A királynő lakrésze

Belèpve hatalmas tèr fogadja a szerencsèseket, akik bebocsátást nyernek ide. A szoba mûkincsekkel teli, elsõsorban az Amets királynõrõl mintázott szobrokkal, festmènyekkel. A szoba közepèn egy dohányzóasztal, ès hozzá illõ, kènyelmes, mègis elegáns fotelek foglalnak helyet.
A hálószoba is innen nyílik, melyben egy hatalmas, díszes franciágy található.

Zsebgre tett kézzel, dudorászva róttam a folyosókat. Nem tudtam, mihez is kezdhetnék. Legtöbbször az ifjú morák tanítása lekötötte a figyelmemet, de ez néha kevés volt. És mára nem akadt semmilyen elfoglaltságom. Ha pedig valaki olyan öreg, mint én, akkor egyvalamitől nagyon megtanul félni: az unalomtól.
Néhányan, ahogy elhaladtam mellettük, tisztelegtek, kihúzták magukat. Micsoda katonás viselkedés! Csak tudnám, minek... És én különben sem vagyok katona.
Elhaladtam Amets lakosztályának díszes ajtaja előtt. Először tovább akartam menni, aztán meggondoltam magam. Nála jobb társaságot amúgy sem találok sehol...
Megnyomtam a csengőt, és vártam a bebocsátást.

Mikor csengettek, épp hatalmas nyújtóztam az ágyon. Oldalra néztem. Csak egy szerető a sok közül, de az ereje... bámulatos. Kikeltem az ágyból és köntöst húztam. A lányt hagytam, hadd aludjon. Becsuktam magam mögött a háló ajtaját, aztán megéreztem ki keres. Az ajtóhoz siettem, hogy magam engedjem be. Oldalra fordítottam a fejem, úgy mértem végig a férfit.
- Azt hittem ma már nem jön több jó. - léptem hátra széles mosollyal arcomon.

Éreztem, ahogy közeledik az ajtóhoz. A szeretkezés utáni bágyadt elégedettséget is éreztem... Hiába, rég kapcsolódtunk már össze. Egyre többet és többet érzünk meg a másik érzéseiből. Eleinte a nő közelségét sem érzékeltem például ilyen élesen.
Feltárult az ajtó. Láttam, hogy igazam volt, hisz Amets csodás testét csak egy köntös takarta. De hát végül is, ő a királynő... Kijár neki némi szórakozás. Beléptem.
- Mindig öröm számomra, ha szívesen látsz, kedvesem - mondtam - Remélem, nem zavartam meg semmit.
Persze tudtam, hogy nem, hisz nem éreztem a nő felől bosszúságot vagy sürgetést. De azért illedelmesség és jó modor is van a világon...
- Nagy problémám van - kezdtem bele - Unatkozom.

- Te sose zavarsz. - villantottam ismét széles mosolyt a férfira. - Bort? - léptem a bárszekrényhez és még a válasz előtt töltöttem mindkettőnknek. Az egyik poharat a férfi kezébe adtam, majd a sajátommal a kezemben leültem kedvenc karosszékembe. Köntösöm kissé szétnyílt, ahogy lábaimat keresztbe tettem, de ez kicsit sem zavart. - Hm... az valóban nagy probléma. Mit is tehetnénk ellene? - ajkamhoz emeltem a poharat. A bor édes volt, és olyan idős, hogy a legtöbb mora apja lehetett volna. - A minap a Marson jártam. Érezted?

A szemeimet legeltettem néhány másodpercig a felvillanó, tökéletes idomokon. Tudtam, ha kérném, ezt is éppúgy megkapnám, mint bármi mást. De most nem erre vágytam. Ez csak nagyon rövid ideig venné el kínzó unalmamat.
Elvettem a bort, belekortyoltam. Természetesen a kedvenc márkám és évjáratom volt. Amets mindig figyelt az ilyesmire.
- Hogyne - bólintottam - Éreztem a haragod. Féltem, hogy esetleg bajba kerültél. azt tudtam, hogy harcolsz... Királynőm, hisz tudod, milyen ijesztő s egyben izgató az a vad öröm, amit harc közben érzel. Épp indultam volna, hogy ha kell, megvédjelek, mikor úgy éreztem, elrendeződtek a dolgok. Meséld el, kérlek, mi történt.

