amikor zajt hallottam a hálószoba felől. Oké, azt eddig is hallottam, hogy motyog álmában... de ez már teljesen más volt. Leraktam mindent a kezemből és átsétáltam a bejárathoz... ám még nem mentem be. Hátamat a falnak vetve hallgatóztam. Egy ideig csoszogó, talán mászásra emlékeztető lépteket hallottam... majd halk morajt... csak nagyon nehezen sikerült kivennem Mira szavait. Fejemet lehajtottam. Bekövetkezett, amitől félt. Szomorúan bámultam egy darabig a lábfejemet, míg hallgattam a lányt. Döbbenetes volt azok után hallani, hogy milyen életvidám volt tegnap. Jó, voltak komoly pillanataink, de most... ez most valahogy teljesen ellentéte volt mindennek. Lehunytam a szememet és egy idő után a kezem ökölbe szorult. Miért van az, hogy mindenkivel így kicsesz az élet? Itt élünk a modern világba, de a problémák nem változnak... emberek élnek nyomorban, terrorban... Mirának ilyen jellegű lelki problémái vannak... nekem elvették az életemet... miért vannak még mindig ilyenek? A kezem már majdhogynem elhalványult, annyira szorítottam, így lassan kiengedtem. Nem, nem hagyhatom így a lányt. Talán idővel magához térne, de ha sokáig tart, akkor azzal csak magának árt. Hiába tartja magát selejtnek, én akkor sem hagyhatom, hogy így menjen ez tovább. Ideje felébresztenem Mirát. Vettem egy mély lélegzetet, majd beléptem a szobába, mindenre készen.
- Mira - szólítottam meg.

*Csak hintáztam és hintáztam, mint egy örök mozgó inga. Bár előbb utóbb azokból is lemerül az energia, így idővel majd belőlem. De ez nem most volt. Szabadulni akartam, elakartam menni. De hova? Hisz azt sem tudom hol vagyok. Gúnyos megjegyzések, kacagás és fájdalmas kiáltás. Az utolsó tőlem származott, míg az első kettő csak a fejemben szólt. Gyerekesen tapasztottam kezem a füleimre és szorítottam össze a lábaim, hogy azok ne hulljanak szét. Így védekeztem, de mitől? A hangok már egyébként is belőlem szóltak. A testemhez senki nem nyúlt. De én csak némán zokogtam és áztattam el velük a pizsim, miközben már a fejem is ingatni kezdtem és nem csak a testem hintázott.*
- Tűnjetek el. Hagyjatok. NEEEE… * Kiabáltam el magam, ahogy a tudatomban valaki megérintet. Kiabálásom elfojtotta azt a kedves, vékony hangot, ami hozzám szólt. Szemeim még mindig összeszorítva ám mozgásom már kétségbe esettebb volt. Nem múlt… nem tűnt el. Egyedül voltam. Megint egyedül. Mindig egyedül. Nincs itt… nem segít… nem hall és nem lát. Talán nem is létezett. Talán ez az egész csak egy álom. Igen. Csak álmodtam. *
- Csak álmodom… nem létezett… nem is tehettem semmit… nem bántottam… nem, nem, nem… *Szólt már egy másféle mantra mint korábban.*

A szavaim annyit értek, mint halottnak a csók. Mira annyira kiabált, hogy nem hallott meg engem. Talán az egész lakóházat felrázta vele. De ez most valahogy nem tudott érdekelni. Morogjanak csak annyit a szomszédok, amennyit akartak, úgy se tudnak mást tenni, mint acsarogni mindig valakire. Tegnap este megígértem neki, hogy nem lesz semmi baj... be kell tartanom az ígéretemet... de nem azért, mert csorbulna a szavahihetőségem... hanem mert minél többet van ilyen állapotban, hosszútávon annál jobban meg fogja sínyleni a dolgot. Odasétáltam Mira elé és leguggoltam vele szembe. Tisztában voltam vele, hogy most nagyon a tűzzel játszom, elvégre ő is megmondta, hogy ilyenkor teljesen kiszámíthatatlan... de vállaltam a kockázatot... már akkor, amikor bejöttem ide és elkezdtem a dolgot.
- Mira... Mira, én vagyok az, Nicho. Hallasz engem? - igyekeztem hangosabban beszélni, hogy meghalljon engem kajabálása ellenére.

