Glaw Theater

- A pszoralent fotokemoterápiás alkalmazásra fejlesztettèk ki, itt nálatok, mèg a huszadik században. Ismerik mèg Ficusin nèven is... A lènyeg, hogy erõsen romcsolta a DNS- szintèzist, úgyhogy leâlltak vele. Azóta eltelt ezer èv... ès èn szintetizáltam. Ès müködik... - Ezt tíz kísèrleti alanyból, kilenc igazolhatja... - El tudod kèpzelni milyen lehetõsègeket rejt ez a szer magában? -
Persze, nem.kerülte el.a figyelmem, hogy nem.kèrdezett rá anyâmra...
- Edward... Mesèlj magadról... - kèrtem. - Ne Edward Holmesról, aki Shakespearerel ès Colombussal ismerkedett... hanem arról a fèrfiról, akinek születtèl...

[Vani]

*Ezeket már Én is untam, de itt bizony nagyon is jó lett volna fogócskázni, hisz kerülgetni kellett volna az embereket. De hogy a bácsinak nincs ötlete, ez egy kicsit letört.*
- De itt semmilyen más játék nincs… * Néztem fel Jamesre szomorúan pár pillanatig.*
- Eszel velem sütit? *Mutattam az asztalra ahol bizony nekem kellett volna lennem még mindig. Talán össze lehetne kenni mások ruháját közben. De nem… mosni senki sem szeret. Apu sem.*
- Kivel jöttél? Engem az apukám hozott el… de nagyon sokáig tartott mire belement. Egy teljes fél napig kellett hisztiznem, ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy jövünk és játszhattam volna. * Forgattam meg a szemeim. S reménykedtem benne, hogy apu ezt nem hallotta. De persze a büszkeség ott volt a szememben, hisz elértem, amit akartam.*
- Szomjas vagyok… * S bizony meg is rángattam egy bácsi zöld ruháját, hogy a tálcáról adjon nekem inni. A gond az volt, hogy azokon pezsgők voltak. De ezt nem tudtam. Ha velem egy magasságba került, akkor bizony elvettem két poharat és ki is lötyköltem az egyiket kicsit.*
- Köszönöm… Ez a Tiéd. Biztos bubis alma lé…* Nyújtottam felé az egyiket, megnyugtatva, hogy semmi olyan nincs benne, amit nem szabad.*

Figyelmesen hallgattam, amit a nő mondott. Az arcom felderült, a tekintetem csillogott.
- Igen! Ha el tudod különíteni a szer hatását, ha befolyásolni tudod, a DNS melyik szegmensére hasson, akkor akár emberré is válhatsz! És akkor...
Aztán elkomorodtam, és úgy néztem Helenára.
- De gondolom te nem erre gondoltál, igaz? Aki ezt a szert birtokolja, annak nagy hatalom kerül a kezébe. Emberré teheted akár a királynőt is, vagy bárkit. Engem és a hozzám hasonlóakat nem... De szinte bárkit.
Furcsa volt a nő kérése. De azért eleget tettem neki.
- Nos... Északon születtem. Nagyjából ott, ahol most New London is elterül, vagy talán kicsit messzebb. Akkoriban még nem léteztek koordináták, a táj pedig teljesen megváltozott, úgyhogy nem tudnám megmondani. Apám volt a falu kovácsa... Én is az lettem volna, ha nem történik ez velem... De aztán el kellett mennem. A betegségem miatt amúgy sem néztek rám soha jó szemmel... Boszorkánynak éppen nem kiáltottak ki, de senki sem kedvelt. Végtére is, mindig, mindene emlékeztem... És pont emiatt magamba húzódó voltam. Ebbe a betegségbe egy halandó könnyen beleőrülhet... És én is erre a sorsra jutottam volna, ha nem válok leviatánná. De így évszázadaim voltak megtanulni, hogyan éljek együtt vele.
Nagyot sóhajtottam. Rég gondoltam már ezekre a régi-régi dolgokra.
- Apám halála után elhagytam a falut. Nem kellettem senkinek... Anyám már rég nem élt. A rokonaim meg inkább letagadtak... Így lett belőlem félőrült világutazó, aki be van zárva a saját elméjébe, és olyan hatalom birtokosa, amit nem tud irányítani. Visszagondolva, kész csoda, hogy nem történt katasztrófa.

