Sikátorok

- De nem tudom, így ergo azt se, hogy nem tévedek… * Kacsintottam a férfire. Nem visszavágásvolt. Ez most csak egy logikus gondolatmenet. Na igen, tudtam én gondolkodni is, csak nem szerettem. *
- Maximalista? Ugyan… csak akkor, ha élvezetekről van szó. * Ingattam meg a fejem mosolyogva. Jó persze, a munkámba is mindent bele adtam, vagyis adtam volna, ha épp nem a Főnököm szeretném csődbe vinni mire vége ennek a nyomorúságnak. A kérdésére azonban kissé esetlen pillantással néztem fel rá. Aztán végül megköszörültem a torkom és válaszoltam, elvetve annak a lehetőségét, hogy nem teszem.*
- Nos, van egy lakásom és talán a ruháimra is ráférne egy hajtogatás, talán festés és újra meszelés is. De lehet, hogy a tégláig kaparom és újra csinálom a falakat. De ezen kívül pedig a táskádban van a szemem és igazán csodás dolgokat lehet vele látni. *Sóhajtottam kissé hosszabban kifejtve a „semmi” fogalmát. Nem voltak terveim, de olyan szánalmasnak hangzott volna a „otthon ülök és átnézegetem, a képeim aznap már ki tudja hányadszorra, aztán ezek között pedig olvasni próbálok, de igazából az üres lakást bámulom.”
- Nos… van pár kocsma, sok csúnya bácsival. De onnan álltalába nem haza vezet az utam, hanem egyenesen a fogdába, vagy ha mázlim van, akkor előtte még élvezhetem Jack kapitány mulatató társaságát. *Vontam meg a vállaim, de aztán már mosolyogtam is.*
- Ugyan Nicho… nem egy idegen mögé ülök fel. Akkor talán égnek állna a hajam… de így… * Ingattam meg már megint a fejem. Aztán már csak feszülten vártam, hogy mit fog reagálni a ki nem mondott szavaimra. A mosolya nem volt valami megnyugtató, hiába igyekezett.*
- Ez a nőkre is ugyan úgy igaz… * Mutattam rá. Hisz csak azért a férfiakat emeltem ki, mert épp arról volt szó. De a nők sem különbek. Tudtam. Saját bőrömön tapasztaltam, még ha átvitt értelemben is.
Közben már láttam a tegnapi helyszint és kissé körbe tekintettem, miközben figyelmeztetőileg kissé megszorítottam Doki kezeit. A Taxi meg pont a járdaszegélyen állt ezzel eltakarva az én kavicsom. Érdekes lesz onnan kiszedni. De lassítottam egy kicsit.*
- Van nálad valami, amit le tudnék ejteni? * Kérdeztem kissé halkan. Bár azt még nem tudtam, hogy az ajtóban álló két pasit hogyan is tévesztem meg. De nő vagyok vagy mi, nem lesz nehéz…*

Halványan elmosolyodtam.
- Ezt is csak akkor tudod majd meg pontosan, ha már tapasztaltad.
Most már ez az egész kezdett komikussá válni. A gettóban, mely tele van bűnözéssel, sötétséggel, szenvedéssel... mi most olyan simán, nyugodtan és derűsen sétáltunk, mint ha legalább is New London főterén ülnénk egy padon és ott folyna a diskurzus. De nagyjából így is éreztem magam. Nem volt semmi ártó gondolat, semmi feszélyezettség... mint általában, amikor ezen a kényszertérségen sétáltam. Olyan jó volt ez így...
- Ja, gondolom főleg akkor, ha csúcsrajársz.
Hát eléggé soványnak tűnt a lány terve, a jelek szerint eddig csak én fogok neki színfoltot vinni bele... oké, nem viszem túlzásba a saját szerepemet, elvégre elég sok minden közbejöhet még. Nem várt nyeremény, jutalomút, nem várt terhesség... ehm... izé, ez most honnan jött elő? Na mindegy. Szóval így eléggé szegényesnek hatott a programja. Na már csak ezért is úgy kezdtem magamnak tervezni, hogy legalább akkor jól érezze magát, ha majd velem lesz. Igaz, pár dolgon azért ráncoltam a homlokom.
- Sejtettem, hogy nem vagy egy balhémentes csaj, de hogy a fogdákat is megjárd... ezt azért nem néztem volna ki belőled.
A motoros megjegyzésére ezúttal nem mondtam semmit, hiszen én már kifejetettem neki jókívánságaimat ezzel kapcsolatban. Hallottam a hangján, hogy mennyire szerette annak idején ezt a dolgot és őszintén szólva furcsálltam is, hogy lemondott róla. Igaz, a párkapcsolat az mindig ilyen: lemondásokkal jár... de a kérdés csak az, hogy vajon megéri-e.
- Ó, igen, tudom ám, hogy a nők is tudnak csapodár macsekok lenni - vigyorgok hamiskásan. - De ha már a férfiakról volt szó... maradtam a témánál.
Így sétáltunk, kéz a kézben, ,,édeskettesben" a gettó többi utcaemberével, míg végül meg nem pillantottam a keresett kocsma cégérét. Körbetekintettem az utcán és egyelőre nem láttam gyanús egyedeket. Láthatóan mindenki el volt foglalva a maga dolgával. Igaz, ez messze nem azt jelentette, hogy nem figyelik a környéket. Talán nagyon is itt vannak és készülnek egy esetleges rajtaütésre... igaz, a lehetőségeik eléggé korlátoltak, főleg inkább lelőni tudnának minket gond nélkül, mint lerohanni... igaz, már az is eléggé hatékony metódus. A gondolataimból Mira ugrasztott ki. Leejteni? Hát talán a táskát nem kellene dobálnom, kicsit törékeny dolog van benne. Tanácstalanságomban beletúrok a nadrágzsebembe... és hoppáré.
- Figyu.
Lopva csempészek bele a lány kezébe egy érmét, amit a zsebemben találtam... mindenesetre az engem is érdekelne, hogy mire akarja használni.

*Szavaira elvigyorodtam, de aztán már csak cincogva ingattam meg a fejem.*
- Mások információiból dolgozom az esetek nagy részében. Miből gondolod, hogy pont ez az, amiben nem elégednék meg külsőssel? Olcsóbban megúszom én is, de leginkább te, ha inkább felkeresnék egy - két exed. Összegzem a véleményüket, aztán vonok egy átlagot és már meg is van a valódi érték. Persze, ez is csak abban az esetben állna fent, hogy ha valóban érdekelne a szájtechnikád. * Hmm… elég finom kis kibúvót dobtam össze így hírtelen, hogy pirulás helyett mentsem az irhám. Bár a szép az volt benne, hogy ez még igaz is volt.*
- Nos… azt hiszem ezt a kört Te nyerted Nicholas. Nem tudok mit mondani, hisz már nem emlékszem rá, hogy olyankor milyen vagyok. *Vontam meg a vállaimat könnyedén. Maga a tény, nem lehetett újdonság a férfi számára, így nem feszélyeztetett, hogy ezt ilyen nyíltan is kimondjam. A megjegyzésére összevont tekintettel néztem rá, pár perc néma csendben. Nem tudtam mire vélni a megjegyzését és bár értettem, hogy mit mond. De nem tudtam eldönteni, hogy bóknak vegyem vagy épp kritizálni próbált.*
- Nézd, egy aktivista élete már magában sem fenékig tejfel. Ha ehhez hozzá vesszük, azt, hogy a férfiak milyen erőszakosak, és taplók tudnak lenni és mind eközben még azt sem bírom, ha hozzám érnek. Ez elég nyilvánvaló… Hidd el, ha egy kocsmában bunyó tör ki és jelen vagyok, akkor már kapásból engem vesznek elő. Vaskos aktám lehet testi sértés miatt, még akkor is, ha javarészt önvédelem. Arról már nem is beszélve, hogy azért mert van egy jelvényük, még a zsaruk érintését sem tudom elviselni. Ami már öhm… valami hatóságok elleni akárminek minősül. *Túrtam a hajamba kissé már kényszeresen.*
- Nézd, sajnálom, ha csalódást okoztam ezzel. De ilyen vagyok és hidd el, én lennék a legboldogabb nő ha letudnám küzdeni azt, hogy ha hozzám érnek ütök. De eddig nem sikerült… * Vontam meg a vállaim feszülten. Nem azért voltam feszült mert a taxi és a hely felé tartottunk, hanem azért mert nem akartam csalódást okozni a másiknak. Kár lett volna ezzel végezni a napot.*
- Kösz. * Mosolyodtam el kedvesen és a zsebembe raktam, ezúttal már az egyik kezem ott is hagyva, míg másik Nichoét fogta. A taxihoz közel érve már jött is a hisztis Mira. *
- Azt hittem, hogy soha nem érünk ide. Leszakad a lábam és még ez a fafej se tud rendesen parkolni. Elegem van ebből az egész negyedből… * Morogtam félhangosan és igyekeztem mérgesen nézni, míg megérkeztünk a taxihoz.*
- Várj telefonálok egyet… * NA erre már a taxis is felfigyelt és zsörtölödni kezdett, hisz igy is sokat várt ránk.*
- Ne morogj… * Szóltam be és máris a kommunikátorom után kezdtem kutatni ahogy elővettem már le is ejtettem az érmét, ami a járdaszegély mellé pottyant.*
- A fene essen bele… mennünk kell vásárolni. Elegem van ebből a sok zsebből. Mindig kiesik valami. * Na itt bizony már be is hajoltam, hogy mind az érmét és mind a kavicsot megszerezzem. *
- Jajj… nézd Kedvesem… ez pont beleillik a gyűjteményembe. Ahogy ez is, és ez is… * Emelkedtem vissza még plusz pár igazi kavicsot is felvéve és mutattam a férfi felé a markomban tartva őket.*
- Na de mennyünk, mert a végén még tényleg itt hagy aztán hallgathatod a hisztim tovább. * S ha nem volt semmi gond, akkor beszálltam a kocsiba. Igyekeztem nem sokáig mutogatni a köveket Nichnek, hogy formás hátsóm hatásának múlása előtt még elinduljunk. Éreztem az ajtóban álló két férfi tekintetét magamon, így tudtam, hogy nekik hatásos volt és kicsit sem figyelték, hogy mit szedek fel a földről.*