Mélyet sóhajtottam, ahogy az emlékek felrémlettek. Igen... izgató volt, nem vitás.
- Egy morával futottam ott össze, de nem olyannal akire büszke lehetnék. Valamint egy Kyle nevű emberrel, aki Amser... balesetéről beszélt. Nem volt hasznos, annak már utánajártam. Nos... velük akadt némi nézeteltérésem. Kylenak műkeze volt... - Ismételten átadtam magam a bor élvezetének. Ha szeretőm felébred és távozik, talán le is pihenek. Vagy hozatok egy embert. Itt van már ideje az újratöltekezésnek.

Bólintottam, hogy értem. Akkor hát nem volt komoly veszélyben...
- Nos, az efféle emberi leleményességek tudnak néha meglepetést okozni. az előnyünk velük szemben mára szinte semmivé porladt. Az implantátumok, emberfeletti erejű művégtagok... Szerencse, hogy már nincs boszorkányüldözés, úrnőm. Nem volnék biztos a végeredményben.
Belekortyoltam a borba. Nem akartam felhajtani, az majdnem akkora barbárság volna, mintha kiköpném.
- Tehát egy engedetlen mora... Úrnőm, nagy örömömre szolgálna, ha utána küldenél, hogy egy kis fegyelemre tanítsam. Tudom, hogy ez Antoine feladata volna, de úgy vélem, ez is ugyanolyan tanítás, mint bármi más, az pedig az én hatásköröm.

- Hm... Az emberek folyvást fejlődnek. De még ennél is gyorsabban szaporodnak. Ha komoly bajt okoznának ezek az implantátumok, azt már érzékeltük volna. - mosolyogva néztem a férfi szemébe. - Bosszantóak, de ezzel csak edzésben tartják fajunkat. Én már nem vadászok, de a fiatal moráknak kell az edzés. - Letettem a poharam. - Félek, Antoine ennél... kényesebb feladatot fog ellátni. Vagy te. - dőltem hátra. - Egyikőtök a kalózokhoz fog menni... De ez még ráér. - legyintettem.
A fiam ügyét, talán magam veszem kézbe. És nem szívesen engedem egyik kegyeltemet se oda. Egyedül semmiféleképpen.
- De légy a vendégem. A morával szabadon rendelkezhetsz.

Nem osztottam maradéktalanul Amets véleményét, de nem is szálltam vitába vele. Véleményem szerint az emberek képesek lennének egy esetleges háborúban komolyan megszorongatni minket. Reméltem, hogy erre sosem kerül sor.
Felvontam a fél szemöldököm, és kérdőn néztem a nőre. Sajnos a gondolatait nem láttam, pedig olykor más vágyam sem volt.
- A kalózokhoz? Mi dolgunk volna nekünk annál a csürhénél, kedvesem?
Aztán elmosolyodtam.
- Hálás vagyok, úrnőm. Nem fogok komoly kárt tenni benne, de mindenképp megtanítom rá, hogy kit kell tisztelnie.

Elmosolyodtam. Hector unatkozott. Nem szívesen lennék az említett mora helyében.
- A magánnyomozó, Kyle, azt mondta a kalózok csonkították meg a fiamat. Ha ez igaz... - ökölbe szorítottam a kezem. Hosszú, vérvörös körmeim a húsomba mélyedtek. Aztán mélyet sóhajtottam és ujjaim elernyedtek. A düh rossz tanácsadó. De eljön az ideje, ahogy mindennek. És enyém a világ minden ideje. És egy anya haragja...

Enyhe fájdalom szúrt a tenyerembe. Amets kezére néztem, majd érte nyúltam, a számhoz emeltem, és belecsókoltam a tenyerébe, pont a máris behegedt, apró sebekre. Aztán megtettem ezt a másik kezével is. Utána a szemébe néztem.
- Ne aggódj, úrnőm. Megtaláljuk a bűnösöket, és bűnükhöz méltóan megbüntetjük őket. Ebben szeretnék részt venni. Szívesen elkísérném Antoine-t, ha úgy döntesz, hogy őt küldöd. De máshová is elmegyek, parancsodhoz mértem, királynőm.
Sokan nem értik, miért engedelmeskedem neki, mikor könnyedén legyőzhetném. Akik ezt kérdik, nem ismerik őt. Nem tudnak arról a pokoli, csodás, nagyszerű és ijesztő erőről, ami őt a legalkalmasabbá teszi uralkodónak.

