A Lord/Lady lakrésze

Válaszként kedvesen mosolyogtam, bár nem voltam biztos benne, hogy a lány valóban megért engem. Annyi baj legyen... Egy magamfajta öreg dilinyóst nem is volt könnyű érteni.
Bólintottam.
-Ezért mennék én magam, ha lehetséges volna. Ugyanis muszáj: ketten is eltűntek egy ilyen kapu vagy örvény vagy mi a fene közelében. Éppen mentőexpedíció szerveződik. Jó hasznomat vennék... De nekem itt van dolgom. Mit gondolsz, tényleg egy kapu lehet valahová? A tudósok még sosem láttak ilyet.

- Ketten is eltűntek? - kérdeztem vissza elhűlve. - Igen... Nagyon remélem, hogy egy kapu és nincs semmi bajuk. És akkor meg kell őket menteni, de ha mégse az? Még többen tűnjenek el? És tudom, hogy hasznodat vennék, de nekem is és a metamorfoknak isz ssszükségük van rád. - Na tessék, már hadarok is, és idegességemben elkezdtem sziszegni. Nyelvemmel tapogattam ki a fogaimat, de még megvolt mind.
Persze ez viszonyítás és felvett alak kérdése. De azért nem mindegy, hogy harminccal több, vagy kevesebb.

Nem kevés önuralomról adtam tanubizonyágot, amikor a lány sziszegését hallva nem nevettem el magam. A lámia viccesen beszélt... De baromi nagyot tudott harapni. Azt meg jobb elkerülni, tapasztalatból tudom...
- Igen, sajnos el. Értem az aggodalmad, de ha én tűntem volna el, te nem követelnéd, hogy azonnal próbáljanak meg visszahozni? Amíg a leghalványabb esély is van rá, hogy életben vannak valakinek értük kell menni. Nincs olya, hogy járulékos veszteség. Senkit nem hagyunk hátra.
Éreztem, hogy kezdtem magam ebbe belelovalni. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak. Ez a téma mindig is érzékenyen érintet...

- Nem követelném, hogy visszahozzanak, hanem magam indulnék utánad. - Álltam fel és léptem a férfihoz. - Ezért nem fogok annak az útjába állni, aki értük akar menni, vagy még ha csak egyszerűen a kíváncsiságukat követik is. Persze, ha lehetőségem adódik, megpróbálom lebeszélni róla őket, de meg nem akadályozom, hogy menjenek. De a te életedet az enyémhez és minden metamorféhoz tartozik.

Elmosolyodtam, ahogy odalépett hozzám, és megcsókoltam. Nem nyújtottam el, és szenvedély helyett is szerelem volt benne.
- Tudod jól, hogy amint meglátnálak a túloldalon, vagy akárhol, az első dolgom lenne, hogy megszidjalak. "Hol hagytad a testőreidet?" "Senki sem mondta, hogy ez veszélyes?"... Meg ilyenek.
Egész jól parodizáltam magam. Bár, ha már magamat sem tudnám utánozni, az régen rossz lenne...
- De nem kell ezen gondolkodnod. Nem fogok az éj leple alatt kiosonni, hogy aztán már csak egy szép, könnyek tarkította levélből tudd meg, hogy nem bírtam ellenállni a tenger hívó szavának... Vagy az egy másik sztori? Na mindegy. Szóval tudom a kötelességem, de ha nem lennék Lord, téged akkor sem hagynálak soha magadra.
Magamhoz öleltem és megcsókoltam a feje búbját, remélve, hogy a lámia nem fog semmi csípős megjegyzést tenni.

Elnevettem magam azon, ahogy túljátszva figurázta ki saját magát, aztán átöleltem és hozzábújtam.
- Az egyik eltűnt metamorf volt? - kérdeztem meg félve. Nem mintha ez számítana, ha meg kell menteni valakit, de, ha az egyikük a fajunk tagja, az még sürgetőbbé teszi a dolgot, és a kiszabadítása, nem csak elvi kérdés, de kötelességünk is.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a sziszegés elmúlt és a lámiát se hallottam. Még akkor sem, amikor Hector vitáztam. Bár akkor nyilvánvaló volt, hogy a szavaimban az ő érzései is benne voltak.