- Talán mert az információ az olyan, hogy idővel szeret elmásulni. Szóval vannak dolgok, amiket jobb magad kiderítened - vigyorgok kihívóan a lányra. - Mellesleg egy-két exemet aligha tudod megkérdezni, mert csak egy volt olyan bolond, hogy beadja a derekát.
Na, amikor Mira megvallja, hogy nem emlékszik a régi ilyen dolgaira, igazából már megint félreértette, vagy direkt értette félre a szavaimat. Viszont olyan gonosz vigyor jelent meg az arcomon. Megint adott tudtán kívül egy olyan labdát, amit ki kellett használnom.
- Hááát, nekem van egy tippem - odahajoltam ezt követően a füléhez, úgy, hogy hallja a suttogásom, de azért ne érintse teljesen kellemetlenül a közelség. - Olyan tüzes, hogy leégett alattad a takaró.
Utána egyből elhúzódtam és vártam a reakcióját. Viszont amit azután mondott, attól eléggé ráncoltam a homlokomat. Nem, nem attól, hogy a jelek szerint még attól is balhésabb, mint gondoltam és tényleg nem egy glóriáját rejtegető angyal. Sokkal inkább az, amit a foglalkozásával kapcsolatban mond... ennek pedig hangot is adtam, miután a szabadkozását, amelyet igazából kissé feleslegesnek éreztem, befejezte.
- Nem is mondtad, hogy aktivista vagy - mondom meglepve. - Bár tény, ilyen vad és pimasz jellem mellé illik az ilyesmi... de... te, Mira... már ne haragudj, de miért okoztál volna ezzel csalódást? Most mondtad, hogy jópárszor nem azért voltál bent, mert te csináltad volna a galibát. Semmi jogom nincs elítélni téged azért, mert aktivista vagy, főleg úgy, hogy én nem vagyok az a hű de fedhetetlen jellem a múltam miatt - a szememben megvillan valaki, ahogy felidéződik az egyik bevetésen egy különösen kegyetlen gyilkosság a részemről. - Meg különben is, egyáltalán el tudnék ítélni egy ilyen végtelenül pimasz és szeleburdi személyt? - vigyorgok azért kedvesen már a végén.
Na, aztán csakhamar megtudtam, hogy mire kellett neki az érme. Hm... cseles ez a leányzó, azt hiszem, sokkal jobban oda kell majd rá figyelnem az edzéseken... ez a női rafinéria elég erősen jelen van benne, még úgy is, hogy nő.
- Nyugi kicsim, mindjárt mehetünk innen - mondtam neki a hisztire, játszva a türelmes élettársat.
Aztán elkezdi nézegetni a köveket, én meg igyekszem kissé wtf, majd omg fejet vágni erre, amikor odamutogatta nekem. Kavicsgyűjtés, na szép... nekem eszembe nem jutott volna soha az életben. De aztán amint Mira megszerezte, amit akart, kinyitottam a taxi ajtaját és betessékeltem rajta, majd én is beültem mellé a hátsó ülésre. Hagytam, hogy ő mondja meg, merre menjünk, elvégre én nem tudtam, hova kell mennünk... de annak már kifejezetten örültem, hogy a jelek szerint senkinek sem keltettük fel a figyelmét feleslegesen az elmúlt percekben... végre megnyugodhatunk.

- Az alkalmi kapcsolatok is pont megteszik Nicholas. De úgy látom, hogy jobban szeretnéd, hogy magam tapasztaljam, mint Én. Szóval szerezd meg, ha annyira szeretnéd. * Kacsintottam rá. Nem, egyáltalán nem jöttem zavarba és nem féltem használni a nyelvem és kihívó mosolyom. Miért tettem volna? Hisz úgy sem tudja, hogy miként vegye el, úgy, hogy utána még a férfiassága is megmaradjon. De kellett nekem elkiabálni ezt a pirulós dolgot. Már maga a lélegzetének a közelségétől is pír borította az arcom, hát még a szavaitól.*
- Ezeket is csak elnagyolt tetteimre alapozod Doki. Szóval ez is az a pont, amit Te is csak úgy tudhatsz meg, ha megtapasztalod. Esetleg ha megkérdezel valakit. Egynél több, szóval átlagolni már tudsz. * Vontam meg könnyedén a vállaim. Legalábbis nagyon igyekeztem, hogy könnyednek látszódjon. Ebben következő szavai segítettek, hisz erre a tudatlanságra felkuncogtam.*
- Nicho- Nicho… ez alapból nem olyan információ, amivel bárki kérkedne. De én nyíltan vállalom, és ha csak Holonetet nézel, már akkor is nyilvánvaló. Csak javasolni tudom, hogy egyszer keress rá a nevemre. A fele nem igaz vagy kissé eltúlozták, de akadnak hasznos információk is. Nem tudom, hogy miért nem. De azt igen, hogy kár lett volna egy csalódással megszakítani a napot. Mellesleg pedig, nem hiszem, hogy szeretnék tudni a múltadról. Katona voltál. Bőven elég volt egy katona múltját megtudnom, megemésztenem és két évig elviselnem anélkül, hogy ne adjak hegyi beszédet minden találkozó alkalmával. Elítélni pedig könnyű, így igen, eltudnál. Megérteni már nehezebb, ez az amiben nem vagyok biztos. * Vált kissé komorrá a hangom. Ricken kívül senki nem értett. Se a motivációm sem pedig a célom. A jelenlegi énem… nos azt még talán Rick sem értené, és ha meglátna vagy csak megtudná csalódna bennem. Tudtam. Éreztem. Na ez a gondolat menet sem dobott épp a kedvemen.*
…
A taxiban bediktáltam egy kamu címet a város másik végén, és ha nem követtek – már pedig nem követtek – mint ha csak egy szeszélyes nő lennék változtattam meg a címet. A Taxiban is csendben voltam és a kövekkel sem foglalkoztam, csak a zsebeimbe lapultak meg. Na de mikor megérkeztünk a címre, kiszállva a kocsiból arcom kivirult. Egy kertes ház volt és a kapu nyitva így elindultam befelé. Benyitva pedig elkiabáltam magam.*
- Hahó… megjöttem. * Na már jött is a válasz, hogy hol vannak. Persze, hogy a családi ebédnél. Amiről tudni kell, hogy mindig együtt zajlik. Tehát jelen volt Anyu, Apu és Gabe, a bátyám. A konyha felé vettem az irányt miután megszabadultam a kabátomtól és a cipőmtől.*
- Neked nem kell, de tényleg nem szeretek cipőbe vagy papucsba mászkálni. *Vigyorodtam fel Dokira és megvárva, hogy most mi lesz intettem magam után a konyhába.*
- Sziasztok! Örülök, hogy így együtt vagyok, be akarok jelenteni valamit. * Mosolyogtam a többiekre. Na persze, kánonban kaptam a kérdéseket egyből. Arra, hogy ki-e békültem Rickkel csak a szemem villant Gabe felé, aki összehúzta magát, de szélesen vigyorát nem tudta lemosni. Apa kérdése arra irányult, hogy terhes-e vagyok, míg anyu csak kíváncsian pislogott a mögöttem álló férfire.*
- Nem apa, még mindig várnod kell az unokára. De Gabe fülét is rághatnád, Ő idősebb, mint Én és a munka sem köti le. Nehéz annak lekötnie amije még mindig nincs. * Mosolyogtam kedvesen a bátyámra, akinek erre már lehervadt a vigyora. ~ 1-0 Gabe~*
- Csak azt akartam mondani, hogy Ő itt Nicholas ööö… * Na igen, kutattam én a vezeték neve után de nem jutott eszembe. Na ez Ciki.*
- Szóval Nich. Tegnap találkoztam vele és meg kérte a kezem. De én mondtam neki, hogy előbb Tőled kell. * Mosolyogtam apura, úgy, hogy észre sem lehetett venni, hogy épp viccelek. Élvezettel néztem Anyu leesett állát, Apu döbbenettől összevont tekintetét, ahogy méregeti a férfit. Na és persze Gabe arcán átsuhanó döbbenetet, ahogy a hír hallatán majdnem belefulladt a falatba. Láttam ahogy elgondolkozva méregette a férfit, majd ennek a helyét a fájdalom vette át. Na nem azért mert elveszíti a kicsi húgát. Nem, tudtam, hogy mi zajlik benne. Ő jobban rajongott Rickért mint Én. Sokszor már azt hittem, hogy az öcsém meleg és a pasim kell neki. De a fejingatása is elárulta, ahogy utána már nem is nézett Dokira, csak néha rám. Elindultam, hogy töltök egy pohár gyümölcs levet, de csak azért, hogy lássam Nicholas arcát.*

