Glaw Theater

- Egy süteményt megehetünk- bólintottam - Hátha az édességtől támad valami jó ötletünk.
Azt nem csodáltam, hogy az apja nem akarta elhozni ide, a morák közé. Hacsak nem az ő maga is... Bár azt nem igen hittem. Akkor a kislány még aligha uralná tökéletesen a képességeit, ide-oda cikázna, összeroppantana dolgokat...
- Én egyedül jöttem, Vanessa. - feleltem aztán színtelen hangon. Bár volna valaki, akit elhozhatok egy ilyen eseményre... De nem. Nem valaki. Akárki nem kell. Rose-t akarom ilyen eseményekre cipelni...
- Hohó! Add csak azt ide nekem! -mondtam nevetve, és a botommal kicsit trükközve mindkét pezsgőt elvettem tőle. - Ilyet te még nem ihatsz...
Mondtam a pincérnek, hogy hozzon a kislánynak valami üdítőt, és az asztalhoz tereltem.
- A zöld ruhás úriember mindjárt hoz valamit, amit te is megihatsz, csak várj egy percet... Addig együnk. - toltam felé egy süteményt.

Felpattantam ès a fèrfira mèly csalódottsággal nèztem.
- Nem èrtesz semmit! Neked csak egy megfejtendõ kèrdès vagyok... egy kapocs a háborúhoz, ami olyan boldoggá tett! Csak arra kellek, hogy megismerd a fajom... Beszélhetek neked fèlelemrõl, fájdalomról, a múltamról... Nem látsz èrzelmeket! Meg se próbálsz èlõlènykènt nèzni rám! Csak az elmèletek, a magyarázatok, a találgatádok... " A fajod így, a gajod ùgy..." De az nem èrdekel, milyen gyerek voltam... játszottam-e? Kiket szerettem, ki volt velem, mikor magányos voltam..? Azt mièrt nem boncolgatod ki mesèlt nekem? Mert az nem fontos, hogy lásd az ellensèged! De egy valamit elmondhatok Edward Holmes... A tükörbe nèzve gyorsabban megtalálod... - valami ègette az arcom... odakaptam, ès... nedves.
Talán ez mèg jobban megijesztett, mint a fèrfi közönbössège... Rohanni kezdtem...

[Vani]

*Szemeim felcsillantak az édességre, de csak bólintottam rá. Bár itt unalmas volt, pláne, hogy nem akadt senki, akivel lehetne jó kislány módjára felforgatni mindent. *
- Akkor nincs, ki megharagudjon rám. Ez jó, nem? * Kérdeztem mosolyogva, de mikor a bácsi elvette a poharam csak kiábrándult tekintettel néztem rá. Pedig már épp bele akartam inni, hiába volt olyan fura az illata. Nagy meghökkenésemben még ellenkezni is elfelejtettem, hogy az már pedig az enyém.*
- De miért? Nem akartam összetörni a poharat… ezúttal nem. * Néztem rá keservesen és a hangom is árulkodó lehetett. S még azt is bevallottam, hogy bizony eltörtem apu poharait. Pedig a bácsi ezt aligha tudhatta eddig. De persze közben haladtam az asztal felé és visszamásztam a székre ahol korábban is voltam. A felém nyújtott sütire megráztam a fejem.*
- Nem szeretem a hangyás sütit… * Mutattam a mákszemekre, amik a narancsos krémben voltak. Amit viszont szerettem.*
- Nem tudnám kiszedni belőle. Kérhetek egy olyat inkább? * Mutattam az asztalközepén tornyosodó rózsaszín mázas kiállításra. Akár mi is volt az, ha rózsaszín, akkor már rossz nem lehet… *
- Az különben is jobbam megy a ruhámhoz… * Mosolyogtam a bácsira hátha ezt hallva tényleg kapok egy olyat. Ha nem… nos, akkor a székre állva igyekeztem volna elmászni az asztalon odáig, hogy elérjem.*

