Stephen King Place

Duzzogva hallgattam Macheta korholó szavait, amiből persze egyértelműen kiderült, hogy nem fog engedni sajnos, mint oly sokszor már azóta, hogy a hajójukra kerültem.
Arra, hogy engem nem érdekel, hogy mi van a kapitánnyal, már dühösen felhorkantam, mikor már a saját lábamon álltam.
- Persze, hogy érdekel, de akkor sem látom be, hogy mennyivel leszünk előrébb, ha mi itt kutakodunk, mikor ti meg kockáztatjátok az életeteket. De mindegy, ha ezt akarod, akkor maradok, de magatokra vessetek, ha majd ott sodródtok valahol az űrben, mert nincs egy jó szerelő a hajón. – morogtam egy sort, azzal levágtam magam egy székre és nem is néztem rájuk tovább, csak akkor néztem fel mikor Rick megállt előttem.
- Azt ajánlom is, mert ha nélküle jössz vissza……….. – a mondatot nem fejeztem be, mert úgy is tudta mit gondolok.
Mikor már majdnem elhúzták a csíkot, akkor meg a drága húgom kezdett el anyáskodni felettem.
- Hé! Itt vagyok ám! És tudok magamra vigyázni, elég nagy lány vagyok már! – csattantam fel. – Na húzzatok, mert még lemaradtok az esedékes hajórablásról. – intettem feléjük hessegető mozdulattal.
Aztán csak bambultam ki a fejemből még mindig azon füstölögve, hogy mennyire semmibe vették a véleményemet, így nem nagyon foglalkoztam Chloe sertepertélésével.
- Aucs! Chloe! Nem egy merénylő vállát szorongatod hé! – rándultam össze a váratlan kemény szorítástól.
De aztán kicsit el is szégyelltem magam, hiszen nem ő tehet arról, hogy az Öreg eltűnt, ami miatt már halálra aggódom magam, és amit persze sosem vallanák be, de kellően kikészít.
- Bocs, kissé feszült vagyok. És mehetünk, mást úgy sem csinálhatunk, míg hőseink vissza nem érnek. – húzom el a szám.
- Ne kezd te is! – villannak rá a szemeim a gyűlölt becenév hallatán. – Elég baj az nekem, hogy már Rick is tudja. Biztos, hogy még viszonthallom tőle párszor, de akkor kivágom a nyelvét, az biztos! – fújok egyet dühösen, mint egy felhergelt bika. – Ben kapitány szavajárása egyébként. – magyarázom azért Chloe-nak, hogy tudja miről van szó. – Valamiért imádja, ha így szólíthat. Én meg ki nem állom! Okés?
Nem is várok választ, hanem húzok kifelé a lakásból, hogy egyenest az űrkikötőbe menjünk és megpróbáljuk kikérdezni a rakodókat, meg az ott bóklászó személyzetet.

Örültem, hogy végre elrendeződtek a dolgok. Zavart Chloe katonás viselkedése, de amikor Cukorfalat elkezdett akadékoskodni, azt kívántam, bár ő is azon a Herefordulón vagy hol tanult volna. Akkor tudná, mi fán terem az engedelmesség.
- Ne duzzogj, kislány - mondtam neki - És bízz bennem. Tudom, mit csinálok.
Aztán minden további magyarázkodás, búcsúzkodás vagy ilyesmik nélkül, elhagytam a szobát, és utána a házat is. A kikötő felé indultam, nyomomban a kölyökkel.
- Kompra? De éppenséggel volna... Ha indul ma. Ezek a járatok eléggé kiszámíthatatlanok...
Szerencsénk volt. Nemhogy indult, de ráadásul alig fél órát kellett rá várnunk.
- Nem is ez a baj... - mondtam, mikor már a nagy hajón voltunk, ami felszálláshoz készülődött - Hanem, hogy ezzel el is ment minden pénzem. a többi a Bolhapiacon van. Szóval várom a javaslatokat, miből fogunk ott hajót venni...
Persze legrosszabb esetben még így is lophatunk. Miért ne? A priuszunk már nem lesz sokkal rosszabb tőle, legalábbis az enyém biztosan nem...

