Hunter Street

-Héééé! Nem nyírok ki mindenkit, aki szembe jön! - Tiltakozik szinte azonnal, majd ujjaival a borostáját kezdi vakargatni. - Mindenkit csak nem...hmmm...na ja. Mindegy! A lényeg, hogy ha normális az ürge, még az is lehet, hogy engedem neki, hogy meghívjon pár sörre, mielőtt elküldöm a francba. Persze attól is függ, hogy miylen hangulatban talál meg...
Ez az utolsó félmondat egyébként nem pont olyan hangsúlyban hangzott el, ami sok jóval kecsegtetne az ifjú szuperhős számára. Mondjuk, még mindig vidámabban mondta, mint a következőt.
-Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy nem szeretnéd tudni. Maradjunk annyiban, hogy szeretek taplókat lábon lőni, és pont ő volt soron.
Rossz kedvére az orvos sem írhatott volna fel jobbat, mint egy kis nosztalgiát, és az, ahogy Miranda előadja a dolgot igencsak a kedvére van.
-Ó igen...ha tudná az öreg, tuti nem engedett volna be őrizetlenül az irodájába néhány hete az Athena-n...ami szintén nem...tudod mit? Elég sört ittam már ahhoz, hogy ne legyek beszámítható. - Jelenti ki mosolyogva, nem sokkal az ölelés előtt. Miranda mentegetőzésére, hogy az a Wolpentinger-t vagy kit nem ő kereste fel pedig csak egy gügyögős buksisimivel nyugtázza.
-Persze, hogy nem te kerested fel. Te jó kislány vagy, sosem futnál össze magadtól veszélyes elmebetegekkel.
Aztán jön a komoly dilemma: vajon hogyan reagáljon a cirógató ujjakra? Valamivel könnyebb lett volna a megoldás, ha azonnal észreveszi a dolgot, és nem hagyja 2-3 percig megszokásból, most viszont már olyan furcsa az egész. végül aztán gyengéden végighúzza az ujjait a nő kezén, majd elkapja azt - persze csak óvatosan - és leemeli magáról.
-Nem azt mondtam, hogy lehetetlen, csak azt, hogy baromság. Egyrészt azért, mert az élet legjobb dolgai elől zárkózol így el, de főleg, mert így állandóan engem kényszerítetek arra, hogy elmagyarázzam, miért fontosak az érzelmek, vagy épp arra, hogy józanul, és higgadtan gondolkodjak, márpedig számomra ez marára kényelmetlen, és szokatlan szerep, úgyhogy megtennéd, hogy levadászod magad azt az oldalbordát, mielőtt megint tönkretesz egy olyan tapló, mint én?
~Igen, tisztában vagyok vele, hogy a monológom fele nem neki szólt, így következésképpen nem is érthette, de akkor is...a lényeg biztosan átment.~
-Téged elviselni? Most viccelsz ugye? Nem mondom, voltak fura időszakaink, de...sosem éreztem úgy, hogy nem éri meg. Egy kicsit sem.
Itt tűnik fel neki, hogy már percek óta a nő gyönyörű szürke szemeibe bámul, és egyszerre elengedi őt, és egy újabb szelet pizza után kap, amiből hatalmasat harap.
-Szóval...a lényeg....amit mondtam az előbb. Ahhoz tartsd magad, érthető? - Hadarja teli szájjal, direkt kerülne Mira tekintetét.

