Sikátorok

- Egyszer majd rá foglak döbbenteni arra, hogy most nagy bolondságot mondtál - vigyorogtam kihívóan.
...
Én és a nagy szám, már megint elszóltam magam. Láttam Mira ijedt tekintetét, hiába sütötte le a szemeit a gép látszat átnézéséhez. Miért nem tudom koordinálni magam, ha mellette vagyok? Miért nem. Mindig oda tudok figyelni a tetteimre, a szavaimra, sosem megyek fejjel a falnak. De most valahogy nem tudtam magam visszafogni... most? Az elmúlt fél napban majdnem, leszámítva az alvóidőt. Valami ébredezett bennem és... nem tudtam eldönteni, hogy ez most előnyös lesz-e, vagy hátrányos. Erre csak az idő adhat választ. Megpróbáltam mosolyogni a vizes megjegyzésén, mert hát tényleg bájos volt víztől tapadó hajjal, de elég gyatrán sikerült, szinte láttam magam. Jobbnak láttam hát, ha inkább elfordulok és meg se állok az ajtófélfáig, melyet utána megtámasztok a hátammal. Ám míg elfordulok, sóhajtok egyet... és talán Mira kihallja belőle a ki nem mondott szavakat.
,,Bocsánat, Mira." - nem akartam megijeszteni már megint... de a jelek szerint sikerült.
Mindenesetre, mivel Mira nem volt plázacica, hamar elkészült. Amikor jelezte, hogy készen van, én csak a hátamra kanyarítottam a táskámat és kisétáltam a szobájából, így nem láttam, hogy mit csinál az ággyal. A zár hamarosan csattant, mi pedig elindultunk visszafelé. Igaz, Mira idővel eltűnt mellőlem, mert megtorpant én meg ezt nem vettem észre időben, így csak a tettei végét kaptam el visszafordulva. Már mentünk lefelé a lépcsőn, amikor újabb gonoszkodós hagyta el az ajkait... részemről meg ment a kontra.
- Miért nem örökíted meg a reakcióját? - vigyorgok a lány tarkójának.

*A ki nem mondott szavak olyanok, mint az el nem hullajtott könnyek. Bent maradnak, és belülről emésztik fel az embert. De csak egy pillanatra fordítottam a tekintetem Dokira, hogy most akkor ez mit is akar jelenteni. Nem jött hang és meg nem voltam benne biztos, hogy akarom-e tudni, hogy mi is az, amit magába fojtott. Egy újabb bókra nem volt szükségem. Vagyis nem a bókkal volt baj, hanem a hozzá párosított tekintettel. Azt Én magam is tudtam, hogy a kék blúz kiemeli a szemeimet, a játékosan kiszabadult tincseim pedig szinte már bájos kisugárzást adnak… ehhez még tükör sem kellett. De az a megmagyarázhatatlan áhítat vagy csodálat, vagy tudom is én, hogy mi ami Nicholas szemeiből sugároztak nekem már sok volt. *
- Mert a gép eltakarná az arcom és kisebb volna a reakciója. Ami meg már nem volna méltó megörökítésre. De hidd el, így is egy örök emlék fog maradni. * Kacsintottam mosolyogva a férfire. Az, hogy esetleg Ő csináljon képet meg sem fordult a fejemben és az igazság az, hogy az én gépemmel tuti nem. Az kell még, hogy letöröljön róla mindent vagy a legrosszabb esetben konzolt váltva a központi szerverről tegye ezt. Nem mondom, hogy nem bíztam benne… de na… ennyire azért mégsem. De aztán jött a nap csúcspontja, a konyhába beléptem. A csöpp család pedig épp a kávéját iszogatta, ahogy mindig ebéd után és két csésze az asztalon volt még pluszba. De csak megálltam az ajtóban és úgy szaladt vigyor az arcomra, ahogy végig néztem az arcukon. Apuén büszkeséget láttam, anyuén egy örömteli mosolyt, de Gabe csak tátott szájjal nézett.*
- Csukd be gép, még mindig a húgod vagyok. * Mentem az asztalhoz és adtam egy puszit az arcára. Közben elvettem a csészém.*
- Kérsz? Anyu neked csinálta és ránézésre úgy, mint az enyémet. * Intettem a másik felé, miközben Dokira néztem. Közben elhangzott Gabe kérdése is, ami jelezte, hogy magához tért.*
- Nem, nem megyünk sehova. Vagyis a kikötőbe… de nem mehetek végig a fél városon úgy, mint egy betörő. Néha hasznos nőnek lenni… * Vontam meg a vállaimat és a falnak támaszkodva kezdtem el gyorsan lenyelni a kávém. Persze ha Doki mégis kért annak ellenére, hogy nem szereti oda vittem neki a sajátját.*
- Nem, Gabe… nem megyek el a haveroddal vacsorázni. * Forgattam a szemeim a reménnyel teli kérdésére.*
- De ha egyszer mégis megteszem, hidd el, hogy nem ilyen szerelésbe fogom tenni. Nicholas ments meg ettől, mert falnak megyek. * Vigyorogtam a poharamból a férfire. De már csak válaszolni volt ideje, hisz a dudaszó megakasztott. Gyors puszi, csészék az asztalon és már rohantam is az előszobába. A fogasról leakasztottam egy hosszú, lábszár középig érő, fekete kabátot és a tegnapiból pedig a nekem kellő követ a táskámba tettem.*
- Látod… kedves is tud lenni. * Mondtam mikor már az autó felé tartottunk. Fekete, sötétített üvegek és a sofőr is egyen ruhában. Apu ismerőse miniszteri sofőrként dolgozott. Beülve köszöntem neki és nem foglalkoztam bemutatással és csendben bámultam kifelé…