Felvontam az egyik szemöldökömet.
- Tekintettel arra, hogy hosszútávra tervezek, nálam nem fogsz találni alkalmi kapcsolatot, cicus - mosolyogtam, majd a kihívó tekintetére én is elővettem az állok elébe fejemet. - Egyszer meg fogod tapasztalni... ami késik nem múlik.
Oh yeah, megint sikerült Mirát zavarba hozni. Jó volt nézni ilyenkor, valahogy mint ha kicsit ledobná a keménylány bőrét és beláthatnék a valójába, amit talán szeretne eltakarni. Ilyenkor kicsit olyan volt, mint egy gyámoltalan kislány, aki hirtelen nem tud mit mondani és inkább rágcsálja az ajkát és vörösödik. Na igen, az az ajakrágcsa is feltűnt már egy ideje, csak nem tettem szóvá eddig.
- Inkább maradnék a tapasztalásnál, elvégre az a legbiztosabb - kacsintottam neki egyet huncutul.
Oké, most már talán forgatókönyvet lehetne írni a beszélgetéseinkhez, annyira vannak visszatérő elemek. Egymás ugratása, pajzán gondolatok, aztán NAGYON pajzán gondolatok, majd egy kis komolyság, melyből nyilvánvalóvá válik a másik számára, hogy azért minden gyerekesség ellenére mi ketten felnőttek vagyunk és képesek vagyunk úgy gondolkozni... hogy aztán az agyszintünk megint gyerek legyen... íme a Mira-Nicho című recept a kellemes társalgásra.
- Az, hogy nyíltan vállalod, inkább tiszteletreméltó, mint csalódási ok - fejtem ki tömören a véleményemet, majd amikor a katona múltamat emlegeti, fájdalmas grimasz jelenik meg az arcomon. - Talán jobb is, ha nem tudod. Az is olyan dolog lenne, ami csalódásra adhat okot... mondjuk, az egésznek volt egy, talán tényleg egy pozitív oldala: megtanultam megbecsülni az életet. Amikor körülötted jár a halál és ha nem ölsz, akkor téged ölnek, az évek során hatással van az emberre... és mégis... még így se könnyű hátatfordítani az egésznek... de nem azért, mert valami perverzitás miatt élvezné... egészen más okok miatt - aztán rá sandítottam, amikor kifejtette véleményét a megértéssel kapcsolatban. - Hát nézd... én magamat eléggé megértőnek tartom, szóval tégy egy példát, HA gondolod - direkt kihangsúlyoztam a feltételes módot, hogy ne érezze kényszernek.
...
Mit ne mondjak, amikor átléptem az Owen ház ajtaján - persze csak miután kifizettem a füstölgő taxist, az meg már alig várta, hogy elhúzzon a francba -, még nem sejtettem, mi fog rám várni. Jó, mondjuk kissé feszélyezve éreztem magam, hogy az alig egy napos ,,barátom" csak úgy elvisz a szüleihez, de ha már egyszer megígértem neki, hogy elkísérem a kikötőbe, akkor ide is jönnöm kellett. Mindenesetre a családi otthonba való belépés valahogy jótékony energiával látott el. A gettótban valahogy szívják az ember energiáját, nem feltétlenül lehet pozitív helyeket találni. Ez más volt, most valahogy egy szerető közösségbe kerültem, még ha nem is felém irányult... egyszerűen benne volt a levegőben. Elszoktam már ettől... nagyon rég volt, hogy kiléptem a szülői ház ajtaján. Mire észbe kaptam, már ott álltam a kedves ,,papa", a kedves ,,mama", meg a leendő ,,sógor" előtt. Mirára kissé csúfondárosan néztem, hogy jééé, a kedves riporterhölgy nem volt képes megjegyezni a vezetéknevemet... de aztán ezt visszakaptam meg az egész tegnapi leánykérőset, mert Mira bejelentette az eljegyzést... a család meg rám pislogott... én meg Mirára, aki halál nyugodtan kezelte a helyzetet és kárörvendően nézett rám... na nehogy azt hidd, hogy hagyom magam, játszani akarsz?
- Háát, igen - vakartam meg zavartan a tarkómat. - Tényleg szó esett köztünk ilyesmiről... már ha ilyen felvezetés után egyáltalán komolyan veszi a szándékaimat - mondtam az apjára nézve.
Aztán valahogy elgondolkodtam. Na álljunk meg, jó ez így? Oké, Mirával jó téma volt tegnap, meg partner is volt benne, nem hátrált meg... de most... neeem, ez most több, mint viccelődés. Félreértés ne essék, semmi bajom nem volt Mirával, szerintem jó feleség lenne belőle, ha arra adná a fejét és őszintén tenné. De... ez most így, ha belesétálunk valamibe, az hosszútávon megbosszulhatja magát. A végén még ez végigmegy és tényleg kézfogó lesz, Mirából kinézem, hogy nem szól, az meg úgy... házasság érzelmek nélkül? Ne, inkább nem. Szerettem volna hosszútávon jóban lenni Mirával, de ez talán megölheti az egészet... arról nem is beszélve, hogy a szülőket is átverjük, az pedig már tényleg túlmutat a játékosságon. Nem szertetem visszavonulót fújni, de most én leszek az, aki megadja magát... mindkettőnk érdekében.
- Nyugalom, nem fogom elrabolni a lányukat. Ez csupán egy gyerekes tréfa volt köztünk, egyikünk se gondolta komolyan... csak hát a lányuk általam azért kedvelt gonoszkás fele a jelek szerint önöket is elérte - elnéztem a vigyorgó lányra. - Nemigaz, Mira?

*Nem is inkább a mondanivalóján, hanem a megnevezésre szaladt fel a szemöldököm a homlokomig és vált kicsit zordabbá az arcom.*
- A vadmacska még oké… de „Cicus”… ne keverd össze magad Pengével Nicholas. Neki szabad, de neked nem. Egyébként pedig érdekes… ha nincs alkalmi kapcsolatod, hogyan éled ki az ebéli vágyaid vagy élted a barátnőd előtt? * Tettem fel pofátlanul a kérdést, ami a fejembe költözött. No igen… sosem igyekeztem végig gondolni, hogy mit szabad és mit nem. *
- Most mondanám, hogy alig várom… de ez nem volna igaz. * Ingattam meg a fejem a tapasztalat szerzésem ötletére. Nem vágytam rá és nem is most akartam elkezdeni, és ami azt illeti… ebben az életben egyáltalán nem akartam elkezdeni újra. *
- Ugyan ez a helyzet Doki… ezt Te sem fogod megtapasztalni. * Vigyorodtam el. Persze, hülyéskedtünk, de azért az ilyet jobb tisztázni még ha vigyorogva is tesszük. Aztán csak elgondolkozva hallgattam a körülírását, amit már hallottam csak kicsit nyersebb köntösbe bújtatva.*
- Nem azt mondtam, hogy nem értem meg a motivációt… csak azt, hogy… mindegy Doki, ezen is felesleges lovagolnunk. Mikor a falnak taszítottál tudtam, hogy mivel állok szemben és nem menekültem fejvesztve. Most sem fogom tenni, de tartom a véleményem, hogy nem akarok tudni róla. Nekem csak a megmentőm maradsz és igyekszem elfelejtkezni arról, hogy épp egy katona voltál. Majd akkor foglalkozom vele, ha újra beállsz, vagy még mindig gyilkolsz. De addig… addig jobb az édes tudatlanság, ami nem rontja el a nap hátralévő részét. *Mosolyodtam el kedvesen. Valamiért tényleg nem akartam, hogy elromoljon. *
- Nem, nem… idővel kiderül. Majd maga az élet próbára tesz… *Vontam meg a vállaim és ezzel le is zártam ezt a lehetőséget.*
…
*Nicholasra vigyorogtam mikor átadtam neki a szót és pislogtam párat, hogy nem futamodott meg. Ám a megjegyzésére a szándékait illetően apu szemeivel találtam szembe magam és a kérdéssel, hogy csak az a lényeg, hogy Én mit gondolok. Mire nem válaszoltam csak kitöltöttem az italom és megvontam a vállaimat. De valahol tetszett, hogy nem hátrál meg.*
- Te is kérsz valamit Drágám? * Kérdeztem továbbra is játszva. Gabe tekintete szinte égette a szemeim, ahogy a kék szemeibe néztem. De álltam a tekintetét. Ő lett volna az utolsó ember, aki előtt meghunyászkodok. Anyu már invitálta is beljebb a férfit, aki látszólag nagyon a gondolataiba volt merülve. Én és a bátyám pedig a néma csatánkat vívtuk még akkor is, mikor oda adtam Dokinak az innivalót, ha kért valamit. Ebből aztán Doki szavai rángattak ki amire felé kaptam a tekintetem. Ajkaim egy önelégült mosolyra húzódtak, azonban a szemeimbe volt valami megmagyarázhatatlan furcsaság. Láttam apa lemondó arcát, anyu összetört reményének maradékát és a felém lendülő kezet. Amit aztán el is kaptam egy fél perc alatt. De, hogy mikor állt fel és termet ilyen gyorsan itt… nem tudtam, vagy csak sokáig néztem Doki szemeibe.*
- Az attól függ Doki. Sosem tudhatod, hogy mikor és mit gondolok a tréfa mögött komolyan. Erre fel is hívtam a figyelmed. * Feleltem még mindig Gabe szemeibe nézve és a csuklóját szorítva, annyira, hogy már az ujjaim is elfehéredtek. De a bátyám nem mozdult, csak nézet. A fájdalom, ami benne volt… az… kín és düh keveréke volt.*
- Sajnálom apu és bocsánat anyu, de érdekelt, hogy meddig képes játszadozni Nicho. De butaságra vall, hogy elhittétek. Tekintve, hogy senki nem érhet hozzám, már három év alatt el kellett volna fogadnotok, hogy nem lesz se esküvőm, se gyerekem és semmi ilyesmim. * Na az érintésnél Gabe rántását érezve egy könnyed mozdulattal rászorítottam és hátra csavartam a kezeit, helyett cserélve vele és a pultra nyomva a felsőtestét. Anyu kérésére és játékos megrovására elmosolyodtam.*
- Nem rendezek jelenetet anyu, Nicho amúgy is tudja, hogy milyen vagyok. Így találkoztunk. * Kacsintottam a férfire és jó kedvem volt annak ellenére, hogy a tesóm volt a karmaim között, akinek a szabadulási kísérlete közben feljebb nyomtam a kezét és felszisszent. *
- És Gabet is elengedem, mients váltottam vele pár szót. Kezdetnek mondjuk drága testvérem… ez volt az első és egyben az utolsó is, hogy meg akartál ütni. Bár meglepő, tekintve, hogy még játék közben is fél kézzel lenyomlak. Az, hogy erre egy vendégem előtt tettél kísérletet csak ront a helyzeteden. De tisztázzunk valamit… dühös és keserű csak én lehetek a történtek miatt. De elfogadtam az elfogadhatatlant, ideje lenne neked is. Ha valami csoda folytán mégis lesz ebben a r0hadt életben valakim, azt Én fogom eldönteni, hogy ki és nem Te. Fogadd el Gabriel, már soha nem jön vissza. Látni akarod? Én is. Szeretnéd, hogy itt legyen? Én is drága báttyuskám. Sőt… messzebb megyek, azt is, hogy hozzám érjen. De fogd fel, hogy erre nem kerül sor. Ahelyett, hogy az Én múltamon bánkódsz, inkább intézd a saját jelened. S tedd boldoggá anyuékat, azzal, hogy végre találsz valakit. * Megéreztem anyu érintését a karomon és felé kaptam dühös és megalázott tekintetem. Nem kellett szólnia, tudtam, hogy mit akar. S most először láthatta Doki, hogy meghunyászkodom valaki előtt. Fejem lehajtottam, és némán bólintottam miközben igyekeztem visszafogni az indulataimat és elengedtem Gabe kezét. Akinek vállkörzése láttán tudtam, hogy ez fájhatott.*
- Nem fogok bocsánatot kérni Tőled Gabe… már 28 éves vagyok épp elég idős ahhoz, hogy tudd, mivel jár az, ha megalázol. De azt hiszem, örülj neki, hogy ennyivel megúsztad és nem kell a kórházba rohannia senkinek veled. * Nem szólt semmit csak visszaült az asztalhoz és igyekezett az ebédre koncentrálni anyu invitálására elmosolyodtam.*
- Nem maradunk Anyu. Szokásomhoz híven, megint bajba kerültem és minél hamarabb ki kell jutnom az állomásra. Csak pár cuccért ugrottam be. De jövő héten Pengével leszek és kirándulni is megyünk Nicholassal. Szóval legkésőbb szerdán érkezem. * Öleltem meg anyut és adtam egy puszit a nyakára.*
- Apa, felhívod az ismerősöd, hogy vigyen ki minket az állomásra? * Kapott Ő is egy puszit és máris Nicho mellett teremtem. Mosolyogva mintha semmi nem történt volna.*
- Szóval rövid életű vőlegényem, gyere, megmutatom a szobám és mehetünk is. Lesz durván 15 percünk, mire ide ér a fuvar. Szóval ez gyors menet lesz. * Kacsintottam rá és megindultam vissza az előszobába, onnan pedig fel egyenesen a lépcsőn. *

