A Lord/Lady lakrésze

Egy lakás felszereltségével rendelkezik. Aki belép ide, az a nappaliban találja magát, a többi helyiségtől elválasztva.

Beléptem a szobába. Shalimar még nem volt itthon. Nem tudtam pontosan, merre jár, és ez zavart, de azért nem túlzottan. Elvégre... Megígértem neki, hogy nagyobb teret kap. Végül is nem tarthatom lakat alatt a menyasszonyomat, nem igaz? Nem volna túl... Ildomos. De azért feszélyezett. Ki tudja, talán mindenféle morákkal barátkozik...
Nem készültem ma semmi különösre. A fürdőszobába mentem, megnéztem magam a tükörben. Úgy ítéltem meg, a zakó még úgy-ahogy azt a látszatot kelti, hogy nem vagyok ősember. Akkor a borotválkozás ráér. Megmostam az arcomat, hogy felélénküljek - Shalimar gondolatmenetét követni nem volt mindig egyszerű - majd visszatértem a nappaliba. Levettem egy könyvet a polcról. Kevés időm volt olvasni, de gondoltam, ezt az kis üresjáratot most kihasználom, míg várok.

Olyan ritkán volt alkalmam egyedül barangolni... Ben, ha nagy ritkán el is engedett valahova, csakis testőri kísérettel tette persze. Így nem maradt más... megléptem a testőrök elöl. Fiatal koromból még emlékeztem hogyan lehetett megszökni az Udvarból. Csak meg kellett fordítani a folyamatot, és... már bent is voltam. Csak azért kellett így visszaosonnom, hogy ne lássák, hogy egyedül tértem haza.
Aztán, már csak a szobámba kellett eljutnom, ahol már biztonságos. Hittem én. Megrökönyödve néztem a fotelban ülő és olvasó vőlegényemre, miközben az ajtó halkan bezárult mögöttem.

Felnéztem. Semmi rosszra nem gondoltam volna, ha nem látom Shalimar arcán azt a furcsa kifejezést. Tudtam, hogy rossz fát tett a tűzre. sosem volt képes színlelni, és ez is úgy ült ki az arcára, mint bármi más. De nem tettem megjegyzést. Félretettem a könyvet, amit olvastam (egy Raymond Chandler-krimit) és a lányhoz mentem.
- Szia, kicsim - köszöntöttem, futólag megcsókolva - Hol jártál?
Aztán, mint aki nem is kíváncsi a válaszra, a konyhába mentem.
- Alma vagy narancslé? - kérdeztem kikiabálva.
Gondoltam, ha nem rohanom le, mint valami kiképzőtiszt, talán könnyebben megnyílik. Egyszer végül is mindent ki kell próbálni, nem?

Elrugaszkodtam az ajtótól és visszacsókoltam. Nem támadott le, így arra gondoltam, még nem tud a kis szökésemről.
- Ööö... alma. - Tértem vissza a valóságba és ültem le a fotelba, ahonnan előzőleg Ben felállt. - Csak... sétáltam. Lementem a partra, benéztem néhány butikba, és fagyiztam, bár az talán túlzás volt. - kezdtem felengedni. Megkönnyebbülve dőltem hátra és dobtam fel lábaimat a karfára.
- És te? - kérdeztem vidáman. - Mit csináltál ma? Szokatlanul hamar visszaértél. - Tényleg arra számítottam, hogy még nem lesz itt.

Almalevet töltöttem egy pohárba. Néztem a dobozt egy pár másodpercig, majd elővettem egy másik poharat, és magamnak is ugyanazt töltöttem. Utána a gyümölcslé dobozát visszaraktam a hűtőbe, és a két pohárral a kezemben a nappaliba mentem.
- Fagyizni, ilyen hidegben? Aztán majd torokgyulladást kapsz... - mondtam zsémbesen - És egyedül voltál? Mert Tyler nem arról híres, hogy élvezi a butikokban nézelődést...
Az egyik poharat neki adtam, a másikkal pedig leültem a lánnyal szemben. Mosolyogva néztem rá.
- Én? Csak egy kis időt szerettem volna eltölteni veled. Túl sokat dolgozom mostanában. mióta nem vagyok a testőröd, sokkal kevesebbet látlak, és ezt utálom.