//Folytatás: Űrkikötő //

- Hm... oké, te vagy a fényképész, te értesz hozzá.
A család jelenetbe én most nem szálltam be, elvégre meg se szólítottak, így inkább picit a háttérben maradva álltam és néztem őket. Olyan fura volt egy rendes családot látni... belegondolva, én már évek óta nem találkoztam a sajátommal, szóval picit újdonságként hatott ez az egész. Najó, azt azért hozzá kell tenni, hogy nem kerültem őket, pontosabban legszívesebben nem tettem volna így. Csak hát éveken keresztül szolgálatban voltam, az eltáv sosem volt valami hosszú... az utóbbi két évben pedig bujkáltam, szóval nem lett volna okos megkeresni őket... talán még bajba is sodrom őket a jelenlétemmel... mindenesetre nagyon úgy tűnik, hogy itt valami családi tradíció a kávé, mert én is kaptam egyet. Vendégségben nem szabad visszautasítani a dolgokat, kivéve, ha tényleg nem szeretjük, szóval elfogadtam én is és szürcsölgettem egy darabig, míg a csésze ki nem ürült. Mirának már pont válaszolni akartam, amikor megszólalt a duda, így csak vigyorogva ennyit mondtam.
- Azt hiszem, megjött a felmentősereged.
Szóval most már nem volt maradás, Mira gyorsan elköszönt, én ugyanúgy, de azért puszit nem adtam, aztán kibaktattunk a ház elé.
- Nem mondtam, hogy nem így van - mosolyogtam.
Viszont ahogy kiértünk, éreztem, hogy valami fejbe talál. Szemöldökráncolva néztem körbe, kerestem a lövedéket, de nem találtam semmit. Már éppen mentem volna tovább, de aztán megint éreztem... valami nedves folydogált az arcomon. Nofene. Próbaként előre nyújtottam a kezemet és akkor jöttem rá, hogy mi is volt a támadóm... amire elmosolyodtam.
- Mira - szólítottam meg a lányt, miközben odamutattam neki a kezem tartalmát. - Azt hiszem, teljesült a kirándulásunk alapfeltétele.
Azzal felnéztem mosolyogva a szürke égre, melyből egyre több és több hópihe kezdett el alászállni. Elérte New Londont a tél.

//Folyt köv, ahová a hölgy válasza megy //

[Doki lakása]

Az úton iszogattam a vizemet, hisz nem dísznek kértem a kezembe. Ez mindig segített, hogy ne aludjak be, vagy épp nem hányjak. Ha víz volt a közelembe, akkor semmi baj nem érhetet. Márpedig utáltam hányni, így mindig gondoskodtam az útravalóról. Ahogy most is... a taxiban homlokom a hideg üvegnek támasztottam és egy örökké valóságnak tűnt, hogy megérkezzünk. Na de mikor eljött ez a pillanat.... Nem kellett kétszer szólni, hogy itt vagyunk. Akárhogy ellenkezett a másik akkor is kifizettem a taxit és meg is indultam a lépcsőház felé, persze még mindig belé karolva.*
- 1..2..3..4..5..6…12….14….16…17…34… *Számolgattam a lépcsőfokokat, ahogy haladtunk felfelé. Persze az, hogy ezt hangosan tettem mit sem érdekelt. Alig kellett háromszor megállni, hogy ihassak. Ez szép teljesítmény négy emeleten vagy mennyi is az annyi. Mikor felértünk és Doki is beletalált a lyukba és feltárta az ajtót, akkor bizony belépve kiugrottam a cipömből, a táskám csak ott hagytam a földön és már meg is találtam a helyem. Mintha csak otthon lennék mentem be a szobájába és anélkül, hogy körül néztem volna találtam meg a szekrényét.*
- Ejha… ehhez képest az én szekrényem dzsungel. * Húztam el a számat és inkább becsuktam az ajtaját. Tervbe volt véve, hogy kiszolgálom magam és át is öltözöm, de ilyen katonás rendtől elment a kedvem. Inkább csak leheveredtem a z ágyra és kissé oldalra dőlve méregettem a másikat és gondolkoztam. Ha bejött persze, akkor még odébb is csúsztam, csak úgy, mint múltkor.*
- Szóval… mire is kellett az alkalmas hely? * Vontam össze a szemöldököm és közben lázasan kutattam a buksimba, hogy eszembe jusson. Meg lesz az… csak idő kell bootolni.*

//Még a kocsmában//

Mira megjegyzésére csak bólintottam, ahogy felálltam a helyemről és mellé kerülve beleöntöttem a szájába a teqilát... de nem ment valami könnyen, mint az előbb... főleg úgy, hogy közben én is ittam. De az anyag egy része félrement, de legalább ő nem nyelte félre. Oké, ügy nem lett belőle... annál inkább abból, amikor a pulttól visszajött és eléggé morcosan nézett rám azért, mert kifizettem a számlát.
- Ha jól emlékszem azt mondtam, hogy meghívlak - emlékeztettem rá halvány mosollyal.
Na, azért el is indultunk, ha nem is zökkenőmentesen. Mirának nehezére esett a menetelés, belém is kapaszkodott egy idő után. A lány közelsége kellemes borzongást váltott ki belőlem, de aztán a feladatra igyekeztem koncentrálni... még így kellemesen könnyű fejjel, érdekes, megjelenő gondolatokkal a fejemben. Mira kiértünk a plázából, a taxi már megérkezett. Besegítettem a lányt a hátsó ülésre, majd bemondtam a címet és már mentünk is. Nem szóltunk egymáshoz, én pedig erősen elgondolkodtam azon, hogy most mit is kell csinálnom... mert... túl bátornak éreztem magam...

//Doktor lak//

Mira állta a taxit, nem is ellenkeztem. Nem akartam, hogy megint felhozza a kocsmás esetet, szóval a pénz gazdát cserélt. Na de feljutni se volt valami hű de könnyű, a negyedikig gyakorlatilag emeletenként meg kellett állnunk Mira kiszámolósa közben. Meg aztán az ajtót kinyitni se volt egyszerű. Belépve aztán Mira otthonosan eljárt, már ment is a hálószobába. Na ettől összevontam a szemöldökömet, követtem. Pont láttam, ahogy benéz a szekrénybe és elszörnyülködik.
- Az inget keresed? Tegnap mostam ki, valószínűleg már megszáradt - mondtam az ajtófélfának támasztva.
Majd Mira megtalálta a helyét, ahol a következő órákat fogja tölteni, lehetőleg békésen aludva. Na de addig valamin túl kellett esnünk. Láttam rajta, hogy hív a tekintetével, helyet csinál az ágyon. Elindultam felé... és erősen kellett koncentrálnom, hogy a könnyű fejem miatt ne rohanjak és a kérdése miatt már le is támadjam. Veszélyes játék volt, abban sem voltam biztos, hogy Mira tudja, mi történik. Ah, uralkodnom kellett magamon... de a kísértés... nagyon nagy volt...
- Látom egyből a lényegre térsz - mosolyogtam rá, leülve az ágy szélére, majd ránéztem.
Halványabb lett a mosolyom, a szememben ott csillogott az alkohol, de igyekeztem összekaparva tartani magam... most nagyon okosnak kellett lennem... ah, ez a test...
- Mira, tényleg ezt akarod? - kérdeztem tőle, megtartva a könnyebb hangsúlyt. - Már a szavaimtól és egy simításomtól is zavarba jöttél nemrég, akkor tényleg visszafogtam magam... de ha azt akarod, hogy ne...
Jobbnak láttam, ha felhívom rá a figyelmét, mire is kíváncsi. Bele akartam plántálni az agyába, mielőtt még akármit is csinálnék... nem akartam, hogy meggyűlöljön az elhamarkodott cselekedetünk miatt... de mégis... valahol ott volt bennem a remény, hogy engedni fog...

