Űrkikötő

Egy viszonylag jobb környéken lévő kikötő, mely a kupolából mintegy kisebb buborék áll ki. Ez egy kisebb erőtér, mely érkezéskor illetve távozáskor a hajók számára felnyitható. A ki illetve beléptetés lassú, mert egyszerre csak egy hajót engedhetnek át.

Igazából alig mertem elhinni, hogy Jimmynek tényleg sikerült elintéznie, hogy ne menjek egyedül haza. Ami azt illeti az után hogy elköszöntem tőle egészen jó kedvem volt.
Viszont a kíséretre várnom kellett, és egyedül a jókedvemből kezdett leapadni, az az igazság. Valahogy most Müon géphangjával sem volt kedvem beszélgetni, pedig az feldobott volna.
Kiültem a hajóm nyitott bejárati ajtajába és elnézegettem a kikötőt egy kisebb üveg pálinka kíséretében amit az elsősegély csomagban sikerült találnom. Nagyapám szokása volt ez még régen. És én is megtartottam. Igazából nem akartam teljesen ázottra inni magam, csak úgy módjával iszogattam, hogy lehetőleg addigra mire indulni kell kijózanodhassak. Bár azt hiszem abban a ládában volt valami detox tabletta is végszükség esetére, de az egyenlőre kihagytam volna.
A hajóm mellett még ott volt a kapszula, ami levált leszálláskor a hajómról. Lehet azt hitték a hajóm része, vagy csak senkinek nem kellett.
Ami azt hiszem végül tényleg teljesen betett a hangulatomnak mikor így már sokadjára néztem a mellettem parkoló hajóra. Naná hogy egy mora bárka volt. Még ha véletlenül nem is mora a tulajdonosa, akkor sem tudott más eszembe jutni róla. Így csak savanyú képpel bambultam egy darabig.

Igazán nem panaszkodhatom, mert nagyon is jó üzletet csináltam és épp annak megünneplése és megpecsételés után ballagtam vissza, hogy rendbe rakjam a hajót és megvárjam az újabb lehetőséget, amit a mostani megrendelő megpendített, de arra még várni kellett és sajnos nem is volt biztos.
Nem volta annyira ezért elkenődve, hiszen jó pénz kaszáltam ma és ha most üres kézzel szállok is fel pár óra múlva, már meg volt a hasznom és már volt egy másik megbízás is a tarsolyomban, de ahhoz a Holdra kellett mennem.
Már az tervezgettem, mikor ismerős hajót és ismerős alakot pillantottam meg a mellettem lévő álláson, a rámpán üldögélni, és nem tűnt valami vidámnak.
- Jééé! Hát te meg mit keresel itt? Eltévedtél talán? - szólítottam meg fülig érő szájjal, mert azért legalább azt tudtam, hogy a múltkori "balesetét" és az azt követő nyomozóval való találkozást is túlélte.

Na így nyerjek fogadást! Nem hogy egy moráé volt a hajó, ami nem lenne meglepő, hanem a ,,kedvenc" morámé.
- Nahát... nem tudtam mi hiányzott még a hetemből...
- Nem tudom mennyivel lenne nekem jobb, ha azt mondhatnám hogy igen - húztam el a szám, majd az üveget húztam meg, aztán visszatettem a kupakját. Az üvegre néztem, majd visszatettem magam mellé.
- Eheh, kutyaharapást szőrével... - motyogtam. Bár lehet az fájdalomcsillapítóra nem kellett volna innom?
- Egy szállítmányt hoztam ide, most meg a kíséretemre várok visszafelé, mert vagy ez, vagy átfestem a hajómat. És a másodikat nem szívesen tenném, és nem is védene annyit a a kalózoktól azt hiszem...
Az ajtókeret szélének dőltem és egy pillanatra becsuktam a szemem. Talán inkább vissza kellett volna aludni indulásig.

Hát ahogy elnéztem a meggyötört képét és az üveget a kezében, na meg a nem túl lelkes szavait, eléggé érdekes útja lehetett.
- Héééé! Nem kell nekem ennyire örülni! - tártam szét e kezem eljátszva a megbántottat. - De, ha kevés lenne az a pia, hogy kellően jól teljen a várakozás, akkor beszállhatok eggyel én is. - mutatok a lassan fogyóban lévő italra, de közben megüti a fülemet az utolsó pár szó.
- Kalózok? - húzom fel a szemöldököm meglepődve. - Csak nem futottál beléjük? De akkor gyors hajód lehet hallod, - nézek elismerően a járművére, - mert elég kevesen tudnak meglógni előlük. Vagy jó fegyvereid vannak, de azt nem nézem ki ebből. mutatok a mögötte tornyosuló gépre. _ Mi történt?

