Stephen King Place

A tér maga, utcai árusokkal, padokkal, szobrokkal, művészien formált bokrokkal és fákkal.

//Hectornak//

Nem mondom, hogy ritkán jövök ide, a Holdra, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, valahogy tényleg igyekszem elkerülni ezt a bolygót. Talán pont azért mert kilógok a Királynő által elvárt sorból, vagy csak szimplán a hely miatt, igazán nem tudom, de a tény az tény. Most viszont egy egészen jövedelmező üzletre van kilátás, így nem hallgathattam a rossz érzéseimre, így most itt vagyok és várom, hogy felbukkanjon az üzletfelem, aki ide szervezett találkát.
Ritka dolog az is, hogy ennyire kellemes környezetben kössek üzletet, hiszen ezt általában valami lepukkant, eldugott kis csehókban szoktam, így most kíváncsi is voltam, hogy ki lehet a megrendelő, aki pár értékes csomagot akar eljuttatni a Földre és ezért hajlandó egy kisebb vagyont is fizetni.
Mivel még volt egy negyed óra a találkozóig, így leültem egy padra és közben nézelődtem.

Csupán egy napomba került megtalálni a fiatalembert. Abban a kocsmában vagy miben, amit Amets úrnő működtetett, megtaláltam az arcát, onnan pedig gyerekjáték volt az azonosítás. Úgy gondoltam, a legokosabb az, ha egy kis csapdával hívom találkára, mert így egészen biztosan eljön. Arra tippeltem, hogy ha a kapzsiságára apellálok, nyert ügyem lesz, és nem is tévedtem.
Leültem Mathias mellé a padra.
- Szép napot! - köszöntöttem - Hogy s mint?

Bár még volt egy kis idő, azért már számíthattam rá, hogy ahogy én is, az ügyfél is előbb érkezett, így nem lepett meg a hang, amikor valaki mellém telepedett. Viszont amikor felnéztem és megláttam a férfit, akkor gyanakodva összeszűkültek a szemeim és azonnal körbenéztem, hiszen bár Amets királynőt nem ismertem fel a múltkor, azért a nagy Hector-t már nem tévesztem össze senkivel, hiszen épp eleget láttam már a képét. És, ha ő itt van, az semmi jót nem jelent.
- Ezek szerint belesétáltam egy szép kis csapdába? - sóhajtottam egy mélyet és kissé elhúztam a szám. - Minek köszönhetem ezt a felettébb megtisztelő figyelmet? És hol van a lovasság, hogy bekasztlizzanak? - kérdeztem nyugodtan hátradőlve a padon, pedig ez nagyon megtévesztő volt, mert minden idegszálam megfeszült, hogy időben reagálni tudjak és, ha módom van rá azelőtt lelépjek, hogy tényleg elhurcolnának.

A férfire néztem, és a szavai hallatán kedvesen elmosolyodtam.
- Nos, így is mondhatjuk. Bevallom, azt hittem, kicsit nehezebb dolgom lesz. De hát ha mindig mindenki mindenkire gyanakodna, borzasztó világban élnénk, nem igaz?
Körülnéztem, eléggé teátrálisan, hogy lássa, keresek valamit. Aztán felvontam a szemöldökömet.
- Néminemű szerénytelenségre vall, hogy úgy hiszi, a "lovasság" szükséges az ön elfogatásához. Azt pedig, hogy ezt a lovasságot nem ismerte fel bennem, egyenesen sértő - mondtam, aztán elnevettem magam - Ugyan már. Ha börtönbe akarnánk vetni, akkor már nem ezen a padon ülne. Én csak beszélgetni jöttem. És kérem, ne törje a fejét menekülésen. Nem tudom, hallotta-e a pletykákat arról, hogy mindenféle fénnyel képes vagyok machinálni. Nos, ez teljesen igaz. A kupola megszűrt fényét az ön számára égető napfénnyé tudom erősíteni, és ez csak az egyik trükköm a sok közül.

Mondjuk nem igazán értettem egyet vele, hiszen egy egészséges gyanakvás az életmentő lehet, mint pl. most az én esetemben, de hát úgy látszik már régen tapasztaltam hasonlót és így most sem gyanakodtam, ami ezek szerint nagy hiba volt.
Burkolt figyelmeztető szavaira kényszeredetten elmosolyodtam, viszont a nyílt fenyegetésre már ismét olyan komoly és kiismerhetetlen lettem, mint az a bizonyos Szfinx.
- Higgye el, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy Ön kicsoda és azokat a „pletykákat” is hallottam, amik a képességéről szóltak és biztos lehet benne, hogy égek a kíváncsiságtól, hogy a saját szájából is halljam még ezen kívül mire képes, hiszen Ön az egyetlen mora tudtommal, aki ilyen kort ért meg, de nem hiszem, hogy ezt megosztani csalt ide és ült le ide mellém. Habár arra kíváncsi vagyok mi szükség is volt erre a körülményes találkozásra: - nézek rá, miközben kicsit lazítok a tartásomon, mert tudom, hogy igazat mondott az előbb, így esélyesen nem jutnék messzire, hacsak ki nem iktatom előtte.
De egyelőre meghallgatom, mit is akar tőlem.

