Űrkikötő

-Nem éppen... hozzám van kalibrálva.
Igazgattam a lemezeket magamon. Bármennyire is csúcstechnológia attól még voltak hibái.
-A kabátot, a... táskát... és téged.
Feleltem higgadtan és közben mindegyikükre rámutattam egyszer. Másik kérdése kicsit jobban meglepett amit visszatértem után vágott hozzám. Sokat pislogva hőköltem hátra. Oldalra fordított fejjel kérdeztem vissza.
-Milyen többiek? Kétszemélyes gép.
Mutattam az ő helyére meg az enyémre, amiben szintén nem volt kormány, sem pedig semmiféle kijelző, műszerfal csak apró sötét pöttyök alul, felül, oldalt.
-Gondoltam. Na beszállás.
Parancsoltam rá kedvesen mosolyogva. Ha beszállt én is beültem. Mint egy imádkozó iszlám, nyújtott kezem az égből előre hajtottam mire a tető lecsukódott. Magam elé képzelve a hangár ajtaját kézzel széthúztam mire az kinyílt.
-Öveket becsatolni... indulunk
Jobbomat lassan előre toltam mintha valami kart tolnék előre mire a gép felbúgott és a székbe préselt minket a gép ereje. Egy pillanat alatt kint voltunk a hangárból és egy nagyon rövid kis kifutón száguldottunk az atlanti óceán felé egyre gyorsabban és gyorsabban.

- De tegnap valami bilincset meg felettest meg az ég emlékszik már mi mindent emlegettél. *Kezdtem el masszírozni a fejem. Nekem ez már túl zavaros volt. De szófogadóan beszálltam és elkezdtem becsatolni magam. A mozdulatait már kevésbé vettem észre és remegő kézzel kezdtem el babrálni azzal a sok kötővel. Mire idegesen visszaengedtem őket.*
- Nem tudom bekötni ezt a vacakot. *Csattantam fel. De valószínűleg a remegő kezeim nagyban rásegítettek a bénaságomra. Bekötve vagy sem, de már indultunk is én meg a székbe préselődve tekintettem Infre ijedten… De a kilátás magával ragadott és kicsit oldott is, de alig észre vehetően.*
- Szabad fényképeznem úgy, hogy nincs benne a hajóból semmi? Saját célra… *Egészítettem ki gyorsan, nehogy azt higgye, hogy fel akarom használni.*

-Annyit mondtam, hogy ha lesz a felettes akkor kell a bilincs, de nem láttam sehol... Fényképeket majd azért átnézem, a bázisnak sem kéne benne lennie.
A kifutópálya csak vészesen közeledett a végéhez a gép azonban nem emelkedett.
-Akkor kapaszkodj picinyem.
Kinyújtott jobb kezemet lassan könyékből emelni kezdtem ezzel együtt a gép orra is egy leheletnyit megemelkedett. Nyújtott ujjaimat összezártam és a kerekek visszahúzódtak. Minél jobban hajlítottam be a könyökömet annál jobban emelkedett a gép mi pedig egyre jobban préselődtünk az ülésbe.
-Na most egy kicsit rákapcsolunk és mindjárt kint vagyunk.
Megrántottam a vállam és a szárnyaink összébb csukódtak, a gép felmordult és mintha puskából lőttek volna ki minket átlépve a hangsebességet kaptunk mellkasba mégy egy nagy ütést. Gépestül fejre állva léptünk ki a légkörből ahol már nem fenyegetett a veszélye annak, hogy a fülke tetején kötünk ki. Az Orion II mellett csak úgy elsuhantunk, mintha az a nagy monstrum egy kilométerkő lett volna a sztráda szélén egy 160-as tempónál.
-Üdvözök, mindenkit a fedélzeten, a repülési magasságunk pont jó, a kinti hőmérséklet 200 és mínusz 272 között ingadozik. Következő megállóhely a Mars.

