Kikötő

-Hogy mit akarok? Van képe megkérdezni, hogy mit akarok?!
Nagy levegőt vettem és próbáltam magam megnyugtatni ismét.
-Ez egy gyűjtő keze. Számtalan ilyet láttam már annak idején. Ez itt, egy magát JimmY O'Conor-nak nevező egyén keze. De ez nem fontos.
Ahogy ezt kimondtam léptettem egyet a ketyerén mire Jimmy arca került a kivetítésre. Majd egy gombnyomással kikapcsoltam és eltettem a szerkezetet.
-A fontos az, hogy ezek a mocskok már emberi alakban mászkálnak köztünk. Valószínűleg szaporodnak is. Szóval, fel kell készülni a legrosszabbra. De ez ilyesfajta tesze-tosza politikával nem fog működni. De látom nincs abban az állapotban, hogy erről beszéljünk...
Léptem oda hozzá és megtámasztottam két kézzel nehogy eldőljön.
~Satnya ember, inni se tud. Miféle vezető az ilyen?

*Fáradt sóhajtottam miközben lesimítottam a nedves hajam mikor rákezdett a gyűjtős mesére. De a név, az még ezen a borús ködön is átvágta magát és hirtelen kaptam vissza a fejem a másikra és egyre jobban ráztam a fejem, miközben hitetlenkedve hátrálni kezdtem. Eléggé instabil lábakon.*
- Nem. A gyűjtők meghaltak. Jimmy nem gyűjtő… Ő egy ember… Ő egy ember. Mr. O’Connor egy ember. Biztosan csak félre informálták. *Ráztam még mindig a fejem és meg billentem, azt hiszem a saját lábamba. De lehet, hogy csak a csizmám sarka süllyedt mélyre a víz felszínén.*
- Nem! Jól vagyok. Tudnom kell, hogy téved! *Néztem határozottan a másik szemébe és elvontam magam Tőle. Nem akartam elhinni, de ideje volt összekapnom magam. Különben vagy én, vagy Jimmy vagy az öcsém kerül bajba. Vagy mindannyian.*

Összeráncoltam a szemöldököm a reakcióján. Oldalra billentettem a fejem, nem igazán értettem a dolgot. Aztán kezdett össze állni a kép.
-Netán ismeri?... Milyen hülye kérdés... Persze hogy ismeri...
Tétován ide oda lépkedtem, kellett egy kis idő a gondolkozáshoz. Sétálásba kezdtem amit a nő botlása szakított félbe. Elkaptam, de hagytam hogy el távolodjon. Tekintetünk össze akadt. Míg az övé ködös volt enyém egy csipetnyit gond terhelt.
-Collector sosem téved...
Morogtam neki sötétbe burkolt tekintettel. Már nem láttam sok értelmét annak, hogy bármiféle hasznos információt megpróbáljak kihúzni belőle. Nagyot sóhajtottam és a nőt is elhallgattattam ahogy minden mást is. Vállamra kaptam és vissza vittem a hajóra, Beállítottam nagyjából oda ahonnan bedobtam a vízbe. Zsebemből előhúztam egy alkoholos filcet, és felírtam tükör írással a jobb mellére egy holnaputáni idő pontot, az aláírásomat és hogy találkozunk. Amit lehetőleg fürdésnél vagy legkésőbb fogmosásnál észrevesz a tükörben.
~Korához képest...
Közel hajoltam ajkaihoz de aztán beütött a felismerés és megborzongtam.
~Ez egy ember...
Így hát csak a homlokára nyomtam egy puszit és a cuccaimat összeszedve a távozás mezejére léptem. Kellőtávolságba érve fejem fogva ültem le a hajómra.
Abban a pillanatban a hajón is beindult az élet. Anastasia ismét a hajón, mögötte a vízben hangos csobbanás hallatszott ahogy az a sok víz visszazuhant. Odébb pedig lépteink nyoma fodrozódott a felszínen. Anastazia pedig még érezheti a puszi helyét.

/Folytatás: Parlament -> Protektor irodája /

*Már épp nyitottam volna a számat, de… mire megszólalhattam volna ismét a hajon voltam. De hogy került vissza? Körbe tekintettem és mikor a víz robaja felvert ugrottam egyet ijedtemben. Végig nézve magamon, tudtam, hogy nem csak képzeltem ezt az egészet. *
- Baj van Ana drágám? *Ért oda a tulajdonos, két lépés távolságot tartva.*
- Nem. Én csak… most megyek. Köszönöm az estét. Legközelebb igyekszem jobb társaság lenni. *Dörzsöltem meg a homlokom egy pillanatra és egy puszit nyomtam a srác arcára.*
- Viszlát. *Tekintetem Xavierével találkozott aki csak értetlenül bambumlt. Biccentettem felé és már indultam is haza. Már nem érdekelt, hogy tudják-e vagy sem. De velem egy időben még pár ember kivált a társaságból és elindult.