Megenyhülten néztem le kezeimre, melyek Hector kezében nyugodtak.
- Megtisztelő, hogy egy hozzád hasonló ennyi érzelmet és hűséget tanúsít irántam. Amikor a kalózokat felkeresem, te velem tarthatsz. Mikor megtaláljuk a tetteseket, a szemük elvesztése lesz a legkegyesebb büntetés. És csak a kezdet. - Gyengéden megszorítottam a férfi kezét, így is jelezve, hogy szavai sokat jelentenek nekem.

A nőre mosolyogtam, aztán elgondolkodtam. Támadt egy ötletem.
- Miért ne mennénk mindhárman? Persze politikailag veszélyes játék volna, de máskülönben nincs erő a galaxisban, ami hármunkkal szembe merne szállni.
Izgatottam felálltam, és a házi telefon konzoljához léptem. Beszóltam a központba, hogy küldjék a királynő lakosztályába a preator-t, aztán visszaültem Amets mellé és vártunk.

Katonás, egyenes léptekkel sétáltam a folyosókon, tempósan, de nem futólépésben. Nem volt szükség még több rosszindulatú pletykára velünk, morákkal szemben a holdi seregben. Ráadásul aligha olyan probléma miatt hívnak, ami azonnali fontosságú, ez legfeljebb egy közvetlen támadás lehetne, akkor pedig, ha valaki megtámadná Ametset és Hectort rám legfeljebb a "Sanctissima Trinitas" elmormolása maradna a szerencsétlen idióták lelki üdvéért. Amint odaértem a lakrész ajtajához a posztoló katona, vagy inas, nem tudom mi lenne a megfelelőbb kifejezés belépett, hogy bejelentsen. A hivatalos testőrség tagja volt. Vagyis ha tényleges probléma van, a legelső feláldozható gyalogok közül való, de legalább széles körű protokoll kiképzést kapott. Vagyis jól mutat és hangsúlyt ad Ametsnek, ha valami idióta csak a törékeny nő külső képe alapján ítélne. Hallottam a férfi harsány, erős hangját:
- Fenség! Nagyméltóságú uram! Saint-Étienne altengernagy, a holdi űrvédelmi erők altengernagya!
A jóval halkabb válasz nem jutott el hozzám, de a testőr visszatért és feszesen tisztelgett:
- Fogadják Önt, admirális úr!
- Köszönöm! - vágtam ki éppoly feszes vigyázzt, majd beléptem. Az ajtó elektromos sercegéssel zárult mögöttem. Egyenesen léptem előre ötöt és Hector szemébe néztem elsőként etikett szerint, visszafelé haladva a rangsorban. Tiszteltem és a magam módján kedveltem is a vén morát. A tudása hatalmas és méltó rá, hogy felnézzek a bölcsességére, de ami a fontosabb, hogy hozzám hasonló hűséggel szolgálja az úrnőnket. Ezért, amennyire én erre képes vagyok, kifejezetten a szívembe zártam az öreget. Ametsnél már nem néztem az arcába természetesen. A lábaira fordítottam a szemem, kimértem a spanyol etikett megkövetelt hét lépését nagyjából s ezen távot megtartva féltérdre ereszkedtem, lehajtva a fejemet:
- Fenséges úrnőm! Nagyméltóságú consul! Hívattak - jelentettem ki egyszerűen. Majd más utasításig térden maradtam, a szememet sem emeltem fel és főleg nem szólaltam meg, amíg másként nem kívánják.

Hector szinte átvette a döntés jogát. És én hagytam. Nem csak mert megbíztam benne, hanem, mert nem volt kifogásom ellene. Anyaként és uralkodóként egyaránt hajtott a bosszúvágy, és a harag nem a legmegfelelőbb tanácsadó. Ilyenkor jó, ha van mellettünk egy higgadt és józan ítélőképességgel megáldott személy. Felálltam, és ismét bort töltöttem, pedig a teát többre becsültem. Úgy ezerötszáz éve tértem át rá, egy tibeti utamon. Akkortájt történt, hogy rádöbbentem, hogy a fennmaradásomat nem a haragom fogja biztosítani. Egy falu teljes népességét mészároltam le, csakhogy egyetlen léleknek elégtételt adjak. Hatalmas hiba volt, melyért kis híján túl nagy árat fizettem. De ez a múlt... A jelenben pedig nem ismételhettem meg a hibámat.
Visszaültem fotelomba, mikor preatoromat bejelentették. A tisztelet, és a hűség, amit irányomba tanúsított, feljogosította volna olyan kiváltságokra is, melyet soha nem kívánt tőlem. És ez a hűség pótolhatatlanná tette... mondhatni. - Állj fel, - intettem lustán. - és foglalj helyet köztünk.

