Hunter Street

-Enyje, aludni pedig kell - rázza a fejét rosszallóan, miközben elgondolkodik, s arra a következtetésre jut, hogy talán jobb, ha ezt a témát nem firtatja tovább, vagy ad bármilyen gyúlékony dolgot a kicsi kezébe. - Félsz a sötétben, vagy....? Á nem, te nem félsz, bátor kislány vagy, csak szereted a lángokat igaz? Nekem otthon akad pár gyertyám...
~És lassan ildomos is lesz használni őket. Csodálom, hogy még nem kapcsolták ki az áramot.~
-Igen, mindenkinek, de sajnos van, hogy nem tudnak érted jönni - teszi hozzá szomorúan, nehogy nagyon reménykedni kezdjen szegény, már így is bűntudata van, amiért csalódást kell neki okoznia. - Viszont...ó...
Nem kicsit lepődik meg a puszitól. Nem arról van szó persze, hogy idegen lenne az érzés számára, csak éppen...hát, nem volt része benne egy ideje, és ha teljesül a szíve vágya, akkor pláne nem lesz, legalábbis nehezen nézi abból a lényből, melybe annyi érzelem sem szorult, mint egy robotról készült gránitszoborba, ami épp a golyóit tapossa.
-Köszi... - motyogja szégyenlősen, ugyanis még mindig nem egészen biztos benne, hogyan kéne reagálnia erre a helyzetre, de aztán végül úgy dönt, fölösleges túlbonyolítani, ezért csak mosolyog, és válaszol a következő kérdésre:
-Ja igen...tudod én katonai iskolába jártam, szóval a tanárbácsiknak mániája volt készülni valami háborúra. Igaziban persze sosem harcoltam, de elláttuk pár kalóz baját többek között.
~Majom? Ez a gyerek aztán tudja, hogyan kell bókolni.~
-Látnád, mit művelek az erdőben a fák között - feleli mosolyogva, a kérdésre pedig, hogy szeret-e bújócskázni akaratlanul is felderengenek előtte az emlékképek arról, ahogy ellenségei őt keresik, miközben egyesével halnak meg, mert valaki az árnyékból lecsap rájuk, mikor a legkevésbé számítanak rá.
-Hát...velem valamiért senki sem szeret bújócskázni...biztos mert ügyetlenek, és sosem találnak meg. Jól sejtem, hogy te imádod azt a játékot?

- Igen. Megnyugtat… *Bólintottam vigyorogva, hogy végre valaki megérti azok közül, akik tudják. Csoki sem érti, csak segít, hogy jobb legyen. A gyertyákra felcsillannak a szemeim.*
- Nekem is van… még kettő. * S a nem rég kapott szállítmányt elővadásztam az egyik mély zsebemből. *
- Látod? * Kérdeztem miközben megmutattam. Az egyik még érintetlen, a másik viszont már csak egy aprócska darab. Egyenes, vékony, fehér gyertyák ezek.*
- Mért nem? Akkor biztos nem is szeretnek, mert rossz vagyok. *Szontyolodtam el miközben lesütöttem a szemem. Nem akartam a bácsi előtt sírni és mindent meg is tettem, hogy ezt meggátoljam. *
- Neked vannak szüleid és suliba jártál. Nekem nincsenek, így nem is fogok suliba menni. *Ingattam meg a fejem, hisz szerettem tanulni. Pláne számolni… Ó de még mennyire.*
- Hogyan? Elmeséled? *Kaptam fel a könnyektől fátyolos tekintetem kíváncsian. Ez biztos valami izgalmas mese lesz. *
- Erdő? Nem tudtam, hogy itt van olyan is. Hol van? Hogyan kell oda menni? Szívesen megnézném. * ~Erdő? Itt? Mért nem mondta még senki?~ *
- Pedig játszani mindig jó. Igen. Szeretem a bújócskát és jól el is tudok bújni, hogy ne bántson senki. De biztos van valaki, akivel Te is bújócskázhatsz. * Mosolyodtam el és továbbra is csak toporogtam egy helyben. Tekintetem a korábbi tűre tévedt, ahol már csak a hamu füstölődött. Egy sóhajjal vettem tudomásul, hogy már vége. ~ Biztos megharagudott, mert nem foglalkoztam vele. Na majd később…* Tettem néma ígéretet, nehogy Ő is elbújjon és ne jöjjön vissza többet.*