/Folytatás: Parlament -> Protektor irodája /

[ Cukrászda ]

A kikötő. Komplett kora esti fényjátékba burkolózott a világítótorony tövében nyüzsgő városrész. Hiába a korai sötétedésnek. Amíg a víz be nem fagy, már pedig ez egy ilyen folyónál egyáltalán nem volt opció, addig itt nem áll meg az élet. Ezért is szeretett kimozdulni ide néhanapján.
Homokszínű zubbonyt viselt bő, oldalzsebes béleltnadrággal és kényelmes bakanccsal, melyet nem szigorú, katonai normák szerint kötözött magára, tehát a nadrág szára takarta az utóbbit. Sálat nem viselt, kabátja pedig nyitva volt, mégsem fázott. Kezeit hanyagul zsebre dugva poroszkált. Mellkasán lágy ütemet vert a pulóver kötött anyagán az aprócska csontkereszt medál.
Jobbra tőle fiatalok duhajkodtak tűrhetően ittas állapotban egy nyilvános padon rendezve be főhadi szállásukat. A bátrabbak egész komoly szempárbajba mertek bocsátkozni néhány lopott pillanat erejéig, amíg fejét oldalra billentve baltával metszett vonásai ki nem űzték a mersz mindenfajta megtestesülését a sihederekből. Nem hibáztatta őket semmiért. Életerős férfiakban nagyon is helyén van az ilyesfajta rivalizálás. Híve volt az egészséges ösztönöknek és a természetes kiválasztódásnak. Néhány gyors pofon hamar el tudta dönteni ki is áll feljebb a ranglétrán, de olykor ugyanilyen célravezető volt a pallérozott elmék hatékony érvelése is. Erő és intelligencia, mindegyik hozzá tartozott a természetes evolúció vívmányaihoz és attól, hogy valaki nem tudott jeleskedni mindkettőben még nyugodtan törhetett magasabbra.
Persze nála volt néhány apróság, melyre egy átlagos, hétvége előtti este iszogató egyetemista egyáltalán nem számíthatott. Derekát például kellemesen húzta a nadrágjába bújtatott széles bőröv, melynek hátuljába gondos kezek acélhuzalt rejtettek. Jobb oldali zsebében megnyugtatón lötyögött egy kopott bőrtárca mellett a tüskékkel kivert boxer, míg zubbonyának belső zsebe tele volt apró, számára nélkülözhetetlen szerszámokkal, úgy mint a tolvajkulcs, feszültség blokkoló chip és egyéb még néhány hasznos holmi.
Megrántotta a vállát, majd elfordítva tekintetét haladt tovább. Szemügyre vette az esti séta hajó fedélzetét. Tele csupa finom, úrhölggyel és kíváncsi turistával. Kicsit távolabb konténerhajó köteleit rögzítették a fürge matrózkezek. Aztán a közeli épületeket vette szemügyre. Mindig találomra választott, hogy ne legyen behatárolható a mozgásterülete. Cukrászda tizenegy óránál. Tökéletes. Hónapok óta nem evett igazi édességet. Hanyag mozdulattal lökte be a csilingelő ajtót. Az alkalmasság így is, mintha fejvesztve menekült volna a mozdulat elől. A hosszan elnyúló üvegezett pulthoz lépett, hogy végignézze a mögé kirakott nyalánkságokat. Elég hosszadalmasan időzött, hogy számítása szerint egy dolgát végző alkalmazott is elérkezettnek lássa az időt a nagy kérdés feltevésére, mely valahogy így szokott következni: Sikerült választani? -vagy éppen- Segíthetek? és így tovább.