- Egy sörre… * Morogtam még neki, de szavaimhoz híven nem akartam a kocsmába kellemetlen helyzetbe hozni. Így ennyiben hagytam az egészet.*
…
- Ing, póló, boxszer… nekem aztán egyre megy. De inkább nem nyúlok bele. Még a végén megfertőz ez a katonás rend és aztán hetekig hajtogathatom a sajátom mire így nézne ki. Mellesleg így is jól érzem magam… * Vontam meg a vállaim könnyedén. De a kíváncsiságom, mint mindig erősebb volt és már csak az alkohol ködös tekintetemmel néztem ahogy a másik végül közeledni kezd. Nem értettem mi zajlik le benne, hisz nem láttam mást csak a szürke, csillogó szemeit. Amik most nem árulkodtak.*
- Miért kéne körítés? Különben se felejtsd el, hogy riporter vagyok. Szakmai ártalom, hogy nem finomkodunk, csak ha nagyon muszáj. *Szaladtak össze a szemöldökeim, tényleg fogalmam sem volt, hogy miért kellett volna várnom a kérdéssel. Hisz ezért vagyok itt. Vagy nem? De a kérdésére csak még mélyebbek lettek a ráncaim, ahogy az értetlenségem is nagyobb.*
- Mért ne akarnám? Itt vagyok… de sokat beszélsz és már így sem tudom tartani a fonalat. Azt meg pláne nem, hogy ennek mi köze ahhoz, amit ott csináltál… *S itt bizony kicsit feljebb ültem és a csuklómon támaszkodtam meg, ahogy feljebb kerülve néztem a másik szemeibe, miközben folytattam *
- Valamit kérdeztem, mert érdekelt, te kihívás elé állítottál és alábecsültél. A szobába jöttem egyből, mert akármi is az, ha elalszom nem akartalak kitúrni a kanapéról. Szóval csak fogd be végre és csináld. * Mosolyodtam el halványan. Na igen… a hely választásnak mindössze ennyi oka volt. Ez az Én helyem… legalábbis mikor itt vagyok. S semmi kedvem nem volt, hogy holnap az orrom alá dörgöljék, hogy át kellett cipelni a másik szobába.*

- Hm... jobban is áll - ismerem el.
A lány szavai viszont nem győznek meg róla, hogy teljesen tisztában van mindennel. Oké, teljesen önként és dalolva jött ide és vetné alá magát annak, amit gondoltam, de hogy nincs befolyásolva a döntéshozó képessége, arra nem fizetnék be. Ah... örültem neki, hogy nem vagyok részeg teljesen. Valószínűleg nem gondolkozok tovább ilyen szavak hatására, rávetem magam, letépek mindent róla, ami van... Mira egy tökéletes nő. Az alakja közel hibátlan... a lelke pedig... oké, van rajta egy baromi nagy seb, ami nehezen gyógyul. De pont ez volt az, ami tökéletessé tette számomra... egek, miért gondolkozok én ilyenen? Hiszen nem akarom őt magamévá tenni... nem akarom magamhoz láncolni... nem akarom... tényleg nem akarom? Ez a nyavalyás alkohol mindent felforgatott bennem. A szavait követően elvigyorodtam, pedig komoly tekintetet akartam kihúzni magamból. A szavai pedig... bátorságot öntöttek belém. Még ha nem is volt teljesen józan... a kezeim gyakorlatilag magától mozdultak... de volt még bennem annyi józan ész, hogy ne teperjem le. De a mozdulat se állt meg. Csak annyira tudtam lelassítani, hogy finoman, Mira vállának nyomva a kezemet, megpróbáltam hanyatt fektetni.
- Veszélyes játékot játszol - a hangom egyszerre sokat sejtető és óvó.
Ha hagyta magát, akkor befekszek én is mellé. Az ágyam ugyan egyszemélyes, de úgy, hogy ő a hátán, én meg az oldalamon fekszek mellette, elférünk szűkösen.

*Azt, hogy a kezei megindultak észre sem vettem. Annyira próbáltam a tekintetére koncentrálni, hogy másra nemhogy nem figyeltem, de azt se vettem volna észre, ha reggelit szervíroznak a szobába. Mindez már csak akkor jutott a tudomásomra mikor éreztem a halvány nyomást a vállaimon. Nem kellett sokat győzködni, hisz hosszútávon amúgy sem volt kényelmes a csuklómon támaszkodni. De a szemeimben némi kétség, félelem és mégis egyfajta várakozás volt. Igen, vártam. Na de nem azt, amire a sok pasi és nő ilyenkor gondol. Mindössze tudni akartam a kérdésemre a válaszom. Ezt a választ vártam.*
- Nem játszok Noty… csak várok. * feleltem a szavaira és ösztönösen húzódtam még odébb mikor mellém feküdt. Kicsi ágy, de egyikőnk sem volt nagydarab pláne így, hogy Doki az oldalán feküdt. Így csak egy picit lógtam le az ágyról, hogy köztünk legyen egy pici rés. Még mindig nem tudtam, hogy mit akar, de megmozdulni sem mertem. Hogy a félelemtől vagy az izgatott kíváncsiságomtól? Fogalmam sincs… hisz így is, úgy is hevesebben kezdett el verni a pulzusom. *
- Mit akarsz Noty? Mi az amit ennyire nem mersz? Eddig sosem volt gond ha kaptam az alkalmon mikor kihívás elé állítottál… * Tettem fel a költői kérdéseim, halkan suttogva miközben nem eresztettem a tekintetét. A hozzá közelebb lévő kezem pedig csak finoman simított végig az arcán. Hogy miért? Na ez jó kérdés… valószínűleg ugyan azért amiért a teremben is. Megakartam nyugtatni, eltaszítani a kétségeit belőle… az, hogy ez okos dolog volt-e, azt nem tudom és nem is gondolkodtam rajta, csak némán vártam, hogy megbirkózzon önmagával.*

