Sikátorok

Az ütést már nem tudtam megállítani, így gazdagodtam egy sajgó oldallal. Erre reagálva most feljebb toltam a lány fogva tartott kezét. Azonnal érezhette, hogy jobban megfeszül, mint eddig, ha nagyon feltolnám, az eléggé... roppanós reakciót válthat ki.
- Még egy ilyen és eltöröm a karodat - mondtam hűvösen, amiből kihallhatta, hogy bizony nem üres fenyegetés.
Csendben végighallgattam a mondandóját. Valóban hallottam a kinti kiabálásokat, mire hátrasandítottam. Pont akkor ment el két eléggé rosszarcú fickó, akik szemmel láthatóan kerestek valamit... vagy valakit. Összeráncoltam erre a homlokomat. A franc essen bele, ez meg milyen bajos nőszemély akar már megint lenni. Kezd idegesítően sok lenni belőlük. Mindenesetre még jó darabig csendben maradtam, mire végre elmentek a nehézfiúk az ajtó elől. Ekkor újra a nő tarkójára néztem.
- Most elengedlek... de ha próbálkozol valamivel, visszahívom a barátaidat.
Így hát szépen lassan elléptem, elhúzva a nőt a faltól... ám hallottam, ahogy szisszen egyet a kezén való érintésemtől. Amikor jobban megnéztem, láttam, hogy eléggé be van vörösödve. Túlzásba vittem a szorítást. Na tessék Nich, már megint túl sok erőszakot alkalmazol.
- Bocs, ezt azért nem akartam - húztam el a számat, majd kinéztem újra a bejárat felé. - Egy darabig még nem lenne tanácsos kimenned, jobb, ha idebent maradsz - visszanéztem rá. - Gyere... majd adok valamit a kezedre is.
Azzal megindultam felfelé a harmadikra, ahol a lakásom volt. Hogy a nő jön-e utánam... rajta állt.

- Eltöröd a karom és te fenyegetsz? Hát csesz… *Kezdtem bele, de mikor tényleg elengedett és éreztem, hogy hátra lép befogtam… vagyis csak befogtam volna, ha nem fájt volna annyira, hogy még hangot is adjak neki. Mikor a csuklóm kiszabadult reflexszerűen kezdtem el dörzsölgetni és ismertem a bőrömet, ez már tuti, hogy zöldben fog pompázni holnapra. Tudtam, anélkül, hogy rá kellett volna néznem. A bocsánatkérésére csak felvontam a szemöldököm.*
- Én is ezt szoktam mondani, miután a másiknak tönkre teszem a térdét, vagy épp eltöröm, valamelyik csontját esetleg átépítem az arcát. A poén az, hogy náluk sem jön be. *Néztem dühödten a másikra. S megértettem a férfiak azon részét, akiktől bocsánatot kértem. Kicsit sem fájt kevésbé.*
- Ó Tényleg Rómeo? Ha ezt nem mondod, akkor nem is tudom, hogy a környéken fognak szambázni reggelig és egy teljes plasztikai operációs beavatkozás is kevés lenne ahhoz, hogy élve kijussak a gettóból. *Horkantam fel a szememet forgatva. Most komolyan, tényleg ennyire hülyének nézek ki? Az ajánlatra azért elmosolyodtam.*
- Egy zacskó jég, hogy ne dagadjon fel és már kész is. Többet nem tudsz tenni… *Vontam meg a vállam, de már indultam is utána, még mielőtt meggondolná magát.*
- Egyébként meg, ügyes fogás. Katonai suli? *Tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést miközben szedtem a lábaimat utána.*

Elengedtem a füle mellett az első megjegyzését... aztán a második megjegyzését is... de a harmadikra már egyszerűen nem tudtam nem reagálni. Nem voltam az a fajta ember, aki nem csapja le a magas labdákat, ha könnyedebb a beszélgetés... hát na, most könnyedebb, elvégre egyelőre elmúlt a veszély.
- Igen Juliskám, tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy a helyes arcocskáddal mit művelnének odakint... szóval ne pimaszkodj, ha már egyszer segítettem neked... közvetve.
Na azért utána megenyhül... ejj, már megint ki került a portámra?!
- Azért többet is tudok tenni, nyugalom.
Amikor megkérdezi, hogy honnan tudom ezt, válaszolok neki. Nem nagy titok, elvégre ezekről általában mindenki tud, aki otthon mozog a katonaságnál.
- Rangerek, S.A.R.S.T. Ha nem tudod, mi az, a kereső a barátod.
Nagy nehezen felértünk a harmadikra, majd kinyitottam az ajtót.
- Kerülj beljebb... és nem kell levenned a cipődet.
Mira egy szokványos panellakásba jutott az egyszerűbb fajtákból. A szűkös előszobát követően egy kisebb nappaliba jutottunk.
- Dobd le magad, mindjárt jövök - mutattam a kanapéra, majd eltűntem egy ajtó mögött, ami a legtöbb helyen a fürdőszobát rejti.
Körbenézve láthatja, hogy miért nem kellett levennie a cipőjét. Nem volt hatalmas rumli és kosz, sőt, viszonylag rendben is volt a lakás, de azért érződött, hogy elkellene már egy takarítás. Tipikus legénylakás, ha lehet azt mondani. Pár másodperc után aztán megjelentem az előszobában, kezemben egy ládával.
- Bocs a kupi miatt, csak nemrég jöttem haza a Marsról és még nem volt időm takarítani - ültem le mellé, persze olyan távolságban, hogy ne legyek a magánzónájában, majd kinyitottam a ládát, melyben elsősegélyes dolgok voltak. - Hagy nézzem meg a kezed.