Kissé fárasztottak a protokolláris eljárások ma este. Egyébként sem kedveltem őket, jobb szerettem a laza hangulatot, légkört. De hát ha a preatornak így egyszerűbb vagy könnyebb, én nem fogom ezt szóvá tenni.
Ahogy a férfi belépett, és rám nézett, biccentettem neki. Nem tisztelegtem, nem álltam vigyázzba. Utoljára egy római légióban voltam hivatalosan is katona, az pedig nem mostanában volt. Na nem mintha a harcok azóta elkerültek volna...
Ametsre hagytam a kezdeményezést, hiszen, bár rangban a francia felett állok, Amets mégis felettem áll. Elvégre ő a királynő, mindkettőnk úrnője. Köntösben... Khm... Alattvalók vagyunk, de annak igencsak szerencsések.
- Amets, kedves... Felvázolod a problémát? Vagy inkább én? Talán nem lepi meg, altengernagy, hogy Amser herceg közelmúltbeli esetéről lesz szó... Nem tudom, mindent tud erről, vagy kíván némi felvilágosítást?

Természetesen nem lepődtem meg, hogy Hector nem a spanyol etikett szerinti széles ívű meghajlással viszonozza a meghajlásomat, elvégre ismertem azért már annyira, hogy nem különösebben kedvelt elfoglaltságai közé tartozik az ilyesmi. Én szívesen megadtam ezt a fajta tiszteletet mindkettejüknek, belém rögzült a katonai neveltetés és a diplomáciai munka is. A királynő utasítására felemelkedtem és katonásan helyet foglaltam, a székben viszont enyhén lazítottam a testtartásomon, nem akartam hogy feszélyezettséget, vagy bizalmatlanságot mutasson.
- Köszönöm a megtiszteltetést - utaltam őszinte hálával, de nyugodt arccal a királynő felé a gesztusra. Aztán Hectorhoz fordultam: - Nem szokásom semmivel sem foglalkozni, továbbra sem, amelyre nem kaptam utasítást - feleltem. - Mindazonáltal hibáznék, ha nem készülnék fel valószínűsíthető feladatokra. Tudok róla, hogy a herceg megsérült egy erőszakos incidensben. Ennek során súlyos, nem életveszélyes sérülést szenvedett, amely ha pontosak előzetes forrásaim, a jobb oldali látószerve elvesztésébe került. Ez úton is, méltóságos asszonyom, engedje meg, hogy kifejezzem az eset kapcsán együttérzésemet.
Nem ragoztam túl a dolgot. Amets jó eséllyel tisztában van vele, hogy őszintén beszélek, valóban elszomorít a dolog, főképpen miatta, hiszen nyilvánvaló okokból ez bizonyosan egyszerre fájdalmas és dühítő dolog volt a számára. Segítségemet nem ajánlottam fel, finoman fogalmazva nevetséges lett volna. Ha akarja bármikor, bármire utasíthat.
- Meg vannak a szükséges forrásaim, hogy komolyabban is utána érdeklődhessek a dolognak, amennyiben erre vonatkozólag utasítást kapok - tettem hozzá.

Egy bólintással jeleztem Antoine felé, hogy értékelem a gesztusát és együttérzését szívesen fogadom. Fel akartam állni, hogy idegesen járkálni kezdjek, de ellenálltam a késztetésnek. Figyelmeztetően pillantottam Hectorra, nehogy újra előadja a "mostanában kissé szemtelen a herceg" viccet.
- Az hasznos lehet, ha az információt több helyről szerezzük be, tekintve, hogy az enyém főleg félelmében vallott. - Körmeimet ismét tenyerembe vájtak. A vér végigszaladt ujjaimon. - Valószînűsíthető, hogy a merénylők kalózok voltak.