-Na, az jó, nekem sincs sokkal több. Vigyázz rájuk, ki tudja, mikor jönnek még jól.
Összeszoruló szívvel nézi az egyre jobban elszontyolodó kislányt, és bár korábban megfogadta, hogy távol tart tőle mindent ami éghető, és 9nmagát is ebbe a kategóriába sorolja, mégsem tudja megállni, hogy ne ölelgesse kissé magához a csöppséget, amíg az megnyugszik...persze csak ha neki sincs ellenére.
-Nincs semmi baj. Tudod, a felnőttek nagyon bénák ilyen téren, nem tehetik mindig azt, amihez kedvük van, bármennyire szeretnék, és sajnos van, hogy ott ragadnak valahol, hiába várják őket. És...
~Ó anyám...miket hordok itt össze...~
-Nem ismerem a szüleidet, és igazán téged sem, de eddig jó kislánynak tűnsz - folytatja mosolyogva, és ujjaival gyengéden megcirógatja a lány arcát.
-Ami pedig az iskolámat illeti...azért jártam oda, mert csak voltak szüleim. Még nálad is fiatalabb voltam, amikor meghaltak, és onnantól kezdve a hadsereg nevelt fel.
Ami a kalózos sztorit illeti, komolyan fontolgatja, hogy akad-e olyan, amit szívesen elmesélne bárkinek, akiről nem neveztek el teret a holdon, de végül úgy dönt, miért is ne?
-Sok lenne azt mind elmesélni, de egyszer, nem is olyan régen, betörtek egy gazdag ember házába, és ellopták a legdrágább kincsét. A rablók nem is olyan messze innen rejtették el a kincset, arra viszont nem számítottak, hogy én is a környéken élek. Sok-sok nyilat lőttem lőttem a seggükbe, míg végül megfutamodott az összes gaz, és enyém lett a kincs. Sajnos azonban nem tarthattam meg, hisz az nem lett volna szép tőlem, ezért vissza repítettem a jogos tulajdonosának, aztán pedig még haza is repültem a rablók űrhajójával. Vezetni persze nem tudok jól, így nagyon nagyot zuhantam...és legyen ez a tanulság, ha nem tudsz, ne vezess űrhajót.
A következő kérdésre felnevet, és megsimogatja a lány fejét, összekócolva annak haját.
-Itt nincs, de a Földön, ott akad bőven. Tudod, én nem ezen a bolygón születtem, ezért is hordok zöld terepszínű nadrágot. Kicsit sem olvas bele a környezetbe, de ez van...
A gondolatra, hogy neki is lenne egy játszópartnere, csak elmosolyodik.
-Hát...jobban szeretem a birkózást - jegyzi meg sejtelmesen, de aztán el is hessegeti az alattomos gondolatot. - De egyébként szoktam játszani, csak inkább ilyen felnőttes dolgokat, a sudoku-t ismered például? Na, azt én imádom, és a keresztrejtvényeket is, meg a kommunikátoromon vagy agy csomó ügyességi játék. Szerintem túl könnyűek, de egy ideig el lehet lenni velük...

*Ahogy magához ölelt, apró kezeim a nyaka köré fontam és fejem picit a vállára fektettem. Furcsa volt. De talán az volt a legfurcsább, hogy még csak nem is zavarta az, hogy piszkos lesz a ruhája. Mielőtt elhúzódtam volna egy picikét megszorítottam, de csak annyira, hogy nehogy összetörjem a kemény lufijait.*
- De egyszer akkor is visszajönnek. *Mutattam meg a szép fogaim miközben mosolyogtam a véleményét hallgatva.*
- Akkor jó. Mert a rossz lányok nem kellenek senkinek és így akkor majd valaki magával visz. * Vidultam fel a gondolatra. Ha más nem, akkor majd Csoki Főnöke és majd Ő vigyázz rám.*
- Te nem kerültél nevelőotthonba? *Tágultak ki a pupilláim hitetlenkedve. *
- Itt minden gyerek oda kerül. *De már ennyi is volt a búskomorság, máris kíváncsian hallgattam a meséjét. De egy dolog sántított… még hozzá nagyon. De nem vágtam közbe, csak végig hallgattam.*
- Akkor én nem vezetek. De sántít a meséd… * Csaptam csípőre a kezem haragosan, de a mosoly ott bujkált az arcomon.*
- A legdrágább kincsünk az a szívünkben van. Ez a szeretet. *Világosítottam fel.*
- Azt pedig nehéz ellopni, legyen bármilyen is jó rabló pandúr valaki. * Ingattam meg a fejem. De ahogy összekócolta az egyébként is kócos hajamat, felkuncogtam.*
- Hééé… ez így nem ér. Én nem érem el a Tiédet. Csalsz. *Öltöttem rá a nyelvem egy pillanatra.*
- Nem voltam még a földön. A birkózás pedig fiúknak való. Egyszer az intézetbe elkezdet velem birkózni egy fiú. Utána jóóó sokáig zöld volt a karom és nagyon fájt. Pedig azt mondta, hogy csak játszik. De még nálad is nagyobb volt… legalábbis szélességre, hisz annyi idős, mint én.* Érdeklődve hallgattam, hogy mit szokott játszani, de nem ismertem fel egyiket sem.*
- Sodoku? Nem hiszem. Én számhálózaton szoktam játszani… az olyan, hogy van egy 9-szer 9-es mező, ami 3-szor 3-mas egységekre van még lebontva. De ez könnyű… jobban szeretem a tizenhatos hálózatot.