Döbbentem néztem a nőre, és először nem értettem, mi ütött belé. Hiszen ő maga hangsúlyozta oly sokszor, hogy nem tartja magát embernek.,.. Azt hittem, nem is akar emberi dolgokkal foglalkozni. Úgy látszik, én sem vagyok tévedhetetlen...
- Helena, várj!
Utána vetettem magam, és elkaptam a karját.
- Helena, várj! Figyelj rám... Nem is tudom, mit mondhatnék. Hülye voltam. Sajnálom.
Közelebb léptem hozzá, de éppen csak egy egész kicsi lépéssel.
- Mindent tudni akarok rólad. Csak azt hittem... Attól féltem, te nem akarod, hogy tudjam. De kérlek... Szeretném, ha mesélnél. Mahadról... Biztosan tündéri kislány voltál... Minden kisgyerek aranyos. És ne hidd, hogy csak információkat akarok... Azt máshogy is szerezhetnék. Nem készülök semmire... Csak ara, hogy veled legyek. Szóval kérlek szépen, bocsáss meg nekem, és ha még méltónak találsz rá - térdeltem le elé - Mesélj nekem magadról.

Ki akartam tèpni a kezem, az övèbõl, de nem ment. Nem szorított erõsen, èn voltam gyenge.
"Gyenge... gyenge... gyenge" Vert a szó visszhangot a fejemben.
De, ahogy a fèrfi elöttem tèrdelt... Ha most itt hagyom, azzal mindent megoldok... Megmentem az èletèt ès a jövõmet...
Körbenèztem, ki láthatja ezt a fèlreèrthetõ helyzetek... Emberek, meg a hülye szokásaik!
- Nem... Edward Holmes. - Húztam ki magam. - Nem voltam aranyos gyerek ès attól tartok, nem bocsájthatok meg neked. -
A hátam mögè nyúltam ès egy apró üvegcsèt hùztam elõ, benne fehèr porral ès a tetõt lepattintva, már irányítottam is a fèrfi felè...

Egyszerűen nem hittem el, hogy ez történik. Reflexből máris vizet kerestem, de minden víz túl messze volt tőlem ahhoz, hogy a segítségemre legyen. A Földön a légkörből is össze tudtam volna szedni egy csatára valót, de itt, a mesterséges levegőben, nem volt elég.
Ha nem blokkolok le, ha nem nézem hitetlenkedve, hogy mi történik, nem lett volna túl nehéz kiütni a kezéből a fiolát. De az a másodperc, ami alatt ezt megtehettem volna, azzal telt, hogy a kezét bámultam, majd felpillantottam a szemébe. Az enyémben fájdalmat és szomorúságot láthatott, de félelmet nem... Hogy én az övében mit láttam, nem tudom. Ennyi idő alatt nem tudtam megfejteni.
Így hát ott térdeltem, várva, milyen hatással lesz rám a szer, amit a következő pillanatban egészen biztosan be fogok lélegezni...

*Még mielőtt beléptem levetettem a hosszú, fekete kabátom. Így láthatóvá téve azt is, ami alatta bújt meg és még Zack sem láthatta korábban. Hisz ezt a kabátom ritkán használtam és ez is a gardróbba volt felakasztva az alkalmi ruhák mellett. Így a szobámból is ebben léptem ki. Testemre egy világoskék ruha simult, amelynek a mellrészénél sötétkék kövek voltak akár csak az állarcom tetején, melyről a virágot eltávolítottam még otthon. (Na nem azért mert nem illett oda, hanem akadályozta a térlátásom. Ami viszont zavart.) Az álarcom a hajam alatt volt megkötve, ami takarta, ahogy a hátamra omlott.*
- Remélem megérte az a plusz tíz perc, amit a sminkem vett igénybe. *S bizony még ezzel együtt is húsz perc alatt kész voltam, de nem szerettem sminket viselni, de most az is kék volt. Persze ez csak csipkelődő megjegyzés volt az oldalamon lévő srácnak, ahogy befelé haladtam mellette a magassarkúmban. Ha valakinek jó az arcmemóriája és persze felül tudott kerekedni azon, hogy smink és ilyen rám nem jellemző öltözék van rajtam, pláne azon, hogy épp egy férfibe karolok. Az akár még fel is ismerhetett, ha akart.*

(Mira ruhája, sminkje és álarca)