//Mars/Úrhajó-roncstelep//

-Mennyei - feleli Macheta-nak, ahogy ellöki magát a kerítéstől, és megindul mellette.
-Indul. Azzal akartam meglépni.
Valamiért elterjedt az a szokás a csipet csapatban, hogy azt sem hiszik el neki, amit kérdez, így nagyon nem lepi meg, hogy a férfi azért megbizonyosodik a menetrendről, mikor odaérnek. Különösen nem sajnálja a férfit, amiért elhagyta minden lóvéját, kellett neki fizikális fizetőeszközt használni, amikor sokkal praktikusabb egy bankkártyán tartani mindet és...
~Bakker, kezdek úgy gondolkodni, mint...na jó, koncentráljunk inkább a feladat....ARGHHH!!!!~
-Felteszem a kapitány megsértődne, ha jobb hajóval indulnánk a megmentésére, vagy ugyan olyannal, szóval ne aggódj...amivel vissza jövünk, fizetni fognak érte, hogy elhozzuk...
Biztató szavai után a kijelzőre mered, melyet a falra szereltek, hogy azon keresztül kémlelhesse a végtelen űrt, és annak minden csillagát a hosszú út alatt...

//Folytatás: ...amit az előbb írt //

-Ó, elnézést - rántottam el a kezemet.
Gondoltam vigasztalóan megütögetem, d aztán inkább lemondtam róla. Ha eddig kétségeim lettek volna, az imént remekül kiderült, mennyire értek a gyengéd kedves megnyilvánulásokhoz. Remélem, nem sírja el magát, mert a vigasztalásba a bordái is beletörhetnek.
Szabadkozását elengedtem a fülem mellett, nem is törődtem vele, hiszen civil létére megengedhette magának az efféle lazaságot, a fegyelem képviseletére itt voltam én. Nehéz lett volna megítélnem, hogy melyiknek vesszük majd nagyobb hasznát, ha a kikötőben a hajójuk után kérdezősködünk, de azt sem tartottam ostobaságnak, hogy a kettő remekül kiegészíti majd egymást, és akkor talán még hatékonyabbak is leszünk együtt, mint amilyenek külön-külön lettünk volna.
-Értettem, tehát a Cukorfalat nem a fedőneved - összegeztem. - Rendben van, akkor továbbra is Melissanak foglak szólítani. Bevetésen sem szükséges akkor Cukorfalatnak hívni? Hogy megy ez nálatok? Mindenkinek van egy fix fedőneve, vagy akciók előtt választjátok ki őket, hogy mindig más legyen?
~Remélem az utóbbi. Praktikusabb és kevésbé érzelgős. Bár ha mindig csak az édességbolt tudja megihletni őket...~
Közben már mentünk is kifelé. Pontosabban szólva trappoltunk kifelé, Melissa ugyanis annyira csalódottnak és emiatt felindultnak tűnt, amiért nem mehetett a többiekkel, hogy mintha minden dörrenő lépésével az egész galaxis tudomására akarta volna hozni, hogy most bizony a dokkok felé tart. Pisztolyközelben tartott kezemre ügyelve nem voltam benne egészen biztos, hogy fegyverhasználat esetén őt kéne-e megvédenem, vagy azt a meggondolatlan halálraítéltet, aki ne adj'isten arra vetemedne, hogy jó napot kívánjon neki.
-Mit mondasz, hol kezdjük?
A kikötőnél a legszembetűnőbb helyen három helyiség volt: egy alkatrészbolt, egy fegyverüzlet és egy jobb napokat is látott, de szemmel láthatóan így is nagyon jó forgalmat bonyolító kocsma. Kérdőn néztem Melissara. Hogy a kapitányára melyik vallana jobban, azt neki kell tudnia.