- Hozzá segítettél egy szép újlenyomathoz. Hálám örökké üldözni fog, csak vigyázz nehogy utolérjen. Mellesleg pedig, ez nem pimaszság… ezt mindössze Miranda Owennek hívják.*Hát örültem én, csak épp a magam módján. Magam az egész személyiségemre azt lehetet volna mondani, hogy pimasz. A külsőmtől kezdve tényleg mindenre. Ám a csitítására csak a fejem ingattam meg.*
- Arra befizetek. *Motyogtam félhangosan de nem feszegettem tovább a témát. Jobban érdekel annál a kérdésemre a válasz.*
- Pff… akkor már inkább telefonálok egyet és azt is meg tudom, amit nem akarok. És még olvasnom sem kell, pláne nem keresgélnem. Legközelebb pedig költözz az Űrbe… az magasabban van. *Futás és most még lépcső is. A fene vigye el a főnökömet meg a szerződését az űrbe... lehetőleg ruha nélkül. Az invitálására beljebb fáradtam, de már ki is bújtam a cipőmből.*
- Kényelmesebb és arról már nem is beszélve, hogy kevesebbet kell levenni. *Mosolyodtam rá csipkelődve. Nem kellett kétszer mondani, hogy dobjam le magam. A kanapét megkörnyékezve félig ülő, félig fekvő pózba dobtam magam, a lábaimat meg az asztal sarkára. Persze, úgy, hogy csak a vádlim legyen rajta, de ez már csak részletkérdés. Nem foglalkoztam a berendezéssel, felszereléssel. Aludni akartam… de egy óriásit. Szép is lett volna, de már vissza is tért a kezében valamivel. Kétkedve vontam össze a szemöldököm, ahogy közeledett.*
- Azt hiszem, jelenleg nagyobb rend van itt mint nálam a Marson. Mondanám, hogy add meg a takarító nőd számát, de ha hozzá nyúl a képeimhez szerintem szárnyat növesztene. *Vontam meg könnyedén a vállaim, de kissé eltorzult az arcom a mozdulatra. No nálam sem volt kupi, meg piszok… de minden hol képek voltak szanaszét. Felültem és elkezdtem lehámozzam a kabátom magamról, amit magam mellé tettem le. Már csak egy vékony, fekete, testhez simuló, cipzáras pulcsi volt rajtam, na meg alatta a pólóm. A kérésére a kezem az ölembe véve forgattam meg a szemeim.*
- Azt hittem, hogy elég érthető voltam. Csak egy kis jeget kérek… mellesleg akár mit is akarsz csinálni, ahhoz hozzám kell nyúlnod. Amit még a saját lakásodon sem díjaznék. Ami azt jelenti, hogy támadnék. És bocs Rómeó, de szükségem van még a karomra, csuklómra, lábamra és a vállaimra is. De ha már ilyen segítő kész vagy, mond, hogy van itthon kávéd. Nem azt várom, hogy szolgálj ki… lefőzöm én, ha ezen múlik. De kávé nélkül feldobom a lábam. *Néztem rá könyörgő, vágyakozó kiskutya szemekkel.*

- Nicholas McNeal - viszonoztam a lánynak a bemutatkozást, de elengedtem a fülem mellett a többit, amit mondott.
Igaz, láthatta rajtam, hogy mulattat a megjegyzése. Szerettem az ilyen helyzeteket, találkoztam a élet kis örömeivel, amikor valaki próbál viccelődni. Számomra ezek a kis dolgok jelentették, hogy bizony még élek, számomra még nem zárult le az élet fényesebb oldala, nem lettem teljesen szellem. Ezek voltak azok a ki dolgok az életben, amik adtak erőt a továbbmenéshez... amitől megmosolyogtam a világot, akár pár másodperc erejéig. Szóval ezért volt az, hogy a lány piszkálódására visszapiszkálódtam.
- Ne adj ötleteket szivi - ha már ő ledrágázott odalent, ennyit én is megtehetek, hisz ezek csak szavak, ő is érezheti, hogy csak csipkelődöl vele.
Viszont nehéz feladat elé állított, amikor megtagadta, hogy segítsek neki. Kissé elhúztam erre a szám, oké, most már végérvényesen elraktároztam, hogy ne érintsem őt meg.
- Juliska, te az orvosok rémálma vagy - morogtam, de azért bujkált egy kis mosoly a bajszom alatt, majd a kérésére. - Aha, persze, aztán még valamit összetörsz nekem - leraktam kettőnk közé a ládát, majd kivettem egy flakont, a lány felé nyújtva. - Tessék, hűsítő folyadék. Sokkal jobb, mint ha jeget használnál, jobban lehűti a kezed. Csak permetezd rá. Ez pedig - kivettem egy köteg anyagot - fásli. Szolgáld ki magad, addig én intézem a kávét.
Azzal otthagytam a nőt egy darabig a szobában, míg átmentem a konyhába. Levettem a kávésdobozt, melybe azért még volt, annak köszönhetően, hogy én inkább teás voltam, majd felraktam főni. Ez még egy darabig eltarthat, szóval visszamentem Mirához és lehuppantam a kanapé másik felére.
- Mellesleg ha a takarító nővel akarsz beszélni, akkor éppen azt teszed, mert magamat látom el - kapcsolódtam vissza egy megjegyzésére.

*A válaszára felkaptam a fejem és egy mosollyal jutalmaztam, hogy nem épp egy befásult tulokhoz van szerencsém.*
- Elég szomorú, ha ötleteket kell adni, egy egészséges férfinek. *Kacsintottam rá és valahogy még így fáradtan sem sikerült kibuknom a szivis megjegyzésére. Csak bébinek ne hívjon, addig nincs probléma. Nem kerülte el a figyelmem a száj húzása amit csak egy békítő mosollyal igyekeztem eltüntetni.*
- Hiába húzod. Jelenleg pedig nem táncolunk, hogy hozzám érhess. Ha majd azt akarom, hogy érintkezzek, akkor majd Én megérintelek. De addig… * Most én húztam el a számat, ami mindössze annyit akart kifejezni, hogy „ez van”. *
- Azoké biztos nem. Lassan három éve nem voltam orvosnál, csak akkor, ha gipszeltek. * Húztam ki magam büszkén. A megfázást otthon lábaltam ki és az egyéb sebeimmel sem rohantam dokihoz.*
- Ó hát az űristen mentsen ettől… szívesen megvárom itt míg kiszolgálsz és már dőltem is hátra, de felém nyújtotta a flakont amire csak felsóhajtottam.*
- Rómeó foglalkozása orvos… * De azért elvettem és a következő bemutatásra csak felkuncogtam.*
- Nicho, most komolyan… Tényleg ennyire butának látszom, hogy egy fáslit ne ismerjek meg? * Kérdeztem fejem ingatva, de már hozzá is láttam a műveletnek. Folyadék, aztán fogaimat összeszorítva, szorosan a fáslit is rátekertem úgy, hogy tartson is valamit. Bár… kissé zsibbadt a kezem mire visszaért a férfi.*
- Oh… oké. Akkor nem repülnél, engem nem csuknának le. Szóval, ha nem nyúlsz, a képeimhez jöhetsz takarítani, biztos jól állna neked a bokáig érő szoknya meg a kötényke. *Dőltem hátra a kanapén és a bekötözött kezem pedig köztünk volt. Vagyis ott kellett lennie…*