*Minél jobban akartam hinni a szavaimnak, álomképeim annál jobban jelentek meg a tudatomban. Mintha csak azt akarnák mondani, hogy de igen, léteznek és valósak. Mintha csak a saját elmém játszadozna velem, hogy megtörjön. De még hányszor? Hány év éjszakáin kell még ezt elviselnem? Meddig nem fogok még tudni máshol lenni, csak az ismerős környezetemben? Meddig kell magammal cipelni az igéző tekintetet mely megnyugtat akár hol is legyek? A válaszokat, ha tudtam sem jutottak eszembe, a kétségbeesés szülte és a választ ez is rejtette el. De ez a hang most más volt… hangosabb és mintha kívülről fakadt volna. De a képek még ott voltak elmémben és nem akartam tudni… nem akartam látni, hogy ki tette tönkre az életem. Persze, már egy pár éve ezt is tudom. De ez már túl bonyolult volt ahhoz, hogy ezt felfogjam. Összehúztam magam még kisebbre és szinte már fehéredtek a kezeim, annyira szorítottam a fülemre őket. *
- Nem… nem… küld el.. nem akarom látni… nem akarom látni… * Nem kiabáltam. Ebben a halk hangban volt minden. Megtörtség, félelem, kétségbeesés, vágy – a tudatlanságért -, és akarat. De a szemem nem nyitottam és a hintázó mozgásom sem állt meg.*

Még igyekeztem békésen megoldani a helyzetet. Mikor beléptem, már jól tudtam, mi lesz az a megoldás, ami ki fogja rángatni a lányt, ha tényleg olyan pánikhangulatba kerül. Megtanultuk annak idején a katonaságnál, mi az a dolog, amitől sokan félünk, de ügyesen használva az életünket mentheti meg, hiszen akár a sokkhatásból, a rémületből is ki tud rángatni minket. Ez a fájdalom volt. Egy jó helyen megengedett pofon, egy szúrás a késsel és máris felszabadul annyi adrenalin a testünkben, hogy megunkhoz térjünk és képesek legyünk mozdulni. Ez a legjobb megoldás... de ódzkodtam tőle. Nem akartam Mirának fájdalmat okozni. Érte már őt elég, nem akartam tetézni... de nézve az állapotát... most már nem halogathatom. A végén még megőrül és a lelki sebek sokkal rosszabbak, mint a test sebei... el fog múlni neki pár másodperc, esetleg perc után... a lélek sebei évtizedek után sem gyógyulnak be.
- Mira... bocsáss meg.
Odakuporodtam a lány mellé, majd vettem egy mély lélegzetet... majd megkerestem a válla és a nyaka között azt bizonyos érzékeny pontot... melyet ha megszorítanak, intenzív fájdalmat okoz a delikvensnek, egészen addig fokozva, míg tart a szorítás... és most ezt kellett alkalmaznom. Amint megvolt a pont, megmarkoltam Mira ezen részét... és a kezem, mely megkeményedett az évtizedes edzésektől, most nagyon keményen rászorított erre a pontra. De tudtam ,hogy ettől elugorhat... ezért a másik kezemet akadályozóan elé tettem, hogy alkalmasint visszapaszírozhassam a falhoz, míg nem tér magához eléggé.