- De igen... és még nem is tudsz róla.
Mira távolságtartása intő jel. Dolgoznak benne a reflexei, hogy távol maradjon ilyen helyzetben... de ugyanakkor a részeg tudata valahogy visszahúzza, nem hagyta teljesen elmenekülni tőlem. Ahogy mindvégig egymás szemébe néztük, éreztem, hogy felbolydulnak bennem a gondolatok. Mira... annyira ártatlannak tűnt most... nem akartam ez csinálni vele... nem akartam kihasználni a saját önző vágyaim miatt... Istenem... mikor lett nekem ilyen fontos ez a lány? Majdhogynem tegnap találkoztunk és már... már annyira figyeltem rá, mint ha legalább is a hugom lenne? Miért nem akartam ledönteni őt az ágyra, kihasználva, hogy most sokkal könnyebb dolgom lenne vele. Most sokkal könnyebben le tudnám nyomni és... szóval az... de nem, nem hagyhattam, hogy Mira így járjon... főleg azért nem, mert csak még jobban megsebezném őt... nem... ha ennek meg kell történnie, akkor akarja... teljes lényével... de akkor mégis... miért... miért érintem meg az arcomat simító kezét, mely amúgy is jóleső érzéssel, borzongással tölt el... és miért kezdek el lassan végigsimítani a kacsóján felé? Túl sok kérdés van... ah... alkohol, miért csinálod ezt velem?
- Mira... - szedem össze magam. - Ez nem egyszerű kihívás... ez... testiség... amire te annyira kíváncsi vagy, az nem más, mint testiség, izgatás... az, amit te szeretnél elkerülni már egy ideje... ezért vacilálok... mert nem akarom, hogy olyan történjen, amit nem akarsz... amiért meggyűlölhetsz.
A tekintetem vágyról és tartózkodásról egyaránt árulkodik, de a kezem még simít a karján. Minden idegszálam kellett ahhoz, hogy ne radikalizáljam a helyzetet...

- Tudatosan szoktam játszani… ha azt teszem, tudom. * Cáfoltam rá a szavaira, de aztán már csak csendesen vártam, hogy sikerült-e elkergetnem a kétségeit önmagával szemben. Mikor a keze a kezemhez ért csak egy pillanatra állt meg, s mivel így nem hullott vissza magam mellé lágyan simogattam az ujjaimmal, a többit úgy is fásli takarta és csak elvétve éreztem az érintését, ahogy egyre feljebb vándorolt a kézfejemen. Na, ez csak a csuklómig tartott. Utána egy halvány remegés futott végig rajtam, de inkább a szavaira koncentráltam. Vagyis elöször csak a hangjára, ahogy tudatosan kezdtem boncolgatni, hogy most mi van. Oké… ez ugyan olyan mint a többi. Akkor mért mondja, hogy nem? S mióta akarom én magam bármi ilyesmitől is távol tartani? Na ácsi… testiség? De hát az… *
- Noty… korábban is megérintettelek már… ahogy az edzés alatt Te is. Ennek semmi köze az izgatáshoz…* Feleltem valahova beszúrva mikor levegőt vett. A közben vándorló keze nem zavart a karomon és a jól eső sóhajt is hagyta feltörni az alkohol. *
- Miért akarnánk izgatni egymást? * Tettem fel valószínűleg a legbugyutább kérdést, amit bárki feltehet. S mikor a keze a vállaimhoz ért, ösztönösen biccentettem oldalra a buksim…*
- És mért bánnék meg bármit is? * Valami azonban kezdett észhez téríteni, vagyis legalábbis kezdtem felfogni, hogy most hol is vagyok…*

Még mindig nem érti. Nagyon lassan akar betölteni a rendszer Mira fejében, ha még ennyiből sem esik le neki a tényállás. A szavai viszont tovább bátorítanak... főleg amikor megérzem a jól eső borzongását. Olaj a tűzre, ami bennem akar lassan lángra kapni. Szerencsére még nehezen, az akaratom lefojtva tartotta... ki tudja, meddig. De nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg újra őt. Lassan az arcához emeltem a kezem, hogy megsimogassam a pofiját. A szavai viszont, bár bátorítottak a továbbiakra, nem hagyták, hogy hallgassak.
- Óóó, izgalmas lesz ez.
Te jóóó ég, mi ez a mondat már megint?! Jól van Nicho, szedd össze magad és folytasd a lány felvilágosítását, mert így egymásnak fogtok esni... legalább is te neki.
- Emlékezz, mit suttogtam a füledbe - szóltam. - Visszafogtam magam és csak mondtam... nem pedig csináltam... most viszont nem fognám vissza magam, elvégre arra vagy kíváncsi.
Valami csillant Mira tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Valami figyelmeztető jellegű lehet, de túl bátort és túl nem magamnál levő voltam ahhoz, hogy dekódoljam. De valahogy örültem neki, hogy elhúzódik... és minél távolabb kerülök a megindulástól.
- Mert bátorít minket az ital.

*A sokat sejtető mondatára csak összevontam a szemöldököm. Valahogy… nekem nem illett ebbe a környezetbe. Vagyis inkább a helyzethez… ennek semmi oka nem volt. Oké, itt fekszem, na és akkor most mi van? Van rajtam ruha… Ó az a híres mondat meg a tíz alkalom. Erre nem lehetett nem emlékezni, már csak az utána való zavarom miatt sem. Ami most kissé furcsának tűnt… Nem tudtam, hogy miért reagáltam ennyire ostobán, hisz nem mondott semmi rosszat.*
- Na és akkor most mi van? Nem is pirulok kislányosan mint akkor… Nem értem, hogy mit akarsz Nicholas… De még mindig beszélsz… * Néztem rá kissé zavartan, miközben kezem az arcom simító kezére siklott, s Én is közelebb.*
- Alkohol nélkül is ment… * Jegyeztem meg a verbális szócsatáinkra célozva. Aztán felkönyököltem és kissé oldalra fordulva néztem a másikat, a hajamon keresztül, amit egy fújással igyekeztem kirepíteni a képből. *

Már nem tudtam mit mondani. A túlságosan nagy bátorság és a lány szavai kikapcsolták a beszélőkémet, már nem próbálhattam szép, értelmesnek talán nevezhető szavakkal meggyőzni őt arról, hogy térjen észhez. Túlságosan kezdett a testem és az alkohol dominálni, főleg egy ilyen reakció után. Mira ujjai a kezemet simították, még kötéssel is nagyon kellemes volt. Aranyos volt, ahogy fejrázással próbálja eltávolítani a haját az arcából. Rásegítettem, ahogyan kezemmel visszarendeztem Mira füle mögé a hajtincseket... de utána megint visszasimítottam az arcára, megcirógatva a mára már kedvessé vált arcot. Ez a helyzet pedig kezdett hasonlítani arra, amit átéltünk az edzőteremben... csak most nem Mirában erősödött fel az az érzés, hogy megcsókolja a másikat... hanem bennem vert gyökeret a gondolat és kezdett követelőzni egyre jobban... és mindkettőnk helyzete, elhelyezkedése, a kezem állása... alkalmas volt a dologhoz... a tekintetem egyre jobban cselekvésre képességről, vágyról árulkodott... de valami sugárzott még Mira irányába:
,,Mira... álljunk meg... kérlek"