Mosolyogva elvettem a poharat,majd az első korty után,összerándultam.Az almalé persze szeretett volna minden arra alkalmas,és nem alkalmas helyen távozni.Felültem és a poharat az asztalra raktam,majd megküzdöttem az itallal,amit már magamhoz vettem.
-Hogy Tyler? Iiiigen... nos ő... Ezt talán,ö jobban el tudja mesélni.-Nos a testőrömet, Tylert, valamikor a kora délutáni órákban láttam utoljára, közvetlenül az előtt,hogy kifele kezdtem volna mászni egy étterem mosdójának ablakán.
- De az szupi ötlet, hogy kettesben legyünk. Nagyon hiányoznak azok a napok... Annyira jók voltak. Azok a séták, a menekülés izgalma... úgy az, hogy velem voltál. Bezárkózhatnánk megint. - csillant fel a szemem.

Láttam, hogy valami nem stimmel. Amikor ő így elhúzta a szavakat, akkor vaj volt a füle mögött. De nem tettem semmi megjegyzést. gondoltam, ez jó bizalomjáték lesz. Vajon megtiszteli-e azzal a bizalmamat, hogy elárulja, valami rosszat csinált? De amúgy meg... Ez a mosoly! Ez a boldog, csillogó, gyönyörű szempár... Hát lehet rá haragudni? Pedig lehet, hogy kéne...
- Tyler és a butikok. Megkérdem, ne félj! Rég nevettem már egy jót - mondtam mosolyogva.
Aztán a mosolyom még szélesebb lett.
- Igen, az remek lenne! Kiveszem ezt a hétvégét. Hagyjon békén mindenki, és a világvége bőven ráér hétfőig. Mit szólsz? Két nap, csak te meg én?

Zavartan kezdtem fészkelődni. Eddig, csak füllentettem, de ha továbbra se mondom el az igazat, az már inkább hazugság. És utáltam hazudni, és ezt most nem azért gondoltam, mert mindenképp lebuknék. És Bennek, amúgy se tudnék hazudni. Nem bírná, a lelkiismeretem. - Nos... Az első két-három üzletbe valóban elkísért... De azután mondhatni szétváltunk. - sütöttem le a szemem, és halkítottam le a hangom.
- De a hétvégi elzárkózás, pazarul hangzik. - vigyorogtam. Féltem, a dolgot nem úszom meg ilyen könnyen, de én azért próbáltam tovább lépni, és más témát találni. - Csak mi ketten. Egész nap henyélnénk, meg filmeket néznénk, meg közösen főzőcskéznénk... Az szupi lenne.

Egy kicsit elkomorodtam. Nagyra értékeltem, hogy elmondta az igazat, de nem örültem neki.
- Tehát különváltatok - mondtam lassan - És mond csak, hogyan történt ez? Tylernek el kellett mennie? Dolga akadt, és rendelt meléd egy másik testőrt, hogy addig se maradj egyedül, ha már ez volt a határozott kérésem? Nyilván így történhetett, mert máshogy el sem tudom képzelni.
Belekortyoltam a gyümölcslevembe. A pohár pereme felett néztem Shalimarra. Persze engem is vonzott azoknak a dolgoknak a gondolata, amiket felsorolt. De előbb ezt az ügyet meg kellett beszélnünk. Miért csinálja ezt folyton?

