Hunter Street

A férfi csak haladtában hátrafelé tekintett. Meg sem fordult a fejében, hogy a támadás esetleg a tetőről is érkezhet. Naiv volt, ez tökéletesen mutatta, hogy mindössze csak az ösztöneit követi. Márpedig ilyenkor egy ember sem mindig tud higgadtan gondolkodni, pláne ha ezt ötvözzük azzal a sokkal, amit maga a lény keltett az emberekben. Nem láttak még ilyet, pláne nem a Marson, pedig ha valahol akkor itt szinte bármi előfordulhat, felbukkanhat vagy eltűnhet. A férfit csak vitte a lába a cél felé és már nem is volt Tőle olyan messze, tekintve, hogy Mathias sem jutott távol a helytől fájdalmaiban.

A legrövidebb út, a legegyszerűbb s lesből támadni is a lényre vall. A házak, épületek teteje hol magasabb, hol alacsonyabb így olykor-olykor ugrani kényszerül, hol kisebbet és hol nagyobbat. De nem a Hilton tetején mászkál – tekintve, hogy azt is leromboltál már száz éve – hogy fix legyen a lába alatt a talaj. Vagyis az fix, azonban a omladozó épületek nem feltétlen bírják el a robosztus test súlyát, melyet nyikorogva, ropogva jeleztek a léptei közben. Az utoléréssel azonban nem akad gondja a farkasnak, hisz hosszú lábai mely a magasságához társul kétszer olyan gyorsan szelik a távot és maga a lény is gyorsabb, mint egy ember, még ha nem is vetekedhet a morák sebességével, a kecsességével meg végképp nem. Furán is nézne ki egy két és fél méter magas szőrös dög mely kecsesen mozog. De lássuk be, nem is fog beiratkozni egy balett iskolába vagy épp keringőzni tanulni. Szóval erre nincs is szüksége, a reflexeire viszont annál inkább, tekintve, hogy az egyik lépésénél beomlik alatta az épület és nem biztos, hogy a súlyát elbírja a megmaradt rész ami – még ha sikerült is elkapni – ropogva jelezte, hogy nem bírja sokáig…

Ha páros:
A leszakadt résszel együtt hull a mélybe, de vélhetőleg egy macska is elveszett benne, tekintve, hogy a talpára érkezik. Persze ez inkább annak köszönhető, hogy számított rá a lény és a lehető legkevesebb sérüléssel próbálta megúszni a dolgot. Körbe tekintve a romok alatt egy otthon fedezhető fel, melybe két fiatalember - akik egyébként egy párt alkotnak -, rohannak be a robajra ijedtükben. Pizsamában, álom ittas tekintettel mérik fel a helyzetet és szentül hiszik, hogy csak álmodnak, amit mi sem tanúsít jobban, hogy mind a kettőt a szemét dörgöli.

Ha páratlan:
A leszakadt résszel hull a mélybe a lény, ám a hátára érkezik. Teste erős, izmai kiemelkedőek akár csak maga a mítoszi lénynek. Azonban sem ez a lény, sem a másik lény nem sérthetetlen. Törmelékre esve, a gerinc nem marad épen. Bizony a farkasunknak is ez jár és egy hangos reccsenéssel adja az üres szoba tudtára, hogy a gerince megsínylette a dolgot, méghozzá egy repedéssel. Öröm az ürümben, hogy; akár csak a mítoszi lény rendelkezik regenerációval. Így bár a fájdalma nem kisebb, mint bárki másnak, de egy kis időm belül meggyógyul. A gyógyulás folyamata azonban az erejéből nyeri a maga erejét, így gyengébb lesz az első táplálkozásig. (A regeneráció idő 1 óra ebben az esetben) Ám még a szerencséjére tudható be, hogy a lakás ahova bezuhant üres, és így senki nem ölheti meg, míg tehetetlenül fekszik.

Azonos számok esetén:
A lény elkapva a pillért, még annyi ideig megtartja, hogy fel tudjon lendülni rajta és kissé távolabb érjen „talajt”. Ám a beszakadás fel kelltette az üldözött vad figyelmét így már kiélezve figyeli a tetőt, hisz arról hallotta a hangot. Ám ez miatt gyökeret vert a lába és szemét ide-oda kapkodva, fegyverét kibiztosítva nézi, hogy hol tűnhet fel a lény, hogy hatástalanítani tudja. Ám egy golyó nem fogja megállítani, ahhoz meg túl gyors, hogy pontosan szíven találja.

[6 oldalú - 2 DB]