- Talán jobban kéne? Várj... megpróbálom - ráncoltam össze a szemöldökömet. - Nem.. azt hiszem nem megy.
Ahogy a piát említette, újból az üvegre néztem.
- Oppá - kerekedtek ki a szemeim. Ebből bizony rendesen fogyott. - Hát, ha így folytatom, lehet szükségem lesz rá.
- Nem - feleltem. - Ők futottak belém. Fel is vittek egyből a parancsnoki hajóra! - Összeszorultak a fogaim, és morogtam még valami olyat, hogy mocskos rohadékok, meg talán még olyat hogy döglenének meg mind... vagy valami hasonlót.
- Ez a szépség itt mögöttem? - böktem a hátam mögé a hüvely ujjammal. - Egy X-100-ast simán elintézek vele, ha nincs annak jobb pilótája, de négy volt belőlük... először.
- És hogy mi történt? Fogalmam sincs. A végén a hajómban ébredtem és tűztem idefele, hogy olyan nincs...
- Utána meg még inkább nem tudom mi volt, mert a szállítmányommal úgy berúgtunk, hogy képszakadás...

Ahogy beszélni kezdett és elmondta, hogy tényleg kalózokba botlott és hogy felvitték a parancsnoki hajóra, nekem egyre jobban kerekedtek a szemeim és percekig csak álltam ott, mint egy sóbálvány.
- Ezt teljesen komolyan mondod? Hogy voltál a Vezéren és még itt állsz előttem életben és egészségesen? - szólaltam meg aztán, majd megvakarva a fejem, mellé telepedtem és kutató szemekkel néztem rá. - Elmeséled? Hiszen ez annyira hihetetlen. Nem is hallottam, hogy valaki megmenekült volna onnan? Mivel érted el? Mit ajánlottál neki?

- Ez olyan biztos, mint hogy itt ülök... Már ha Vezérnek hívják azt a ronda nagy bárkát. De ha esetleg épp nem itt ülnék akkor szólj, mert néha még nekem is nehéz elhinni.
- És semmit... bár azt hiszem egyértelmű hogy a kapitányuk mit akart... hmph, kapitány... eszement rohadék.
Az üvegemre néztem, aztán meg a morára. Úgy látszik már eléggé kedélyes hangulatúra ihattam magam, mert nemes egyszerűséggel felé nyújtottam.
- Épp azon voltam, hogy nehogy kinyissam a szám, mert akkor mindketten meghalunk! Szerintem engem még senki nem látott olyan keveset beszélni! Szóval elszabadultunk miután megszúrtam annak a pasasnak a kezét, és úgy tűnt hogy lesz ne mulass, aztán elindultunk hogy lehetőleg még elérjük a hajómat. És ennyi! A hajómon tértem magamhoz - paskoltam meg a masina oldalát csöndesen kívülről.

Igazán kezdett érdekelni ez az egész történet, hiszen nem mindennap találkozik az ember egy olyannal, aki túlélte a vén Collector-ral való találkozást. Még én se, szívesen kerülnék az útjába, pedig valószínűleg el tudnék tűnni a szeme elől időben, de jobb a békesség. De, hogy még a hajóját is megjárta valaki és most itt ül mellettem....ez szinte hihetetlen.
- Azért ezt egy kicsit jobban is kifejthetnéd? -kértem, hiszen jóformán egy szót sem értettem, azon kívül, hogy a kapitány egy rohadék, meg hogy minden kalóz dögöljön meg. - Miért nem lőtte szét a hajód, vagy, ha azt nem is de téged, miért nem ölt meg azonnal? És milyen szállítmánnyal ittál te? - próbáltam valami értelmes dolgot kicsikarni belőle, habár ennyi pia után lehet, hogy hiú ábránd.