*Még mindig nem. Azt mondtam, hogy nem szoktam könyörögni? Talán szavakkal valóban nem. De az elmém már a szabadulásomért könyörgött önmagának. Ami azért elég abszurd és tényleg orvosi eset. Az érintést megéreztem, de ezt eddig is éreztem. Ám ez most meleg volt, életszerű. De még nem nyitottam ki a szemem és a szavakat sem értettem. Hallottam ugyan, de nem értettem. A következő pillanatban fájdalom nyilallt a vállamba és ugrottam egyet ültömben előre. De akadályba ütközve kiáltottam fel keservesen. De valamire jó volt… a menekülés reményében kinyitottam a szemeimet, ám még mindig kapálóztam igyekezve elvenni a szorító kezet. De az egyik pillanatról a másikra jött megint a váltás és ezaz ellenkezés abba maradt amikor felismertem Nicholast. Kezeim lehullottak és Én is csak összekuporodtam némán. Előtte, a fejem pedig a térdein nyugodtak, míg próbáltam lelkileg is összekapni magam.*
- Pár perc… és… és rendben leszek. De… ezért… még kapsz. * Makogtam keservesen és igyekeztem legyűrni a korábbi könnyeim nyomát a hangomból. Azonban nem mozdultam a térdéről és ha felakart állni sem engedtem.*

Pár másodpercig tartott csak, de nem volt egyszerű. Amikor az élőlényekben felébred a szabadulási ösztön, akkor mindennél jobban harcolnak. Mint a sarokba szorított oroszlánok, úgy viselkednek. Mira is így járt el, gyakorlatilag nekirontott az akadályként odarakott kezemnek és nem engedtem el. Tudom, ezért nagyon dühös lesz... de nem érdekelt. Az ő érdekében tettem. Kicsit még erősítettem a szorításon, mígnem arra lettem figyelmes, hogy elkezdte feladni a harcot. Rám is nézett végre és láttam rajta a felismerést, mire befejeztem a szorítgatást, elvettem a kezeimet... a lány viszont... hááát... mondhatjuk, hogy hozzám bújt, de csak a fejét tette a térdemre... közben pedig megnyugtatott, hogy már jobban van... ám nekem nem jósolt túl jó jövőt. De erre halhatta, ahogyan megkönnyebbülten sóhajtok.
- Igen, tudom - suttogtam neki.
Igyekeztem mozdulatlanul ülni, hogy stabil ,,párnája" legyen, kezeimet mindvégig magam mellett nyugtattam, amíg igyekezett összeszedni magát. Határozottan megkönnyebbültem, még ha tudtam is, hogy ezért kapni fogok. Nem zavart a tény. Inkább viselem el Mira ütéseit, mint hogy lássam szenvedni... legalább tudom, hogy már semmi baja.

*Kezeim lassan letörölgették a könnyeim nyomát, de talán a vörös szemem még erről is árulkodhatott vagy csak egy pokoli éjszakáról és ébredésről. Tényleg nem kellett sok, csak pár perc és már össze is kaptam magam. Kezemmel kinyomtam magam és így tornáztam magam ülő helyzetbe. Arcomra egy mosolyt erőltetve néztem ismét Dokira, miközben szemeimben már ott pislákolt az élet még halvány fényei. *
- Köszönöm. De ezt, még megbánod… mients megtanítottál harcolni és egyelő fél ként állok már veled szemben. * S felállva néztem már le rá, ahogy lehajolva adtam neki egy puszit. Vagy ha felállt akkor bizony a lábujjhegyre álltam és úgy csattant az arcán, miközben a vállaiban megkapaszkodtam kissé. NA jött a csoda és szemeim már vidáman csillogtak…*
- Kávé… * Jegyeztem meg, ahogy felfogtam az illatát és már mentem is a konyhába, hogy kiszolgáljam önmagam és Dokit is, bár nem rémlett, hogy este kávézott volna de se baj.*
- Ezt meg tudnám szokni. * Feleltem még menet közben a vállam felett tekintve rá. *