Nátrium-cianid: Rendkívül mérgező anyag, vízzel érintkezve is hidrogén-cianid fejlődése közben bomlik. Szabad levegőn is HCN-t fejleszt. Ez azzal magyarázható, hogy a hidrogén-cianid a szénsavnál is gyengébb sav, így ha a sóját egy (a HCN-től erősebb) sav éri, akkor felszabadul a hidrogén-cianid. A levegő széndioxid- és víztartalma ezt már lehetővé teszi: A mérgezés során a véráramba került cianid a mitokondriumokba kerülve megbénítja az oxigénfelvételben kulcsszerepet játszó citokróm-oxidáz enzim működését. Ennek eredményeképpen a sejtek oxigénfelvevő képessége elhanyagolható szintre csökken. A mérgezési tünetek fejfájás, hányinger, hányás, hirtelen eszméletvesztés, nehézlégzés, légszomj, epilepsziára emlékeztető görcsök, rángatózás. 100-200 mg -nál több cianid elfogyasztása egy percen belül öntudatvesztést okoz, de ez a szervezet védekezőképessége és a gyomortartalom függvényében 10 másodperc is lehet. 45 percen belül kóma áll be, 2 órán belül pedig, ha időben nem érkezik orvosi segítség, beáll a halál. A légzésleállás után pár perccel még van esély a túlélésre, ha megfelelő orvosi ellátásban részesül a mérgezett. A halál közvetlen oka általában szívbénulás. - mormoltam halkan, ahogy a fèrfi mellett tèrdeltem. Az üveg száját a tenyeremmel fogtam be...Így csak engem èrt mèrgezès. - Vicces ugye..? - nevettem keserüen. - A tökèletes mèreg. Fõkèpp egy vízleviatánnal szemben. - Szèdülni kezdtem... Nem akartam megölni a fèrfit... Odaadtam volna neki az ellenszert, annak fehèben, hogy elmenekül...

Ismertem a szer hatását, még a régi időkből. Mindig is kedvelt méreg volt. Éppen ezért most nem kellett volna mindezt elmondania nekem, de a borzalom, ami elfogott, elejét vette a szavaimnak. Meg akart mérgezni... És végül magával tette meg. De egy olyan okos nő, mint Helena, nem követ el ekkora hibát, nem igaz? Az nem lehet...
- Nem megyek sehová, most legalábbis biztosan nem. Ó, istenem, Helena... Hogy lehettél ilyen ostoba?
Tudtam, hogy kórházba nem vihetem, hisz egy egyszerű rutinvizsgálat elég lenne, hogy kiderüljön: Gyűjtő. Csak egyvalamiben bízhattam... Abban, hogy akinek ezt eredetileg szánta, még ha én voltam is az, annak nem szánt ezzel együtt biztos halált is.
- Helena, figyelj rám, ez nagyon fontos - szóltam, és tenyerem már a derekán járt, hogy megmotozhassam - Hol az ellenszer? Hol tartod?

- Nincs ellenszer Edward... A táskámban... egy adag nitrit oldat, de... Oxigènt kell szereznem. Ne aggódj... egèsz... ellenálló a szervezetem... - Próbáltam felállni, majd mikor csak a guggolásik jutottam, inkább az üveg tetejèt kezdtem keresni, ami elpöcköltem. Igazat mondtam a fèrfinak... kèt percbe is beletelhet, míg összeesek...- Mondcsak Edward... tudtad, hogy a fajod ezt a mèrget használta a koncepciós táborokban a kivègzèsekhez? - Ültem le a fübe... - A csillagok... - nèztem fel. - Olyan távolságok... ès valaha ... meg tudtuk tenni... Olyan... olyan... sok minden pusztul el... mint a csillagok... De a fènyük, mèg èg... hosszú... hosszú... i...de... ideig... - a szemhèjam elnehezült. - Nem... akartalak... bántani... Edward.

- Nocsak... az elsõ lèny ebben a galaxisban, akiböregebbnek nèz. - nevettem - Csak nem... a mèregfogak öregítenek? - viccelödtem, de azèrt elgondolkodtam. Ben elmúlt nyolvan èves... ö már biztos elgondolkodott a családalapításon...
- Hogy èn..? Hát... elõször is èn vagyok a Lady... - nevettem ismèt. - De emelett egyetemre járok, a bárban ènekelek... ès ugyanott mèg besegìtek is. Ès... maga? Mivel foglalkozik, mikor nem egy apró tündèrre vigyáz? - Az említett felè fordultam. Szegèny ember... mostanra bizonyára elfáradt a kicsi elevensègètõl... A kèrdèsre sejtelmes vigyor kúszott az arcomra.
- Diplomata vagyok... ilyen kèrdèsre nem felelhetek...