- Úgy, ahogy minden szingli. Hogy is mondtad? Egy idő után hozzászokik az ember.
Jó volt beszélgetni Mirával... főleg azért, mert meg lehetett vele beszélni a dolgokat. Hiába hülyéskedtünk, azért voltak félreérthetetlen utalások arra, mit szabad a másiknak és mit nem. De így jó is volt, legalább nem valami sértődős sarkonálló volt, aki csak fújja magát felfele, mint egy önműködő léggömb minden kis bakinál. Nem, ő más volt a jelek szerint... a jelek szerint, azért az ilyenek hosszútávon derülnek ki. Talán csak egyszerűen jó napja van... már ha ilyen ébredés után lehet valakinek jó napja.
- Hát ha az újra beállás miatt nem kell félni. Végeztem - aztán zárszóként. - Rendben Mira, meg fogjuk látni.
...
A családi jelenet meg... hát az elég érdekesre sikerült. Kicsit sajnáltam a szülőket, hogy ezen most megint át kellett menniük, főleg az édesanyját, eléggé letörte a hír a jelek szerint. Mira kérdésére csak bólintottam, amikor a találkozónk milyenségéről beszélt.
- Hát tény, nem volt valami zökkenőmentes.
A bátyjával való ,,beszélgetés" volt az végül, mely megerősített benne, hogy jól döntöttem, amikor leállítottam a viccelődést. A jelek szerint ez nagyon régi téma már a családban és csak felszítottuk fele a parázsló tüzet. Mondjuk szolgált ez az egész meglepetéssel is, hiszen Mira szavaiból kicsengett, mennyire mély nyomokat hagyott benne az a bizonyos ügy az exével... amiről igazából én nem is tudok semmit, azt leszámítva, hogy már csak exről van szó. De... mint ha az egész túlságosan bonyolultabb lenne egy egyszerű szakításnál. Egy egyszerű szakítás nem szokott valakit ,,apácasorba" lökni, főleg nem ilyen mértékben. Szóval... mire Mira odajött hozzám és beinvitált a szobájába, gazdagodtam pár új információval. A fejemben kavarogtak a gondolatok ezzel kapcsolatban, de azért bólintottam, hogy oké, mehetünk. De azért elvigyorogtam magam.
- Na igen, rövid életű menyasszonyom, te a gyorsat szereted - mondtam halkan.
Aztán amikor már zoknis lábam egy másik folyosón haladt - megmutattam Mirának, milyen mocskos a talpam, amikor bejöttünk, szóval inkább nem jöttem be vele, nem akartam plusz munkát adni a háziaknak... bár lehet, hogy akkor velem takaríttatják fel, de annyi baj legyen - halkan megjegyeztem.
- Kicsit paprikás volt a hangulat... de azért kedves családnak tűnik... igaz, a bátyád megölt volna a tekintetével engem, ha az lehetséges volna.

- Nem mindenben. * Kacsintottam hátra a vállam felett, ahogy haladtam felfelé a lépcsőn. Nem volt semmi különös, olyan volt, mint bármely családi ház. A fehér falakon végig családi fotók lógtak, a többségüket magam készítettem, így elvétve volt csak pár, amin Én is szerepeltem. De korszakonként minimum egy megtalálható volt Rólam is. A lépcsőn felérve egy kis folyósóra jutottunk, ahonnan öt ajtó nyílt. *
- A legkedvesebb és mindenkit szeretettel fogadnak. Gabe is, kivéve, ha az a valaki épp az aktuális páromnak bizonyul. Társkeresőt játszik, csak ennek van egy apró bökkenője. Olyat keres, mint az exem. Már pedig olyan nincs még egy, már rá akadtam volna. Őt jobban megviseli a hiánya, mint engem… vagyis… inkább Ő nehezebben tudja eltakarni a lelki dolgait, mint én. De a légynek sem tudna ártani, mert még az is ügyesebb, ha harcról van szó, mint ő. * Kuncogtam el magam kissé kárörvendően. *
- De azt garantálhatom, hogy ha megütött volna, már nem élne. Ha nem én, akkor apu nyírta volna ki. De már megtanulták, hogy meg tudom védeni magam. Ezért nem is avatkoztak közbe. * Vontam meg a vállaimat. Nem kezdtem el magyarázni, hogy melyik helység mi és hova vezet. de az egyik ajtó előtt elhaladva egy pillanatra megálltam és finoman, mintha csak porcelánból lenne végig simítottam rajta az ujjaim. Ez mindig így volt, ha megérkeztem. A szememen átsuhant valami, de már mentem is tovább. Az utolsó ajtónál megállva a kilincsre rakva a kezem hátat fordítva az ajtónak néztem Doki szemeibe.*
- Ez a szoba tabu mindenkinek, még anyunak is és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt évek alatt járt bent valaki rajtam kívül. De még mielőtt bemegyünk, pár szabály. Ha röhögsz, kikaparom a szemed, úgy sem látszana a vér. Nem nyulka-piszka semmihez, ha valami felkelti az érdeklődésed, akkor kérdez. S bár ez furcsa lesz, de az ágyam védet terület, amiért az ablakon fogsz repülni, ha csak leülni is megpróbálsz rá. *Kacsintottam rá, ám a hangom elárulhatta, hogy komolyan gondoltam a szavaimat.*
- Most pedig… érezd magad megtisztelve. * Vigyorogtam el magam és feltártam az ajtó rejtett titkát. Az ajtóval szemben lévő fal, egyként alkotott egy nagy ablakot, ahonnan az erkélyre lehetett kijutni. Ez az utcafrontról nem látszódhatott, hisz a kert hátuljába nyílt. A másik három fal egyként olvadt vörösbe, még a beépített gardrób ajtaja és a fürdőbe vezető ajtó is ebben a színben pompázott. Csak a kilincs volt hollófeketére festve. Az ablak egyik sarkánál egy szintén hollófekete íróasztal helyezkedett el és előtte egy székfotel, ahogy a szőnyeg is ebben a színben pompázott. A kovácsoltvas támlájú ágy is feketében feszített, a fekete selyem ágyneművel együtt és vörös díszpárnákkal. A hozzá tartozó baldachin függöny, azonban halvány vörös volt, hisz anyaga áttetsző volt és a fény megvilágításában elvesztette az erős színét. A könyvespolcon megtalálható volt pár könyv, de inkább képek. Ahogy a falakon is, és az éjjeli szekrényen is. A 2-3 képen egy férfi volt vagy magába, vagy velem. Esetleg egy-egy testrésze, úgy, mint kéz, száj vagy szemek. De ezen kívül tájképek és pillanatnyi képek. Beljebb léptem, hogy Doki lássa, de én csak az Ő reakcióját figyeltem árgus szemekkel.*

- Hm... akkor majd lassan is csináljuk - vigyorogtam vissza a kacsintására.
Felfele menet nézegettem a fényképeket, amelyeken Mira volt... és kimondottan jót mosolyogtam, amikor megláttam őt egy kislányos képen.
- Mond csak, anyukád nem gondolkodik rajta néhanapján, hogy egy ilyen ártatlannak tűnő kislányból hogy lett vadmacska? - kuncogok, miközben incselkedek az előttem haladóval.
Aztán elemzi a családját, meg a bátyjával való kapcsolatát, amire én elhúzom a számat.
- Hát igen, a bátyók már csak ilyenek. Tudom, milyen ez, nekem két bátyám is van és mindketten zargattak, hogy csajozzak már be... körülbelül.. 12 éves korom óta? - vállat vonok. - Ez az élet rendje, ha valakinek idősebb testvére van a másiknak... még akkor is, ha félkézzel lerendezzük őket - utalok Gabe nem pont harcos beállítottságára.
Lassan megérkezünk a lány szobájához, de előtte még történt valami egy másik ajtónál. Fájdalmat látok Mira szemeiben, de nem ad hangot neki, csak tovább sétálunk. Aztán az ő ajtója előtt közli velem a szabályokat, én pedig esküvetően felemelem a végére a kezemet.
- Az élet engem úgy segéljen.
Majd bementünk, nekem pedig kicsit el kellett takarnom a szememet. Nem, nem rosszallásból csináltam, hanem egyszerűen csak a hirtelen történő színváltozás bántotta a szememet. Ez nem volt ritka nálam, sajnos előfordult gyakran. Még a nagyon fényes dolgok is kiválthatták. De aztán a szemem hozzászokott, így körbe tudtam nézni. Hm, érdekes helyre kerültem. Meglehetősen egyedi volt, ahogyan körbenéztem.
- Hm... egyedi. Akárcsak a lakója - mosolyogtam. - Honnan jött a színválasztás?
Közben persze észreveszem képeket is, Mira pedig egy furcsa árnyat láthat villanni a szememben. Olyan, mint amikor egy régi ismerős jelenik meg előttünk és erre ráeszmélünk. Hogy ismertem a képen láthatót? Nem, azt nem mondanám... de lehet, hogy találkoztam vele egyszer, csak úgy futólag és azért jutott eszembe. Elvégre, Chloe-val is évekkel később találkoztam, még is felismertem, még ha utána is kellett járnom, hogy igazam van-e.