Folyt: Köztes űr

- Semmi olyan nem lesz benne… *Morogtam rá és elkezdtem a gép után kutatni. A becézésre azonban abba hagytam és Dareiosra néztem.*
- Még egy becenév és nem fogaaaaa *Időm sem volt befejezni már a székbe épültem. Hát így meg hogy a fenébe csináljak képet? No de nem is ez volt a legnagyobb gondom, hanem, hogy nem bírtam megmozdulni. S akár csak este kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, annyi, hogy ez most nagyobb volt. Idegesen kapkodtam a szemeimet és éreztem, hogy egyre jobban feszít belülről valami. De nem tudtam leküzdeni annak ellenére, hogy tudtam nincs baj. Most azonban még menekülni sem tudtam, ha akartam volna. Vagyis de… az Űrbe… de arra épp nem vágytam. Kezeim már láthatóan remegtek és kétségbeesett kifejezésem is láthatóvá vált ahogy kiértünk…*

//Folytatás: Köztes űR//

//Előzmény; Sikátorok//

*Doki hangjára megálltam és csak néztem, hogy mit akar. Nem volt épp melegem, itt nem. S valljuk be… nem épp minden napi dolog álldogálni tél közepén egy ilyen szerelésben, még akkor sem, ha egy vastag és hosszú kabát van az ember lányán. De mosolyogva léptem vissza, hogy megnézzem mit is akar mutatni. Na de mikor megláttam és meghallottam a szavait ez a szolid mosoly vigyor lett. S ahogy sűrűsödött az égszakadás, arcom felemeltem felé, és mint gyerekként, széttártam kezeim és pörögni kezdtem.*
- Ez csodás Nicholas… * Nevettem fel, bár ennek semmi köze nem volt a kiránduláshoz. De csak pár pillanatig tartott ez a gyermeki öröm, már meg is ragadtam Doki karját.*
- De most mennyünk, mert nem ér rá a kocsi egész nap és a menetrend szerinti járatok száma sem szökik az egekbe. Amúgy is, hiába van hó, még sem indulhatunk ma. Ma még a főnökömmel kell találkoznom, alá írnom a szabi papírjaim, akkor csomagolni sem ártana, arról már nem is beszélve, hogy nekem szerdán versenyem van és az előtt nem szeretnék elindulni. Mert ha valamilyen oknál fogva nem érek vissza, akkor nem indulhatok. Márpedig megígértem, így akkor is ott leszek, ha az ég szakad rám. Te meg reménykedj, hogy túlélem a friss hó miatt. Emiatt nem fogják lefújni, így havas útón lesz a futam. *De persze nem látszott rajtam, hogy ez miatt még én is aggódom egy kicsit. A hó miatti örömöm elnyomott minden kétséget belőlem és nem volt alkalma eluralkodnia rajtam. Persze nem is volt miért, hisz indultam már hóban, még jégesőben is. De azért az alapvető dolgok megfordulnak az ember fejében.
Az út, bár vigyorogtam, de nem nagyon szóltam. Inkább csak néztem kifelé az ablakon és figyeltem, ahogy szép lassan ellep mindent a hó. Persze nem volt messze a kikötő, így nem sokáig tudtam csodálni a tájat. Mikor megérkeztünk egy köszönömöt elrebegtem és már ki is pattantam. Na igen… magas sarkúban is ugyan olyan jól mozogtam mint laposban. Annyi, hogy az utóbbiban nem számított, ha futás közben beleléptem valamibe, hisz a bokám egyben maradt. *
- Percek kérdése és újra szabad ember lehetsz Doki. * Mosolyogtam a férfire miközben a jegypénztárt vettem célba. Akár tetszett, akár nem muszáj volt a menetrendszerinti járatott használnom. S nem is foglalkoztam a kíváncsi, sóvárgó és helyenként döbbent tekintetekkel. Na, nem azért, mert ekkora volt az önbizalmam és az akaraterőm, hogy ne csapjam le őket a bámulásért. Ó nem… nekem fel sem tűntek.