- Ha majd jobban leszel, emlékeztess, hogy vegyem át veled, hogyan kell kifejezni, ha valakit nem akarsz bántani. Mert ez nem a legjobb módszer volt...
Belekotortam a nő táskájába, tudván, mennyire reménytelen ez a helyzet. Tudományos tény, hogy minden női táskában van egy miniatűr fekete lyuk, ami épp akkor nyeli el a kérdéses dolgot, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ezt áthidalandó, egyszerűen a kavicsos ösvényre öntöttem a táska tartalmát. Nitrit, nitrit... Sokat segítene, ha tudnám, hogy néz ki...
- Te meg a mérgeid...
Végül megtaláltam, és Helena karjába szúrtam a vackot. Legalábbis remélem, hogy azt... Végül is, nitrit volt ráírva. Oké, most már csak tiszta oxigén kell... Honnan a jó fenéből szerezzek én tiszta oxigént? A vízben persze jelen van, de én nem tudom elemeire bontani... Legalábbis még sohasem próbáltam. De akkor meg... Hát persze! A Kupola légkeverő rendszere! Oxigénpalackokból nyomják ide a levegőbe az oxigént... Csak oda kell mennem!
- Maradj itt, és ne mozdulj... Bírd ki még tíz percig...
Rohanni kezdtem, olyan gyorsan, mint még soha. A pázsit öntözőrendszeréből nyert víz emelt át a falon. A légkeverő-rendszer teljesen automata volt, ami azt jelentette, hogy futtomban a csavarhúzómmal csak a zárat és a kamerákat kellett kiütnöm, és már magamhoz is vehettem egy palacknyi tiszta oxigént. A tartalékok közül hoztam el, mert ott volt kézi kiszerelésben, maszkkal, arra az esetre, ha a Kupolával valami történne.
Aztán a rohanás vissza... Nyolc vagy kilenc perc alatt jártam meg az utat.
- Tessék... Itt van... - tettem a maszkot az arcára, ami érzékelte, hogy használatba vették, és elkezdte pumpálni az oxigént - És most mit csináljak?

Előkelő partyk, fogadások, bálok, rongyrázás és gazdagság... Hogy én hogy utálom ezt! De Zack Smith, a kirakatember szereti ezeket, úgyhogy nekem is jó képet kell vágnom hozzá. Már nem most... Most szerencsére nem látszott az arcom a jelmezem miatt. Nos, igen, Mirát hazavittem, hogy átöltözhessen, de saját magammal már nem voltam ennyire jó fej. Szerencsére a motoros kezeslábasom alatt ott figyelt a Bagolyruha, így a gépen idefelé nem volt nehéz átvedleni.
Ahogy megláttam Mira ruháját a kabát alatt, tátva maradt a szám. Levettem a csuklyás maszkom, hogy láthassa az arcomat.
- Abszolút megérte a várakozást... - nyögtem - Ma tényleg csak velem táncolhatsz.
Azzal már nyújtottam is a kezem, hogy az első táncra felkérjem.

A tü szúrását már alug èreztem. Èmelyegtem ès szèdültem, de ez volt a legkissebb gondom most. Hiába lèlegeztem, nem kaptam levegõt...
Ahogy a fèrfi távozott, a hátamra feküdtem ès a csillagokat nèztem. Méltósâgteljesebb, ha magamtól fekszek le...
- Vajon... ha egyszer meghalok... hova jutok? A fajon mennyországába, vagy az emberek poklába? - suttogtam... Itt születtem, az emerek közt nõttem fel... De gyüjtö vagyok...
Tudtam, hogy ez mèg nem.az èn idõm... Edward megment, mègha, ez hiba is a rèszèrõl...
Lèpèsek zaja..
Egy kar, ami megemel... valami az arcom elè kerül...
De nem szóltam. Nem akartam, mègha tudtam volna is... Csak a fèrfit nèztem... a szemèt... Mèg a halhatatlanok szeme is öregszik...