Hátul munkálkodtam a pultomnál. Mint mindig, most is a karácsonyi süteményeket készítettem, mivel ilyenkor általában a vendégeink csak azokat választják. Természetesen ennek ellenére ugyan úgy megtalálható a krémes, az isler és egyéb csokis nyalánkság is található a repertoárunkon.
Szóval még nagyban gyártottam a zserbókat, mivel kezdett kifogyni a készlet, mikor meghallottam, hogy az ajtó kinyílik odakint, és hogy ugyan azzal a csilingelő hanggal jelzi, hogy be is csukta valaki. Mivel a kolléganőm éppen kint dohányzott a jól megérdemelt cigiszünetében gyorsan megtöröltem a kezemet, majd kisiettem az előtérbe. Mint mindig most is az egyenruhámban libegtem ki, ami egy hosszú fekete nadrágból és fehér blúzból állt. A blúzomon, pedig ott díszelgett a névtáblám: Corinne
Mosolyt varázsoltam arcomra és megálltam a pult mögött.
- Jó estét! Megtetszett valami finomság?
Kérdeztem kedvesen mosolyogva, miközben felszereltem magamra a kesztyűt amit újonnan szedtem a steril dobozból. Míg a férfi válaszára vártam alaposabban szemügyre vettem. Magas volt, hozzám képest magas, az arcán pedig egy nagy seb díszelgett, és bár az elején megrémisztett a mosolyom egy pillanatra hervadt le, és utána nem is foglalkoztam vele. Hiszen ő is ember, akár csak én (vagy nem) így ugyan olyan jogok illetik meg, mint eg jóképű férfit, vagy egy csinos nőt.
- Ha megengedi hogy segítsek a döntésben, a zserbó különleges sütemény nálunk. Francia recept alapján készítjük, és több vendégünk elmondása szerint itt csinálják a legfinomabban.
Mosolyogtam, miközben a férfi szemébe néztem. Kezemet a pulton nyugtattam, hogy azonnal tudjam neki adni, amit kíván. Közben meghallottam, hogy a drága kolléga nőm is visszajött, de amint meglátta a férfit egy jól irányzott mozdulattal visszakapta a kabátját és elindult kifele, majd meghallotta az öngyújtó kattanását. Nagyon sóhajtottam a modortalanságán és egy elbűvölő mosolyt villantottam a férfira.

[ Cukrászda ]

- Jó estét Kisasszony!
A sebhelyes arcból sármos, gyengéd mosollyal bontakozott ki valami egészen megnyugtató emberi kedvesség. A zord vonásokkal és külsővel egészen elütő ellentét még talán jól is állhatott neki. Semmi esetre sem akart feleslegesen megijeszteni egy ilyen segítőkész, talpraesett teremtést, aki ráadásképp így szerény munkaruhájában is dekoratívabb volt egynémely kifutókon billegő modellpávánál. A kérdésre szelíden megrázta a fejét, aztán sokat mondón pillantott végig ismét a finomságokon természetes mohóságot mímelve az ajkait megnedvesítő nyelvével.
- Őszintén szólva minden tetszik, amit itt látok... Corinne!
Tekintett végül, kissé összehúzva szemeit, a ruhán lévő névtáblácskára. Hogy mennyire volt célzó a gesztus és mennyire nem azt lehetne firtatni, biztos akadna aki belepirulna és biztos akad olyan is, aki fel sem veszi. Mindenesetre a lehető legelegánsabb köntösbe bújtatta ahhoz, hogy senki szívét ne sértse meg vele. Mellékelve gyermeki ártatlanság mosolya suhant át a borostás arcon, jelezve, hogy nem akart ő semmi rosszat mondani.
Bólintva konstatálta a véleményt, majd baljának mutató ujjával az üvegen keresztül bökött a felkínált édességre.
- Ez esetben megkóstolnám ezt a különleges zserbót. Illetve... ha készítenek, akkor innék mellé egy capuccinot is jó sok tejszínhabbal.
Újabb mosoly, melyből talán még egy isten is képtelen volna megállapítani, hogy mennyire gyermeki, s mennyire nem az, de újfent tisztelettel adózna a kivitelezésnek. Válla felett csak egy pillanatra bújtatta hátra figyelmét végigmérve a munka elől oly lelkesen menekülő kolléganőt.
- A kolléga nője mindig ilyen... elfoglalt?
Gondosan megválogatott szó némi torokköszörüléssel előkészítve, s persze elég diszkrét hangerőre letompítva ahhoz, hogy csak ketten hallják. Csupán egy kedves vendég cinikus fricskája, mely ezzel párhuzamban az egekig magasztalja a vele szemben serénykedő, szorgalmas leányzót.