Elgondolkodtam a kérdésén. Valóban jogosnak tűnt.
- Azért volt szükség rá, hogy kelepcébe csaljam, mert a tiszteletet érdemlő egyénekkel, mint hallottam, hadilábon áll. Természetesen most úrnőnkre, Ametsre gondolok. Feltételeztem, hogy ha a férfi, aki köztudottan Amets jobb keze és egyik legodaadóbb híve, találkát kér öntől, akkor ön bevágódik a hajójába, és olyan gyorsan repül az Univerzum egy ismeretlen pontjára, amilyet még senki sem látott az űrhajózás történetében. Röviden: biztos akartam lenni benne, hogy itt lesz.
Ujjaimat egymásnak támasztottam, majd folytattam.
- Most nyilván azt gondolja, hogy meg akarom büntetni azért, mert a királynő ellen cselekedett, hovatovább még meg is fenyegette. De ha Amets úrnő meg akarná büntetni magát, nem engem küldene ide. Akkor tehát miért vagyok itt? Beszélgetni. Árulja el kérem, barátom, miért nem engedelmeskedett a királynő szavának?

Áááá! Mindjárt gondoltam, hogy innen fúj a szél! Szóval a főnökasszony panaszkodott, hogy nem minden alattvalója csókolgatja a lába nyomát!
Azért persze ezt óvakodtam hangosan is kimondani, azért volt bennem némi egészséges életösztön, hiszen tudtam, hogy vannak olyan hűséges emberei, mint példának okáért a mellettem ülő Hector, akik annyira imádják királynénkat, hogy még magukat is feláldoznák a nőért és nem biztos, hogy díjazná ezen megnyilvánulásomat.
- Rendben, akkor beszélgessünk. - bólintottam. - De azért megtudhatnám előtte, hogy ki lenne az, akit az előbb említett, kit küldenének, ha büntetésről lenne szó? - kérdeztem kíváncsian. - Már nem azért, csak jó, ha tisztában van az ember, kire kell odafigyelni. - intettem némi jókedvű felhangot csempészve a hangomba, bár ez tettetett volt. - Na már most, hogy miért is cselekedtem úgy, ahogy akkor. Hmm! Hát tudja kedves Hector, én kölyök korom óta a magam útját járom és sosem éltem a maguk "kolóniájában", és sosem volt aki parancsolt volna nekem, vagy támogatta volna az életemet. Mindent amit elértem a magam erejével tettem. Nekem a királynő sem osztott nem szorzott az életemben, így nem hiszem, hogy bármit el kéne várnia tőlem, ahogy én sem várok tőle semmit. - próbálom megfogalmazni finoman, hogy tőlem elmehetnek a fenébe az uralkodói alűrjeikkel.

Rámosolyogtam a férfire.
- Természetesen elárulom, ki az, akit ez esetben küldtek volna. Tudja, hogy miért? Mert előle úgysem bújhatna el, még annyira sem, mint előlem. Az említett férfi neve Antoine, rangját tekintve pedig a királynő preatoriánusa, vagy, ahogy röviden nevezni szokták, a preator. Ha ő kereste fel volna magát, kopmoly kínokkal, esetleg halállal kéne számolnia. Én csupán beszélgetni jöttem. Gondolom, látja, barátom, kivel járt jobban.
Meghallgattam a dologról a véleményét, aztán megint elmosolyodtam. Egyetlen kis fénypászmát vettem az uralmam alá, s napfénnyé erősítettem azt. A férfi kezén égett seb jelent meg, mely azonban azonnal gyógyulni is kezdett. Néhány perc múlva nyoma sem lesz.
- Ön, barátom, megsérül, ha napfény éri. A sebeit azonban elképesztő gyorsasággal gyógyítja meg. Ez azt jelenti, hogy ön mora.
Felálltam, megint elmosolyodtam.
- S mivel immár biztosak lehetünk benne, hogy ön mora, elárulok önnek valamit. Minden mora, függetlenül attól, mit gondol önmagáról vagy a királynőjéről, engedelmességgel és hűséggel tartozik annak a nőnek, aki kivezetett minket az évszázados árnyak közül, aki lehetővé tette, hogy most nyíltan vállalhassa, ki is maga, és ne kelljen a babonás csőcseléktől rettegnie. A királynő mindünk felett áll. Nem tett magáért semmit? Akkor takarodjon vissza valamilyen kriptába, és bujkáljon az inkvizíció elől. Mert ha nem tett értünk semmit, nyilván ön még egy üldözött.
Igyekeztem megnyugodni. Mély levegőt vettem.
- Ha ismét engedetlenségem kapom, más módszert fogok alkalmazni. a tanítványommá fogadom önt. Onnantól, mint azt nyilván nagyon jól tudja, képtelen lesz nem engedelmeskedni nekem. És ezzel egyúttal Ametsnek. Higgye el, ha ilyen nagyra tartja a saját szabadságát, jobban teszi, ha most ad fel belőle egy keveset, minthogy később elvegyem a teljes egészét.