*A fújkálásba végül Doki keze volt az, ami a levegő helyett a helyére rakta a tincseim. Oké, az nem a helyük volt, de legalább nem lógtak a szemeimbe ezzel eltakarva a kilátást, hogy olvasni tudjak a másikból. Ahogy a keze az arcomra siklott mosolyogva simítottam bele az arcom. Láttam… hívott… nem beszélt, még is most mondta a legtöbbet. S bár nem szóltam, de felelve a hívására csúsztam még kicsit közelebb. De nem tudtam, hogy mit akar… s most… most bármit megadtam volna, hogy szóljon. Hogy tudassa, hogy mit szeretne. Hogy meddig kell várnom mire kiderül, hogy mi is volt a kihívás tárgya. A kezem elzsibbadt így már az alkaromon támaszkodtam és nem a csuklómon, viszont így közelebb is kerültem a másikhoz, ami még mindig hívogatott. De innen… innen már láttam, hogy valami nincs rendben… hogy van ott valami más is. De vajon mi? A gondolkodás kárso az agyra. Károsabb mint az alkohol… hisz az utobbi lassa, fokozatosan dönt bele a tudatlanságba. Míg a gondolkodás hirtelen ránt vissza. Ahogy megakartam fejteni eszembe jutott… a terem… a visszautasítása… ami nem az volt, de mégis… Hirtelen szakadt el a tekintetem az ajkairól a szemébe, hogy pislogva felfogjam, hogy hol vagyok. Na nekem sem kellett több, mikor jött a nagy felfedezés, hogy túlontúl kicsi az ágy, már ugrottam is. Csakhogy a méretet elnéznem és az ágy mellett huppantam a hátsomra. Gyakorlatilag lecsúsztam róla, csak kissé hirtelen. De ez nem volt elég messze, így míg neki nem ütköztem valaminek hátráltam a fenekemen csúszva.*
- Te… az előbb… mi… hogy… * Kezdtem el makogni és a hajamba túrva hunytam le a szemem, hogy megtudjak szólalni, miközben folyamatosan csukva tartottam.*
- Én… sajnálom… nem értettem. De hogyan lehet? De Te… szóval nem tudtam, nem is sejtettem, hogy nőként tekintesz rám… Miért Nicholas? * S a kérdésemnél már kinyitottam a szemem. Ó nem, nem történt semmi… tudtam én ezt jól. De szememben ott ült a fájdalom, amit az okozott, hogy a másik nőként tekint rám. Tudtam, hogy innentől más lesz… kár ilyennel elrontani azt, ami elindult.*
- HA csak sejtem, hogy ez van… nem jöttem volna ide.

Az üzenet végül elérte Mirát, a reakció pedig... nos... hülyén fog hangzani, de talán ez volt a legjobb, ami történhetett. már csak másodpercekre voltam tőle, hogy megcsókoljam Mirát, akkor pedig biztosan jön a vörös köd és már nem tudtam volna egy kicsit se ellenállni. Pár másodperc... ennyin múlott, hogy egy jól induló barátság nem fordult tragédiába. Pár másodperc... eddig is tudtam, hogy a lényegi dolgok ott dőlnek el... de ennyire azért már túlzás volt, minden tekintetben. Kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam és az elhátrált - vagy elseggelt? - lányra emeltem a tekintetem olyan módon, hogy volt benne értelem is. Jó gyorsan eltűnt... és már ez is jelezte, helyes volt a döntésem a vacillálással kapcsolatban. De még mennyire! Mira szavai elérnek természetesen... és szégyellem magam, amiért még nem a csírájában fojtottam el mindezt. Jaj Mira... mik várnak még ránk így? De mindez nem hagyja már, hogy szó nélkül hagyjam folyni. Lassan talpra álltam. Uh, megszédült velem kissé a szoba, amikor ez megtörtént... de aztán csak lassan odabaktattam Mirához, igyekezve nem fenyegetőnek lenni... majd előtte féltérdre ereszkedtem, mindvégig a szemébe nézve
- Mira... én figyelek rád... és mindig is figyelni fogok... de... jól jegyezz meg valamit... én nem utasítottalak téged vissza akkor, ott az edzőteremben... és... az én szememben, te mindig is egy nő leszel... ahogy a barátom is... - az utolsó mondatra már igyekeztem mosolyogni.
Jó ideig szemeztem a lánnyal, mire szépen lassan felálltam. A tekintetem biztosíthatta róla, hogy nem, nem csak részeg beszéd volt ez... nem is voltam az... de szerettem volna, ha ezeket tudja... s így felé nyújtotta ma kezem.
- Gyere... hosszú volt ez a nap... ideje lepihenned - ajánlom fel a segítségemet.

*Néztem, ahogy közeledik a férfi, de nem húzódtam még hátrébb. Egyrészt nem volt hova, másrészt nem féltem tőle. Oké, ami az előbb történt azt meg kell beszélni, de ennyi. Nem történt semmi komoly vagy épp visszafordíthatatlan. Igaz nem? De az ahogy letérdelt elém… na még az alkoholon és félelmeimen keresztül is, elmosolyodtam. Szavaira azonban nem volt ott sokáig ez a mosoly.*
- Muszáj mindig felemlegetni? Dühös voltam… el akarom felejteni Nicholas… Az ott… annak ott nem lett volna szabad megtörténnie se most, se máskor. Se veled, se mással. Csak hagyd, hogy elfelejtsem. Oké? * Kérleltem a szemeimmel, közben azért igyekeztem megérteni a mondani való többi részét is, de jelenleg csak ez tűnt a fontosnak belőle. Aztán a kínos csendbe elnevettem magam.*
- Tudod hány éven át ábrándoztam arról, hogy majd valaki így térdel le elém? * Vontam össze a szemöldököm, ahogy újra végig néztem raja. Persze ez más volt, mint amiről én álmodoztam, de a fél térdre ereszkedés az akkor is az marad, ha közben épp az őseimet emlegetik. A felém nyújtott kézre vacilláltam, de aztán végül elfogadtam. Aludni kellett… de egy nagyot. Még mindig mosolyogva sétáltam az ágyhoz és semmi kedvem nem volt kajtatni semmi után, szóval ma így alszom. Ha nem sikerül… nos, akkor remélem, Doki reggel kopog... vagyis valószínűleg este.*
- Igaz tudod, hogy megint csúnyán fogok ébredni? * Kérdeztem Tőle, miközben betakartam a lábaim, és úgy helyezkedtem, hogy a másik letudjon ülni.*

Nem feleltem. Mira felejtetni akarta a dolgot, szóval nem is szóltam. Valahogy a reakciója visszanyomta bennem javarészt az alkohol mámorát és már úgy ahogy tudtam hideg fejjel gondolkozni. Úgy ahogy persze, a tudatom még mindig próbált rávenni, hogy vegyem el, ami jár... na persze, és miért járna? Nem azért segítettem eddig Mirának, hogy cserébe az ágyamba cipeljem egy egyéjszakás kalandra, amit meg elvből el is vetettem. Szóval bocsi test, de ezt most megszívtad. Mira megjegyzése végül azért mosolyt csalt az arcomra. Nocsak, mik derülnek ki.
- Akkor örülök, hogy aszisztálhattam ebben.
Felsegítettem Mirát, aki el is támolygott az ágyig. Oké, úgy tűnt, ezúttal nem fogja kérni a ,,pizsijét", mert úgy mászott be az ágyba, ahogy volt. De most már tudtam, hogy oké, tényleg nincs baj kettőnk között az előző miatt... valószínűleg akkor nem engedi meg nekem, pontosabban tesz rá erős utalást, hogy üljek oda mellé az ágyra. A szavai viszont valamelyest lerohasztják az újonnan támadt jókedvemet. Na igen... még élénken élt az emlékeimben az a legutóbbi eset.
- Igen, tudom - húzom el a számat. - Ahogy azt is, hogy most nem foglak sokáig abban az állapotban hagyni.