Csendben mosolyogva hallgattam végig az urat. Fogalmam sem volt, hogy járt-e már itt vagy sem, de amit láttam nagyon tetszett neki a pultban lévő kínálat, meg mintha a pult mögött lévő dolog se aggasztotta volna. A nevemet számomra egy kicsit furcsán ejtette ki, de ez nem különösebben érdekelt. Csak egy ember tudta amúgy is kiejtsen a nevem úgy, hogy a gyomrom görcsbe ugorjon, és ne bírjak a fenekemen ülni, Ő pedig jelenleg még a műtőben igyekezett megmenteni egy beteg embert. Így elmerengtem, míg meg nem hallottam a férfi mély hangját ismét.
- Azonnal hozom, és természetesen a kapucsínót is, sok-sok tejszínhabbal.
Mosolyogtam kedvesen az úrra, aztán nekiláttam kipakolni a dolgokat. Először beindítottam a kávéfőzőt, hogy amire kiteszem a tányérra a süteményt és a többit, lefőljön a kapucsínó.
- Kérem, addig foglaljon helyet és azonnal viszem.
Mutattam egy szabad asztalra, ami tisztán ragyogott, aztán, amikor meghallottam a kérdését, hátra pillantotta a lányra, aki nagyban dohányzott odakint.
- Nem, tudja, cigaretta szünete van, így én ugrottam be a helyére, de van amikor én vagyok odakint és ő az én helyemen. Mi így megosztjuk.
Válaszoltam, aztán, nekiláttam mindent elkészíteni. A kapucsínóra nagyon odafigyeltem, hogy sok-sok tejszínhabot tegyek rá, majd miután mindent elkészítettem és felpakoltam a tálcára lassan és óvatosan kisétáltam a pult mögül és odasasszéztam a férfihoz.
- Tessék, a kapucsínója és a zserbója. Kedves egészségére.
Mosolyogtam kedvesen, aztán elindultam visszafelé, ám még mielőtt léphettem volna a bokám egy jól irányzott mozdulattal kicsavarodott és egyenesen a vendég ölében kötöttem ki.
- Óh, úristen, sajnálom. Véletlen volt, nem akartam.
Mentegetőztem az ölében ülve.

[ Cukrászda ]

Hát a munkamegosztás szép dolog, de kihallotta a kollégáját védő kollegina hangsúlyát a válaszból. Nem volt ezzel semmi gond, így volt helyes és természetes, mondhatni emberi. Biccentése kurta volt, mégis hálásnak tűnt.
- Köszönöm, nagyon kedves!
Fordult is a mutatott asztal felé, kényelmesen átballagva a cukrászdán, közben rutinos mozdulatokkal bújva ki zubbonyából, melyet végül a szék karfájára terített. Ugyan olyan homokszínű garbót viselt, amilyen a zubbony is volt. A testhez álló, kötött anyag kiemelte szálas felsőtestének vonalait. Az anyag ujjait könyékig felhajtva viselte, alkarjain megannyi fekete tintával rótt tetoválás látszott. Nonfiguratív, csavart motívumok tekergő kontúrjai, ismeretlen motívumok egész tárháza. Még kézfejei, sőt ujjpercei is viseltek magukon jeleket. Alig fél percet ücsörgött a székben, mire megérkezett Corinne. A süteményt és a kávét még meg sem kóstolta, de már megkedvelte ezt a kis cukrászdát itt a kikötőben. Talán előfordulhat, hogy még visszatér ide egy adandó alkalommal.
- Köszönöm!
Biccentett ismét, aztán hirtelen zökkent fékező folyamba az idő. Implantok kapkodó mechanizmusaitól mentes, zsigerekbe égett letisztult reflexek pumpálta adrenalin festette meg az események képkockánként pergő mementóit
Előre dőlt, jobb lábát elcsúsztatta a szék ülőkéje alatt, letéve térdét a földre, míg elemelkedő hátsójával hátralökte az alkalmasságot. Felsőtestén acélos izmok feszültek meg a garbó anyaga alatt, ahogy meggörnyedve előrenyújtotta karjait. Jobbja Corinne feneke, míg balja a háta alá csúszott, a zuhanás energiáját fél térdelő pozíciójának biztos támasztéka és görnyedt tartásának belső, hasfali íve vezette le. Így elkerülte a felborulás és kettejük megsérülésének esélyét is. A másik pedig mintha puha ágyikóba huppant volna landolt az ölében alkarja alatt térdén megtámasztott háttal és két combja közé csúszott popsival, ami alatt csupán azonnal zsibbadni kezdő tenyere választotta el saját ágyékától.
Egyetlen hirtelen mozdulat sem lehet azonban tökéletes. Jobb könyöke a lendület miatt csattanva lökte meg az asztalt, ami ingatag módon előre billent, a tálcáról pedig ellenkező irányba, vagyis saját maga felé borult a forró kávéval teli tejszínhabos csésze. Nem nézett éppen arra, így csak perifériáján hasított végig az égető érzés, ez azonban pisszenés nélkül egyetlen vastag libabőrben szaladt át rajta.
- Azt hiszem én kérek elnézést...
Suttogta, megmozgatva elgémberedő jobbjának ujjait Corinne feneke alatt. Észre sem vette, ahogy alkarján a lecsorgó kávé hosszú nyoma alatt felhólyagzott a tetovált bőr.