//További információ: ITT //

Dobás: 5 + 1 = 6

Mivel még nincs túl nagy tapasztalatom ebben az alakban, így sikerül azért kellően elszámítanom magam, mert ugyan tényleg toronyiránt a leggyorsabb lenne követni a zsákmányt, ráadásul a rálátásom is biztosítva van fentről, de arra nem gondoltam, hogy ez a test bizony sokkal, de sokkal nehezebb és a rozoga háztetők nem erre lettek méretezve.
Először még nem volt gond, haladtam is rendesen, szemmel tartva a félelemmel menekülőt, akinek szíve dobbanása és izzadt szaga, mintha zsinóron húztak volna maguk után. Ha bekötötték volna a szemem, akkor is gond nélkül megtaláltam volna.
Az éhség újból úrrá lett rajtam és már csak az járt a fejemben, hogy milyen fenséges lesz a húsának, vérének íze, ez után a kiadós futás után.
Aztán persze ez lett a vesztem is, hogy máshol járt az eszem és nem a lábam elé, hanem a vad után néztem, aki mintha most megállt volna.
A következő pillanatban nagy recsegés-ropogás közepette engedett a tető a súlyom alatt és én a beszakadt darabokkal együtt zuhantam lefelé. Szerencsére a bennem megbújó vadállat ösztönei sokkal kifinomultabbak és reflexszerűbbek voltak, így mire földet értem, már vissza is nyertem az egyensúlyomat. Lábizmom rugalmasan tompította az ütközést és a kezem is letámasztottam egy pillanatra, de aztán már ismét két lábon állva, emeltem fel a fejem, hogy a levegőbe szimatolva tájékozódjak.
Mielőtt megláttam a két embert, már tudtam, hogy ott vannak. Rémült tekintetükre, csak gonosz vigyorra húzódott a szám, talán ezek a friss és gyenge húsú legények is megteszik, hogy oltsák egy vérfarkas mardosó éhségét, hiszen szabályosan a levese tálba huppantam ezek szerint. Megindultam feléjük lassan, a vadász ruganyos feszültségével.

Az első meglepett tekintett után, rájöttek, hogy ez bizony nem álom. A farkas lépte az övéket is mozgásra késztette és csakhamar futásnak is eredtek, hogy minél hamarabb kitaláljanak a saját lakásukból, mint az űzött vad a bokor takarásából. Aligha jutnak messzire egymás útját keresztezve, olykor-olykor egymásnak rohanva, ám a kezük egymásra talál és így próbálnak kiutat találni. A Marson nem szokás nyitott ajtóval aludni, így a remegő kézből többször is kifordul a kulcs és a lyukba sem talál bele. Hátuk az ajtónak lapul, ahogy várják, hogy a szörny lecsapjon rájuk.

Mind eközben pedig kintről már hallani, ahogy az emberek vagyis inkább a rendőrei mozgolódni kezdtek. piros fények villannak és az ablakokon beszűrődő fényből látni, hogy a fehér lámpák, pontszerű piros ledek villanása pásztázza az épületeket. Bizony a hír eljutott a Rendfenntartókhoz is, így mindent bevetve próbálják levadászni a szörnyet, akit nem tudják, hogy egyenlőre hol is találhatnak. Ám, ha van idejük az áldozatoknak sikoltani ez hamar megváltozhat. Minden azon múlik, hogy mennyire gyors a lény, hogy mennyire gyorsan elégit ki az éhségét.

Ahogy megindultam feléjük oldódott a görcs bennük is, a félelem megtette a hatását és menekülni kezdtek. Orromba beszivárgott a rettegés okozta izzadtság szaga, amitől még vadabbul kezdtem vigyorogni és a hasam is megkordult.
~ Jó, nagyon jó! Menekül a vad és finomabb lesz a préda. ~
Nem kapkodtam, hiszen tudtam nagyon jól, hogy nem fognak tudni elmenekülni előlem, esélyük sem volt ebben a zárt térben, főleg mivel még egymást is akadályozták menekülés közben.
Hagytam, hogy eljussanak az ajtóig, hogy feltámadjon bennük a remény, hogy kijuthatnak, hogy megmenekülhetnek, de aztán………….
Aztán már a sarkukban voltam, ahogy megfordultak, hogy lássák merre járok, már föléjük magasodva csaptam le rájuk, talán, ha egy nyikkantásra volt idejük. Igazán nem panaszkodhattam, finom és zsenge húsuk volt és édes a vérük.

Miközben a csontokból szopogattam ki a velőt, hallottam, hogy egyre többen nyüzsögnek az utcán, a veszély érzet fokozatosan terjedt el bennem és bár látni csak vibráló fényeket láttam a lehúzott sötétítő mögött, hallani nagyon is jól hallottam, hogy megérkezett az erősítés, a vadászra vadászó vadászok. Ezen a gondolaton ismét elvigyorodtam és egy hangos, diadalittas üvöltéssel jutalmaztam magam és hoztam a tudtukra, hogy készen állok.
Lássuk ki a jobb…….és a gyorsabb.

-Nem, valóban nem, sőt, az Athena irodájában senkivel speciel, pedig ott is kényelmesnek tűnt az íróasztal - kacsint rá - a kihívásokat meg túlértékelik, pláne te. Az Athéna biztonsági rendszerét pedig ne akard tesztelni, unalmas lenne.
~Az a sok üldögélés a cellában...~
-Mellesleg, tudhatnád, hogy én nem bízom senkiben. Vagy, legalább azt, hogy mindenkinek ezt mondom. És aggódik érted a fene! Csak...vigyázz magadra, oké?
Aztán, ahogy a nő jó szokása szerint lerohanja őt, hirtelen nem tudja, mit kéne tennie. Elsődleges opcióként ott lebeg a szemei előtt az, hogy felkapja, és letegye valami kevésbé kényelmes helyre, mint az ő térde, ám ezzel a tervel csak az a baj, hogy elindít egy másik, hasonló gondolatmenetet, ami ugyanígy kezdődik, csak miután felkapja, egy sokkal kényelmesebb helyre vágja be utána, és ő is követné...
-Persze, és van aki tényleg elhiszi ezt? Már a valós koroddal is kapsz piét, szóval beismerhetnéd lassan, hogy még csak 21 vagy! - Vág vissza, mert jobb hirtelen nem jut eszébe így, hogy Miranda galád módon hatástalanította a gondolkodásért felelős szervét. Végül aztán csak erőt vesz magán, és a lentről ordítozó vezérkar tiltakozása ellenére lepakolja magáról a nőt.
-A legjobbak voltunk...annak ellenére, hogy folyton bajba kerültem miattad. Viszont, ki fog hűlni a pizzám.
~Mondjuk, annyi baj legyen, jól jönne most valami, ami lehűthet.~
-Alkalmas ellenfelet pedig biztos vagyok benne, hogy találsz...jelentkezőt mindenképpen. Nekem viszont lassan mennem kéne mielőtt még...említettem már, hogy épp vadásznak rám ugye? Na, ezért indulnom kell, mielőtt még rád ugrom, és letépem a ruháidat.