- Nem, nem gondolkodott el. Pontosan tudja, hogy miért lettem olyan, amilyen. * Vált kissé zorddá a hangom. De nem akartam erről beszélni. Most még nem és talán már soha nem is fogok. Nem akartam mást, csak túllépni rajta és nem érezni a fájdalmat. De persze azt sem kérdezték meg, hogy akarom-e a történteket. Akkor miért ezt tették volna?*
- Nem. Ő nem volt ilyen… vagyis nem velem szembe. Ez a kegy Ale… *Akadtam meg a mondatban és becsuktam a számat.*
- Mindegy, a lényegen nem változtat, az pedig az, hogy nem volt ilyen. De 12 évesen nem lett volna egy kicsit korai? * Kérdeztem vissza, terelve a témát. De aztán már a szobában is voltunk és csak néztem, Dokit kissé oldalra biccentet fejjel.*
- Valami baj van? * Kérdeztem, ahogy eltakarta a szemét. Ez a mozdulat inkább emlékeztetett a tegnapi migrénjére. Hisz ennyi idő alatt még csak fel sem foghatta, hogy mit lát. A megjegyzésére megenyhültek a vonásaim. Jobb, mint amire számítottam.*
- Azt mondják, hogy az emberekről sok mindent meglehet tudni, ha a személyes magán terébe bepillantást nyerhetünk. Szenvedély és sötétség. Mi más jellemezhetne jobban engem? * Kérdeztem mosolyogva, azonban észrevettem szeme villanását, amit nem tudtam hova tenni, mikor meglátta Rick képét. De nem akartam rá kérdezni, így ahogy beljebb sétáltam folytattam.*
- No meg azért az sem utolsó, hogy szeretem ezt a két szint. De foglalj helyet. * Intettem az íróasztalnál lévő ülőalkalmatosságra. Ha élt a lehetőséggel és körbe tekintett az asztalon lévő képeken semmi új dolog nem csaphatta meg a szemeit. Azonban az íróasztal lapja, nem egy egyszerű fa volt. Hanem a fekete felületre bizony rá volt építve egy hologram. Nem a megszokott térbeli 3 dimenziós. Nem, egy régebbi, ami csak síkban vetít és nem térben. Az asztalon teljes nagyságban egy mozgó kép terült el. Szőke, göndör fürtjei voltak, azonban az arca teljes mértékben olyan volt, mint Miráé, ahogy a szemei is. A mozgóképen látható lány ránézésre 14-15 éves lehetett és nevetett. Na de eddig bírtam elfojtani a kíváncsiságom és karba tett kézzel fordultam Doki felé.*
- Ismered Shpe… vagyis Marvericket? *Intettem a hátam mögé a képére és igyekeztem minden apró érzelmet elrejteni még a szemeimből is. Így már nem maradt semmi csak a jeges kékség. De inkább ezt is elfordítottam és széthúztam a gardrób ajtait. Belül a sok vállfára akasztott dolog mellett, volt egy nagy tükör, ami viszont sötét, sűrűn szőt királykék pléddel volt eltakarva. Mindössze az aljából látszott 10 centi ami jelezte, hogy az bizony egy tükör.*

Érzékeltem Mira hangjában, hogy most mindennél jobban szeretné elkerülni a témát. Így jobbnak láttam, ha megint inkább engedek. Akárhogy is, én vendég voltam ebben a házban, így be kellett tartani a házigazda kívánságait, még ha nem is mondta ki őket.
- Igen, pontosan ezt kérdeztem én is. Persze mindig jöttek a saját példáikkal, hogy bezzeg az ő korukban már ez meg az... de hát engem meg nem nagyon érdekelt... aztán 17-18 évesen már meguntam és randira hívtam egy lányt, hogy végre befogjam a szájukat... najó, azért ez nem teljesen így volt, anélkül is hívtam volna, csak hát ez adott hozzá némi bátorságot... három éves kapcsolat lett belőle.
...
- Nem, nincs, csak tudod kicsit el vagyok szokva az élénk színektől - szabadkoztam, elvégre nálam a lakásban, meg amúgy a gettóban eléggé szürke minden.
Mira szavait hallgatva a színekben egyet kellett érteni. Még ha az eddigi viselkedése alapján valaki nem is a szenvedélyes arcát látja, én bizony a tetteiből kiérzem olykor... nem nagyon, de azért a szenvedélyhez tartozik a harciasság is... nem mindig a barátságos változat. A sötétség pedig... eléggé sok a sötét folt a lány körül, nem olyan könnyű kiismerni, mint másokat. Mindenesetre kicsit közelebb léptem hozzá, de tartottam egy távolságot.
- Igen, ebben egyet kell értenem... vörös és fekete... vörös, mint a lángoló tűz, lobbanékonyság... élénkség... pajzánság - vigyorgok, de aztán hamar le is lohad. - Fekete pedig, mint a gyász... a fájdalom... a múlt gyötrelmei... igen Mira, ez a két szín jól illet téged... külső és belső szinten egyaránt - utalok a fekete ruhájára, de nem jegyzem meg, hogy jól néz ki benne, hiszen már tettem rá neki utalást korábban.
Hát ha már megengedte, akkor leülök az íróasztal székéhez. Igaz, észrevettem a hologrammot meg meg is néztem magamnak, de Mira hamarosan kérdezett, mire én szemöldökráncolva fordultam a képek felé, elgondolkodva.
- Vagyis őt? Hm... - egy darabig előre dőlve gondolkoztam, majd fejcsóválva hátradőltem. - Nem, nem ismerem. Pontosabban, úgy nem ismerem, hogy... ivócimbora, régi barát, ilyenek. De az arca ismerős, talán láttam őt annak idején... valahol, valamikor... elég jó az emlékezőtehetségem ilyen szempontból. Amúgy miért kérded?

- Ööö… na várj… az azt jelenti, hogy röpke 8 éve nem volt közöd senkihez? *Szaladt össze a szemöldököm és végeztem még egyszer egy gyors fejszámolást. De most is ezt kaptam, amire csak a fejem ingattam.*
- Na, ezek után merjen bárki is egy rossz szót szólni vagy azt mondani, hogy lehetetlenség az, amit csinálok és, hogy ez teljesen ellentmond a biológiával. Meg a fajfenntartási ösztönökkel. *Horkantam fel*
…
*Ahogy közelebb lépet kissé kétkedve néztem rá, hisz nem tudtam, hogy ezzel mit akar elérni vagy mi célja volt vele. De inkább a szavaira figyeltem melyek miatt rágcsálni kezdtem az ajkaimat. Na nem, most nem zavarban voltam vagyis nem olyan értelemben. De nem mostanában volt rá példa, hogy valaki ennyire mélyen belém láthatott szavak nélkül is. De mikor végzett csak tettem egy tétova lépést hátra.*
- Nos… teli találat Doki. Biztos, hogy katona voltál és nem pszhiologus? *Igyekszem elviccelni a komoly szavakat. S miközben a gardrób cipő kiállításából elővadásztam egy magas sarkút, egy blúzt és egy szoknyát a vállfákról, amiket a középen elhelyezett rúdra akasztottam rá, figyeltem a szavait és tökéletes belátása nyílt a helységbe így láthatta, hogy a kérdésére megállt a kezem egy pillanatra.*
- Semmi hátsó szándékom nem volt Doki. Csak mikor megláttad a katonám képét volt valami a tekintetedben, amit nem tudtam hova rakni. Ha egy öntelt pulyka lennék a hálaadási vacsora előtt, akkor azt mondanám, hogy féltékenység is lehetett volna. De ez aligha, így maradt az, hogy ismered. Csak érdekelt… * Vontam meg a vállaim mosolyogva és elkezdtem belülről összehúzni az ajtókat.*
- Mindjárt átöltözöm és máris a Tiéd vagyok. * Kacsintottam ki a pici résen, amit aztán teljesen bezártam és magára hagytam a férfit. Ruha le, aztán a sok női izé fel. Mivel tél volt, így elővadásztam még egy harisnyát, bár ez a lehelet vékony anyag aligha ért bármit is. Maximum annyit, hogy Marsra érve a meleg miatt a frász kerülgessen, és minél hamarabb meg akarjak válni Tőle. Na de aztán mikor alig telt el öt perc és már nyúltam az ajtóhoz, hogy széthúzzam egy pillanatra hezitáltam. Erős volt a késztetés, hogy felemeljem a leplet és megnézzem magam. De nem… már a gondolatot is elvetettem, így csak széthúztam az ajtót és voilá… jééé… egy nő állt a feketébe burkolózott amazon, vagyis Mira helyén. Ha Doki felnézett – már pedig mért ne tette volna – akkor azt láthatta… nos, fogalmam sincs. Hajam kibontva omlott a hátamra bár még kissé kócos volt, felsőtestemen egy királykék blúz feszült, kiemelve az alakom és a dekoltázsom, a vörös szoknyám, hosszú combjaim közepéig ért és feszült az is a lábamnak és fenekemnek. A harisnyám pedig végig futott a lábaimon, amelyeken egy egyszerű magas sarkú szandál volt. Ezzel meghosszabbítva a lábakat és tartást adva az egész lényemnek. Dokira nézve elmosolyodtam és már léptem is ki a helységből.*
- Még kezdek valamit a hajammal és megkeresem a fülbevalóm és már kész is vagyok. Addig előszednéd a táskádból a gépet? * Kértem és már be is mentem a fürdőbe, kifésültem a hajam és a tarkómnál csak egy csattal lazán összetűztem. Nem fogtam fel, ugyanúgy szabadon maradt, csak ott kissé összébb volt húzva. De nem elég erősen, hisz kósza tincsek kétoldalt még így is kicsúsztak és ezek keretezték az arcom. Visszaérve pedig a fülbevalót tettem épp a fülembe és néztem Dokira.*
- Kész is…