Tudtam, hogy egy ideig hiába várom a választ. Hogy csináljak is valamit, a biztonsági kamerák képéről töröltem az elmúlt húsz percet a csavarhúzóm segítségével. Hasznos kis szerszám... De ki kell majd találnom neki egy jobb nevet.
Mivel mást nem tehettem, vártam, hogy Helena jobban. Kényelmesen elhelyezkedtem, és a nő fejét az ölembe raktam, a hátát pedig a karommal támasztottam, nekem kissé kifacsart módon, de úgy, hogy neki kényelmes legyen. Csodálkoztam, hogy még nem rontottak ránk az őrök: talán volt olyan szerencsénk, hogy egyikük sem látta ezt.
- És most, hogy végre nem tudsz közb szólni, incselkedni és elterelni a témát, meg fogsz hallgatni, szerelmem. Szeretlek téged, Helena Grey, vagy akárhogy is hívjanak, és nem érdekel, mi vagy. Téged szeretlek, nem a fajodat. Érted feladnám a hallhatatlanságom, ha tehetném. Hagynám, hogy megölj, és bárkit megölnék, aki bántani akar téged. Tudom, hogy ez nevetséges, hogy együtt legyünk, de nem érdekel. Hiába vagyunk másmilyenek, és akkor is beléd szerettem, és ez ellen ha akarnék, se tudnék semmit se tenni. Úgyhogy kérlek, ne próbálj elmarni magad mellől, mert ha csak egy évem lehet veled, és utána meg kell ölnöd, akkor engedd, hogy ezt az évet kiélvezzem.
Közben végig a szemébe néztem, és mosolyogtam. A körülmények ellenére meglepően békés pillanat volt.

*Zack arcát nézve egy pillanatra elbizonytalanodtam, pláne ahogy körbe nézve mindenki jelmezben volt. De a szavai azért helyre rakták a dolgokat, vagyis inkább azt, hogy nem épp rosszul választottam. Szavaira elvigyorodtam és egy kicsit megingattam a fejem.*
- Majd egyszer köszönd meg anyunak. Ha rajtam múlik, ez még mindig a plázában lenne. * A felkérésre egy pillanatra elbizonytalanodtam, de valahol mindent el kell kezdeni. Így nem húztam az időt és nem is figyelmeztettem a másikat. Csak követtem a táncparkettre.*
- Óóó… ezt vegyem úgy Pokémon, hogy kisajátítottál? * Nevettem fel halkan miközben a szemeibe néztem és követtem a lépéseit.*
- És ha Én menni akarok, akkor mit csinálsz? Magadhoz kötözöl? * Kérdeztem viccelődve. Hisz aligha akadt erre olyan ember akivel szívesen táncolnék. Vagy, akit egyáltalán felismerek. *

Csak hallgattam õt ès a szívem egyszerre repesett ès facsarodott össze. Nem tudom.õt megölni... ès nem is akarom. Próbáltam már el.is marni magamtól... az eredmèny lesùjtó volt.
Felnyúltam ès fèlrehùztam.a maszkot, bár nem.szívesen szakítottam meg ezt a pillanatot.
- Edward... Holmes... Èn megmèrgeztem magam miattad! - próbáltam szemrehányóan mondani mindezt, de mèg mindig gyenge voltam ès a szám is kiszáradt.
- Mèg dolgom van itt, szóval... segíts felkelni... - Próbáltam felállni.

Nem hagytam, hogy felkeljen, szelíd erőszakkal visszanyomtam, és a vállainál fogva lent is tartottam.
- Egyelőre nem mész sehová. Pihenned kell. A mérgezésről pedig annyit, hogy engem akartál megmérgezni, nem magadat, csak elszúrtad, és nem biztos, hogy erről a későbbiekben még nem akarok majd beszélni veled.
Megcsókoltam a száját, majd visszanyomtam az arcára a maszkot.
- De most pihenj. Kicsit később hazaviszlek. Azt hiszem, a bulinak számunkra mára vége... Legközelebb inkább maradjunk otthon, jó? Tudom, az öregeknek való, de ha jobban belegondolsz... Néha egy áttévézett este nem a világ vége... Főzéssel... Mérgek nélkül... Meséltem már, hogy egyszer régen színész is voltam?