- Avagy Te lettél túl unalmas. * Feleltem egyszerűen, hisz azért az ilyen dolgokat nem véletlen együtt fedeztük fel és nem is mindig nekem jutott eszembe, még ha nagy többségében igen. De ettől függetlenül még nem sűrűn akadt olyan, amit ilyen könnyedén visszautasított arra hivatkozva, hogy unalmas. Az ellentmondására csak vigyorogtam és a fejem ingattam meg.*
- Ne kérj olyat, amit Te is tudod, hogy nem tudok betartani. Vigyázok magamra, mint mindig ám ettől függetlenül mindig bajba kerülök. * Nos, én hiába vigyázok magamra, ha mások nem vigyáznak rám. Ez már annyira megszokottá vált, hogy ha túléltem, akkor elmondhattam, hogy bizony vigyáztam magamra. Még akkor is, ha legtöbbször nem rajtam múlott a dolog. Na de a visszavágása erre már megint egy idétlen vigyor költözött az arcomra, ami aztán gyorsan le is hervadt.*
- Hidd el, szívesebben lennék még 21 éves és eszembe sem jutna letagadni. De ez elég gyenge próbálkozás volt. * Ingattam meg a fejem, és ahogy megemelt, hogy letegyen magáról ösztönösen fontam a karjaim a nyaka köré. De persze, ahogy már fix helyre érkeztem el is engedtem, leküzdve a kísértést, hogy azzal a lendülettel hátra is dőljek és vonjam magammal a másikat. Melynek képei ott pörögtek a szememben, ám csak ott hibádzott a dolog, hogy olyat láttam Shepy szemeiben, amit már nem fogok. Vágyat. Mi??? Pizza? Milyen pizza? Jaaa… hogy az.*
- Hát akkor jó étvágyat, egyébként is már kihűlt. * Vontam meg a vállaim, hisz a késés ára, hogy nem volt még meleg. Mondjuk az meg az én hibám, hogy nem jelentkeztem be előre, hanem csak közöltem, hogy várom aztán vagy jön, vagy nem. Időközben a zene újra indult, de szerintem már egyikőnk sem arra figyelt, hogy mi is megy benne. Én biztosan nem. Valahogy sokkal jobban foglalkoztatott, ahogy Rick hosszú ujjai birtokba vették a pizzát, s tekintetem csak akkor tudtam elszakítani róla, mikor leesett, hogy Ő még mindig beszél. A jelentkezőkre csak a szemem forgattam. A másik tökéletesen tudta, hogy nem az diák fiúk az eseteim, akik jelentkeznek, még ha csak képletesen is nézzük a dolgokat. Hisz a válaszom úgy is az, hogy; ülje egyes. A beszéd jó dolog, de nem nálam, ha valaki elakar érni valamit. De aztán már elnevettem magam az újabb ellentmondására. Ami azért lássuk be… hmm… Kezem kinyújtottam a háttámla tetején és buksim a karomra fektettem, miközben ujjaim finoman cirógatták a másik tarkóját. Megfulladni úgy sem fog, már ha képes lesz enni. Bár tény, nem ezt tettem volna legszívesebben. *
- Ahham, és ettől most meg kellett volna ijednem? Tudod Shepy, ha nem félnék attól, hogy megint kámforrá válsz már én magam tettem volna meg. Bármennyire is féljek attól, hogy milyen lesz… *Na igen, orvosnál nem voltam már egy ideje és az utolsó leleteim sem voltak épp biztatóak.*
- De ha csak ezért mennél, ne menj… * Vettem suttogóra a hangom és a tekintetét kerestem. Saját szürkészöld szemeimben pedig ott csillogott a vágy egy különös fajtája, annak ellenére, hogy a testem nem reagált a férfire. De miért is tette volna? Hisz a másik nem adott rá okot, még egy aprót sem. Már pedig már az apróságokkal nem mentem semmire. Tarkóját cirógató ujjaim helyére a tenyerem kúszott, hogy kissé összeszorítva a mancsaim ösztönözzem, hogy rám nézzen. Nem két méteres barom vagyok, szóval elég közel ültem hozzá, még ha nem is közvetlen mellette, hisz elérte a kezem könnyedén. *

-Lehet - feleli egy vállvonás kíséretében. Amíg ahhoz nem túl unalmas, hogy meghívják egy potya pizzára csak úgy, addig jól bírja a kritikát.
-Jól van őrült nőszemély, akkor felőlem hajts bele ezerrel egy anyahajó gyomrába, hogy ott fordulj körbe, vagy tudom is én, mivel szórakoznak a mai gyerekek akik "vigyáznak magukra". Én addig viszont...
Nagyot harap a kihűlt pizzából, ami természetesen még így is isteni, hiszen,...pizza, az nem lehet rossz semmilyen körülmények között nem igaz? A zabálás közben azért figyel a nő válaszára, és nagy komolyan bólogat, hisz igen, ettől nagyon meg kellett volna ijednie...borzalmasan!
-Még szép, olyan jól áll neked ez a felső, kár lenne érte, ha három darabban heverne a padlón, és a meztelen hátad döngölné a szőnyegbe - Feleli, anélkül, hogy igazán belegondolna, mit is mond, és miért. Mondjuk eleve nem könnyű átgondolni a dolgokat, amikor az ember tarkóját azok a puha ujjak simogatják...Mást ez biztosan zavarna.
Egyébként, valamiért ő is suttogásra váltott. Biztos, mert a nő is suttog, és olyan közel van, hogy ennél hangosabb beszédre abszolút nincs szükség. Gyönyörű szürke szemei megint ott csillognak előtte, és valahogy még mindig nem jutott eszébe levenni a kezét a tarkójáról.
-Tényleg jobb lesz, ha megyek - jelenti ki határozottan, aztán látványosan nem mozdul meg egyetlen millimétert sem.