Csendben ültünk pár percig a szoba padlóján, míg Mira regenerálódott. Alapból szerettem a csendet bizonyos körülmények között, de most akár hálát is adtam neki, hiszen sikerült elhárítani egy eléggé nagy bajt, anélkül, hogy drasztikusabb megoldásokhoz folyamodtam volna. Ennek pedig csak örülni tudtam, aztán Mira szépen lassan mocorogni kezdett, felnyomva magát egyenesbe. Szegény arca tiszta vörös volt az előbbiektől, de a könnyek már eltűntek. Igaz, a szemei még egy darabig vörösek lesznek, de majd elmúlik... aztán szembesülhettem vele, hogy rendben van, most már tényleg észhez tért. Csak ő tud megereszteni egy ilyen megjegyzést.
- Akkor igyekezni fogok, hogy minél jobban kitanítsalak - biztosítottam őt egy mosollyal.
Láttam, hogy készül felállni, szóval nekem se volt maradásom a talajon. Ám alighogy kiegyenesedtem, éreztem a kezeit a vállamon. Már néztem volna rá kérdően, de láttam közeledni az arcát, az ajkai pedig cuppantak az arcomon. Kicsit lefagyva álltam pár másodpercig, de aztán mire visszahúzódott, már összeszedtem magam. Határozottan jól... folytatódik ez a nap.
- Igen, az - biztosítottam a folyadék kilétéről.
Szóval elindultunk hát a konyhába, hogy az előkészített tápanyag bekebelezésre kerüljön.
- Én is - mosolyogtam. - Érezd otthon magad.

- Nem kérdés volt Doki. Ennek az illatát kilométerekről is felismerem. * Kezdtem el már most piszkálni a másikat. Azonban a szavaimra adott válaszára már a konyhában reagáltam és kissé összevont szemekkel míg elővadásztam két poharat.*
- Mit, azt, hogy ingben rohangálnak a konyhádba vagy a korábbi hisztit? * Kérdeztem mintha már nem is jelentene semmit. Aztán megtaláltam a kávés csészéket és vissza másztam a géphez.*
- Te is kávézol? * Kérdeztem még mielőtt neki is töltöttem volna. Aztán már cukorért indult a vadászat. Még jó, hogy a hűtő elég nyilvánvaló volt így nem kellett a tejért mindent feltúrnom. *
- Mikor keltél? Hogy aludtál a kanapén? * Kérdeztem felé sandítva, és ha közben végeztem a kávékkal vagy csak a sajátommal akkor oda vittem az asztalhoz és leültem Nichoval szemben.*
- Egyébként ritkán reggelizek és azt is csak akkor, ha itthon vagyok anyuéknál. * Mosolyodtam rá egy pillanatra.*
- De mindig ilyen reggel fogad, akkor lehet megfontolom azt a két hetet.

A kérdésére felvontam egy szemöldökömet, miközben megtámasztottam az ajtófélfát.
- Nos... határozottan feldobod az összképet - viszont megemlíti az előbb történteket... nekem pedig ezzel kapcsolatban eszembe jut valami. - Figyelj csak... ne haragudj, hogy felhozom a témát, de... most, hogy már túl vagy egy ébredésen itt, az azt jelenti, hogy innentől itt immúnis vagy, vagy még néhányszor... meg kell történnie?
Úgy tűnt, hogy hogy Mira magára vállalta a kávékészítést, szóval nem is lábatlankodtam, hiába volt az én konyhám. Inkább csak felvettem a pirítós tányért és leraktam az asztal közepére, majd én is helyet foglaltam a szokásos helyemen.
- Neem, én általában teázok. De... a különleges alkalomra való tekintettel szerintem megiszok én is egyet. Egy cukorral és tejjel kérném.
Mirának nem okozhatott gondot megtalálni a tartozékokat. A cukros tégely ott virított a mosogató melletti polcon, illetve a tejet is hamar megtalálta. A hűtőbe benézve el sem téveszthette volna a tejesdobozt, annyira kevés dolog volt a gépezetben. Látszott, hogy a lakója kevéssel is beéri élelem téren és nem vásárolgat feleslegesen... vagy csak rég volt az utolsó bevásárlás.
- Egész jól, de már hozzászoktam. Amikor holtfáradtan jövök haza egy-egy munkából, akkor gyakran csak a kanapéig jutok és már húzom is a lóbőrt, bár szerintem ezt te is ismered. Meddig is... - vakarom a fejem. - Talán úgy egy órája kelhettem - lerakta elém a csészét - Köszönöm.
Amikor a reggelire tereli a szót és pedzegeti az esetleges maradását, én csak mosolygok. Engem természetesen nem zavarna, legalább nem lennék egyedül és a társasága is kellemes, de persze nem élem bele magam.
- Pedig a reggeli a nap fontos része - mondom kicsit kioktatóan, majd elgondolkozok. - Szerintem ezt biztosítani tudom neked, hacsak nem rendelnek be kora reggel a munkavállalóiból. Ám akkor tényleg össze kell írnom egy bevásárlólistát meg az igényeidet - piszkálódok.

