Űrkikötő

- A pusztákon minden állatnak nagy fogai vannak, vagy tüskéi, esetleg mérgező, vagy mind három egyszerre. Legfőképpen pedig nem ártalmatlanok - néztem ismét az állatra kedvesen. - Még a házi állatok sem. Sőt legtöbbször azért tartják őket. Talán mondható, hogy az életem nagyját eddig ott töltöttem. - Egy pillanatra eltekintettem a férfiról, és egy kis szomorúság látszott a szememben. Az otthonom jutott eszembe. Amíg ez a szó még egyetlen helyet jelentett.
- Már megbocsáss, hogy ezt mondom, de nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy te... számomra kicsit olyan vagy mintha másik világból jöttél volna... mármint... persze, mire való az űr hajó, ezt még én is tudom. Őszintén, ritkán járok be ilyen városokba mint ez, és a maga nemében, most járok először pontosan ilyenben. Az hogy ilyen otromba módon betolakodtam ide hozzád, is részben ennek tudható be. Számomra az űrhajók, és minden ami egy ilyen kikötőben található annyira más... önmagában egy más világ.
- Van... sajnos van, és olyan messze sem muszáj menni innen ahhoz hogy megláthasd.
- Igazából... ha már vagy ilyen kedves, hogy megkínálj, ekkor mindegy csak ehető legyen - néztem rá bocsánat kérő szemekkel. - Sosem voltam túl válogatós, sőt nem is igazán engedhetem meg.

Míg a válaszára vártam és hallgatta a magyarázkodását, hogy honnan jött és miért is ilyen elveszett ebben a környezetben, egyre jobban leesett az állam.
Fogalmam sem volt, hogy vannak még embe....morák, akik úgy élnek, olyan elzárva valahol, valami isten háta mögötti helyen, hogy ismeretlen legyen nekik egy űrhajó, vagy egy város.
Amit a pusztai állatokról mondott az is érdekes volt, de mondjuk, ha belegondoltam a marsi Romvárosban tett kirándulásomról, ahol megismertem Ginát, hát azért megértettem belőle valamit.
- Hát, ha neked az furcsa, ahogy én, vagy, ahogy itt mi élünk, akkor elhiheted, hogy most én hogyan érzek veled szemben. - néztem felszaladt szemöldökkel a lányra. - Álmomban nem gondoltam, hogy van valaki, akinek ez nem természetes..
Arra, hogy bármit megeszik, csak étel legyem, csak egy nagyot sóhajtottam, de volt már annyi tapasztalatom éhes emberekkel, hogy most hirtelen ne akarjam elhalmozni minden jóval, majd fokozatosan.
- Akkor adok neked egy kis húslevest és valami könnyű tészta félét, aztán, ha más elverted a nagyja éhségedet, jöhet egy kis desszert. - adtam meg az utasítást a gépnek, majd mikor készen volt, a lány elé toltam a gőzölgő kaját.

- Nem azt mondanám hogy semmit nem tudok róluk... csak... akkor is olyan furák! - nevettem, tekintve hogy most épp egynek a közepében ücsörögtem.
- Vannak jobb és rosszabb területek. Bár igaz gondolom attól függ mihez képest. A kolostorban ahol felnőttem - fogtam rá önkénytelenül is a nyakamban függő nagy nap medálra - meg volt mindenünk, de valószínűleg technikailag közel nem állt a hajódhoz például.
- Köszönöm - néztem hálásan a férfire. Aztán annak ellenére hogy már eléggé éhes voltam, viszonylag lassan és kulturáltan álltam neki az evésnek.
- Be kell valljam - tartottam egy kis szünetet két kanál között - régen volt ilyen kedves társaságom. Lehet, hogy azért mert keveset járok be a nagyvárosokba, nem tudom.
- Viszont... - néztem rá ismét elgondolkozva, hogy megmerjem-e egyáltalán kérdezni. - Mesélnél a Földön kívüli morákról? Úgy érzem igazán keveset tudok róluk. Nem mintha valamikor is el akarnám hagyni a Földet, de tekintve hogy város és város között is mekkora lehet itt a különbség... csak kíváncsi vagyok.