- Èn... - ültem fel ès fordultam a fèrfi felè. - Nem akarlak megváltoztani, de magamat sem. - mondtam szomorúan, majd ismèt elfordultam. - Amiket eddig átèltèl... sajnállak ès irigyellek egyszerre. De... neked volt legalább családod... Nekem soha. Fajom... az volt. Barátaim a földön, míg tanultam... de családom soha. Apám csak egy szerencsès spermadonor, anyám meg... a császár tábornoka... ès az anyai kötelessègei kimerültek egy tojás kiköltèsèben... - nevettem keserüen. - De... amikor kicsi voltam ès mèg nem a kikèpzèsekröl szóltak a napjaim... valaki egy mesèt mondott nekem... nem tudom ki, de a mesère emlèkszem... Ami... talán nem is igazán mese volt... Egy bolygóról szôlt... Szèp kèk ès sárga bolygó, melynek ègboltja inkább volt sötètzöld... - rèvedtem el, majd megálljt parancsoltam az elmèmnek. - De a vège szomorú... egy aszteroida elpusztította.

Ez csak egyikünkről elmondható, gondoltam. Én akarom, hogy változzunk... Hogy emberek legyünk, vagy leviatánok, vagy Gyűjtők, mindegy, csak együtt lehessünk...
- Ami volt, elmúlt - mondtam vállat vonva - Már nem fáj. Az emlékek megmaradnak, de ennyi év távlatából már nem tudnak igazán fájni. Szomorúvá tenni, azt igen... De igazi fájdalomra csak a frissebb emlékek képesek.
Számomra nehéz volt elképzelni, ahogy egy Gyűjtő-gyermek mesét hallgat... A háború alatt ők voltak az elképzelhetetlen borzalom, minden gonoszság és fájdalom forrása... Sohasem jutott eszünkbe, hogy ők is érző lények. Legalábbis amikor meg kellett ölni őket, akkor nem... Csak utána... Az álmatlan éjszakákon.
- Azt hiszem, ez egy része lehet a fajotok történelmének. Nyilván a túlélők leszármazottja vagy... Ekkor kezdhettetek el vándorolni. Biztos szájról-szájra terjed még mindig a mese az anyabolygóról... Talán valahol vannak más, letelepedett, békés Gyűjtő kolóniák is... Talán csak a ti törzsetekben van meg az agresszió.
A lányra mosolyogtam.
- Nem mondhatod, hogy nem tudunk bulizni... - nevettem.

- Egy süteményt megehetünk- bólintottam - Hátha az édességtől támad valami jó ötletünk.
Azt nem csodáltam, hogy az apja nem akarta elhozni ide, a morák közé. Hacsak nem az ő maga is... Bár azt nem igen hittem. Akkor a kislány még aligha uralná tökéletesen a képességeit, ide-oda cikázna, összeroppantana dolgokat...
- Én egyedül jöttem, Vanessa. - feleltem aztán színtelen hangon. Bár volna valaki, akit elhozhatok egy ilyen eseményre... De nem. Nem valaki. Akárki nem kell. Rose-t akarom ilyen eseményekre cipelni...
- Hohó! Add csak azt ide nekem! -mondtam nevetve, és a botommal kicsit trükközve mindkét pezsgőt elvettem tőle. - Ilyet te még nem ihatsz...
Mondtam a pincérnek, hogy hozzon a kislánynak valami üdítőt, és az asztalhoz tereltem.
- A zöld ruhás úriember mindjárt hoz valamit, amit te is megihatsz, csak várj egy percet... Addig együnk. - toltam felé egy süteményt.

Felpattantam ès a fèrfira mèly csalódottsággal nèztem.
- Nem èrtesz semmit! Neked csak egy megfejtendõ kèrdès vagyok... egy kapocs a háborúhoz, ami olyan boldoggá tett! Csak arra kellek, hogy megismerd a fajom... Beszélhetek neked fèlelemrõl, fájdalomról, a múltamról... Nem látsz èrzelmeket! Meg se próbálsz èlõlènykènt nèzni rám! Csak az elmèletek, a magyarázatok, a találgatádok... " A fajod így, a gajod ùgy..." De az nem èrdekel, milyen gyerek voltam... játszottam-e? Kiket szerettem, ki volt velem, mikor magányos voltam..? Azt mièrt nem boncolgatod ki mesèlt nekem? Mert az nem fontos, hogy lásd az ellensèged! De egy valamit elmondhatok Edward Holmes... A tükörbe nèzve gyorsabban megtalálod... - valami ègette az arcom... odakaptam, ès... nedves.
Talán ez mèg jobban megijesztett, mint a fèrfi közönbössège... Rohanni kezdtem...