Összeráncoltam a homlokomat. Majd letettem az üveget kettőnk közé. Ha nem kér, az ő baja!
- Azt én meg honnan tudjam! Elfogták a hajómat... Eddig stimmt? - kérdeztem vissza, hiszen veszettül nem értettem mit nem ért ezen. - Aztán bevontatták. Átkutatták a hajómat. Kiszedték a memória egységet. - Minden mondat után tartottam egy levegővételnyi szünetet. - De abból már semmi ugyan ki nem bogarásznak. Hehe... Aztán a pasas velem akarta megbeszélni az elengedésünk feltételeit - húztam össze a szemeim. - Kettesben... nem bírtam tovább, és majdnem kitört a világvége... de még egy rendes bunyó sem lett belőle. Aztán a többit már mondtam.
- Hát a szállítmányom... miatta jöttem el egyáltalán idáig. Az a pasas a Rendfenntartók gyöngye - vigyorogtam. - Bár rajta kívül még egy darab másikkal nem találkoztam. Valószínűleg... - ki tudja mi történt még tegnap este.

Azért végre kezdtem felfogni, hogy miről beszél. Tehát elfogták a hajóját és őt meg Collector akarta kicsit "kényeztetni". Mondják, hogy néha elég érdekes elképzelései vannak és senki nem érti, mit is akar valójában, hiszen szokványos módon működik annak a kegyetlen kalóznak agya.
- Hát nem csodálom, hogy nehezen tudtad elviselni. - bólogattam, miközben azért csak húztam egyet a mellém tett üvegből. - És még meg is sebesítetted? Ez igen! - nyögtem fel kicsit elámulva a nő merészségén, hiszen más inkább összetojva könyörgött volna az életéért. - Hallod, te nem vagy semmi! - vigyorogtam rá. - És pont egy rendfenntartó volt a fuvarod? - húztam el a szám. - És ő is megúszta?

A végén csak elfogadta az üveg maradékát. Helyes! Bár tekintve hogy még el sem fintorodott, vagy hasonló, arra engedett következtetni, hogy ivott ennél ő már bőven erősebbet is.
Megvontam a vállamat.
- Ez vagyok én... valószínűleg... nem... biztosan rosszabbul is végződhetett volna. Tudom... - aztán közelebb hajoltam hozzá, de csak azért hogy csöndesen mondhassam. - Láttad volna hogy kuporgott az a rohadék a széke mögött - nyíltak kerekre a szemeim. - De nem tőlem tudod... - még a végén bosszút áll hogy elmondtam, vagy ki tudja. Ezektől a hülyéktől bármi kitelik.
- Áh, rövidebb lett egy karral szegény - legyintettem. - De visszanőtt neki - dőltem közbe megint vissza az ajtókeretnek. Majd matatni kezdtem magam mellett az üveg mellett. Aztán rájöttem, hogy épp az előbb vette el a pasas. Akkor jól van, hagytam is az egészet a fenébe.

Egyre jobban tetszett ez a vagány csaj, akit ugyan most kicsit megviselt a dolog, de azért igen csak férfiasan helyt állt, ha lehet ilyet mondani egy csinos nőstényre.
Vele együtt vigyorogtam, mikor megsúgta, hogy annak a kegyetlen gazembernek is vannak érzései, és tud félni, ha valaki merészen szembe száll vele, habár még ettől sem érezném úgy, hogy örülnék, ha találkoznék a hajójával.
- Ne félj, nem fogom terjeszteni, nem biztos, hogy egy életbiztosítás lenne, hiszen én a fél életemet az űrben töltöm. - biztosítottam, majd a kezébe nyomtam az üveget, mert láttam, hogy szüksége van rá. - MI??? - kaptam vissza rá a fejem. - Visszanőtt? Ezek szerint egy mora rendfenntartót fuvaroztál?
Volt min csodálkoznom, hiszen a mi fajtánk nem igen állt be ilyen melóra, de hát mindig vannak renitensek, ahogy én is. - Úgy tudtam, nem nagyon bírod a fajtámat, mi vitt rá mégis? - kérdeztem kaján mosollyal az arcomon.

Nem akadtam fenn a dolgon, hogy sikerült megtalálni az üveget. Vagyis hát a kezembe nyomták. Arra, hogy miért is nem adja tovább a hallottakat, csak helyeselve bólogatni tudtam. Úgy látszik azért van esze.
- Mi? Pfff... nem dehogy! Asszed hogy én csak így összehaverkodnék egy ilyennel? - mondtam bele sem gondolva, hogy amúgy ő ül itt mellettem és nem más. - A pasast fényes nappal vettem fel a Földön. Valami Extra metamorf a csávó - vontam meg a vállam. - Ma napság nem lehet tudni... legalábbis amit az a kalóz is bemutatott... megfogadja, az ember hogy semmin nem fog meglepődni. Hiszen nekem is van pár trükköm ugye... De aztán az ember mégis mindig meglepődik - sóhajtottam. Eltakartam a szemem a kezemmel, ahogy az ajtókeretnek könyököltem.
- Tudod ha még belegondolok, hogy még egy grimaszra sem tellett tőlem, amikor az a mocskos kalóz, csak úgy elporlasztotta a saját emberét... - túrtam a hajamba. - És még nem is tudom mért. Igazából nem is érdekel...

