Űrkikötő

Értelemszerűen itt szállnak le a városba érkező űrhajók. Vannak itt dokkok, szerelőműhelyek, de kávézók, kis éttermek is. Valamint raktárak, csomagmegőrzők és hasonlók. Vannak egyszerű fuvarosok is, akik jó pénzért elviszik ide-oda az embert, de akinek erre nem telik, igénybe veheti a nagyon ritka menetrend szerinti utasszállítókat is, melyeknek leszállóegységei veszik fel a jeggyel rendelkező utasokat itt, a leszállópályán.

- Köszönöm - mondtam miután a mora átadta a fegyveremet, bár az végképp nem tetszett, hogy honnan került elő. De próbáltam még nem összeomlani. Aztán ismét bólintottam és kész voltam annyira sietősre fogni utána a figurát, amennyire tőlem telt.
Az űrkikötő felé igyekezve reméltem, hogy nem találkozunk túl sok emberrel. Igazából eddig még nem néztem úgy igazán végig magamon, hogy nem lehetek-e valahol véres, vagy van-e rajtam árulkodó jel.
Kissé félve léptem föl azért ismét erre a hajóra. Nem mondanám, hogy túl jó emlékek kötődnek hozzá, sem a tulajdonosához, és ezt a mostanit sem tenném azok közé. Kicsit lekötötte a figyelmemet, hogy ismét végig vizsgáltam a belsejét ahogy mentem.

Megérkezve láttam, hogy van egy kis nyüzsgés a kikötőben, sok zsarut lehetett ott látni kóricálni, de hála az égnek a másik végében, mint ahol az én hajóm állt, ezért gyorsan és észrevétlenül tudtunk felmenni.
Miután köszöntöttem Lórit, és leszereltem egy kis kajával, hogy befogja a nagy száját, leültettem Lyen-t, hogy ránézzek a regeneráló kabinra, ami még az előző tulaj hagyatéka volt, hiszen nekem nem volt rá szükségem, de mivel nem volt útban, így meghagytam, viszont nem tudtam, hogy működik-e egyáltalán. Kicsit tartottam tőle, hogy felelőtlen ígéretet tettem a nőnek, de szerencsére rögtön bekapcsolt, ahogy elindítottam. A szerkezet olyan volt, mint egy egyszemélyes kis kabin, csak üveges volt az előlapja, így a bent ülő, nem szigetelődött el.
- Be kéne oda ülnöd. - mutattam a kényelmes fotelra odabenn. - az időt olyan fél órára állítom, azt majd meglátjuk mire lesz elég. -magyaráztam. Bocs, de nem nagyon tudom mennyi idő kell neked, nekem nincs rá szükségem.

- Oké - bólintottam, a hangom viszont elszorult közbe. Megtettem amit mondott, a kabinban viszont szinte megmozdulni nem mertem. Csak néztem magam elé, a szemeimen keresztül, csak bámultam előre.
Amikor viszont letelt a fél óra és kiszálltam, nem bírtam tovább. A kabinnak dőltem kívülről és az egyik kezemmel eltakartam az arcom. Újból el kezdtek potyogni a könnyeim bár lassan. A lábaim viszont remegtek, hogy megint attól tartottam, hogy nem fognak megtartani. Valami még azt mondta bennem, hogy még mindig nem bízok a fickóban, és lehet nem kéne gyengének mutatkoznom előtte, de így hogy nem éreztem már közvetlen életveszélyben magamat, már nem bírtam tovább.
Leperegtek a szemeim előtt az előbbi események. Minden megrázóbb emlékre a lábaim is összerezzentek, én meg azt hiszem szép lassan mégis csúszni kezdtem lefelé a kabin oldalán.