Bólogattam.
- Igen... míg a katonatársaim szajházni jártak, én inkább feküdtem a barakkban és örültem neki, hogy túléltem egy újabb napot - sóhajtottam egyet, majd rámosolyogtam Mirára. - Nem, egyáltalán nem lehetetlen... csak nehéz Mira... de mi szeretjük járni a nehezebb utat, nemde?
...
Hoppá, elkaptam, már megint. Szegény Mira, kíváncsi lennék, hányszor rágcsálta egyetlen ember miatt utoljára ennyiszer az ajkait. Ha így folytatja, a végén még elkopik és nem tudja majd használni. Már pedig szüksége lesz rá. Igen, én így vélekedtem. Mira mondhat akármit, biztos voltam benne, hogy nem fogja egyedül leélni az életét. Egyszer majd meg fogja találni a párját... az a fickó pedig egy szerencsés flótás lesz. Persze, ez az én véleményem volt, ha valaki nem így gondolta, meg lehet győzni.
- Hát igen... sokan meglepődnek rajta, hogy értek a lélekhez. Tudod, engem nem azért hívtak Doctornak, mert gyógyítottam. Hanem mert a mentális képességeim jobbak, mint másoké... empátia, memória, felfogóképesség... de lehet ezt már mondtam is - ám nem hagytam, hogy fellélegezzen. - Ám tudod Mira, valamit még nem mondtam el. - odaléptem hozzá, ujammal ruhája fekete anyagára mutattam. - A fekete ugyan a sötétség... de a vörös a győzelem és a siker is egyben. Ez a kettősség pedig érdekes konklúziót tud szülni.
A szabadkozására csak bólintottam. Oké, most már biztosra vettem, hogy az exe az. Mindenesetre Mira hamarosan eltűnt, én pedig csendben magamra maradtam a szobában. Pontosabban nem, mert Mira bent öltözködött. Még egyszer körbenéztem, de úgy tűnt, semmi sem kerülte el a figyelmemet eddig. Igaz, öt perc alatt biztos nem szúrok ki olyat, amit az elmúlt tízben nem. Mira ugyanis ennyi idő alatt elkészült... hát tényleg nem egy plázacicus. Na aztán kijött... én pedig leblokkoltam... még jó, hogy ültem, különben összehullok. Mira egyszerűen... uh atyám. Láttam már simulósban... láttam már egy szál ingben... de mégis, valahogy most meg tudott döbbenteni ezzel a megjelenésével. A lány egyszerűen tökéletes volt... szemeiben a huncot csillogás csak ráerósített erre. Még akkor is a varázsa alatt voltam, amikor kiment, én meg csak pár másodperc múlva mozdultam. Uh, még jó, hogy az orrvérzés csak egy hülye keleti mendemonda, mert most biztos eleredt volna, ha igaz lenne. Elég sokat hülyéskedtem a táskával, mire kihúztam Mira gépét. Uh, gyorsan leszedtem róla a zoknit meg a csomókat, mielőtt meglátja. De aztán visszajött... jaj... nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne bámuljam meg őt... már az előbbi is sok volt. Mélyen vettem a levegőt, de azt azért sikerült megoldanom, hogy ne remegjen a kezem, amikor odaadtam neki a kamerát.
- Tessék... ahogy adtad - de aztán nem tudtam uralkodni a nyelvemen. - Mira... gyönyörű vagy.

- Ez becsülendő, már ha nem azért nem tetted, mert nem vagy rá képes. * Gonoszkodtam egy kicsit szélesen vigyorogva.*
- A nehéz út pedig sosem szeretet kérdése volt. * Zártam le a téma ezen részét a részemről, hisz bár sosem szerettem a könnyű győzelmeket azért néha örültem volna neki. Mostanába különösen.
…
- Igen, már mondtad. * Bólintottam, és ahogy tett egy lépést felém mikor hátráltam ösztönösen néztem magam mögé, hogy egyrészt ne menjek neki semminek, másrészt, hogy merre van menekülő utam. De a tekintetét addig és utána is álltam. A körbe tekintésem csak ösztönös volt, hisz kívülről ismertem a szobát. *
- Sikeres vagyok Nicholas. De hagyjuk a színeket, bőven elég, hogy ezeket a következtetéseket hallottam. A többit tartsd meg, mert kezdem úgy érezni mintha egy nyitott könyv lennék és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez tetszik. *Vontam össze a szemöldököm és már tényleg elvonultam…
…
A fülbevalót sem kellett sokáig keresnem, hisz itthon meg volt mindennek a helye. Ez az apró vörös cseppkő formájú, lógós kő fülbevaló is pont ott hevert ahol korábban hagytam. A kő akár csak a rubin ragyogott a fényben, ám közel sem volt eredeti. De ajándékba kaptam és imádtam. Visszatérve Doki mély légzését hallva összevontam a szemöldököm.*
- Jól vagy? Nyissak egy ablakot? * Kérdeztem, fogalmam sem volt mi baja lett, az imént még jól volt. Ahogy felém nyújtotta a gépet, már nyúltam is érte…*
- Szerencséd… * S nem zavart volna, hogy hozzá ért az ujjam, ha nem tesz megjegyzést. A megjegyzésére elrántottam a kezem, mintha csak tűzbe nyúltam volna és inkább bekapcsoltam a gépet, hogy ellenőrizzem a képek épségét. Tudtam, hogy nem eshetett bajuk, és mint fotós azt is tudtam, hogy a képek sikerültek. De valamibe bele kellett fojtanom az ijedt tekintetem.*
- Ugyan olyan vagyok, mint tegnap este… csak jelenleg kevésbé vagyok vizes. * Szólaltam meg végül pár pillanat múlva mosolyogva. Az ijedség is eltűnt a szememből, ez a pár pillanat elég volt ahhoz, hogy leküzdjem. A géppel a kezembe mentem be a gardróbba és vettem elő egy a kabátomhoz illő táskát, ami elég nagy volt, hogy beleférjen a kommunikátorom, tálcám és kulcsaim mellé. Bele pakolva letettem az ágyra és a szennyesem kivittem, a folyóson eltűnve a közös fürdő helységbe. Mert, bizony az előbb a sajátomba voltam, ami a szobából nyílt.*
- Na ezzel végeztem is… Van még 3 percünk. Indulás Nicholas. * Intettem a férfinek miközben felkaptam az ágyról a táskám. Az ágynál azonban nem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig mosolyogva a képen. Magam mögött bezárva az ajtót indultam meg lefelé. Azonban megint megálltam az ajtó mellett, ahol korábban is. Ujjaimra egy apró puszit leheltem és úgy húztam végig lágyan a kezeim. Megszokás, rutin és emlékezés… ezekben a mozdulatokban minden benne volt. De most is csak egy pár pillanat volt és már mentem is tovább… azt sem tudom, hogy mikor voltam utoljára bent a szobában.*
- Na majd most nézd meg Gabe arcát. *Kuncogtam fel jó kedvűen, ahogy kopogásom már jelezte is a többieknek, hogy érkezem.*

- Egyszer majd rá foglak döbbenteni arra, hogy most nagy bolondságot mondtál - vigyorogtam kihívóan.
...
Én és a nagy szám, már megint elszóltam magam. Láttam Mira ijedt tekintetét, hiába sütötte le a szemeit a gép látszat átnézéséhez. Miért nem tudom koordinálni magam, ha mellette vagyok? Miért nem. Mindig oda tudok figyelni a tetteimre, a szavaimra, sosem megyek fejjel a falnak. De most valahogy nem tudtam magam visszafogni... most? Az elmúlt fél napban majdnem, leszámítva az alvóidőt. Valami ébredezett bennem és... nem tudtam eldönteni, hogy ez most előnyös lesz-e, vagy hátrányos. Erre csak az idő adhat választ. Megpróbáltam mosolyogni a vizes megjegyzésén, mert hát tényleg bájos volt víztől tapadó hajjal, de elég gyatrán sikerült, szinte láttam magam. Jobbnak láttam hát, ha inkább elfordulok és meg se állok az ajtófélfáig, melyet utána megtámasztok a hátammal. Ám míg elfordulok, sóhajtok egyet... és talán Mira kihallja belőle a ki nem mondott szavakat.
,,Bocsánat, Mira." - nem akartam megijeszteni már megint... de a jelek szerint sikerült.
Mindenesetre, mivel Mira nem volt plázacica, hamar elkészült. Amikor jelezte, hogy készen van, én csak a hátamra kanyarítottam a táskámat és kisétáltam a szobájából, így nem láttam, hogy mit csinál az ággyal. A zár hamarosan csattant, mi pedig elindultunk visszafelé. Igaz, Mira idővel eltűnt mellőlem, mert megtorpant én meg ezt nem vettem észre időben, így csak a tettei végét kaptam el visszafordulva. Már mentünk lefelé a lépcsőn, amikor újabb gonoszkodós hagyta el az ajkait... részemről meg ment a kontra.
- Miért nem örökíted meg a reakcióját? - vigyorgok a lány tarkójának.