Elmosolyodtam, ahogy táncolni kezdtünk. Egyelőre nem karoltam át a derekát, amúgy is egy modernebb, pörgősebb szám ment éppen. Örültem, mert nem tudtam, hányadán is állunk voltaképpen, és, hogy szabad-e nekem ilyesmit.
- Nos, tulajdonképpen úgy is veheted, igen. Túlságosan szép vagy ahhoz, hogy csak nézzem, ahogy mással táncolsz... Ráadásul - néztem körül teátrálisan - Azt kell hogy mondjam, én vagyok itt a legjóképűbb. Láthatod: semmi értelme sincs, hogy más táncpartnert keress.
Arról nem is beszélve, gondoltam, hogy itt nálam jobb táncos legfeljebb valami olyan ősi mora lehet, aki maga dolgozta ki a tánclépéseket... Anyám már kiskölyök koromtól fogva ragaszkodott a klasszikus nevelésemhez, amihez a tánc is hozzátartozott.
- Bár azt elismerem, hogy ha jóképűbb nem is, de jobb jelmezű fickó forog itt egynéhány - mosolyogtam a nőre. - Bár a vörös csíkok tényleg feldobták az enyémet is -mutattam a Mira ötlete alapján odakerült dekorációra.
- Úgy látom, a tánchoz is ugyanolyan született tehetséged van, mint a motorozáshoz meg ahhoz, hogy a sírba vigyél a piszkálódásoddal - mondtam gúnyosan, de azért kedvesen.

Mèrgesen kaptam le ismèt a maszkot.
- Ha meg akartalak volna mèrgezni, már halott lennèl. Mègha magamtól is, de megmentettelek. De nem.mehetek el innen... mèg nem. - mondtam dölyfösen, de azèrt nyugton maradtam ès a maszkot iz visszatettem.
- Az az egy szerencsèd van Edward Holmes, hogy ls vagyok gyengülve... - dörmögtem a maszk alól.
De ami mondott nagyon... túl jól hangzott. Õ... èn... egy este a világ nèlkül...
Èèès... õ elrontja a pillanatot... A szememet forgattam, ahogy ùjabb anekdotába kezdett. De ez... csak a látszatnak szólt...
A mosolya, a hangja... Csak nèztem õt, ahogy rám telintett... ès a szemèben többnek láttam magam.

- Köszönöm a bókot. Hmm… az 0önbizalmad csillagos ötös. Másban is így jeleskedsz? Vagy csak a szád nagy? * Kérdeztem vissza, hisz a helyszint tekintve aligha lehetett ebben biztos, azonban megcáfolni sem tudtam. Ennél remekebb alkalom meg aligha lehetett, hogy kissé megismerjem a másikat.*
- De ha megnyugtat, eszemben sem volt keresni. Megtalálnak maguktól is. * Mosolyogtam rá kedvesen, bár szerintem inkább ez a halvány mosoly el sem tűnt az arcomról. Csak kiszélesedett, ahogy végig mértem a másikat.*
- Azzal azért remélem tisztában vagy, hogy mikor ezt mondtam csak a jól megszokott módon kötekedtem. De megtisztelő, hogy így hallgatsz a véleményemre. * Az utolsó mondatomból hallhatott egy kis iróniát is. Elvégre nem vagyok stylist, hogy értsek csak ilyenekhez. Még annak ellenére sem, hogy a vörös és a fekete tölti be az egész életem. Ahogy a szobám is. Egy forgás után tértem vissza mikor a szavaira felnevettem.*
- Többnek hiszel, mint ami vagyok. A táncot tény, imádom és ovis korom óta táncolok. Kikapcsol és feldob. A motorozás meg… az csak az évek alatt szeretette meg velem Penge. Kicsinek féltem a hangjától. De ha ennyi piszkálódástól a sírba viszlek… akkor ígérem, viszek virágot a temetésedre és rendeld meg a koporsód, mert most még vissza is fogom magam. * Vigyorogtam rá.*
- Űristen adta tehetségem még bajba kerülni a nagy szám miatt, félálomba pizzát rendelni és begurulni, ha hozzám érnek. De ezen kívül minden másban pocsék vagyok. A főzési tehetségem kimerül a rántottában és a spagettiben. Fegyver ismereteim annyiban, hogy jééé… ezzel ölni lehet, pusztítsuk el. Az érzelmi skálámon négy dolog szerepel. Düh, harag, undor és vidámság. *Vontam meg tánc közben a vállaim.*
- Nem véletlen akarok mindenkit lebeszélni magamról Mr. Smith… Túlságosan is önfejű, szeszélyes és kibírhatatlan lettem ahhoz, hogy valaki egy-két alkalomnál tovább elviseljen. Ha meg mégis, a kihívásoknak nem tudok ellenállni ez pedig az oldalbordáim, sodorná veszélybe. Semmi értelme nincs egy kapcsolatnak. * Ó igen, kissé megeredt a nyelvem, hogy a másikat lebeszéljem a szándékairól, és még ha most csak szavakban is, de megmutassam, hogy nem olyan jó ötlet és ezt Ő is észrevegye.*