- Újabban tűzzel játszanak… * Morogtam magam elé, ahogy a gyerekről egyből Paul jutott eszembe meg amit ott tapasztaltam. Bár tény, nem volt egy kellemes élmény, de épp bőrrel megúsztam a kölyök szórakozását. Szóval ez akár lehet fél siker is. Viszont a kis rosszcsontról no meg Paul hülyeségéről hamar visszaterelődnek a gondolatai, ahogy eljutnak tudatáig Rick szavai. Csak azt tudnám, hogy ez mért csal egy bárgyú mosolyt az arcomra!? No mindegy, ami késik nem szalad el.*
- Valóban kár lenne érte, de lássuk be, nem nagy veszteség volna, ha cserébe a szőnyegem is edzés alá kerül. * Búgtam, de persze kezem egy pillanatra sem állt meg, s azt már észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el finoman magam felé vonni a másikat. Vagy nem is őt vontam, hanem akaratlan is én közeledtem? Vagy Ő? Na, ez jó kérdés, de csupán csak részlet dolog, ami a végeredményen nem változtat. A határozott kijelentése egy pillanatra fájdalmasan villannak íriszeim, de ahogy a másik még csak egy millimétert sem mozdul odébb némi megnyugvást lelt. S minden gondolkodás nélkül emelkedtem meg, hogy a lábam ismét átlendítve rajta csusszanjak vissza az ölébe, miközben a mutatató ujjam az ajkaira vándorolt. Az ajkakra amik…*
- Cssss… * Intettem csendre a gondolatmenetem helyett. S annyi mindent mondhattam volna. Talán azt, hogy próbálja meg élvezni. De nem mondtam semmit. Csak arcom indult meg felé, két oldalt előre omló hajammal elzárva minket a szobától, a külvilágtól. Mintha csak egy fal lenne, ami mögé nem hatolhat senki. Hosszú – vagy legalábbis annak tűnő – pillanatokig csak néztem a szemébe, de ahelyett… ahelyett amit annyira szerettem volna, csak a nyaka köré fontam a mancsaim és arcom a válla és a nyaka közé ékeltem, egy halk sóhaj kíséretében. Persze közben egyikkezem finoman szorított rá a tarkójára. Míg a másik – ha szükséges volt – csak a kezét vonta a derekam köré. Talán nem kéne messzire menni, talán Ő sem akarja. S talán én se. De mégis azt akartam, hogy öleljen. Csak egy kicsit legyen olyan mint régen, még ha nem is történik semmi. Legalábbis semmi olyan, aminek nem kéne. Így, ahogy feküdtem a vállán és nyugodt lélegzetvételem cirógatta a finom bőrt, ahogy magamba szívtam az illatát még is egy fura kép jelent meg előttem. Vagyis inkább csak egy arc… egy arc, amihez álmomban is tudnék nevet párosítani. A képet darabjai törve lapultam csendesen, hozzá préselődve. Ez ellen semmi kifogása nem lehet, hisz, azon kívül, hogy az ölében ülök nem csináltam semmit. Csak próbáltam elmerülni az otthon, a biztonság régmúlt illúziójában, ami a jelenlétével mégis élőnek tűnt. Élő, lélegző dolognak mely itt pulzált a mancsaim alatt. Reményt adva és véve el egyszerre. Megmutatva magát és az elérhetetlenségét.*

-Újabban? - Kérdi jókedvűen, és kicsit incselkedve, természetesen saját magukra utalva, illetve pontosabban Miranda-ra, hisz az előző logikát követve, ha most múlt 21, akkor amikor elkezdtek járni, legfeljebb 15 lehetett, és már akkor Katonai bázisokra lógott be, meg újságíróként dolgozott...talán a logika nem a legmegfelelőbb szó az előző gondolatmenetre.
-Te javíthatatlan vagy... - teszi még hozzá nevetve, aztán pedig meglepve éri a következő támadás, ami ellen akár védekezhetne is, de akkor nem lenne rá ideje, hogy kiszáradt torokkal, és hatalmasra tágult pupillákkal figyelje, hogy most mégis mi készül itt. A végén aztán ő maga is beszáll a játékba. Magától öleli át a nőt, vékony derekához képest hatalmasnak tetsző karjaival, amikor pedig közelebb hajol hozzá, ő is így tesz, hogy egy rövid, de annál határozottabb csókot nyomjon a homlokára, aztán pedig szorosan magához ölelje őt. Persze, ez csupán egy baráti ölelés...abszolút, és teljes mértékben az. Más kérdés, hogy kezdő még az ilyesmiben, így senki sem magyarázta el neki, hogy a nő hajának illatát beszippantani, és lehunyni a szemeit közben talán nem a legjobb ötlet, de igaz ami igaz, sosem a jó döntéseiről volt híres, egy pályát leszámítva, ám amikor ott dönt jól, az is csak még több ember még hatékonyabb halálához vezet, szóval a fene tudja...olyan jó most itt ez a csend, és béke, és nyugalom a változatosság kedvéért. Már egészen hiányolta.
-Na jó...akár maradhatok is még egy kicsit - suttogja a fülébe, az ölelést véletlenül sem szakítva meg.
-De ha itt támadnak rám vagy 30-an, és megint puszta kézzel állok majd szemben velük, te magyarázod majd el nekik, hogy én igazán haza akartam menni valami fegyverért, hogy ne legyen nekik ennyire égő.
~Sam "Maverick" Shephard...a férfi, aki mindig tudja, mit kell mondani egy romantikus pillanatban. Csodálom, hogy még nem neveztek el rólam illatosított dezodort.~