- NEM! A Cukorfalat nem a fedőnevem! És ha lehet, ne is emlegesd előttem, oké? – néztem rá még mindig feldúltan, miközben a kikötő felé tartottunk. – És senkinek nincs nálunk fedőneve, csak azon a néven szólítjuk egymást amit hallottál és semmi más nincs. Cukorfalat – köptem szabályosan a szót, - meg főleg nincs! Egyáltalán! Felejtsd el! – kértem tőle eléggé rezignáltan.
Kezdtem belefáradni ebbe az egész cirkuszba, ami körül vett. Az állandóan ellenszegülő Rick-be, az androidként viselkedő húgomba, a vadnyugati hőst játszó Machetába és a néha meggondolatlan gyerekként viselkedő kapitányba, aki most az egyszer komolyan a frászt hozta rám az eltűnésével. De igazán a legdühösebb most azért voltam, hogy volt képük itt hagyni engem, mint egy kölyköt, mert veszélyes lehet. Piha! VESZÉLYES! Hiszen ebben nőttem fel! A veszélyben!
Aztán csak Chloe szavai rángattak ki ebből az önsajnálatból, mivel mint kiderült, zombi üzemmódban, de már a kikötőbe érkeztem.
Kellett kis idő, míg az agyam is a helyére zökkent és felfogta a látványt, bár nagyon nem kellett válogatni, hogy vajon az Öreg melyik helyiséget részesítette előnyben a többivel szemben.
- A kocsma! – mutattam a kissé koszlott, de láthatóan népszerű épület felé. – Azt biztos nem hagyta ki, ha kimászott a hajóból és a holdra tette a lábát. – állítottam határozottan és megindultam a hely felé.
Már volt tapasztalatom az efféle helyekről bőven, így most sem ért váratlanul a látvány és a szagok egyvelege. Ez egy igazi matróz kocsma volt. De ekkor rám tört a felismerés, hogy vajon Chloe, hogy viszonyul ehhez és a hideg veríték kezdett csordogálni a hátamon. Elővigyázatosan tettem a pisztolyomra a kezem. Azt hiszem erre ma szükség lesz.