[Vani]

*Szemeim felcsillantak az édességre, de csak bólintottam rá. Bár itt unalmas volt, pláne, hogy nem akadt senki, akivel lehetne jó kislány módjára felforgatni mindent. *
- Akkor nincs, ki megharagudjon rám. Ez jó, nem? * Kérdeztem mosolyogva, de mikor a bácsi elvette a poharam csak kiábrándult tekintettel néztem rá. Pedig már épp bele akartam inni, hiába volt olyan fura az illata. Nagy meghökkenésemben még ellenkezni is elfelejtettem, hogy az már pedig az enyém.*
- De miért? Nem akartam összetörni a poharat… ezúttal nem. * Néztem rá keservesen és a hangom is árulkodó lehetett. S még azt is bevallottam, hogy bizony eltörtem apu poharait. Pedig a bácsi ezt aligha tudhatta eddig. De persze közben haladtam az asztal felé és visszamásztam a székre ahol korábban is voltam. A felém nyújtott sütire megráztam a fejem.*
- Nem szeretem a hangyás sütit… * Mutattam a mákszemekre, amik a narancsos krémben voltak. Amit viszont szerettem.*
- Nem tudnám kiszedni belőle. Kérhetek egy olyat inkább? * Mutattam az asztalközepén tornyosodó rózsaszín mázas kiállításra. Akár mi is volt az, ha rózsaszín, akkor már rossz nem lehet… *
- Az különben is jobbam megy a ruhámhoz… * Mosolyogtam a bácsira hátha ezt hallva tényleg kapok egy olyat. Ha nem… nos, akkor a székre állva igyekeztem volna elmászni az asztalon odáig, hogy elérjem.*

Döbbentem néztem a nőre, és először nem értettem, mi ütött belé. Hiszen ő maga hangsúlyozta oly sokszor, hogy nem tartja magát embernek.,.. Azt hittem, nem is akar emberi dolgokkal foglalkozni. Úgy látszik, én sem vagyok tévedhetetlen...
- Helena, várj!
Utána vetettem magam, és elkaptam a karját.
- Helena, várj! Figyelj rám... Nem is tudom, mit mondhatnék. Hülye voltam. Sajnálom.
Közelebb léptem hozzá, de éppen csak egy egész kicsi lépéssel.
- Mindent tudni akarok rólad. Csak azt hittem... Attól féltem, te nem akarod, hogy tudjam. De kérlek... Szeretném, ha mesélnél. Mahadról... Biztosan tündéri kislány voltál... Minden kisgyerek aranyos. És ne hidd, hogy csak információkat akarok... Azt máshogy is szerezhetnék. Nem készülök semmire... Csak ara, hogy veled legyek. Szóval kérlek szépen, bocsáss meg nekem, és ha még méltónak találsz rá - térdeltem le elé - Mesélj nekem magadról.

Ki akartam tèpni a kezem, az övèbõl, de nem ment. Nem szorított erõsen, èn voltam gyenge.
"Gyenge... gyenge... gyenge" Vert a szó visszhangot a fejemben.
De, ahogy a fèrfi elöttem tèrdelt... Ha most itt hagyom, azzal mindent megoldok... Megmentem az èletèt ès a jövõmet...
Körbenèztem, ki láthatja ezt a fèlreèrthetõ helyzetek... Emberek, meg a hülye szokásaik!
- Nem... Edward Holmes. - Húztam ki magam. - Nem voltam aranyos gyerek ès attól tartok, nem bocsájthatok meg neked. -
A hátam mögè nyúltam ès egy apró üvegcsèt hùztam elõ, benne fehèr porral ès a tetõt lepattintva, már irányítottam is a fèrfi felè...