Egy pillanatig nem is tudtam mit modnani. Olyan kellemetlenül érzetem magamat. Aztán, amikor megéreztem, hogy megmozdítja az ujját a fenekem alatt felugrottam egy kicsit, majd teljesen felálltam róla. Amikor megfordultam láttam, hogy milyen furcsa pózba vágta magát sec perc alatt. A bokám fáj, iszonyatosan, de egy pillanatig se foglalkozom vele, csak is a vendéggel. Amikor meglátom a kezét elönt a rémület. Hosszan egy csíkba felhólyagzott a bőre. A tetoválásokon egy pillanatra megakadt a szemem, aztán megráztam magamat és leguggoltam a férfi mellé. Közben vágtam egy fájdalmas grimaszt, aztán finoman a kezembe fogtam a kezét.
- Istenem, annyira sajnálom.
Néztem a férfira bocsánatkérő tekintettel, aztán finoman megnéztem a kaját.
- Jöjjön, leápolom a kezét.
Mondtam, és ha ellenkezni próbált is, nem jött neki össze. Bicegve ugyan, de bekísértem hátulra, ahol az öltöző szekrények voltak és finoman leültettem egy székre, majd amilyen gyorsan csak tudtam elrohantam az elsősegélyládáért. Amint visszaértem letérdeltem a férfi elé és elkezdtem elővenni a dolgokat belőle, amint megtaláltam a fertőtlenítőt egy kis vattára öntöttem, majd felnéztem a férfira.
- Ez kicsit csípni fogja, amiért előre is elnézést kérek.
Néztem rá bocsánatkérőn és elkezdtem sterilizálni az égési sérülését. Aztán, amikor mindez megvolt elvettem egy kis gézt és finoman betekertem vele a karját.
- Jobb egy kicsivel?

[ Cukrászda ]

Hozzá volt szokva a fájdalomhoz. Nem is hitte volna a másik, hogy mennyire. Persze ugyan úgy érzett, mint bárki más a normális emberek közül, de reakciói a fájdalomküszöb magassága miatt nem terjedtek ki olyan szélsőséges reakciókra, mint a könnybe lábadt szem, a fájdalomba torzult arc, vagy a baj megtörténte utáni kapkodó pánik. Keze valamennyire remegett, hiszen ott pattogott ideggyökeinek minden szegletében a maró forróság érzete, de meglepő nyugodtsággal viseltetett az eset iránt. Tudta, hogy mit kell tennie és azt is, hogy milyen ütemben. Lassan mozgott. Kezdetnek másodpercekig támasztotta még fél térdével a padlót, míg sérült kezének könyökét hasfalának támasztotta. Szükség volt erre, nehogy valami hirtelen mozdulattól hirtelen leessen a vérnyomása és meg találjon szédülni. Mélyeket, egyenleteseket lélegzett, közben pedig tekintetét végig a föld felé szegezte. Könnyen hihette akárki, hogy kábultan mered maga elé, de nem így volt. Gondosan, hozzá értőn mérte végig Corinne egyre dagadó bokáját. Valamennyire értett az orvosláshoz. Erre szemléletes példa az a temérdek sebhely a testén, amit ellentétben a mostanival nem egy kellemes sütizgetés közben szerzett be.
Más talán elhúzta volna a száját és káromkodva elrántotta volna a kezét a megriadt, segíteni próbáló, a galibát alapvetően okozó nő elől, ő azonban nem ilyen szemmel nézte az eseményeket. Amint a puha kezecske bőre az övéhez ért elmosolyodott és a másikra nézett.
- Máris jobb...
Baljával megtámaszkodva térdén felegyenesedett és elindult Corinne után a személyzeti rész felé. Nem igazán érdekelte a vendégek csöndesen összesúgó hada. Még utoljára körülnézett, hogy nem e jutott valakinek eszébe balga mód mentőt hívni. Megnyugodva konstatálta, hogy nem.
Hagyta, hogy a másik sürögjön, de nem sokáig. Amint a fertőtlenítős vatta a kezéhez ért, tenyere magába zárta a vattát szorongató kacsót. Bőre akár a smirgli, vastag volt és kemény, marka vaskos és edzett, mégis gyöngéd maradt. Más körülmények között csontokat is képes lett volna összeroppantani, most viszont mintha selyemtakarót simogatott volna.
- Tudja... az ilyen fertőtlenítő... nem túl jó az égésre. Allergiás reakciót... válthat... ki és csak felmelegíti... a... sebet, ami még fokozottabb bőrelhaláshoz...vezet.
Lassan beszélt, de nem azért, mert fájdalmai voltak. Alig pár centire suttogott a másik arcától mélyen figyelemmel kísérve a másik tekintetét, közben szép lassan lecsúsztatva égett karjáról a másik törődő kezét. Aztán fellélegezve hátrébb lépett, megnyitotta a mosogató hideg vizes blokkját, majd a vízsugár alá dugta karját.
- Üljön le, mindjárt megnézem a lábát. Az rosszabbul néz ki.
Szabad kezével egy tiszta konyharuha után nyúlt, hidegvízbe áztatta, majd a sérült felület köré csavarta és szorosan megkötötte. Gyorsan, szakszerűen dolgozott, nem is zavartatva magát az idegen terepen. A víz még bő sugárral folyt az anyagból, miközben leereszkedett Corinne bokájához és maga elé húzta az elsősegély dobozt. Balja óvatosan megtapogatta a feldagadt területet.
- Meg kell néznem nem e tört e el...