A Patkányfogó nevet viselő kocsmáig csendben telt az út, de ha meg is szólaltam, óvakodtam attól, hogy a nővéremet Cukorfalatnak szólítsam. Valójában tényleg eszembe sem jutott volna, de most, hogy ekkora tabuvá tette, kétszeres figyelmet szenteltem neki, hogy még véletlenül se kövessek el ilyen végzetes bakit. Mert bár sokszor kellet szembenéznem a halállal, rengetegszer kellett nálam nagyobb, erősebb ellenfelet legyőznöm, hátborzongató félelmeket leküzdve tűrve, ahogy a halandóságom rám bámul és a képembe ordít, mégis, ha a nővéremről volt szó, még én is össze tudtam menni pár centit. Mit tesz ezernyi veszély és izmokat bénító rettegés, ha valaki már látta Melissa szemében megcsillanni azt a bizonyos fényt. Senkinek nem kívánom, de olyannak végképp nem, aki nem az ő oldalán áll, mert akkor már végképp semmi nem mentheti meg.
A kocsma állapota hagyott némi kívánnivalót maga után. A csupa mocsok, bűzfelhőtől nehéz levegőjű helyiséget még mesterséges fény is alig világította meg, szóval nem csupán az itt jelenlévők feltételezhető mentális képességétől és nyilvánvalóan nem szivárványtól csillogó gondolataitól volt sötét az egész áporodott kocsma. Mindezt azonnal kiszorítottam a tudatomból, hogy a fontosabb dolgokra koncentrálhassak: amiért idejöttünk, és potenciális veszélyforrásokra.
-Bennett O'Keefe-t keressük - szólítottam meg a pultost, aki épp egy poharat törölgetett a bárpult másik oldalán -, a Bolhapiac kapitányát. Járt itt?
-Hogy járt-e? - fintorgott a fiatal csapos. - Tegnap este. Étlapot kért. Étlapot. Egy ilyen helyen...
-Nem releváns - vágtam a szavába szárazon. - Azt mondja, hova ment innen!
-Hát itt nem sok időt töltött, miután megtagadtuk tőle az ingyen flamót. Persze esküdözött, hogy majd kifizeti, de a főnök meg arra esküdözött, hogy ha hitelt adnék a Bolhapiac legénységének bármelyik tagjának, akkor fél órán át fogja verni a fejem a padlóba. Vagy a pult sarkába? Áh, már nem emlékszem...
-Nem releváns - vágtam a szavába ismét. - Azt mondja, hova ment innen!
-Nem t'om én azt - vonta meg a vállát. - Két másik fazonnal lépett le. Valami hajót akartak megkukkerolni, azt hiszem. És mintha mondott volna valamit valami üzenetről... Kinek is? Öh... Cukorfa...
-KI NE MONDJA! - dörrentem rá, az első szótagra már a két szeme közé nyomva a lézerpisztolyom csövét.
A pultos erre fejhangú visítással dobta el a rongyot és a poharat is (ez utóbbi csörömpölve hullt darabjaira a földön, majd fejvesztett menekülésbe fogott egy hátsó helyiség, talán az iroda felé.
-Ááááááá! Basszus, főnök, inkább csapkodja a fejemet a földbe, de én többé be nem állok a pult mögé!
Nem törődtem vele. Egykedvűen tettem el a fegyveremet, majd Melissahoz fordulva a kijárat felé intettem:
-Ezek szerint következő állomás a kikötő, ahol a hajó parkolt.

Mondjuk Chloe alapból nem volt az a szószátyár fajta, de a kikötőbe tartó utunk során, még a szokásosnál is hallgatagabb volt, amitől nekem meg kezdett lelkiismeret furdalásom lenni, hiszen a házban csúnyán ráripakodtam, csak azért mert frusztrált és ideges voltam.
Tudtam, hogy nem volt jó ötlet rajta levezetni, de hát ő volt szegény kéznél, és még mindig nem voltam olyan állapotban, hogy ezért bocsánatot kértem volna. Majd, ha itt végeztünk! Sejtettem, hogy egy kikötői kocsmában nem lesz nehéz levezetnem ezt a feszültséget másokon.
Nem csalódtam az ivó és a vendégsereg állapotán amikor beléptünk, de Chloe arcán csak egy nagyon halvány fintor futott át, ahogy árgus szemekkel figyeltem, így kissé megnyugodtam, de hát ez még csak a kezdet.
Nem is szaporította holmi felesleges körökkel a szót drága kishúgom, azonnal a tárgyra tért és legnagyobb meglepetésemre még választ is kapott.
- Tényleg? – csodálkoztam rá a csaposra nagy szemekkel. – És nem mondja? Még Étlapot is? Nagyon be lehetett rúgva az Öreg! – bólogattam serényen, bár Chloe hamar rövidre nyírbálta a készülő válaszáradatot.
- Hmmm! Szóval azt mondta a főnök….. – vigyorodtam el kajánul. – Bocs, de közben, míg ti itt cseverésztek kérhetnék egy …egy …mindegy csak jó ütős legyen! – kacsintottam a fiúra.
- Chloe, hugicám! Miért nem hagyod kibontakozni ezt a drága fiút. – lököm meg a testvérem vállát, mikor a srác biztatás nélkül is elkotyog pár értékes információt, de az utolsó szókezdeményére csak hitetlenkedve pattanok fel, de Chloe reflexei most jobbak, mint az enyémek és a pultos máris egy pisztoly csövébe bandzsíthat bele.
- - Kösz hu……
Nem tudom befejezni, mert a szerencsétlen idióta, olyan visítással, mint egy túlpörgetett sugárhajtómű, már el is tűnt egy oldalajtón.
- Inkább a kikötői parancsnokság, mivel gondolom bejelentették, hogy melyik űrkörzetbe indultak, még ha nem is részletezték.
- Hé főnök! – kiáltottam be a még mindig lengő ajtón. – A Bolhapiac navigátora köszöni a kiszolgálást, ha már a srác fejét óhajtja valaminek csapkodni.
A válasz egy termetes puska és gazdája képében jelent meg az ajtóban.
- lehet, hogy kicsit túlzásba estünk? - nézek a mellettem álló Chloe-ra.