- Kolostorban nőtt fel? – kérdeztem rá, hiszen egyre érdekesebbnek tűnt ez a lány, akinek csak most tűnt fel a nyakában lógó napmedál, ahogy azt a kezébe fogta, mint egy védelmezőként.
- És, hogy került egy mora a Földre, egy napot imádó kolostorba? - kíváncsiskodok tovább, hiszen már csak a történet is érdekes lehet.
A kérdésére nevetve megrázom a fejem, hiszen ritkán bókolnak a fajtámnak ilyenekkel.
- Ez igazán kedves tőled Hotep, de a látszat néha csal. – nézek rá továbbra is vidáman. – Nem vagyok olyan jó ember, de azért egy utolsó gazember sem, akinek nem jut egy tál étel egy fajtájabélinek.
Aztán elkomorodok, ahogy a többiekre kérdez rá, hiszen nem azért tartom távol magam a többiektől és főleg Amets királynőtől, mert nagyon azonosulnék a nézeteikkel.
- Hát azt gondolom tudod, hogy a legtöbben a Holdon élnek, ott van a királynő, Amets rezidenciája is, meg a sleppjéé, és ott mivel kupola véd a káros napsugárzástól, fényes nappal is szabadon járhatunk. De ez hála az égnek nem csak ott van, hanem a Marson is, így ott is van belőlünk jócskán már. És, hát a királynő….hmm, hát neki eléggé markáns elképzelései vannak a fajok közötti kapcsolattartásról. – fejezem be diplomatikusan.

- Igen. Az Éltető Fény rendjének Házában. És legnagyobb valószínűséggel itt születettem. Valaki pedig lerakott a kolostor ajtajában. Ott nőttem fel, a többi árva, vagy más miatt odakerült gyerekkel. Sajnálatos módon... én vagyok az utolsó papnő a rendemből - csendesedtem el egy pillanatra. Nem most történt, az ilyenről viszont lehet sosem lesz kellemes beszélni.
- Nos ezt valahol szomorúan hallom, másrészről... nekem úgy tűnik még van remény - mosolyodtam el szolidan.
- Hmmm... - támasztottam meg a fejem egy pillanatra, ahogy elgondolkoztam a szavain. - Hogy őszinte legyek, nem vagyok jártas az efféle... politikában. De igaz, nem voltak túl nagy reményeim sem ezzel kapcsolatban. Tudod van amikor sodor a szél információkat, és ha legtöbbjük nem is hiteles... szeretek távol maradni a ,,nagyok" vitájától.
Nekem nagyon úgy tűnt, hogy nincsen helyem egy olyan világban, ami az űrön túl vár, főleg ami a saját fajomat illeti. Lehet semmi jó nem származna belőle, ha a mostani próbálkozásaimon kívül még jobban keresném a társaságukat.

Láttam, hogy ez a téma elég rosszul érinti és, bár még nem derült ki számomra, hogy miért ő az utolsó, legfeljebb arra gondoltam, hogy mora létére túlélte a többieket, hiszen valószínű, hogy nem sok más hasonló lett volna a soraikban. Már ez is csoda, hogy egy magam féle egy ilyen kolostorban kap menedéket, vagy, hogy befogadják.
- És mi történt? Miért te vagy az utolsó? Talán feloszlatták a rendet? – kérdeztem meg azért udvariasságból is, bá nem tudtam fog-e egyáltalán válaszolni.
- Hát ebben a politikában én sem vagyok jártas, és őszintén szólva nem is akarom beleártani magam, de a királynő minden morától elvárja, hogy hűséges és engedelmes alattvalója legyen. – vágtam egy grimaszt. – De azt hiszem nálam rossz lóra tette. Nem vagyok az a behódolós alkat, én a magam útját járom. És neked is csak azt tudom tanácsolni, ha eddig meg voltál nélküle, akkor jobb ha így is marad. – mosolyogtam az eszegető lányra.

Úgy néztem fel Matheusra, mint ahogy valószínűleg az engem felnevelő női szerzetesek néztek ránk gyerekként. Türelmesen, és megértően, mégis tudva hogy komoly témáról van szó.
- A rendházat felégették, aki rajtam kívül nem volt halott az eltűnt - feleltem a kérdésére. - Így eljöttem. Ezért lettem vándor. Éreztem már úgy, hogy a házzal a rend álmai is elégtek, de ezen túl tettem magam. Hiszen én itt vagyok... még. És néha esélyem is adódik tenni valamit. De vannak dolgok amiket nem lehet erőltetni. Vagy ha mégis, az nem az én... műfajom.
Egy kicsit ismét elmosolyodtam a következő szavaira, bár ez inkább volt kedves kifejezés.
- Mondtam, hogy van még benned remény... Néha nem tudok másra gondolni, mint hogy én is valami hasonló okból kerülhettem arra a küszöbre az nap este. És így az elmondásod alapján magamnak nem túl sok jót jósolnék, ha bekerülnék ebbe a rendszerbe - tettem a szám elé elgondolkodva az ujjam.- Az igazság nem érhető el erőszakkal, csak megértéssel, és azok között akik nem is keresik semmi keresni valóm nincs.

