Hunter Street

Én is felálltam.
- A közvélemény azért látja csak a rosszat, mert a magához hasonlók abban látják a sztorit. Ha valaha is meggazdagodott volna újságíró abból, hogy az igazat írja jó emberekről, akkor a Rendfenntartók nem lenézett senkik, hanem ünnepelt hősök lennének. És milyen lehetőség? Maga talán az igazat fogja írni? Ahhoz a rossz oldal is hozzátartozik. az emberek pedig nem veszik észre a jót. Ugyanott tartunk. Ami meg az ötletét illeti... Kösz, soha eszembe sem jutott volna. Majd ha tudunk csilivili egyenruhát adni meg annyi pénzt, amennyit megérdemelnének, akkor majd talán válogathatunk. Addig azzal kell dolgozni, amint van.

Dühösen néztem a férfira. - Igencsak kényelmes megoldás. Csak kifogásokat sorol, nyilván ezek gyártásával telnek a napjai. Más eredményt legalábbis nem tud felmutatni. Ha nem csak a sült galambot várná, talán többet érne, mint egy pióca. Egy agresszív, ostoba pióca. Ahhoz, hogy valamit követelhessen, eredményeket kéne felmutatnia. De, mint tudjuk, a kielégüléshez magának elég a rabok kínzása is. - Fordultam sarkon, és indultam az ajtó felé.

Nem válaszoltam a nőnek. Van egy régi mondás, miszerint ha leállsz vitázni egy hülyével, a többiek nem fogják tudni, melyikőtök melyik. Vagy valami ilyesmi. Így hát a nő minden szúrását egy fintorral nyugtáztam, aztán pénzt dobtam az asztalra. Még az ivástól is elvette a kedvem...
A nő után néztem, ahogy távozott. El kell ismernem, egyvalamiben legalább majdnem, hogy verhetetlen. Kár, hogy az a feszes... Mármint, hogy a szép külső ilyen belsőt takar.
Megvártam, míg messzebb juthat a kocsmától, és én is távoztam.

//Köszönöm a játékot!//

Bevallom abban reménykedtem, hogy megállít. Hogy bosszút álljon, vagy, hogy letartóztasson, vagy mert jobb belátásra tért. De nem így történt. Ez a cikkemet tekintve nem változtatott az elveimen. Csak az információ maradt hiányos. Francba! Gyors létekkel mentem a kocsimhoz. Bár nem láttam különösebb okát, úgy döntöttem elhagyom a bolygót. Fő a biztonság.
Mondjuk, azt el kell ismerni, hogy kíváncsi lettem, meddig tudnám hergelni a parancsnokot. Na majd legközelebb... (Köszönöm a játékot!)

//Chloe-nak//

Újabb "dolgos" nap ér véget a vörös bolygón, mely, mint mindig most is csaknem háromnegyed órával volt hosszabb, mint amit a kék planéta lakóinak el kell viselnie, ami nem tűnik soknak, ám itt sajnos kissé spártaibb az élet, méltón az égitesthez, amit a háború istenéről neveztek el. A homlokánál falhoz szegezett menő csávó biztosan egyet értene, ha tudna még beszélni...

Néhány nappal korábban az implantátumokkal foglalkozó Sharif nagyvállalat egyik emberének betörtek az otthonába, s némi dulakodás után az egyébként nem valami profi rablók a házigazda számítógépével távoztak, továbbá, hogy ne értesítsék a rendőrséget, amíg feltörik a kódot, még túszul is ejtették egyik gyermekét, legalábbis ez volt az elképzelés...
Valójában azonban a megbízó minden gyermeke biztonságban van, így a cég feje azzal bízza meg Chloe-t, hogy szerezze vissza a gépet.

Némi kutatás után a nyomok a Marsra vezetnek, azon belül is egy elhagyatott utcába, ahol két fegyveres keresi izgatottan, ki volt az a bátor, ki miatt a harmadik társuk egy nyílvesszővel a fejében támasztja a falat. Támadójuknak semmi nyoma, leszámítva az árnyakat, melyek néha mintha életre kelnének, hogy messzebb mozogjanak onnan, ahol épp keresik őt.ac

Ez a munka némiképp rendhagyó volt. Általában a feladatom abból állt, hogy a célszemély mellett maradjak, és úgy gondoskodjak a biztonságáról. Most azonban nem, hogy nem kellett a közvetlen közelében lennem, de az ügy érdekében egy másik bolygóra, pontosabban a Marsra kellett utaznom. Egy számítógépet loptak el, és ahhoz, hogy meg tudjuk védeni a Sharif cég igazgatóját, elengedhetetlen volt, hogy megakadályozzam a kód feltörését, és a gépet is visszaszerezzem. Nem tudtam, milyen információkat tárolhattak rajta, ezt nem mondták el az eligazításon, de az akcióhoz nem is volt szükséges tudnom. Megszerezni és visszahozni, ennyi volt csupán a lényeges adat.
A hajóm egy órája érkezett meg a Marsra. Nem kellett sokat kutatnom, hamar rátaláltam a helyre, ahol legutóbb látták a keresett személyeket. Az utolsó három saroknyi távolságot a biztonság kedvéért már gyalog tettem meg, hogy minél kisebb feltűnést keltsek az egyébként kihaltnak tűnő utcában. A keresés ezúttal sem tartott sokáig. Három férfit láttam, akikre illettek a személyleírások. Ahogy egyre közelebb értem, minden kétséget kizáróan elkönyveltem, hogy ők azok, de aztán pontosítanom kellett. Az egyikük ugyanis halott volt. Legalábbis nem sok esélyt adtam neki nyíllal átlőtt fejjel. A másik kettő azonban nagyon is élt. És eléggé zaklatottan kerestek valamit. Vagy inkább valakit. Valószínűnek éreztem, hogy azt, aki végzett a társukkal. Ők biztos nem tehették, akkor már rég elmenekültek volna a tett színhelyéről.
Úgy döntöttem, nem kockáztatok meg direkt támadást, hiszen a gép jól láthatóan nem volt náluk. Inkább követem őket oda, ahova mennek, hátha elvezetnek hozzá. Ésszerű, kivitelezhető tervnek tűnt, egészen addig, amíg meg nem pillantottam egy suhanó árnyat. Nem állat volt, a szél által felkapott hulladék árnyéka. Ember. Aki nagyon jól értett a rejtőzködéshez. Nem tudhattam, ki az és mit akart, de ha ő ölte meg azt az embert, fel kellett tételeznem, hogy ezzel a másik kettővel is végezni akar, akkor pedig elvágja az egyetlen szálakat, amik a géphez vezettek volna. Vagyis gyorsan foglyul kellett őket ejtenem, hogy ugyanakkor védelmet is nyújthassak az ismeretlentől. Ha pedig tévedek, és egy csapatban lennének, a társaik túszul ejtésével talán elérhetem, hogy letegye a fegyvert, és beszéljen. Elsősorban az ellopott számítógépről.
Az egyikőjükhöz sikerült elég közel lopakodnom, hogy egy jól irányzott ütéssel kiüssem a kezéből a pisztolyát, majd az enyémet a fejéhez nyomva rántottam magamhoz, hogy a háta a mellkasomnak csapódjon. Két kezét a csuklóinál fogtam össze erősen, miközben egész karommal átöleltem a vállát, hogy még véletlenül se jusson eszébe semmi meggondolatlanság. Így araszoltam vele a társa felé, aki közben észre is vett.
-Egy számítógépért jöttem, amit harminchat órája loptatok el - szólítottam meg mindkettőt, bár csak a távolabbit néztem. - Azt ajánlom, mondjátok el, hol van, és legyetek együttműködőek a visszaszerzésében. Nem szívesen rendeznék vérfürdőt az utcán.