*Szavaira kissé felnevettem és a fejem ingattam. De mielőtt még válaszolhattam volna az összképre már folytatta is. A mozdulatban egy pillanatra megmerevedtem, de mintha mi sem történt volna váll vonva feleltem.*
- Nos… nem tudom, hogy mi váltja ki így azt sem, hogy mi mulasztaná. Egy dologban biztos vagyok, de nem rohangálok mindig az őrangyalom szemeivel, ami megnyugtat addig, míg magamhoz nem térek. Még otthon is előfordul, ha a tekintetemmel nem találom a képet. De még ha nem is ehhez kötött, hanem pszichésen az ismeretlenhez. Akkor egy jó pár alkalomnak el kell telnie és nekem is sok időt a szobádban, hogy álmomból fel kellve is megismerjem. * Vigyorodtam el. Hisz a végét nem véletlen fogalmaztam meg kétértelműen. Igyekeztem megint elviccelni a száraz tényeket és a fogyatékosságom. De a válaszát már fel is írtam az elmémbe, hogy Doki bizony nem kávézik. *
- Kívánságod… * Hajtottam meg magam kicsit játékosan, aztán egy kacsintással feleltem is.*
- A csekket meg majd nap végén postázom. *Figyeltem és még nekem sem jutott el a tudatomig, hogy mennyi az idő. De nem is akartam tudni.*
- Öhm… nem. Én mindig eljutok a szobámig. A kanapéról rövidúton leesek, ha csak valaki nem tart ott a karjaival. Meg ilyen szinten a saját lakásom nappalija is idegennek bizonyul. *
- És többet ér, mint az ebéd vagy a vacsora. Igen, anyu is ezt szokta mondani. * Forgattam a szemeimet kissé játékosan, kissé pedig gyerekesen, mint aki unja már ezt hallgatni. Az elém tett tányért kissé méregetem, de végül elveszek egy szeletet és lassan enni kezdtem.*
- Tehát nincs munkád. Mért nem nyitsz egy iskolát? * Kérdeztem minden körítés nélkül.*
- Egyébként meg, nem kell bevásárolnod. Reggeli után mehetünk is, nekem még le kell adnom az anyagot, meg be kell mosnom a főnökömnek. Legközelebb meg csak akkor jövök, hogy ha hívsz a vakáció miatt. Legalábbis ez a terv… nem szeretem a hideget, így a Marson lévő állandó 25 fok ott szokott tartani Télen.

Egyik kezemen támaszkodva, gondolkodóan néztem a lányt, míg beszélt. A számat kicsit elhúztam, amikorra a végére ért. Reméltem, hogy nem ezt fogja mondani, de hát egy fecske még nem csinál nyarat. No sebaj, azért reménykedek benne, hogy legközelebb kellemesebb ébredésben lesz része, mint ma. Már csak mint házigazda is reménykedtem benne. Viszont nem akartam reagálni a szavaira... legalább is a komolyabb vonulatban nem. Tényleg bőven elég volt ebből mára, jobb lenne, ha csak később jönne elő... szóval átvettem a komolytalan kezdeményezést.
- Hát igen... mire lezajlik az a bizonyos tízes, talán már hozzá fogsz szokni - kacsintottam neki.
Végül már mindketten az asztalnál ültünk, kortyolgatva a kávét és eszegetve a vajas-pirítóst. De persze csend az nem lett. Talán nem is mi lettünk volna, ha csendben falatozunk, mint az ovisok... bár az agyi szintünk az estiek után nagyjából azon a szinten volt... és már megint igyekeztem komolytalansággal elütni.
- Hát ebben a két hétben lenne ki téged a kanapén tartani, ne félj - látszott rajtam, hogy komolytalankodok, elvégre tudtam, hogy nem marad itt sajnos két hétig.
Lassan az első pirítósom elfogyott, így nyúltam a következőért.
- Na igen, az anyukák már csak tudják az ilyet.
Amikor rákérdez arra, hogy miért nem nyitok iskolát, egy kicsit ráncolom a homlokom, hogy minek, de aztán leesik.
- Mert nincs meg a képesítésem hozzá. Más az, ha csak neked tartok pár órát és más, ha egy egész közösségnek. Valószínűleg a mesterem leszedné a fejemet, ha megtudná, hogy anélkül kezdtem el oktatni, ráadásul úgy, hogy pénzt is keresek vele. Magában az önvédelmet amúgy se szívesen oktatnám... kissé ez összetett dolog ahhoz.
Kicsit megint elhúztam a számat, hogy hamarosan meg kell válnom a lány társaságától, de hát ez van. Igazság szerint még örülhettem is neki, hogy itt volt erre a pár órára, elvégre tényleg csak véletlen ugrott be hozzám... na majd máskor.
- Rendben, de akkor tartsd közel a kommunikátort. Amúgy megnéztem az este, még működik, nem ártott neki a víz - jegyeztem meg. - Amúgy van jó oldala is a télnek... majd jövőhéten megmutatom - kacsintok. - Na és akkor merre lesz a menet, ha itt végeztünk?