Nagyon is figyelmesen hallgattam a szavait, amikor arról beszélt, Amets melyik hűséges kutyáját eresztené a nyomomba, hogyha továbbra is úgy érzi szúrom a szemét.
Mivel alapban Hector is elég veszélyes, sőt halálosan veszélyes tudott volna lenni rám nézve, és ő mégis csak „beszélgetni” jött, így azért el tudtam képzelni, hogy milyen lehet ez az Antoine nevű preator, főleg miután fájdalmas leckét kaptam, hogy a mellettem ülő mora mire is képes. Bár azonnal gyógyulni kezdett az égett seb, azért ez jó lecke volt, hogy mennyire akarjak ujjat húzni Hector-ral. Mondhatni semennyire.
- Hát kétségem eddig sem volt arról, hogy mi vagyok, e nélkül a kis bemutató nélkül sem.
- húztam el a szám a begyógyuló kezemet nézve és kissé gúnyosan, mert ezt azért nem tudtam visszafogni.
- Értem! Tehát azt mondja, hogy egy személyben Amets-nak köszönheti minden létező mora, hogy egyáltalán létezhet nyíltan az emberek között? Bocsásson meg egy tudatlan űrvándornak, de én úgy tudtam, hogy ez inkább egy kényszerű, életösztönök által vezérelt döntés volt, hiszen a háború elpusztította volna, mind az embereket és az általuk alkotott más fajokat, mind a morákat, ha nem állunk akkor ki a világ elé. Így nem kell annyira fényezni a morák uralkodó osztályának érdemeit ebben, hiszen nem volt más választásuk, ha túl akartak élni.
Szavaim halkan, de mégis határozottan szóltak, miközben nyíltan néztem az előttem álló férfi szemébe, hiszen tudtam, hogy nagyon művelt és értelmes fajtársammal állok szemben, bár azt is tudtam, hogy most itt az észérvek aligha jöhetnek számításba és így is, úgy is nekem kell látszólag majd behódolnom, ha nem akarok mártírhalált halni. Az meg eszem ágában sem volt!

Arcom semmit sem mutatott meg abból a haragból, amit érzetem.
- Mathias Gilmoore... Maga tiszteletlen, hamari, és ami a legrosszabb, ostoba. A bölcsességet kényszerűségnek és gyávaságnak titulálja, a hűség fogalmáról pedig mit sem tud. Ha ezerötszáz évvel ezelőtt volnánk, párbajra hívnám azért, mert megsértette egy hölgy jó hírét.
Mosolytalanul néztem rá.
- Ugye nem akar velem párbajozni? Mert amennyiben ezt szívesen elkerülné, van az ön számára egy ajánlatom.
Most már elmosolyodtam, de ez gonosz mosoly volt.
- Menjen el a királynőhöz, és kérjen tőle elnézést. Ha ő megbocsát magának, nekem egy szavam sem lesz.