-Mondtam, hogy nem vagyok jó a civil társalgásban - vontam vállat Melissa aggodalmaskodására.
Hallottam a felénk dörgő lépteket, meg az ordítva közölt szitkokat, amelyekkel a tudomásunkra hozták, mennyire lassan is fogunk meghalni a közeljövőben, de legalábbis másodperceken belül.
-Rendben van, mehetünk a kikötő parancsnokságra - bólintottam, még mindig oldalt állva a felbőszült bártulajdonosnak, aki nem sok érzést indított útnak bennem. - De majd azért óvatosan a kérdezősködéssel...
-Mocskos trógerek! Szétloccsantom mindenkinek a fejét, aki pattogni merészel a kocsmámban, de ha a Bolhapiacról vannak, még ki is teszem a fejüket rófeának a falamra két agyonkínzott szeszkazán közé!
-Maverickből kinézem, hogy a távozásuk nem volt feltétlenül 100%-ig legális...
-Hozzátok beszélek, idióta tyúkok, vagy eltakarodtok, vagy az agyvelőtökkel festem újra a kricsmit!
-Szóval szerintem ne hozzuk rájuk a bajt, egyszerre csak egy problémára kelljen figyelniük.
-Figyeltek ti rám egyáltalán? - tajtékzott a puskás toporzékolva már alig pár lépésnyire tőlünk.
Kattanás jelezte, ahogy kibiztosította a fegyverét, én pedig csak erre a neszre vártam. Ez már túl nagy fenyegetésnek bizonyult, úgyhogy azonnal felé kaptam a fejem, egy időben azzal, hogy rászegeztem a pisztolyomat, és meghúzva a ravaszt, egyenesen a puska csövébe lőttem. Neki nem esett baja, de ránk már nem tudott lőni. Nem csupán a megrongálódott fegyvere miatt, hanem azért is, mert ijedtében még el is hajította.
-Éppen a nővéremmel beszélek, ne legyél türelmetlen - szólítottam meg halk, de fagyos hangon, mire csak heves bólogatást kaptam válaszul, de tekintve a hely nívóját, beértem azzal is. - Tehát ott tartottam, hogy ezúttal rád bízom a diplomata szerepét, talán szerencsésebb lesz úgy.
Előre intve megindultam kifelé, remélve, hogy követ. A parancsnokságon már valóban megálltam szerényen hátul, mint általában a testőr munkák alkalmával, és rábíztam a kérdezősködést. Valami azt súgta, hogy itt már rosszabbul venné ki magát, ha pisztolyt rántanék, ezt pedig Melissa talán nagyon sikerrel tudja elkerülni.