*A ki nem mondott szavak olyanok, mint az el nem hullajtott könnyek. Bent maradnak, és belülről emésztik fel az embert. De csak egy pillanatra fordítottam a tekintetem Dokira, hogy most akkor ez mit is akar jelenteni. Nem jött hang és meg nem voltam benne biztos, hogy akarom-e tudni, hogy mi is az, amit magába fojtott. Egy újabb bókra nem volt szükségem. Vagyis nem a bókkal volt baj, hanem a hozzá párosított tekintettel. Azt Én magam is tudtam, hogy a kék blúz kiemeli a szemeimet, a játékosan kiszabadult tincseim pedig szinte már bájos kisugárzást adnak… ehhez még tükör sem kellett. De az a megmagyarázhatatlan áhítat vagy csodálat, vagy tudom is én, hogy mi ami Nicholas szemeiből sugároztak nekem már sok volt. *
- Mert a gép eltakarná az arcom és kisebb volna a reakciója. Ami meg már nem volna méltó megörökítésre. De hidd el, így is egy örök emlék fog maradni. * Kacsintottam mosolyogva a férfire. Az, hogy esetleg Ő csináljon képet meg sem fordult a fejemben és az igazság az, hogy az én gépemmel tuti nem. Az kell még, hogy letöröljön róla mindent vagy a legrosszabb esetben konzolt váltva a központi szerverről tegye ezt. Nem mondom, hogy nem bíztam benne… de na… ennyire azért mégsem. De aztán jött a nap csúcspontja, a konyhába beléptem. A csöpp család pedig épp a kávéját iszogatta, ahogy mindig ebéd után és két csésze az asztalon volt még pluszba. De csak megálltam az ajtóban és úgy szaladt vigyor az arcomra, ahogy végig néztem az arcukon. Apuén büszkeséget láttam, anyuén egy örömteli mosolyt, de Gabe csak tátott szájjal nézett.*
- Csukd be gép, még mindig a húgod vagyok. * Mentem az asztalhoz és adtam egy puszit az arcára. Közben elvettem a csészém.*
- Kérsz? Anyu neked csinálta és ránézésre úgy, mint az enyémet. * Intettem a másik felé, miközben Dokira néztem. Közben elhangzott Gabe kérdése is, ami jelezte, hogy magához tért.*
- Nem, nem megyünk sehova. Vagyis a kikötőbe… de nem mehetek végig a fél városon úgy, mint egy betörő. Néha hasznos nőnek lenni… * Vontam meg a vállaimat és a falnak támaszkodva kezdtem el gyorsan lenyelni a kávém. Persze ha Doki mégis kért annak ellenére, hogy nem szereti oda vittem neki a sajátját.*
- Nem, Gabe… nem megyek el a haveroddal vacsorázni. * Forgattam a szemeim a reménnyel teli kérdésére.*
- De ha egyszer mégis megteszem, hidd el, hogy nem ilyen szerelésbe fogom tenni. Nicholas ments meg ettől, mert falnak megyek. * Vigyorogtam a poharamból a férfire. De már csak válaszolni volt ideje, hisz a dudaszó megakasztott. Gyors puszi, csészék az asztalon és már rohantam is az előszobába. A fogasról leakasztottam egy hosszú, lábszár középig érő, fekete kabátot és a tegnapiból pedig a nekem kellő követ a táskámba tettem.*
- Látod… kedves is tud lenni. * Mondtam mikor már az autó felé tartottunk. Fekete, sötétített üvegek és a sofőr is egyen ruhában. Apu ismerőse miniszteri sofőrként dolgozott. Beülve köszöntem neki és nem foglalkoztam bemutatással és csendben bámultam kifelé…

//Folytatás: Űrkikötő //

- Hm... oké, te vagy a fényképész, te értesz hozzá.
A család jelenetbe én most nem szálltam be, elvégre meg se szólítottak, így inkább picit a háttérben maradva álltam és néztem őket. Olyan fura volt egy rendes családot látni... belegondolva, én már évek óta nem találkoztam a sajátommal, szóval picit újdonságként hatott ez az egész. Najó, azt azért hozzá kell tenni, hogy nem kerültem őket, pontosabban legszívesebben nem tettem volna így. Csak hát éveken keresztül szolgálatban voltam, az eltáv sosem volt valami hosszú... az utóbbi két évben pedig bujkáltam, szóval nem lett volna okos megkeresni őket... talán még bajba is sodrom őket a jelenlétemmel... mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy itt valami családi tradíció a kávé, mert én is kaptam egyet. Vendégségben nem szabad visszautasítani a dolgokat, kivéve, ha tényleg nem szeretjük, szóval elfogadtam én is és szürcsölgettem egy darabig, míg a csésze ki nem ürült. Mirának már pont válaszolni akartam, amikor megszólalt a duda, így csak vigyorogva ennyit mondtam.
- Azt hiszem, megjött a felmentősereged.
Szóval most már nem volt maradás, Mira gyorsan elköszönt, én ugyanúgy, de azért puszit nem adtam, aztán kibaktattunk a ház elé.
- Nem mondtam, hogy nem így van - mosolyogtam.
Viszont ahogy kiértünk, éreztem, hogy valami fejbe talál. Szemöldökráncolva néztem körbe, kerestem a lövedéket, de nem találtam semmit. Már éppen mentem volna tovább, de aztán megint éreztem... valami nedves folydogált az arcomon. Nofene. Próbaként előre nyújtottam a kezemet és akkor jöttem rá, hogy mi is volt a támadóm... amire elmosolyodtam.
- Mira - szólítottam meg a lányt, miközben odamutattam neki a kezem tartalmát. - Azt hiszem, teljesült a kirándulásunk alapfeltétele.
Azzal felnéztem mosolyogva a szürke égre, melyből egyre több és több hópihe kezdett el alászállni. Elérte New Londont a tél.

//Folyt köv, ahová a hölgy válasza megy //

[Doki lakása]

Az úton iszogattam a vizemet, hisz nem dísznek kértem a kezembe. Ez mindig segített, hogy ne aludjak be, vagy épp nem hányjak. Ha víz volt a közelembe, akkor semmi baj nem érhetet. Márpedig utáltam hányni, így mindig gondoskodtam az útravalóról. Ahogy most is... a taxiban homlokom a hideg üvegnek támasztottam és egy örökké valóságnak tűnt, hogy megérkezzünk. Na de mikor eljött ez a pillanat.... Nem kellett kétszer szólni, hogy itt vagyunk. Akárhogy ellenkezett a másik akkor is kifizettem a taxit és meg is indultam a lépcsőház felé, persze még mindig belé karolva.*
- 1..2..3..4..5..6…12….14….16…17…34… *Számolgattam a lépcsőfokokat, ahogy haladtunk felfelé. Persze az, hogy ezt hangosan tettem mit sem érdekelt. Alig kellett háromszor megállni, hogy ihassak. Ez szép teljesítmény négy emeleten vagy mennyi is az annyi. Mikor felértünk és Doki is beletalált a lyukba és feltárta az ajtót, akkor bizony belépve kiugrottam a cipömből, a táskám csak ott hagytam a földön és már meg is találtam a helyem. Mintha csak otthon lennék mentem be a szobájába és anélkül, hogy körül néztem volna találtam meg a szekrényét.*
- Ejha… ehhez képest az én szekrényem dzsungel. * Húztam el a számat és inkább becsuktam az ajtaját. Tervbe volt véve, hogy kiszolgálom magam és át is öltözöm, de ilyen katonás rendtől elment a kedvem. Inkább csak leheveredtem a z ágyra és kissé oldalra dőlve méregettem a másikat és gondolkoztam. Ha bejött persze, akkor még odébb is csúsztam, csak úgy, mint múltkor.*
- Szóval… mire is kellett az alkalmas hely? * Vontam össze a szemöldököm és közben lázasan kutattam a buksimba, hogy eszembe jusson. Meg lesz az… csak idő kell bootolni.*

//Még a kocsmában//

Mira megjegyzésére csak bólintottam, ahogy felálltam a helyemről és mellé kerülve beleöntöttem a szájába a teqilát... de nem ment valami könnyen, mint az előbb... főleg úgy, hogy közben én is ittam. De az anyag egy része félrement, de legalább ő nem nyelte félre. Oké, ügy nem lett belőle... annál inkább abból, amikor a pulttól visszajött és eléggé morcosan nézett rám azért, mert kifizettem a számlát.
- Ha jól emlékszem azt mondtam, hogy meghívlak - emlékeztettem rá halvány mosollyal.
Na, azért el is indultunk, ha nem is zökkenőmentesen. Mirának nehezére esett a menetelés, belém is kapaszkodott egy idő után. A lány közelsége kellemes borzongást váltott ki belőlem, de aztán a feladatra igyekeztem koncentrálni... még így kellemesen könnyű fejjel, érdekes, megjelenő gondolatokkal a fejemben. Mira kiértünk a plázából, a taxi már megérkezett. Besegítettem a lányt a hátsó ülésre, majd bemondtam a címet és már mentünk is. Nem szóltunk egymáshoz, én pedig erősen elgondolkodtam azon, hogy most mit is kell csinálnom... mert... túl bátornak éreztem magam...

//Doktor lak//

Mira állta a taxit, nem is ellenkeztem. Nem akartam, hogy megint felhozza a kocsmás esetet, szóval a pénz gazdát cserélt. Na de feljutni se volt valami hű de könnyű, a negyedikig gyakorlatilag emeletenként meg kellett állnunk Mira kiszámolósa közben. Meg aztán az ajtót kinyitni se volt egyszerű. Belépve aztán Mira otthonosan eljárt, már ment is a hálószobába. Na ettől összevontam a szemöldökömet, követtem. Pont láttam, ahogy benéz a szekrénybe és elszörnyülködik.
- Az inget keresed? Tegnap mostam ki, valószínűleg már megszáradt - mondtam az ajtófélfának támasztva.
Majd Mira megtalálta a helyét, ahol a következő órákat fogja tölteni, lehetőleg békésen aludva. Na de addig valamin túl kellett esnünk. Láttam rajta, hogy hív a tekintetével, helyet csinál az ágyon. Elindultam felé... és erősen kellett koncentrálnom, hogy a könnyű fejem miatt ne rohanjak és a kérdése miatt már le is támadjam. Veszélyes játék volt, abban sem voltam biztos, hogy Mira tudja, mi történik. Ah, uralkodnom kellett magamon... de a kísértés... nagyon nagy volt...
- Látom egyből a lényegre térsz - mosolyogtam rá, leülve az ágy szélére, majd ránéztem.
Halványabb lett a mosolyom, a szememben ott csillogott az alkohol, de igyekeztem összekaparva tartani magam... most nagyon okosnak kellett lennem... ah, ez a test...
- Mira, tényleg ezt akarod? - kérdeztem tőle, megtartva a könnyebb hangsúlyt. - Már a szavaimtól és egy simításomtól is zavarba jöttél nemrég, akkor tényleg visszafogtam magam... de ha azt akarod, hogy ne...
Jobbnak láttam, ha felhívom rá a figyelmét, mire is kíváncsi. Bele akartam plántálni az agyába, mielőtt még akármit is csinálnék... nem akartam, hogy meggyűlöljön az elhamarkodott cselekedetünk miatt... de mégis... valahol ott volt bennem a remény, hogy engedni fog...