- Aha, persze... egészséges - morogtam az orrom alatt úgy, hogy csak én halljam.
Ennek most nem adtam hangot inkább nagyobb hangerővel, elvégre a lány nem tudhatta, hogy velem mi történt annak idején. Igaz, pár dolog a testemen jelezhette, hogy nem voltam éppen teljesen egészséges. A kicsit őszült hajam (28 éves létemre), a szürkés szem (mely eredetileg teljesen kék volt), a korosabb arc... hát igen, köszönöm Madonsky, jól kicsesztél velem, hogy rohadjál meg. Addig nem nyugszom meg, míg el nem töröm a nyakadat. Na, de vissza a jelenbe, vendégem van.
- Na azért majd egyszer megtáncoltatlak, ha már így szóba hoztad - csipkelődtem, majd témát váltottam. - Na igen, már nem a XIX. században élünk. Több dolgot kibír az emberi test orvosi beavatkozás nélkül, mint korábban - mondtam, majd elmosolyodtam a megjegyzésére a foglalkozásommal kapcsolatban. - Nem, Juliska téved, nem vagyok orvos, de a seregben Doctor volt a kódnevem. Nos - vigyorogtam. - A felismerő képességeidet nem vonom kétségbe, de sosem lehet tudni, nemde?
Füleltem kicsit a konyha felé, de még nem jelzett a műszer, hogy befejezte a lefőzést, szóval nem álltam fel a helyemről. Helyette eléggé zavarodott arccal néztem Mirára.
- Aha, persze, te meg szadómazóba öltözve felügyelsz, mi?
A tekintetem itt lejjebb tévedt... nem, nem mellkasra, hanem a lány kezére... és észrevettem valamit. Villámgyorsan a keze felé kaptam, de nem érintettem meg a bőrét. Megjegyeztem, hogy ne érjek hozzá... a fásli azon részét rántottam meg, ami tartotta a helyén az egészet... így az leomlott a kanapéra... én meg egy darabig döbbenten, majd fejemet csóválva ültem.
- A fáslit talán felismered, de hogy használni nem tudod, azt látom. Elszorítottad a véráramlást - ránéztem. - Engedd meg, hogy én rakjam fel rád. Nyugi, nem fogok hozzád érni.

- Csak nem éhes vagy? *Nevettem fel jókedvűen és egy sokat mondó pillantást engedtem meg felé, hogy biztos, ami tuti értse. *
- Az biztos… de ne felejtsd el, hogy fejlődéssel egy időben a vírusok is erősödtek és a kárt okozó fegyverek is. *Mutattam rá egy apró tényre. Ám a kódnevére csak rásandítottam.*
- Riporter vagyok. Nem biztos, hogy kéne ilyen információkat tudnom. *De aztán megenyhült a tekintetem, hisz csak hülyeségnek szántam. Shepy és Dar álltal jutott információkat sem tettem közzé soha. Pláne, mert sose tudtam semmit. Vagy ha mégis, még akkor sem. Bár a foglalkozásom az valódi volt.*
- Ott az öt pont… *Nyomtam el egy ásítást, amit az épp kezemmel takartam el. De az ötlet máris egy mosolyt csalt az arcomra.*
- Nos, ez nem fordult meg a fejemben… de kitudja, hogy mit rejt a szekrényem. Ha meg nem, akkor beszerzek egyet… *Bár latex így is volt bőven benne, még ha korbács nem is. Kissé befásult reflexeim mikor felébredtek, már rég nem volt rajtam a kötszer és csak a tekintetem kaptam Nichora, amivel ha ölni tudtam volna, már nem élne.*
- Te meg mi a… * Csak azután néztem a kezeimre, ahogy folytatta.*
- Ó… *Roppant értelmes válasz szakadt fel a torkomból, de aztán már össze is szedtem magam és a másik kezemmel kezdtem el kicsit maszirozni, hogy újra indítsam a vérkeringésem.*
- Hééé… nekem mindig azt mondták, hogy az a jó, ha fáj. *Vigyorodtam el, de aztán befejeztem a gondolatmenetet, hogy ne legyen annyira félreérthető. Bár nem volt itt semmi félre értés, csak épp nem arról volt szó.*
- Mert akkor tart.* A kérésére felsóhajtottam majd kissé remegő kezem nyújtottam felé. Ám nem a fájdalomtól remeget, hisz ha a másikkal nem szorítottam volna a combomra, akkor az is remeget volna.*
- Oké. De tényleg ne érj, hozzám… *Kérleltem a tekintetemmel is.*