Örültem, hogy nevetni látom. mióta kénytelen volt felnőni, és Ladyvé válni, ez egyre ritkábban fordult elő. Minden ilyen pillanat ajándék volt.
Megráztam a fejem.
- Amennyire tudom, nem. De ezt elég nehéz megítélni. Nincs a homlokunkra írva, mik vagyunk... De egyikük mora volt, ez úgyszólván biztos. Felőlem érte aztán fájjon Amets feje, de... Ez nem volna helyes. Szóval kérni fogok én is valakit, egy önkéntest, vagy ha nem akad, hát... Nem tudom. Mindegy. Hagyjuk mára a munkát. Mesélj, milyen napod volt?

Kicsit elhajoltam, hogy az arcát tanulmányozhassam. A kíváncsisága és a kalandvágya legalább annyira hajtotta, mint a kötelességtudat és a versenyszellem.
- Hát rendben. Téged is csoda, hogy itt tarthatlak, mással talán nem is érdemes próbálkoznom. - mondtam lemondóan, majd a hűtőhöz mentem és kivettem egy colát... Aztán még egyet Bennek. - Talán ez feldobja az alkoholt benned. - Leültem a fotelba. - Unalmas nap... Ebédeltem, majdnem összebalhéztam a consullal, megtudtam, hogy Van Gogh melyik fülét vágta le, meg ilyenek.

Elvettem az üdítőt, felbontottam és belekortyoltam. Kár volt, mert az egészet a szőnyegre köptem ugyanazzal a lendülettel. Imádtam, hogy nekem mindig csak akkor mondtak ilyeneket, amikor épp ittam... Szerintem egyébként direkt. Élvezték.
- Mi? - köhögtem, miközben az orromból is kóla folyt - A... A con... sullal? Hoigy... Mi...? Ha bántott, én... - újabb köhögés... - Én... Na, hát tudod. Mi a fene történt? Na gyerünk, halljam!
Újabb kortyot ittam, hátha az segít abbahagyni a köhögést. Reméltem, hogy nem azt jelenti be, miszerint átváltozott és megkajálta a vénséget. Az nem lett volna túl... Diplomatikus.

Olyan erővel tört fel belőlem a nevetés, mert Ben, gyakorlatilag minden arcnyílásán dőlt a cola, hogy félrenyeltem... Köhögve próbáltam újra levegőhöz jutni.
- Lássuk csak... Bla-bla...bla-bla-bla... Amets ilyen királyi vér, Amets a dinókkal együtt kezdett uralkodni...bla-bla... Attól bölcs valaki, ha az apja még homo sapies volt... bla-bla-bla... Csak mert előnytelen házasságból Lady lettem, már nem tudom megítélni, hogy jogunk van-e a magánügyekhez.

Összeráncolt homlokkal koncentráltam, hogy ki tudjak venni valami értelmeset abból, amit Shalimar mondott. Közben végre sikerült az összes üdítőt kifolyatnom innen-onnan. Aztán lassan kezdtem bele a válaszba.
- Szóval... Ezt mondta? Nézd... Én nem kedvelem a morákat, és akkor még árnyaltam fogalmaztam... De Hector nem szokott senki torkának sem ugrani, legalábbis nem ok nélkül. Ravasz vén seggf... Mármint róka, és több esze van annál, minthogy nyilvános helyen veszekedést kezdeményezzen, főleg a metamorfok egyik vezetőjével. Biztos, hogy nem... Provokáltad? Nem kell neki sok, elég, ha Ametsről nem a teljes áhítat hangján beszélsz...

Szégyenlősen lesütöttem a szemem.
- Hát... Lehet, hogy miután mondtam neki, hogy segítünk amiben tudunk, hogy megtalálják Amser támadóit... Nos, lehet, hogy hozzátettem, hogy nem szeretném, ha Amets a metamorfok bizalmas ügyeiben vájkálna könyékig. Meg aztán, szóba került a despotizmus kérdésköre is. Szerinte a moráknak joguk van minden faj magánügyébe beavatkozni... - ittam pár kortyot.