- Igazán nagyon hálás vagyok érte, hogy megmentettél a mérgezéstől, szerelmem - mondtam éles gúnnyal a hangomban - És most kérlek maradj nyugton és ne mocorogj, akkor előbb szabadulsz.
Vissza akartam helyezni az arcára a maszkot, de ebben megelőzött. Nos, annyi baj legyen. Megsimogattam a fejét, és megcsókoltam a homlokát.
- Nyilván Mr. O'Connor az, aki miatt még maradni akarsz... De azt hiszem, megértené azt is, ha eltűnnél. Nyugodtan fogd rám... Talán ma már, túl egy mérgezésen, nem kéne dolgoznod. Dicséretre méltó a munkamorálod, de most vegyél ki egy kis szabadságot.
Ahogy lenéztem rá, láttam valamit a szemében, amit egyszerűen nem tudtam máshogy definiálni, csak színtiszta szerelemként.
- Én is szeretlek téged, Helena - súgtam neki, majd megint megcsókoltam a homlokát.

- Nem, azt hiszem, nem csak a szám nagy -feleltem neki mosolyogva. - Én remélem, hogy nem találnak meg, legalább ma este. Tudom, nem teljesítettem a feladatomat, de ez az egy este attól még hadd legyen az enyém.
Vállat vontam, jelezve, hogy nem zavar, ha nem volt komoly tanács.
- Attól még szerintem jó ötlet volt. Nekem legalábbis tetszik. És hát, én hordom, nem igaz?
Azoknak meg, akiket az utcán kiütök, oly mindegy, mi van rajtam...
- Istenien táncolsz, és ugyanúgy motorozol. A piszkálódás... Hát jó, bevallom, azt is istenien csinálod. Ami pedig a főzést illeti... Valahogy nem is néztelek annak a főzőcskézős fajtának.
Elgondolkodtam azokon, amiket mondott. Közben a szám lassan véget ért.
- Talán én nem akarom, hogy bárki is lebeszéljen rólad. Lehetséges, hogy nekem a dührohamaiddal, a piszkálódásoddal és a félálomban rendelt pizzával együtt kellesz. Lehetséges, hogy nem romantikus drámára vágyom, hanem egy igazi nőre, aki nem tökéletes. Tudod... Minél jobban megismerlek, annál biztosabb vagyok benne. Na és kihívás? Ugyan már... Maszkos igazságosztó vagyok... Tehát nyilvánvalóan tökéletesen eszement. Ne hidd, hogy úgy gondolkodom vagy cselekszem, mint a többi ember. Eldöntöttem, hogy te kellesz nekem, és nem fogsz tudni eltántorítani ettől.
Rámosolyogtam, majd amikor összebújós-átkarolós zene következett, kérdőn húztam fel a szemöldökömet.