Halványan elmosolyodtam a kétértelmű kérdésen.
- Sosem tudhatod, mikor korog a gyomor luxustermékek iránt - kacsintottam egyet.
Halk sóhajt hallattam.
- Igen, sajnos ebben egyet kell értenem. Főleg a biofegyvereket fejlesztették elég szép mértékben a nagyokosok. Ez van, ha túlnyúlunk az atombombán, találunk valami sokkal rosszabbat - amikor közli velem a foglalkozását és a kételyeit, én csak semlegesen nézek rá. - Nem gond. Ez csak a becenevem, amit azért kaptam, mert sok mindent meg tudtam jegyezni. Akárhogy nézem, az ilyesmi elárulása nem okoz problémát. Mégse valami államtitokról van szó, nemde?
Oké, kezdett lassan érdekes vonulatokat venni a beszélgetés. Mi ez a sok rejtett utalás kérem? Most a lány ennyire partner az ilyen megjegyzésekben, vagy csak utalni akar valamit... áh, elnézve magamat, csupán szimplán szeret hülyéskedni, gondoltam én.
- Hm... szavadon foglak Juliska.
Be kell vallanom, eljátszottam azért a gondolattal, milyen lehet a lány teljesen latexben. Gondolni azért szabad, nem? Ám aztán Mira beleegyezett, hogy én rakjam fel rá a kötést és... hát a tekintete eléggé kérlelő volt, látszott rajta, hogy nehezen szánta rá magát. Éppen ezért nem kaljánul néztem rá, hanem elővettem a lehető legmegnyugtatóbb tekintetem.
- Nyugi, figyelek rád - közelebb húzódtam, hogy jobban hozzáférjek, majd miután egy kicsit még nyomtam a hűsítőből a kezére, letekertem egy kis darabot a fásliból - Ezt nyomd hozzá kicsit a kezedhez - mutattam a végére, majd amint ezt megtette, rátekertem egy rétege - Oké, elveheted a kezd. - utána körözve a keze körül elkezdtem bepólyálni a kezét. - Alapvetően nem hallottál hülyeséget. A fájdalom tényleg jó. Bizonyos stimulálás mellett az ingerküszöbödet ki tudod vele terjeszteni, idővel többet viselsz el. Esetünkben viszont nem jó... jól tudtad, hogy szorítani kell, de csak a végén egy kicsit... te, ahogy néztem, egész végig szorítottad - lassan rátekertem az akart mennyiséget, majd ollóval levágtam a gurigáról, a kilógó részt pedig ráerősítettem az egészre egy kapoccsal... mindvégig kerülve a lány bőrét. - Tessék.

*Ritka pillanatok egyike, hogy nem tudok mit felelni és csak pislogok a hallottakra. Na most viszont ez a helyzet állt fent pár pillanatig. Aztán már jött is a pirulás és szemeimet lesütöttem, ez pedig már nem is volt olyan ritka. Még ha nem is mondhattam el, hogy minden percben előfordul. *
- Öhmm… azt hiszem… ez a végszó a Tiéd és igyekszem bóknak venni. * Feleltem kissé zavartam, de aztán már mosolyogtam is, mikor újra felemeltem a tekintetem. Azonban már le is hervadt a szavait hallva.*
- Nos ezeket a nagyokosokat bele kell tenni egy kapszulába, kilőni az Űrbe, aztán ott el vannak egy ideig. Ha meg nem… nos nem kár értük. * Vontam meg a vállaim könnyedén. De valahogy nem tetszett ez a téma és így fáradtan, álmosan, épp hogy kijózanodva nem épp a legjobb kedvcsináló. Mikor még akkor is elveszi a kedvem, ha épp repülők a boldogságtól.*
- Jogos. De akár bajt is hozhat a fejedre, hogy ha a neveddel egy mondatban kerül nyilvánosságra. Adnék egy tanácsot Dokikám, egy riporterbe sose bízz. *Kacsintottam rá. Jó, bennem lehetett. De akkor is, ritka egy madár vagyok az tuti. Mások a fél kezüket is odaadnák, hogy valamiből hírverést csináljanak. *
- Hát ha megtudod fogni, ám áldásom rá. * Feleltem. Érdekesen nézet volna ki, ahogy a férfi a szavaim után kapkod, hogy megfogja azokat. Oké, ez még Tőlem is rossz poén volt. Hol van már az a kávé? Ilyen kiszolgálás mellett azt hiszem nem csoda, hogy kezdek kissé befásulni és az agyam sem pörög. A közelebb húzódás nem riasztott meg, ami azért érdekes hisz egy idegen férfi lakásán vagyok. Ami mondjuk még mindig jobb, mint a lenti gorillák. az utasítását követtem és igyekeztem nem nagyon remegtetni a kezem, és figyeltem, hogy mit csinál.*
- Ez is igaz. De én épp csak arra gondoltam, hogy a fájdalmat és a gyönyört csak egy vékony hajszál választja el egymástól. S ha valaki ügyes, akkor bizony megtalálja ezt a vékony vonalat… *Fejtettem ki a véleményem. Aztán csak elmosolyodtam, ahogy végzet.*
- Köszönöm szépen és azt is, hogy nem értél hozzám. Mellesleg meg mondtam, hogy azért tettem, hogy tartson. * Vontam meg a vállaim és már hallottam is valami csipogást kintről. Amire felcsillantak a szemeim és hátra dőltem.*
- Két cukorral és egy kis tejjel kérem. * Pislogtam rá bájosan, kicsit sem leplezve, hogy bizony élvezem a helyzetet.*

Kajánul vigyorogtam, amikor láttam, hogy milyen reakciót váltottam ki Mirából. Hát igen, ha ilyen helyzetekről volt szó, akkor vissza tudtam szólni néha elég érdekeseket... most a lány tapasztalhatta is, mennyire, kicsit elállt a szava és sikerült is zavarba hozni. Mondjuk nem vártam volna, hogy ezzel a megjegyzéssel sikerül, mivel nem annak szántam, de végül is jól sült el. Mindenesetre annyira már nem voltam gonosz, hogy ezt hangosan kimondjam:
,,Megvagy" - szóval csak gondolataimban maradt.
Ám a pirulós időszak elmúlt, vissza valóságba, kissé lehangoló témához.
- Oké, ezt inkább hagyjuk, amúgy is megvan a véleményem az ezeket kutató tudósokról - a nevemre csak azért is akaszkodik, na igen, tipikus riporter. - Bajom aligha lenne belőle, elvégre, elég sokan kaptak olyan beceneveket, hogy Doc, Doki, Dr. Bubó meg társai, nem olyan egyedi ez, mint gondolnád... jó, mondjuk azok nagy része szanitéc volt, az is igaz.
A megjegyzésére fájdalmas arcot vágtam.
- Au, ez fájt - de azért mosolyogtam.
A sikeres múmiásítás, pontosabban részleges múmiásítást követően összepakoltam az elsősegély készletet és visszavittem a fürdőbe, majd visszaérve megálltam a fotel mögött, rátámaszkodva a háttámlára.
- Ez igaz, de attól én még a helyedben elmennék valami elsősegély tanfolyamra... sosem árt.
A beszélgetést egy pityegés törte meg... majd a lány reakciója... amire meg is jelent a fejem mellett egy mangacsepp. Megcsóváltam a fejem, miközben kiindultam és jól hallhatóan elmorogtam ezt:
- Nők.
Pár perc múlva, már ha addig a lány nem alszik be, melynek lehetőségén mosolyogtam néha a borostám alatt a konyhában, visszamentem a kávéscsészével Mirához, letéve elé az asztalra.
- Parancsolj. Nicho Expresso.