Kétségbeesetten néztem a férfira, mikor nem hagyta hogy ellássam a sebét és inkább maga látta el a saját kezét. Egy ideig nem értettem, hogy miért van ez így, aztán minden leesett, amikor elsuttogta nekem. A hideg futkosott a hátamon a tekintetétől és a halk, suttogó hangjától. Aztán, amikor közölte, hogy üljek le, mert az én lábam súlyosabb legyintettem egyet.
- Jól vagyok, semmi bajom, csak kicsit kificamodott.
Mosolyogtam, ám nem törődve a válaszommal elkezdte megvizsgálni a bokámat. Amikor itt-ott megnyomta fel-fel szisszentem, és volt egy két hely,a hol keményen meg is rándultam.
- Megtudja állapítani, hogy eltört-e? Csak nem orvos?
Kérdeztem, hogy kicsit oldjam a bent keletkezett feszültséget, és míg a válaszára vártam, erősen kapaszkodtam a székbe, hogy kicsit levezessem a feszültséget és a fájdalmat.
- Sajnálom, hogy ez történt. Ha jobban odafigyeltem volna, akkor nem lett volna belőle ilyen baleset. Remélem keze hamar meggyógyul! És természetesen a ház vendége!
Csacsogni kezdtem, hogy leplezzem a fájdalmamat, ami amúgy iszonyatos volt, és persze igyekeztem hősiesen állni a vizsgálatot is.

[ Cukrászda ]

Nem kellemes, ha egy alig másfél perce kificamodott bokát erősen macerálnak, de rögtönzött röntgengép hiányában muszáj volt kitapintania a csontot és a szalagokat a duzzanat alatt. Ehhez pedig az kellett, hogy baljával megszabadítsa a nőt a cipőjétől és tenyerével alátámassza a talpat. Behajlított karjának bicepsze tekintélyes méretben domborodott a homokszínű garbó anyaga alatt, ahogy átvette a nő súlyának bizonyos hányadát. Sérült jobbjának gyors, szakszerű, lényegre törő mozdulataival profi módon tapintotta ki a kétséges pontokat. Néhány erősen fájdalmas másodperc. Semmi több. Lábfej és lábszár csatlakozása a tojás ízületnél, kereszt szalagok a külső bokán és belül is. Amerre bicsaklott, az azzal ellentétes oldalon biztos, hogy megnyúltak, szakadt izom, vagy szövetrészt nem érzett, sem csontszilánkot, ami törésnél általában le szokott forgácsolódni és mivel előzőleg Corinne rá is bírt valamennyire állni így hamar megszületett a diagnózis.
- Igen meg tudom. De nem vagyok orvos.
Mosolygott. Lenyűgöző, hogy mióta itt van még egyszer sem kellett hazudnia, vagy füllentenie a kilétét illetően. Felmosolygott a másikra, aztán végigsimított a lábfejen, majd feljebb emelte és térdére támasztotta irányba állítva, terelve, hogy a nő tudja miként tartsa. Akárcsak egy szakorvosi gipszelő asztalán.
- A jó hír, hogy nincs törés, viszont a szalagok ezen az oldalt - mutatott a bedagadt részre - biztosan megnyúltak, így ezentúl legjobb lesz bokaszorítót hordania. Fáslival fogom rögzíteni. Ha megteheti, akkor lehetőleg pihenés közben polcolja és borogassa. A kamilla jó lesz rá. Ha a duzzanat nem múlik el egy-másfél hét alatt, akkor menjen el orvoshoz.
Az elsősegély dobozban természetesen volt egy köteg gumírozott fásli. Jó rögzítő eszköz. A lábfej közepénél kezdte pár réteggel, majd a sarkat kihagyva átfordította a bokára, végül fel a lábszárig, vissza le a bokán keresztül átugorva a sarkat ráhajtva az utolsó réteget a lábfej kiinduló pontjához. A végét leragasztotta, hogy ne csúszkáljon. Zokni nélkül még a cipőt is vissza tudta húzni Corinne lábára. Először kissé szokatlan lehetett a szinte járógipsz feszességét idéző érzés, persze hamar meg lehetett szokni, akár a magas sarkút. Röpke pillantást vetett az alkarján csöpögő hideg vizes borogatásra. Már nem is érezte a hideget, teljesen átmelegedett. Felállt és ismét a csaphoz lépett, majd megismételte az előbbi beáztatós, kötözős műveletet, hogy újra lehűtse a hólyagos felületet.
Nem volt morcos, sem ingerült, sem távolságtartó. Balesetek mindig lesznek, de okolni érte bárkit is... minek, ha már egyszer megtörtént a baj? A problémát kezelni kell, nem elmérgesíteni.
- Ugyan Corinne! Ne sajnálja! Legalább nem leszek cukorbeteg a sok süteménytől. Egyébként sem láttam még ilyen szép lábat... na meg... a fenekét is teljesen legálisan megfoghattam, hozzá teszem nem volt szándékos. Összegezve az eseményeket szerintem nagyon jól jártam és mind e mellé még a ház vendége is lettem.
Mosolyogva tárta szét karjait, félre billentve kissé fejét tekintett a másikra.
- Ezt mázlinak hívnám, nem balsorsnak. Aki rosszul járt az maga volt, amit nagyon restellek. Ha nem lettem volna lusta és magam vittem volna ki amit rendeltem, akkor most nem lenne bekötve a bokája. Szeretném valahogy ellensúlyozni az estét...