- Hmm… emlékeim szerint nem épp bántad vagy erőlködtél túlzottan, hogy hmm… megjavíts. *Vigyorodtam el kicsit elmélázva, miközben megtaláltam a helyem a karjai között és megpróbáltam, na jó, ne hazudjak már még csak gondolatban se magamnak. Szóval nem csak megpróbáltam megtalálni a helyem, hanem még mindig úgy éreztem, hogy nekem pontosan ott és úgy van a helyem, ahogy épp vagyok. Közel a másikhoz, a biztonságot adó lapát kezei közt, amit egyébként sosem bántam. Meg van annak is a varázsa, hogy az egyetlen tenyere keresztbe betakarj a derekam. Jó, meg lehet kövezni, de a harci kakas tyúknak is szüksége van olykor arra, hogy úgy érezze magát mint egy ropi, vagy épp a biztonságot ne önmagában lássa meg hanem valaki mellett érezze. Ezer meg egy gondolat todul a korábbi összetört kép helyére, de valahogy egyiket sem tudom szavakba önteni. Vagy talán nem is akarom. Áh… magam sem tudom, de mindenesetre fő a határozottság, nem igaz? Csak tudnám, hogy most hova ment. Rick azonban megoldja a dilemmát azzal, hogy megszólal. Hajm… az időzítése még mindig a helyén van. De az istenért sem vontam volna el magam Tőle, csak egy kicsit feljebb emeltem a buksim, hogy a nevetésem azért ne szakítsa át a dobhártyáját. Csak tudnám, hogy mért cseng ilyen furán, lágyan. Hajm… De gondolkodás helyett azonban a füléhez hajoltam.*
- Ha mégis megtörténne addig míg itt vagy. Bebújhatsz az ágyamba, hogy ne találjanak meg. Mellesleg van egy újdonsült Rendfenntartó ismerősöm. Majd felhívom addig Jimmyt. * Suttogtam a fülébe. Persze, Rick meg aki elbújik. Jó vicc… de lássuk be, az ágyam egy egész jó hely és még kényelmes is. Talán még csatlakoznék is mellé. Persze csak is barátságból, hogy érezzem magam mellett, ahogy átölel, mint egy barát. Nyüh… Mira vissza a jelenbe. Kissé elhúzódtam Tőle, de csak a felső testemmel és csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Kezem finoman kúszott az arcára s hüvelykujjam finoman szaladt végig az ajkain, ahogy megsimogattam.*
- Hiányzol ám Te tök. * Húztam el a számat kissé. Nem tudtam, hogy ennek örülnöm kéne vagy sajnálnom. Bánkódni nem. Azt nem tudtam, hisz itt van. De épphogy kimondtam és összekapcsolódott az övével, már meg is köszörültem a torkom és elengedtem az arcát. Ahogy boldogan, mégis kissé fájdalomtól csillogó tekintetem is elemeltem róla s a konyha pultot találta meg.*
- Tudom furi, de voltam vásárolni. Mit szólsz egy kis forró csokihoz? * Kérdeztem miközben a vállán megtámaszkodva álltam fel és igazából választ nem várva mentem a konyhába.*
- Egyébként meg kicsit meglátogathatnál sűrűbben is. Tudom, hogy sok a dolgod meg ilyenek meg folyton menekülsz valami vagy épp valakik elől, de ha ezen múlik egy komplett biztonsági rendszert szereltetek fel, hogy nyugodtan tudj lenni egy kicsit. * Beszéltem, zöldséget. De csak a korábbi gondolataimtól akartam elterelni önmagam. Hisz legszívesebben többet is mondtam volna, többet is tettem volna, pláne mikor kezem az arcára siklott. De már megint csak magam akarom becsapni, vagyis inkább Ricket azzal, hogy próbálok úgy csinálni, mint ha épp nem is olyan irányban zakatolnának továbbra is a gondolataim. Mekkora pech számomra, hogy a férfi jobban ismer mint én magam és tökéletesen kihallani az egészet a hangomból. Ah… bezzeg ők tudnak úgy csinálni mint akiket meg sem hatja a dolog. Persze járt a kezem, ám zavarom, vagyis inkább hiányom és gondolataim kuszaságát az is elárulta, hogy a fiókból akartam bögréket kivenni, a tejért a fürdőbe indultam, aztán meg félúton mikor rájöttem csak kivettem a hűtőből.*

*Az utcákon egy szemernyi élet sem pislákol. A folyton nyüzsgő bolygó ezen része mostanra már kiürült. Csak egy csapat, pontosabban 12 főből álló Rendfenntartó, felfegyverkezve „bolyong” erre. Két, hat fős csapatott alkotva. Egymást fedezve szelik át az utcán és mindenkit elküldenek a környékről, aki épp arra járt. Persze akadt egy-két ostoba, ki kíváncsiságtól hajtva nem hallgatott a szép szóra és egy-egy sarok, kuka takarásából nézték, hogy mi is történik erre. A rendőröknek köszönhetően, vagyis csak a jelenlétüknek, a nem messze lévő Old Bill is kiürült, és a csapos morogva vonult a szobájába, hisz a ma esti bevételt bukta. De legalább kipiheni magát az Öreg.