- Hát… nem egészen erről álmodoztam. De ez már amúgy is múlt idő. Egy ideje már nincsenek ilyen álmaim vagy vágyaim.* Vontam meg mosolyogva a vállaim. Persze nem bántam, hogy ezt is elvették Tőlem. Vagyis inkább csak ezt a részét nem bántam az egésznek. Semmi kedvem nem volt, se esküvőre mászkálni se férjet szerezni. Minek? Csak hátráltatna, ha aggódnom kell valakiért. Márpedig egy férj általában elég gyenge pontnak számít, ha csak nem kívánja maga a feleség is a halálát. Mikor leült csak csendesen vártam a válaszát, de aztán feltámaszkodtam az egyik kezemre. Míg a másik Doki arcára siklott a szavai miatt.*
- Ha bántasz, akkor ezúttal kikapsz… De köszönöm. * Na de, hogy az arcáról hogyan került a kezem a tarkójára és onnan rövid hajába túrva az ujjaim azt nem tudom. Talán meg kéne kérdezni a kezem, de az ügye nem beszél. Így felesleges is volna és értelmetlen. De ott motoszkált valami a fejemben, amire korábban még nem reagáltam. Szó nélkül akartam hagyni, de általában ez az, amit sosem tudok. Szó nélkül hagyni bármit is. Ujjaim rászorítottak a hajára és ha tetszett neki, ha nem közel vontam magamhoz. Már megint csak egy hajszál választotta el az arcunkat, és ha csak nem ellenkezett erővel, akkor bizony ott tartottam. Bár a fogásom amúgy is árulkodhatott arról, hogy most nincs menekvés.*
- Vagy potenciális nőként tekintesz rám, vagy barátként. A kettő együtt nem jár Nicholas. Ha az előbbi, akkor nem találkozhatunk edzésen kívül. Én nem pasizok, nem randizok és nem is akarok magam mellé egy új társat. Ha az utóbbi… akkor el kell fogadnod. S nem történhet meg még egyszer az ami ma történt. * Ez alatt pedig egyszerre értettem azt, ami itt történt és azt, ami a teremben. Szavaim szinte suttogtak, felesleges lett volna hangosan beszélni ilyen közelségből, mikor még a másik szívverését is hallottam úgy, hogy a sajátom is a fejemben dübörgött. Nem tudom, hogy dönt és nem is biztos, hogy akartam tudni. Elhallgattam, de pár pillanat múlva finoman végig simítottam az ajkain a sajátommal. Na hogy ehhez honnan vettem a bátorságot nem tudom, és nem is akarom. Annyira megdöbbentett mind a tettem és mind az a bizsergés, amit ajkaimba éreztem, hogy azon nyomban el is eresztettem és dőltem vissza az ágyra, hátat fordítva a másiknak.*
- Jó éjt Nicholast… * Köszöntem el Tőle, miközben lehunytam a szemeim. Nem tudtam, hogy mi volt benne… de ez jobb is volt így. ~ Ezt nem szabad... nem iszom többet... legalábbis nem ennyit. Sigh... mi lesz így belőlem? NEm akarok visszatérni... Jó volt nekem igy ahogy eddig. Nem is fogok! Soha...~ száguldottak a gondolataim és tettem néma igéretet magamnak. Egyetlen pasit sem engedek közel magamhoz. Mégegyszer nem. *

- Na, azért a külsőségek megvoltak, nem? - mosolygok. - Félsiker, még ha már nem is tartasz rá igényt.
Mira mellett üldögélve hallgattam őt, továbbra is elhúzva a számat, amikor azt ecsetelte, hogy mi vár rám, ha bántom reggel. Mindenesetre nem tudtam megijedni ettől... főleg úgy nem, hogy közben az arcomat simogatta a kezével... mi a fene... akkor tényleg nincs semmi gond?
- Sajnos a szép szavaim nem használtak a legutóbb - húzom el a számat.
Aztán... Mira közel húzott. Újra közel voltunk egymáshoz, már már kínzóan közel. Hallottam Mirát, figyeltem a szavaira... de valahogy nem jöttek ki szavak a számon. Most tényleg hallgattam. Mert... nem tudtam, hogy mit is akarok valójában Mirától. Oké, a barátomnak tartottam de... akárhányszor végignézek rajta, rám mosolyog... őszintén elgondolkozok rajta, hogy lehetne-e több köztünk ennél... de az ilyen dialógusok, hogy nem akar már ilyet az életben, valahogy visszazavarják a gondolatokat a fogantatási helyükre... tényleg nem tudtam, mit akarok tőle... csak azt, hogy nem akarok vele rosszban lenni... na tessék, Mira ajkai túl közel jöttek. Túlontúl közel, végigsimítottak az ajkamon. Hirtelen megállt az ütő bennem, újra felerősödött a vágy a lányért... picit hozzányomtam én is az övéhez... de ez az egész alig pár másodpercig tartott. Mira utána hátat fordított nekem és elfeküdt. A tudatom aztán visszarendeződött, de még egy darabig néztem rá... tényleg nem fogok tudni kiigazodni rajta még egy jó darabig, ha ilyen hirtelen változtatja a dolgait.
- Jó éjszakát Mira... itt leszek, ha kell valami - megigazítottam rajta a takarót, majd felálltam.
A tervem az volt, hogy készítek előre néhány szendvicset, hogy ne felkelés után kelljen... de csak a kanapéig jutottam. Belém hasított a fájdalom, újra a fejembe... ráestem az kanapéra és amikor úgy negyed óra múlva újra elmúlt,
már a francnak sem volt kedve megmozdulni... szépen lassan elaludtam.