Csendben figyeltem, ahogy az úr megvizsgálj a lábamat Igazándiból iszonyatosan kényelmetlenül éreztem magamat, hogy egy idegen ember vizsgálgatja az amúgy iszonyatosan fájó bokácskámat. Aztán eszembe jutott, hogy ha most nem nekem kellett volna bemennem a pultba, akkor lehet, hogy mindezt megúsztuk volna mind a ketten.
- Akkor biztosan sok cukrász esett már az ölébe.
Kacagtam fel jókedvűen, miközben a széket fogtam szorosan. Aztán, amikor közölte velem, hogy mire jutott továbbra is rá mosolyogtam, aztán amikor erősen befáslizta a bokám és visszaadta a cipőmet kicsit furcsa volt és fájdalmas volt rálépnem, de túléltem.
- Köszönöm! Majd odafigyelek, és ne aggódjon, egy orvossal élek együtt, úgyhogy van egy olyan érzésem, hogyha nem is akarnék orvoshoz menni, ő elcipelne.
Nevettem, aztán finoman odaléptem hozzá amikor másodjára is bevizezte a ruhát.
- Ez viszont nagyon rondának tűnik. Megengedi?
Böktem az ujjammal a rongyra, majd ha megengedte, akkor finoman lecsavartam róla és szemügyre vettem. Rondának nézett ki az egész keze. Vörös volt és itt-ott hólyagos is.
- A cukorbetegség pedig. Fogalmazzunk úgy, hogy tényleg ellene vagyok, de nem ebben a formában szoktam közölni a vendégekkel, hogy a sütemények ártalmasak.
Néztem a férfira bűnbánó arccal, aztán előhalásztam a telefonomat a farzsebemből.
- Kihívok egy mentőt, hogy megnézzék a kezét, rendben?
Néztem a férfira, aztán elkezdtem pötyögni a számot. Míg kicsöngött a készülék kicsit elpirultam azon, amit mondott, aztán, amikor végre valaki felvette beleszóltam.
- Jó estét! Corinne Greed vagyok és...

[ Cukrászda ]