Az apró ledek fényei játszanak az éj sötétjében, a hold fényében. Némelyik kábító fokozaton, de akadnak lézer fegyverek és az egyik kezében még egy mini kézi ágyúvető is megtalálható. Legalábbis annak egy modernebb változata, hisz sokkal könnyebb és gyorsabban kezelhető. Akadnak náluk gáz és füstbombák is, illetve ugyan ilyen kábító gránátok. Azonban ezek emberekre készültek, azonban nem is tudják, hogy mivel állnak szemben.
A mély morgásra azonban mindegyik a hang irányába veti a fejét és a rangidős halk jelzéssel adja a többiek tudtára, hogy Ő és a csapata bemennek az épületbe. Míg a másiknak meghagyja, hogy az ablakokon tartsák a szemüket, illetve védjék a kijáratot és a tetőt is pásztázzák. Már amennyire lehet innen lentről. A kint maradt csapat két-két főre bomolva figyelte a terepet, a néma parancsnak megfelelően.

A másik csapat egymást fedezve indultak meg a legfelső szintre, mily meglepő lépcsőn, tekintve, hogy a lift nem működött és amúgy is veszélyes lett volna. Felfelé menet azonban minden mind a kér szinten megálltak, hogy az embereket kiriasszák az álmukból, már aki nem ébredt fel eleddig és evakuálják a tömböt. A megfelelő lakáshoz érve, azonban készenlétbe állva rúgták be az ajtót, és ha úgy adódott, hogy szem előtt volt a lény, már csak ijedtükben és megdöbbenésükben is tüzelni kezdtek rá. Ha nem volt szem előtt a lény, akkor bizony csak szépen sorjában mentek be négyen a helységek ajtaját berugdosva. Ami nem volt sok. Egy kis fürdő, egy szoba, egy konyha mely a leszakadt nappalival volt együtt. Négyen voltak a lakásban, két-két fős párost alkotva és ketten az ajtóba maradtak egymásnak háttal, hogy mind a két irányból biztosítsák a terepet.*

A beszakadt tetőn kinézve lehetett látni, az ott körző űrhajót. Nem meglepő, hogy a sajtó is a helyszínre ért. A parancsnok, ha eljutott idáig némán szitkozódva vette tudomásul. Valamiért nem kedvelte a riportereket.*

A vér szaga, a zsigereimben érzett veszély érzete, egyre újabb és újabb adrenalin hullámokkal borítanak el, amitől még erősebbnek és gyorsabbnak érzem magam. Érzékeny orrom szimatolva emelem a levegőbe, és már nagyjából tudom, hiszen a fülem i tájékoztatott már róla, hogy legalább két tucat ember ólálkodik a ház körül, de ezek nem rohannak fejjel a falnak, bele az ismeretlenbe, hanem óvatosak, nagyon is megfontoltan mozognak. Rendfenntartók! Ami azt jelenti, hogy nekem is rafináltnak kell lennem, itt nem biztos, hogy a nyers erőszak a célravezető.
Hallom, ahogy egy csapat behatol az épületbe és a lakás felé tart, bár ehhez már nem kell éles hallás, hiszen elég hangosak a fiúk és az ágyukból kiugrasztott népek sem rejtik véka alá a véleményüket az éjjeli zaklatástól és ezen még az sem változtat, ha elmondják nekik mi ért teszik, bár nem olyan nagyon szószátyárak a rend éber őrei.
A kizsigerelt hullákat a nappaliba vezető ajtó elé dobom, hogy kedveskedjek a vendégekkel, majd egy nagyobb lendületet véve a leszakadt tető szélére ugrom és ott meglapulok, hogy megvárjam, amíg bejönnek. A léptek alapján négyen lehetnek és remélem, hogy sikerül a nyakukba ugorva majd meglepni őket, annyira, hogy gyorsan harcképtelenné váljanak és utána el tudjak menekülni és már csak az utcán maradókkal kell egy kicsit bújócskázni.
A fejem felett kőröző gépre csak dühösen felmorranok, mert zavar a fülelésben és nem is szeretném, ha nagyon szemmel tartanának.

Miután kijöttem a kórházból, elmentem a főhadiszállásra, illetve ahhoz, ami maradt belőle. Az egész a levegőbe repült... Hónapokig tart majd az újjáépítés. Sőt, a nyavalyás androidok nélkül még tovább... És rengeteg emberem halt meg. Égett bennem a düh, meg akartam találni az elkövetőt. De alig páran maradtunk, tizenkét órás műszakokban voltak az utcán az embereim... Saját fegyverrel, mert a raktárunk is odalett.
Egyedül nyomoztam, senki mást nem vontam el a feladatától. Naphosszat jártam az utcákat, bicegve, mogorván a lábfájástól, átkozva az idióta botot, amit még vagy egy évig, ha nem tovább kell használnom... Aztán visszatértem ide, a Hunter Streetre, egy kis lyukba, amit egyszerre használtam irodának és lakásnak. Most is itt vártam a lányt.