- Nem érdekelnek a részletek. * Emeltem magam elé védekezően a kezem, hogy felőlem aztán azt csinál, amit akar. Puszi pajtások is lehetnek utána, csak ne tudjon meg semmit. De ezt már felesleges mellé rakni, hisz kiben is bízhatnék meg jobban, mint az exemben? Oké, ez így hülyén hangzik, magam is belátom. De tényleg nincs más és az igazság az, hogy nem is akartam mást. Hiába kényelmetlen kissé a jelenlegi magánéletem megbeszélni egy olyannal, aki részt is vett benne egy ideig. *
- Oooké… * Egyeztem bele, hogy hagyjuk az ipse dolgát. Bár nem is Ő érdekelt, hanem ez nagyon úgy hangzott mikor hirtelen felindulásból anno az egyik aktuális „haverom” eltörte a kezét, mert „elesett”. De hát ha nem akarja, hát nem. Nem fogom ráerőszakolni, hogy árulja el. HA egyszer majd itt az ideje el fogja mondani. Ha meg nem, nos, akkor valóban nem fontos vagy csak épp nem rám tartozik. A szavaira azonban felvontam a szemöldököm, ami inkább csak a félbe hagyott mondatára szólt.*
- Azt akartad mondani, ami szintén nem maradt szárazon? * Kérdeztem, hisz nagyon így jött volna ki a mondat, de Sehpynél soha nem lehet tudni, hogy mire gondol. Arra meg, hogy nem beszámítható nem reagáltam. Ez csak azért volt, hogy elüsse azt, amit mondani akart. De a simogatására felkuncogtam, hisz a szavaival ez nagyon olyan apukás volt.*
- Dehogynem… de hidd el, akkor nem a saját bőrömről van szó és hidd el, ezzel az elmebeteggel is megfogok ismerkedni. Csak még előtte kitalálom, hogy hogyan csaljam csapdába úgy, hogy nekem ne essen komolyabb bajom. Szépfiú megígértette velem, hogy nem megyek oda egyedül. * Húztam el a számat és Rick tudta, hogy ha egyszer megígérek valamit, azt be is tartom. A kezem simítására összeszorítottam a fogaimat, hogy még véletlen se csússzon felszínre az a jóleső sóhaj, ami már ott volt nagyon a torkomban és a kezem se remegjen meg. Na az utóbbiban Ő maga is segített mikor megfogta és odébb rakta. Na nekem csak ekkor esett le, hogy mit is csináltam az imént. ~ Hogy az a jóóóó…. ~*
- Bocsánat, nem vettem észre… * Suttogtam inkább, minthogy befejeztem volna a gondolatbeli dühöngésem magam iránt. Néha már egészen unalmas volt magam utálni, így a másik kezem is magam elé helyeztem és malmozni kezdtem, hogy még véletlen se tegyek semmi olyat, amit nem kéne. De a férfi kirohanására csak kikerekedett szemekkel csúsztattam oldalra fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. ~ Ezt meg mi lelte?~*
- Shepy? * Hallhatta, hogy meglepett és nem is kicsit és azt is, hogy a nagyját nem tudom hova rakni, ahogy a többes számot sem, arról már nem is beszélve, hogy Én most először kértem Tőle ilyet. Kivéve mikor a fogdára kellett értem jönnie, vagy még az ismeretségünk elején haza vinni-e részegen úgy, hogy nem fektetett meg. De ezek már régen voltam és nem hittem, hogy most akarja a szememre vetni. Hirtelen még az oldalbordás részre se tudtam reagálni, csak meglepetten pislogtam rá. A következő szavaira elmosolyodtam, de aztán jött is a hideg zuhany, ahogy elengedett, én meg csak visszadőltem a kanapé másik oldalára. De bosszantott az, ahogy ez után viselkedett. Egyszerűen felállva elé léptem, elvettem a pizzáját, amit visszatettem a dobozba és kissé előre hajolva emeltem meg az állát, hogy a szemembe nézzen. S reméltem, hogy ekkora már lenyeli azt a falatot.*
- Tisztázzunk valamit… Nem akartalak az előbb simogatni, ösztönös volt. Sajnálom. De ne viselkedjünk úgy, mint két szerelmes kamasz. Egyrészt, ez az állítás nem volna helytálló. Másrészt már lassan a 30-nál járunk. Harmadrészt pedig Shepy, Te mondtad, hogy legyünk barátok… Én igyekszem, nagyon igyekszem úgy viselkedni és, hogy ne azon járjon az agyam, hogy mi lett volna ha, vagy mi lehetne ha… Szóval Te se tedd és szégyeld magad össze ha fél percnél tovább a szemembe nézel. Vagy ha múltkor csak megakartál nyugtatni, akkor azt most mond, és nem terhellek a zűrjeimmel. Mellesleg nem tudom kibe rágtál be így, de Én sosem kértem Tőled olyat, amire képtelen vagy és vártam el, hogy értelmes felnőttként viselkedj. Én tartom a hátam, ha szeretnéd ki adni de szólj. * S ha megpróbálta elhúzni a fejecskéjét, akkor bizony ráfogtam az állára, és ha nem volt elég akkor két kezem közé fogva az arcát mondtam végig, de akkor is a szemembe nézett, ha eltöri miatta a kezem. És csak most engedtem el.*
- Egyébként meg továbbra sem értek a parancsokból, ha akarsz valamit, le kell vadásznod. * Kihívó mosoly*
- Különben is, csak a Te kedvedért nem fogok pasit fogni magamnak, nekem meg továbbra sem kell. De majd akkor jön a szobafogság megint egy kisidőre miután haza jöttem Skóciából. *Vontam meg a vállaim miközben visszaültem a kanapéra, ha csak nem tett valamit, amitől egy lehetetlen lenne. Akkor is le fogom küzdeni ezeket a szarságokat, ha megint elveszetem önmagam addig, míg sikerül.*

Sejtenem kellett volna mire kèszül... a vère mindent beborított. Ha nem vág meg, talán magam nyalom le a vèrt valahonnan...
De megtette ès èn hátratántorodtam, majd tèrdre borultam.
Nem fájt úgy, mint a királynõ vère... ahogy sejtettem, a fèrfi hazudott. Bár... kissebbet, mint hittem...
- Hm... mennyi vagy? 1600-2000? - kèrdeztem hörögve, de veszèlyes mosollyal az arcomon.
A nyomozóval törtènt fiaskó után, már ismerte a moramèrget a szervezetem. Ez persze, mèg állta útját a mèrgezèsnek, de tudtam tompítani. Ki is vèreztethettem volna magam... ahogy a kígyó mèrgèt, úgy ezt is kiblehet vezetni a szervezetbõl... De èn csak vártam... Tudtam a halál nem jön el, ès èrezni akartam a fájdalmat, ami kèpes leteríteni... Idônkènt felszisszentem ès a testem.is megrándult... De kockázat nèlkül elmarad az extázis...
Majd vège szakadt... erõm megcsappant, de nem veszett el.
- Akkor... elárulod a neved? - álltam fel mosolyogva.

A falnak támaszkodva néztem, ahogy a nő szenved. Gyenge voltam, de percről percre tért vissza az erőm. Ezzel szemben ő mintha gyengült volna... De nagy meglepetésemre mégis meg tudott szólalni.
Egy csepp szánalmat sem éreztem iránta. Fájdalmat okozott nekem, és az életemet fenyegette. Ha nem gondoltam volna úgy, hogy még a hasznomra lehet, letéptem volna a fejét, amíg a földön rángatózott.
Végül aztán, ahogy azt előre sejtettem, legyőzte a mérgemet. Szerencsére ez idő alatt sikerült nagyjából regenerálnom a sérüléseimet.
- Ugyan már, kedvesem... Egy friss kapcsolatba kell egy kis titokzatosság. Elégedj meg annyival, hogy idősebb vagyok nálad. Ami pedig a nevemet illeti... Hívj Phillipe-nek.
Kezet nyújtottam neki, hogy felsegítsem, készen arra, hogy tőből tépjem ki a karját, ha bármivel is próbálkozna.

Elfogadtam a felkínált kezet ès kiegyenesedtem.
- Phillipe... - vigyorogtam, miközben kèpzeletben lepergett elöttem, amit róla tudtam. - Igen... öregebb. - Èn hírhettebb is. - A kezèt nem engedtem el. Az erõm jócskán megcsappant... bolondság lenne folytatni a kis játszadozásunkat. Fõleg vele... akivel mèg ígèretes is lehetne egy-kèt èjszaka ès... A tudás is lehet hatalom.
- Valahogy máshogy kèpzeltelek el... - Nègyszáz èv... nèhány ágy... ès megannyi megkínzott lèny... Ès èn mindig figyeltem. - Phillipe du Saint-Étienne... Sok haragost szereztèl... - mosolyogtam szèlesen, kitartóan.

