Hunter Street

Egy utca a sok közül, mely semmiben sem különbözik a többitől.

Ócska, büdös kocsma. Szeretem az ilyeneket. Nem rinyálnak a szivaromért. És alig vizezik a--- Hát, a vizet, mert minden mást telecsesznek vele, de hát ha a firkász kisasszonynak ez nem elég jó, akkor majd elhúz a fenébe, és nem lesz interjú. Engem aztán rohadtul nem tud izgatni. Ez is csak egy ilyen kiskosztümös, szemüveges csinibaba lesz, menő diplomával és elitista nézetekkel arról, mekkora állatok is vagyunk mi, Rendfenntartók.
Na, hát ennyi kedvem volt az egészhez. Vártam a firkász bigét.

Ha azt tekintjük, hogy a rendfenntartók főhadiszállásán is találkozhattunk volna, a kocsma nem is hangzik rosszul. A parancsnokot kiszúrni nem volt nehéz. Bár a gyér világítás jól állt neki... Leültem mellé, majd kértem egy gintonicot. A csapos vagy szemtengely-ferdülésben szenvedett, vagy a nyaka fájt, de nem szóltam, annak reményében, hogy pont azt, és pont ingyen, kapom, amit kértem.
- Üdv parancsnok. Mesél, vagy kérdezzek? - vigyorogtam. Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni, és ehhez csak részben volt köze annak a ténynek, hogy jó időt töltöttem a fogságában előző életemben.

Na, ezen nem kiskosztüm volt. Már épp azon voltam, hogy elzavarom, mondván, ma nincs kedvem pénzt kiadni, erre elkezdett egészen úgy beszélni, mint a riporterek legrosszabbik fajtája: a rámenős. És mivel ezek mind hiénák, én a rámenős alatt is az extrarámenőset értem.
De bármennyire dögös is volt (ha nem riporter, és nem ilyen rohadt fiatal, még az is lehet, hogy... Á, ugyan, kit akarok átverni? Ha én nem vagyok ilyen rohadt öreg, lehet, hogy rá is mozdulok.), nem sok kedvem volt az egészhez.
- Kérdezzen - morrantam, köszönés gyanánt.
Persze, majd még én mesélek, nem...?

Felhúztam a szemöldököm, majd lehúztam az italt. Hosszú este lesz, vagy milyen napszak van...
- Tehát a nehezebb út... - Kis diktafonom már bekapcsolva, de egy apró jegyzettömböt, meg egy tollat elővettem. A hagyományok rabja vagyok... - Mivel is kezdjük..? A pletykákkal? A tényekkel? Á! Meg is van: Két nappal ezelőtt egy szakaszvezetőt kórházba szállítottak. Erről meséljen nekem.

- Magának nem túl gyors a felfogása, igaz? - kérdeztem gorombán - Kórházba került. Ez nyilván azért történt, mert orvosi kezelésre szorult. Ha esetleg megkérdezné azt is, hogy miért... Mert gondolom egy jó riporter ezt kérdezné... Akkor azt mondanám, hogy megsérült bevetés közben.
Intettem a pultosnak, aki kihozott nekem egy whiskey-t. Vizezett volt, persze. Vagy inkább whieskey-zett.
- Egy kiskorúakból álló bandát akart letartóztatni, akik több betörést és lopást is elkövettek az elmúlt hónapokban. Dulakodás kezdődött, amiben a kérdéses szakaszvezető közepesen súlyos sebet kapott. Néhány nap múlva kiengedik a kórházból. Egyéb?

- Ééértem... Tehát, egy fiatalkorú metamorfokból álló banda, elintézett egy rendfenntartót... Tehát, ezért járt a Marson a Lady, akinek meglőtték a testőrét érdekes módon, és mert az állat emberei még nem öltek meg néhány gyereket, legalábbis az elmúlt napokban, arra következtetek, a gyerekek már nincsenek a bolygón. - néztem a szemébe. - Ugorjunk. Miből gondolja, hogy kiterjesztheti a befolyását, mikor az emberei egy csapat csatornapatkánynál is rosszabbak?