Ahogy Chloe közelebb lopakodik, már saját füleivel hallhatja, hogy az első elmélete volt a helyes a két manussal kapcsolatban, kik egyre majrésabbak az őket cserkésző árny miatt.
-Szerintem már elment.
-Miért ment volna el?
-Mert más dolga van!
-És miért lőtte le Phil-t?
-Mert egy elme roggyant! Nem mind...
Ekkor a szavába vág Chloe támadása, s mire kettőt pislog, már érzi is a halántékának nyomódó fegyver jéghideg csövét, s a csuklóit összeszorító kezet. Reflexből megpróbálja ugyan szétfeszíteni, de legnagyobb meglepetésére képtelen rá, igaz nem is próbálkozik túl vehemensen, mikor felfogja, hova vándorolhat az agyveleje, ha még sokat szenved.
-Ereszd el! - Ordítja a másik, és fegyverét rájuk szegezi. A pisztoly zöldes fénnyel kezd izzani, éles sípoló hangja pedig vészjóslóan erősödik egy leheletnyit minden móló pillanattal. - Most rögtön, vagy elhamvasztalak...
Ekkor azonban a levegőt átszelve süvít egy nyíl, egyenesen a fegyverbe, amit
átszúr, majd azzal együtt repül tovább, ártalmatlanná téve a fickót, bár az íjász őszinte véleménye szerint az új harcoló fél szemében eddig is az volt a két alak. A fegyver egyébként pár másodperccel később egy kisebb robbanás kíséretében megsemmisül, akárcsak a bűnöző önbizalma, ki hátrálni kezd.
-Én...rengetegen vagyunk! Esélyed sincs! Ha a közelükbe mész, ki fognak csinálni, és aztán...
Maverick-nek van egy sejtése, mi lenne aztán, de inkább nem várja meg, és küld egy újabb nyilat a pasas combjába, ki ordítva esik össze a fájdalomtól.
-Mégis, a ki a fenék maguk???

Tehát a halott férfi neve Phil. Elraktároztam magamban az információt, hátha később még hasznát vehetem. A másik kettőről azonban még mindig csak sejtéseim lehettek, de azt nem volt nehéz észrevennem, hogy nem éppen a bátrabbakból válogatták össze őket. Mindenesetre a lopakodó árnyat ők is észrevehették, másról nem beszélhettek. Bár nem értettem, miért használna valaki íjat, hiszen azt már csak elsősorban múzeumokban lehetett látni, meg tradicionális sporteseményeken. Talán igaza volt az előttem reszkető alaknak, és a merénylővalóban mentálisan instabil (,,elmeroggyant") volt? Mindenképpen utána akartam nézni neki is, hiszen úgy tűnt, közös célért érkeztünk ide, márpedig nem osztozkodhattam, legalábbis addig nem, amíg meg nem szereztem azt a gépet. Utána már nem érdekelt, mi történik a bandával, arra már nem kaptam utasítást, hogy mit kezdjek velük.
-Ha engem elhamvasztasz, akkor a barátod is meghal - emlékeztettem higgadt hangon. - De nem kell tőlem félni. Nem akarlak megölni titeket. Ha akarnálak, már mindketten Phil sorsára jutottatok volna.
-Te voltál?!
-Nem. Engem csak az a gép érdekel, amit elloptatok, nem fűződik hát hasznom abból, ha elkezdem ritkítani azokat, akik elvezethetnek hozzá.
Nem volt ideje válaszolni, ekkor ugyanis egy nyílvessző suhant át a levegőn, lefegyverezve a másik alakot is, akinek ettől aztán végleg inába szállt a bátorsága, és értelmetlen fenyegetéseket kiabálva fogta menekülőre a dolgot. Nem juthatott azonban messzire, mivel ekkor a titokzatos idegen újabb támadást indított, ezúttal a célpontja lábát találva el. Fogalmam sem volt, hogy szándékosan csinálta, vagy eredetileg megölni akarta, csak már másodszorra vétette el a lövését. Nem számított. Akár véletlenül, akár szándékosan azoknak az embereknek az életét veszélyezteti, akikre még szükségem volt. Nem utolsó sorban pedig egy célt tévesztett nyílvessző, vagy éppen egy pontos nyílvessző, amit céltudatosan küldött felém, velem is végezhet.
-Elég volt a bújócskából - kiáltottam el magam, és foglyomat magammal vonszolva néztem körül elsősorban felfelé kutatva a háztetőket, ablakokat, tűzlétrákat. - Gyere elő és mutasd magad.

Normális esetben utasítaná a hozzá szóló nőt, hogy tegye le a fegyvert, mielőtt eleget tesz a kérésének, ám az igazat megvallva, ő is azon a véleményen van, hogy keresve sem találhatna jobb helyet egy csőre töltött pisztoly ennek a rohadéknak a fejénél, ezért aztán a hátára teszi a fegyverét, és mély hangján szól a harcoshoz, határozottan, mintha két sereg parancsnoka beszélne egymással.
-3 óra felől jövök.
Aztán megindul, és végre teljes valójában jelenik meg az árnyak közül. Fekete-szürke, terep színű mintás nadrágot visel, és egy zöld atlétát, a tegezen, és az íjon kívül, mely most alig látszik ki széles vállai mögül.
-Te voltál az, te k...
A sérül férfi mellé érve fejbe rúgja azt, hogy tarkója a padlón koppan, szájából pedig vért, és fogdarabokat spriccel. Mav arcán a művelet közben viszont annyi érzelem sem tükröződik, mintha egy üres dobozt rúgott volna arrébb, és észre sem vette.
-Sarif küldte. - Jelenti ki a nyilvánvalót. - Nincs időm amatőrökre, ezért kérem, maradjon itt, míg végzek, utána felőlem úgy...
Ekkor azonban egy eddig ki tudja hol rejtőzött negyedik férfi kerül elő a sötétből, kezében egy fegyverrel, ami leginkább a motoros fűrész, az ipari légkalapács, és a szamurájkard egy furcsa ötvözetére emlékeztet, ám roppant mérete ellenére a nyüzüge fickó úgy rohan vele, mintha papírból vágta volna ki, és Rick-et szeretné vele kettévágni, de nagyon.

Azonnal a mondott irányba fordultam. Hamarosan meg is láttam a felénk közeledő férfit, aki íján kívül első ránézésre más fegyvert nem tartott magánál (bár ki tudja, mit rejtenek a zsebei).
-Megőrültél? Én nem akarok meghalni! - mocorgott a kezeim között Phil barátja.
Mivel jelenleg nem akartam vele tenni semmit, viszont egy ficánkoló erővel a kezeim között nehezebb zöldágra vergődni egy másik, eddig ismeretlen indítékú férfival, egy hirtelen mozdulattal elkaptam a torkától a pisztolyomat, és a markolatával hatalmasat sújtottam a fejére, hogy liszteszsákként rogyott a földre eszméletlenül. Az árnyékból férfivá nőtt alak a másikat vette kezelésbe, úgy tűnt, egyenlőre ő is csak a kettőnk közt fennálló problémára akart koncentrálni.
Bár eltalálta a megbízóm kilétét, nem voltam hajlandó akár csak egy intéssel is megerősíteni. Belső információt csupán komolyan indokolt esetben lehetett külsős tudomására hozni, és ez most nyilvánvalóan nem az volt. Arra pedig időm nem volt, hogy kijavítsam a tévedését, ugyanis ekkor egy másik alak rontott ránk. Illetve pontosabban rá. bíznom kellett a harci képességeiben, hogy tud vele mit kezdeni, amíg én is odaérek, de nem lett volna sok értelme, ha egyszerűen csak rárontok.
Ezért azt eltávolodva tőlük berohantam annak a lakóháznak a kapuján, ami mellett álltunk. Ott végigfutottam a folyosón, egészen a vészkijáratig, ami az iménti utcára merőleges sikátorba vezetett. Ott gyorsan, de halkan szaladtam vissza a dulakodó férfipárhoz, majd hátulról a jókora fegyverrel ellátott férfi térdhajlatába állítottam a késemet. Odaérve a tarkójához nyomtam a lézerpisztolyom csövét.
-Dobd el a fegyvert - szólítottam fel a földön fetrengő áldozatomat. - És már kezdhetsz is beszélni. Felismered ezeket? - mutattam az átszúrt fejűre, a fogatlanra és az eszméletlenre. - A társaid? Nem ajánlom, hogy hazudj, kettő még életben van, úgyhogy te csupán járulékos veszteség volnál. Szóval?