- Ezt az ötletet azthiszem, hogy támogatom. * Biccentettem és nem óhajtottam megosztani, hogy ugyan nekem is meg van a véleményem a sok idi0táról, akik azért élnek, hogy olyan fegyvereket fejlesszenek, amivel ölni lehet.*
- És azt hiszem, a neveden se lovagoljunk tovább. De ha nem hívsz többet Julisnak, ígérem, hogy… *Álltam meg egy pillanatra, hisz semmi nem jutott eszembe, ami kellő hatást érhetett el.*
- … nem tudom. Talán, hogy nem hívlak többet Rómeónak. *Dobtam be egy ajánlatot és csak reménykedtem benne, hogy nem tetszik neki a név és hajlandó lesz a saját nevem használni.*
- Jó-jó… ne várj csodát. Fáradt vagyok, másnapos úgy, hogy még ki sem aludtam az alkoholt, reggel ettem utoljára és van egy főnököm, aki ilyen állapotban küldött a farkasok közé. Szóval nézd el, hogy nem vagyok valami szórakoztató társaság.*
- Ami fontos lehet azt tudom. Mellesleg meg, ha kell, mindig van valaki, aki kellően aggódik értem, hogy bekötözzön. Most Te voltál kéznél… * Vigyorodtam rá egy pillanatra, aztán meg már csak nagyokat pislogtam. ~ Mira ébredj!!! ~ üvöltöttem magamra gondolatban, de még ez is csak halk simogatás volt a tudatomnak. De azért a megjegyzés eljutott a tudatomig, mire csak a férfi után szóltam.*
- Igazán nagy felfedezést tett Doki… Már csak ezért is érdemel egy diplomát, hogy meg tudja különböztetni a ciciket az izomtól. *De aztán már be is fogtam és visszadőlve vártam a kávét egy kis ideig. Ami körülbelül felért egy másodpercnyi csönddel. S én már aludtam is.. vagy valami ilyesmit műveltem. A lényeg, hogy már nem is tudtam hol vagyok és a kényelmetlen félig ülő pozíciómban merültem alá a sötétségben. ~ R0hadj meg főnök…~ S azt hiszem valami ilyesmi volt az utolsó gondolatom is.

Na amikor a nevem körül már kezdtek csillapodni a kedélyek, akkor a lány adott egy nagyon, de tényleg nagyon magas labdát... én pedig nem tudtam megállni, hogy ne csapjam le.
- Miért, máson szívesebben lovagolnál?
Miután ezt kimondtam, egy kicsit inkább vertem volna a falba a fejemet, már ha a lány nem fogja felindultságában megtenni ugyanezt. Honnan a halálból támadnak ilyen agyromboló hülyeségek a fejemben? Bár, jobban belegondolva, én mindig ilyen voltam. Talán annyira nem is szokatlan... persze nem egy ,,vadidegennek".
- Áh, a Rómeo az eléggé gyakori kódnév szintén, elvégre a koordinátáknál azt mondják hosszabban az R betűnél. De azért maradjunk a saját nevünknél, oké, Juliska... ööö... Mira?
Amikor mondja, hogy milyen állapotok között ment ma dolgozni, eléggé felvontam a szemöldökömet. Azért ennyire nem kell törtető riporternek lenni, hogy a lehető legtöbb negatív blokkoló tényezőt összeszedje. Ám, hogy mire volt az a megjegyzése a keblekről... áh, oké, leesett, amikor átléptem a küszöböt. Ám mire visszajöttem, a lány már be is dobta a szunyát. Elhúztam erre a szám. Azért ne aludjon csak úgy el, főleg ne ilyen pózban a kanapén... főleg, hogy nem nyúlhatok hozzá, hogy elvigyem az ágyig, ahol kényelmesen meglehet. Mindenesetre kihasználtam a lehetőséget és visszamentem a konyhába, csináltam két szendvicset és kihoztam azt is, ha már mondta, hogy nem evett semmit. Na de aztán hálátlan feladat jött, mert fel kellett ébresztenem. Felvettem az első kezembe kerülő hosszabb tárgyat, ami éppenséggel egy elektro-toll volt, majd megbirizgáltam vele az oldalát.
- Mira... Mira, ébredj, kész a vacsora.
Kézzel talán jobb lett volna csinálni, de hátha ennyire allergiás rá...

*A visszakérdésre csak egy széles mosoly ült ki az arcomra és a szemöldököm a homlokomra szaladtak. Jelentőség teljesen végig néztem a férfin és a mustra közben még a fejem is oldalra biccentettem.*
- Nem úgy tűnik, hogy volna más a közelben. Így a kérdés tárgytalanná válik Doki. *Pislogtam párat bájosan. De hogy a szavaim mennyire voltak komolyak… Az igazság az volt, hogy csak úgy tettem mintha végig mérném a férfit, de közben nem tettem. A másik pedig az, hogy egyáltalán nem vágytam másra. Tökéletesen megvoltam mindenféle lovaglás nélkül és nem is most akartam ezen változtatni. De ha már a lovaglásnál tartunk… ezer éve nem voltam kint a pályán. *
- Igen, Mira. *Bólintottam és nem akadtam ki az első téves Juliskánál. Ez túl pitiánernek tűnt még Tőlem is… De aztán már itt is volt a megnyugtató sötétség. Mondanám, hogy álmodtam, de ez nem volna igaz. Az a csoda, hogy ilyen fáradtan egyáltalán még a rám hulló sötétséget érzékeltem és a zuhanást. Na jó visszavonom… ki a fene piszkál mikor zuhanok? Hagyjatok már zuhanni… S kezemmel kicsaptam oldalra, hogy hagyjon már engem békében aludni. Ha tovább piszkált a tollal… de most komolyan egy toll? Ettől még a bátyám is hatásosabb… Na de mindegy. Tehát amíg a tollal piszkált, én bizony csak aludtam tovább, és ha nagyon nem hagyta abba, akkor hozzá szokva zuhantam tovább.*