Láttam a szemén, hogy micsoda türelem van benne azok iránt, akik nem értik őt meg, hiszen biztos nem én voltam az egyetlen, aki feltette már neki a kérdést.
- Nagyon más elveket vallasz, mint a fajunk legtöbb képviselője, az élen Amets-el, és azt hiszem a türelem sem jellemző ránk annyira, mint rád. Gondolom ez a neveltetésednek köszönhető, de minden esetre érdekes, hogy ilyenre is képesek vagyunk ezek szerint. – mondom neki kissé szkeptikusan. – Egyébként mit képviselt a rendházad, milyen vallás hívei voltak? Úgy gondolom nagyon liberálisakat, legalábbis a szavaidból erre következtetek. – nézek rá kérdőn.
- Nem! Tényleg nem hiszem, hogy jó lenne neked abban a közösségben, amiben a legtöbb mora él, bár ők nem ennyire …..jószívűek. De, ha meg akarod esetleg nézni, hol él a legtöbb fajtársad szívesen elfuvarozlak, aztán ha akarod vissza is hozlak. – ajánlottam fel, valami hirtelen ötlettől vezérelve, hiszen az időmbe belefér, és még szórakoztatna is az úton. Biztos tudna új dolgokat mesélni.

Általában nem prédikálok, ha valakit nem érdekel. De most úgy tűnt hogy őt érdekli, és ő maga kérdezte.
- Az én rendem, alapvetően a nap isten követői voltak. Alapvető tétel, hogy a nap nélkül nincsen élet. Persze ez még igaz sok minden másra, a vízre, a földre... A világba ahova már te tartozol, talán ez úgy tűnhet hogy nem igaz, és sok helyen ki kerülheted ennek az igazságait, de ez ott ahol emberek élnek a Földön, még sok helyütt igen is nagy igazság. Ami pedig a többit illeti, inkább talán maga az álom volt az ami az egészben fontos volt. Egy világ háborúk és csatározások nélkül, és hogy minden élet értékes. A béke nem érhető el háborúval igazán, csak megértéssel, és hajlandósággal arra, hogy megértsünk dolgokat. Mielőtt bármit is mondanál, tudom hogy ez egy szép álom, és az első akadálya ott van, hogy van aki nem is akarja hogy a harcoknak vége legyen. Ezt mindig észben kellett tartanunk.
- Valójában ezért is fogadtak be akkor, és én voltam az, akit, habár nem érhetett napfény, vigyáztam azokra akik eltévedtek a sötétben.
Annak az említésére, hogy elhagyjam a bolygót, kissé megrémültem.
- Nem... nem tudom. Láttam azokat akik itt élnek, és azt hiszem el tudom képzelni anélkül is. Talán, egyszer, egy más helyet szívesen megnéznék, ami legfőképp nem csak a mi fajtánk otthona - reménykedtem abban, hogy az ilyesmi ott legalább mérsékeltebb. - De azt hiszem... hogy őszinte legyek, valószínűleg magától az úttól is félek. Nézz rám. Úgy beszélsz mint akinek teljesen hétköznapi, hogy nappal is a felszínen jár, én meg még a napot sem láttam egyszer sem.
Nem éreztem magamat készen arra, hogy elhagyjam a bolygót, vagy bármi ehhez hasonló. Mi több természet ellenesnek tűnt.