Arra, hogy egyszer visszajönnek a szülei hirtelen nem tud mit mondani, ezért inkább arra felel, hogy Rose jó kislány, efelől ugyanis nincs kérdés:
-Ahogy mondod. Ha nekem egyszer lányom születik...sok-sok...sok v múlva, remélem olyan lesz, mint te.
~Leszámítva, hogy nem fog az utcán élni...és hacsak nem alakváltó az anyja, kizárt, hogy szőke legyen az én génjeimmel...asszem.~
-Ha úgy vesszük, de. Az öcsémmel együtt egy bentlakásos kiképzőtáborba kerültem, ahol egész nap ordibált velem galaxis jelmezes csávó, megállás nélkül dolgoztattak minket, ráadásul még csoki sem volt...sehol, még a környéken sem. Ez azóta is idegesít. Viszont, hála nekik szép nagyra nőttem, szóval, mindent összevetve végül is, nem volt olyan rossz hely, de őszintén szólva, nem ajánlanám senkinek, akinek van választása.
Rose-nak egyébként élvezet mesélni, olyan kis aranyos, ahogy tátott szájjal hallgatja az amúgy nem túl izgi történetet...illetve, a történet akár izgalmas is lehet, csak Maverick nem valami jó mesélő. Aztán amikor a lány megjegyzi, hogy valami sántít a meséjében, összeráncolt homlokkal figyel, a magyarázaton pedig elneveti magát.
-Látom téged nem lehet becsapni. Igaz ami igaz, nem mondtam el a teljes történetet: a kincs, amit elloptak, nem egy tárgy volt, hanem az ember fia, és őt kellett kiszabadítanom, és haza vinnem. Út közben kiderült róla, hogy szereti a túró rúdit, és fél az androidoktól, de ez már egy másik történet, és nem is túl izgalmas, úgyhogy inkább hagyjuk, a lényeg, hogy épségben hazaért.
A kislány nyelvnyújtása csak olaj a tűzre, szóval lesz dolga szegénynek a haja rendbeszedésével, az pedig, hogy a birkózás a fiúknak való...hát, hirtelen eszébe jut pár csaj, aki feltörölné vele a padlót, ha épp jó napja van, neki meg nagyon rossz, de a gyerekeknél végül is, lehet még mindig az ő neme az erősebb.
-Na igen...a suliban én sem szerettem, főleg, amikor hárman akartak lebirkózni egyszerre...aztán mindnek bejöttek a szülei, mert bibisek lettek a gyerekeik miattam.
~És csak akkor jöttek rá, hogy jobb engem békén hagyni, amikor ők is bibisek lettek. Van ilyen...~
Már éppen elnézően mosolyogna rá, hogy elmagyarázza, igen, az a sudoku, mikor majdnem lenyeli a saját fejét meglepetésében.
~16-os...ő??? Ne már...inkább nem kérdezem meg, mennyi idő neki azt kirakni. Egyszer kezdtem el egyet 2997-ben...és majd ha kész leszek, elmondom, meddig tartott.~
-Igen, az az. Gyakorold csak, egy nap még jól fog jönni...
~Hmm...mi a....~
-De, most sajnos pont nincs nálam ilyen - húzódik egy kicsit közelebb - szóval mi lenne, ha inkább bújócskáznánk? Én elfordulok arra, te pedig bújj el szépen, rendben?
Ezzel hátat fordít a lánynak, és hangosan számolni kezd, tekintetével viszont a tetőket kémleli, az árny után, amit az előbb látott.
~Ezek szerint, nem én vállaltam el egyedül? Basszus...~
-Húzz bele, nemsokára lejár az időd!

- Velünk is kiabálnak. De nekünk csak tanulni kellett. Meg folyamatosan egy fehér szobába járni. Folyton pacákat mutogattak, aminek se füle, se farka nem volt. Leginkább nem volt az semmi, de mégis látnom kellett benne valamit és megmondani, hogy mi. * Ingattam kelletlenül a fejem és felelevenedet előttem, ahogy megfenyegettek, hogy nem mehetek játszani, ha nem mondom meg mit látok. Így mindig azt mondtam, ami először eszembe jutott.*
- Nem bizony. * Mosolyodtam el, és máris vártam a mese további részét. De mikor meghallottam pici szemeim kikerekedtek és a számhoz kaptam ijedtemben. *
- Szegény kisfiú… Remélem jól szétrúgtad a hátsóját azoknak az érzéketlen bácsiknak. *Válaszoltam kissé felháborodva. Nem tudtam elhinni, hogy valaki képes ilyesmire. *
- Itt is tűnnek el gyerekek. De engem még nem nagyon akartak bántani. *Vontam meg a vállam kissé. De mikor tovább borzolta a hajam, csak tovább kacagtam.*
- Hééé… hagyd abba. Hallod? Meg rúgom a bókád, ha nem hagyod abba. * Persze nem gondoltam komolyan és az sem volt biztos, hogy a másik értette, amit mondtam miközben kacagtam.*
- Hát… nem hiszem. De mikor fáj a fejem, akkor jól jön. Mire végzek, elmúlik és tudok utána aludni. Vagy ha éhes vagyok, akkor is lefoglalja a gondolataimat így, nem érzem. Csak mostanában már magamnak kell megcsinálnom. És így túl könnyű. * Kissé elkeseredetten megvontam a vállaim. Ám ez sem tartott sokáig. A bújócska hallatán izgatottan kezdtem el pattogni.*
- Jó, de keress meg! * Szóltam rá, nehogy itt elbújjak, aztán meg itt hagyjon én meg várom, hogy megkeressen. Mikor elfordult tekintetem gyorsan körbe járt az utcán és pár méterrel arrébb meg is láttam egy kukát a sarkon, előtte sok-sok dobozzal. Nem voltam nehéz, így nem kellett félnem, hogy a kartonok beszakadnak alattam. Pár könnyed mozdulattal felmásztam és a lehető leghalkabban bele másztam. Nem mozdítottam el semmit, így nem volt feltűnő, hogy ott vagyok. Még a tetejét sem csuktam le, hisz eddig sem volt lecsukva. Csendben gubbasztottam és vártam, hogy véget érjen a számolás… még levegőt is alig vettem.*