Phu, kicsit megkönnyebbültem, még ha nem is mutattam ki. Azért ez eléggé meredek beszólás volt a részemről, a legtöbb nő nagyjából ekkor éri el a tűrészónáját és csinál... fájó dolgokat. Mira viszont a jelek szerint rugalmasabb volt az átlagnál, mert nem lett az arcomon piros kéznyom. De azért most már visszaveszek egy kicsit, azért ilyen nap után nem kellene szekálni... vagy mégis.
- Csak szólnod kell - kacsintottam.
Persze ez még csak mindig gyerekes csipkelődés volt. Majd pont engem akar egy ilyen nő, persze. Mindenesetre ilyen nap után olyan szépen bealudt a kanapémon és akárhogy bögdöstem a tollammal, az életért se akart felkelni. Mondjuk ha belenyomtam volna a karjába, akkor talán magához tér... de akkor meg már tényleg leszedi a fejemet a helyéről. Más megoldás után kellett kutatnom... amivel nem érek hozzá... ahhaaa, hát persze. Kimentem a konyhába és kinyitottam a hűtőt. A jégtartóból elővettem egy darab jeget, majd egy pohárba engedtem némi jéghideg vizet. Visszamentem a lányhoz és... már előre mosolyogva a tettem gonoszságán... a pulóvere szárát kicsit félre húzva, hogy legyen elég hely a művelethez, behajítottam a nyakába a jeget... amely szépen lassan elkezdett lecsúszni a pólója alá a mellkasára. Uh... lehet túl jól céloztam... mindenesetre rásegítettem még, amikor is a hideg vízben megmártott ujjaimat elkezdtem rázni felé, permetezve vele a lány arcát.
- Ébresztő.

- Csak nem rejtegetsz egy férfit a szekrényedben? *Kérdeztem kissé kihívóan. Arról már nem is beszélve, hogy ezt megspékeltem egy édes mosollyal is. De aztán meg már hála az űristennek már nyugodtan zuhanhattam tovább, végre nem piszkált semmi, aki ki akart volna rángatni ebből. Már majdnem elértem a gödör alját, mikor aztán úgy pattantak ki a szemeim és Én is a kanapéról, mintha minimum felgyújtották volna alattam. De az a mocsok hidegség még mindig folyt rajtam, most már a hasamnál járt átitatva a pólómat. Mintha a ruha is égne rajtam, kaptam le magamról a fekete felsőt és a férfihez vágtam. Pólóm elvontam a testemtől és hagytam, hogy kiessen az a nyomorult… jég… most komolyan jeget, dobot a pólómba? És hogy a fenébe fért hozzám? Szemeim dühösen villantak meg a másik felé és már egy ugrással ott is teremve ismertettem meg a jobb öklömmel, nem törődve azzal, hogy az már egyébként is be van kötve és fáj. Minden dühöm bele adtam abba, hogy az álkapcsát eltaláljam. Jó, nő voltam és nem épp katonának képeztek ki, de ütni tudtam… hála két évnek egy katona mellett… *
- Mi a frászt képzelsz magadról? *Kiabáltam a másikra közben.*

- Már kiengedtem onnan, szerinted miért van társaságod?
Szóval a jégkocka szépen lassan bekerült a nyakhoz, de azt nem vártam, ami utána történik, nevezetesen, hogy lejjebb csúszik... na de az volt az igazán félelmetes, ami utána következett. Mira lassan magához tért és vetkőzni kezdett, hogy megnézze, mi történt. Elkaptam a pulóverét és le is raktam a kanapé szélére. Most csak egy póló volt már rajta... nekem meg megint el kellett ismernem, hogy egész jól néz ki... főleg így feketében, uh... aztán megint uh, mert elég durván reagálta le a dolgot. Na igen, eléggé beindult ettől... mert... valjuk be, kevés volt az esély, hogy oda becsúszik... rásegítés nélkül... most hogy ezt így átgondoltam... na már jött is az ökle, amit én hárítottam úgy, hogy a tenyeremmel még időben elnyomtam oldalra a közeledő kacsót. De nem álltam meg ennyivel. A másik kezemet a hasának nyomtam és meglöktem... de nem erősen. Csak annyira, hogy lehuppanjon a kanapé karfájára, ezzel eltávolítva magamtól. Ha elég nagy a lendület, még tovább is csúszhat. A tervem ez volt, aztán már csak az ügyességemen áll, sikerült-e... de ezeket a szavakat azért kimondtam.
- Bocs, csak a nyakadba raktam, nem számítottam rá, hogy le fog csúszni - mondtam kicsit bűnbánóan.

*A kezem a feje mellett haladt el, de még mielőtt emelhettem volna a másikat már hátra is taszított. A kanapé karfájába megkapaszkodva emeltem meg az alsó fertájam és a lábaim, mindössze abból a lendületből, amit Ő adott a taszításával. Jobb lábam a feje felé lendült, míg a bal a jobb térdét vette célba egy erőteljes rúgással. Ez szép és jó volt, csak az a fájdalmas szisszenés nem kellett volna, ami a fogaim közül szűrődött ki mikor ránehezedtem a csuklómra… Szavait bár hallottam de annyit értek mint halottnak a csók, így nem is reagáltam rájuk. *

Reméltem, hogy elegendő lesz ennyi a leszerelésére, de tévedtem. Nagyon tévedtem, mert a kis vadmacsek támadt megint. De nem voltam elég óvatos, mert nem vettem észre, hogy nem csak a fejem felé közeledik láb. Azt még hárítottam, de elég keményen megrogyasztotta a lábamat azzal a rúgással, fájdalmasan felnyögtem tőle. Oké, ez így nem lesz jó, le kell fognom valahogy... ahhaaa. Ha már az egyik lába amúgy is a kezem ügyében volt és volt annyira kedves, hogy odaadta a másikat, akkor kihasználom. Megpróbáltam elkapni azt a lábát is, amivel eltalált, majd mindkettőt egyszerre felfelé nyomtam. Tettem azt azért, hogy mintegy hátrabukfencbe feltoljam a lányt és ezzel beessen az ülőrészre a karfáról... és így nyomjam le, mert a lábait ezt követően rányomom a kanapéra ő pedig... hát éppen a szebbik felét mutatná felfelé, maga alatt a fejével... én pedig igyekszem ebben a pózban tartani, míg lenyugszik... már ha egyáltalán eljutunk idáig...