Egyszerűen nem hittem el, hogy ez történik. Reflexből máris vizet kerestem, de minden víz túl messze volt tőlem ahhoz, hogy a segítségemre legyen. A Földön a légkörből is össze tudtam volna szedni egy csatára valót, de itt, a mesterséges levegőben, nem volt elég.
Ha nem blokkolok le, ha nem nézem hitetlenkedve, hogy mi történik, nem lett volna túl nehéz kiütni a kezéből a fiolát. De az a másodperc, ami alatt ezt megtehettem volna, azzal telt, hogy a kezét bámultam, majd felpillantottam a szemébe. Az enyémben fájdalmat és szomorúságot láthatott, de félelmet nem... Hogy én az övében mit láttam, nem tudom. Ennyi idő alatt nem tudtam megfejteni.
Így hát ott térdeltem, várva, milyen hatással lesz rám a szer, amit a következő pillanatban egészen biztosan be fogok lélegezni...

*Még mielőtt beléptem levetettem a hosszú, fekete kabátom. Így láthatóvá téve azt is, ami alatta bújt meg és még Zack sem láthatta korábban. Hisz ezt a kabátom ritkán használtam és ez is a gardróbba volt felakasztva az alkalmi ruhák mellett. Így a szobámból is ebben léptem ki. Testemre egy világoskék ruha simult, amelynek a mellrészénél sötétkék kövek voltak akár csak az állarcom tetején, melyről a virágot eltávolítottam még otthon. (Na nem azért mert nem illett oda, hanem akadályozta a térlátásom. Ami viszont zavart.) Az álarcom a hajam alatt volt megkötve, ami takarta, ahogy a hátamra omlott.*
- Remélem megérte az a plusz tíz perc, amit a sminkem vett igénybe. *S bizony még ezzel együtt is húsz perc alatt kész voltam, de nem szerettem sminket viselni, de most az is kék volt. Persze ez csak csipkelődő megjegyzés volt az oldalamon lévő srácnak, ahogy befelé haladtam mellette a magassarkúmban. Ha valakinek jó az arcmemóriája és persze felül tudott kerekedni azon, hogy smink és ilyen rám nem jellemző öltözék van rajtam, pláne azon, hogy épp egy férfibe karolok. Az akár még fel is ismerhetett, ha akart.*

(Mira ruhája, sminkje és álarca)

Nátrium-cianid: Rendkívül mérgező anyag, vízzel érintkezve is hidrogén-cianid fejlődése közben bomlik. Szabad levegőn is HCN-t fejleszt. Ez azzal magyarázható, hogy a hidrogén-cianid a szénsavnál is gyengébb sav, így ha a sóját egy (a HCN-től erősebb) sav éri, akkor felszabadul a hidrogén-cianid. A levegő széndioxid- és víztartalma ezt már lehetővé teszi: A mérgezés során a véráramba került cianid a mitokondriumokba kerülve megbénítja az oxigénfelvételben kulcsszerepet játszó citokróm-oxidáz enzim működését. Ennek eredményeképpen a sejtek oxigénfelvevő képessége elhanyagolható szintre csökken. A mérgezési tünetek fejfájás, hányinger, hányás, hirtelen eszméletvesztés, nehézlégzés, légszomj, epilepsziára emlékeztető görcsök, rángatózás. 100-200 mg -nál több cianid elfogyasztása egy percen belül öntudatvesztést okoz, de ez a szervezet védekezőképessége és a gyomortartalom függvényében 10 másodperc is lehet. 45 percen belül kóma áll be, 2 órán belül pedig, ha időben nem érkezik orvosi segítség, beáll a halál. A légzésleállás után pár perccel még van esély a túlélésre, ha megfelelő orvosi ellátásban részesül a mérgezett. A halál közvetlen oka általában szívbénulás. - mormoltam halkan, ahogy a fèrfi mellett tèrdeltem. Az üveg száját a tenyeremmel fogtam be...Így csak engem èrt mèrgezès. - Vicces ugye..? - nevettem keserüen. - A tökèletes mèreg. Fõkèpp egy vízleviatánnal szemben. - Szèdülni kezdtem... Nem akartam megölni a fèrfit... Odaadtam volna neki az ellenszert, annak fehèben, hogy elmenekül...