Talán meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy tudja, ki vagyok. Végül is, egyáltalán nem tűnt hétköznapi nőnek.
Most, bár továbbra is vágytam a testére, nem mentem hozzá közelebb, nem csókoltam meg és nem voltam vele durva. Letudtuk a kezdő köröket, felmértük egymás erőit és ahogy én, úgy ő is nyilván átgondolta, milyen hasznot hozhat számára ez az ismeretség.
- A nagy emberek nagy árnyékot vetnek, kedves. Ha nem lapulok egy sarokban, és nem teszek úgy, mintha nem illetne meg engem az a hatalom, aminek a megszerzését célomul tűztem ki, akkor ellenségeim is lesznek. Neked is el kell döntened, hogy mit akarsz: az ellenségem lenni - és most már közel léptem hozzá, hogy néhány centiméterről nézhessek a szemébe - Vagy a barátom?

Mosolyogva nèztem a szemèbe.
- Èn senkinek se vagyok se a barátja, se az ellensège... Ez a világ ès benne minden èlõlèny közömbös számomra... ès a szórakozásomat szolgálja... Ha ùgy akarom, megölöm õket... Ha megèrdemlik, akkor pedig segítem. - Mèg a hatalmam nèlkül se alázkodok meg, vagy kezdek kertelni. - Nem vágyom azokra az illúziókra, amiket sokan kergetnek: Bosszú, hatalom... elmúlnak ès kielègitetlenek maradnak. Csak a most számít... hogy èlvezz minden pillanatot. - csókoltam meg. Azt hiszem mèg jót szòrakozhatok a fèrfi mellett... amíg jónak látom...

A csók most nem tüzelt fel annyira, mint eddig. Nem tetszett a nő viselkedése. Egyenrangúnak hitte magát velem, ami igazán dühítő volt. Mindenesetre nem tettem szóvá: ahhoz még nem ismertem eléggé, hogy máris megmutassam neki az igazi arcom.
- És hogyan lehet kiérdemelni a segítségedet? Mert nekem szükségem van erős és okos emberekre... Vannak bizonyos terveim... Te talán nem hiszel a hatalomban, de én igen. Sokkal, de sokkal öregebb vagyok nálad, és tudom, hogy a hatalom mi és hogyan működik. Neked hatalmad van... De nem használod ki. Kicsinyes szórakozásokra pazarlod... De én megmutatom neked a hatalom igazi lényegét.
Most én csókoltam meg őt, de nem olyan vadul, mint korábban. Most nem volt célom, hogy fájdalmat is okozzak, bár elég szenvedélyes voltam. Kihívás lesz ezt a nőt elcsábítani, nem csak az ágyamba vinni, hanem ténylegesen magamhoz láncolni... De semmi sem lehetetlen.

Tèvedett... Használtam a hatalmamat... Hogy szórakozzak!
- Sok vezetõt szolgáltam már... Nèmelyek egèsz sokâig fenntartották az èdeklõdèsemet... - kulcsoltam át a nyakát. - De melletted egy nõ... fõleg, ha használni akarod... - kuncogtam. - Nem minden módszered szórakoztató... - A fülèhez hajoltam. - Segítek neked... de csak míg jónak látom... Tarts fenn az èrdeklõdèsem ès meg se próbâln uralkodni rajtam... ès megfontolom...
Nem èrdekeltek a morák... Morganával viszont nem akartam megküzdeni... De segíteni se kívántam õt... ès Jasonnak is szüksège van rám...

Bár legszívesebben megtanítottam neki, hol a helye, most, hogy talán legyengült valamelyest, de nem tettem meg. Nagyon zavart az ostoba, érdemtelen fellengzőssége, és az, hogy még mindig egyenrangúnak hitte magát velem. Ő tucatnyi vezetőt szolgált... De én legalább annyiszor voltam vezetői posztban. Vezettem hadseregeket, kis létszámú egységeket, mozgalmakat, forradalmakat... Ő pedig az árnyékban bujkált, és semmit nem tett azon kívül, hogy szórakozott. Hogy jön ő ahhoz, hogy feltételeket szabjon, és azt higgye, megfogadom a szavait?
- Én mindegyiket élvezem... És garantálom, hogy te is élvezni fogod. - vagy ha nem, tettem hozzá gondolatban, akkor megtanulod, hogyan játszd el, hogy mégis... Különben megismered a fájdalmat. Azt a fajtát, amin a regenerációd sem segít - Ne fontolgass semmit. Te, én, és a többiek, akik engem követnek... Hatalmas dolgokat tehetünk. Megváltoztathatjuk a világot. Nem mondhatod, hogy még ez sem érdekel...

Elengedtem ès hátrèbb lèptem.
- Ismerem a fajtádat Phillipe... mindig a hozzád hasonló fèrfiak vettek körül. Kor, faj, tudás, erõ... ezen nem változtat. Hatalomra szomjazol, lenézel másokat, lebecsülsz másokat... Ès elvakít a bosszúvágy. Használhatsz - tártam szèt a karomat - De veled ellentètben èn tudom mire kell számítanom... Rád vadásznak... sokan. Ès ezt te is tudod, különben már tudnám, pontosan mit èlt át Morgana. Ha nem lenne rám szüksèged halott lennèk... Ha nem remèlnèk töled szòrakozást te lennél halott. De nekem nincs gyengepontom. Nem fèlek a haláltól, nem vakít el düh... Èrdekel ki fog vègezni veled... - döntöttem oldalra a fejem vigyorogva - Nem a szolgád leszek... csak egy csendestárs.

Elmosolyodtam, és sarkon fordultam. Elindultam, el ettől a kezelhetetlen, ostoba nőszemélytől.
- Értem, kislány. Minden világos. Tehát te azt hitted, hogy szépen csendben végignézheted, ahogy elbukom, és jót szórakozhatsz rajta, igaz? Tudod, mit? Nem fogok elbukni. Bárki is vadászik rá, a fejét fogom venni. És amikor majd hatalomra kerülök... Akkor te leszel az, akire sokan vadásznak. Lehettél volna az, aki segít nekem... Akinek később mindent megadok. De te inkább ragaszkodtál a szánalmas kis életfelfogásodhoz, és préda maradtál. Azt hiszed, ragadozó vagy? Csak egy szerencsétlen, önámító bárány vagy, aki azt hiszi, farkas lesz belőle, csak mert meg tudja harapni a többi bárányt. Hát akkor menj, és bújj vissza a kis lyukadba, amíg meg nem talállak újra... Mert akkor, bármilyen erős is vagy, végezni fogok veled. Azt hiszed, ismered a fajtámat... De nincs még egy olyan, mint én.
Azzal mentem tovább, hátra sem pillantva, lassan az árnyékok közé veszve...