*Mikor az egyik lábam elkapta, de a másik betalált nem hagytam, hogy ez a pillanatnyi győzelem elhomályosítsa az amúgy már egyébként is a dühtől homályos látásom. A találatot bevitt lábam a megrogyással egy időben felfelé rúgott, az állát alulról becélozva. De ez nem jött össze, hisz bár nem voltam olyan kedves, hogy oda adjam neki önként, de elkapta a lábam. Ahogy megemelte mindkettőt, sejtettem, hogy mi fog következni így a csuklómon támaszkodva felnyomtam magam, hogy ne szoruljon be a fejem és jobb esetben is hason kössek ki. De ahogy megcsúsztam hátra, a csuklóm már nem bírta és a kezem megroggyant, egy kézzel meg nem tudtam megtartani magam. Ezzel egy időben hangosan feljajdultam, ami a csuklómnak szólt. De a lábam már lefeszítve… feszítve… ez túlzás. Elég hajlékony voltam ahhoz, hogy ezt ne érezze meg a lábam. Azonban a nyakamról ez egy kicsit sem volt elmondható, és érdekes szögben feszültek meg az izmaim azon a részen. Tudtam, hogy a lábam felesleges mozgatnom, hisz még ha most nem is fog rá, mients megmozdulok igen. Így megfogtam a kanapé oldalát, a másik kezem beékeltem az ülő és a támla rész közé. Majd egy hirtelen mozdulattal a lábam magam feszítettem meg, lefelé és ezzel automatikusan kitolni a kezeimmel a felsőtestem, hogy legalább a fejem kiszabadítsam és minimum a hasamra kerüljek mikor a csuklóm felmondja megint a szolgálatot. Szerencsétlent eléggé megterheltem az elmúlt műveletekkel és már a kötésem szorított, ami annyit tett, hogy biztos feldagadt. A fájdalom meg… nos csak minden egyszerű halandó emberből könnyeket váltott ki. Nem voltam porcelán, de kiképzett ember sem. Így én még éreztem… ~ Ha ennek vége, komolyan mondom, felkérem, hogy tanítson tovább.~

Már nagyban lenyomva tartottam a lányt és úgy tűnt, hogy így is maradunk, mire lenyugszik, de tévedtem. Elkezdte magát nyomni a támlának köszönhetően, hogy kiegyenesedjen. Megtehettem volna, hogy még jobban összecsomagolom, de meghallottam valamit. Egy fájdalmas nyögést. Ja tényleg, a kezét használja, a csuklója pedig... bolond nő! Nem tehettem mást, ennél jobban nem szabad megerőltetnie, különben eltöri és azon már én se tudok segíteni. Szóval fogást váltottam Mira lábán és azzal egy ütemben, hogy tolta magát, meghúztam őket, majd elengedtem. Ezzel teljesen hason feküdve piheghetett a kanapén, én pedig kicsit hátrébb léptem, okulva az előző rúgásából. Most minden attól függött, hogy mit csinál. Ha nem mozdul, akkor itt maradok addig, míg nem látom, hogy újra hajlandó szóba állni velem... persze azt is megérteném, ha innentől tüntetően végighallgatná az estét. De ha megint jön felém... nos... akkor minden finomkodás nélkül visszatámadok és lenyomom őt a kanapéra, ha kell, rámászva, de addig biztosan, míg végre ki nem megy belőle a méreg... legalább is kísérletet fogok tenni rá.

*Kissé könnyebb volt feltolnom magam, mint azt gondoltam, de még ez sem segített a csuklómon. De aztán megéreztem, hogy a lábaimnál épp segítettek.*
- Grrr… Pasik! *Morogtam hangosan és a szó a lehető legnagyobb undorral és dühvel ejtettem ki, mint ami bennem volt. De már hason voltam, a lábaim puffantak és a kezem pedig lüktetett. Most komolyan… fél kézzel mi a frászt tegyek? Oké, tudnám használni és még a fájdalmat is kevésbé érezném a zsibbadás miatt, de ennyire azért nem vagyok ostoba, hogy eltörjem az egyébként is meggyengült kezem. Pár pillanatig csak néma csendbe burkolóztam, de aztán felültem a sarkamra és a kézfejemmel letörölve a könnyeim mosolyogtam a férfire. Félre értés ne essék, nem sírtam csak a fájdalom érzése csalta ki ezt a reakciót. Így a hangom ugyan olyan kedves volt mint korábban… jóval korábban. *
- Ügyes vagy Tulok. Mi az órabéred? * Kérdeztem csillogó szemekkel de már el is jutott az orromig a kávé illata. *
- Uuu… tényleg jó vagy. * S már vissza is pattantam normális ülő helyzetbe és elvettem a kávém.*
- És még vacsi is van… Igazán köszönöm. * *Mondtam menet közben, de még mielőtt elértem volna a kávét megláttam a kissé már megint liluló és kétszer akkora kezem, amibe a fásli már szinte beleépülni látszott. *
- Hát Dokikám… kéretik egy újra kötözés… * Paskoltam meg magam mellett a kanapét az épp kezemmel és a másikat pedig oda nyújtottam, hogy mire leül ott legyen.*
- … most mondanám, hogy bocs a térded miatt, de korábban nekem sem lett jobb. Szóval nem fogom megtenni. De remélem azért komoly baja nem lett. Mellesleg pedig, a jég nem volt rossz ötlet… magam sem tettem volna másképp. De egyrészt nem szeretem, ha felkeltenek, másrészt meg… ehhez hozzám kellett érned. *Vigyorodtam el és ott volt ám a dicséret is a leleményességére. Csak észre kell venni.*