Egy ideig fürkésztem Shalimart, aztán előre hajoltam, és megcsókoltam.
- Értem. Nos... Azt hiszem, jól tetted, amit tettél. Nem engedhetjük meg, hogy szolgaként vagy alsóbb rendű fajként kezeljenek minket. Ametsnek egyszer s mindenkorra meg kell értenie, hogy elmúltak azok az idők, amikor a metamorfok behódoltak neki.
Félretettem az üdítőt, biztos, ami biztos.
- És mi történt még? Hector megfenyegetett?

Nagy kő esett le a szívemről, mikor Ben megcsókolt, ahelyett, hogy leszidott volna.
- Nem... Azt hiszem, nem fenyegetett meg, vagy nem elég hatásosan ahhoz, hogy észrevegyem. Megijeszteni... Esetleg, megbántani... Talán, de nem ment sokra. Tulajdonképpen a történelemről és a világnézetekről vitáztunk. És arról, hogy akiket megpróbálnak elnyomni, vajon fellázadnak-e ellene.

Bólogattam. Ez jellemző volt Shalimarra. Azt hiszem, még Napóleonnal vagy Julius Ceasarral is leállt volna vitázni az uralkodást érintő kérdésekről... És legalább az egyiket meg is győzte volna. A másikat meg magába bolondítja. Nála ez már csak így ment...
- Értem. Hát... Te kiálltál magadért és az elveidért, ez pedig szép dolog. Ő meg nyilván mondta a magáét, hogy milyen öreg és milyen tapasztalt... fogadni mernék, hogy szenilitásról még nem hallott...
Fogalmam sem volt, hogy az egyáltalán érintheti-e a morákat, de nem is érdekelt.
- És igenis jó Lady vagy. Épp azzal bizonyítottad be, hogy ellent mertél mondani neki. Szóval csak nyugi...

Ragyogó mosolyt villantottam a férfira. - Hát én célozgattam rá, hogy csak a halál kerüli el, az időskor minden más tünete nem... És, hogy engem legalább megszavaztak valamilyen módon... - Visszagondolva már inkább vicces volt az a beszélgetés, mint feszült.
- Így belegondolva, lehet hogy én fenyegettem meg őt, még ha nem is nyíltan vagy közvetlen. - gondoltam bele a példákba, amiket felhoztam, mikor szóba került az elnyomás elleni harc. - Megvan! - kiáltottam fel. - Akkor fújta fel magát, mikor megkérdeztem, hogy Kleopátra valóban öngyilkos lett, vagy csak nem értett egyet vele. Mert hát ugye, méreg végzett vele. Állítólag ő meg Hector... Hát na.

Vigyorogva hallgattam végig Shalimart.
- Hát, vén kecske is megnyalja a sót... Illetve, akkor ő még nem is volt vén, ha belegondol az ember... Nehéz elképzelni a vénséget fiatalon. De nem csodálom, hogy felkapta a vizet... Valamiért roppant büszke arra, hogy csak az életben maradásért öl... szerintem akkor lehetne büszke, ha nem nyírna ki másokat csak azért, hogy még pár ezer évig élhessen, de hát ez már nem az én dolgom. Szóval nem kímélted az öreget. Jól van. Nem árt, ha végre megtudja a világ, hogy Shalimar O'Dell csak kívülről cuki, és igenis számon kell tartani - mosolyogtam kedvesen.
- Az O'Dellről jut eszembe... Miután összeházasodtunk... Mi lesz a neved?

-Nem... Nem szép, hogy mások élete árán léteznek. Viszont kevesen tudnának ellenállni egy ilyen kísértésnek. Nem kell meghalnod, megélheted a jövőt... Ez... Sokan félnek a haláltól, és van, aki hatalmat akar. Az idő csak, mi gátolja ezt gyakran. - Én nem tudnék ölni... talán még más életéért sem. Képtelen vagyok rá egyszerűen. Aztán mosolyogva néztem a férfi szemébe.
- Shalimar O'Dell-Jones. Ha neked is megfelel.