Hangosan felnevettem ès csak figyeltem, ahogy távozik.
- Tèged is megharaptalak... beee. Ès valóban nincs hozzád hasonló... A felesègedet megölte a fiad, egy passzív erejü telepata meg tudott szökni elõled ès most egy hajtóvadâszatban te a prèda szerepèben tetszelegsz... Ès fenyegetsz valakit, aki szèt szaggathatná az ellenfeleidet... Hât... sok sikert. - Indultam el az ellenkezõ irányba. - Ha nem mellette... talán ellene. Talán csak figyelek...
- Ès mostanra csak erõsebbek lettek az ellenfeleid... Èn márcsak tudom... Hisz èn adtam új èletet egyiküknek-másikuknak. - kezdtem dudorászni.

-Remélem ő is így van ezzel, különben csalódni fog - jegyzi meg egy ördögi mosollyal az arcán.
Az ipséről pedig, aki aki felelőtlen módon beleszaladt egy nyílvesszőbe tényleg nem szeretne beszélni bővebben, így nem is teszi. A csajról, aki miatt kisördögként a vállára ültetett pár liter rossz sört, keverve a Föld legpocsékabb röviditalával már inkább...de nem Miranda-nak, mert a végén még ő is kórházban köt ki a lélekápolás keretein belül.
-Öhm...nem...azon az asztalon nem csináltunk soha semmit....én legalábbis biztos nem. Túl sok ott a kamera, és egy rossz mozdulat elég ahhoz, hogy lássa a teljes flotta, mi történik, úgyhogy inkább nem kockáztatnám meg. Mellesleg, kétlem, hogy téged felengednének arra a hajóra...a kapitány az a fajta, aki nem felejti el senki arcát, a tiédet meg amúgy is nehéz lenne férfiembernek.
Aztán vállat von, hogy legalább úgy tűnjön, mint akit megnyugtat a nő válasza, és eleget tesz a kérésnek, hogy nem fog aggódni miatta, a valódi véleménye pedig egyenlőre jó helyen van a szőnyeg alá söpörve.
-Azért, ha kell valaki, aki napfénytetőt barkácsol a koponyájukba, csak szólj.
Miranda szabadkozására megrázza a fejét, hisz nem volt annyira rossz az érintése sőt, csak épp...na...
-Öhm...
Csak épp majdnem annyira zavarba ejtő a dolog valahol, mint az, hogy a fejét felé fordítja hirtelen. A tekintetét csak egy darabig próbálja kerülni, de aztán megadja magát az erőszaknak. Valószínűleg le tudná birkózni, ha nagyon akarná, de mostanában egyáltalán nem vágyik rá, hogy kárt tegyen benne, és ez egyre kevésbé furcsa...ami viszont cserébe megint csak furcsa...tudja ezt még valaki követni? Mindegy, a végén aztán elkapja Mira csuklóját, és valamivel közelebb hajol, a kihívó mosolyra pedig hasonlóképpen reagál.
-Vigyázz kislány, nem tudod mibe kevered magad - suttogja sejtelmesen, aztán hátradől. - Bár, felteszem ez sem nagyon hat meg téged. Egyébként meg nem tehetek róla, ha veled vagyok, most is úgy érzem magam, mint valami kamasz, hiába vagyok vén trottyos, de majd igyekszem kevésbé...elviselhetetlen lenni.
Mély sóhaj, aztán vigyorogva fordul vissza a nő felé.
-Tudod...az például egyáltalán nem hiányzott, hogy mindig te akartad hordani a nadrágot. És ne, nehogy azzal gyere nekem, hogy: "Csak akartam?". Nem mondom, hogy könnyű volt, de ellenálltam...többnyire.