- Ha olyan prűd vagy, ám legyen… de még ez sem biztosítja a sikert. Pláne, hogy nem is bírnád teljesíteni. * Vontam meg a vállam két falat között. Nem is próbáltam meg csendben enni, hisz az egyrészt unalmas, másrészt nem is Én lennék. Még a családi étkezések sem telnek el csendben és folyamatosan ugratjuk egymást. Bőven elég csendes mikor otthon vagyok és nincs ott senki, akivel beszélhetnék. *
- Én nem félek Nicho, ám neked kéne. Hisz önszántamból biztos, hogy nem feküdnék melléd, pláne nem hagynám, hogy átölelj. *Na igen, mosolyomból látszott, hogy a tegnap esti „ölelés” nem igazán maradt meg, még csak a fáradság ködfátyolán keresztül sem rémlett. A szavaira összevontam a szemöldököm.*
- Ha az engedélye kell, kérdezd meg. A hivatali papírokat meg könnyű elintézni, hogy meglegyen az engedélyed. Van pár ismerősöm, aki tartozik egy-egy szívességgel. De ha ezt nem, akkor mihez akarsz kezdeni? Mihez értesz? * Kérdeztem, és igazából nem azt vártam, hogy ölni. Ám valami felderenget a tegnap estéből és már most megbántam a kérdésem, de ez nem látszott rajtam. Nyúltam a következő szeletért, mikor a kommunikátorom került szóba és döbbenten néztem a másikra, miközben a mozdulatban még a kezem is megállt.*
- Te hozzá nyúltál a kommunikátoromhoz? Azért remélem nem törted fel… utálnám, ha meg kéne ölnöm miatta. * Na igen, bár szavaim nem hallatszódtak komolynak, de valahol még is azok voltak. Egyetlen dolog, ami technika és nem ment tönkre a kezeim között. Legalábbis nem olyan gyakran. De nem is ez volt az oka… egyrészt olyan információk és besúgók nevei voltak benne, aminek nem kéne kiderülnie. Arról már nem is beszélve, hogy ha ez megtörténik, akkor mire Én végeznék Dokival, már elvágnák a torkomat. Ezért nem is gyenge kódszerrel van kódolva az egész és minden menühöz, fájlhoz más-más jelszót kér és két különbözőt. Ez alól kivételt képez a hívás és az sms.*
- Anyuhoz, de menetközben útba ejtjük a tegnap megfigyelt helyett. Ha figyelik, akkor számíts rá, hogy átmegyek a barátnődbe, aki roppantul rajong a kövekért és már nyálasan lóg a nyakadon. De ha kihasználod, szétrúgom a hátsód ott helyszínen és nem fog érdekelni, hogy utána az enyém is arra a sorsra jut. Aztán ha megcsodáltam azt a követ és kihisztiztem magam és felvettem, hogy már pedig az jól fog mutatni a gyűjteményembe akkor irány az állomás, ahol könnyes búcsút veszünk, ha követnének. HA holnapra hírverés lesz, a kapcsolatunkból akkor számíts arra, hogy megfog találni a sajtó. De remélem, erre nem kerül sor. * Ecseteltem a hirtelen tervet amit most találtam. Az ilyen elterelésem már a kisujjamban voltak. *