Felhúztam a lábaimat és igyekeztem nagyon kicsinek látszani, ami ugye nem nehéz, de attól még eltűnni nem tudtam.
- Hááát... akkor talán nem is mondok mást, hisz úgy se tudod elképzelni... - mosolyogtam félszegen. Láttam, hogy ez nem segít, így mégis belevágtam. _ Hát az úgy volt... nekem is megjár néha egy kis egyedüllét. Nem fogoly vagyok, vagy ilyesmi, nem?... Szóval: Amikor bementünk ebédelni egy éterembe, én... kimásztam az ablakon és... most épen és egészségesen haza is tértem. De Ben... - El tudtam fogadni, hogy aggódik, de mégis: Szabad metamorf vagyok. Megillet a magánélet. És én vagyok a Lady is, bár ezt még indig nem hittem el, tehát, ha én kérek testőrt, akkor nem kéne, hogy kövessenek. - Te határozod meg, hogy mit tehetek, hogy tehetem. És rám nem is hallgatnak! Tylert is megpróbáltam szép szóval hazaküldeni, de... neki nem kéne szót fogadnia amúgy nekem?

Ezen elgondolkodtam. Végül bólintottam.
- Ez jogos. Csak ha én adok egy bizonyos parancsot, te pedig egy másikat, akkor gondolom azt követik, ami logikusabb. Tehát: ne veszítsd szem elől a lányt, akire ki tudja, ki vadászik évek óta: logikus parancs. Menj el, hátha levadásznak, nem kell a védelem: ez már nem annyira logikus. Érted, amit mondani akarok?
Felálltam, odasétáltam hozzá és leültem a fotelja karfájára. Lenéztem rá.
- Nem kell elszöknöd. szabad vagy. De amíg a fenyegetés fenáll, és sajnos évek óta fenáll, addig gyűlölöm, ha egyedül vagy. De... - nyeltem egy nagyot - Erőt veszek majd magamon, rendben? Már nagylány vagy. Ha engeded, hogy harcolni taníthassalak, akkor eljárhatsz majd egyedül, ha úgy ítélem meg, hogy kész vagy rá. Ez eléggé korrekt?

Felnéztem a férfira és a tekintetem nem éppen a barátságos fajtából való volt.
- Meg a francokat! Ultimátumot adsz nekem? - Jó, hát valahol korrekt volt az ajánlata, de ez a "ha úgy ítélem meg" dolog igencsak bűzlött. Ismertem már annyira a férfit, hogy tudjam, nem fogja úgy látni, talán soha.
- És szerintem nem írhatná felül a te parancsod az én... hát én inkább kérni szoktam... De akkor is! Tyler se szokott semmit megcsinálni, amit kérek és... és senki nem hallgat rám. - Valahol nem is akartam. Kezdtem úgy viselkedni, mint egy hisztis kamasz, és ez nem volt jó.
- Rendben. Lehetnek testőrök. - ha akarok, majd úgyis lerázom őket.

Vállat vontam.
- Ahogy akarod - mondtam szelíden - De te is tudod, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnod megvédeni magad. Közéleti személyiség vagy egy olyan világban, ahol ezekre majdnem, hogy passzióból vadásznak. Meg aztán ott vannak a kihívások is. Persze átvállalhatom tőled a harcot, de ismerlek... Azt nem nagyon szeretnéd.
Felálltam, nyújtóztam egyet.
- Jogos van az egyedülléthez. Ez igaz. Csak én... Féltelek. Ez az én bűnöm, azt hiszem. Ami pedig a másikat illeti... Nos, viselkedj Ladyként, és akként fognak tekinteni rád. Sajnálom, ha kemény vagyok, de... Egy Lady nem kér, hanem parancsol. És nem szökdösik el a testőrei elől...