Miközben Hotep most már kicsit elverve az éhségét belekezdett, hogy elmesélje mit is képviselt a rendház, amiben felnevelkedett, én kényelmesen hátra dőltem a székemben és úgy hallgattam.
Tényleg nem lehetett csodálkozni a lány szívélyes és türelmet sugárzó magatartásán, ha ebben nőtt fel, bár én is, ahogy gondolom nagyon sokan mások is erősen kételkedtem, hogy ez átlépi az álom szintjét. Még szerencse, hogy nem valami fanatikussal találkoztam, hanem azért ő is tisztában van azzal, hogy ez mennyire reális. Bár azért az elkötelezettségéért és a hosszú évek után is rendületlenül fennmaradó hitéért tiszteltem.
- Biztosan igen érdekes életed lehetett egy ilyen közösségben, ahol neked fordított volt a élettani ciklusod. – bólintottam, mikor befejezte. – De, ezek szerint megtaláltad ott a helyed ennek ellenére is.
Láttam rajta, hogy mennyire megrémíti a felajánlásom, ezért igyekeztem megnyugtatni hamar.
- Ezt csak egy lehetőség Hotep. Jövök én erre elég sűrűn, így bár mikor élhetsz vele, ha meggondolod magad. – mosolyogtam rá. – Azért gondold meg, a Marson, vagy a Holdon láthatnád azt az éltető napfényt, melyet szimbólumként hordasz rendházad emlékére. – mutattam rá a medálra a nyakában.

- Talán épp ez volt a lényeg Matheus, csináltak helyet maguk között nekem. Mint ahogy bármelyik másik gyermeknek aki a segítségükre szorult. És annak ellenére, ahogy mondott fordítottan éltem mint ők, sosem voltam egyedül. - Egy pillanatra ismét elcsendesedtem, és szomorúság költözött a szemembe. - Ma napság viszont... néha másom sincsen csak a magány - folytattam csendesebben.
- Valahol igazad van. Bár nem tudok másra gondolni, hogy úgy sem más a látványa mint egy illúzió... - kicsit elmosolyodtam. - Mondjuk mi nem az...
- De tudod - néztem végig rajta ezúttal tüzetesebben -, valahol te is egy vándornak tűnsz. Még ha talán nem is a saját lábadon... Nem akarok faggatózni, és ha valami olyasmit kérdeznék amire nem szívesen válaszolsz, akkor nem kell. De ha mást nem, mesélj kérlek - néztem rá érdeklő szemekkel, amiben talán valahol egyfajta gyermeki kíváncsiság csillogott. - Bármiről, ahol jártál, miben más, hogy néz ki. Valamiben csak különböznie kell!

Sajnáltam a lány, hogy ennyire magányosan kell élnie az életét, de az ő finom kis lelkivilágával, talán nem is lenne jó, ha szembesülne a világ keserű valóságával, még ha ez most nem is tűnik olyan vonzó lehetőségnek.
- Hát, a mai világban kevés ember mondhatja el magáról, hogy magányos, még mi űrjárók sem, mert mindenki védekezik ellen valahogy, mint én Lórival. – mutatok nevetve a most elcsendesedett papagájra.
- Szerintem elképzelni el lehet a napfényt, de az soha nem az igazi, azt ltni kell. – ingatom meg a fejem, mert ez tényleg igaz. Egy mora sosem képzelheti el teljes valójában, amíg nem látja.
Mikor azt mondja, hogy én is egy fajta vándor vagyok, valahol igazat kell adnom neki, hiszen tényleg az utakat járom, csak ezt nem lábbal taposom. Aztán arra a felvetésre, hogy meséljek kicsit meghökkenve nézek rá.
- Meséljek? Hát…..nem vagyok jó előadó. – mentegetőzök, de aztán belekezdek. – Hát a Holdon egy kupola védi a morákat a káros sugaraktól, ahogy a Marson is. De a hold teljes egészében rendezett és Amets irányítása alatt áll,. A Mars kész káosz, ott aztán van mindenféle náció és mondhatom, hogy inkább hasonlít egy alvilági kocsmára, mint egy rendezett kupolavárosra. Az Orion meg a telepatáké és mint minden mesterséges dolog, hideg és a végtelenségig megtervezett.
-