Míg Lyen a regeneráló kabinban ült, addig én ellenőriztem a műszereket a hajón, meg Lórival tereferéltem, mivel ha a nő rendbe jött nem szándékoztam több időt fecsérelni a bolygón, hiszen a rakomány már el volt rejtve és nekem meg az idő is pénz volt, ahogy a régi mondás tartja.
Mikor meghallottam az ajtó sziszeg nyitását, már éppen a koordinátákat tápláltam be és pár pillanat múlva néztem csak arrafelé, hogy miért nem jön közelebb Lyen.
Amit láttam meghökkentett ls egy kis időre zavarba is jöttem, hogy most akkor mit is kéne csinálnom, hiszen nem sokszor fordult még elő, hogy a hajómra hozott, eddig keménynek és hidegnek tartott nő, sírva fakadjon. De aztán ugrottam is oda hozzá, ahogy kezdett összecsuklani az ajtó előtt.
- Hé, drágaságom! – kaptam el mielőtt a földre zuhant volna. – Nem kell ezt ennyire mellre szívni. – próbáltam a magam módján vigasztalni, mert sejtettem, hogy azzal a vízipisztollyal még nem sok embert küldött a másvilágra és talán ez, mag az átélt izgalom lehet a gyengeség oka. – Na, gyere, ülj ide le, én meg hozok egy kis szíverősítőt. – helyeztem kényelembe az egyik fotelban, majd az egyik műszerfal alatti dugitárolót kinyítva, előhúztam egy üveg jóféle whiskyt és töltöttem két pohárba egy-egy istenes adagot, majd az egyiket a kezébe nyomtam
- Hajtsd fel és meglásd jobban leszel.

Igazából nem számítottam... arra, hogy valaki egyáltalán hozzám ér. Úgyhogy teljesen összerezzentem. Egy pillanatra kilestem a kezem mögül. Úgy éreztem, mintha egy ebben a kis időben, ami eltelt mióta kijöttem a kabinból, teljesen el felejtkeztem volna arról hogy hol vagyok, és hogy nem vagyok egyedül.
A szemem villant egyet ahogy kimondta, hogy nem kell mellre szívni. Vissza is akartam vágni, de le voltam lassulva, és mire észbe kaptam volna, mondhatni témát váltott.
Így egyenlőre nem ellenkeztem, csak hagytam hogy terelgessen. És leültem, egészen elhagyva magamat. Elvettem a poharat szó nélkül, és egyszerre felhajtottam a tartalmát.
- Ez neked tényleg ennyire egyszerű, nem igaz? - szólaltam meg kissé halk hangon amint sikerült magam legalább ennyire összeszednem.

Mikor elvette a poharat, akkor már én is leültem vele szemben és vártam, hogy az erős szesz hatása kicsit helyrebillentse a lelkét.
Aztán, ahogy megszólalt már biztos is voltam benne, hogy a megölt fickó jár az agyában, hiszen rá volt írva az arcára és az is, hogy nem érti a moráknál mennyire másként van ez.
- Igen! – válaszoltam egyszerűen, mert ez volt az igazság, és valószínűleg, ha mást mondok, akkor azt hiszi hazudok neki. – Nálam, nálunk, az én fajomnál ez ilyen egyszerű. De hidd el, nem csak a morák tudnak lelkiismeret-furdalás nélkül embert ölni. – folytatom tovább halkan, ahogy ő is. – Nem vagyok már olyan fiatal Lyen, hogy ne lássak sok mindent és ne okozzon problémát pár alávaló féreg halála, de tudom, hogy ha neked ez volt az első, akkor mennyire meg tud viselni….egy embert.

Mikor ilyen keményen rávágta, hogy igen összeszorultak a fogaim. El is fordítottam a tekintetem róla. Mérhetetlen dühös lettem hirtelen rá ezért.
- Pont ezért utállak titeket ennyire - húztam el a szám.
- Amit a kocsmában mondtam... komolyan gondoltam. Én... - itt megállta az agyam. Egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni a történteket, a saját gondolataimmal. Előre dőltem, a lábaimra könyököltem, és a hajamba túrtam. - Mindig kikerültem az ilyen helyzetekből eddig enélkül is... - mondtam ki végül ami még eszembe jutott. A végére már szinte teljes csönd volt a fejemben. Mégis minden olyan nehéz volt, vagy talán pont ezért.