*Shepy újabb válaszára felszaladt a szemöldököm a homlokomra. Ugyanis kissé elbeszéltünk egymás mellett ami nem meglepő, vagy épp csak kiakart térni a válasz elől, ami szintén nem meglepő és lássuk be, nem is csinálja olyan rosszul. Csak kár, hogy nem egy szőke cicababa vagyok, aki egy bókra elfelejti még az anyja nevét is.*
- Nem is velem voltál az irodában, tekintve, hogy az Athénán nem jártam és pláne nem mostanában veled. De azért kösz a bókot. * Na azért, nem azt mondom, hogy nem veszem észre, csak azt, hogy nem leszek cseppfolyós Tőle és nem hat meg igazán. Bár tagadhatatlan tény, hogy Ricktől még ez is jól esett valamilyen szinten és ezért nyögtem ki csak egy köszönömöt, mástól valószínűleg vagy nem veszem figyelembe vagy csak megjegyzek valami csípőset rá. Ahogy most is szívesen mondtam volna, hogy neki elég jól sikerült elfelejtenie. De nem szítom a tüzet, legalábbis ennél nagyobbra már felesleges. *
- De a kihívásokat még mindig szeretem… szóval ha fenékbe rúgásra vágysz, tesztelhetjük, hogy a kapitány mennyire is feledékeny vagy épp mennyire jó az Athéna biztonsági rendszere. Persze csak is a szent cél érdekében, hogy képben legyetek, hogy mit kell még javítani. * Vigyorodtam el és a szemeimbe a huncut, játékos fény kezdett el csillogni. Naná, hogy nem hagytam volna ki egy ilyet, pláne nem akkor ha Maverick van mellettem. Akkor nagy bajom nem eshet és különben sem érdekelt volna túlzottam. Párként, vagy barátokként, de ez akkor is jó buli. Az újabb ajánlatra összevontam a szemöldököm.*
- Kezdem azt érezni, hogy jobban féltesz, mint anno és ráadásul már nem csak bennem nem bízol, de a szavaimban sem. Hidd el, ha szükségem lesz rád, akármi is legyen köztünk, vagy épp ne legyen – sejtelmes mosoly – fogok szólni. * Igyekeztem megnyugtatni a másikat, még ha nem is értettem, hogy a szavaimban miért is nem hitt. Oké, másként sem volt jogos, de azt megértettem. Volt rá elég időm, hogy megemésszem és most amúgy sem akartam ezzel foglalni. Na igen, szép is lett volna, hogy csak úgy elengedem és visszamászok a kanapé másik felére. Ahogy elkapta a csuklóm és előrébb dőlt, jó magam már meg is támaszkodott a kanapé háttámláján a másik kezemmel a válla mellett, miközben egyik lábammal feltérdeltem rá mellette. Na a szavai, a hangja pedig csak olaj volt a tűzre… az arckifejezéséről már nem is beszélve. Azért azt Ő sem gondolhatta komolyan, hogy egy ilyen felhívás/kihívás után megfutamodok. A-a… régen sem tettem, azóta sem és nem most fogom megtenni. A különbség annyi, hogy Shepyvel meg volt az alap, amivel tovább szíthatom, a tűzet anélkül, hogy megégetném magam. A hátra dőlésével pedig csak megkönnyítette a dolgom, és míg Ő beszélt már ott is teremtem a térdén – véletlen sem az ölén – miközben a másik kezemmel is megtámaszkodtam.*
- C-c-c… valóban nem. De talán kideríthetjük… * Feleltem még mindig kihívó mosollyal, szemeimben jó kedvű, vidám szikrákkal. Nem, nem szokásom meghátrálni, pláne akkor, ha a kihívásomra hasonlóképp reagálnak és igen, tudom. Egyszer ez lesz a vesztem, de nem érdekel. Arra, hogy vén lenne… hát kapja be. Ha Ő öreg, akkor én mi vagyok?*
- Kösz Édes… még jó, hogy idősebb vagyok Tőled… * Motyogtam az orrom alatt, de sosem voltam hiú. Igen, lassan harminc leszek. NA és akkor most mi van? Más meg kilencven éves, szóval még így is kölyöknek számítok. Az újabb becenév meg… utólag észrevettem, de nem fogok magyarázkodni. Na de a következő szavai… úgy látszik a múlt idézés egész jó téma. Csak tudnám, hogy mért emlékezek rá olyan boldogan és miért fáj egyszerre. Utálom ezt az érzést.*
- Nem akartam… Tudod… * és mivel még a térdén ültem remélhetőleg, csak közelebb hajoltam az arcához, ha meg nem, hát az sem hiszem, hogy megakadályozott volna benne. A kanapé másik feléből is meg tudom tenni, legfeljebb négykézlábra állva és a combjain megtámaszkodva a kezeimmel. De a pillanatnyi szünet után, amíg ezt kiviteleztem már folytattam is, némiképp halkabban, bizalmaskodóan.*
- … ezért voltunk jó páros. Ha nem sikerült volna megmutatnod, hogy férfi vagy… - néztem végig rajta, vagy ismét a szemébe. - … akkor nem is lettünk volna együtt. Egy nőnek, nekem pedig pláne szükségem volt arra, hogy valaki éreztesse, hogy nő vagyok. S ezért, megérte megvívni a harcokat… - pillantottam a háló ajtaja felé. Naná, hogy többnyire ott végződtek, de lássuk be, nehéz elérni, hogy nőként érezzem magam valaki mellett. Már akkor sem volt könnyű dolog… azóta meg… inkább hagyjuk.*
- Erre most is szükség lenne… a különbség annyi, hogy nincs alkalmas ellenfél. * Húzódott egy halvány mosolyra az ajkaim. De nem mozdultam el tőle és hangomból áradt a kihívás, amivel sejtettem, hogy nem fog élni a másik. De attól még kihagyhatatlan volt.*

Elözmény

*A hasító, feszítő fájdalom egyre hevesebb Mathias testében. S bár menekül az épületből, ám néha-néha meg tántorodik. A fájdalom terjed, így a lábai vagy a kezei sem maradnak ettől mentesek. Mozdulatai bizonytalanok és minden lépésével a poklot járja meg. De, ki jut az épületből.

Célja nemes, nem akarja bántani az környezetét. Igyekezete pedig arról árulkodik, hogy bár elfogadta, hogy ez meg fog történni, de még mindig, hadakozik annak következményeivel. Csak korántsem jut el olyan messze, mint azt tervezi. Tántorog, és ha nem elég erős, akkor olykor-olykor még térdre is esik. Útban a Kikötőben, az egyik utcán azonban végleg felmondja a lábai a szolgálatot. Még mászni tud, de okos fiú, tudja Ő is, hogy a végzete már a torkában van s kitartás ide vagy oda, de sehogy sem jut el a célállomásra. A kérdés adott; utolsó erejével még előre halad, vagy inkább eltűnik az utcáról?

A Marson vagyunk, ahol éjszaka élnek igazán az emberek. Piszkos, mocskos utcakölykök, hajléktalan emberek, részeg, pihenő idejüket elütő munkások, öröm lányok és gazdáik. Helyenként pedig a rend védelmezői is felbukkannak. Mathiassal még senki nem foglalkozik, egyszerűen részegnek hiszik és elsétálnak mellette. Ha körbe tekint, láthatja, az épületeket és nem messze Tőle egy félig beomlott, félig omladozó épületet. A nyílászáróik már évek óta nincsenek benne.
Mathias gyomra hangosan kordul, ahogy egy pici fiúcska elszalad mellette és érezni vélheti a vér, édeskésen sós, fémes ízét a szájában. Ismerős íz már számára vagy csak a képzelete játszik vele? Akárhogy is döntsön a lény nem vár tovább. Meggyötörve a férfitestét találta meg a rést, ahol megmutathatja magát és kiélheti ösztöneit.

A teste feszül, belülről szabdalják minden egyes porcikáját. Hallja, érzi, ahogy a csontjai eltörnek, nyúlnak és átrendeződnek a testében. Bőre felszakadozik, fogai feszítenek, és új formát vesznek fel, az arcával együtt. Eddigi testéhez mérten, egy sokkal nagyobb alakot öltenek és forrnak össze a csontjai eggyé. Egy jó negyedórát szenved a férfi mire új teste, új lénye elnyeri végleges alakját.