Ahogy ismét az állatot említette, én is oda pillantottam, arra az okos kifejezéssel figyelő fejére.
- Nos... én nem mertem hasonlóval próbálkozni. Talán nem is értek annyira az állatokhoz, legalábbis amiket én ismertem eddig, és ne mis mertem ilyen felelősséget felvállalni. De neked biztosan könnyebb, én lehet nem mindig tudnám etetni.
- Elképzelni... - mosolyodtam el egy kicsit gunyorosan. - Végül valahol igazad is van, ha belegondolok. Hiszen akár a Föld légkörét is nézhetnénk egy kupolának, ami minket viszont nem véd meg eléggé...
Amíg átvette a szót, gyorsan befejeztem még az étel maradékát amit kaptam.
Ahogy a beszámolója végére ért teljesen megborzongtam. Ahogy az Oriont említette csak pár szóval.
- Nahát! Még elképzelni sem tudom... az Orionon milyen lehet élni. Vagy egyáltalán csak ott tölteni egy kis időt. Te már voltál ott akkor. Nem érezted magad bezárva? - bár hirtelen belegondolva, ha a hajóját is bevesszük a képbe... mondjuk azon nem tudom mennyi időt tölt. - De olyan területet mint amilyennek a Marsot mondod láttam már eleget... legalábbis hasonlót itt a Földön. De lehet csak az én fantáziám nem képes jobb képet adni róla, mert hasonlóhoz még nem volt szerencsém.

- Igen, én voltam már mindegyiken, az Orionon is, bár ott én sem szívesen időzök, de van aki szeret ott élni. – vonom meg a vállam. – Tulajdonképpen ki mit szokott meg, ez a lényeg. Ahogy te sem tudod elképzelni, hogy máshogy, máshol élj, így van ezzel más is. Én sem tudnám elképzelni, hogy nem ebben a vén csotrogányban szeljem az űrt és jóformán minden nap máshol ébredjek. – nézek rá komolyan.
Láttam, hogy befejezte az étkezést és mivel szép lassan fogyasztotta el miközben egy jót beszélgettünk is, így megérdemel egy kis nasit is.
- Mit ennél még? Fagylaltot vagy süteményt, esetleg gyümölcsöt?
Bár manapság a természetes gyümölcs ritka volt, mert kevés terület állt rendelkezésre, hogy termeljenek, azért nem hiába csempész az emberfia, nekem mindig akadt egy-két ládával, hiszen cserealapnak sem rossz olykor. Így aztán kérdőn néztem Hotepra, hogy melyiket is választja.

Nagyot sóhajtottam, és a térdemre könyökölve megtámasztottam a fejem.
- De ez olyan... Komolyan... - mosolyogtam meg a saját butaságom, és kicsit megráztam a fejem. - A saját hibáimra hívod fel a figyelmem, pedig talán nem is szándékosan. Ahhoz hogy megértsünk dolgokat olykor látni kell, sőt! Persze vannak dolgok amiket talán nem érdemes. Mégis kezdem magam úgy érezni mint egy gyerek, aki fél ellépni a felnőttől aki vigyázott rá. - Egy kis ideig elmerengtem a gondolataimban. Talán igazam is volt, lehet most tényleg ilyen voltam.
Újból elnevettem magam.
- Micsoda döntés! Ha rajtam múlna talán mindháromból egyszerre kérnék, és lehet jól meg is bánnám!
Igen tényleg úgy éreztem magam kicsit, mint gyerekként. Még a sütemény is eszembe jutott, amit az egyik nővér sütött mindig. Persze megtanította másnak is, de mindig övé volt a legfinomabb.

Elmosolyodtam a szavaira, hiszen bár nem ez volt a szándékom, de úgy látszik rátapintottam a lényegre és rámutattam valamire, ami még előtte sem volt világos eddig.
- Hát, ha valaki sokáig él elzárva a külvilágtól, mint te, akkor ezen én nem csodálkoznék annyira. Talán előbb-utóbb mégis érdemes lenne legalább megtapasztalni belőle valamit, hogy ne érjen semmi váratlanul.
A desszert választás problémájára én is elnevettem magam, annyira tanácstalan és egyben gyerekesen felragyogó képet vágott.
- Én nem sajnálom tőled egyiket sem, akár mindhármat oda adom neked, de én is úgy vélem, hogy talán jobb lenne egyszerre egyet választani, aztán, ha még beléd fér jöhet a következő.
Akkor másként kérdezem? Melyiket szeretnéd elsőnek? Vagy döntsön helyetted Lóri? – bökök a most már élénken figyelő madárra.

A gyermeteg félelmeim helyét lassan gyermeki kíváncsiság vette át.
- Elzárva? Bár igaz nézőpont kérdése. Ha a csak a Földet járni elzártság a többi világtól... Jajj, Matheus ez nem ér! A végén még elcsábulok, hogy megnézzem veled mi van a Földön kívül! Nekem minden este ugyan olyan, mit számítana már hogy ma vagy holnap, vagy azután.
Elgondolkoztam a dolgon. Sőt igen nagy dilemmát jelentett számomra, és komolyan mérlegeltem a helyzetet. Azonban akár hogy is döntök, nagyon jól esett a kedvessége, és hogy csak így megadná amit kérek.
A madárra néztem, és újból elmosolyodtam.
- Nos, ez igen nehéz helyzet... És Lóri biztos jó tanácsa adó... De azt hiszem akkor egy kis fagylaltot kérnék gyümölccsel.