Fintorogtam egy sort.
- Én... nem szeretek másokat bántani. - sütöttem le a szemem. - És nem, nem kell átvállalnod a harcokat... - Bár nagyon reméltem, hogy kerül sor kihívásokra. - Miért nem elég az a képzés amit már kaptam? - Tudtam a választ: mert még mindig különálló személyiséget alkotok a lámiával. De ez nem csak a harcok hiányából adódott. Én... valahogy képtelen vagyok arra, hogy bármilyen formában bántsak másokat. Parancsolni is ezért nem tudok.
- De, ha egyszer nem akarnak egyedül hagyni... akkor már egyszerűbb megszökni.

Megcsóváltam a fejem és a lányra mosolyogtam.
- Elkövetted azt a hibát, hogy beleszerettél egy öreg, ronda testőrbe - mondtam - Amiről nem tehetsz. Sármos a fickó, ez van. Arról meg ő nem tehet, hogy ő a Lord, s ezzel együtt te lettél a Lady... Akkor nem volt más választása. De most úgy áll a helyzet, hogy muszáj elfogadnunk, ami van. Te Lady vagy, és így egy egész fajért felelős. Én pedig a Lord vagyok, aki ráadásul a vőlegényed, és aki érted is felelős. Nem szökhetsz meg. Régen megtehetted, de régen csak Shalimar O'Dell voltál, és amikor meglógtál, legfeljebb engem járattál le, és nem egy egész fajt. Érted, hogy mire akarok kilyukadni?

- Nekem úgy rémlik, hogy régen se szökhettem el... legalábbis nem büntetlenül. - A régi szokások nehezen múlnak. De azt hiszem nem maradt más választásom... be kellett ismernem, hogy van abban valami, amit mond. Ha egyedül akarok lenni, ahhoz rajta keresztül vezet az út.
- Rendben nagyfiú... csak te és én, fél óra múlva az arénában. - mosolyogtam. Nem voltam biztos benne, hogy ez jó ötlet, de legalább megtudom hol is állok a harc terén.
Bár... azt továbbra se értem, hogyan járatnám le a fajomat azzal, hogy egyedül is közlekedek az utcán.

Be kell, hogy valljam, kissé meglepődtem. Persze valahol jó érzéssel töltött el, hogy Shalimar több éves ismeretség után is meg tudott lepni, de azért ez egy kicsit más volt.
- Nézd... Én nem vagyok biztos benne, hogy most harcolnunk kéne. Ez... Félek, hogy dühből harcolnál, abból pedig nem tanulnánk semmit. De tudod, mit? Legyen.
Azzal elindultam az ajtó felé.
- Szabályos harc, választhatsz egy nem lőfegyver eszközt. Átváltozás bármikor engedélyezett. És Shal... Nem fogom visszafogni magam.
Mosolyogva mentem ki az ajtón. Ha harcot akar, megkapja. Nem féltettem, mert ügyes volt, de meg kell tanulnia, hogy az nem mindig elég. Ha legyőzöm, mint tapasztaltabb harcos, talán az élet más területein is támaszkodik majd a tapasztalataimra... Bár ebben nem tudtam őszintén hinni.

//Küzdőtér//

Kicsit elbizonytalanodtam, ahogy Ben elindult kifelé az ajtón. Talán túlságosan is hamar döntöttem. Pedig... én csak... nem is tudom mit akartam. Nagy volt a szám és kész.
Hogy szabadon választott fegyver? Én még sose fogtam fegyvert a kezembe. Mégis mit kezdenék bármelyikkel is? Azt se tudom, melyik, melyik! És már értelmesen mondatot se tudok alkotni.
Szomorkásan léptem a szekrényemhez és kerestem egy rövidnadrágot, amiért nem kár, ha átváltoznék. A felsővel nincs ennyi gond. A pólóból top lesz és ennyi.