Felvontam játékosan az egyik szemöldökömet.
- Nem-e? Viccen kívül mondom, néhányszor már bizony megcsináltam és nem volt panasz a technikámra akkor.
Ah, szegény még mindig nem tudja, hogy pontosan ez a tízes lenyomás mire vonatkozott, hiszen akkor nem lovagolna annyira a témán. Na majd mielőtt elmegyünk, még felvilágosítom őt erről... talán a közeljövőben, mert azért a hangulat lassan kezd megint arra az erősségre érni. Na aztán a következő témánál már megint témánál voltunk, kicsit komolyabbra fordultunk rá. Ejj, ha tudná, mit is csinált tegnap este...
- Nem hiszem, hogy félnem kéne. Elvégre már te is tudod, hogy akkor érintelek csak, ha engeded... bizonyos eseteket leszámítva.
A kommunikátora szóba jött, én meg sejtelmesen mosolyogtam egyet a borostám alatt. Ha tudná, számomra milyen gyerekjáték feltörni még a katonaság gépeit is. Ez az implant arra bőven megfelelő, hiszen belsősök készítették, akik igyekeztek minél több helyzetre bekalibrálni... így a katonai herkentyűkre is... íme az eredmény.
- Nyugi, nem csináltam ilyet. Csak megnyomtam rajta egy gombot. A képernyő működött, a hibajelző pedig nem villogott. Ennyi volt az egész.
Amikor rákérdez a hivatali dolgokra, én csak somolygok.
- Kedves tőled, hogy igyekszel, de másról van szó. Tudod, én nem egyszerű önvédelmet tanultam, hanem harcművészetet. Éppen ezért, van egy hierarchiai rendszer, aminek nekem is meg kell felelni. Szóval, ez nem olyan, amit megbeszéléssel és némi hivatali munkával meg lehetne oldani - amikor rákérdez, hogy mihez értek, mint ha valami villanna a szemében, hogy ezt nem kellett volna... de azért válaszolok - Katona voltam, szóval az azzal kapcsolatos munkákhoz értek... amihez hozzátartozik a katasztrófa-elhárítás is, hiszen gyakran küldik ki a katonákat ilyen esetekhez... igaz, nem a rangereket. De... a fizikumom is bőven jó, szóval, általában olyan munkákat vállalok, ahol fizikai dolgokat kell csinálni. Például amikor találkoztunk tegnap, pont az űrkikötőből jöttem, mert segítettem kipakolni egy konvojt. Szóval ilyen alkalmi munkákból tengődök... még.
Aztán Mira ecsetelte a mondandót, én pedig bólintottam.
- Hm, kis színészkedés? - kivettem még egy pirítóst, de a többit odatoltam Mira elé, nekem ennyi is elég. - Részemről rendben van, de azt előre bocsátom, hogy ha valaki a közelünkbe jön ártó szándékkal, akkor nem fogom tolerálni a dolgot - csillan meg valami a szememben. - Ne aggódj, nem fogok semmi olyat csinálni, ami kiválthatja a rosszallásod... de már most kérem az engedélyed, hogy megérintselek, ha erre kerül a sor... mondjuk a hírverésnek nem örülnék, de nem hagylak pácban - biztosítom.
Igaz, a sajtó bevonása engem nagyon rosszul érintene... na majd akkor lenne oda is egy utam, hogy eltüntessem az anyagokat... Mira érdekében is, mert ha rászáll a hírszerzés, az is miattam lenne... őt pedig nem akarom belekeverni ebbe az egészbe.