Bár Lyen egyre jobban az alkohol hatása alá került és láthatóan nehezére esett néha gondolkozni, azért érdekes dolgokat mondott, amit nem ártott jól elraktározni.
Az mondjuk nem volt meglepő, hogy eléggé rühellte a fajtánkat és ezt nem is rejtette véka alá, ami engem nagyon nem zavart, tekintve az előzményeket, de azért nem árt, ha másokkal azért óvatosabban beszélget erről, mert a végén még megjárhatja.
De, hogy egy olyan ...hmm.....metamorffal utazott együtt, aki ráadásul rendfenntartó, aki ugyanúgy regenerálódik, mint egy mora, de bírja a napfényt, az igen-igen érdekes volt. Mint ahogy, az is amit a kalózról megtudott és amit nem árt nekem is megtudni.
- Miért? Mit művelt az a mocskos kalóz? Vagyis mi láttál, mesélj? Nagyon értékes lehet a tudásod, hiszen más nem nagyon szabadult meg tőle. - magyaráztam az érdeklődésemet.

- Nem tudom! Mondtam már! - mondtam egy picit hangosabban a kelleténél. Aztán visszább vettem a hangerőmből és úgy folytattam. - Be vittek minket az ebédlőbe vagy hova - gesztikuláltam lassan a kezemmel, mintha arrébb pakoltam valamit. - Aztán hívatta az egyik tisztjét. Az meg könyörögni kezdett aztán elporladt.
- Általában próbálok figyelni arra amit mások mondanak, mert ha még hülyeséget is mondanak akkor is fontos lehet! De ez már túl sok volt ahhoz, hogy én mindent fel is fogjak, és el is viseljem - bólintottam mint egy magamat megerősítve.
- Az az ember - mutattam nem sokkal később az ujjammal Mathiasra... Ja igen így hívják.. megkérdeztem az orioni hatóságoktól, a múltkori összeszólalkozásunk okán - el akarja játszani hogy mekkora úriember - magyaráztam halkan -, de nem több egy torz vadállatnál - suttogtam. Természetesen a kalózok főnökére gondoltam.

Úgy látszik már sokkal többet nem fogok kihúzni szegény Lyenből, aki láthatóan aléggé összetört a dolog miatta, legalábbis annyira, hogy megivott majdnem teljesen egyedül egy üveg jóféle piát, ami már eléggé hatott is.
Mondjuk az utolsó mondatai eléggé kétértelműek voltak és mivel rám mutogatott közben, akár magamra is vehettem volna, de éltem a gyanúperrel, hogy most nem én voltam a dühe célpontja, hanem a kalózkapitány.
- Oké, rendben, nem nyaggatlak tovább, de azt hiszem nem ártana most a kijózanodás fel kacsintgatni, mert, ha jól látom megérkezett a haderő egyik jeles képviselője. - intek a távolban közeledő egyenruhásra, aki láthatóan keresett valakit. - Azt hiszem nekem is ideje távozni, hogy ne zavarjam a társalgást. - tápászkodtam fel, hiszen semmi kedvem nem volt a katonasággal cseverészni.
- Még valószínűleg összefutunk, ha a sors is úgy akarja. - intettem még utoljára és felmentem a saját hajómra.

//Köszönöm a játékot - élvezetes volt mint mindig //

Kijózanodni??? Ennyire felöntöttem volna a garatra, hogy ezt így mondani kell? Összehúztam a szemöldökömet.
- Hogy mi? - kerekedtek ki a szemeim, és egyből abba az irányba kaptam a fejem, ahova ő nézett. Egy kicsit jobban is a kelleténél, hiszen meg kellett kapaszkodnom az ajtó keretben, hogy esetleg le ne csusszanjak. - A fenébe!
Azzal üggyel bajjal feltápászkodtam és tűztem is befelé a hajóm belsőterébe megkeresni azt a tablettát.
Még gyorsan intettem a mora férfinak aztán már kezdtem is nagy vehemenciával kipakolni a dobozt. Szerencsére megtaláltam amit kerestem. Be is vettem, szerencsére azt már nem pálinkával. De gondolom nagyjából egyre ment volna.
Pár perc múlva már használható is leszek... mondjuk azt nem merném mondani h száz százalékon. Ahhoz még kell egy pici idő. De kellemes nem lesz az biztos.
// Én is köszönöm a játékot //

/Orion-ról//

Mikor már egyrészt el is fáradtunk, másrészt mindent, amit érdemes volt megnézni megnéztünk, visszatértünk az űrhajómba és egy kis étkezés és pihenés után, már ismét útra keltünk, hogy most már az eredeti úti célom félé vegyük az irányt, a Mars felé.