Persze sejtettem, hogy ezzel nem fogom belopni magát a szívébe, de hát most nem is ez volt a célom, csak az, hogy végre magára találjon és elfogadja magában azt a tényt, hogy végzett egy utolsó gazemberrel, aki egy pillanatig sem habozott volna, hogy megnyomorítsa, megalázza és aztán megölje saját fajtársát.
- Elítélhetsz ezért Lyen, de ez nem változtat azon, hogy valószínűleg én még így is kevesebb embert öltem meg, mint az, aki téged akart ott megerőszakolt és kibelezett volna, ha jól értettem a szavait. - ingatom meg a fejem a megvetésére. - Én sosem öltem merő szórakozásból,és ha a táplálkozásom volt a cél, akkor is hasonlókat választottam, mint a mai rohadék is. Én nem vagyok olyan, mint a királynő Lyen! - De azért gondolj bele, hogy az a féreg és a haverjai habozás nélkül végeztek volna veled. Tudom, hogy ettől nem sokkal könnyebb, de vagy te, vagy ők, nem volt választásod.

- Ezt tudom... - mondtam halkan és lelombozva. - És ez eddig is, akkor is egyértelmű volt... hogy mit akarnak velem tenni. - Egy kicsit elhallgattam. - És hidd el inkább magamat választanám, hasonló helyzetben... - Nagyot sóhajtottam. - De akkor sem volt szándékos - mondtam végleg lemondóan. Csak az tudott a fejemben ismétlődni, hogy: A földön kellett volna maradniuk! Mért nem maradtak a földön? Nem, tényleg nem túl sok választásom volt... Talán ha nem lettem volna ennyire felpaprikázva amúgy is, lett volna más megoldás.
Remegő kézzel hátra túrtam a hajam, és felnéztem.
- Bocs, de amúgy nem vagyok napra kész, a morák politikájában. - Ami azt illeti, szinte semmilyen politikában, de az mellékes.

Mivel láttam rajta, hogy még mindig nehezen tudja megemészteni a történteket és tovább emészti magát, akkor már tudtam, hogy ebbe a vagány csajba egy nagyon is törékeny lélek lakozik, aki tényleg nehezen fog megbirkózni ezzel a dologgal. Így aztán nagyot sóhajtva töltöttem még egy jó nagy adagot és ezt is a kezébe nyomtam.
- Ezt ugyan magamnak tartogattam hasonló lehangolódás esetére, mert egy baromi drága pia, de azt hiszem most igazán rád fér. - intettem, hogy húzza le. - Ez majd segít, hogy tompuljon az érzés, és ha holnap felkelsz, már hidd el, nem fog annyira nyomasztani. Csak ezt az egyet tudom tanácsolni a fejedben most rohangáló gondolataid ellen. - emelem meg az üveget, amelyben az óaranyszínű ital lötyög, majd én is lehajtom a magamét. - Ha gondolod még egy vendégkabinom is van.

A nagy érzelmi kavarodásomban még azt hiszem értékeltem is azt szikrányi törődést amit mutatott. Ami viszont nem segített a helyzetemen, mert még jobban összezavart. Én? Hálás egy morának? Ne máááár...
- Kösz - mondtam azért röviden. Ezt is felhajtottam, bár azért annyira lassabban, hogy ezúttal a ízét is éreztem valamennyire. Viszont az alvásnak még az emlegetése sem tetszett. A vendégkabinra viszont csak felvontam a szemöldököm. Nem... még bele gondolni sem akartam, mit gondolok erről.
- A fenébe! - kaptam a fejemhez. - Ilyen nincs! - mondtam kétségbe esetten. - Nem... nem... nem aludhatok azt hiszem. Amúgy sem... nekem jelenésem lenne az egyik nyomozónál, nagyjából pont most! - a szám elé tettem a kezem utána aggódva, és agyam egyből kattogni kezdett, hogy ezt most hogy fogom kivitelezni.