Gyülölet ès gyász hajt... mondaná Hector. De õ nincs itt... Cserben hagyott! Elàrult! Nem engedhette volna, hogy ez törtènjen!
Nem engedhetem meg magamnak a barátokat... nem engedhetem meg a barátságot! Csak szolgák... ès èn a fèlelem hatalmával uralkodom!
A Marsra èrkeztem. Az emberek gyengèk, a telepaták rettegnek, a metamorfok sorvadnak... De ezek mind a markomba kerülnek. Mert a vezèrük a markomba kerül.
Phillipe hàborút akar? Megkapja!
Az árnyakon keresztül siklottam az iroda felè, ahol egy legyengült, kètsègek ès károk közt vergõdõ fèrfit akartam megtalálni. Tudtam, hogy vár rám... mègha õ mèg nem is. Mindenki vár rám, mert elèrkezem. A markomba veszem õket ès ítèlkezek. Aki mèltó, felemelkedhet álltalam. De ugyanilyen könnyen el is pusztulhatnak!
Kilèptem az ányak közül... királynõhöz mèltón lèpdeltem a fèrfihez.
Arcom csukja takarta. De a fèrfit, ha mèltó hírnevère, ez nem akadályozhatta, hogy felismerjen.
Elmosolyodtam, de egy szót sem szóltam...

Láttam, ahogy a nő kibontakozik az árnyékból, és elfogott valami rossz érhés. Nem őrá számítottam. Egy mora... És amikor közelebb jött, láttam azt is, kicsoda. Hideg és a veshély ősi érzete áradt belőle, és én önkéntelenül léptem hátra egyet. Ettől persze dühös lettem. Mégis, mit akar ő itt, és főleg, mit akar tőlem?
- Mi a rossebbet ijesztgeti itt a népeket? Ez a Mars, nem a flancos Hold...
Erősen markoltam a botomat, bár tudtam, hogy ha a nö bántani akar, semmire sem megyek vele. Inkább igyekeztem lehiggadni.
-Elnézést, csak a frászt hozta rám. Menjünk be.
Bevezetem a lakásba, hellyel kináltam.
- Na akkor elő a farbával: miről van szó?

Mosolyom csak mèg szèlesebb lett, ahogy a fèrfit eluralta a fèlelem..
- Helyes. - suttogtam, ahogy csuklyámat hátrahajtottam. Rettegjen csak, hisz ez a halandók alapvetõ ösztöne. Meghunyászkodik, mikor egy istennõ színe elè kerül.
Belèptem a lakásba, mely mèltatlan volt a fogadásomra, de mièrt ne gyakorolhatnèk kegyet... egyelõre. Leültem, majd keresztbe fontam a lábaim, melyeken a mozdullattól elszúszott a selyem, szabaddá ès láthatóvá tève ezzel lábaim, egèszen a combom felsõ harmadáig.
- Csekèlysèg... Pusztán a világ sorsa. - kacagtam fel. - Hajlandó vagyok pènzt, embereket ès minden egyebet magának adni - intettem hanyagul. - Cserèbe azt akarom, hogy nèhány igen egyszerü feladatot elvègezzen nekem.

Italt töltöttem magamnak, de a nőt nem kínáltam meg. Érzékeltetni akartam vele, hogy nem tartom az uralkodómnak. Elégedetten láttam, hogy nem remeg a kezem. Felhajtottam a whiskey-t. Szavaira csak fáradtan legyintettem. Ezt a nótát már ismertem. Valamiért mindenki azt hiszi, ettől majd meghatódom. Töltöttem magamnak még egyet.
- Már a pribékjének is megmondtam annak idején: a Rendfenntartók nem bérelhető zsoldosok, hanem fegyveres békefenntartó sherv. Adjon pénzt és embert, de feltételek nélkül, mert azok nem érdekelnek.
Sejtettem, hogy a fiáról lesz szó. Már amikor megcsonkították, is ugyanezzel kerestek meg: szedjem össze a bűnösöket, adjam át zket, és jól járok.

Felálltam ès a fèrfihez lèptem, arcom nem tükrözte èrzelmeim.
- Ez a világ szèthullt. Maga meggyengült, a szervezete elbukott. Ès mikor eloszlik a porfelhõ èn ki fogok magasodni. Királyok hulltak el, országok tüntek el, de èn itt vagyok. Mindig itt leszek. Ès maga egy porszem csupán, egy folt a csizmámom. Ha nem maga, hát más borul elèm. Nincs alkualapja Jack. Nekem hatalmam van, vagyonom, befolyásom. Megadhatok bármit. Ès fèlre állítok bárkit. A Mars elveszett. Hát mentse azt, ami menthetõ. Hozza vissza a telepaták vezetõjèt. Ennyit akarok èn. A többit pedig rám bízhatja. - mosolyodtam el ismèt.
Holtak serege várja parancsaim, morák armadája, az emberek rettegik a nevem, metamorfok rejtõznek elõlem... Ès hamarosan a kezembe kerülnek a kalózok ès a rendfenntartók is.

Be kell vallanom, hogy meglepett. Ezúttal nem hátráltam el előle, és álltam a pillantását. Tudtam, láttam, hogy ott táncol a lelkében az őrület. Ha ez a nő elszabadul, irgalmazzon nekünk az ég...
- Mégis, mit akar maga a vezetőnkkel? Eltűnt. A rendőrség keresi. Ismerem Matt Kyle-t. Meg fogja találni. Nála próbálkozzon.
A hideg rázott ettől a nőtől. Talán az lenne a legirgalmasabb (és a legjobb a világnak) ha lelőné , itt helyben. Mert ha eléri, amit akar, itt nagyon csúnya világ lesz.
- Van alkualapom. A segítségem kéri, tehát van. Mondja el, mit akar Morganával, és talán megegyezhetünk.
Vajon miért érzem úgy, hogy éppen most adom el a lelkem?