Ismertem a szer hatását, még a régi időkből. Mindig is kedvelt méreg volt. Éppen ezért most nem kellett volna mindezt elmondania nekem, de a borzalom, ami elfogott, elejét vette a szavaimnak. Meg akart mérgezni... És végül magával tette meg. De egy olyan okos nő, mint Helena, nem követ el ekkora hibát, nem igaz? Az nem lehet...
- Nem megyek sehová, most legalábbis biztosan nem. Ó, istenem, Helena... Hogy lehettél ilyen ostoba?
Tudtam, hogy kórházba nem vihetem, hisz egy egyszerű rutinvizsgálat elég lenne, hogy kiderüljön: Gyűjtő. Csak egyvalamiben bízhattam... Abban, hogy akinek ezt eredetileg szánta, még ha én voltam is az, annak nem szánt ezzel együtt biztos halált is.
- Helena, figyelj rám, ez nagyon fontos - szóltam, és tenyerem már a derekán járt, hogy megmotozhassam - Hol az ellenszer? Hol tartod?

- Nincs ellenszer Edward... A táskámban... egy adag nitrit oldat, de... Oxigènt kell szereznem. Ne aggódj... egèsz... ellenálló a szervezetem... - Próbáltam felállni, majd mikor csak a guggolásik jutottam, inkább az üveg tetejèt kezdtem keresni, ami elpöcköltem. Igazat mondtam a fèrfinak... kèt percbe is beletelhet, míg összeesek...- Mondcsak Edward... tudtad, hogy a fajod ezt a mèrget használta a koncepciós táborokban a kivègzèsekhez? - Ültem le a fübe... - A csillagok... - nèztem fel. - Olyan távolságok... ès valaha ... meg tudtuk tenni... Olyan... olyan... sok minden pusztul el... mint a csillagok... De a fènyük, mèg èg... hosszú... hosszú... i...de... ideig... - a szemhèjam elnehezült. - Nem... akartalak... bántani... Edward.

- Nocsak... az elsõ lèny ebben a galaxisban, akiböregebbnek nèz. - nevettem - Csak nem... a mèregfogak öregítenek? - viccelödtem, de azèrt elgondolkodtam. Ben elmúlt nyolvan èves... ö már biztos elgondolkodott a családalapításon...
- Hogy èn..? Hát... elõször is èn vagyok a Lady... - nevettem ismèt. - De emelett egyetemre járok, a bárban ènekelek... ès ugyanott mèg besegìtek is. Ès... maga? Mivel foglalkozik, mikor nem egy apró tündèrre vigyáz? - Az említett felè fordultam. Szegèny ember... mostanra bizonyára elfáradt a kicsi elevensègètõl... A kèrdèsre sejtelmes vigyor kúszott az arcomra.
- Diplomata vagyok... ilyen kèrdèsre nem felelhetek...

- Ha majd jobban leszel, emlékeztess, hogy vegyem át veled, hogyan kell kifejezni, ha valakit nem akarsz bántani. Mert ez nem a legjobb módszer volt...
Belekotortam a nő táskájába, tudván, mennyire reménytelen ez a helyzet. Tudományos tény, hogy minden női táskában van egy miniatűr fekete lyuk, ami épp akkor nyeli el a kérdéses dolgot, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Ezt áthidalandó, egyszerűen a kavicsos ösvényre öntöttem a táska tartalmát. Nitrit, nitrit... Sokat segítene, ha tudnám, hogy néz ki...
- Te meg a mérgeid...
Végül megtaláltam, és Helena karjába szúrtam a vackot. Legalábbis remélem, hogy azt... Végül is, nitrit volt ráírva. Oké, most már csak tiszta oxigén kell... Honnan a jó fenéből szerezzek én tiszta oxigént? A vízben persze jelen van, de én nem tudom elemeire bontani... Legalábbis még sohasem próbáltam. De akkor meg... Hát persze! A Kupola légkeverő rendszere! Oxigénpalackokból nyomják ide a levegőbe az oxigént... Csak oda kell mennem!
- Maradj itt, és ne mozdulj... Bírd ki még tíz percig...
Rohanni kezdtem, olyan gyorsan, mint még soha. A pázsit öntözőrendszeréből nyert víz emelt át a falon. A légkeverő-rendszer teljesen automata volt, ami azt jelentette, hogy futtomban a csavarhúzómmal csak a zárat és a kamerákat kellett kiütnöm, és már magamhoz is vehettem egy palacknyi tiszta oxigént. A tartalékok közül hoztam el, mert ott volt kézi kiszerelésben, maszkkal, arra az esetre, ha a Kupolával valami történne.
Aztán a rohanás vissza... Nyolc vagy kilenc perc alatt jártam meg az utat.
- Tessék... Itt van... - tettem a maszkot az arcára, ami érzékelte, hogy használatba vették, és elkezdte pumpálni az oxigént - És most mit csináljak?