Megértettem Amets pillantását. Amser herceg nem vette különösebben komolyan a merényletet, melyet ellene elkövettek. Jónak láttam, ha emiatt én is a humoros oldaláról közelítem meg a dolgot. A herceg nem neheztelt ezért, de tudtam, sőt, egy pillanatig éreztem is, hogy Amets igen. Akár vállat is vonhattam volna, de nem akartam a királynő tekintélyét leghűségesebb szolgája előtt rombolni.
A tenyerembe megint fájdalom hasított. Nem pillantottam oda, sem Amets kezére. Éreztem a vérének illatát. Nyilván én is véreztem.
- Drágám? - mormoltam megnyugtatóan - Próbálj lehiggadni.
Aztán Antoine felé fordultam.
- Ahogy magát ismerem, valóban felkészült az esetből. Nos, barátaim, nekem volna egy javaslatom, és azt mondanám, ne is kerülgessük tovább a forró kását, ahogy a régi időkben mondtuk. Mindhárman tudjuk, hogy ha a kalózokról akarunk információkat szerezni, kit kell meglátogatnunk. Persze nyomozgathatunk is, és húzhatjuk az időt, de végül mindenképp arra jutunk, hogy a kalózvezér információi nélkül elakadunk. Jómagam még azt sem tartom kizártnak, hogy benne van a keze, de ezt azért nem hinném. A múltban tett nekünk szolgálatokat, és ha baráti érzések, hűség vagy tisztelet nem is köti hozzánk, ismeri az erőnket. Nem hinném, hogy az ellenségének kíván minket.
Felálltam, hogy kinyújtóztassam öreg tagjaimat.
- A javaslatom az, hogy kérdezzük ki az ügyben Collector kapitányt, és méghozzá mindhárman egyszerre. Antoine talán egyetért velem, hogy a királynő ilyen alakok társaságában csak akkor van teljes biztonságban, ha mindketten ott vagyunk vele.
Tisztában voltam vele, hogy ezt a francia akár még sértésként is felfoghatja, de nekem Amets biztonsága mindenek előtt való volt.

Mérlegeltem magamban az elhangzottakat pár pillanatig, majd határozottan bólintottam:
- Mindkét felvetéssel egyetértek - feleltem. - Kalózokkal kapcsolatos ügyekben a legjobb információs forrás Collector. Elég intelligens volt ahhoz, hogy abból a csürhéből hatékony szervezetet kovácsoljon, amolyan kis erőként léphessen fel a nagyhatalmak játékaiban, nem valószínű, hogy most őrült volna meg, hogy ujjat húzzon velünk. Ráadásul cserealapot is tudunk neki ajánlani - merengtem, majd kérdő tekintetet érezve magamon fejtettem ki: - A kalózokat sehol sem látják szívesen hivatalosan. De az ő naszádjainak is javításra, orvgazdákra van szüksége. Nem hivatalosan felújításra került a Marine űrállomás. Na nem mi voltunk, hanem egy kisebb csempész banda. Javítás, szervízelés, na meg mivel a mi felségűrünkön található az őrjárataink ritkítása a térségben a színaranynál is többet érhet Collectornak. Már ha üzletelni akarunk és nem az erő pozíciójából tárgyalni természetesen, ez esetben a zászlóshajó és hat romboló is készenlétben áll - összegeztem a lehetőségeket, amelyeket magam ismertem. - Bár közel sem biztos, hogy nem független kalózok állnak a dolog mögött. Collector sem úr mindegyik ilyen patkány felett. De ez esetben is azt hiszem... hmm... egy pillanat...
Felemeltem a karomat és a rajta lévő kommunikátoron zongoráztam, közben enyhe zavarral magyarázkodtam:
- Előre bocsájtanám, hogy a segédtisztem némileg más jellem, mint jómagam. Valamivel... könnyedebb... Épp ezért is szavaztam neki bizalmat, adott helyzetben előnyös lehet a humorérzéke, de ez ugyanakkor egyéni stílussal párosul. Mindazonáltal hozzáértő ember - jelentettem ki.
A távközlési egység már ki is vetítette a negyvenes évei legelején járó, vidám, sokat mosolygó férfi arcát, aki szokott módon üdvözölt:
- Az Erő legyen veled főnök! Elvinnéd egy körre az Ezeréves Sólymot megint? - nevetett.
- Nem vagyok egyedül alezredes - morogtam és nagyon reméltem ért a szóból. Úgy nézett ki igen, mert nagyot nyelt és tisztelgett:
- Colton alezredes! Miben segíthetek admirális úr?
- Nézzen utána és az osztályos fiúkkal is nézessen utána egy a marson történt erőszakos incidensnek. Feltehetően kalózok. Az áldozat neve Amser. Helybéli orvos. Súlyos testi sértés. Mire egy rövidebb diplomáciai küldetésről visszatérek, neveket akarok hallani, hogy ki ismerhet részleteket.
- Értettem uram!
Bontottam a vonalat, majd a két rangos mora felé fordultam:
- Bár nyilvánvaló okokból ezek a gazemberek nem jelenthetnek fenyegetést úrnőnk személyére consul, de egyet kell értenem, talán valóban hasznos lenne elkísérnünk, elvégre a kalózok nem az eszükről híresek - mormoltam. - Talán hangsúlyt ad a személyének két kísérő és a szavainak is.