Mira egy darabig hasonfeküdve hevert a kanapén, majd lassan felemelkedett. Már készültem rá, hogy nekem esik, de aztán sokáig csak nekem háttal csinált valamit, nem láttam a cselekedeteit... de aztán hátranézett rám és... némá, mosolyog. Na ez eléggé meglepett. A szemei könnyesek voltak, de láttam, hogy nem sír, aztán utána meg elég érdekes jelenet vette kezdetét, mert láthatóan szinte teljesen visszalépett az előző állapotába. Hát ez kész. Jóhiszeműen megcsóváltam a fejem erre, de csak mosolyogtam... majd az invitálására mentem, hogy rendberakjam a fásliját. Magamban elmorogtam egy újabb ,,nők"-et, de utána leültem és nekiálltam újrafáslizni. Igaz, kicsit macerásabb volt úgy, hogy megint nem érintettem meg, de végül újra helyrefásliztam.
- Így ni... most már lehetőleg ne szedjük szét, jó? Amúgy milyen órabérre gondoltál? - majd mielőtt válaszolt volna: - Na de állj neki, elhűlik a kávé és lehet újramelegíteni... a levegő nem fogja feltüzelni.
A kis dulakodás miatt kissé fülledt lett a levegő, elvégre eléggé szűkös helyen voltunk, szóval nem volt nehéz belehelni.
- Áh, ugyan, semmi gond. Megmaradok... és sajnálom, ha túl kemény lettem volna az imént - vakarom meg a tarkómat, majd elmosolyodok, amikor megemlíti a jeget, ám felismerem, mit is akart mondani. - A helyzet az, hogy véletlen volt. A nyakadba raktam be, de valahogy becsúszott a jelek szerint a pólód alá. Amúgy meg azért keltettelek fel, mert szerintem félig lógva te se akarsz aludni.

-Hééé… most sem nyúltunk hozzá. Ő döntött úgy, hogy kétszer akkora lesz mint eredetileg. Ne fogd rám ezt is… * Ingattam meg a fejem, de persze tudtam, hogy én erőltettem meg. Ráadásul nem is kicsit. De a második kérdésére már nem tudtam válaszolni, csak bólintottam és ahogy végzet a kávémért nyúlva dőltem hátra.*
- Szóval, arra az órabéredre amelyekben tovább képzed azt, amit az exem elkezdett. * Kezdtem el kavargatni a kávét, de aztán már folytattam is.*
- A kávét talán nem… *De már bele is fojtottam a kávémba a mosolyom amire csak hümmentettem egyet. *
- Kemény? *Vontam fel kérdőn a szemöldökömet miközben rásandítottam.*
- Nem vagyok kiképezve Nicho, de nem vagyok hülye. Hajm… ezt hányszor mondjam még, hogy el hidd? Éreztem, hogy mikor kinyomtam magam, akkor rá segítettél, hogy ne legyen komolyabb bajom. S ezek után bocsánatot kérsz, mert kemény voltál? * Ingattam meg a fejem de aztán már újra mosolyogtam.*
- Jó nem tett jót a kemény fejed a csuklómnak. De ez van… volt már rosszabb is. *Vontam meg könnyedén a vállaim. Arról már nem is beszélve, hogy ha lent maradok lett is volna rosszabb. Szavaira végig tekintettem az egyetlen csíkban nedves pólómon. Mázli, hogy fekete ez is.*
- Egész ügyes véletlen. *Röhögtem el magam, de aztán már megint a fejem ingattam egy korty kávé után.*
- Nem-e? Egy ilyen nap után még a lábamnál fogva a plafonra felkötve is képes volnék. De egy dolgot árulj el… Miért segítesz? *Szegeztem neki a kérdést, miközben fürkészőn tekintettem a szemeibe.*

- Ne fogjam rád? A te kezed, te használod - szurkálódtam.
Amit viszont utána kérdez... hát nem tudom, most vajon jól értettem. Tényleg arra akart utalni, hogy tanítást kér? Valahogy nem akartam elhinni, elvégre engem nem kértek még ilyenre életem során. Pedig aztán sokak látták már, mire is vagyok képes.
- Most komolyan azt kéred, hogy tanítsalak... verekedni? - egyszerűsítettem le a kérdést, pedig eredetileg másként akartam kérdezni.
- Hát a szendvicset nem kell, nemde - válaszoltam a megjegyzésére, miközben hátradőltem a kanapén.
Így hallgattam végig a mondandóját és hát igen, így utólag belegondolva kicsit túlságosan túlzásba vittem az aggódást és nem kéne. Elvégre... azért tényleg nem roppant össze, pedig párszor meghajtogattam már... meg... akar is tanulni... oké Nich, innentől ne kezeld porcelánbabaként.
- Jójó, csak tudom, milyen az, amikor túlzásba viszem... és azt nem mindig kell akarni.
Aztán a jégkocka útján való megjegyzésén én is mosolyogtam egy jót.
- Vannak egyáltalán véletlenek?
Na az alvási megjegyzésén viszont már összevontam a szemöldökömet.
- Aha, persze, aztán reggel hallgathatom, hogy hagytalak elfeküdni és mindened el van zsibbadva. Ekkora ütőkártyát azért nem adok neked - hecceltem.
A kérdése elgondolkoztat. Tényleg, egyáltalán miért is segítek én neki, amikor először azt hittem, hogy valami furmányos rabló? Hát igen, jó kérdés, de volt rá jó válaszom is.
- Tudod - intek az ablak felé, ki az utcára. - Az odakint élők eléggé álszentek. Mindenki morog, hogy ellopják mindenért, összeverik őket. Ám amikor mást látnak a bajban, inkább elfordítják a fejüket. Engem pedig nem úgy neveltek, hogy az ilyesmit elnézzem... szóval ezért... arról nem is beszélve, hogy egy ilyen csinos hölgyet nem hagyhattam kint az utcán. Gondolom te is tisztában vagy vele, mit tettek volna veled.