Őszintén bevallva nem számítottam rá, hogy elfogadná a vendégszobai felajánlásomat, de hát rajtam nem múljék a dolog, hogy nem vagyok barátkozó típus.
Persze nem éreztem volna csalódást, ha nemet mond, de egyelőre csak egy kurta köszönömmel reagált, azt is gondolom a piára értette, nem az itt alvásra.
Aztán viszont hirtelen egészen más témánál voltunk, amire most én vontam fel a szemöldököm.
- Nyomozó? Most? Mit akarnak tőled? – bukott ki a számon önkéntelenül is, majdnem félrenyelve a kortyot. – De, ha ilyen állapotban jelensz meg előtte, akkor biztosan számíthatsz egy-két kellemetlen kérdésre. Ezek olyanok, mint a bulldog, ha szagot fognak, nem engednek el. Hidd el ismerem jól a fajtájukat. – szólalok meg aztán kicsit feszülten, mert azért nem örülök a dolognak én sem, hiszen ki tudja mit kotyog majd el, főleg mivel ez a pia is elég ütős.
- Talán más időpontot kéne kieszközölnöd. Nem tudod felhívni?

- A rakományom, hajón érkezett volna, azért vártam a kikötőnél. De amikor találkoztunk már akkor is hat órát késett. Aztán felcsörgött ez a nyomozó a hajóval kapcsolatban, meg hogy feltenne pár kérdést. Azért indultam el a kocsmából.
Sosem kellett eddig tartanom az ilyen beszélgetésektől, hiszen ha valami gáz volt akkor tudtam, hogy nekem semmi közöm hozzá. Mindig minden papírom rendben volt, és a szabályok szerint játszottam. És bármi történt a hajón most sem lehetett hozzá közöm. Ahhoz nem...
- Felhívni fel tudom szerintem... - azon kattogott az agyam, hogy mégis milyen kifogáshoz kéne folyamodjak, de semmi olyan nem jutott eszembe ami meg állta volna a helyét. Vagy ha igen akkor úgy éreztem kivitelezni nem lennék képes.

Lyen elmondja, hogy mi is az oka annak, hogy most a nyomozó várja egy beszélgetésre és én már sejtem, hogy, ha nem a talpig becsületesnek megismert nő a sáros, akkor itt a várt rakománnyal lehet a baj. Nekem nem kell bemutatni, hogy milyen sok minden közbejöhet egy szállítmánnyal! A Rendfenntartók meg a szaruk meg ugrásra készen várják, hogy valakibe beleköthessenek és a nyakába varrhassanak valamit, hogy példát statuáljanak a többi fuvarosnak.
- Hát, ahogy ismerlek, nem tartom valószínűnek, hogy hihetően tudnál lódítani. - ingatom a fejem egy keserű mosollyal a számon. - Szerintem mégis csak az lesz a jobb, ha beszélsz vele, de nem kéne mindent az orrára kötni. - javaslom a lánynak.

Felvontam a szemöldökömet, és az jutott eszembe, hogy na nem mondod? Nem mondanám, ne siklottam volna el dolgok felett olykor, és ne simítottam volna el dolgokat néha. De most nem voltam valami túl jó állapotban...
Viszont a további szavaira, csak bizonytalanul bólintottam.
- Akkor azt hiszem jobb lesz, ha átmegyek a hajómra, és összeszedem magam.
Lassan felálltam. Egyenlőre a mozdulataim nem tűntek túl határozottnak, de lassan már kezdtem gyűjteni az erőt magamban. Amint kilépek ennek a hajónak az ajtaján mindennek rendben kell mennie. Amíg bárki is lát addig muszáj.
Nagyot sóhajtottam, és kihúztam magam, bár az arcom még mindig eléggé sápadt és megtört volt.
- Nos, akkor kösz mindent - mondtam eléggé érzelemmentes hangon, és ha csak valamiért meg nem állít, készen álltam a távozásra.