- Igen, azok meg. * Mosolyogtam a szavaira, azonban a többire már nem reagáltam. Egyrészt tudtam, hogy igaza van másrészt meg, hirtelen nem tudtam egyetlen képet sem előkotorni, hogy megelőzzük. Megint csak nem készültem arra, hogy itt kötök ki. Pedig a múltkor is ez volt, bár akkor véletlen volt. De most… most is, ha tekintetbe vesszük, hogy haza akartam menni eredetileg. De már kicsit túl sok a véletlen, még magamhoz mérten is.
A hirtelenség csak a másikban volt. Bár tény, hirtelen tettem. De oka volt, mindig, mindennek van oka. Kíváncsi voltam… kíváncsi voltam, hogy képes-e lennék rá. Hogy képes-e volnék újra közel kerülni valakihez. De nem… A célom az volt, hogy megcsókolom, de nem sikerült. Egyszerűen nem tudtam megtenni, pedig adott volt s Nicholas még segített is benne. De csak meghátráltam… mint az összes férfitől aki két lépésnél közelebb jött hozzám, vagy csak jelezte, hogy közelebb lépne. Egyszerűen nem ment… ez volt a végső pont, ami megerősítette bennem, hogy nem vagyok alkalmas ilyenre. Nem vagyok alkalmas kapcsolatra. S ez a meghátrálásom talán a másikban érthetővé tette ezt. Aztán már csak hátat fordítva neki vártam, hogy elmenjen. Nem reagáltam az igazgatásra csak a szavaira. De még azt is csak egy bólintással. Aztán mikor kiment csak néztem ki a fejemből és igyekeztem minél hamarabb elaludni. Fájtak az emlékek és fájtam magamnak is. Kérdések tömkelege kavargott a fejemben… A sok miért és hogyan. Amin már annyiszor átrágtam magam. Na most nem értem a végére… valamikor elaludtam…

*** Aznap; késő délután ***

Ugyan azok a képek, ugyan azok az álmok. Mik már hosszú évek óta kínoztak. Felfogtam, de szabadulni nem tudtam Tőlük. Most… most még ébredni sem. Fáradt voltam, aludni akartam még így szüntelen merültem vissza újra és újra az álomba. Újra a mozdulatlanság kínzásába… hogy nem tudok védekezni, hogy nem tudom, mi történik, hogy nem érzek mást csak azt az undorító illatot, hogy nem tudom, hol vagyok. Kiáltanék… de nem jön ki hang a torkomon. A fojtogató érzés, a kiszáradt torkom…
- NEEEEEE!!! ERESZ EL… * Akartam kiabálni, de nem jött hang. Le akartam taszítani, de a kezem nem mozdult. Erőlködtem, mindent próbáltam, de hasztalan.*
- Kérlek… engedj haza… *Zokogtam a semmibe némán, hisz a hangom még mindig nem hallottam. De halkan tettem, szinte könyörögtem. Be van tömve a szám? Vagy csak gondolatban kiabálok és kérlelem? Mért nem látom? Mért nem hallom? Érzem… csak érzem, hogy hozzám nyúl. Hogy ott érint, ahol senki másnak nem szabadna Shepyn kívül. Mikor magamba éreztem, ismét kiabálni akartam…*
- NEEEE… KÉRLEK… NE TEDD… * De csak a könnyeim pörögtek, hangom nem szól és a matatást még mindig érzem. Kapálózok… ne nem mozdulok.*

//Mira álma valóságos… Minden amit álmában tenni akar, de nem tud tükrözi a valóságot. Akkor le/meg volt bénítva. De most nincs így; hallod a szavait, kiáltását, látod, hogy „kapálózik” – ergo le akar valakit taszítani magáról -, a könnyeit… egyszóval mindent.//

Az ébredés nem volt kellemes. A fejem zúgott, ráadásul el is aludtam pár dolgomat a kanapén, annyira kicsavart helyzetben fogott el az álom. A jelek szerint nem igen érdekelt, amikor lefeküdtem, hogy hogyan is vagyok... aha, szépen lassan berémlettek az emlékek... cseszd meg alkohol és fejfájás... de aztán... meghallottam valamit, amitől azonnal kiszállt az álom és a morgósság a fejemből. A hangok a hálószobából érkeztek... és nagyon ismerősek voltak.
- Mira...
Felpattantam a kanapéról és berontottam a hálószobába... és a vér is meghűlt bennem. Oké, láttam már olyat, hogy egy katonának egy nagyon súlyos sérülést követően lázálma van... de ez, ez mindenen túltett. Talán azért, mert aki most kapálózott, sikoltozott, könnyezett és kiabált az ágyamban, az egy számomra kedves ember volt... és talán emiatt is blokkoltam le jó néhány másodpercig a látványtól. Mira szenvedett... és ez volt az a gondolat, ami végül kirángatott. Eszembe juttatta ugyanis azt, amit ígértem neki az este... hogy nem hagyom sokáig szenvedni őt. Már léptem is volna mellé, hogy felrázzam őt, de megtorpantam... a szavai... szabadulni próbál. Ha most felrázom és azt látja, hogy valaki fogja, még ha én is... ajkamba haraptam és már kezdett volna megölni a tehetetlenség... amikor eszembe jutott a B-terv. Kirohantam a szobából, majd pár másodperc múlva visszatértem. Odaálltam Mira felé és a kezemben levő, kis nyeles edény tartalmát, jó hideg vizet zúdítottam Mira arcába és felsőtestére.
- Mira, ébredj! - kiáltatottam rá jó hangosan, talán még féltőn is. - MIRA!!!!

*Egyre jobban fájt, ahogy egyre jobban éreztem magamban. De nem a testemnek, bár az sem reagál… a lelkem… az volt az, ami minden egyes mozdulattal szakadt, s minden egyes könnycseppem savként marta végig. Elfáradtam s kezdtem beletörődni, hogy innen már nem szabadulhatok. Hogy feladom a küzdést… De ekkor… ekkor kidobott az álmom. A hirtelen hőmérsékletváltozástól görcsbe rándult a testem egy pillanatra és üveges tekintettel ültem fel az ágyon levegőt kapkodva. A nevem kiabálása nem jutott el a tudatom, csak a hang… hogy van itt valaki. Tekintetem keresett valamit. Egy fix pontot, aminek meg kellett volna lennie. De nem volt… éjjeli szekrény, nincs rajta, ajtó fölött sincs. Hol vagyok? S ijedtemben ki akartam ugrani az ágyból. Csakhogy rossz irányba lendültem. Az Én ágyaim sosincsenek fal mellett, most viszont arra kenődtem fel. Vagyis ez így nem igaz, hisz csak a hátam csapódott neki, de olyan erővel, hogy a tüdőmből kiszakadt a levegő. A meglepettség elég volt arra, hogy kissé észhez térjek. *
- Doki? * Pislogtam a férfire, de értelem nem volt a szememben. Ahogy a hangom is csak tengernyi kétségről, fájdalomról és kínról árulkodhatott. De aztán szép lassan feldolgoztam ám, hogy igen… Ő az. Így csak ott a fal mellett kuporodtam össze magzatpózszerűségbe, hogy még a térdeimet is átöleltem. Igyekeztem lenyugodni, de ez nem volt ilyen egyszerű… még mindig éreztem azt, ami álmomba történt. Még mindig rázott a zokogás.*