Spoiler:

A fájdalom egyre jobban gyötör, és most már nincs olyan porcikám ami ne akarna szétrobbanni a testemben, legalábbis így érzem most. Már csak vánszorgok és lassan egyre biztosabb leszek benne, hogy nem fogom elérni a kikötőt, mert a lábaim már nem nagyon tartanak meg, pár méteren belül többször is elhagy az erőm és letérdelek a mellettem lévő épületek falába kapaszkodva. Néha úgy érzem már levegőt sem kapok, zihálva kortyolom az éltető oxigént, hogy annyi erőt összegyűjtsek, amivel tovább vonszolhatom magam.
Mikor végképp feladja a testem a harcot, még annyi erőm van, hogy beforduljak egy elhagyatottabbnak tűnő sikátorba, ahol aztán fájdalomhullámok közepette roskadok a földre.
Most már biztos vagyok benne, hogy ez az az átok, mit Dark Heart rám szabott és a pokolba kívánom saját magamat, mert nem hallgattam az okos szavakra és felkerestem, és őt is, hogy ok nélkül ilyen büntetést rótt rám, amit senki nem érdemel meg, főleg nem azok az ártatlan áldozatok, akik átváltozott alakomban az utamba kerülnek.
Mert már most is érzem a mellettem elhaladók vérének hívogató erejét, még a hasam is korogni kezd, ahogy egy gyermek túl közel merészkedve hozzám, halad el.
NEM! NEM hagyhatom, hogy eluralkodjon rajtam a vérszomj, akármivé is változok! ÉN Mathias Gilmoore vagyok! Mora és le kell győznöm magamban ezt a szörnyet!
Mikor meglátom a romos épületet ismét kicsit magamhoz térek, majd utolsó erőmmel bemászok az egyik üveg nélküli ablakon, hogy behúzódva az egyik sarokba üvöltsek fel, ahogy a testem változása kezdetét veszi, nem kegyelmezve tovább. Kínomban a saját karomba harapok, hogy tompítsam a hangom, mert nem akarok idecsalni vele senkit, de érzem, ahogy a folyamat már teljesen birtokba veszi a csontjaimat és szöveteimet, hangos és hátborzongató hangokat hallatva. Szinte eszemet vesztve vergődök a poros padlón és az üvöltésem hangja is megváltozik, ahogy a fejformám is megnyúlik, átalakul és most már inkább hallatszik az vonyításnak.
Az időérzékem elveszik, de egy idő után lüktetéssé, majd tompa sajgássá szelidül a fájdalom és én reszketve állok talpra, megdöbbenve attól, hogy mennyire magasabb vagyok és szinte belém robban egy ismeretlen eredetű éhség, ami ismét hangos üvöltésre és morgásra késztet, miközben izmaim dagadozva feszülnek meg a testemet borító sűrű szőrzet alatt.

Talán a sokadik után elviselhetőbb lesz számára, hisz nem csak a jó dolgokat, de a rosszakat is meglehet szokni, csak épp nehezebben. Feltéve persze, ha a tette súlya alatt nem vett véget idő előtt az életének. De ez a jövő titka. Most, az üres ház falai verik vissza a kiáltása visszhangjait, és az ablakokon kiszállva sepernek végig a sikátoron. Páran arra kapják a fejüket, de itt… itt mindenkinek jobb, ha nem hal, nem lát semmit így folytatják az útjukat. Nem Mathias érdeme, ez általános érvényű. Így a férfi „nyugodtan” szenvedhet tovább, miközben a patkányok és csúszó-mászók körében hempereg. Hangjai morgásba, majd kicsivel később pedig már vonyításba csapnak át. Ez már viszont felkelti az emberek félelmét és sietős léptekkel igyekeznek elhagyni a környéket. Persze akad olyan is, aki kíváncsi és inkább közelebb merészkedik a sikátor felé.

Mathias határozottsága moraként értékelendő, de már rég nem mora. Ellenkezhet az ösztöneivel, de minél jobban ágál ellene, annál jobban gyötri az éhség és növeli a Vérfarkasban a dühöt. A férfi számára ez olyan lehet, mintha a saját testébe lenne zárva és csak egy külső, akarom mondani belső szemlélője lenne az önmaga tetteinek. DarkHeart akarata érvényesül; Nem tudja kontrolálni, nem tud hatni a lényre. Saját igényei hajtják, tehet, „mondhat”, gondolhat a férfi bármit ebben a fogságban.

A Vérfarkasnak a folyamat után, alig egy percre van szüksége, hogy lábra álljon. Még így, két és fél méter magaslatból is, pontosan be tudja lőni, hogy a falban hol poroszkál épp a patkány, akit a hangja ijesztett menedékbe. Hallja vére áramlását, apró szíve minden egyes heves dobbanását. A csótány poroszkálását a kartonok között. Érzi, a rothadó pizza szagát, a patkány félelmének – számára – bizsergető, vonzó illatát és persze, csak hogy ne érezze ennyire jól magát a vizelet áporodott illatát. Ha eddig nem is, most biztos, hogy egyértelmű, hogy a hajléktalanok kedvenc lakóhelyén van. Hosszú megnyúlt ujjai végén, hosszú karmok nőttek, amik erősek, élesek és durvák. Izomzata megnőtt és duzzad az erőtől, ahogy a megnyúlt pofája szélén csorog a nyála éles fogai közül. Hívja az éhsége. Talán beérné, így elsőre a patkánnyal is, lehet, hogy áldozata is lesz a jószág.

A lányok kíváncsiak és bár nem tudni, hogy ki vagy épp miért bolyong ilyen fiatalon az utcán, de óvatos léptekkel halad a morgás irányába. Pici szíve hevesen dobog, hisz bár a kíváncsisága erősebb, mint a félelme, de fél. Bizonytalan léptekkel halad, s nagy, barna szemei félszegen pásztázzák az előtte lévő utat, olykor-olykor maga mögé tekintve. Vörös haja szinte fekete a piszoktól, ahogy az elnyűtt ruhái is. Lassan halad előre és már csak pár méterre van Mathias búvóhelyétől az alig kilenc évesnek látszó leány.

A farkas hallja a lépteket, a kinti vad vérének lüktetését. Szívdobbanása minden hangja zene füleinek, ahogy a legédesebb bor ízével vetekszik a vér hívogatóan ínycsiklandozó illata. Érzi a pöttöm félelmének illatát, amely felér számára egy felhívással…
Mathias a testébe zárva tehet bármit, gondolhat bármit, még mindig nem állítja meg önmagát. A farkas vadászni fog, de míg éhes, a könnyű zsákmánnyal is beéri. Mathias ugyan azt érzi, amit a lény, hisz egyek. Persze undorodhat önmagától, próbálhatja leküzdeni, de ettől még, számára is ugyan olyan ínycsiklandozó marad és ugyan úgy élvezettel tölti el az, ami a Vérfarkast.