A felvontam a szemöldökömet, és a kabátom belső zsebéből előkotortam egy szivart. A fogaim közé haraptam a végét, aztán kiköptem. Utána megint a számba vettem a szivart és meggyújtottam.
- Egy kicsit túl sokat tud, azt hiszem. Olyat is, amit nem volna szabad tudnia. Van rá húsz dolcsim, hogy nem legális úton tudta meg, de ezzel nem kívánom foglalkozni. Legalábbis addig, amíg a sajtóban nem kezdi el támadni a testületet - néztem rá egy amolyan "ugye érti, hogy értem?"-típusú pillantással.
- De ha már itt tartunk, legyen. Azért gondolom, hogy kiterjeszthetem a befolyásom, mert ez szükséges. A kalózok nem csak a Mars körül portyáznak, és ha a többi légierő ellenségként azonosít minket és visszazavar a saját űrszektorunkba, akkor a kalózok meglógnak. Ugyanez a helyzet azokkal a marsi bűnözőkkel, akik elhagyják valahogy a bolygót.

- Gondolom, vagyis remélem, nem tőlem hallja először - hajoltam közelebb - de az emberei gyakran élnek vissza a "hatalmukkal". Felesleges erőszak, magánakciók, bűncselekmények. Maguknál nincs legalább pszichológiai vizsgálat? - dőltem vissza, majd elővettem egy szál cigit és meggyújtottam. - De én nem ítélkezni akarok. Végzem a munkám, a magánvéleményem most nem fontos. És nem is fogom eldönteni a kérdést... De talán szükséges, amit mond. Elvégre... volt már példa, arra is, hogy a saját rabszállítójukat se tudták megvédeni. - néztem a füzetre, mintha onnan olvasnám. De minek a jegyzet, ha az ember lánya belülről látta és tapasztalta meg a rendszer hibás működését.

Elvigyorodtam. Csakhogy ebben a vigyorban nem volt semmi vidámság.
- Hát, nem maga az első, aki ezt mondja. Ja, mondták már páran. De most hadd mondjak én is valamit. Olvasta a Trónok Harcát? Ősrégi könyv. Na, ott volt a Fal. Az őrizte a civilizált világot a vadon szörnyeitől. De rohadtul senki nem akarta őrizni a Falat, mert eléggé szar volt leélni egy életet a mínuszokban, főleg nő nélkül. Épp ezért főleg száműzöttek voltak ott. Erőszaktevők, tolvajok, meg olyanok, akik valami nemes elől menekültek. Csupa ilyesmi. Érti már az összefüggést? Ez a rohadt város az emberiség szennye. És ha mi nem tartjuk vissza, akkor a Mars mocska kiárad a világra. Pszichológusi vizsgálat? De van. De áruljon el nekem valamit. Ha nap mint nap vérbe fagyott gyerekeket, tizenéves, kiégett lányokat látna akik drogért szexelnek, meg levágott testrészeket, magának mennyi ideig tartana bekattanni? Állatok? Ja vannak. Meg hősök is, akiknek a munkáját a magafajta szótologató idióta csak még jobban megnehezíti. Van még kérdése?

- Azta! Ahhoz képest, hogy csak egy önkéntes pszichopata, igen szilárd és meggyőző indítékai vannak. De mondtam: Én magasról szarok rá, milyen kifogások mögé bújnak. A kicseszett rendszere annyi sebből vérzik, hogy azt megszámolni nem lehet. - Elöntött a düh, de nyugalmat erőltettem magamra. A hajamba túrtam és rendeltem még egy italt. - Volna még valami. Maguk csak dróton rángatott hóhérok, vagy saját akaratból ítélnek el és/vagy végeznek ki boldog, boldogtalant?