~Fehér szoba...?~
-Á, a paca teszt! - Hasít belé a felismerés. - Azt velünk is csináltatták, igaz én láttam benne mindenféle marhaságot. Egyikre azt mondtam, hogy két Jézus ötöst ad egymásnak...na azon nagyon kiakadtak valamiért.
A kérdésre, hogy jól szétrúgta-e a kalózok hátsóját, büszkén bólogat, és újra megsimogatja a kislány fejét, még jobban összeborzolva a haját, de hát ennyit igazán megérdemel, amiért ilyen bátor, és nem próbálja elmagyarázni neki, hogy erőszak rossz, és inkább meg kellett volna próbálni beszélni a fejükkel. Szép is lett volna...
Sajnos mindenhol előfordul, de ne aggódj, amíg mellettem vagy, nem tűnsz el...ami pech, mert így bújócskában sem lesz esélyed, főleg, ha nem bújsz el, de gyorsan! Na nyomás!
Végre sikerül kiszúrnia a sötét alakot, aki miután Rosa kilő a kukák felé, mint valami bespeedezett gyalogkakukk, követni kezdi a háztetőkön.
-Aki bújt, aki nem, megyek!!! - Kiáltja el magát, és látványosan a másik irányba néz, majd gyors léptekkel úgy helyezkedik, hogy őt se tudja becélozni az idegen, a kislány miatt meg már nem kell aggódnia, a kukában biztonságban lesz.
-Na vajon hova lett a kicsi Rose? Csak nem ide bújt?! - Kiált, és kap fel egy nagyobb fémlemezt, ami a falnak volt döntve, és nyomban a földbe állítja, ezzel is csökkentve a merénylő látómezejét. - Vagy esetleg ide? Nem, a dobozok között sincs! Hát hova lett ez a lány?
Újabb zörgések, és koppanások jelzik kutatását, a merénylő pedig már nem lát belőle semmit, egészen addig, míg egy kéz torkon nem ragadja őt, és előrerántja úgy, hogy a homloka a párkányon koppan. Mire ebből felocsúdna, Maverick már hátulról szorítja a torkát, két kezét pedig összeszorítja, fegyverét meg nyilván arrébb rúgta már az előbb.
-NAHÁT, A HÁZTETŐN SINCS! A FÖLD NYELTE EL TÁN EZT A GYEREKET??? - Ordítja a férfi fülébe, aztán még közelebb hajol, és súgva kérdi: - Egyedül vagy? Helyes. Ha még egyszer meglátlak a közelében...
Újfent halkabbra veszi a hangját, hogy csak foglya hallhassa őt, és szavaitól a férfinek kikerekednek a szemei. Ez után újfent a falba veri a fejét, aztán a pisztolyával a zsebében leugrik a kukák mellé.
-Hát akkor már nem lehet máshol, mint...MEGVAGY! - Kurjantja győzelemittasan, ahogy bekukkant Rosa búvóhelyére. - Na, most te jössz, de mivel én túl nagy vagyok, hogy el tudjak rejtőzni előled, neked inkább el kell kapnod! Siess, vagy megszököm!
És már futásnak is ered...na persze nem sprintel, vagy ilyesmi, épp csak annyira, hogy a lány ne érhesse be, és így elvezethesse őt erről a helyről, nehogy rá akadjon egy másik szerencsevadász. Negyed órányi szaladgálással később lihegve dől neki a falnak - szerinte jól alakítja a kifulladt embert, bár az arca közel sem olyan piros, mint kéne - és jóformán hagyja magát elkapni.
-Jól van...te győztél...nekem viszont muszáj pihennem egy kicsit. Addig mesélhetnél erről a csoki barátodról, érdekes fazonnak hangzik.

*Mikor aztán letelt és meghallottam Rick bácsi hangját a lehető legkisebbre zsugorodtam. Sajnáltam, hogy nem ismertem azt a varázslatot, amivel láthatatlan lehettem volna. Na akkor aztán kereshetne holnapig is… de addig biztosan, míg el nem fáradok és semmivé foszlik a varázslat. De ez csalás lenne. Így csak ott kuporodtam a kukában egy pisszenés nélkül. Egész jól csináltam, míg meg nem hallottam, hogy a háztetőn is keresett. Szavaira kuncogni kezdtem és gyorsan a számra tapasztottam a kezem, nehogy meghallja. De úgy látszik hiába. Nagyon-nagyon közelről hallom a hangját. Aztán még meg is ijeszt. Na szép, mondhatom. Akkorát ugrottam nevetve, hogy kicsit közelebbről is megismerkedtem a kuka oldalával.*
- Ügyes vagy. De a háztetőre nem is tudtam volna felmászni. * Ingatom meg a fejem, hogy még a rozoga épületekbe is hamarabb bújtam volna, mintsem a tetőre. Féltem oda felmászni, de nem tudtam, hogy miért.*
- Oooké… * Néztem fel rá aztán már igyekeztem is kimászni. Egyik láb ki, aztán a másik, kezeimmel leengedem magam, és már kész is. Csak egy picit kellett ugranom és már nyomába is voltam Ricknek. Akárhogy szedtem a kis tappancsaim valahogy mindig meg lógott. Jó, néha az utolsó pillanatba, de akkor is. Az utca hátránya, hogy kitartónak kell lenni és ez most csak a javamat szolgálta. Legalábbis egy ideig. Már nagyon kapkodtam a levegőt, mikor Rick bácsi végre elfáradt és sikerült elkapnom.*
- NYERTEM… * Kurjantottam győzelem ittasan mosolyogva. De aztán már le is huppantam a földre, hisz nekem is ugyanúgy pihennem kell, mint a másiknak. Lentről néztem a bácsi szemeibe, hogy miért érdeklődik ennyire a barátom után. Hisz eddig is kérdezte, de direkt nem válaszoltam. De most már talán válaszolhatok, így megvontam a vállaim és a térdeimre fektettem a fejem.*
- Csoki 12 éves és ugyan úgy itt él, mint Én. Annyi, hogy Ő már nagyobb és tud dolgozni. Ha sok ideje van, akkor segítek neki a számokkal. De aranyos fiú. Egyszer azt mondta nekem, hogy míg nem jönnek el a szüleim, addig Ő lesz a bátyám. Úgy, mint egy nagybáty. Aki nem tud mindig a húgával lenni, de mikor kell, akkor mindig ott van. Nem tudom ezt mért mondta, de az óta eljön. Na előle aztán hiába bújok el. Mindig megtalál, akár hol is legyek. Viszont Ő nem szeret játszani. Vagyis, de. Csak olyan fura, henger alakú botokkal meg csövekkel. Alig lehet követni amit csinál vele.