Chloe ténykedése és az én beszólásom már úgy látszik sok volt a jóból a kocsmárosnak, és az sem tett jót a lelkivilágának, hogy látványosan nem foglalkoztunk se vele, se a behemót puskájával, hiszen sejtettem én, hogy nem fogja használni. Itt jóval szigorúbbak voltak a törvények, mint a Marson. Na jó, annál nem volt nehezebb szigorúbbnak lennie, ami nem is nagyon volt.
- Szerintem a parancsnokságon biztos tudnak valamit mondani. – bólintottam a felvetésére. – És bízd csak rám, meg sem említem a fiúkat.
Mikor a férfi még idióta módon Chloe mellett ki is biztosította a fegyvert, akkor már tudtam, hogy bajban van, de meglepő módon a testvérem ma kegyes hangulatban volt, így csak a fegyvernek esett baja.
- Jegyezd meg hájpacni, hogy a Bolhapiac legénységét mindig, minden körülmények között ki fogod szolgálni, különben én teszem ki azt a zsíros bőrödet kitömve az ajtó elé gyerekriasztónak. – ragadtam meg a zsírfoltos, izzadt ingét, ahogy magamhoz húztam. – Itt a kártyám és kifizetem a kapitány tartozását, de ha egy centtel is többet emelsz le, mint amennyi jár, akkor visszajövök és ………
Nem fejeztem be a fenyegetést, csak egy baljós vicsorgással jutalmaztam, majd ellökve magamtól hagytam, hogy leemelje a pénzt, aztán kikaptam a kezéből a plasztikot és fordultam is kifelé.
- Jól is teszed, mert nem szeretnék egy börtönhajóval hazamenni. – biccentettem kedvenc hugicámnak.
A kikötőparancsnokságon az első asztalnál megálltam és bájosan rámosolyogtam az ott ülő vékony fiatalemberre.
- gy hajót keresek, a neve Bolhapiac. Merre jelentkezett be?

-... és én is vele leszek - fejeztem be Melissa fenyegetését.
Maverick egyébként is mondogatni szokta, hogy együtt halálos kombó vagyunk, és ahogy a hájas kocsmatulajdonos arckifejezését nézegettem, azt mindenképpen biztosra vettem, hogy osztja a fedélzeti majmunk véleményét az egyesített Skater erőről.
A kikötőparancsnokság elé érve már elővigyázatosabb voltam, és előre kioldottam a pisztolytok pántját. Ha itt is olyan vendégszeretettel fogadják a Bolhapiac legénységét, jobb lesz már előre tisztázni az erőviszonyokat, hogy tényleg csak az az információcsere tudjon lezajlani, amiért idejöttünk. A többire nem voltam kíváncsi, és feltételeztem, hogy Melissa sem.
Ahogy ígértem, végig mögötte állva várakoztam, hogy végezzen a kérdezősködéssel, de egyszer sem szóltam közbe. Itt most Melissa a védencem volt, akit ügyintézés közben kellett mindenhova elkísérnem és közben a védelméről gondoskodnom. Nem avatkoztam bele a dolgaiba, ahogy soha nem szoktam tenni az ügyfeleimmel. Közben azért figyelmesen hallgattam őket, nem annyira az elhangzottakért, hacsak nem kaptunk konkrét információt a hajó hollétéről. Engem inkább a nővérem tárgyalási képességei érdekeltek, hiszen tudni szerettem volna, hogy az én civilekkel való kommunikációm hol hibádzott. A végére annyi mindenképpen leesett, hogy ezen a téren még bőven van mit tanulnom.
Indulás előtt Melissanak még volt némi elintéznivalója.
-Rendben van, de siess - bólintottam. - Azt azért lássuk be, hogy a hajótok nem éppen normális körülmények között tűnt el, és ennyi kérdezősködéssel bár szeretném azt hinni, hogy nem keltettük fel senki figyelmét, ne adj' isten haragját, de... szóval siess. Odakint megvárlak.
Közvetlenül a bejárat előtt várakoztam. A gyanús személyeket egészen addig szemmel tartottam, amíg nem távoztak, de nem sok ilyet láttam. Igaz, volt egy nyolcéves forma kisfiú egy távirányítós kisautóval, ami kifogástalan eszköz bármiféle robbanótöltet célbajuttatásához, de végül ő is tisztának bizonyult, bár az anyja eléggé felháborodott a gyerekéhez intézett kérdéseimtől, még akkor is, ha a kisfiú kimondottan boldog volt, hogy az ő játéka olyan szuper, hogy mentes mindenféle detonátortól, ami az ő értelmezésében csak még gyorsabbá tette a kisautót. Pedig valójában, ha rövid távon is, de...
Három perce várakoztam összesen, amikor elkezdtem aggódni. Mármint még jobban.
-Melissa! - kopogtam be a vécéajtón.
Semmi válasz.
Ennyi nekem elég volt. Nem szokásom másodszor is szép szóval próbálkozni. Előkapva a pisztolyomat rúgtam be az ajtót, de a helyiség üres volt. Sehol senki. A biztonság kedvéért a férfi mosdóban is próbálkoztam, de csak egy felháborodottan ürítő öltönyöst találtam.
-Nem látott erre egy huszonöt éves, százhatvan centiméter körüli, hosszú sötét hajú nőt? - rivalltam rá pisztolyt szegezve a fejének.
-Akkor már rohadtul nem a brunyálással lennék elfoglalva! - morogta a vizelésben akadályoztatott egyén.
-Ezt hogy érti? - villant a szemem. - Milyen céljai vannak vele?
-Nincsenek tekintve, hogy nem láttam, de ha láttam volna, már rohadtul...
A következő szavai miatt, ha szabályszerűtlen is volt, hatalmasat sújtottam az arcába a pisztolyom markolatával. Nem érdekelt a vinnyogása, hátat fordítottam, és kirohantam a folyosóra. Végigkutattam az egész épületet, a szomszédos utcákat, visszamentem a kocsmába, a kommunikátorán is hiába kerestem.
Melissa a Bolhapiac sorsára jutva nyom nélkül eltűnt.