(ha ennyi volt akkor kösz a játékot ^^)

Talán máskor marasztaltam volna, vagy még beletöltök pár pohárral, hiszen látom, hogy rá férne még, de ma hagyom útjára menni, mert a végén még mindketten bajba kerülünk. Neki sem akartam rosszat, meg magamnak sem, és bevallom becsülettel ez utóbbi azért jobban izgatott.
Talán, ha nem egy nyomozóval lett volna randevúja, még el is kísérem, mert elég gyenge lábakon állt még, de ez most egyáltalán nem jó ötlet, bár nem volt dolgom még az itteni hatóságokkal, azért jobb a békesség.
- Igen, talán tényleg így lesz a legjobb. - bólintottam és magam is felálltam. - És nincs mit, bár gondolom maga is kihagyta volna ezt a "remek" estét. - biccentettem felé. - Azért remélem legalább a keze jól van.
Aztán udvariasan kikísértem és még egy darabig néztem, ahogy megpróbálva kihízni magát a hajója felé sétált.
~ Azt hiszem nem is olyan elveszett ez a lány, legalábbis nem valószínű, hogy őt akarnám valaha is megkóstolni. ~ mosolyodom el, hiszen nekem igenis jó napom volt ma.

//Köszönöm én is a játékot //

Nem mondanám, hogy még nem láttam űrhajót életemben, de valószínűleg ez volt az ami a legtávolabb állt tőlem a világon.
Az éjszaka leszálltával kimerészkedtem a rejtekemből és egy könnyű sétára indultam. Az esti szellő kellemes volt. Egészen jól éreztem magam tőle, mintha azt tudatta volna velem, hogy igen is jó helyen vagyok a világban, és fontos az hogy élek. Még ha mostanában nem is találtam senkit akit érdemes lett volna megmentenem, és nem mozgattam hegyeket, akkor is célom volt ebben a világban.
Az utam végül ide vezetett, erre a helyre, mely olyan misztikusnak tűnt számomra mintha legendákból lépett volna elő. Valójában viszont a tudomány éltette, de számomra egy teljesen másik világ volt.
Csendes léptekkel haladtam el a nyugvó hajók mellett, mintha ott sem lennék. Aztán egy különös hangra megtorpantam. Az egyik hajó ajtaja nyitva volt, a mögül jött. Beszélt, de nem humanoid hangja volt. Összébb húztam magam, és az ajtóhoz lopakodtam, de nem láttam eleget. Nem tudtam a kíváncsiságomat féken tartani, és bár valószínűleg bűn csak úgy berontani valaki területére, fel loptam magam a hajóra, hogy megnézzem a hang forrását.

Épp elég ideig voltam úton ahhoz, hogy jól essen már egy kicsit pihenni és feltölteni a készleteimet, na meg a hajóban lévő levegőt is kicsit átforgatni, mert hiába a hiper-szuper berendezések, de azért csak nem mindegy, hogy mit szív be az ember.
Így aztán, amíg pakolásztam és a rejtekhelyeket ellenőriztem, addig nyitva hagytam a hajó zsilipét, hogy szellőztessek kicsit, meg aztán Lórinak sem árt, ha szív valami Földi levegőt, hagy szokja, különben is még sosem fordult elő, hogy valaki feljöjjön hívatlanul egy hajóra. Valahogy nem volt szokás, egy moráéra meg főleg nem. Ezért különösebben nem is aggódtam, hiszen eszembe sem jutott, hogy most esetleg másként lenne. Na meg aztán ott van házőrzőnek Lóri is, akinek most be nem állt a szája.
Egészen addig el is voltam míg a papagájom fel nem rikoltott, mint egy vészjelző.
- Idegenek a hajón! Idegenek a hajón! Támadás! Támadás!
- MIII???? - egyenesedtem fel, aminek a következtében jól be is vertem a fejem a padló szélébe, ahogy lenn álltam az egyik dugihelyen. De aztán gyorsan visszaraktam a fedelet és a fejemet dörzsölgetve igyekeztem a vezérlőbe, mert szentül meg voltam győződve, hogy valami nyavajás zsaru vagy hasonló keveredett mégis fel hívatlanul.
- Akárki is maga, azt tudja, hogy ez magánlaksé.....- bukkantam ki, aztán csak bámultam a jelenésre a torkomon akadt hanggal. - Üdv! - találtam meg aztán mégis. - Hát te ki vagy?