A terv megfogantatott, elvégeztetett és az általa táplált reményeket beváltatta. Nem is kellett az összes vizet ráöntenem Mirára, már a fele bőven elég volt ahhoz, hogy felüljön és felébredjen. De persze ez nem volt elég ahhoz, hogy megpróbáltatásaink itt véget érjenek. Egy akadályt legyűrtem, most jöhetett a következő... Mira ébredési ,,szokásai". Ez csak akkor rémlett fel bennem, amikor izomból nekivetődött a falnak és koppant is egy szépet. Elhúztam a számat a látványtól, de aztán sűrűn pislogtam. Megismert... észrevett és megismert engem. Ez keltett bennem némi reményt, hogy most nem kell fájdalmat okoznom neki ahhoz: magához térjen. Legutóbb még ennyi észrevétele sem volt a külvilágból. Most talán van némi esélyem rá, hogy jobb eszközökkel is vissza tudjam rángatni.
- Igen, én vagyok az Mira - szóltam lágyan, miközben leraktam a szekrényre a lábast és óvatosan leültem a lány mellé az ágyra. - Bocsi, hogy felébresztettelek, de a jelek szerint szörnyű rémálmod volt és jobbnak láttam így tenni. Nem kell félned, a lakásomon vagy, biztonságban.
Legszívesebben nyugtatólag végigsimítottam volna rajta, de amilyen állapotban volt, inkább nem kockáztattam meg még jobban felkorbácsolni a lelki békéjét.

*Vannak dolgok, amiket nem lehet leküzdeni. Emlékek, tettek, szavak melyek örökké bennünk élnek. Nem ez volt az egyetlen és nem is voltam ezzel egyedül. De míg a többi egy keserédes mosolyt csalt az arcomra, boldog csillogást a szemeimbe, addig ez… ez pokollá tette az életem. Mindig is tudni akartam, hogy mi történt és ugyan akkor felébredni, hogy ez csak egy álom. Egy szörnyű rémálom, amiből csak fel kell ébrednek. Annyiszor ébredtem már ebből, de újra és újra ott maradtak a kétségek, hogy tovább sújtják azt, ami már egyéként is fájt. Mint most is, s megannyi reggelen, éjszakán, míg rá nem jöttem, hogy mivel kerülhetem el. Ó nem, ezeket soha nem tudtam leküzdeni, de az utórezgéseket könnyebbé tudtam tenni. Mindössze csak a biztonság érzése kellett. De fogom Én egyáltalán valaha teljesen biztonságba érezni magam? Sosem az volt a kérdés, hogy múlnának-e ha tudnám az igazságot. Volt idő mikor így gondoltam, de meg tanultam ezzel élni. A kérdés az, hogy képes vagyok-e elviselni az igazságot, hogy készen állok-e megtudni. Nem. S talán pont ezért nem is kajtattam teljes gőzzel utána. Az ágy süppedésére összerezzentem, de ezt aligha vehette észre a másik, hisz már egyébként is zokogtam, vagyis inkább igyekeztem azt elfojtani. Nem néztem rá, csak még jobban összeszorítottam a szemeim, de nem féltem. Nem bántott volna, most meg pláne nem s nekem… akár hogy is, de szükségem volt valakire. Kissé lejjebb csúsztam és fejem a lábára fektettem, ahogy arcom a felsőjébe fúrtam, hogy ne lássa azt. ~ Mindjárt jobban leszek, csak pár perc az egész..~ Fogalmazódott meg a fejemben, az, hogy mit is kéne mondanom. De ez helyett;
- Nem emlékszem semmire… Én… én nem tudom, hogy mi történt Nicholas. Csak érzem. Minden egyes álmom mást mutat, s újabb kétségeket ébreszt. Még mindig érzem… * S ha lehetséges, akkor még jobban összekuporodtam, ahogy a kezeim az alhasamra csúsztak s egyébként is ökölbe szorított kezeimmel elkezdtem nyomni.*
- … Feszít, fáj… de nem tudok semmit sem tenni. Nem látok semmit, nem tudok mozdulni. Nem tudok haza menni Shepyhez… pedig tudom, hogy ott a helyem, hisz jön haza és anyunál ebédelünk. Anya azt mondta, hogy hamarosan megkéri a kezem, hisz most az Ő ötlete volt, hogy a szüleimhez menjünk. De egyszerűen nem tudok mozdulni… azt tesz, amit akar. * Akárhogy igyekeztem elfojtani, már hiába haraptam az ajkaimba az újabb rázkódást már nem tudtam elfojtani, amit a zokogásom váltott ki.*

Megtudtam pár dolgot most, amin kellett kissé filóznom, míg helyreálltak a dolgok. Azok a dolgok, amiket elmond, engem nagyon is emlékeztetnek bizonyos tünetekre, amiket annak idején elmondtak nekem a katonapszichológusok egy-egy közös italozás után. A fájó és feszítő érzés, a tudat, hogy nem tudnak semmit se tenni ellene, még ha akarnak, akkor sem. Azt mondták, hogy általában ilyesmiket egy nemi aktus után tapasztaltak a tüneteknél, méghozzá nem a kellemesebb fajtából. Az egyik kezem megremegett, amikor ennek az eshetősége felmerült bennem. Az ilyen embereket, akik ilyeneket csinálnak, élből meg tudnám fojtani, kibelezni és még társai, csak nem mennék most bele a részletekbe. Egy ilyen traumával a hátterében már pár dolog érthetővé válik Mirával kapcsolatban... de még így is nagyon sok a ködös folt és én se tudom, hogy most egyáltalán jó diagnózist állítottam-e fel. Csak találgathatok, így nem is teszem szóvá... abban viszont biztos vagyok, hogy nem az exe művelte vele azt, ha erről van szó. A szavak, amiket most kimondott róla, ahhoz túl kedvesek, hogy ő bántsa. Valami másnak kell itt a háttérben lennie... de már nem bírom ki, hogy ne érintsem meg Mirát. Annyira bújik hozzám, mint egy kiscica, aki védelmet keres. Így hát óvatosan megérintem a lányt és nyugtatóan kezdek el végigsimítani a hátán, vállától a hátközépig, utána pedig vissza.
- Ne félj Mira - suttogom neki a tőlem telhető legnyugtatóbb hangon. - Itt biztonságban vagy, senki se bánthat téged... ígérem.
Nem zavart, ha elsírja magát. Ugyanúgy nyugtató, csitító hangot adok ki, simogatva, már ha hagyja persze. De egyáltalán nem zavar, ha eláztatja a pólómat. Hagyom neki, hagy adjon ki magából mindent, aminek ki kell jönnie.