Amint meghallja a fegyverek Frankensteinjének brummogását, nyomban sarkon fordul, és lekapja a hátáról az íjat, amit két kezével fogva tart a penge elé, és kivédi a csapást. Csodával határos módon nem törik el az eszköze, bár azok számára, akik tudják, miből van, ez nem lehet meglepetés. A következő suhintás elől félretáncol, aztán saját késével megsebzi ellensége kezét, a következő pillanatban pedig megjelenik Chloe, és lefegyverzi az új játékost. Új szemmel méri végig a nőt, aztán elveszi a gépet, és fejbe veri vele merénylőjét.
-Velük volt. - Közli, és a földön fekvő zsebéből előhúz egy beléptetőkártyát, majd odadobja a testőrnek. - Még 9-en vannak, egy raktárépületben, ez enged be. A gépe is ott lesz, viszont fogva tartanak valakit, akit ki kell hoznom, ezért javaslom, csendben dolgozzunk, amíg a célszemély biztonságban van.
Bármit is akart mondani az előbb a nőről, úgy tűnik, meggondolta magát. Hatásosan mutatta be, hogy nem amatőr az egészen biztos, csak abban reménykedik, hogy nem lő vele bakot.
-Utána megtarthatja a gépet, az én feladatom teljesen más.
Ez után elvesz egy másik kártyát egy másik fickótól, és megindul abba az irányba, ahol a raktárépület található. Ha Chloe jön, jön.

Nem kérdeztem, honnan tudta, nyilván már régebbóta figyelte őket, mint én, ezen kívül én is logikusnak találtam ezt a lehetőséget.
-Várjon! - emeltem fel a kezemet, de hiába. A következő pillanatban a vérző lábú ájultan esett össze. Rosszallóan néztem a férfira. - Ha elhallgattat mindenkit, akit kikérdeznék, sosem jutok előbbre.
Szerencsére még ott volt a másik, aki most a fogait számolgatta a földön. Végül is elég lesz az az egy is. Mégsem volt rá szükségem. Szabad kezemmel elkaptam a felém dobott kártyát, majd apró biccentéssel jeleztem, hogy megértettem. Kilenc fő az ellenség soraiból, plusz egy fő túszként. A gép, amiért jöttem pedig ott volt köztük abban a raktárépületben.
-Értettem.
Eltettem a kártyát és a pisztolyomat is.
-Nem fogom akadályozni a munkájában, de ugyanezt elvárom én is. Talán még egymás segítségére is lehetünk. Viszont talán nem ártana beszereznie egy másik fegyvert. Ennek nem lehet túl nagy a hatótávolsága, arról nem is beszélve, hogy a tűzereje is szerény. Szerintem hozza magával az egyikőjük pisztolyát - intettem a fejemmel a helyben hagyott társaság felé.
Megvártam, amíg magához vette a másik belépőkártyát és esetleg a kölcsönzött fegyvert is, majd várakozva néztem rá.
-Merre van az a raktárépület?

Nem szeret sokat beszélni, és a nő is hamar bebizonyítja, hogy elég értelmes ahhoz, hogy rájöjjön: ő az egyetlen, akire szüksége van, ha információt akar a célpontjairól. Hanem a fegyverére tett megjegyzésre már képtelen nem reagálni, már ha az reakciónak számít, hogy egy pár másodpercre nem vesz levegőt. Hogy belül mit gondol, az más kérdés, olyan gyakran szólják le kedvenc harci eszközért, hogy már csak amiatt is érdemes lenne lecserélni valami másra, ám ha meg is történik ez valaha, az nem most lesz.
-Majrés banda, ha lövést hallanak, megölik a túszt - magyarázza tömören, a többi kritikára pedig inkább nem felel, azaz egyre még igen:
-Némelyiknek személyi védőpajzsa van, ami percekig ellen tud állni a sugárvetőknek, a nyilakra viszont nem gondoltak, amikor azt tervezték.
A mondat végén letekint a nő övére, majd a lábaira is, aztán hozzáteszi:
Továbbá a késszúrásra, és az arcba kapott csizmára sem.
Nem tudja, miért érezte úgy, hogy magyarázkodnia kell neki, talán mert látja már a mozgásán is, hogy őt kivételesen tényleg hozzáértő emberek képzeték...vagy csak arról lenne szó, hogy tart tőle, lelövi őt, ha nem bizonyítja be neki, hogy ért ahhoz, amit művel? Minden esetre nem vesz magához fegyvert.
-Kövessen.

Ígéretéhez híven valóban oda vezeti Chloe-t, ahova mondta, pontosabban egy hatalmas hangár szerű épülethez, melynek fénye Oázisként tűnik ki az éjszaka sivatagjából. Az objektumon egyetlen egy ablak sincs, de ajtaja is csupán kettő akad, egy normál méretű, és egy akkora, amin egy űrhajó is begurulhatna gond nélkül. Négy fegyveres őrzi az udvart párban, 3 férfi, és egy nő.
-Látja azt a kettőt? - Mutat rá a vegyes párosra. - Ha tartják magukat a szokásukhoz, nemsokára eltűnnek fél órára, és akkor csak kettővel kell csendben elbánnunk. Bent legfeljebb négy fegyveres lesz, az ötödik inkább a gépben lesz benne most is. Van kérdés?

Már a nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem, mit jelent a ,,majrés" kifejezés, de a mondat további része magyarázattal szolgált.
-Nem szándékoztam ajtóstul rontani rájuk - válaszoltam hát. - Nekem csak a gép kell, nem az a célom, hogy halomra gyilkoljam őket. De ha kell, megteszem.
Az indok, amiért íjat használt, elég elfogadható volt, sőt egyre inkább úgy éreztem, hogy nagyszerű ötlet kivédeni a modern védelmi eszközöket.
-Ebben az esetben tartsa csak magánál. Okos ötlet, nem is értem, nekünk kiképzésen miért nem tanítottak íjászatot - Majd csak úgy magamnak még hozzátettem: - Ezt a hiányosságot majd feltétlenül pótolnom kell.
Hát igen, a késem és a kemény csizmám legalább megvolt. A védőpajzsok többsége azok ellen sem volt elegendő. Bár nem felejtettem el, hogy nekem nem a harci helyzet biztosítása volt a feladatom, de azért nem zárhattam ki azt sem, hogy gond adódhat. Akkor pedig jobb, ha a körülmények és az adottságaink, felszerelésünk minket erősítenek.
Hamar megérkeztünk a raktárépülethez. Valahogy kisebbre számítottam, hiszen egy ilyen kis létszámú csoport egy akkora lopott tárggyal, mint egy számítógép, nem igényel sok helyet. Aztán átgondoltam ezt, hiszen mivel itt akár egy űrhajó is landolhatna, az esetleges menekülést ez nagyban elősegítheti. Hajóról azonban semmiféle jel nem árulkodott. Ha volt is rá lehetőségük, nem éltek vele. Egyenlőre legalábbis, és mivel nem tudhattuk, hogy ezen mikor akarnak változtatni, még egy okunk volt a sietségre.
A mutatott irányba nézve mértem fel a terepet előkapott távcsövemen keresztül, miközben hozzágyúrtam mindazt, amit a jelenlegi társam hozzátett. Nagyon felkészült volt.
-Nincs - bólintottam.
Volt hát fél óránk várni. Alattunk csupa beton volt az egész terep, de itt-ott megszakította némi természetes föld és aljnövényzet, mint például bokor, amelyek egyikének rejtekében hasalva figyeltem a raktár előtti mozgást.
-Egyébként - fordultam a férfihoz - Chloe. Ha baj van, ezen a néven hívjon. Ma este társak vagyunk, vagyis megvédem magát is.