Bár nem állt szándékomban rábeszélni semmire, azért csak elértem a szavaimmal és a más bolygókról szóló mesémmel, hogy az ismeretlentől való félelmet a kalandvágy és a megismerés vágya vegye át.
Mivel egyelőre továbbra is tanácstalankodott, már ott tartottam, hogy a játék kedvéért tényleg megkérdezem Lórit, de sajnos nagyon is tisztában voltam a gyümölcsmániás papagájom válaszával. Így persze megkönnyítette a helyzetet, hogy végül Hotep döntött. Megnyomtam az ételkiadón a megfelelő gombokat, majd pár másodpercnyi várakozás után kivehettem a nagy kehelyben érkező fagylaltot, melynek tetején jó pár fajta gyümölcs díszelgett.
- Tessék, csak aztán vigyázz a pockodra. – tettem a lány elé egy kanál kíséretében.
- És mint mondtam, bármikor meggondolhatod magad az utazással kapcsolatban, akár most, akár később, csak keress meg, ha itt vagyok.

- Köszönöm - pillantottam rá kedvesen. Egy darabig még megcsodáltam az elém rakott édességet. Aztán kezembe vettem a kanalat. - Megpróbálok, ígérem. Én sem akarnám elrontani egy hasfájással az estét.
- Tudom... mondtad, csak.. Az éltetem felét már majdnem leéltem, én sem leszek fiatalabb - sóhajtottam. - Jó valószínűleg nem fogok úgy megöregedni... És nem tudom meddig maradok ebben a városban, vagy mikor jövök vissza.
- Szóóóval... ha megkérnélek, hogy mondjuk vigyél el egy kicsit az Orionra, csak úgy megtennéd? - kérdeztem érdeklődve két falat között egy nagyobb szünetet tartva. Olyan hihetetlennek tűnt még elképzelni is.

Ismét leültem vele szemben, hogy megvárjam míg megeszi az édességet is, aztán viszont felkaptam a fejem, mikor azt mondta, hogy az élete felét már leélte.
- De, hát miért korlátozod magad azzal, hogy behatárolod az életed hosszát? - nézek rá csodálkozva. - Hiszen lehetőséged van a korlátlan éltre.
Bár nem mondta, ha valaki így tudja, hogy mennyi ideje van még, az azt is elhatározta, hogy nem él a fajtája adottságával. - Persze, nem mondom, hogy az előtted lévő 200 év, annyira rövid lenne, de hát miért kaptad volna az adottságaidat, ha nem használod ki? -néztem rá kérdőn. - Ez is valahol a Teremtó adománya, akárminek hívjuk is. - vetettem fel.
Arra a kérdésére, hogy elszállítanám-e az Orionra egy kis gondolkozás után rábólintottam.
- Igen, elvinnélek. De, tudod, azért én a szállításból élek és most a Marsra kell mennem, így megállhatunk útközben az Orionon, de aztán velem kéne jönnöd a Marsra is egy rövid lepakolás erejéig, aztán tudnálak visszahozni. Persze csak, ha még vissza akarsz majd jönni.

Letettem a kanalat egy kicsit, és ismét kedvesen tekintettem rá.
- Ez tényleg ekkora talány számodra? - tartottam egy kis szüntetett, majd folytattam. - Tudom, hogy a mi fajtánk igen hosszú életfonallal rendelkezhet. És talán igazad van, lehet valamiért kaptuk ezt az adottságot. Azonban van aki hajlandó ezért az árat megfizetni, én nem - a hangomban nem utált semmi arra, hogy bárkit is megítélnék ebben a témában, válasszon akárhogy. Egyszerűen az én álláspontomat ismertettem. - És ahogy mondtad, valószínűleg még így is valamennyivel többet élek meg mint a többiek...
- Ez kedves tőled - sóhajtottam. - Valahol a feltételezés is, hogy talán nem akarnék visszajönni, de én ennek kevés esélyét látom - mosolyodtam el ismét. Magamat pedig próbáltam lecsillapítani odabent. Úgy tűnt makacs voltam magammal szemben, de csak ha még valami el nem tántorít mégis, eldöntöttem, hogy élek az alkalommal.