A kis kirohanásom utáni szavai nem mondom, hogy nem leptek meg, bár számítottam rá, hogy nem fogom tudni meggyőzni az igazamról, de egy párbaj emlegetése, számomra egyrészt nevetséges volt, másrészt nem éreztem úgy, hogy bárkinek is a becsületébe gázoltam volna vele. Attól, hogy nem fogadom el azt, hogy a nagy királynő volt az egyetlen, aki miatt most nyíltan élhetünk, az még nem jelenti azt, hogy sértegetni akarom, igaz lehet, hogy ez számára és a feltétel nélküli követői számára egyet jelent azzal. Hát sajnálom!
Azonban Hector baljóslatú kérdése és a hozzá fűzött mosolya nem hagyott kétséget, hogy ő komolyan gondolja a dolgot és abban igaza volt, hogy nem akarok ujjat húzni vele.
MI??? – kaptam fel a fejem az ajánlatára hitetlenkedve. – Hogy én találkozzam ….ismét…..és …..kérjek elnézést?
Hiszen ez a variáció sem volt sokkal jobb a consullal való párbajozásnál! Ismerve Amets temperamentumát és megbocsátóképességét, lehet, hogy rosszabb volt.
Komolyan elgondolkodtam, miközben kutatóan néztem az előttem várakozó férfire, hogy tényleg komolyan gondolja-e.
- Ez a két választásom van, azt mondja? – kérdeztem azért rá. – Mi lenne, ha csak szépen elválnának útjaink? Miért zavarja a királynőt, hogy él a világon egy mora, aki nem akar a csapata tagja lenni? Én egy senki vagyok a szemében és a magáéban is, miért lettem hirtelen ilyen fontos? – próbáltam kibújni a dolog alól.
Persze, ha Hector hajthatatlannak bizonyul, akkor nincs más választásom, hiszen nagyon jól tudom, hogy pillanatok alatt végezhet velem az ő képességével és nincsenek illúzióim.

Szomorkás mosollyal ráztam a fejemet.
- Látja? Ezért mondtam, hogy ostoba. Maga nem senki. egyik mora sem senki. Minden mora fontos. Mégis, hogyan lehetne az úrnőnk királynő, ha nem lennének morák, akik felett uralkodhat? Nézze... Ez nem túl bonyolult maga. Maga morának született, barátom. Nevezheti szerencsétlenségnek, ahogy szerencsének is, ez már a maga dolga. Ami fontos, hogy nem tud változtatni rajta. És ahogy a születése okán magáé az emberfeletti erő, és az esély a halhatatlanságra, úgy a magáé a királynő is, és a kötelesség, hogy szolgálja őt. Választása persze van. Megküzdhet a királynő hű embereivel, hogy bizonyítsa az igazát, vagy akár magával a királynővel is, ha az uralkodásával nem ért egyet. Amíg ezeket nem akarja vagy nem meri megtenni, addig mi úgy vesszük, hogy elégedett a helyzetével, és ha mégsem eképpen cselekszik, akkor meg fogjuk büntetni. Tehát: harc vagy bocsánatkérés?

Hát azzal azért tudtam volna vitatkozni, hogy azért mert mora vagyok és azokkal a képességekkel születtem, amikkel, attól az még nem jár feltétlenül azzal, hogy a nyakamban legyen egy felfuvalkodott uralkodó és a sleppje. Nem minden társadalmi berendezkedés ilyen, még ha ők csak ezt az egyet ismerik is.
És az, hogy nem ettem meszet, hogy megküzdjek olyan emberekkel, akik képességben jóval felülmúlnak, na ez jelenti azt, hogy Hector nagyon is téved és egyáltalán nem vagyok olyan ostoba, aminek tart. Én, ha nem muszáj nem az öklömmel vívom ki magamnak az igazságot és nem a megfélemlítés eszközét használom. Én alapjában inkább üzletember vagyok, bár azért kiállok magamért, ha kell. Na, de ez nem az a helyzet, ahogy elnézem.
- Ez azért eléggé kitekert magyarázat, azt maga is érezheti, hiszen ez színtiszta zsarolás, csak finomabb formába burkolva. – mosolyodtam el kényszeredetten, hiszen a kérdés már eldöntetett.
- És tudja, hogy egy pillanatnyi esélyem sem lenne maga ellen, így a másik lehetőséget választom, bár az talán csak egy kis haladékot jelent. – vonom meg a vállam, és azért örülök, hogy a különféle képességein felül, még nem telepata is, mert akkor biztos, hogy nem mennék el innen élve.
- Mikor kell megejtenem a „látogatást” És tulajdonképpen mit vár el tőlem Ön és a királynő? – adtam meg magam látszólag.

Szélesen elmosolyodtam, sőt, mi több, valamelyest meg is könnyebbültem.
- Na végre! Látja, tud maga gondolkodni, ha akar. Hát persze, hogy ez zsarolás. Mondta bárki is, hogy nem az? Igazságtalan, mi? Hát, errefelé m,ár csak ilyen az élet. Ha majd végre méltóképp viselkedik a mora névhez, nem érik ilyen méltánytalanságok.
Összecsaptam a tenyeremet, és még mindig mosolyogva folytattam.
- Természetesen akkor, amikor a királynő hajlandó fogadni önt, barátom. Meglehet, hogy megváratja, és azt mondja, majd üzen, amikor ráér. Nem javaslom, hogy addig elhagyja a Holdat. tudom, ez nagy üzleti kiesés lehet, de Amets úrnő nem szeret várakozni. Nagyon nem szeret várakozni. És, hogy mit mondjon? Természetesen azt, amit próbálok a szájába rágni. Ismerje el őt, mint uralkodót, maga felet, és biztosítsa róla, hogy a rendelkezésére áll a jövőben, valamint, hogy a tiszteletlenségét mélységesen megbánta. elképzelhető, hogy kap majd egy kisebb feladatot, hogy a hűségét bizonyítsa. Én a helyében nem utasítanám vissza, akkor sem, ha kellemetlen.