Blaire-nek és Jimmynek

Minden morának szüksége van időnként a másféle táplálékra is. Ez számomra a felsőbbrendűségünket bizonyítja. Mások élősködőt és gyilkost látnak bennünk... De a tápláléklánc csúcsán állni mitől lenne élősködés?
Prédára lestem. Egy nőt akartam. A szép nőket sok mindenre lehet használni. Kitűnő fegyverek. És néha remek étkek. Nagy ritkán az is előfordul, hogy kipróbálom, milyen lenne annak lenni, aminek oly sokan hisznek: vámpírnak. Tagadhatatlan, hogy van abban valami romantikus, ahogy a fogaim a lágy húsba hatolnak... Talán ma is ezt fogom tenni. Igen, például vele... Kecses nyaka van. Épp alkalmas a céljaimra.
Kiléptem az utcalámpák fénytócsái közt elvetülő árnyékok egyikéből, pont a nő elé. Lemosolyogtam rá.
- Kérem, ne ijedjen meg. Meg fogom önt ölni, de eközben csak boldogságot és kéjt fog érezni. Ne próbáljon ellenkezni vagy menekülni, nincs semmi haszna.
És már léptem is, felemelt kézzel, hogy magamhoz vonjam őt, és szabaddá tegyem a nyakát...

Megszerettem ezt a helyet, mikor utoljára itt jártam. Èrdektelen emberek, kihívást jelentö prèdák, lassú felfogású rendfenntartók. Aki nem arra játszik, hogy gyilkoljon, az körbe se nèzne rohan... Gyerekek, nök, fèrfiak megannyi fajból... ès mind- mind a halálra vár.
Elrèvedtem. Mikor a fèrfi elèm toppant, csak arra maradt idöm, hogy hátra vessem magam, hogy igy távolodjak el töle.
- Jól hangzik... - szóltam vigyorogva. - de a kimenetele a solognak nem szimpatikus.

Épp a szolgálatból igyekeztem haza és még a felszerelésemet sem vettem le, mert eléggé fáradt voltam és alig vártam, hogy végre beájulhassak az ágyamba.
A 24 órás járőrözés itt a Marson egyenlő volt egy maratoni futással és egy agyleszívással, ami még a legkitartóbbakat is megviselte, ráadásul vesztettünk két embert és ez sem igazán tett boldoggá, Jack kapitány fejmosásától meg főleg nem.
Már majdnem befordultam a lakásomhoz vezető utcába, mikor hangokat hallottam. Egy nő és egy férfi hangját, és bár egyelőre nem volt benn semmi gyanús, azért úgy gondoltam nem árt utána nézni, hiszen ez a környék nem épp a legbiztonságosabbak közé tartozott.
Így aztán irányt változtattam és a fegyveremre markolva, sétáltam a két alak felé.
- Valami baj van? Segíthetek?

Mind a nő válasza, mind pedig a gyors reakciója meglepett. Mintha fel lett volna készülve, vagy, mintha nem először érné ilyen támadás. Elmosolyodtam. Kedveltem az ilyen helyzeteket. Olykor kellemes volt megküzdeni a jutalomért. Ragadozót ölni nagyobb kéjt jelentett.
Már épp válaszoltam volna a nőnek, mikor egy másik hang harsant. Futó pillantást vetettem a gazdájára, és láttam, hogy egy Rendfenntartóval van dolgom.
- Nos, attól félek, a hölgy nem igazán képes elfogadni a visszautasításomat, barátom. De kérem, ne foglalkozzon velünk... Ki hallott már olyat, hogy egy férfi tegyen feljelentést szexuális zaklatás miatt? - kérdeztem egy cinkos kis kacsintással - Meg tudom oldani a helyzetet.

*Ahogy a kocsi leparkolt, máris kifizettem a díjat. Rühelltem taxizni. Nem kerestem valami jól, de még egy saját kocsit is olcsóbb lett volna fent tartani mint ezeket megfizetni. *
- Na gyere Luke… * Igyekeztem egy kicsit magához téríteni és kirángatni a kocsiból. A másodikra kellett menni. Hát nem volt egy okos dolog oda költözni, de nem számítottam rá, hogy valaha részeg embert kell majd vendégül látnom. A lakás nem volt nagy, de egymagamnak bőven elég. Egy kisebb szoba, ami a hálom volt. Ebben csak egy ágy és egy ruhás szekrény volt, no meg az éjjeli szekrényként szolgáló szék. Egy nappali, ami a kanapénak adott helyett, egy dohányzó asztalnak és a gépemnek. De a falakon, asztalon, táblákon mindenhol lehetett látni képeket, még a földön is. Tájakról, emberekről, akik nevettek, sírtak, szaladtak, csókolóztak, táncoltak és állatokról is. Valamint egy-egy testrészről. Kezek, szemek, ajkak sokassága. A konyha egy pultal volt elválasztva és két embernek kevés lett volna, no meg mellette a fürdő. De ennyi. Kicsi és praktikus. Rend volt, legalábbis a képek káosza nekem sosem számított felfordulásnka.*
- Aludj… * Dobtam le a kanapéra, úgy ahogy volt. Aztán tettem mellé egy pohár vizet, meg egy gyógyszert és magam is lefeküdtem. *