Előre nyúltam, és az ölembe húztam a lányt. Megcsókoltam a homlokát.
- Aki nem képes egy halandó élet alatt naggyá válni, az nem is érdemli meg a nagyságot - feleltem - És a hatalom nem az, amit ők annak hisznek. másoknak parancsot adni, alattvalókat a halálba küldeni, ártatlanokat ölni... Ez nem hatalom. Ez csak valami kifordított, ostoba perverzió, amit uralkodásnak hívnak. De hagyjuk ezt... Semmi kedvem a morákról filozofálni.
Amikor kimondta a nevet, elmosolyodtam, mert jó volt hallani.
- Szóval így? Egy kicsit hosszú. De nekem tetszik. Nagyon tetszik...
Ezúttal hosszabban és ráérősebben csókoltam meg.

Befészkeltem magam a férfi ölébe és karjaimat a nyaka köré fonva, hozzábújtam. Jó érzés volt, mint mindig. Megnyugtató... Minden jelentéktelenné vált, szinte eltűnt: a világ gondjai, a teendők...
- Nekem tetszik. És úgy se sűrűn kell bemutatkoznom. - kuncogtam. A nevetést a férfi csókja fojtotta belém. Édes és forró volt. Visszacsókoltam és még jobban Benhez bújtam.

Még jobban elnyújtottam a csókot, de nem vált követelőzővé, mindvégig lágy, édes maradt. Kezeimmel közben végigsimítottam a lány oldalán, le, egészen a ruhája aljáig, amit finoman elkezdtem felfelé húzni. Időt akartam hagyni neki, hogy ellenkezzen, ha akar. Centiméterről centiméterre húztam felfelé a felsőjét, s így vált láthatóvá a csodás, puha, világos bőre. Egyre jobban száguldott a vérem, de visszafogtam magam, még mindig vártam, hogy vajon mit szól a kezdeményezésemhez. Valahol nem értettem magam: ez az óvatoskodás nem volt rám jellemző, és ő sem igényelte túlzottan.

Belevesztem a lusta, édes csókba. Az érintésétől, ahogy ujjai lágyan cirógatták bőröm megremegtem. Mint minden fiatal lány én is vágytam a testiségre, de még mindig zavarba jöttem kicsit. Bár, egyre kevésbé. Kezeim közé vettem az arcát és egy kicsit eltávolodtam.
- Szeretlek. - suttogtam, majd átöleltem és ismét megcsókoltam. Tudtam, hogy ö többre vágyik, így mozdulataimmal gyorsaságra sarkalltam, hogy ne fogja vissza magát.

Túl erős volt bennem a vágy ahhoz, hogy szóban válaszoljak neki. Csókkal zártam le ajkait újra, s közben megélénkültek a mozdulataim is. A lány felsője a földre hullott, és kezeim most már szabadon futhattak végig libabőrössé váló csodás csípőjén, oldalán. Ajkaim a nyakára vándoroltam, s végre a nyakhajlatába suttogtam:
- Én is szeretlek, Shalimar.
Többre nem is volt erőm, ismét megízleltem a bőrét, míg kezeim a hátára csúsztak, hogy a melltartó kapcsával bíbelődjenek...

A zavarban az a jó, hogy megszüntethető... Hátrahajtottam a fejem, hogy teret engedjek a férfinak és mert akartam, hogy ajka mindenhol hozzám érjen. Remegő kézzel kutattam, hogy végre csupasz bőréhez érjek. Ujjaim a felsője alá csúsztak és a hátát kezdték simogatni. Behunytam a szemem, és úgy éreztem, mintha egy csomó szorítaná össze a gyomrom.

+18

A kapocs végre engedett ügyetlenné vált ujjaimnak, s a lány felsőteste meztelenné vált. Megcsókoltam, és megszabadultam a saját ingemtől is, hogy amikor a következő csókban összeforrtunk, már egymáshoz simulhasson forró bőrünk. Szája után megint a nyakát csókoltam, majd a vállát. Kezeim bebarangolták a háta minden kis centijét, oldalának ívét, majd fél kezem egyik melle domborulatát is. Aztán átöleltem őt, hogy nehogy leeshessen, és felálltam vele.
- Gyere... A kanapé kényelmesebb...
Odavittem a bútordarabhoz, óvatosan lefektettem rá és fölé hajoltam. Megcsókoltam a hasát, majd a mellkasát, és aztán megint a hasát. Lassan indultam felfelé, a mellei felé közeledve.