Természetesen meg volt a véleményem a módszereiről, és bár én sem voltam egy fehér bárány, de azért soha nem vetemedtem ilyen nyílt zsarolásra, mint ők. Már csak ettől is meg volt a véleményem az egész uralkodó rétegről.
- Méltó? - emeltem meg a szemöldököm, de végül visszanyeltem a mondanivalómat, hiszen ezzel, az ilyen viselkedéssel válnék méltóvá? Akkor már inkább maradok senki csempész és soha nem dicsekszem vele, mi vagyok.
Mikor elmondta, hogy nem elég, hogy meg kell alázkodnom a fennhájázó némber előtt, még majd meg is várakoztat, és még ez sem elég, még addig el sem mozdulhatok innen, hát akkor nagyon örültem, hogy nem olvas a gondolataimban.
- Nagyszerű! Majd szétvet a boldogság, hogy még dolgozhatok is őfennségének. – nyögtem ki, bár reméltem, hogy nem érzi az iróniát a hangomban.
- Akkor, ha megkérhetem, tolmácsolná a királynő felé, hogy esedezem egy audenciáért? Hátha, ha maga kéri, akkor kegyesebb lesz irányomban. – kértem meg rá a consult, nagyon igyekezve, hogy eléggé megtörten hangozzon.
~ Jaj! Mit tudnék tenni ezzel a nőszeméllyel, ha nem állna mögötte ilyen hatalom! ~ álmodoztam keserűen.
Ha ezzel befejeztük a beszélgetést és utamra enged, gyorsan visszamegyek a hajómra és igyekszem nagyon gyorsan hulla részegre inni magam, hogy másnap még tükörbe is tudjak nézni.

//Köszönöm a játékot - élvezetes és tanulságos volt //

- Dolgozni? - kérdeztem kuncogva - Dehogy! Szó sincs róla. a munka kifejezése magával von bizonyos ellenszolgáltatást, de ön azt természetesen nem fog kapni, hiszen a királynőjének tesz meg egy apró szívességet.
Bólintottam. végül is, miért ne? jobb ezt az ügyet minél előbb lezárni. szerencsétlen flótás... Sietteti a végzetét.
- Ezt megtehetem. A Rezidencia titkárságának adja meg a szállása címét, hogy könnyebben elérhessük. Talán én is ott leszek, amikor bocsánatot kérhet. remélem, akkor nem fogja magát semmi oktalanságra rászánni. Félek, hogy a királynő türelme is véges.
Azzal intettem, hogy elmehet, és én magam is távoztam.

//Én is köszönöm a játékot, nagyon jó volt! //

//Előzmény: Ez//

A landolást követően felbukkan ő is, Melissa kérdésére pedig csak "együtt érzően" bólint, hisz valóban, a zsebében heverő 2 dollárból, és másfél centből aligha vehetnék meg azt az alkatrészt, még így gyári áron sem, pláne, hogy biztos akadna olyan rossz indulatú rendfenntartó, aki szerint ebből két sör árával még lóg neki.
~És akkor hol van még a lakbér?~
Viszont, Melissa nem lenne az a tündéri, imádni való cukorfalat, ha nem találná fel magát, és viselkedne úgy, mint egy hárpia a pokol mélyéről, akit csak azért küldtek, hogy Rick életét megkeserítse, s állna elő egy pompás tervvel.
-Feleségül ne vegyelek? - Kérdi morcosan, aztán a fejével a tér felé bök. - Arra lesznek, kétlem, hogy a zsebében hordja a fél gyárat, szóval úgyis csak este kapjuk kézhez a relédet, addig megszerezheted a pénzt, ha netán te is csóró vagy.
Aztán megindul, és hamarosan láthatja is az embertömeget, akik "lelkesen" várják a járművet, hogy elvigye őket hőn szeretett munkahelyük.
-Jobb, ha távol maradsz - szól Melissa-nak - kevesebb a nyílvesszőm, mint amennyi kolbászuk van, és túl nagy lenne a kísértés, hogy ne lőjek ki egyet sem.
Ha hagyják egyedül menni, az egyik pocakos, körszakállas alak vidáman üdvözli őt a távolba, pár perccel később pedig, amikor megérkezik a busz, visszasétál a megüresedett peronról.
-2 rugó, és a tiétek, azt hiszem mégsem fogok olyan sokat inalni a hajótokon.