- Embere válogatja Nicholas… De egy jó tanács, ha rólam van szó ne bízd el magad. Nem sok olyan dolgot tudnék mondani, amiben hasonlítok a többi nőhöz és nem szoktam lakatot tenni a számra. * Na igen. Ciki mikor épp valaminek a közepén benyögök egy negatív véleményt. De az ilyenek velem járnak. Legyen szó bármiről is. Nem akartam rá kérdezni a bizonyos esetekre, hisz én a reggeli tettére véltem, ahogy megszorított. Így csak egy mosollyal jutalmaztam, de nagy kő esett le a szívemről, hogy nem tett semmit a kommunikátorommal csak szimplán bekapcsolta.*
- Akkor ez esetben élhetsz… még pár napot. * Nyújtottam ki a nyelvem a másikra, aztán már a kávémba fojtottam a mosolyom és figyelmesen hallgattam.*
- Nos azért megpróbáltam. De ha már megint felhoztad, akkor a rangerek mihez szokták kiküldeni? * Kérdeztem annak ellenére, hogy megbántam az ezzel kapcsolatos első kérdésem. Az, hogy katona nyilvánvaló volt és tegnap is említette. De a pilóták is katonák még sem… szóval a lényeg, hogy azért érdekelt. *
- Még? Miért mi a terved? * Kérdeztem kibújva a poharamból miközben neki láttam az előbb elvett pirítós maradékának.*
- Köszi de ez a kettő bőven sok volt. Még így is több, mint amit enni szoktam általában egész nap. De nem kell aggódnod… igaz nincs váltó ruhám, de a fekete nem olyan ritka a szekrényemben és a „Ki is valójában Miranda Owen” cikkek elég sajátosan taglalják e színhez való vonzódásom. De hát valamivel el kellett adni a példányokat. De a lényeg, hogy ha jól alakítjuk az andalgó párt, akkor lényegében nem nagyon fog megkörnyékezni senki. Hisz ha rám is tippeltek, én tegnap egész este otthon voltam egy kedves barátom társaságában a lakásomon. * Pislogtam párat ártatlanul, de mégis sokat sejtetően. Na igen… a magán életem nem létezéséről kevesen tudnak. De egy-egy elejtet információ jó alibit szolgáltat bármikor.*
- Ha sor kerül a hírverésre tudni fogok Róla, még mielőtt nyilvánosságra kerülne. És hidd el… meg fogom akadályozni, hogy ki kerüljön. Semmi kedvem még jobban rontani a saját esélyeim, holmi pletykákkal. De persze… nem vagyok mindenható, így nem is biztos, hogy sikerülni fog. Ahogy az sem, hogy lesz ott egyáltalán bárki is. *Vontam végül vállat és a mosogatóhoz vittem az üres tányérokat és a bögréket.*
- Azokat rakd el te vagy nem tudom mit szoktál vele csinálni. *Intettem a maradék érintetlen szeletekre.*
- De Én most gyorsan felöltözöm. Ó és hozz magaddal egy táskát. Valamit dobj bele pár göncöt, azt nem nehéz cipelni. De nekem nincs táskám és a gépem most nem lenne előnyünkre, ha a nyakamban ficegne. Jah és ami az érintést illeti… részlegesen megkaptad. De! Ha szükség lesz rá magam fogok hozzád érni, neked csak annyi a dolgod, hogy hagyod. Ha másra is szükség lesz… nos, azt majd akkor jelzem.*Mosolyodtam el és betámadva a fürdőt kezdtem el elintézni a reggeli szükségleteim, az öltözködést és a nadrágzsebemből elővadászott hajgumival összefogni a hajam. Kicsit megmostam az arcom és máris jobban éreztem magam, ahogy semmi nyoma nem volt az ébresztőmnek. De ez csak egy pillanat volt, ahogy a tükörbe néztem. Utáltam ezt az eszközt. Azt hiszem a történtek után tipikusan illet rám az a kifejezés, hogy; „Nem tudsz tükörbe nézni.” Na én nem tudtam, így gyorsan el is készültem és a nappalit célba véve vettem fel a pulcsim, cipőm és végül a kabátom.*
- Azt hiszem én kész is vagyok. *Alig vett tíz perce az egész készülödés.*