Előkelő partyk, fogadások, bálok, rongyrázás és gazdagság... Hogy én hogy utálom ezt! De Zack Smith, a kirakatember szereti ezeket, úgyhogy nekem is jó képet kell vágnom hozzá. Már nem most... Most szerencsére nem látszott az arcom a jelmezem miatt. Nos, igen, Mirát hazavittem, hogy átöltözhessen, de saját magammal már nem voltam ennyire jó fej. Szerencsére a motoros kezeslábasom alatt ott figyelt a Bagolyruha, így a gépen idefelé nem volt nehéz átvedleni.
Ahogy megláttam Mira ruháját a kabát alatt, tátva maradt a szám. Levettem a csuklyás maszkom, hogy láthassa az arcomat.
- Abszolút megérte a várakozást... - nyögtem - Ma tényleg csak velem táncolhatsz.
Azzal már nyújtottam is a kezem, hogy az első táncra felkérjem.

A tü szúrását már alug èreztem. Èmelyegtem ès szèdültem, de ez volt a legkissebb gondom most. Hiába lèlegeztem, nem kaptam levegõt...
Ahogy a fèrfi távozott, a hátamra feküdtem ès a csillagokat nèztem. Méltósâgteljesebb, ha magamtól fekszek le...
- Vajon... ha egyszer meghalok... hova jutok? A fajon mennyországába, vagy az emberek poklába? - suttogtam... Itt születtem, az emerek közt nõttem fel... De gyüjtö vagyok...
Tudtam, hogy ez mèg nem.az èn idõm... Edward megment, mègha, ez hiba is a rèszèrõl...
Lèpèsek zaja..
Egy kar, ami megemel... valami az arcom elè kerül...
De nem szóltam. Nem akartam, mègha tudtam volna is... Csak a fèrfit nèztem... a szemèt... Mèg a halhatatlanok szeme is öregszik...

Tudtam, hogy egy ideig hiába várom a választ. Hogy csináljak is valamit, a biztonsági kamerák képéről töröltem az elmúlt húsz percet a csavarhúzóm segítségével. Hasznos kis szerszám... De ki kell majd találnom neki egy jobb nevet.
Mivel mást nem tehettem, vártam, hogy Helena jobban. Kényelmesen elhelyezkedtem, és a nő fejét az ölembe raktam, a hátát pedig a karommal támasztottam, nekem kissé kifacsart módon, de úgy, hogy neki kényelmes legyen. Csodálkoztam, hogy még nem rontottak ránk az őrök: talán volt olyan szerencsénk, hogy egyikük sem látta ezt.
- És most, hogy végre nem tudsz közb szólni, incselkedni és elterelni a témát, meg fogsz hallgatni, szerelmem. Szeretlek téged, Helena Grey, vagy akárhogy is hívjanak, és nem érdekel, mi vagy. Téged szeretlek, nem a fajodat. Érted feladnám a hallhatatlanságom, ha tehetném. Hagynám, hogy megölj, és bárkit megölnék, aki bántani akar téged. Tudom, hogy ez nevetséges, hogy együtt legyünk, de nem érdekel. Hiába vagyunk másmilyenek, és akkor is beléd szerettem, és ez ellen ha akarnék, se tudnék semmit se tenni. Úgyhogy kérlek, ne próbálj elmarni magad mellől, mert ha csak egy évem lehet veled, és utána meg kell ölnöd, akkor engedd, hogy ezt az évet kiélvezzem.
Közben végig a szemébe néztem, és mosolyogtam. A körülmények ellenére meglepően békés pillanat volt.