Némán bólint a nő kijelentésére. Ki is nézi belőle, hogy tényleg képes lenne lemészárolni 9 embert ha nem lát más megoldást...igaz az ő szemében ez inkább erény, már el is felejtette mennyivel könnyebb olyanokkal együtt dolgozni, akik normális tréninget kaptak.
-Azért nem tanították rá, mert magukat győzelemre képezték - jegyzi meg némi cinizmussal a hangjában, aztán folytatja is a magyarázatot, nehogy félreértse: - Ha lezuhan a hajó, vagy csak úgy általában sz@rban van legénység, az egységem dolga életben tartani a bandát, amíg kimentenek minket.
Történelem leckét inkább nem ad arról, hogy mellesleg a hozzá hasonló katonák dolga a civil lakosságot is életben tartani, és elrejteni őket, ha netán megint támadna egy idegen faj, és hazavágná a teljes civilizációt. Az utóbbi alkalommal a hozzá hasonlók jó szolgálatot tettek az emberiségnek, még akkor is, ha menekülni, és bujdosni nem épp a legmagasztosabb feladat, amit egy egyenruhás el tud képzelni.
-Egy kábítópisztoly is megfelel a célra. Van amelyik gáz meghajtású fecskendőket lő, illetve akad olyan is, amit a csuklójára szerelhet, mint egy karkötőt. Magának az talán praktikusabb lenne.

Aztán nincs más hátra, mint várni. Őszintén szólva, amikor hallotta, hogy a "sárkány" is ezen az ügyön dolgozik, egy apró japán fickóra számított egy szamurájkarddal, de valahogy nem bánja, hogy végül ő jött, kinek a neve, mint kiderült Chloe.
-Maverick - Feleli, aztán némi gondolkodás után hozzáteszi: - Rick, ha sürgős.
Ő ugyan nem hozott magával távcsövet, de azt még ilyen messziről is jól látja, hogy egyenlőre nincs értelme rájuk törni, hacsak nem szeretne szembeszállni mind a néggyel. Új társával persze sokkal jobb esélyekkel indulna, mint amikor az akciót tervezte, de azért még nem szeretne felesleges kockázatot vállalni.
-Amúgy, még mindig a vén Anderson Admirális a parancsnok? - Kérdi, szemét a célon tartva. - Maga úgy néz ki, mint aki túlélte Hereford-ot, gondolom ott tanult.

-Értem - vettem tudomásul a munkájáról mondottakat. - Tehát maga is emberek védelmével foglalkozik, akárcsak én.
Azt nem egészen értettem, miért fogta fel válaszként azt, hogy minket győzelemre neveltek, hiszen ez nyilvánvaló volt. Már többször észrevettem, hogy sok ember időnként csak úgy megjegyez bizonyos teljen nyilvánvaló tényeket, amit én egyszerűen nem tudtam hova tenni, pláne, ha mint most, még csak nem is volt szükséges. De végül is igaz volt, úgyhogy nem vitatkoztam vele. Valóban, minket győzelemre neveltek.
-Ismerem a modern harcászati eszközöket - emlékeztettem, amit eddigre már biztosan kitalált magától is. Ez most komolyan bemutatta nekem a kábítópisztolyok fajtáit, működését és előnyeit? - Katonai iskolába jártam, másképp nem is tudnám végezni a munkámat. Ne aggódjon, nem fogok összetéveszteni egy kábítófegyvert egy kenyérpirítóval.

Tehát Maverick vagy Rick. Úgy döntöttem, maradok inkább a Mavericknél, mivel Ricknek jóval több embert hívhatnak, és mindenfajta félreértést, kavarodást, felesleges bonyodalmat szerettem volna elkerülni.
-Igen, ő - bólintottam a feltett kérdésére. - Négy éve legalábbis még ő volt, és azóta sem hallottam, hogy váltás történt volna. És igen, a Herefordra jártam. De miért ne éltem volna túl? Szigorú és kemény kiképzést kapnak a diákok, de nem tudok róla, hogy ez valaha is emberéletbe került volna. Ami azt illeti, iskolaelsőként végeztem, így ha fenn is állt ennek a veszélye, tőlem eléggé messze állhatott.
Elhúztam a szemem elől a távcsövet, és a tokjába csúsztattam.
-Félek kevés lesz az az információ, amit maga közölt velem. Maradjon itt, én körülnézek.
A következő pillanatban alakot változtattam. Repülve ugyan nem voltam sokkal gyorsabb, mintha emberként futottam volna, de sokkal kevesebb zajjal járt, a megfigyelt személyek nem hallhatták a szárnycsapásaimat, ráadásul a méretbeli különbségek szintén hozzásegítettek ahhoz, hogy észrevétlenül meg tudjam kerülni a raktárat.
Nem is vett észre senki. Két-három perc múlva értem vissza. Leszálltam Maverick elé a bokor takarásában, majd miután ismét felvettem emberi formámat, mély lélegzetvételekkel próbáltam úrrá lenni a lihegésemen. Hiába, nem volt könnyű csupán a szárnyaimmal megtartanom az egész súlyomat, miközben még a repülésre is azokat használtam.
-Két lézerágyút is találtam - jelentettem, hüvelykujjammal hátrabökve a raktár felé. - Nagyjából középen az épület másik oldalán. Csak egy ember felügyeli őket, gondolom, nem számítanak komolyan támadásra, ha meg mégis, elég gyorsan ki tud menni valaki segíteni. Az egyiket az út felé állították, a másikat fölfelé. Feltehetően azért szerettek volna felkészülni arra, hogy ha mégis támadnának, az jöhetne mindkét irányból. Ahol mi vagyunk meg járművek aligha közlekedhetnek, ezért küldhettek erre csak néhány embert. Vagy a számítógépen vannak nagyon fontos adatok, vagy az nagyon fontos ember, akiért maga jött, Maverick.