Gondoltam, hogy nem fog felhőtlenül boldog lenni az ajánlatomtól Macerick, de hát kit érdekel? Ő sem kérdezte, hogy örültem-e mikor összetörte az alkatrészt!
Most meg még kifizetni sem tudja, így örüljön, hogy nem adom el, és az érte kapott pénzből veszem meg a kütyüt.
- Még csak az kéne! Még csak meg se forduljon a fejedben! - nézek rá mérgesen, mert nehogy már ilyen gondolatokat dédelgessen.
Nem értem ugyan a célozgatásait a kolbászokkal, a megállóban várakozó férfiakkal kapcsolatban, de azt igen, hogy egyedül akar oda menni.
- Oké! Menj csak, de rajtad tartom a szemem, meg a fegyverem. - morogtam végül és úgy is tettem.
- Szóval 2000 dollár? - csuklottam egyet, az összeg hallatán, bár azért felkészültem valami hasonlóra, de akkor sem volt piskóta. - Dehogy nem fogsz sokat dolgozni érte! Mit gondolsz, olyan jó fizetés van egy ilyen kis hajón? - vigyorogtam rá kajánul. - Mikorra szerzi meg? - kérdeztem célratörően, hiszen még be is kell szerelni és jobb ha hamar elhúzzuk utána a csíkot, mert nem szeretném, ha a hadsereg kopogtatna a hajó ajtaján pár óra múlva.

Az egy hét gyorsan tovaszállt. Igaz, amikor elváltam Melissától, azt hittem, egy örökkévalóságnak fog tűnni, de aztán annyi dolgom volt, hogy nem maradt időm ezen gondolkodni. Mire az eltűnt laptop egy gyerek ügye sikeresen lezárult, megírtam a jelentést is, máris csupán egy napom maradt a találkozóig. Csak ekkor keríthettem sort a szabadnapok megemlítéséről, ami megbocsáthatatlanul késő lett volna, de az én esetemben kivételt tettek.
-Chloe! - csapott az asztalra az íróasztala mögött ülő jól megtermett férfi, akivel szemben álltam én mozdulatlan, merev, vigyázzállásban.
-Uram, igen, uram!
-Pihenjen, a szentségit!
Kisterpesz, kezek hátra.
-Négy éve várok erre a pillanatra. Takarodjon a szemem elől, és meg ne lássam itt két hétnél hamarabb, vagy készülhet az újgazdag pudlik alól söpörni a sz@rt egészen nyugdíjig! Elég világosan fogalmaztam?!
-Uram, igen, uram!
Tehát volt két hetem. Nem tudtam, hogy ebből mennyit tölthetek a nővérem társaságában, de szerettem volna minél többet. A találkahely egy holdi helyszínen volt, egészen pontosan a Stephen King téren. Én már fél órával a megbeszélt időpont előtt megjelentem, hogy felmérhessem a terepet. Biztonságosnak tűnt. Hamarosan pedig Melissa is megjelent oldalán egy ismerős alakkal, akivel alig pár napja találkoztam. Megvártam, amíg Maverick elintéz valamit egy szakállas alakkal, aztán ismét csatlakozott hozzá, csak akkor léptem oda én is. Vészhelyzet esetén nem akartam elvonni sem a saját, sem az ő figyelmüket.
-Melissa, örülök, hogy látlak - köszöntöttem, majd biccentettem Maverick felé is. - Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fogjuk látni egymást. Amennyiben megint küldetésen vagy itt, és annak köze van a nővéremhez, megkérnélek, hogy avass be, akkor is, ha köt a titoktartás.
Ismét Melissára néztem.
-Baj van?