Nem látom ugyan magam, hiszen itt nincs tükör, de még egy árva pocsolya sem, viszont fejtől lefelé azért van rálátásom a kialakult testemre és nem önt el tőle a mámor. Igaz, a gondolataim csak tompán mozognak, mintha valaki vattával tömte volna tele a fejem, de a vágy, a vérfarkas vágya viszont olyan erősen süt át, hogy szinte minden mást elnyom mellette: ölni, gyilkolni, széttépni, ENNI, ENNI, ENNI!
Sajnos bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok hatni erre az énemre, egyszerűen túl primitív ez a szörnyalak, ahhoz, hogy egy hullámhosszon legyünk. Talán így érezheti magát egy skizofrén beteg, akiben több személyiség szorult, de én, a mora, csak nehezen, vagy sehogy sem tudom egyelőre elfogadni ezt a helyzetet, főleg, ahogy egyre jobban a környezetre hangolódik a várfarkas énem, rohamosan alkalmazkodva a környezethez.
Szinte összefut a nyál a számban, ahogy a körülöttem motoszkáló élőlények hangja és szaga előtérbe kerül, és már-már a lábam is mozdul, hogy végre eleget tegyek az egyre jobban követelődző gyomrom hívásának, mikor a fülem az utca irányából újabb, sokkal vonzóbb áldozat szívének dübörgését, és kifinomult szaglásom pedig édes vérének illatát érzi meg.
Szinte látom magam előtt, ahogy bizonytalanul közeledik ez a kis ember, érzem a félelem szagát, de azt is, hogy rendületlenül közeledik.
A vérfarkas megnyalja a száját. Én meg kétségbeesetten üvöltök teste börtönében, hogy megállítsam, de érzem, tudom, hogy nem fog menni.
Más taktika kell!
~ Veszélyes! Veszély leselkedik odakinn! Meglátnak és bántanak! Ezek a patkányok, közelebb vannak és kockázatmentesen levadászhatók. Nem kell a másik, jó lesz ez is! ~
A vérfarkas megtorpan és szemei visszatérnek a fal mellett futkosó rágcsálókra és egy pillanatra elbizonytalanodik.
Talán sikerülhet! Feszülten győzködöm a belőlem alakult szörnyet, hogy lássa be érveimet, de érzem mennyire erőtlen vagyok és mennyivel erősebbek a vad ösztönök.

Az állat megtorpan és kissé bizonytalan. A kérdés csak az; hogy Mathias saját magát vagy a szörnyet igyekszik becsapni gondolati szavaival? Hisz tudhatja, érezheti, hogy hiába. Hogy hajtja az éhség, a vágy és persze a szabadság. Hisz kitudja mennyi idős a lény és hány éve, év tizede nem öltött már testet. De persze, ha nem volna a férfi kitartó, nem lenne az ajándéka és ezzel együtt a fizetsége sem. Mindössze egyetlen oka van, hogy az Vérfarkas kissé elbizonytalanodik; a bőség zavara. Nem érzékeli a férfi hangját, kinek helyét átvette. Számára csak önmaga létezik és a környezete. Egyedül Mathias az, aki tudja, hogy Ő is ott van valahol bent.

A kislány már csak pár lépésre van az ablaktól, az ajtónál könnyebb lenne, de az odébb van, és már nem tudja visszafojtani a kíváncsiságát. Ahogy eléri, apró mancsai a párkányra fonódnak és lábujjhegyre állva igyekszik bekukkantani az ablakon. Nyelvét kinyújtva igyekszik húzódzkodni, annyira erőlködik szerencsétlen. Második próbálkozására sikerül is, törékeny ujjaival pedig kisepri a haját a szeméből. Barna íriszei kikerekednek, ahogy meglátja a még soha nem látott azonban roppant ijesztő szörnyet. Egy pillanatra lesokkol a látványtól, ám amint ezen túl van, már el is ereszti és sikítva kezd el futni. Ösztön, túlélési ösztön a részéről…

A farkas továbbra is hallja a felé közeledő alakot majd az ijedsége okán eszméletlen iramba verő apró szíve dobogását. Szinte alig hallható meghökkenésének lágy neszét, majd a szapora lábak dobogását a kövön. A félelem szagát már a gyomrában érzi, azonban a vékony hang éles síkítása dühíti, bántja a fülét. Ugyan az a zsigeri ösztön, mely a lányt késztette menekülésre, most a Farkast vadászatra… Hisz, egy ragadozónak, egy vérszomjas lénynek mi lehet csábítóbb, mint az a vad, ami menekül? Semmi… Primitív ösztönök hajtják; éhség/vadászat és a fájdalom forrásának megszüntetése. Jelen esetben mind a kettő a lány volt.

Egy pár kétségbeesett kísérlet után rájöttem, hogy minden hiábavaló és sajnos azt is éreztem, hogy a saját akaratom egyre gyengül és fölém kerekednek a vérszomjas szörny vad ösztönei, így pár perc után már teljesen azonosultam vele, én magam voltam az az átkozott vérfarkas.

Mozdulatlanul vártam, hogy a hevesen dobogó szív a közelembe érjen, tudtam hl fog felbukkanni, hiszen a legapróbb, kapkodó lélegzetvételét, csusszanó lábának neszezését is hallottam. A félelem szaga újabb és újabb endorfinokat szabadított fel a testemben, mely mostani alakom számára, maga volt a drog, így már a motozó és a veszélyt felismerve távolodó patkányok már nem is érdekeltek. Halk morgás tört fel a torkomból, amit már nem tudtam visszafogni. Az éhség szinte szétszabdalta a gyomromat, a fejemben is csak egy gondolat üvöltött egyre hangosabban: VÉR! VÉR! VÉR! HÚS! HÚS! HÚS!
Mikor meglátom a fejét felbukkanni, vicsorogva villantom rá a szemem, ami meg is teszi a kellő hatást, mert hirtelen tűnik el és felcsattan a sikoltás, mely az izmaimban hullámzik végig, aktiválva vadászösztöneimet, hiszen a zsákmány akkor a legfinomabb, ha retteg és a menekülés ízesíti meg a vérét. Felüvöltöttem, melynek hangja messze visszhangzott az épületek falai között ide-oda pattogva.
Aztán négykézlábra ereszkedtem és egy könnyed mozdulattal kiugorva az ablakon, szinte úszva a levegőben, indultam a menekülő után. Már csak pár perc kellett, hogy a számban érezzem a zsákmányt.