Széles mozdulattal körbeintettem.
- Ez a Mars, kislány. Itt nincs törvényhozó testület, nincs bíróság, sem ítélet végrehajtás. Itt mi vagyunk. Van pár jogászunk, meg pár srác, akik nem tétováznak meghúzni a ravaszt, ha egy tömeggyilkos kerül a fegyverül elé. Nem vagyunk hóhérok, sem őrültek. Ami pedig a rendszert illeti... Mondtam már. Azzal dolgozom, amim van. De szívesen cserélek magával. Csak egy hétre. Maga majd vesződik az ellátási problémákkal, a fegyelmezéssel, kimegy járőrözni az igazi őrültek közé, mert nincs elég ember, én meg majd a kényelmes kis lakásomból, egy biztonságos környékről megírom, milyen csúnya, rossz nénik és bácsik is ezek a Rendfenntartók, hátha megvonják a támogatásainkat, és felszerelés hiányában még többen döglenek meg az utcákon. Na takarodjon a szemem elől, vagy kérdezzen végre valami értelmeset!

- Hát, lehet, hogy tényleg cserélnünk kéne... - Egy kicsit szíven ütött, amit mondott. Elnyomtam a leégett cigimet, majd újat gyújtottam. - Nézze... A franc magába! Csak arra vagyok kíváncsi, hogy a rengeteg rohadék között miért vannak olyan kurva nagy számban rendfenntartók is? Halott gyerekek? Testrészek? Az emberei nyomai, akik, mert az könnyebb, inkább ártatlanokat ítélnek el és őket bántalmazzák! - kezdtem összecsúszni. Ismét felhajtottam az italt. Nem egy könnyű beszélgetés. A fejem zakatolt, a gyomrom görcsbe ugrott. Rohadt emlékek. Nagy levegőt vettem. - Utoljára mondom: Nem eláztatni akarom a renegát zsoldos brancsát. Csak a tényeket írom le.

Elfintorodtam, aztán leszívtam egy adag füstöt, hogy aztán kifújjam.
- Lássuk, hogy jól értem-e. Tehát, ha csak a tényeket írja le, akkor maga szerint a tények azok, hogy minden a Rendfenntartók hibája, ami ezen a bolygón történik, itt nincs is bűnözés, csak egy rakás fegyverbuzi szekálja a népeket, és különben is, kisgyerekek agyát esszük reggelire. Jól mondom?
Előrébb dőltem, mélyen a lány szemébe néztem.
- Testvér? Szerető? Szülő? Vagy esetleg saját maga? Csak azok szokták ilyen vad dühvel vádolni a testületet, akik szenvedtek már valamilyen tévedése miatt. Na halljam.

Sietősre vettem a formát a kikötő felé. El akartam hagyni a bolygót mielőtt Csipke Józsika felébred, legalábbis annyira hogy rám küldje a haverjait. Azt is tudtam, hogy ezek után jobban kell figyelnem magamra. Amilyen fafejűnek tűnt, számításba kellett vennem azt is hogy nem tanult az esetből. Pedig oly könnyen elvehettem volna az életét. Hálásnak kéne lennie! Hát vannak ilyenek a világban.
Az én érdeklődésemet viszont igazán felkeltette a helyzet. Egy metamorf két alakkal? Nem mondanám, hogy nem láttam már érdekes dolgokat... de talán minél több ilyet látok annél érdekesebb lesz minden! Mindent tudni akartam amit a begyűjtött minták csak mesélhetnek nekem. És ó, nekem mesélni szoktak. Sőt mi több dalolni. Szinte úgy éreztem a kényszerű várakozás kikezdi az idegeimet... de sokkal jobban tudtam, sokkal jobban ismertem magamat ennél, hogy tudjam ez nem igaz.

Hű tábornokom újra hasznosnak bizonyult. Tíz éve állt már a szolgálatomban ezen a címen, és soha, egyszer sem bántam meg a döntést, hogy kineveztem. És mióta attól a vak telepata gyermektől megszerezte a távolba látás képeségét, még hasznosabbnak bizonyult. Több olyan információnak is a birtokába kerültem így, amit máshonnan nem tudnák meg. Mint most ez is. Egy ostoba, hűtlen tagja a nemes fajnak, kis híján elárulta magát. Persze ő is meg fogja kapni a büntetését. De a legelső az, hogy a veszélyt elhárítsuk.
Egy utcasarkon torpantam a férfi elé. Hála a távolba látás adottságának, tudhattam, hogy ki és mi ő.
- Vincent Waterloo-hoz van szerencsém? - kérdeztem, elállva az útját.