Arra, ahogy Melissa kiakad a beszólásán, csak a szemeit forgatja.
-Ne aggódj, annyit nem tudok inni, hogy megnősüljek, és TE legyél az ara, nekem is csak egy májam van.
A megbeszélést követően Garrat régi cimborájával Rick spirituális élményben részesül, már ha az annak számít, amikor eszünkbe jut valaki, és nem sokkal később összefutunk fele az utcán. Nincs két órája, hogy a bolhapiac rakterében megunta saját leheletét nézegetni, és zsebéből előhúzta a névjegyet, majd egy gombnyomással később szemügyre vette Chloe holografikus képét, s a cége elérhetőségeit. Abban a pillanatban viccesnek gondolta, hogy lám lehet mégis szüksége lesz rá, mint testőrre, és azóta sem tudja, miért nem hívta fel, hogy segítsen neki lelőni fogva tartóit.
~Chloe?~
A jelek szerint jobb is, hogy nem bízta meg ezzel. Egy pillanatra meglepetten nézi, aztán kihúzza magát, és egy harcoshoz méltó komolysággal felel a nőnek.
-Ahogy én sem. Ne aggódj, ez nem küldetés csak egy személyes ügy a nővéreddel. - Feleli, s bár kívülről úgy tűnnek ezek ketten, mintha ugyanannak a háborús drámának a meghallgatására gyakorolnának, Maverick agya azért köröket repül a saját koponyája körül, és tényleg komoly erőfeszítésébe kerül ezt eltitkolni.
~Ő lenne az elveszett tesója??? Hát ilyen nincs...ha nem tudnám, hogy 20 évig nem látták egymást, most azon gondolkodnék, mit tett ez a fúria Chloe-val...~
-Látom, a testvéred lokalizálása mégsem volt lehetetlen feladat a számodra - jegyzi meg, aztán Melissa-ra sandít - a haverom este hatra ér ide. Azt mondta, addigra meg tudja szerezni.
Most, hogy válaszolt a fekete hajú nőnek, és ezzel talán enyhítette a viszkető érzést, mely a ravaszon pihenő mutató úját kínozza, visszafordul a vörös hajú nő felé.
-Attól tartok, az én hibámból meghibásodott a plazmameghajtóba szerelendő indukciós relé pótalkatrésze, ezért most segítek neki egy újat szerezni, nehogy valakinek baja essen...és mert fegyverrel kényszerít rá. Továbbá "felajánlottak" nekem egy ideiglenes pozíciót a legénységben is.

- Nem, kislány, dehogy! Itt maradok. Jó itt nekem, kényelmes, meg minden.
Legalább annyi eszem volt, hogy nem fejjel lefelé tartottam a könyvet, miközben a két jómadárra felügyeltem.
Talán ennek köszönhető, hogy Cukorfalat "elfelejtett" szólni, hogy megérkeztünk, így a vécéből visszafelé jövet az egész hajót üresen találtam. Illetve, a kapitány még a kabinjában hortyogott, de hát az már csak így megy.
Utánuk eredtem tehát, és hamar meg is találtam őket, egy vörös nő társaságában.
- Azért szólhattál volna, hogy leszállunk... - morogtam Melissának - Ez az izomfiú még mindig itt van? Azt hittem, itt kitesszük, aztán viszontlátás... Ez a vöröske meg kicsoda?

Mikorra Maverick visszaér egy hatalmas meglepetésben van részem, hiszen megérkezik Chloe, akivel mára beszéltük meg a randevút, csak épp nem itt számítottam rá, hanem a kikötőben. De még nagyobb volt a meglepetésem, hogy ismerték egymást ezzel a vademberrel, akivel úgy nézett ki, hogy elég jól meg is találták ezt a hülye katonás hangvételt.
A szövegüket hallva szemforgatva néztem a szintén befutott Machata-ra, akinek persze már lelkesen elmeséltem, hogy megtaláltam a húgomat, így most személyesen is megtapasztalta, hogy miről beszéltem, mikor ecseteltem, hogy olyan, mintha valami katonai androidot ültettek volna bele.
- Bocs Macheta, de ide kellett érnünk időbe, hogy elcsípjük Rick ismerősét. - mosolyogtam az öregre elnézően, hogy ne harapjon annyira. - És a vöröske Su...Chloe, a húgom. Chloe, ez itt Macheta, akiről már meséltem. - mutattam be őket egymásnak.
- Nincs baj hugi, csak amit ez a ballábas előadott, bár kissé sajátos szemlélettel. De ti ismeritek egymást? - öleltem meg gyorsan Chloe-t és néztem rá kérdőn. - És ráadásul még életben van? - tettem még hozzá gunyorosan, mert elképzelni sem tudtam, hogy ezek, hogyan jöttek ki egymással. - De nem hiszem, hogy gond lenne az alkatrész beszerzésével, így azt sem hiszem, hogy nagyon kéne segítség, de hatig még van időnk, menjünk vissza a hajóra? - néztem körbe.