No, előjött a kislány Mirából, ahogy nézte a lassan kezemre olvadó hószemet. A hó pedig rákezdett, egyre jobban, de én csak mosolyogva néztem hol az eget, hogy a lányt. Jó volt látni, hogy valami képes ilyen reakciót kiváltani belőle. A korábban magáról elmondottakat figyelembe véve felüdülés lehet neki olykor mosolyogni, kicsit kilazítani magát ilyen szinten... oké, én csak egy kívülálló vagyok, nem tudok az ő fejével gondolkozni. Visszamosolyogtam rá, amikor hangot adott a csodálatának, de aztán csak beszálltunk az autóba, pontosabban beültetett, ahogy magával húzva megközelítettük a járgányt és elindultunk végül. Közben hangot adott a várható felhozatalnak, mire én csak előzékenyen mosolyogtam.
- Hé, én se úgy gondoltam, hogy most azonnal induljunk Edinboroughocuntryba... bááár... jó lenne. Csak megjegyeztem, hogy most már biztosan elintézem a szállást a jövőhétre. Ha itt ennyi hó leesik, akkor ott már... nos... valószínűleg éppen hősugárzóval pucolják az utcákat - mosolyogtam, majd csak ennyit mondtam a futamos részre. - Azért erősen kapaszkodj majd.
Hallhatta, hogy nem féltem őt annyira, mint általában talán ez másoknál szokás. Tudtam jól, hogy Mira nem egy pátyolgatnivaló, aki attól is megretten, ha ráfújják a levegőt. Ez is inkább olyan baráti jótanácsnak szántam. Mindenesetre az út hamarosan véget ért, mi meg bementünk az űrkikötőbe, megközelítve a pénztárat. Közben pedig elég érdekes tekintettel méregették a mellettem haladót. Az egyik bájgúnár kinézetű eléggé kacérkodó tekintettel bámulta őt... egészen addig, míg be nem álltam a képbe és elkapta az a megsemmisítő pillantást, amit rávetettem. Valahogy utána jobban érdekelte a kávéja.
- Pedig még lennék fogoly egy ideig - mosolyogtam.
De aztán a pénztárban már nem álltam sorba vele, inkább félreálltam és megnéztem neki a kijelzőn, mikor indul a következő járat a számára.

- Ha valóban azzal takarítanak, akkor nem megyünk… nem mindig szeretek nedves lenni. * Kacsintottam Dokira. Persze hülyéskedett a hősugárzóval, de én nem. Sosem szerettem mikor átázik a cipőm és a végén már a lábam sem érzem. Persze a kétértelműség és az utalás már csak ösztönösen jött.
- Csak kanyaroknál… * Emeltem kezeim esküre. Hisz nem szoktam kapaszkodni. Egyenesben nem, de ha kanyarodtunk bizony kapaszkodtam. Nem szerettem a saját életem kockáztatni, legalábbis ilyen szinten. *
- Valóban Doki? *Vigyorogtam oldalra, hogy láthassam az arcát. Valahogy a bókja már a múltba veszett, amivel nem is oly rég még megijesztett. *
- Talán majd egyszer elraboltatlak. * Igen, képes lettem volna rá. Bár nem hiszem, hogy bárkit is a közelébe mertem volna küldeni. A sikátorban megtapasztalhattam, hogy mire képes. Pedig az még csak figyelmeztetés volt a részéről. Szóval erre nem fog soha sor kerülni, ha csak nem magam indulok elrabolni. A pénztárnál azonban egyedül maradtam és csak a szemem sarkából követtem a férfit. Azonban mikor elfordult, hogy lássa a kijelzőt egy feszült sóhaj szakadt fel az ajkaimról.*
- Miranda… te nem vagy komplett. * Motyogtam halkan, ahogy legeltettem a szemeim a férfin. De ha visszafordult már el is kaptam, ha nem… akkor bizony addig néztem és kerestem a választ a kérdéseimre még nem kerültem sorra. A jegyet megvettem és könnyed léptekkel mentem Doki mellé.*
- Ne nézd… 10 perc múlva indul és 5 perc múlva lehet megkezdeni a beszállást. De addig még oda kell érnem… * Álltam szembe vele, aztán már az ajkam kezdtem el rágcsálni majd hirtelen kifújtam egy nagy adag levegőt.*
- Nézd… nem vagyok az a búcsúzkodós fajta. Általában még köszönni sincs időm, mert késésben vagyok. De… szóval… bah… Viszlát Nicholas. * Emelkedtem kicsit lábujjhegyre, a nyakánál megöleltem és kapott egy puszit az arcára. Aztán már ott sem voltam, de legalább a pirulásom nem tört rám nyomban a magyarázkodásom és esetlen bénaságom miatt. Na most Én voltam olyan mint Luke. A különbség annyi, hogy Ő egy gyerek én meg már nem, Ő helyszínen elpirult én meg azért jutottam két lépést előre. *