- Egy sörre… * Morogtam még neki, de szavaimhoz híven nem akartam a kocsmába kellemetlen helyzetbe hozni. Így ennyiben hagytam az egészet.*
…
- Ing, póló, boxszer… nekem aztán egyre megy. De inkább nem nyúlok bele. Még a végén megfertőz ez a katonás rend és aztán hetekig hajtogathatom a sajátom mire így nézne ki. Mellesleg így is jól érzem magam… * Vontam meg a vállaim könnyedén. De a kíváncsiságom, mint mindig erősebb volt és már csak az alkohol ködös tekintetemmel néztem ahogy a másik végül közeledni kezd. Nem értettem mi zajlik le benne, hisz nem láttam mást csak a szürke, csillogó szemeit. Amik most nem árulkodtak.*
- Miért kéne körítés? Különben se felejtsd el, hogy riporter vagyok. Szakmai ártalom, hogy nem finomkodunk, csak ha nagyon muszáj. *Szaladtak össze a szemöldökeim, tényleg fogalmam sem volt, hogy miért kellett volna várnom a kérdéssel. Hisz ezért vagyok itt. Vagy nem? De a kérdésére csak még mélyebbek lettek a ráncaim, ahogy az értetlenségem is nagyobb.*
- Mért ne akarnám? Itt vagyok… de sokat beszélsz és már így sem tudom tartani a fonalat. Azt meg pláne nem, hogy ennek mi köze ahhoz, amit ott csináltál… *S itt bizony kicsit feljebb ültem és a csuklómon támaszkodtam meg, ahogy feljebb kerülve néztem a másik szemeibe, miközben folytattam *
- Valamit kérdeztem, mert érdekelt, te kihívás elé állítottál és alábecsültél. A szobába jöttem egyből, mert akármi is az, ha elalszom nem akartalak kitúrni a kanapéról. Szóval csak fogd be végre és csináld. * Mosolyodtam el halványan. Na igen… a hely választásnak mindössze ennyi oka volt. Ez az Én helyem… legalábbis mikor itt vagyok. S semmi kedvem nem volt, hogy holnap az orrom alá dörgöljék, hogy át kellett cipelni a másik szobába.*

- Hm... jobban is áll - ismerem el.
A lány szavai viszont nem győznek meg róla, hogy teljesen tisztában van mindennel. Oké, teljesen önként és dalolva jött ide és vetné alá magát annak, amit gondoltam, de hogy nincs befolyásolva a döntéshozó képessége, arra nem fizetnék be. Ah... örültem neki, hogy nem vagyok részeg teljesen. Valószínűleg nem gondolkozok tovább ilyen szavak hatására, rávetem magam, letépek mindent róla, ami van... Mira egy tökéletes nő. Az alakja közel hibátlan... a lelke pedig... oké, van rajta egy baromi nagy seb, ami nehezen gyógyul. De pont ez volt az, ami tökéletessé tette számomra... egek, miért gondolkozok én ilyenen? Hiszen nem akarom őt magamévá tenni... nem akarom magamhoz láncolni... nem akarom... tényleg nem akarom? Ez a nyavalyás alkohol mindent felforgatott bennem. A szavait követően elvigyorodtam, pedig komoly tekintetet akartam kihúzni magamból. A szavai pedig... bátorságot öntöttek belém. Még ha nem is volt teljesen józan... a kezeim gyakorlatilag magától mozdultak... de volt még bennem annyi józan ész, hogy ne teperjem le. De a mozdulat se állt meg. Csak annyira tudtam lelassítani, hogy finoman, Mira vállának nyomva a kezemet, megpróbáltam hanyatt fektetni.
- Veszélyes játékot játszol - a hangom egyszerre sokat sejtető és óvó.
Ha hagyta magát, akkor befekszek én is mellé. Az ágyam ugyan egyszemélyes, de úgy, hogy ő a hátán, én meg az oldalamon fekszek mellette, elférünk szűkösen.

*Azt, hogy a kezei megindultak észre sem vettem. Annyira próbáltam a tekintetére koncentrálni, hogy másra nemhogy nem figyeltem, de azt se vettem volna észre, ha reggelit szervíroznak a szobába. Mindez már csak akkor jutott a tudomásomra mikor éreztem a halvány nyomást a vállaimon. Nem kellett sokat győzködni, hisz hosszútávon amúgy sem volt kényelmes a csuklómon támaszkodni. De a szemeimben némi kétség, félelem és mégis egyfajta várakozás volt. Igen, vártam. Na de nem azt, amire a sok pasi és nő ilyenkor gondol. Mindössze tudni akartam a kérdésemre a válaszom. Ezt a választ vártam.*
- Nem játszok Noty… csak várok. * feleltem a szavaira és ösztönösen húzódtam még odébb mikor mellém feküdt. Kicsi ágy, de egyikőnk sem volt nagydarab pláne így, hogy Doki az oldalán feküdt. Így csak egy picit lógtam le az ágyról, hogy köztünk legyen egy pici rés. Még mindig nem tudtam, hogy mit akar, de megmozdulni sem mertem. Hogy a félelemtől vagy az izgatott kíváncsiságomtól? Fogalmam sincs… hisz így is, úgy is hevesebben kezdett el verni a pulzusom. *
- Mit akarsz Noty? Mi az amit ennyire nem mersz? Eddig sosem volt gond ha kaptam az alkalmon mikor kihívás elé állítottál… * Tettem fel a költői kérdéseim, halkan suttogva miközben nem eresztettem a tekintetét. A hozzá közelebb lévő kezem pedig csak finoman simított végig az arcán. Hogy miért? Na ez jó kérdés… valószínűleg ugyan azért amiért a teremben is. Megakartam nyugtatni, eltaszítani a kétségeit belőle… az, hogy ez okos dolog volt-e, azt nem tudom és nem is gondolkodtam rajta, csak némán vártam, hogy megbirkózzon önmagával.*

- De igen... és még nem is tudsz róla.
Mira távolságtartása intő jel. Dolgoznak benne a reflexei, hogy távol maradjon ilyen helyzetben... de ugyanakkor a részeg tudata valahogy visszahúzza, nem hagyta teljesen elmenekülni tőlem. Ahogy mindvégig egymás szemébe néztük, éreztem, hogy felbolydulnak bennem a gondolatok. Mira... annyira ártatlannak tűnt most... nem akartam ez csinálni vele... nem akartam kihasználni a saját önző vágyaim miatt... Istenem... mikor lett nekem ilyen fontos ez a lány? Majdhogynem tegnap találkoztunk és már... már annyira figyeltem rá, mint ha legalább is a hugom lenne? Miért nem akartam ledönteni őt az ágyra, kihasználva, hogy most sokkal könnyebb dolgom lenne vele. Most sokkal könnyebben le tudnám nyomni és... szóval az... de nem, nem hagyhattam, hogy Mira így járjon... főleg azért nem, mert csak még jobban megsebezném őt... nem... ha ennek meg kell történnie, akkor akarja... teljes lényével... de akkor mégis... miért... miért érintem meg az arcomat simító kezét, mely amúgy is jóleső érzéssel, borzongással tölt el... és miért kezdek el lassan végigsimítani a kacsóján felé? Túl sok kérdés van... ah... alkohol, miért csinálod ezt velem?
- Mira... - szedem össze magam. - Ez nem egyszerű kihívás... ez... testiség... amire te annyira kíváncsi vagy, az nem más, mint testiség, izgatás... az, amit te szeretnél elkerülni már egy ideje... ezért vacilálok... mert nem akarom, hogy olyan történjen, amit nem akarsz... amiért meggyűlölhetsz.
A tekintetem vágyról és tartózkodásról egyaránt árulkodik, de a kezem még simít a karján. Minden idegszálam kellett ahhoz, hogy ne radikalizáljam a helyzetet...

- Tudatosan szoktam játszani… ha azt teszem, tudom. * Cáfoltam rá a szavaira, de aztán már csak csendesen vártam, hogy sikerült-e elkergetnem a kétségeit önmagával szemben. Mikor a keze a kezemhez ért csak egy pillanatra állt meg, s mivel így nem hullott vissza magam mellé lágyan simogattam az ujjaimmal, a többit úgy is fásli takarta és csak elvétve éreztem az érintését, ahogy egyre feljebb vándorolt a kézfejemen. Na, ez csak a csuklómig tartott. Utána egy halvány remegés futott végig rajtam, de inkább a szavaira koncentráltam. Vagyis elöször csak a hangjára, ahogy tudatosan kezdtem boncolgatni, hogy most mi van. Oké… ez ugyan olyan mint a többi. Akkor mért mondja, hogy nem? S mióta akarom én magam bármi ilyesmitől is távol tartani? Na ácsi… testiség? De hát az… *
- Noty… korábban is megérintettelek már… ahogy az edzés alatt Te is. Ennek semmi köze az izgatáshoz…* Feleltem valahova beszúrva mikor levegőt vett. A közben vándorló keze nem zavart a karomon és a jól eső sóhajt is hagyta feltörni az alkohol. *
- Miért akarnánk izgatni egymást? * Tettem fel valószínűleg a legbugyutább kérdést, amit bárki feltehet. S mikor a keze a vállaimhoz ért, ösztönösen biccentettem oldalra a buksim…*
- És mért bánnék meg bármit is? * Valami azonban kezdett észhez téríteni, vagyis legalábbis kezdtem felfogni, hogy most hol is vagyok…*