Komás fejjel egy fehér köntösben, szemeimet dörgölve indultam meg a kávémért a konyhába. Az én fejem fájt, hol ott nem is ittam csak két sört. A lábamon nem volt papucs, sosem szerettem. Viszont a konyhában ha még nem volt ébren Luke, akkor csináltam neki is egy kávét.*

Harsányan kacagtam fel. A a fèrfi humora beteges, mègis fejlett volt.
- Ugyan - legyintettem - Hallottam ennèl már jobb kifogázt is. Nem tudta volna azt mondani, hogy... - köröztem a csuklómmal - pèldául, hogy az elmezavart kishuga vagyok? - nevettem tovább.
- Csak rám kell nèzni- mutattam vègig magamon. - Nem rossz a kínálat, de másra vágyom ma. -
Kettöt öljek meg egyszerre? Règ volt már ilyenem.. Egy iskolabusz... Egy piknikezõ pár... Egy tùrázó család... De, ha revansot akarok venni a vámpìron, a rendfenntartó se maradhat èletben.

Bár érezhető volt a feszültség a két ember között, azért ahogy megpillantottak, valamiért rögtön nem is volt olyan fontos, ami miatt nézeteltérésük volt, legalábbis nekem ezt mondták.
Igaz, hogy továbbra sem volt egyetértés a dologban, hogy mi is történt közöttük, hiszen az férfi ezt mondta, a nő meg ezen jót mulatott, de láthatóan nem volt egy cseppet sem megrettenve, így elbizonytalanodtam egy pár másodpercig, de ha már itt voltam….
- Azt elhiszem, hogy meg tudják oldani, de, ha más ilyen váratlanul összefutottunk, ugye tudják igazolni magukat, ha kérhetem. – léptem még pár lépéssel közelebb, de azért egy egészséges távolságot tartva, hogy a még mindig a pisztolyomon nyugvó kezemnek legyen ideje azt elő is rántani, ha mégis fordulna a helyzet. – Csak a biztonság kedvéért, tudják nem a legjobb környéken vagyunk, jobb az óvatosság, remélem megértik. – magyaráztam felettébb udvariasan, mert most nem hiányzott, hogy valaki még alám rakjon a kapitánynál.

Elfojtottam egy mosolyt a nő szavait hallva. Magabiztossága csak megerősítette a korábbi gyanúmat: egy ragadozóval van dolgom. Nem tudtam, hogy vajon fajtámbéli-e... De az biztos, hogy nem egy a sok bárány közül, akiket oly könnyű lemészárolni.
- Tekintve, hogy kegyed idősebbnek tűnik nálam - vágtam vissza gonoszul - Ez aligha lenne hihető. Ami pedig a kínálatot illeti... Nos, elismerem, valóban figyelemre méltó.
Pontosan ezért esett rá a választásom, gondoltam, de a férfi előtt ezt nem mondtam ki hangosan. Helyette kedvesen rámosolyogtam.
- Természetesen, hogyne. Máris igazolom magam... De előbb szeretném látni az ön igazolványát... Sajnos, ilyen jelvényt bárki varrhat a ruhájára. És természetesen afelől is megbizonyosodnék, hogy szolgálatban van, máskülönben sajnos nem áll módomban engedelmeskedni...
Egyetlen oka volt a húzódozásomnak: elfelejtettem, melyik személyazonosságom van nálam. Furcsa kérdésekhez vezethet, ha nem tudom a saját nevem...

Nekem rszembe se jutott, hogy ilyen kitèröt kèrjek a rendfenntartócskátôl... meg kell hagyni találô. Mindig volt kèznèl egy hamis szemèlyazonosságot igazóló igazolványköteg, bár Jason mellett... talán túl nagy publikum is jut nrkem mostanában...
- Nem... idösebb biztos nem vagyok... ellenben van sok más erènyem, amivel kompenzálom ezt... Ilyen a megjelenès. - mosolyogtam. - Nks, biztos úr... lesz bilincs? - nyújtottam elöre mindkèt kezemet vigyorogva. - Ègetett a vágy, hogy eljátszadozzak egyikkel, másikkal.

Igazán nem zavartatták magukat előttem sem és továbbra is vagy civódtak, vagy évődtek, ezt nem lehetett tudni a hanghordozásukból, hiszen nem ordítottak egymással, csak oda-oda szúrtak, már ahogy kivettem a szavaikból.
Minden esetre én most nagyobb figyelmet szenteltem a férfi szavaira, hiszen egyértelművé tette, hogy ódzkodik az igazoltatástól, más különben, simán átadta volna a személyazonosítóját és nem keresett volna kifogásokat.
Ez már alapból gyanús volt. Nem tudom miért van az, hogy ha hivatalos személlyel állnak szemben, még az ellenségek is tűzszünetet tartanak, csak, hogy őt piszkálják? Hiszen most a nő is eljátszotta, hogy van miért letartóztatnom őt és esze ágában sem volt azt tenni, amit kértem.
- Uram, itt az igazolványom. - mutattam felé a holofényképes kártyát. - És sajnálom, de egy rendfenntartó bármikor szolgálatba helyezheti magát, ha úgy ítéli meg, hogy erre szükség van, és én most úgy ítélem meg. Szóval kérem az igazolványát! - keményedett meg a hangom, majd a nőre néztem. - Ha nem tudja igazolni magát, akkor lesz bilincs és bekísérem, de ne játsszon a türelmemmel, kérem. Ez nem játék! - ingattam meg a fejem, de most már kimondottan feszült voltam.