*Apró lábai, korának megfelelő alacsony termete fel sem veheti a versenyt a másik, ragadozó lénnyel. Kapkodó lélegzete, csak egyre gyorsabb iramra készteti, de hiába fut. Érzi Ő is, hogy a kíváncsisága lett most a végzete. A sikátor végénél egy üvegben megbotlik és megfordulva kezd el hátrálni. Barna szemeiben ijedség, félelem és egy halvány remény tükröződik, hogy talán még is megússza, még ha ártatlan – már amennyire ártatlan lehet egy utcán nevelkedett kölyök – lelke el is fogadta, hogy ezek voltak az utolsó pillanatai.*
- Ne… ne bánts… * Szipogta keservesen, ahogy sós könnyei végig gurultak az arcán, de a hátrálást nem hagyta abba. A Vérfarkas pedig, két nagyobb lépéssel könnyedén utolérte a csöppséget az éhségétől kapott lendülettel. Már nem volt visszakozás, nem volt megállj… *

Szinte csalódott vagyok, hogy ilyen könnyen megy! Nem tart soká, hogy gyors iramban utolérjem az apró emberi lényt, akinek ráadásul a félelem zavarja össze a gondolatát és akasztja meg a lábai futását, így alig ér az utca közepéig már a sarkában vagyok, aztán meg ölé magasodva vicsorgok rá.
A nyálam már nem tudom kordában tartani, ahogy megérzem az ereiben száguldó, az adrenalintól megédesített vére illatát, és az most a rettegve rám bámuló apróságra hullik.
Könyörgése csak még jobban felhergeli a vágyamat. Nem, már nem vagyok Mathias Gilmoore, már nem vagyok ember, sem mora, csak egy szörnyszülött, aki éhes és az étel itt van előtte tálcán kínálva.
A vérszomj legyőz minden gátat és rávetem magam a legyőzött zsákmányra, majd diadalittasan üvöltöm fel a holdnak első vadászatomat.

Az éhség, a szomj egyszerre csap le, mely győzelemmel tölti el a másikat. A finom, zsenge hús csillapítja éhségét. De csak oly halványan, hogy alig érezni. Hiába szaggatták fogai, karmai kegyetlenül az áldozatát, hiába nem maradt belőle már más, csak egy csonthalom. Vér csorgott a farkas válláról, fogairól az útra, vérszínezte szőrét ezzel még sötétebbre festve, ahogy a körülötte lévő épületek oldalát is. Üvöltését visszhangozza az éj, az üres sikátor melyben álldogál. Ám ez a mély, állatias üvöltés már felkelti a köz érdeklődését, hisz a Marson nem igen látni vadállatot, így hallani sem lehetne.

Az arra járó emberek a hang irányába tolulnak és egy pillanatra leblokkolva a sikátor szájában nézik a szörnyet. De csak egy pillanat az egész, hisz hangos kiáltással rohannak mindenfelé, amerre csak a lábuk viszi. Egymást fellökve, taposva igyekeznek elmenni onnan a farkas közeléből. Nem láttak még ilyen lényt, talán a rémálmuk vált valóra vagy a csak a képzeletük játszik velük? Még Ők, maguk sem tudják eldönteni, ahogy menedéket keresve vernek hangos ütemet a lábukkal menekülésük közben.

Valaki két hangos lövést ad le, hisz ijedtében a fegyveréhez nyúlt. Ösztönös reflex volt számára, ahogy hátrálni kezd a sikátortól. A veszélyforrást ki kell irtani, ezt Ő maga is tudta. Ám ugyan ez motiválta a farkast is, plusz a még mindig korgó gyomra. Az ember ám nem állt meg, menetközben tette és a második után Ő is hátat fordított és fedezéket keresve rohant. Jobb híján arra amerről a férfi jött korábban, az Old Bill felé. Hisz úgy vélte, hogy több fegyver többet ér. S ott kizárt, hogy ne legyen mindenkinél legalább egy. A kérdés az, hogy a farkas merre indul útján? Melyik rohanó lábak dobogását követi? Ki lesz az, aki a következő áldozata lesz?

Habzsolva, szürcsölve tépem-szaggatom a testet, hogy követelődző éhségemet csillapítsam. Nem látom benne az embert, a gyermeket, csak a zsákmányt és végül azt, hogy hiába vadásztam le, mégis éhes maradtam. A gyötrő, maró éhség ugyan csillapodott valamelyest, így már legalább mérlegelni, gondolkozni tudtam, már amennyi egy ösztönös lénytől kitelik.
Füleim máris abba az irányba fordultak, ahonnét a rémült hangok megütötték, hiszen a kíváncsiság sok kétlábon járó vadat terelt az utamba, ami jó, nagyon jó, hiszen nem kell sokáig várnom a következő áldozatra.
Még ilyen távolságból is hallottam zakatoló, rémült szívük dobogását, a verejték bűzös szagát, a futó lábak dobogását, ami szinte zene volt füleimnek.
A bőség zavarával küzdöttem, hogy melyiket válasszam. Aztán eldőlni látszott a dolog, mikor az egyik szerencsétlen megtámadott, hiszen hallottam a golyókat elrepülni a fülem mellett és megpattanva az épület falán, lehullani a földre. Felmorrantam! Kihívás? Talán még egy kis izgalmat is visz a vadászatba!
De nem volt bátorsága ennek a vadnak sem bevárnia, mert futásnak eredt. JÓ! FUSS CSAK!
Felüvöltöttem ismét, majd nagy lendülettel, nekifutásból felkapaszkodtam a ház tetejére, hogy onnan tartsam szemmel és üldözzem a kiszemelt zsákmányomat. Láttam, ahogy szinte pillanatok alatt kiürült az utca, de nem tévesztettem szem elől a fickót. Ha kellő távolságba érek, lesz egy kis meglepetésem a számára.