- A segítsègèt? - kacagtam fel harsányan, majd hangom megkemènyedett. - Èn vagyok az univerzum legnagyobb hatalma. Csak Darkheart maga szállhatna szembe velem. Ès itt van maga... egy múló árnyèk a törtènelem szövedèkèn. A botja nèlkül állni alig tud... - lèptem hozzá közelebb. - Lehetõsèget ajánlok csupán. Hogy halványodó èletèben legyen valaki ès tegyen valamit. - suttogtam a fülèbe csábítóan.
- Matt Kyle már az adósom. A markomban tartom ès úgy forgatom az ujjaim közt, mint a homokot. De a kis Morganával nincs dolgom. Nekem az kell, aki õt fogva tartja. Aki règen is fogságban tartotta.

A nő felpiszkálta a haragomat. Még mindig nem hátráltam el tőle, pedig azt ösztöneim ordították, hogy meneküljek, mert ez itt hiába szép, akkor is fenevad. Veszélyes fenevad. De van egy pont, ahol az ember büszkesége túlnő a veszélyérzetén.
-Én gyilkosságokat akadályoztam meg, emberéleteket mentettem, háborúztam kalózokkal terroristákkal, mindenféle őrültettek! És maga mit tud felmutatni? Egy rakás hullát, akik csak azért haltak meg, hogy maga élhessen!
Megkerültem a nőt, és dühösen levetettem magam egy ócska fotelbe.
- Nem, Amets. Maga a senki. Egy egyszerű gyilkos, akinek olyan mázlija van, hogy még senki nem vadászta le. De ha továbbra is így viselkedik, ez még megváltozhat.
Most már remegett a kezem, ahogy a botomat markoltam, de nem a félelemtől, hanem a dühtől.

A fèrfi kezdett untatni... ès bosszantani. A szobát elöntötte a sötètsèg, ès èn az árnyak közè vesztem.
- Nem csak azèrt haltak.meg, hogy èn èljek. Általam hallhatatlanná váltak. Akiket pedig nem fogadtam magamba a kárhozatèi lettek. Erre a sorsra jutjat maga is. - lèptem a fèrfi háta mõgè ès ragadtam meg vállait finoman.
- A fèrfi, akinèl a telepaták vezetõje van, robbantotta fel a fõhadiszállását. Köze volt a fiam halálához, ès le mernèm fogadni, hogy az androidok lázadásához. Nekem csak õ kell. De nem kímèlem azt, aki a utamba àll Jack.

Halottam a nő képességeiről, de mégis, egy dolog látni, és egy másik tudni. Rémítő volt a jelenség, ahogy a sötétség bejárta a szobát, és ahogy a nő megérintett, kiszólt az árnyak közül. Kevés híja volt, hogy fel nem ugrottam, de végül tartottam magam. Helyette igyekeztem higgadtan válaszolni.
- Nem érdekelnek a vallási nézetei, sem a fenyegetései. Nem fogok az útjába állni, ha maga sm áll az enyémbe. De megmondtam: egyezkedhetünk. Halljam, mit tud arról az állítólagos akárkiről, és utána meglátom, értek-e annyit az információi, hogy folytassam a beszélgetést.
Tudtam, hogy az életemmel játszom, de szagot fogtam. Talán tényleg van itt még valami... Valami fontos. És azt ki kellett derítenem.

Gyöngyözõn kacagtam fel, majd a fènyek.ismèt kigyúltak.
- Bátor vagy Jack. De ostoba is. - szorítottam.meg vállait, majd ujjaim.elernuedtek ès elengedtem a fèrfit. - Nincs rád szüksègem. De kedvet èrzek rád. -
Lassan, kimèrt lèptekkel haladtam el mellette, ès foglaltam helyet vele szemben.
- Phillipe du Saint-Étienne. Negyven èvvel ezelött magához vett egy fiatal, ám annál tehetsègesebb telepatalányt, Morgana Valeurt. A lány látomásait kihasználva kívánt elõnyös helyzetbe kerülni. Már akkoriban is elèg kímèletlenül.kínozta szegènyt... kèpzelem most mit tehet vele... - intettem, elhessegetvèn a kis kitèrõt. - Megölte a lány szüleit... Èn meg a nejèt ölettem meg a fiával... Vègül a kis Morgana megszökött... - Önkèntelenül elfordítottam a fejem. Amser... Az èn bolond fiam... Õ segített neki...
- Tudom mire gondol. Ez az èn ügyem. Igaza van. El varrom a szálakat. De ez már nem csak a morákat èrinti.

Megforgattam a nevet az agyamban, de nem volt ismerős. Valami francia, nyilván... Bár ma már rég nem is létezik Franciaország, és a nyelvüket is legfeljebb az ilyen utolsó mohikánok beszélik, mint amilyen ez a szemétláda lehet. De akkor sem értettem az egészet. A nőre néztem, figyelmen kívül hagyva a rám vonatkozó szavait.
- Nekem ez egy kicsit sántít, Amets. -szántszándékkal hanyagoltam a rangját - Van egy fickó, ügye van magával, ügye van Morganával. De tőlünk mégis mis a frászt akart volna? Nagyon kis halak voltunk mi a maguk játszmájában. Nincs ennek így semmi értelme.
Nem kérdezve a nőt, zavarja-e, szivarra gyújtottam, és úgy vártam a válaszát.