//Köszönöm a játékot, egy élmény volt. //

- Mire megyünk, már nem lesz ilyen gond.
Na igen, ha valamit tudtam a hazaiakról, akkor az az volt, hogy a havat elég komolyan veszik... azért amikor nem látszik ki a ház belőle néhanapján, ott nem szabad szórakozni. Valószínűleg már nagyban dobálják félre az anyagot, hogy hamarosan már csak dekorelem legyen belőle. Mondjuk attól még Mira elázhat... úúú, de csúnya merénylet jutott eszembe erre.
...
- Próbáld csak meg - vigyorogtam kihívóan.
Csendben álldogáltam a korlátot támasztva, miközben néztem a menetrendet. Uh, jó sok járat volt, ahhoz képest, hogy a Naprendszer mindössze 8 bolygóból áll. Igaz, a legtöbb a Marsra megy el, de akkor is. Döbbenetes, hogy mennyire kiléptünk már mostanra a világból. 1000 éve még csak bámulta az emberiség az eget, néha kilőtt néhány műholdat, elment a Holdra... most már lassan másik rendszerekbe kell mennünk. Elmosolyodtam. Istenem, már megint milyen hülyeségeket gondolok... Mira már nincs mellettem, előjöttek a hülye gondolatok. Viszont... fura, úgy éreztem magamat, mint ha figyelne valaki. Már majdnem körbenéztem, paranoiámban, hogy basszus, csak nem megtaláltak, de nem, aztán leállítottam magam. A francba Nich, egy űrkikötőbe vagy, még szép, hogy így érzed. Szóval csak nyugodtan álltam tovább, egészen addig, míg Mira vissza nem jött és hát eljött a búcsú ideje... ami... háát, elég érdekes jelenet lett. Az egyik pillanatban Mira még rágcsálta a szája szélét... aztán magyarázkodott... majd éreztem az ölelését és a pusziját... majd már a hideget, amit a távolodása miatt éreztem. Pislogtam párat, majd még pont láttam, hogy eltűnik az egyik terminálhoz vezető folyosón. Kábán álltam, mire meg tudtam mozogni végre... és felfogta az agyam az elválást. Szépen lassan visszasüllyedtem ugyanabba az állapotba, mint amiben voltam este nyolc előtt... újra szürkévé vált minden számomra. Újra éreztem a mindennapok sivárságát, amibe sikerült egy kis fényt csempészni nemrég ezzel a véletlen eseménnyel. Vajon tényleg véletlen volt? Vagy ennek így kellett történnie? Nem tudhattam. De azt igen, hogy nyilvános helyen vagyok, szóval nem ártana eltűnnöm. Sóhajtottam egyet, de azért elővettem a PDA-mat és elküldtem egy üzenetet... utána sarkon fordultam és eltűntem az arctalan tömegben...

,,Ha bármire szükséged van, tudod, hol találsz. Vigyázz magadra. Nicho"

//Én köszönöm, élvezetes volt Folyt. köv. //