Messziről próbáltam először megszemlélni a kis állatot, és megfordult a fejemben hogy majd később közelebb megyek. De aztán ahogy rikoltozni kezdett úgy megijedtem, hogy ugrottam egyet ott helyben. Hirtelen kétségbe voltam esve, hogy mit csináljak. El kellett volna hallgattatni, de anélkül hogy baja esne. Én nem akartam senkit sem bántani! Csak kíváncsi voltam! Ide-odakaptam a fejemet, hogy most mit csináljak, mikor meghallottam hatalmas zörrenést, aztán meg a motoszkálást. Lassan magatehetetlenül hátrálni kezdtem, de elkéstem, és a hajó tulajdonosa meglátott. Igazából még ezen túl is kész lettem volna távozni, ha esetleg valami nagyon ijesztő figura... de így elsőre nem tűnt annak.
- Az Éltető Fény legyen kegyes magához - tettem össze a kezeimet a rongyos ruhám előtt, picit meghajoltam, és úgy köszöntem. - Én igazán elnézést kérek, nem akartam betolakodni a hajójára... még ha meg is tettem - szégyelltem el magam. - Hotep Thii Amen-Ra vagyok, és csak az... - itt megálltam picit a hadarásban, és oldalra pillantottam - az állatkájára voltam kíváncsi - böktem félősen az említett lény felé.

Hát, mit ne mondjak volt mit néznem ezen a törékeny lányon, akit fogalmam sem volt honnan szalasztottak ezzel a furcsa köszönésével és modorával.
A kezem még mindig a púpon tartottam, hiszen szabályosan megmerevedtem, de aztán lassan leengedtem magam mellé mert nem akartam megijeszteni még jobban, mert már így is látszott, hogy eléggé halálra van ijedve.
Mivel eléggé halovány teremtés volt, és a késői időpont miatt ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy ő is a fajtámhoz tartozik, de hát a mai világban akár egészen más oka is lehet ennek.
- Hát nem tudom, hogy jó dolog-e egy morának az éltető fénnyel köszönni, de úgy veszem, hogy ez egy kellemes köszönési forma a részedről. - bólintottam fel, majd Lórira néztem. - Te meg mit lármázod fel a hajót, már azt hittem tényleg a nyakunkon van valami őselllenség. - morogtam egy sort, hisz miatta vertem be a fejem, bár annak már csak a helye sajgott.
- De bocs kislány, a nevedet nem igazán jegyeztem meg teljes egészében, hogy szólíthatlak röviden, és ki vagy egyáltalán? Az én nevem egyébként Matheus.