*Zack arcát nézve egy pillanatra elbizonytalanodtam, pláne ahogy körbe nézve mindenki jelmezben volt. De a szavai azért helyre rakták a dolgokat, vagyis inkább azt, hogy nem épp rosszul választottam. Szavaira elvigyorodtam és egy kicsit megingattam a fejem.*
- Majd egyszer köszönd meg anyunak. Ha rajtam múlik, ez még mindig a plázában lenne. * A felkérésre egy pillanatra elbizonytalanodtam, de valahol mindent el kell kezdeni. Így nem húztam az időt és nem is figyelmeztettem a másikat. Csak követtem a táncparkettre.*
- Óóó… ezt vegyem úgy Pokémon, hogy kisajátítottál? * Nevettem fel halkan miközben a szemeibe néztem és követtem a lépéseit.*
- És ha Én menni akarok, akkor mit csinálsz? Magadhoz kötözöl? * Kérdeztem viccelődve. Hisz aligha akadt erre olyan ember akivel szívesen táncolnék. Vagy, akit egyáltalán felismerek. *

Csak hallgattam õt ès a szívem egyszerre repesett ès facsarodott össze. Nem tudom.õt megölni... ès nem is akarom. Próbáltam már el.is marni magamtól... az eredmèny lesùjtó volt.
Felnyúltam ès fèlrehùztam.a maszkot, bár nem.szívesen szakítottam meg ezt a pillanatot.
- Edward... Holmes... Èn megmèrgeztem magam miattad! - próbáltam szemrehányóan mondani mindezt, de mèg mindig gyenge voltam ès a szám is kiszáradt.
- Mèg dolgom van itt, szóval... segíts felkelni... - Próbáltam felállni.

Nem hagytam, hogy felkeljen, szelíd erőszakkal visszanyomtam, és a vállainál fogva lent is tartottam.
- Egyelőre nem mész sehová. Pihenned kell. A mérgezésről pedig annyit, hogy engem akartál megmérgezni, nem magadat, csak elszúrtad, és nem biztos, hogy erről a későbbiekben még nem akarok majd beszélni veled.
Megcsókoltam a száját, majd visszanyomtam az arcára a maszkot.
- De most pihenj. Kicsit később hazaviszlek. Azt hiszem, a bulinak számunkra mára vége... Legközelebb inkább maradjunk otthon, jó? Tudom, az öregeknek való, de ha jobban belegondolsz... Néha egy áttévézett este nem a világ vége... Főzéssel... Mérgek nélkül... Meséltem már, hogy egyszer régen színész is voltam?

Elmosolyodtam, ahogy táncolni kezdtünk. Egyelőre nem karoltam át a derekát, amúgy is egy modernebb, pörgősebb szám ment éppen. Örültem, mert nem tudtam, hányadán is állunk voltaképpen, és, hogy szabad-e nekem ilyesmit.
- Nos, tulajdonképpen úgy is veheted, igen. Túlságosan szép vagy ahhoz, hogy csak nézzem, ahogy mással táncolsz... Ráadásul - néztem körül teátrálisan - Azt kell hogy mondjam, én vagyok itt a legjóképűbb. Láthatod: semmi értelme sincs, hogy más táncpartnert keress.
Arról nem is beszélve, gondoltam, hogy itt nálam jobb táncos legfeljebb valami olyan ősi mora lehet, aki maga dolgozta ki a tánclépéseket... Anyám már kiskölyök koromtól fogva ragaszkodott a klasszikus nevelésemhez, amihez a tánc is hozzátartozott.
- Bár azt elismerem, hogy ha jóképűbb nem is, de jobb jelmezű fickó forog itt egynéhány - mosolyogtam a nőre. - Bár a vörös csíkok tényleg feldobták az enyémet is -mutattam a Mira ötlete alapján odakerült dekorációra.
- Úgy látom, a tánchoz is ugyanolyan született tehetséged van, mint a motorozáshoz meg ahhoz, hogy a sírba vigyél a piszkálódásoddal - mondtam gúnyosan, de azért kedvesen.

Mèrgesen kaptam le ismèt a maszkot.
- Ha meg akartalak volna mèrgezni, már halott lennèl. Mègha magamtól is, de megmentettelek. De nem.mehetek el innen... mèg nem. - mondtam dölyfösen, de azèrt nyugton maradtam ès a maszkot iz visszatettem.
- Az az egy szerencsèd van Edward Holmes, hogy ls vagyok gyengülve... - dörmögtem a maszk alól.
De ami mondott nagyon... túl jól hangzott. Õ... èn... egy este a világ nèlkül...
Èèès... õ elrontja a pillanatot... A szememet forgattam, ahogy ùjabb anekdotába kezdett. De ez... csak a látszatnak szólt...
A mosolya, a hangja... Csak nèztem õt, ahogy rám telintett... ès a szemèben többnek láttam magam.