A fájdalom, azon túl, hogy jelzi, hogy még mindig élsz, az indulatok levezetésére is épp olyan alkalmas. De ez a fájdalom nem csak a sajátom volt. Ellazítottam hát ujjaimat, majd hallgattam tanácsadóimat. Időnként csodálkozva, olykor érdeklődve. Végül felálltam.
- Bármilyen csábító is a gondolat, hogy erőszakkal lépjünk fel a gyanú legkisebb jelére, mert anya vagyok, nem szabad elfeledkezni róla, hogy egy egész faj vezetése is a feladatom. Collectorral együtt működtem ugyan, ha érdekünk úgy kívánta, azonban sose bíztam benne. - Hectorra néztem. - Hármunk együttes fellépése tekintélyt parancsoló és igen fenyegető, de... - fordultam ezúttal preatoromhoz. - Neked, Antoine, mint képzett stratégának, mi a véleményed arról, hogy a morák mindhárom vezetője elhagyja a Holdat? Egy helyen lesznek és az a hely nem a központjuk.

Nem repestem a gondolatért, hogy a kalózokkal üzleteljünk, de jelenkori megerősödésüket tekintve még mindig inkább ez, mint a harc. Bár, ha most még nagyobb teret engedünk nekik... De nem. Nem fogom megérni azt a napot, amikor akár Collector, akár egy másik kalóz nyíltan a Holdra merjen támadni, ebben biztos voltam. Így hát végül bólintottam.
- Ez járható útnak tűnik. De senki sem tudhat róla. Igen nagy politikai botrányt kavarna, ha kiderülne, hogy a királynő kalózokkal üzletel, de gondolom ezt mondanom sem kell.
Halkan felkuncogtam Antoine emberének cseppet sem katonás bejelentkezésén, de próbáltam komolyságot erőltetni magamra, ahogy azt a kis hologram-katona is tette. Végighallgattam a rövid párbeszédet, aztán azt is, amit Amets mondott. Mivel nem engem kérdezett a nő, nem is szólaltam meg, de egyet kellett értenem vele, hisz tudtam ezt már akkor, amikor a javaslatot megtettem. Némileg kockázatos.