- Azt hiszed? * Vontam fel a szemöldököm, amit nem látott, maximum a tekintetemből, ha olvasott egy kicsit, hisz bizony abba benne volt a kérdés.*
- Nem ígérhetek semmit… de erős esély van arra, hogy végig veled maradok. Az Én köreimből aligha lett meghívva bárki. * Nyugtattam meg némileg, hogy itt bizony nem sok esély van arra, hogy bárkit is ismerek.*
- Jó-jó… tényleg jól néz ki. Csak lehetne egy kicsit puhább… * Húztam el a számat. Egy jó ideig sajgott még a vállam is mikor megakartam, ütni a másikat.*
- Eh… most ezzel azt mondtad, hogy rossz háziasszony vagyok? Sérted az önérzetem… * Játszottam meg a felháborodottat. Elég rosszul tekintve, hogy a kék szemeimben ott csillogott a vidámság. Aztán a következő szavaira összevontam a szemöldököm.*
- És mind ezért képes vagy elviselni a hóbortjaimon felül azt is, hogy nem érhetsz hozzám akkor, úgy és ott ahol akarsz? Te tényleg nem vagy normális… más azért keres barátnőd, mert szeretne egy társat, egy olyan embert, akihez odabújhat, ha haza megy. * Ingattam meg a fejem halványan.*
- Jól van na… egy próbát megért, hogy megpróbáljam. * Feleltem arra, hogy őt bizony nem lehet eltántorítani. De annyiszor hallottam már… A szám váltásra egy pillanatra megálltam, aztán a kérdésére csak a szemem forgattam.*
- Ez csak tánc… * Hívtam fel a figyelmét, hogy ugyan mégis mire vár, tapsra? De ha ez nem volt elég, akkor Én magam léptem közelebb hozzá és tettem az egyik kezem a vállára, míg a másikat a kezébe.*
- Ha táncolok… nem zavar. Az érintés és a közelség elengedhetetlen hozzá, ilyenkor érzem azt, hogy élek. * Na meg persze mikor túlteng bennem az adrenalin. *
- S amíg nem pofátlan a partnerem, még csak lecsapni sem akarom érte… * Suttogtam a fülébe, mintha egy, hű de nagy titkot osztanék meg vele. De persze csak a tűzzel játszadoztam, mint mindig.*
- De Te jössz Zack… Te mit szeretsz és ki vagy valójában? * Néztem a szemeibe kutatóan, olyan közelről, amit a tánc megkívánt miután elhúzódtam fülétől. *

- Ha puhább lenne, akkor nem teljesítené a feladatát, engem már rég lepuffantottak volna, és most nem volna kivel táncolnod. Vagyis volna, mert bárki szívesen táncolna veled De most nem örülök, hogy ilyen... Alig érzem a kezed a kezemben.
Jót nevetettem a tettetett felháborodásán.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy rossz háziasszony vagy. Ezt éppenséggel te mondtad. Én csak azt mondtam, hogy nem is nagyon tudtam volna elképzelni, hogy vasárnap sütikét sütsz. Valahogy nem vagy az a fajta.
- Ha elérem, hogy bármikor megérinthesselek, akkor nem fognak számítani a szabályok. Ha pedig nem sikerül elérnem, akkor meg sem érdemlem, hogy valaha is megérinthesselek. Ha így állok hozzá a dologhoz, akkor még csak nem is tűnik különösebb akadálynak a dolog. Társat én is szeretnék... De a bújáshoz nem ragaszkodom - vigyorogtam.
Bólintottam, és örültem, amikor közel jött hozzám. Még egy kicsit meg is borzongtam, mikor a fülembe súgott.
- Nem vagyok az a pofátlan fajta... Na jó, az vagyok, de most nem leszek.
Ahogy keringtünk, elgondolkodtam a kérdésén.
- Én? Hát... Ez nehéz kérdés. Az az arcom, amit akkor láthattál, amikor először találkoztunk, sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az, amit most látsz. Nem... Ez így nem igaz. Amit most látsz, az én vagyok, azt hiszem. De amit néhány órája hittél rólam, amit az egész világ hisz rólam, az egy ugyanolyan álarc, mint amivel éjszakánként az arcomat takarom el. Megvéd, és megvédi azokat is, akiket ismerek. Hogy ki vagyok valójában? Azt nem tudom. Valaki, egy túlfejlett igazságérzékkel rendelkező kölyök, vagy egy hős... Nem tudom. Hogy mit akarok? Jelenleg téged, ezen kívül pedig jó akarok maradni. És jó dolgokat tenni, vagy legalább helyeseket. Nézd, nem vagyok az a tervezgetős fajta. Ha azt akarod tudni, mik a terveim, kérdezz meg mondjuk öt év múlva, mert egyelőre csak úgy élek.