Már épp rá akartam kérdezni, hogy a másik férfi kicsoda, bár elég valószínűnek éreztem, hogy ő lehet az egyik nevelője, legalábbis eléggé ráillet Melissa korábbi személyleírása, de a nővérem megelőzött. Azonnal vigyázzállásba vágtam hát magam, ahogy az illett, és a fejemet felszegve, elnézve Macheta feje mellett beleharsogtam az éterbe:
-Chloe Skater személyi testőr, 3/B csoport. Azonosítószám: 426-316/Alfa-Q.
Addig ebben a pózban maradtam, amíg nem engedélyezték, hogy ismét civilként viselkedjek.
A Maverick-kel való ismeretségünket mindkettőnknek tisztáznia kellett. Ők kezdték. Meghallgattam Maverick, majd Melissa verzióját is a történtekről, és valahol úgy éreztem magam, mintha két civakodó gyereket hallgatnék arról vitatkozni, hogy melyikük törte el anyu vázáját. Nagy szerencsémre nem én voltam a döntőbíró anyu. Ezt a szerepet másik két ember töltötte be, akik közül az egyik szintén velük tartott.
-Tehát Maverick tönkretette a hajótokat, úgyhogy a kötelező kártalanításon kívül még büntetőmunkára is fogtátok - összegeztem. - Nagyon helyes, csak ne felejtsétek el, hogy a Herefordon végzett, úgyhogy a latrinapucolásnak már nincs súlya. Én magam már ott is a zuhogó esőben való fekvőtámaszozást támogattam, utána jó ideig nem volt probléma az adott szabályszegővel.
Végigmértem Maverick eléggé jó izomzatban lévő testét, majd hozzátettem:
-Őt kétszáz alatt be nem engedném.
Aztán jött a kérdés, hogy én honnan ismerem. Nem akartam túlságosan belemenni a részletekbe, mivel először is tilos volt, másodsorban pedig sokáig tartott volna, ezért szigorúan a lényegre koncentráltam.
-Nem olyan régen együtt töltöttünk egy éjszakát. Véletlenül futottunk össze, egyikünk sem így tervezte azokat az órákat, de végül minden a lehető legjobban sült el - időnként szó szerint is - biccentettem Maverick felé, ezzel is jelezve neki, hogy ennél konkrétabb információkat ő se osszon meg senkivel, mert baj lehet belőle, ha kiderülne. Aztán, mivel én is tanultam a Maslow-piramisról, ráadásul a férfi meg is érdemelte, ezen kívül, ha már Melissáék hajóját javítja, rájuk fér a biztatás, még kiegészítettem: - Maverick meglepően jól teljesített. Bár az talán első ránézésre is látszik rajta, hogy akár egész éjszaka bírja az iramot, nagyon örültem neki, hogy ennyire érti a dolgát. Szóval nem kell aggódni, ha bírta velem a tempót, akkor egy hajó helyrehozatalával sem gyűlhet meg a baja.

-Én is örülök, hogy látlak - Biccent Ramirez felé, de figyelmét már ekkor is inkább a Skater tesók ölelése köti le, mint nagyjából minden férfiét ezen az istenverte égitesten. Annyira azonban még oda tud figyelni, hogy meghallja, amint majdnem rossz néven szólítja Melissa a húgát, és ez elgondolkodtatja.
~Su...? Erre muszáj lesz rákérdeznem.~
Mivel sejthető, hogy Chloe "bemutatkozását követően mindenki elképedve fogja csak bámulni őt, Maverick veszi a fáradtságot, és néhány másodpercnyi kínos csend után szigorúan ejti ki a vezényszót:
-Pihenj.
A javaslatra pedig, hogy hogyan büntessék, kezd rádöbbenni, hogy ezek ketten tényleg testvérek(!!!), ám arra az elejtett megjegyzésre, hogy 200 fekvőtámasz legyen nála a minimum, nem tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el kissé.
-A mi egységünkben ez a mennyiség jutalomnak számított - súgja oda Chloe-nak, aztán csak úgy lezseren kinyújtózik, és befeszíti az említett karizmokat, had nézze, ha ennyire szereti. Aztán a következő szavak hallatán majdnem hanyatt vágódik. Nem állíthatja, hogy rendesen kiismerte a nőt, de annyira már igen, hogy tudja, számára mit jelent, amit mondott, de sajnos azt is hallja, a többiek fülében ez mennyire félreérthető lehet, és már éppen magyarázkodni kezdene, ám ekkor újabb alattomos gondolat ötlik fel benne, Melissa sápadt arca láttán.
~Igaza van, a titoktartási kötelezettség szent, és sérthetetlen!!!~
-Valóban. De azért hozzátenném, hogy Chloe felkészültsége, és sok éves rutinja nélkül aligha lett volna akkora durranás az az éjszaka - szólal meg végül a nőéhez hasonló nyugodt vonásokkal, és visszabiccent felé - de egyébként, én csak az alkatrészt szállítom, beszerelni Melissa fogja. Állítólag neki is nagyon ügyes kezei vannak.