- Mora? Ó... - kerekedtek ki kicsit a szemeim ahogy csendesen visszakérdeztem. - Ne légy ilyen szkeptikus - emeltem fel intőleg, de azért nem fenyegetően az ujjam. - Van akihez pontosan úgy kegyes, hogy nem érinti közvetlenül a bőrét - mosolyodtam el lágyan. Ahogy megrótta az állatkáját még inkább elmosolyodtam bár eltakartam a kezemmel a szám. Jó volt ezt látni. A pusztában bizony sok helyütt nem bánnak ilyen szeretettel a saját állataikkal, és akkor a többi személyt ne is említsük.
- Hotep - feleltem kedvesen -, vagy Thii, amelyik jobban tetszik. És csak egy egyszerű vándor vagyok. A legtöbbeknek senki. Másoknak az utolsó segítség. Még valakinek egyszerűen csak útban vagyok.
- Örvendek Matheus - biccentettem lassan, még mindig ugyan azzal a kedves kifejezéssel az arcomon. - Meg kell mondjam kevés mora fogadott még ilyen kedvesen egy magam fajta betolakodót a területén. Bár ez van hogy általános a többi fajra is helyenként. - Körbe pillantottam a hajóján. - Bár a jelekből ítélve, nem vagy kifejezetten földi, jól gondolom?

Nagyon egy érdekes lány volt ez a....Hotep. Már a neve is olyan....olyan, megvan! olyan egyiptomias volt, amit régi filmeken láttam, még olyanokon, amiket lemezeken tároltak. Talán, ha mégis mora, olyan öreg lenne? Kíváncsian mértem végig megint, de továbbra sem tudtam hová tenni, bár látszólag nem rémült meg jobban attól, hogy mora vagyok, mint ahogy mások szoktak.
- Vándor? - kérdeztem vissza a felsorolás után. - Érdekes szavaid vannak. - vigyorogtam rá, majd az egyik fotel felé intettem. - Ülj le és mesélj magadról, ritkán van látogató ezen a hajón és Lóri is - mutattam a papagájra, - biztosan örül a kedves társaságnak. - És igazad van, nem vagyok földi, csak ide szállítottam valamit. Nem nagyon szeretek ide jönni, mert akkor csak éjszaka mászkálhatok. - vontam meg a vállam a kérdésére.

- A mostani időkben legfőképp - feleltem a kérdésére. Aztán az említésére ismét az állatára néztem. - Meg kell mondjam, sokkal kedvesebb kinézetű az állatod, a puszták rémségeinél. - Egy kedves kis tollas pamacsnak tűnt, amiről szinte lehetetlen volt elképzelni hogy képes lenne bántani. Bár jobban tudtam, hogy nem lehet csak elsőre a kinézetre alapozni. Aki így tesz azt a pusztán nagyon sok veszélyes meglepetés érheti.
Az invitálása végszavára viszont sikerült a gyomromnak akkorát kordulnia, hogy majdnem megijedtem tőle.
- Bocsánat - mondtam kicsit szégyellve magam.
Helyet foglaltam, majd nagyot sóhajtottam.
- Luxusban élsz - jegyeztem meg a szavaira. - Van akinek csak az adatik meg - feleltem az éjszakai mozgás tényére. Nem mintha irigykedtem volna azokra, akik megtehetik hogy nappal is kimehetnek a felszínre. Ez volt az otthonom, és már rég elfogadtam ezt a életstílust. Nem kínoztam magam ilyenek miatt.

Most már tényleg kíváncsivá tett, hiszen úgy beszélt....hmm, mint egy....pap, vagy valamiféle szerzetes, olyan .....olyan érdekesen és rácsodálkozón mindenre, mintha nem e korban élne.
- Nem ismerem a pusztákat, majd mesélj róluk. - néztem rá még mindig mosolyogva a szavain. - De ez a madár ártalmatlan, már ha nem nézzük, hogy néha az őrületbe kerget a szószátyárságával. - kocogtatom meg Lóri csőrét kedvesen.
Aztán persze nem lehet nem meg hallani az éhségét jelző korgó hangot, bár kedvesen szabadkozik, azért én nagy szemeket meresztek, hiszen ritkán találkozom olyannal, akinek nem jut elég étel a hasába.
- Hát ez messze van a luxustól, de gondolom van ennél rosszabb is. - biccentettem, majd az ételautomatához megyek és kérdőn a lányra nézek.
- Mit ennél szívesen? Remélem össze tudja ütni neked a gép.