-Hát, mászni nem is, de repülni talán igen a tündérszárnyakkal, amiket itt rejtegetsz a hátadon! - Jegyzi meg komolytalanul, aztán kicsit meg is csikizi a lányt ott, mielőtt még elszaladna előle. Futás közben van ideje gondolkodni, mégis hova tegye ezt a lányt. Nála nem lenne biztonságban, egy részeg tivornyával eltöltött éjszaka alatt több haragost szed össze, mint szegény lány egész gyújtogató életében, mást pedig nem ismer a bolygón. Ahogy a puha kis keze megérinti őt, még mindig ezen gondolkodik, mikor ismerős látvány fogadja, mire az első reakciója pár másodperces néma önkéntelen nosztalgia, aztán pedig néhány lépés beljebb, az épületek takarásába.
~Ja persze...itt lakik a környéken. Látom talált még valakit a gyűjteményébe...érdekes, általában nem kell ájultan a lakására cipelnie őket egy fotóért.~
-Igen, te nyertél...azt hiszem kell találnunk egy harmadik játékot, mert ez így sajnos döntetlen.
~Koncentrálj. Ha neked most nincs is nagyobb gondod nála, Rose-nak biztosan akad, és ez zavar...valamiért....mikor vált belőlem Jótevő Szent Sam? Na mindegy...~
-Szóval, előle is hiába bújsz el, hmm? Tehát, akkor ha elrejtenélek valahova, csak ő találna meg, igaz? Remélem gyorsan keres majd minket, mert nem jut eszembe semmi jó játék hirtelen, hacsak...
~...nincs kedved felgyújtani ezt azt, mondjuk itt a környéken? Lenne is egy TÖKÉLETESEN VÉLETLENSZERŰEN kiválasztott célpont ami....áh...~
-Hol dolgozik ez a Csoki amúgy? Remélem rendes munkája van...
~Ja, 12 évesen biztos vagyok benne, hogy szerződéssel nyomja, meg orvosi ellátással, és nyugdíjjal, meg minden.~

A furcsa álmot követően, amiben egy tanárfejű skorpió elől menekül, és közben azt próbálja elmagyarázni neki, hogy tényleg kész a leckéje, csak út közben belekerült egy miniatűr mágnesviharba, ezért meghalt az USB-s adathordozója amin hozta, nagy nehezen felébred, majd újra visszafekszik, és békésen szuszog tovább. Pár órával később újra kinyitja a szemét, és cseppet kómásan néz körbe, sejtve, hogy valami itt nem stimmel, és biztosan nem otthon van, egyenlőre azonban még nem egészen fogja fel, mi is a baj ezzel. Meglepő rutinnal nyúl a pohár víz után, és veszi be a gyógyszert, aztán hátra dől, és sajgó nyakát kezdi nyomogatni, közben pedig megnézi magának az ezernyi képet.
~ÁÁÁ! Szóval ezért kellettek neki a szemeim...mármint...erre...azt még mindig nem magyarázza meg, hogy miért pont az enyém, de...~
Egyszerre kipattannak fáradt szemei, és úgy ugrik fel, mintha valaki lángra lobbantotta volna a kanapét, amin eddig ült. Cseppet hisztérikusan rohan az ablakhoz, és miután kitekint rajta, a fejét fogva hátrál meg onnan.
-Ó ne...ne ne ne...
Eddigi gondolatmenetei alapján is sejthette volna, de a teóriája, hogy a tegnap este csak egy fura álom volt akkor kaja meg az utolsó szögét a koporsóba, mikor meglátja a fehér köntösben flangáló gyönyörű nőt, ki ezek szerint nem csak a képzelete szüleménye. Ez viszont azt jelenti...
-A Marson vagyok? - Cincogja, reménykedve, hogy inkább a pokolba hozta őt a nő...ott tuti nem keresnék.
-Köszi...nem iszom kávét...én...le kell ülnöm...
És már huppan is vissza a "lángoló" kanapéra, arcát a két tenyerébe temetve.

- Jó reggelt. Remélem, fáj mindened, kezdve a fejeddel. * Mosolyogtam rá köszönésképp fáradtan és már indultam is a konyhában. Mit sem törődve azzal, hogy kócos vagyok és nem vagyok egyedül. *
- Nem. Az Űrmennyekbe és ez csak a képzeleted szüleménye, ami belőled fakad, mert erre vágysz. * Pislogtam felé bájosan az orrom alatt mosolyogva a srácra. A tegnapit még nem sikerült kialudnom és volt egy olyan érzésem, hogy nem is nagyon fogom. Ha emlékszik rá.*
- Nem vagyok egy házvezető nő, de tejjel vagy teával még tudok szolgálni. Kakaót ne kérj, mert ha volna, itthon sem adnék. De most sajnos nincs. *Ingattam meg a fejem. A kakaót én is imádtam, pláne a téli estéken. De ez most csak piszkálódás volt egy kómás nőtől, akinek a lakásán egy idegen férfi van. *
- Csak nyugodtan. De a képekre vigyázz mert ha rájuk lépsz akkor dühös leszek. Közben azért elmesélhetnéd, hogy hogyan tovább. Értem én, hogy nem jó anyucinál és ezért eljöttél velem a Marsra. De ez aligha volna kényelmes számodra, arról nem is beszélve, hogy egyedül is tudom fizetni a számlákat. Nem kell albérlő. *Najó, néha nehezen megy a fizetés és olykor megcsúszom egy kicsit. De ez lényegtelen, hisz ki van fizetve.*