-Nem egészen - feleli, de mélyebben nem megy bele a dologba.Viszont amikor Chloe azt kezdi l magyarázni, hogy neki fölösleges volt ennyit dumálni, hisz ő is tudja...hát, kicsit megilletődik. Tényleg ennyit dumált volna egyhuzamban? - Még szép, hogy tudja, hogy néz ki egy pisztoly, de, hogy egy kényérpirító is? Ez meglep. - Veti oda csípősen, de aztán jobbnak látja a munkára koncentrálni. Ez az elhatározás ki is tart percekig.
-A mi csoportunkban meghalt az egyik végzős, egy pedig csak kis híján úszta meg. - Feleli, minden érzelem nélkül. - Igaz az már nem a földön volt.
Aztán a nő közli, hogy elmegy körülnézni, amit ő tudomásul is vesz, és készenlétbe helyez egy nyilat, hogy fedezze őt, ha esetleg kéne, de amikor nem hall lépteket, gyanakodva sandít oldalra, s a látványtól agya eldobja az ékszíjat.
~MI A...!!!~
Na persze, nem olyan majrés, hogy megijedjen egy ilyen apró termetű, ádáz kinézetű szárnyas húsevő hidegvérű szörnyetegtől, csak épp meglepi a dolog. Arról nem volt szó, hogy ilyet is tud. Aztán, ahogy kicsit megnyugszik, belátja, hogy ez valójában jó, hisz ő is gondolt rá, hogy kéne egy távirányítós felderítődroid, csak épp az 500 dolláros keretbe nem fért bele, de most, hogy ő itt van, határozottan jobb a helyzet.
-Szép - jegyzi meg, amikor Chloe újra felbukkan, és közli mit látott. - Eredetileg az volt a tervem, hogy beosonok, és maga biztosítja az elterelést, illetve később a fedezet tűzet, de ezek után azt hiszem mindketten egyetértünk, hogy ön alkalmasabba feladatra.
Ami a célszemélyt illeti, s azt, hogy ő lenne olyan fontos, hogy miatta ekkora az őrség, megrázza a fejét.
-Negatív. Lehet már meg is ölték. Egyébként nem ember még, csak egy kölyök.
Közben a vörös hajú lány két ujjával megcsiklandozza őrtársa állát, majd seggét riszálva eltűnik az egyik fal mögött, a fiúja pedig pár perccel később követi őt. Nemsokára már az utcán sétálnak kettesben, egyre távolabb és távolabb az őrhelyüktől.
-El tudja intézni az ágyukat kezelő őrt feltűnés nélkül?

-Pedig nem kéne, hogy meglepje - jegyeztem meg egyszerűen. - Apróbb módosításokkal remek hődetonátort lehet kialakítani belőle.
Veszteségeit hallva komoran hallgattam. Tiszteltem azokat, akik kötelességük teljesítése során vesztették életüket, még ha az csupán a kiképzés alkalmával is történt. De nem szóltam egy szót sem, elvégre, ha ő is ott tanult, mint én, akkor tudnia kellett, mennyire sajnálom, ugyanakkor mindenképpen objektívan fogom megközelíteni az esetet, főleg, hogy ismeretlen emberekről volt szó: ilyesmi előfordul.
-Hasznos - javítottam ki a téves jelzőt. - És a túsz épsége, amennyiben még életben, fontosabb annál, mintsem szükségtelenül nagy felfordulást csapni, magunkra vonva az ellenség figyelmét, csupán egy felderítés miatt. Az akció ezen részeit nyugodtan meghagyhatja nekem. És mivel én közelebb tudok merészkedni a célpontokhoz, adott helyzetekben maga fogja biztosítani a fedezettüzet, nem fordítva.
A jelentésem gyors feldolgozásra került, és örültem neki, hogy ő is eléggé felkészült, így valóban inkább a segítségemre lehet, minthogy csak púp legyen a hátamon.
-Az életkor bármely szakaszra is tehető az illető esetében, nem befolyásoló tényező a fajtáját illetően. Tehát egy embergyerek a túsz. Ennek sok indoka lehet, de engem jelenleg egyik sem érdekel. A feladaton, hogy kiszabadítsa semmit nem változtat, ráadásul, ez a maga dolga. Nekem csak a gép kell. Bár - Elgondolkodva néztem Maverickre, majd ismét a raktárra. - Ha úgy alakul, számíthat a segítségemre.
Egy pszichiáter talán gyermekkori trauma utóhatásának nevezte volna, de kiskorúak veszélyeztetettsége mindig is érzékeny pont volt a számomra. Most azonban nem törődhettem ezzel a képpel. Én is észrevettem a mozgást az épület előtt, és nem haboztam akcióba lendülni.
-Természetesen - mondtam, és már ott sem voltam.
Visszaröppenve a lézerágyúkhoz becéloztam az őrt, aki épp a cigarettáját próbálta meggyújtani. Észrevétlenül melléröppenve fújtam lángot a dohányra, mire először csak elégedetten felmorrant, nyilván azt hitte, végre az öngyújtója kezdett működni, de aztán megdermedt. Egy másodpercig mozdulatlanul meredt előre, majd arra perdült, amerről a lángok érkeztek. Eddigre azonban én már a háta mögött a másik oldalra siklottam, így pont mögötte álltam immár ismét emberi alakomban. Villant a késem, az őr pedig halott volt, mire a szájából kicsúszott cigarettacsikk a földre esett volna. Az átvágott torka megakadályozta, hogy abban a másfél másodpercben, amelyben még lett volna ideje segítségért kiáltani, akár csak egy hanggal is jelezze a veszélyt. Némán zuhant a földre, és nem mozdult többet.
Dolgom végeztével visszarepültem megnézni, Maverick vajon hogy áll, elvégre ő többedmagával volt kénytelen szembenézni. Ha kellett besegítettem neki.

A felelt hallatán arca egy pillanatra kővé dermed, majd néhány másodpercig feszülten figyeli a kenyérpirító bomba feltalálóját, végül pedig keze az állára téved. Rossz érzés fogja el...
-Milyen igaz...
Rossz érzés, amiért ez neki magától sosem jutott eddig eszébe.
-Úgy értem, szép munka - magyarázza, ugyanis a szépérzéke nem terjed ki a hüllőkre, még akkor sem, ha a legendák lapjairól kelnek életre. - A célszemély leírása pedig azért fontos, hogy tudja ki nem ellenség.
Egy pillanatra, mintha valami érzelmet látott volna végigfutni Chloe arcán, amikor kiderült, hogy a túsz egy gyermek, ám ez nem túl lényeges, ő túl profi ahhoz, hogy az ilyesmi megzavarja a munkában, Rick pedig ahhoz, hogy az ilyesmi érdekelje őt, ezért aztán nem teszi szóvá a dolgot, inkább csak a feladatra koncentrál, és ahogy partnere szárnyra kap, ő maga is megindul, hogy végezze a saját dolgát. Csendben oson közel a még mindig köreit rovó pároshoz, majd az egyik bokor rejtekében célra tartja fegyverét, kihúzza magát, mély levegőt vesz, és lő, majd mielőtt még az első nyíl célba érne, már ki is húzza a másodikat. A sárkány visszatértére már két halott fekszik a földön, átlőtt fejjel(ami azért is durva, mert az egyik még sisakot is visel)Maverick pedig a hátát az ajtó melletti falnak támasztva várja társa érkezését. Azonnal kiszúrja őt, igaz neki könnyebb dolga van, hisz tudja, mire figyeljen, és amint meglátja, karjával int befelé, jelezve, hogy felőle kezdhetik az akciót. Még vár fél percet, hogy társa elfoglalja a pozícióját, aztán kinyitja az ajtót, és már egy kihúzott nyíllal lép be, amit útjára is enged, a felé forduló fegyveres felé, kit ezúttal csak mellkason talál el, ami sajnos nem öli meg, de ugye most nincs ideje célozni, hisz nyomban fedezékbe kell ugrania a felé záporozó energialövegek elől.
-Menj fel az ágyúhoz, és nézd meg, mi van Tom-al! - Kiált a férfi, kinek a mellkasából kiáll a nyílvessző, s dühtől teli hangja túlüvölti még sugárpisztolya hangját is, mellyel folyamatosan tüzel Rick fedezékére. - Te pedig öld meg a...
Ekkor azonban egy erőtlenül kilőtt, ívben repülő nyíl találja arcon a banda vezetőjét. Nem teli találat, épp csak felszántja a manus arcát, de ahhoz elég, hogy fájdalmat okozzon, és újabb adag cifra káromkodást szabadítson fel belőle.
A három fegyveresen kívül még tartózkodik a raktárban egy negyedik, aki a csata kezdetekor magához vette a laptopot, és most egy sötét sarokban gubbaszt, ölében szorongatva azt. Ketten továbbra is Rick-re lőnek,a harmadik pedig megindul a lézerágyúk felé, hogy végre véget vessen ennek a cirkusznak.