Ahogy a gondoataimba veszve, és magamat csitítani próbálva haladtam az utcán teljesen meglepett az elém toppanó férfi. Valahogy úgy éreztem semmilyen jóval nem kecsegtet a hírtelen találkozás. Lehet a véletlen műve, hogy pont most talált rám és pont itt, de lehet hogy nem. És a második eshetőség sokkal nagyobb veszélyt ígért mint hogy az előbbire fogadjak. Szinte önkénytelenül is hátrébb léptem egyet.
- Attól függ... - ezzel tudtam természetesen hogy beismertem, hogy én vagyok az, vagy legalább közöm van az említett magamhoz -, van valami különleges oka, hogy keresi az illetőt?
A pasas felbukkanása viszont akár hogy is néztem így is úgy is irritált. Még ha munka miatt is keresne, pont most. Mért pont most?

Az 'Attól függ" ősi válasza épp elég elismerés volt. Attól függ... Mitől? Ha egy hibáját akarják számon kérni, akkor természetesen nem ő az, sőt, soha nem is hallott róla! Ha valaki nagy nyereséggel kecsegtető üzletet ajánlana, akkor is Waterloonak mondaná magát, ha tényleg nem ő az. Sosem kedveltem az ilyen jellemtelen figurákat. Épp ezért el is vetettem a fizetés, üzletelés lehetőségét. Erővel fogom elvenni, ha nem adja önszántából.
- Van önél valami, amit erőszakkal vett el egy másik személytől, és amihez magának semmi köze. Ezt kérem, azonnal adja át nekem. Természetesen arról a bizonyos vérmintáról beszélek, illetve minden másról, amit az illetőtől elvett.

Összeszorultak a fogaim. Mellesleg, még hogy smmi közöm hozzá! Nekem mindenhez közöm van ami érdekel!
- Nos ez valami egészen érdekes... - néztem végig a pasason. - Ha rólam lenne szó persze senkit nem érdekelne... - sóhajtottam.
- Mit érne ez meg magának?
Általában nem szoktam ilyen könnyen bevallani valamit. De a jelenléte és a szavai egyértelmű bizonyítékul szolgáltak, hogy a pasas nem véletlenül van itt, és pontosan tudja mit akar. Megpróbálhattam volna már ezek után is tagadni, de... hmm... az alkuvás jelenleg sokkal jobb opciónak tűnt. Persze remélve, hogy nem a Rendfenntartókkal van vagy a fene se tudja és be akar kaszlizni. Na azt rühellném.

Úgy tettem, mint aki elgondolkodik. Aztán egyetlen mozdulat nélkül, az elmém erejével felrobbantottam egy szemeteskonténert, izzó tócsává olvasztottam egy tűzlétra alját és negyven fok körülire emeltem magunk körül a hőmérsékletet.
- Nos, alkualapnak fel tudom ajánlani az életét. Amennyiben mindent átad nekem, itt és most, haladéktalanul, és nem látom jelét annak, hogy megpróbálna becsapni, akkor nem égetem pernyévé. Azt hiszem, ez sokkal jobb alku, mint amit megérdemel.
Azzal rávillantottam egy farkasvigyort és vártam a válaszát.