Az úton az Hotep élményeiről beszélgettünk, meg érdekelt, hogy hogyan érezte, érzi magát, mert gondolom azért nem volt könnyű döntés, hogy ennyi idő után elszakadt a Földtől, na meg a rengeteg újdonságot megemészteni sem.
Megérkezve, lerendeztem a dokkolást és lebonyolítottam pár hívást, hiszen itt már dolgoznom is kellett, vagyis meg kellett beszélnem, hogy mikor hozzák az árut, ami be kell pakolni.
Így addig felajánlottam, hogy pihenjen egyet a kabinban, meg a holoneten nézelődjön a városról, mit szeretni igazán megnézni. Aztán, mikor végeztem és tudtam, hogy van, majd egy napom, hogy az üzlettársam megérkezzen, akkor jeleztem, hogy részemről mehetünk várost nézni.
- Na, hová induljunk? Merre kezdjünk?

Azt hiszem volt mit megemésztenem. Jól is esett az a pihenés amit utána tartottunk. El tudtam volna aludni. Kicsit biztosan meglátszott rajtam hogy elfáradtam. Ennek ellenére természetesen nagyon szívesen beszélgettem Matheusszal. Hálás voltam neki igazán.
- Csak próbálom felfogni, mennyire is vagyunk messze a Földtől - jegyeztem meg egyszer. - Itt vagyok, de azt hiszem még nem fogtam fel teljesen.

Talán jobb lett volna ha tájékozódom is ahogy felajánlotta, de igazából a kabinban lévő ágy sokkal szimpatikusabb volt. El feküdtem rajta, és egyből el is aludtam kicsit. Legalábbis addig, amíg Matheus befejezte azt amit akart és be nem jött.
- Ó, sajnálom - keltem fel még kicsit fáradtan. - Lehet rád kell hagyatkoznom. Úgy is te ismered a környéket - dörgöltem meg kicsit a szemem. - Nekem az is elég élmény ha kicsit körbejárunk a jobb környékeken, de be is mehetünk valahova, ha úgy gondolod, és ismersz valami jó helyet.

Igazán megértettem Hotep vívódását, bár nekem ez csak egy volt a szokásos útjaim között és már nem nagyon hozott sok változatosságot. Most azonban a lány ittléte kicsit felkavarta az állóvizet és úgy éreztem magam, mint aki a gyerekének karácsonyi ajándékot tesz a fa alá és most izgatottan várja a hatást. Jó volt látni, hogy valakinek ez még milyen élményt okoz.
- Messze vagyunk, de hát ezzel a hajóval csak egy ugrásra. – legyintettem a szavaira mosolyogva. – De most az a lényeg, hogy megtapasztald, milyen is az élet a Földön kívül, nem igaz? – de aztán persze hagytam pihenni, hiszen nagyon is kimerítő lehetett neki ez az egész, mind szellemileg, mind fizikailag.
Dolgom végeztével aztán, mikor természetesen, ha nem kéri sem engedtem volna el egyedül, ebben a városban nem, erősen elgondolkoztam, hogy vajon hová is vinném.
- Először járjuk végig itt a főteret és a boltokkal teli utcákat és itt élvezheted a napfényt is, majd aztán, ha már elfáradtál, beülhetünk egy jobb helyre is meginni valamit, vagy bekapni pár falatot. – javasoltam egy pár perc után.
Ha Hotep belemegy, akkor indulhatunk is.