Nem lepődtem meg a hozzáállásán, hiszen nem ő az egyetlen, aki így gondolkozik, bár azért a többség nem. Viszont vannak akik vallási okokból, vannak, akik erkölcsi alapon és vannak akik életuntságból, vagy mert már nem találják a helyüket döntenek, hogy csak a nekünk alapból megadott 400 évet élik meg. Ezzel nekem sosem volt problémám, míg engem sem piszkáltak ezért, hogy én miért élek másként.
Így hát most sem problémáztam azon, hogy ő miért választotta ezt az utat, hiszen nem rótta fel nekem az ellenkezőjét.
- Ezt majd döntsd el akkor, ha már megtapasztaltad, milyen a napfényben járni. – nevettem fel vidáman, hiszen nem is olyam rossz dolog, ha az úton az ember nem csak a madarával meg a hajójával cseverészik. – De, egyébként nagyon szívesen, hiszen ez nem tart nekem semmiből, mint mondtam, úgy is útra kell kelnem és legalább segítek egy csinos mora hölgyön n is.

Napfényben járni... valahogy mégis olyan érzésem volt ezzel kapcsolatban, hogy ott nem lehet az igazi. Ha itt a Földön kimehetnék egyszer a napfénybe anélkül, hogy meghalnék, az lenne az igazi! Bár ha csak egyszer... lehet gyötörne az emléke.
A bókjára elmosolyodtam. És még hogy nem jó társaság! Rendben, lehet félre értett akkor, sőt, inkább mint jellem írta le magát. De százszor jobb társaság volt mint a többi mora akivel itt a Földön találkoztam.
- Csak aztán ne hogy féltékeny legyen az állandó útitársad! Szépen néznénk ki, ha utána én itt hagynálak, ő meg tovább duzzogna...
- És mondd csak, mindig ilyen segítő kész vagy a ,,segítségre szoruló" csinos hölgyekkel? - cukkoltam. Majd mint aki teljesen ártatlan ismét neki láttam a desszertem csipegetésének.

A szavaira a fejét ide-oda forgató Lórira néztem, majd mosolyogva intettem.
- Ááá! Nem hiszem! Őt egy kis gyümölcs darabbal ki tudom engesztelni, meg különben is, ki mer ujjat húzni egy űrhajóskapitánnyal az űrben? – vettem komolyra és zordra a figurát. – Tudod te milyen hideg van odakinn? – mutattam felfelé, de aztán persze nem álltam meg és elnevettem magam, mielőtt még komolyan elhiszi, amit mondok.
- Általában nem sétálnak be maguktól a hajómra, ilyen elveszett csinos hölgyek, és akiket meg ismerek azoknak saját hajója van, így nincs sokszor alkalmam gyakorolni e nemes tettet. – ráztam meg a fejem. – Meg persze azért én sem vagyok az a jótét lélek, mint ahogy azt már említettem, bár nem is vagyok egy emberevő szörnyeteg, mint ahogy a morákat elképzelik. – néztem közben a kijelzőre, mert hiszen a parkolási időm lassan leketyegett és aztán el kell hagynom a dokkot, vagy újabb kemény helypénzt kell fizetnem, amit nem szerettem volna.
- Lassan viszont indulnom kell majd, így el kell határoznod magad kislány. – néztem Hotepra kérdőn.

Mosolyogva hallgattam, elképzelve a képet.
- Biztos vagyok benne, hogy kevesen mernék - helyeseltem.
- Tudod, annyiszor hajtogatod ezt, még valaki azt hinné magadat akarod meggyőzni. De igazából, értékelem az őszinteségedet.
- Ebben viszont teljesen igazad van. Teljes mértékben az én hibám hogy ilyen rátarti módon betolakodtam, rabolom az idejét és még a desszertet is megettem. Bocsásson meg jó Uram - piszkáltam még egy kicsit, bár igaz az első fele az egésznek igaz volt.
Összetettem a kezeimet, és megtámasztottam a fejem. Egy pillanatra még csendben elgondolkodtam. Majd ismét felnéztem.
- Nos akkor... ahogy mondtam; ha megígéred hogy a végén visszahozol az ég óvjon, de veled megyek erre a kis útra - mondtam ki végül a végső elhatározásomat.