-Ez valóban így volna, ha például kiscserkész lennék, de elég jól képzett vagyok ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni túsz s támadó között. A túsz pedig nyilvánvalóan meg fog minket ismerni, tekintve, hogy az elrablóival már elég időt töltött együtt, hogy megjegyezze az arcukat. Ne vesztegessük az időnket.
Mire visszaértem, Maverick már két emberrel végzett, és úgy tűnt, különösebben nem viselte meg a dolog. Sem lelkileg, sem fizikailag. Meg voltam hát elégedve vele, mert ha erre sem volna képes, az problémát jelentene, és ez most a legkevésbé sem alkalmas időpont a gyorstalpalóra. Kettő nála, egy nálam, vagyis hárommal kevesebb. Még a felénél sem tartottunk, de nem is az volt a cél, hogy lemészároljuk az egész bandát. Nekem a gépet, neki a kölyköt kellett visszaszereznie.
Jelzésére bólintottam, és félköríves pályára állítottam magamat, hogy visszaforduljak a raktár felé. Ott a magasban helyezkedtem el, és a tervem be is vált, mivel ahogy beléptünk először csak Mavericket vették észre, engem nem támadott senki. Persze arra is figyeltem, hogy rendesen tudjam fedezni, így amikor az egyik fegyveres őt vette célba lézerpuskájával, zuhanórepülésben érkeztem, kitátott szájamból tüzet okádva, ő pedig még mielőtt meghúzta volna a ravaszt, máris lángoló fejjel, éktelen ordítozás közepette rohangál fel és alá.
Az máris nyilvánvaló volt, hogy a sérülései komolyak lesznek, és az arca sem lesz már soha olyan, mint régen. Egy földre vetett köpenyt borított magára, amivel sikeresen eloltotta a lángokat, de aztán ahelyett, hogy visszavonult volna, fájdalomról és dühtől lihegve kapta fel újra a fegyverét, hogy ezúttal engem vegyen célba. Ismét felé repültem, majd nagyjából három méternyire tőle és ugyanilyen magasságban a levegőben visszaváltoztam emberré, és ugyanezzel a lendülettel kaptam elő a pisztolyomat, amivel még azelőtt lőttem, hogy ő rendesen be tudott volna mérni. Mire földet értem, ő már halott volt.
Csak ekkor tudtam időt szakítani arra, hogy tekintetemmel megkeressem azt, aki az ágyú felé rohanva próbált megállítani minket. Ezt azonban inkább nem vártam meg. A késem halk süvítéssel vágta ketté a raktár levegőjét, majd halkan állt bele az ezek szerint Tom nevű ex-ágyúst helyettesíteni kívánó alak lábába átvágva az Akhilles-ínt.
Azonnal összeesett, én pedig nem is vártam tovább, lehajolva kivettem előző áldozatom kezéből az én pisztolyomnál jóval nagyobb tűzerejű puskát, majd leadtam három lövést az ágyú felé, ami a már nyitott ajtó mögött volt, így tökéletes rálátásom nyílt. Sűrű, szürke füst szállt fel belőle jelezve, hogy ezzel az ágyúval már senki nem fog lőni.

Inkább nem pazarol több időt arra, hogy fölöslegesen vitázzon a csajjal, a lényeg, hogy megértette, az egyetlen akire nem kell lőni odabent egy gyerek, és csak ez a fontos. Utólag persze kiderül, hogy a túsz személyleírása valóban nem sokat változtat a támadási terven, ugyanis amikor már sikerül a lopott pillantásokból felmérnie a raktárat, nyomát sem látja a gyermeknek, ami rossz érzéssel tölti el, s sötét balsejtelmeiből csak a lángoló emberek ordítása rázza fel, és a látvány, ahogy Chloe a levegőből intézi el az őt sakkban tartó gazembereket.
~Hmmm, kimondottan hasznos ez a nő.~
Azért ő sem akar lemaradni, s mikor már csak egyetlen fegyveres marad életben, melyet társa egy igen látványos tűzijátékkal jelez, felpattan, és hátba lövi a robbanás felé forduló bandafőnököt, kinek a nyíl átfúrja a gerincét, de még a szegycsontját is elől. Egy ideig még sokkos állapotba kerülve mered maga elé, aztán eldől, mint egy zsák krumpli, melyre már az előtt rálocsolták a ketshup-ot, hogy megfőzték, vagy megpucolták volna.
-Hatásos - szól érzelemmentes hangon, és némi irigységgel, hisz ő ezt tuti nem tanulhatja meg soha. Mérgét a bandavezéren vezeti le, ahogy a fejére lép, mikor kihúzza belőle a nyílvesszőit, majd mikor a földről is összeszedte mindet, a még mindig a sarokban kuporgó technikus felé fordul.
-Megkérdem tőle, hol a gyerek, aztán a magáé, rendben?
A válaszra nem is vár, csak odalép a manushoz, lezseren torkon ragadja, és felemeli a földről, mint egy rongybabát, aztán egyik kezével kikapja a kezéből a laptopot, a másikkal pedig finoman letörli vele a vakolatot a falról.
-Hol a gyerek? - Kérdi higgadtan, s a gégéjét körül ölelő ujjai egy kissé lazábbra engedik szorításuk, hogy válaszolni is tudjon az ipse.
-Abban a lásában, a másik sarokban... - Hangzik el a felelet, mire Maverick elhajítja foglyát, és Chloe mellett elhaladva, az említett ládához lép, melyet kinyitva meg is leli ájult védencét.
-Stabil életjelek. Szállítható. - Jelenti, és karjaiba veszi a kisfiút, ki kicsit sem emlékeztet vonásaiban a megbízóra, a ház körül szorgoskodó cselédek egyikére viszont annál inkább, akiket a nő bizonyára kiszúrt, amikor ott járt. Ami a számítógépet illeti, sértetlen, és működő képes, ám ha Ms.Skater felnyitja, láthatja, hogy többé már nem védi jelszó, s gombnyomásra hozzáférhet minden tartalomhoz, amihez csak szeretne, ráadásul jobb lent egy kis ikon szerint a feltöltés épp 27%-on áll, és a szám rohamosan növekszik...
-Helyzet? -Kérdi Rick.