Nyugodtan bólintottam Hector felvetésére:
- Természetesen az úrnőnek semmi köze nem lehet ehhez és nem is lesz hivatalosan. Az az űrállomás elpusztult a háborúban, papíron mi sem tudjuk, hogy csempészek fészkelték be magukat oda. Hogy nem járnak arra az űrjárataink? Nos... alig hiszem, hogy hivatalosan bárki meg akarná említeni, hogy figyeli, merre járőrözik a holdi űrvédelmi flotta - tártam szét a karjaim.
A királynő kérdése már komolyabban elgondolkodtatott. Röviden elemeztem magamban az eshetőségeket, majd bólintottam:
- Adhatok elemzést a saját képességeim szerint fenség - feleltem, bár semmi értelmét sem láttam a dolognak, elvégre ő tökéletesen, míg én legfeljebb jól láthatok helyzeteket. Bár igaz, azért az anyai érzések tompíthatják született intelligenciáját. - Katonaként és hadvezérként veszélyesnek tartom úgyannyira az elbizakodottságot mint a saját értékeink lebecsülését. Collector komoly értékre tehet szert, ha begyűjti úgymond a morák királynőjét és consulját, lévén igen komoly veszteséget képes ezzel okozni bárki a fajnak. Pótolhatatlant. Lényegében olyan váltság vagy vérdíjat kérhet, amilyet nem szégyell, biztosan lenne kifizetés mindkettőre. De túl sokat kockáztat vele. Mindenét. Adott esetben bárki is kövesse Amets úrnőt a trónon, ha egy ilyen lehetetlen helyzet kialakul, annak első dolga lesz véglegesen legyalulni a kalózokat a színtérről, Collectorral kezdve. Ha barát az utód, akkor azért, míg ha az úrnő ellenfele, akkor a vele szemben álló frakció híveinek meggyőzése és kellően erős kezű politikájának bemutatása okán. Uralkodók meggyilkolását ezért bízták mindig is csak fanatikusokra. Bérgyilkos, profi ilyet nem vállal. Öngyilkosság. Ezt Collector is tudja. A flottája szánalmas, az emberei csőcselék. Legfeljebb napokig tarthatná magát, védelemre nem számíthat. A váltságdíj kérdése még nehezebb. Feltételezheti, hogy korábbi foglyai szabadulásuk után bármiféle jóindulattal lesznek iránta? Aligha. Ha a pénz kifizetése után megöli a túszait, az az előző forgatókönyvet húzza maga után. Összességében mit nyerne jelenleg a halálunkkal? Komoly mennyiségű pénzt. De a kockázat nagyon magas, mondhatni végletes. Ezzel szemben egy nyílt és kézzelfogható előny a mérleg másik serpenyőjében. Ha a kalózvezér még józan eszén van, nem fog próbálkozni - tettem meg a véleményemet.
Idegesen felálltam és pár lépés után kinéztem az ablakon, úgy folytattam:
- Időnként látni innen a földfelkeltét, ha jól sejtem. Egy olyan bolygóét, ami az utóbbi időkben mindent meghazudtolt, amit az emberi történelemről és fajról valaha saját tudásomnak hittem. Talán egyszer ezeket a kérdéseket majd fel is teszem a consulnak... - gondolkodtam egy pillanatra hangosan, aztán megfordulva az úrnőre néztem: - Az elemzésem diplomáciai és történelmi tapasztalatokon nyugszik, logikán. Az emberek olykor logikátlanok és számomra néha kiszámíthatatlanok, úrnőm. Hármunk együttes jelenléte nagyon komoly lökést adhat a tárgylásoknak, de ugyanakkor nem állíthatom, hogy biztosan helyesen mértem fel Collectort. Nagyobb biztonságban érezném kegyedet a régi, jól bevált angol flotta meggyőzést alkalmazva. Beavatkozáshoz elég közel, de a nyílt fenyegetéstől elég távol várakozó hadiflotta, amely képes szétzúzni a szánalmas csürhéjüket. Ezzel szemben még kecsegtetőbb a békés ajánlat lehetősége és közelebbi a megegyezés. Bár kérdéses mennyire venné jó néven a kalózvezér. Mindenesetre Önöknek kell dönteni, én engedelmeskedni fogok, mint mindig - hajtottam meg újból a fejemet.

- A flotta? - emelkedett meg egyik szemöldököm. - Talán arra nem lesz szükség. Elvégre, egy verébre se ágyúval lövünk. - És bár Collector csak egy apró madár volt a szememben, a dolog nem volt ilyen egyszerű. A kalózvezér gyanakvását se kívántam felkelteni. És kiadni se akartam magunkat neki. - Egy ember megy. - mondtam határozottan. - Méghozzá én. - kortyoltam bele a borba, figyelve a két férfi döbbenetét. És szórakoztatott. - El akarjuk nyerni Collector bizalmát és elaltatni a gyanakvását. Ehhez pedig az kell, hogy csak engem érzékeljen. Hector? - néztem idős barátomra. - El tudnád rejteni Antoinet magaddal együtt? - néztem érdeklődve. Persze, ez még csak a kezdet lenne. Ha Hector képessége lehetővé is teszi, hogy álcázva tudjanak követni, az érzékelőket még akkor is meg kell valahogy téveszteni. Valamint, nem zárható az se ki, hogy a kalózok ártatlanok ebben az ügyben. Elvégre, egy lecsúszott, szesztől bűzlő magánnyomozó szava, nem garancia... Ellenben, van a vezetők közt olyan, aki a végemet és a morák végét akarhatja... - De üzletről szó se lehet! - tettem hozzá határozottan.