Összerezzentem a robbanás hangjára, majd lassan körbe néztem. Az izzó tócsa sem kerülte el a figyelmemet. Először csak az tudott eszembe jutni, hogy: Érdekfeszítő! Ez egy olyan jelenség volt, ami arra szokott ösztöniözni, hogy mentudjam mi mozgatja a kiváltó okát. Ez esetben valószínűleg magát a férfit.
- Nos, ömm... ez egy igazán érdekes ajánlat - feleltem végül magára a szavaira. A kabátom felé nyúltam, majd megakadtam, egy pillanatra eltartottam a kezeim tőle. - Nyugodjon meg nem a fegyvereimet keresem - fintorodtam el keresrűen. Mondjuk ez így nem volt teljesen igaz, ha fecskendőmet is fegyvernek nézzük. De nem azért kerestem, hogy a pasasra támadjak, hanem hogy kivegyem a benne maradt fiolát. Úgy éreztem mintha legalább a fogamat húznák. Sőt arra kényszerítenének, hogy lassan a saját fogamat húzzam ki.
Kivettem a második fiolát is, majd kiürítettem a zsebeimet is rendesen. Aztán a pasas felé dobtam lazán, de azt már nem vártam meg, hogy elkapja-e. ÚGy elhúztam a csíkot ahogy tudtam.
(köszi a játékot, azt hiszem túl meggyőző voltál )

Elkaptam a vért és a hajat tartalmazó fiolákat, és oda rejtettem őket, ahonnan a féreg elővette: a kabátom belső zsebbe. Futni hagytam. Ha eljár a szája, úgysem hisz majd neki senki, ha pedig mégis kellemetlenséget okozna, nem lesz nehéz megtalálni, hála hű tábornokom különleges képességének.
Zsebre tettem a kezem, és elindultam. Ez még a vártnál is könnyebben ment. Hiába, a gyávák életösztönére alapozni majdnem mindig kifizetődő...

//Én is köszönöm. //

El kellett ismernem, hogy Jack nem kezdő. De talán az én hibám is, hogy ilyen jól következtetett. Én is előre dőltem és egyenesen a férfi szemébe néztem.
- Egy ismerős. És most maga jön: mit kéne írnom szedett-vetett bandájáról? Mert a tények nagyon csúnya képet tudnak adni. - Kiegyenesedtem és felnevettem. - Ha nem érdekelne a maga véleménye, nem kérdeztem volna meg. De - emeltem fel az egyik ujjam. - Látom, hogy rossz emberhez jöttem. Nem tudja véletlenül hol találom a rendfenntartók vezetőjét?

Mélyet sóhajtottam, aztán beleszívtam a szivaromba, kifújtam a füstöt és a nőre néztem.
- Maga nem ért minket. Ami még nagyobb baj, hogy nem is akar megérteni. Ennélfogva pedig akármit is mondok, maga azt fogja írni, amit lát, vagy amiről azt hiszi, hogy látja. Maga nem látja az öreg nénit, aki csak akkor mer kimenni at utcára, ha mi ott vagyunk. Nem látja az árvaházat, amit huszonnégy órás védőőrizet alá vettünk, és aminek őrzését sok emberem a szabadidejében csinálja. Nem lát maga semmit. Tudja, hogy miért nem? Mert valaki, aki véletlenül Rendfenntartó volt, kicseszett az egyik haverjával. Ezért maga úgy döntött, most revansot vesz, és kicsesz az egész testülettel, az meg, hogy hány becsületes embert tesz ezzel tönkre, rohadtul nem érdekli. De tudja, mit? Csinálja. És csak remélni merem, hogy amikor szüksége lesz az enyéimre, mert mondjuk megtámadják az utcán, ők egy kicsit belátóbbak lesznek.

- Istenem, hogy lehet maga ekkora fafej?! Nem hallja, amit mondok, vagy az értelmi képességével van baj? - mélyeket sóhajtottam, majd a cigiből is szívtam párat. - Gyűlölöm magát és az egész redvás szervezetét. De a munkámat tisztelem, ahogy az olvasóimat is. Nem írok meg fél igazságokat, ahogy a saját érzelmeim se befolyásolnak ilyenkor. Maga csak a jó dolgokat szajkózza. A közvélemény csak a rosszakról tud. De ha változást akar, itt a lehetőség. Üzenhet, meggyőzheti a népeket. De, ha rám hallgat, emeli a lécet az állományt illetően. Akkor kevesebb lesz a hiba, amiért felelősségre vonhatják. - Felálltam, hogy távozzak.