Maverick megjegyzésére és kérdésére ugyanúgy egy-egy biccentéssel reagáltam. Igen, tudom, hogy hatásos, különben nem vetettem volna be, és igen, kérdezze meg nyugodtan, ennyi időnk azért még akadhat. Főleg hogy a kiszemeltje kezében lévő laptop nem lehetett más, mint idejövetelem célja, vagyis már legalább azt nem kellett keresgélni. Eltettem a visszaszerzett fegyvereimet, aztán közelebb léptem hozzájuk. Nem hittem, hogy különösebben sok noszogatásra lenne szüksége, hogy beszéljen, elvégre az imént végignézhette, mi történik, ha valaki akadályoz minket a munkánkban. Ha húzódozna sincs más dolgunk, mint fegyvert nyomni a fejéhez, az ilyeneknél az is elég szokott lenni, hiszen láttam a rettegést a szemében. Ez biztos nem fogja tovább tartani magát.
Maverick azonban semmit sem bízott a véletlenre.
Ahogy felkapta a férfit, valami furcsát éreztem. Esküszöm, fogalmam sincs, hogy mit. Csak azt tudom, hogy a szemem kissé kitágult és mintha a légzésem is felgyorsult volna egy cseppet. Hirtelen belém hasított, hogy valóban előnyösebb, hogy az arcát enyhe borosta borította, valamint a tekintetem újra és újra visszavándorolt a karjára, amelynek izmai megfeszülve ugráltak napbarnította bőre alatt.
~Atyavilág, mi volt ez?!~
Megzavarodva ráztam meg a fejem, hogy egy kicsit összeszedjem magam, és szó nélkül vettem el a gépet, amit Maverick megkaparintott. Gyorsan ellenőriztem az épségét, de úgy tűnt, minden rendben van, még a töltésére is odafigyeltek. Rengeteg adatot tápláltak bele, de azokat nem ellenőriztem, hiszen a biztonság kedvéért velem sem közölték a tartalmát, így nem tudtam, helyesek-e. Bár nem hittem, hogy azért lopták el, hogy töröljék, ami rajta van, hiszen akkor egyszerűbb lett volna a helyszínen megsemmisíteni. Amiért jöttem, megvolt hát. Már csak vissza kellett vinnem eredeti tulajdonosának.
Maverick közben már a saját megbízásával foglalkozott, de arra csak fél szemmel figyeltem, hiszen elsősorban a sajátom érdekelt.
-Itt is ugyanaz a helyzet - bólintottam összecsukva a kikapcsolt laptopot, miután leválasztottam a töltőről. Gondoltam majd a hajón tovább töltöm, esetleg majd a gazdája otthon.
Odalépve a nagy kezében heverő kicsihez, elgondolkodva ráncoltam a homlokomat. A megszólalásig hasonlított a megbízóm egyik szobalányára, aki ottjártamkor a frissítőkről gondoskodott. Azért emlékeztem ennyire rá, mert feltűnt akkor, mennyire ideges volt. Persze megpróbálta leplezni, de én sem tegnap kezdtem a szakmát. Sokáig figyeltem is, hiszen nem zárhattam ki, hogy esetleg valami köze van a bűnténynek, de nem találtam semmit, ami erre utalt volna. Most azonban egy egészen más ok jutott eszembe, amit igazolni látott az állhorpasz, a vékonyan ívelő szemöldök és az apró gömbölyded alakú fülcimpa, amely szakasztott mása volt a szobalányénak.
-Induljunk - mondtam tömören.
Tudtam, hogy Mavericknek nem kell magyaráznom a helyzetet, nagy ostobaság lett volna a részünkről, ha megvárjuk az esetleges erősítést, amit a bandatagok kaphattak. Nem lehettünk biztosak az itteni összeköttetéseikben, de már egyébként is megkaptuk, amiért idejöttünk. Ezen kívül azért is szerettem volna sietni, mert miután odaléptem hozzájuk, a kezem már elindult, hogy megsimogassam a kisfiú fejét, aki biztos halálra volt rémülve, elszakították a szeretteitől, vele pedig ki tudja, mit terveztek. Annyira ismerős volt a helyzet... annyira emlékeztetett...
-De nem biztos, hogy jó ötlet volna egyenesen a kikötők felé mennünk - jegyeztem meg a következő pillanatban. - Ha esetleg le tudtak adni valami figyelmeztetést az itteni embereiknek, biztos figyelik az odavezető utakat, és egy gyerekkel már nem lenne olyan egyszerű nyíltan felvenni velük a harcot. Innen viszont el kell mennünk. Azt ajánlom, keressünk magunknak egy másik utat, amin biztonságban elérhetünk egy hajóhoz, ami visszavisz minket a Földre. Azzal semmiképpen nem mehetünk, amivel idejöttünk. Van valami ötlete?

-Minden rendben? - Kérdi csupán egy leheletnyivel lágyabban, mint amikor egy szakaszparancsnok rárivall az emberére, hogy "JELENTÉST KÖZLEGÉNY!", de tőle már az is nagy szó, hogy ennyivel is finomabban szól hozzá. Különösen nem aggódik, hallotta, hogy a metamorfok átalakulása néha szédüléssel járhat, és biztos benne, hogy most is csak erről lehet szó, és ezért rázza meg magát így a nő, miközben elveszi tőle a gépet. Ez után megsimogatja a karjában nyöszörgő fiú fejét, ki a fáradtságtól újra mély álomba merül, végül pedig visszafordul a nőhöz, mikor az égett hús szaga ismét eljut az orrába.
-Akartam amúgy mondani, hogy a lángszórók is jól működnek a védőpajzsok ellen, csak sajnos nem hoztam magammal. Úgy tűnik tévedtem...
A javaslatra csak bólint. Valóban nem jó ötlet sokáig térdig gázolni a hullákban, arról nem is beszélve, hogy apró védencének sincs szüksége még több traumára, szóval talán nem ártana, hogy elmondhassák neki, már úton vannak, mikor végre rendesen magához tér. Chloe következő szavai viszont megdöbbentik. Nem az okfejtése lepi meg, a nőnek teljesen igaza van, a kikötő még veszélyes is lehet, épp csak azt furcsállja, hogy többen számban beszél. Nem arról van szó, hogy egy rideg és számító embernek ismerte meg, csak épp nem lepte volna meg, hogy ha eltűnik abban a pillanatban, amint a kezébe kerül a laptop.
-A lakásom itt van fél órányira. Ott hagyhatjuk pihenni, amíg találunk egy hajót. Ha már a saját lábán tud járni, egyszerűbb dolgunk lesz. - Nem, nem utasítja vissza a segítséget, hisz az igazat megvallva, kimondottan örül neki, és be kell látnia, hogy bizony szüksége is van rá, ha nem akarja még nagyobb kockázatnak kitenni a gyermeket.
-Mondjuk, én ezek miatt nem aggódnék. A megbízójuk már más kérdés...
~Na igen...az, hogy Sarif-ra nem merne rátámadni az, akinek ennyire kellett ez a laptop, nem jelenti azt, hogy két ismeretlen zsoldossal se merne packázni, főleg ezen a bolygón...~
Ha elfogadja az ajánlatát, fél kezével udvariasan kinyitja az ajtót Chloe előtt, hogy az felderíthesse a terepet, aztán a laptopot, és agyereket is cipelve megindul előre futólépésben, és alig több, mint 25 perccel később már a szegényesen berendezett lakásában találják magukat. A fiút nyomban az ágyra fekteti, fejét kitámasztja egy párnával, aztán a hűtőből előveszi az egyetlen nem alkoholos italt, amit talál, és megitatja a még mindig elég kába gyermeket.
-Ismerek egy csempészt, aki eljuttathat minket a holdra, akár már hajnalban. Onnan már nem lehet gond keresni egy normális hajót a földre, ha addig nem fedeznek fel. Viszont, azt hiszem praktikusabb lenne egy kevésbé kirívó öltözet, hogy kerüljük a feltűnést.
~Bármennyire is fáj ezt kimondani.~
-Vagy, ha van egy űrhajója, megpróbálhatunk azzal is menni. Kétlem, hogy konkrétan azt figyelik, ezért csak fel kell jutni rá, aztán már nem tudnak követni.