//Köszönöm a játékot, és sok sikert nővérkém //

Most az egyszer még jól is jött Chloe fegyelmezettsége, mert végig betartotta a szavát és egyáltalán nem folyt bele a beszélgetésbe, amit a kikötőparancsnokságon megejtettem.
A fiatalembernek akihez odamentem, majd kiesett a szeme, ahogy meglátott bennünket és egy-két kedves szó, na meg egy rávillantott bájos és sokat ígérő mosoly meg is tette a kellő hatást, így tíz perccel később már mag is tudtam, amit szerettem volna, hogy a kapitány maga szállt fel a hajóval, legalábbis a saját hangján jelentkezett be és közölte, hogy az űr melyik szegletébe óhajt távozni.
Bár azért volt egy sanda gyanúm, hogy talán pont az ellenkező irányba tartott, ha valami zsákmányreményében húzott el, itt hagyva csapot-papot, legénységet, mindent, de legalább abban biztos lehettem, hogy ekkor még egyben volt, csak kissé részegen a hangjából ítélve.
Ennél többet egyelőre nem nagyon tehettünk, csak reménykedhettünk, hogy Machetáék nagyobb sikerrel járnak esetleg, vagy közben az Öreg kialussza magát és visszatér, ha eszébe jut, hol hagyott bennünket.
- Ne aggódj hugi, nem esz baj. – nyugtattam meg a mindig aggodalmaskodó testvéremet. - Nekem most el kell húznom a wc-re, addig várj meg. Utána azért még körbe szimatolunk a dokkoknál, hátha látta valaki kikkel ment el a kapitány. – mondtam Chloe-nak és letámadtam az első nyilvános illemhelyet.
Mikor végeztem és éppen a kezemet mostam meg, mintha zajt hallottam volna az egyik fülkéből, mintha nyöszörgött volna valaki.
- Hé, rosszul vagy? – léptem a fülke ajtóhoz és hallgatózni próbáltam, mikor valami büdös rongy tapadt az arcomra és mire a meglepődéstől reagálni tudtam volna, már tótágast állt a világ, majd minden sötét lett.



//Én is köszönöm, nagyon jó volt – ne félts engem! //