Valahol azért megnyugtatott, hogy amilyen könnyen idejutottam Matheus segítségével, olyan könnyen vissza is tud juttatni a Földre. Lassan feltápászkodtam az ágyról és próbáltam ez után a rövid pihenő után ismét felébredni.
- Ez jól hangzik - feleltem, és ráérősen felálltam.
Ahogy elindultunk kifelé ismét Matheus karjába kapaszkodtam, bár most nem annyira görcsösen, és csak az egyik kezemmel. Csak úgy, hogy tudjam hogy ott van, és mert mért ne.
Amint kiléptem viszont a hajóból egyből meg is torpantam. Pislogni és hunyorogni kezdtem. Nem mintha igazán zavaró lett volna a fény, mégis teljesen szokatlan volt. A bőrömön éreztem a meleget, és miután kicsit összeszedtem a bátorságomat, az égre is felnéztem. Bár ismét hunyorogva.
- Ez... igazából nem tudom mit mondjak - néztem vissza a férfire.

Mikor a felvetett útvonal javaslatomra beleegyezően reagált, és ismét belém karolt, ahogy már az Orionon is tette, és ami engem valahogy egy kissé a védelmezőjévé is avanzsált, elmosolyodtam és a kijárat felé indultam.
Sejtettem, hogy nagy élmény lesz neki kilépni a fénybe, hiszen ezt nem lehet elmondani, erre nem igazán lehet felkészülni, amikor az ember, egy mora, ezt először teszi meg.
Tudom, hogy amilyen félelmetes, legalább olyan gyönyörű és felemelő is egyben, főleg, ha még egy olyan vallási közösséghez tartozik, aki a napot imádja.
Így természetesen nem lepett meg, amikor kiérve a hajóról, hirtelen megállt és el kellett telnie jó pár percnek mire összeszedte magát annyira, hogy fel merjen nézni az égre és meg tudjon szólalni.
- Tudom! – néztem rá megértően. – Tudom, hogy nem lehet szavakba önteni, mikor egy magunkfajta a fénybe léphet. – bólintottam most teljesen komolyan. – De élvezd, hiszen ezért jöttünk ide. Akár egész nap sétálhatsz alatta. Szerintem nagyon fogod élvezni. Ez után azonban már nem biztos, hogy az ember vissza kívánkozik a sötétségbe. – figyelmeztetem lágyan, hiszen ez az igazság.

Csak álltam ott egy darabig, élvezve a meleget, ahogy közvetlenül a bőrömhöz ér. Valamiért volt egy pillanat amikor be is csuktam a szemem.
Aztán Matheusra néztem, és figyelmeztetően felemeltem az ujjam.
- Maga csak ne próbáljon meg ilyesmikre csábítani uram! - mondtam komolyan, aztán viszont elmosolyodtam.
- Csak adj még egy kis időt, és tovább mehetünk rendben?
Valahol kicsit olyan volt, mint mikor egy gyerek új játékot kap. Azonban nem tehettem róla, valahol mégis úgy éreztem, hogy ez az egész illúzió. Talán ezért is nem tudtam komolyan venni azt a gondolatot, hogy ne akarjak visszamenni a Földre. Mondjuk talán, azt lehet nem bántam volna, ha majd a jövőben ismét eljöhettem volna így Matheusszal egy-egy rövid túrára.
Ennek ellenére táncolni tudtam volna, ugrálni, mindenféle olyan korlátoktól mentesen élvezni az egészet, hogy mit gondolnak majd rólam a többiek, az idegenek. Viszont jó pár perc múlva sem voltam benne biztos, hogy készen állok arra, hogy Matheusnak azt mondhatom mehetünk.
- Na jó - mondtam végül, és egy hatalmasat sóhajtottam. - Mehetünk.

Csak csendben álldogáltam Hotep mellett és vártam, hogy elteljen a szabadság élményével és ezt nem akartam számára megkurtítani semmiképpen, így aztán csak nevetve bólintottam a szavaira.
- Nem én csábítalak, hanem ez. – mutatok fel az égre. – És csak nyugodtan élvezd a dolgot, nem sietünk sehová. – nyugtattam meg.
Közben azon gondolkoztam, hogy merre induljunk, és mikor kissé bizonytalanul de az indulás mellett döntött a még mindig kicsit kába lány, akkor inkább a város olyan helyei felé irányítottam a lépteinket, ahol nagyobb terek, sétányok és parkok vannak, hogy továbbra is tudja élvezni a nap sugarait.
- Szólj ha elfáradtál, vagy leülnél, vagy megéheznél azért. – kötöttem a lelkére, nehogy még erről is elfeledkezzen.
Ha aztán egy kis időre eltelítődött, akkor beülök vele a Breuddwydion-ba, mert ott legalább van esély, hogy a desszert ne valami rablás, vagy lövöldözés legyen.