-Hát, a fixa ideálom itt van, a barna hajtól kezdve a szarkasztikus természetig, szóval ez is egy opció - vágja rá, az űrmennyes dologra, aztán pedig a halántékát kezdi masszírozni.
-És nem...mindenem azért nem...megvan még mindenem ugye?
~Hmm...két kéz, két láb, egy fej...gondolom...és ha az űrmenny csak duma volt, akkor még egész jól....mimimi???~
-Nincs kakaó? - Kérdi olyan hangon, és tekintettel, ahogy egy bébinyuszi nézne fel a nőre nyüszögve, miután az belé rúg egy hatalmasat, és elveszi tőle a répáját.
-Hát, akkor...rálépni? - Kérdi, s mint a villám emeli fel mindkét lábát, hogy meggyőződjön róla, nincs alatta semmi. Ezt követően megnyugszik kicsit...nagyon kicsit, és hátradől a fotelben.
-Én tényleg a Marson vagyok...bakker...pont ezért nem szoktam inni. Hát, gondolom haza kéne jutnom akkor, mielőtt...
Itt megáll egy pillanatra, és elgondolkodik, de aztán vállat von. Végül is, mekkora az esélye annak, hogy a nő egyáltalán elhiszi amit mond? A tegnap éjszaka után meg meg lenen lepve, ha nem mondta volna el neki már vagy hússzor.
-Az elnöknek kissé a bögyében vagyok, és nem kéne ugrálnom, amíg leváltják.

*A válaszára felvontam a szemöldököm, de ezt aligha láthatta én meg bár már feltettem a kávét de csak neki dőltem a pultnak és úgy vártam.*
- Persze, és ne felejtsd ki, hogy Oidipuszi komplexusod van, és mivel tudom mi az a bélyeg ezért tegnap megkérted a kezem. * Érdekelt, hogy miként is reagál rá. Sejtettem, hogy nem emlékszik sok mindenre, de olyan szívesen ugrattam. Szinte már kegyetlennek éreztem magam. De ennyi jár a fájós vállaimért. S a hatás kedvéért még fel is emeltem a kezem. Hisz az gyűrűs ujjamon volt egy gyűrű, amit még a katonámtól kaptám. Nem egy drága, csicsás dolog, de nekem fontos volt.*
- Tényleg nincs. Hiába nézel így. Ha nem tetszik, menj le a boltba. De akkor hozhatnál tejet is, meg csokit. *Vontam meg a vállam. Én bizony Luke miatt nem ugrálok a boltba. Legalábbis addig biztos nem, míg nem ittam meg a kávém. *
- Most ezzel azt akartad mondani, hogy rakjalak fel egy járatra és küldjelek haza vagy azt, hogy hadd húzd meg magad itt míg elül a vihar? *Vontam fel kérdőn a szemöldököm.*

Arca, melyről süt, hogy "pukkadj meg", azon nyomban átvált döbbentté, és jobb híján a levegőt prüszköli ki, mikor meghallja, mit követett el tegnap, a gyűrű láttán pedig rémülten pillant saját kezére, mind kettőre, biztos ami biztos, hisz ő maga is emlékszik rá nagyjából, hogy hülyeségeket beszélt egész éjjel, ám eddig reménykedett benne, hogy legalább annak a töredéke nem igaz, és például nem szavalta el neki az erő kódját, írt neki verset, vagy...vagy....
-És...te...igent mondtál??? - Kérdi sápadtan, de aztán az idióta tabletta hatása elmúlik, és amint a hülyesége lankad, telepata agya is kezd végre magához térni, hogy mint egy méltatlanul elhanyagolt jó barát megsúgja neki: az előző pasijától kapta a gyűrűt. Mellesleg gonosz nőszemély, aki imád ugratni téged, szóval abszolúte az eseted...sajnos.
-Hát...lehetne rosszabb is. Szavamat adtam, és állom is! A szüleimmel mikor szeretnél találkozni?
Természetesen közel sem játssza olyan jól a dolgot, mint Miranda, ahhoz túlságosan ki van pirulva közben, de azért megteszi ami tőle telhet. A kakaó dolog viszont tényleg nagyon érzékenyen érinti, az utolsó kérdésre pedig valóban nem tudja, mit feleljen.
-Nem is tudom...te mit tennél a helyemben? Nem vagyok egy James Bond...

*A kérdésre nem válaszoltam, csak szélesen elvigyorodtam. Más ugratni valakit és más hazudni. Így ráhagytam, hogy gondoljon azt, amit akar de nem válaszoltam.*
- Előbb a földre megyünk. Áldását kell kérned a faternak, aztán anyámat újraéleszteni egy szívrohamból. Aztán mehetünk az agyas szüleidhez, hogy felmentsenek a kérdésed alól a lefizetésemmel vagy valami hyper-szuper-hytech mentális betegségre hivatkozva. *Vontam meg a vállaim és élvezettel szívtam be a kávé illatát.*
- Nem vagyok a helyedben. És van egy apró különbség kettőnk között. Én a saját lábamon is megállok míg te nem. Mellesleg ha maradsz és rá jön az elnökötök nekem is végem, arról nem is beszélve, hogy anyucid felfogja forgatni az univerzumot utánad és nem mosnám le magamról, hogy nem raboltalak el. Ami szintén nem jó pont az agyasoknál… Szóval én sehogy sem jövök ki belőle jól. Így már mindegy. Ha maradsz nem foglak az utcára dobni. Amúgy is lógsz egy képpel és én neked 60 dolcsival. Ha nagylelkűen eltekintek az idevezető utad áráról.