- Minden rendben - erősítettem meg lassan elhamvasztva magamban iménti zavarom utolsó zsarátnokát is.
Harcoshoz nem méltó gyengédséggel simogatta meg a fiú fejét, ami az arcomra valamiért szintén oda nem illő mosolyt csalt... volna, ha hagytam volna. Másra kellett figyelnem.
- Felkészülhetünk a legtöbb legvalószínűbb dologra, de sohasem mindenre - emlékeztettem, amikor nem minden megalapozottság nélkül elkezdte magát hibáztatni az alulfelszereltsége miatt (pedig én figyelmeztettem a sikátorban, hogy vegyen magához még valami fegyvert). - A lényeg, hogy egyenlőre legalábbis úgy tűnik, győztünk, és ezt nem szívesen adnám fel.
Javaslatait végighallgattam, majd bólintottam. A terv maga használható volt, hiszen jól láthatóan értett az álcázáshoz, így nem kellett attól tartanom, hogy lelepleződött volna, ami kizárta volna, hogy pont a lakására menjünk.
- Induljunk!
Amikor megérkeztünk, alig nyitotta ki az ajtót, megfogtam a csuklóját, és elévágtam. Óvatosan tártam egyre szélesebbre az ajtót, majd mikor minden esetlegesen odahelyezett bombát kizárhattam, beljebb merészkedtem előreszegezett pisztollyal. Maverick közben jöhetett utánam, de muszáj volt tartania lassú, óvatos tempómat. Minden helyiségbe betekintettem, hogy ellenőrizzem, nem lapul-e valahol mégiscsak egy-két merénylő, esetleg nem hagytak itt nekünk (illetve Mavericknek) valami kellemetlen meglepetést.
- Tiszta - jelentettem végül, és elraktam a fegyveremet.
A férfi megitatta a gyereket valami üdítővel, amit ugyan nem ellenőriztem, de nem is lehetett mérgezett, hiszen még nem volt felbontva. Úgy tűnt, az ifjú fogoly visszanyerte az eszméletét, ha nem is lehetett még teljesen magánál. A táplálása mindenesetre így nem volt akadályozva.
- A hajót magára bízom. Ezek szerint ma éjjel már nem tudunk felszállni, de nincs más megoldás. Én bérelt hajóval jöttem, nincs sajátom.
- Ho... hol va... mi történt?... - szólalt meg a kisfiú elhaló hangon.
- Kérlek, őrizd meg a higgadtságodat - léptem hozzá közelebb, kezeimet továbbra is a hátam mögött összekulcsolva, miközben komoly, tárgyilagos hangot megütve szóltam az ijedten pislogó gyerekhez. - Az elrablóidat ártalmatlanítottuk, így az elkövetkező pár órában még nagy valószínűséggel biztonságban vagyunk. Mivel nem halt meg mindegyik, ezen kívül leadhattak valami vészjelzést, esetleg később rájuk találhatnak, fel kell készülnünk további támadásra, de ha minden a tervek szerint megy, addigra már elhagyhatjuk ezt a bolygót. A te állapotod jelenleg stabilnak látszik, de szükség lesz egy orvosra, hogy biztosra mehessünk.
A fiú arca erre csak még jobban megnyúlt, ahogy egyre rémültebben nézett rám, majd könyörgő tekintettel nézett Maverickre.
- Mi történt? - kérdezte tőle újra kissé remegő hangon.
- Mint az előbb említettem - ismételtem habozás nélkül, hiszen, ha megütötte a fejét, lehet probléma a felfogó képességével, vagy talán egy robbanás miatt sérült a hallása - az elrablóidat ártalmatlanítottuk, így az elkövetkezőpár órában... Hm! Úgy tűnik, elájult.
Mivel vele így már nem kellett tovább foglalkozni, az ablakhoz léptem, hogy óvatosan kitekintve rajta szemügyre vehessem a kinti forgalmat. Nem láttam semmi rendelleneset.
- Nem követtek - szóltam hátra Mavericknek a vállam fölött. - Váltott őrséget javasolok. Enyém lesz az első. Te aludj csak, biztos nagyon fáradt vagy. Viszont nincs nálam váltásruha, maradok így ebben, de ha jól csináljuk, úgysem találkozunk senkivel, akinek szemet szúrnánk. Ha meg igen... nos, akkor a ruha lesz a legkevesebb.

-Amíg minden meglepetés ilyen kellemes, nem panaszkodom.
Aztán nem szól többet, még akkor sem, amikor a lakásnál Chloe hozzáér, majd átfésüli a nem túl nagy, vagy jól felszerelt otthonát, amiről lerí, hogy szinte csak aludni, és kijózanodni jár ide. Ami őt illeti, különösebben nem aggódik azért azért, hogy ide betört volna valaki, amilyen vékonyak a falak, ha valaki berúgja ezt az ajtót mostanra már felhívta volna őt a 900 éves szomszédnéni, hogy panaszkodjon...megint. Mellesleg, ma éjszakára van egy saját testőre a jelek szerint, szóval pláne nincs oka aggodalomra.
~Tiszta...na ilyet se mondtak még erre lyukra...~
Az viszont, ahogy Chloe brutális őszinteséggel közli a gyerekkel a helyzetet, még neki is meglepő, de nem panaszkodik, végül is, nem volt semmi kedve csevegni a kölyökkel, és így legalább alszik még, mielőtt elindulnának.
-Ha felébredt majd én beszélek vele - súgja oda a vörös hajú nőnek - talán szerencsésebb, ha velem kommunikál, úgy láttam te feszélyezed őt. Biztos most kezdenek működésbe lépni nála a hormonok, szóval teljesen érthető.
Az, hogy társa nem akar átöltözni a legkevésbé sem zaklatja fel, és ha jobban belegondol, ennek az öltözéknek is megvannak az előnyei, szóval ha ragaszkodik hozzá, ő nem fog panaszkodni.
-Kösz, de nem vagyok fáradt, és az ágyam is foglalt - feleli, folytatva a tegezést, ha már áttért erre a nő, a végére pedig egy nagyon szolíd mosolyt is megenged magának borostája rejtekében, aztán a nő válla fölött lassan átnyúlva megérinti az ajtónyitó panelt. Végig a szemébe néz, hogy ebből is láthassa, nem készül semmi rendkívülire, tényleg csak azt a gombot szeretné megnyomni mögötte, s ha félreáll, még annyira sem súrolja őt finoman fedetlen karja, mint amúgy tenné
-Megszervezem a fuvart. Felteszem úgyis beszélned kell a megbízóval, és magányra vágysz. Érezd otthon magad, pontosan 15 perc, és jövök. Ha kések, akár csak 5 percet is, vagy nem jeleznék a kaputelefonnal...tudod a dolgod.
Ezzel magára hagyja őt az alvó gyerekkel, a háta mögött pedig lehúzódik az ajtó.

Halálpontosan 15 perccel később halkan ciripel a kaputelefon, nem sokkal később pedig nyílik az ajtó, és Maverick lép be rajta egyedül. Valóban elég fáradtnak tűnik, de ez tényleg csak olyasvalakinek tűnne fel, mint a testőrnő, mások számára csak a mogorva arca lenne szembeötlő, igaz Chloe mellett annyira nem is mogorva..inkább csak...elhívatott?
-4 óra múlva indulunk. - Jelenti, aztán tekintete a még mindig alvó célszemélyre téved egy röpke pillanatra, de aztán újra Chloe-ra néz, egyenesen abba a két szép....szóval a szemébe néz na. - A hajó a város szélén száll fel. Csak követned kell az utcát, az iskola után pedig befordulni balra, és pár perccel később látni is fogod - magyarázza, arra az esetre, ha történne vele valami az úton, és nem tudná elvezetni őket oda.
-A laptopot viszont csavard be valamibe, nem szeretném, ha vérszemet kapna a csempészünk.
Beszéd után, ha még mindig ragaszkodik hozzá, leül az ággyal szemben lévő fotelbe, majd hátradönti a fejét, rátesz egy glóriára emlékeztető valamit, bekapcsolja azt, pár perccel később pedig elnyomja az álom.
-Két óra múlva fel fogok ébredni, aztán te jössz. - jelenti ki még előtte, ellentmondást nem tűrve, és valóban, a percmutató második köre után felnyílnak a szemei, és kipattan a fotelből, frissen és üdén.
-Köszönöm, erre tényleg szükségem volt. Tessék - nyújtja át a glóriát - van még időnk, addig én őrködök.