//Küzdőtér//

Feldúltan léptem be a szobába. Két ellentétes érzelem viaskodott bennem. egyfelől a kötelességtudat... Tudtam, hogy nem tehetem meg. Még ha nem is lettem volna Lord, itt van nekem Shalimar, akit soha nem tennék ki ilyen helyzetnek... Másfelől pedig alig volt valami is az életemben, amire ennyire vágytam volna... És tudtam, ha csak egyszerűen Ben lennék, és nem Lord Benjamin, a világ legcsodálatosabb nőjének vőlegénye, én volnék az első, aki jelentkezik az expedícióra...
A szobában egyből felhajtottam valami röviditalt, pedig nem volt szokásom. Idegnyugtatónak megteszi, gondoltam... De persze tévedtem. Ugyanolyan borzolt idegekkel sétáltam tovább fel és alá, csak már mart is belülről az alkohol.

Sűrű napom volt, még ha a consult nem is számítom bele. Pedig ott volt: felsőbbrendűségi komplexustól sújtottan. Az ajtón gyakorlatilag beestem és csak félig nyitott szemmel dőltem a fotelba, miközben válltáskám tökéletes ívben szállt a szoba bal alsó sarka felé. Csak ekkor vettem észre Bent.
Aggodalom ült ki az arcomra, és enyhe riadalom, miközben ülőhelyzetbe tornáztam magam.
- Szia. Mi történt?

Shalimar a rá jellemző tapintattal érkezett meg közös kis otthonunkba. Hála harcedzett reflexeimnek, sikerült lehúznom a fejem a táskája elől, ami hangos puffanással landolt a sarokban. Kicsit meglebbentette a hajamat. Hangosan fújtam ki a levegőt, miközben felegyenesedtem.
- Nem nézted ma a holoneten a híradót, mi? Na jó... Elmondom...
Leültem a fotelje karfájára, megcsókoltam, és belekezdtem.
- Nyílt egy rejtélyes átjáró. Senki sem tudja, mi az, vagy hová vezet. Az sem biztos, hogy átjáró. Próbáltak androidokat átküldeni rajta, de az izé tíz méteres körzetébe se mehetnek, mert a mágneses rezonancia tönkre vágja őket. Valakinek át kéne mennie...

Érdeklődve hallgattam Bent.
- Nem... Valahogy, ma még nem jutottam odáig, hogy megnézzem. - Bűntudatot éreztem, elvégre Ladyként naprakésznek kéne lennem, de legalábbis meg kéne próbálnom követni az eseményeket. Pedig páran már beszéltek az esetről az egyetemen. De én túl fáradt voltam, hogy foglalkozzak velük. - Nem! - csattantam fel. - Ki van zárva, hogy te annak a valaminek a közelébe menj. Ne is próbálj terelni. - emeltem felé az ujjam. - Tudom, hogy ezt forgatod a fejedben.

Megint elkezdtem fel és alá járkálni. Nem bírtam sokáig egy helyben maradni.
- Shalimar, felfogod te azt egyáltalán, milyen óriási dolog ez? Valószínűleg a legnagyobb felfedezés azóta, hogy kiderült, nem vagyunk egyedül az Univerzumban. Az a kapu bárhová vezethet! A múltba, a jövőbe, más világokba... Elképesztő.
Aztán megálltam és lehorgasztottam a fejem.
- De persze tudom, hogy nem mehetek. Semmiféle csoda sem múlhatja felül azt, hogy veled lehetek-mosolyogtam - De most miden magamfajta oda akar menni. És egy kicsit irigylem őket.
Szomorkás mosollyal néztem a nőre, a saját Univerzumomra. Kétfelé húzott a szívem, de egy pillanatig sem volt kérdés, hogy döntsek.

Visszamosolyogtam a férfira.
- Ha hiszed, ha nem, tudom mit érzel. - A kíváncsiságom a kaland, a felfedezés élménye volt az, ami engem is hajtott, valahányszor megszöktem. Részben. A másik ok az volt, hogy gyűlöltem felügyelet alatt lenni bezárva. De az más... - De örülök, hogy nem te indulsz el. Viszont... nem tudom, hogy jó ötlet-e, hogy akár bárki más is veszélybe sodorja magát.