- Nem mondanám, hogy sok. Ön volt az első... cukrász.
Mosolyodott el apró szünetet tartva az utolsó szó előtt kiemelve a hatást. Elvégre ez volt az igazság. Csak hangsúllyal és gesztussal tette hozzá a kiegészítést, hiszen Corinne nem tűnt buta lánynak. Úgy tűnt azonban, hogy hiába próbálja elterelni a figyelmet a másikban gerjedő bűntudatról. Ez úttal nem járt sikerrel, ez pedig csak bajt jelentett. Azért csak hagyta, hogy levegye kezéről a kötést és megnézze magának. Ami azt illeti tényleg nem nézett ki jól, de egy égés már csak ilyen. Kevesen hinnék, hogy a forró capuccino is úgy éget, akár a felhevített olaj. Kimért egykedvűséggel figyelte, ahogy a lány munkához látott. Nem volt szokása hátast dobni ilyen... apróságoktól, nem most fogja elkezdeni. Majd begyógyul, csak egy kis jégzselével kevert fertőtlenítőt kell valahonnan szereznie, meg egy köteg gézpólyát. Egy hét és kiszárad a seb, onnantól pedig már következik a varasodás és a bőrcsere, amit már kötözni sem kellesz. Jó fizikuma és erős szervezete volt. Már gyerekkorától fogva hozzá kellett szoknia, hogy minden behatás nélkül gyógyuljon és regenerálódjon, csakis természetes eszközöket véve segítségül.
Későn kapcsolt Corinne reakciójára. Bár nem sok mindent tehetett volna, hisz letámadni egy ismeretlent a saját munkahelyének személyzeti részén csak azért, mert megpróbál segíteni nagy hiba lett volna.
- Jaj ne, kérem...
Szükségtelen. Igen ezt akarta mondani, de az enyhe rezonancia már közvetítette is a kis helyiségen át a túloldalon kicsengő vonalat és a diszpécser felcsilingelő hangját. Ingerülten hajtotta oldalra fejét, csak hogy elharapjon egy orosz nyelvű szitkot. Balja finoman, mintha valamit keresne, benyúlt nadrágjának zsebébe és aprócska, pendrive méretű kis tárgyat tapintott ki. Tűhegy méretű kis beragadó gomb volt a tetején, ami halkan, kattanás mentesen kapcsolt be. Egy kis hatótávolságú jelzavaró volt, mely felharmonikusok százezreivel terhelte túl a telekommunikációs csatorna frekvenciasávját. Ez pedig abban nyilvánult meg, hogy a műholdas és adótornyos készülékek a cukrászda területén azonnal elvesztették csatlakozási pontjukat, az úgynevezett térerő nullára zuhant és a jelenleg élő vonalakat hangyabolyszerű sistergés árasztotta el.
Bekapcsolva hagyta a kütyüt, aztán még mindig zsebében nyugtatva balját ujjaival kitapintott egy kis készpénzköteget. Nem sok, de elég ahhoz, hogy gyanútlanul emelje ki és mutassa fel a már minden bizonnyal telefonja miatt bosszankodó Corinnenak.
- Ezt a kedvességéért. Higgye el, szükségtelen miattam fáradnia, rendben leszek. Egyébként is menni készültem...

- Haló? Haló?
Szólongattam a diszpécsert, de a telefon pittyegve jelezte, hogy a vonalat bontották. Aztán, amikor elvettem a fülemtől a telefont azt vettem észre, hogy nincs térerő. Mi a manó? Aztán, amikor eltettem a kütyüt kikerekedett szemekkel néztem a férfira, amikor pénzt próbált adni nekem.
- Nem, szó se lehet róla, hogy magától elfogadjam ezt a pénzt. Főleg azok után, hogy magára estem, miattam leforrázta a kezét és ha nem figyelt volna, talán még nagyobb balesetet csinálok, és még az én lábamat is megvizsgálta, minimum én tartozom magának pénzzel, ha nem többel.
Néztem rá mosolyogva, aztán finoman újra bevizeztem a konyharuhát és óvatosan a kezére csavartam.
- Egy pillanat. Addig üljön le és ne merje kitenni a lábát, különben egy cukrász haragjával kell szembe állnia és nagyon úgy érzem, hogy zserbómérgezést kapna.
Mosolyogtam mondandóm közbe és kiléptem a sikátorba, ahol a kolléganőm még mindig dohányzott.
- Mary, kifordult a bokám, úgy hiszem egy kicsit be kellene állnod.
Mondtam, aztán, amikor bólintott visszasiettem a férfihoz és leültem én is egy székre vele szembe.
- Amúgy Corinne Greed vagyok, ha már így összehozott bennünket a sors.
Nyújtottam kezet.

[ Cukrászda ]

Aranyos teremtés volt, azt meg kell hagyni. Rutinos csalók arcszobrászatainak mímelt díszletét szégyenítve meg ráncolta össze homlokát kíváncsian pislogva, míg Corinne az eltűnt diszpécsert szólongatta. Legszívesebben mosolygott volna, de az álca érdekében ezt még gondolatban is kerülnie kellett. Fő a természetesség. Ez pedig neki remekül ment.
Zavart pislogás következett, ahogy játszi könnyedséggel vette fel a másik megszeppent ritmusát. Egy valódi élethelyzetben tényleg hülyén festhetett volna kezében a kreditekkel, de ez itt nem volt valódi. Ő gerjesztette és lám sikerrel. A nő teljesen zavarba jött és megenyhült. Lágy, törődő mosoly simította végig a másikat gyengéd szellemkezeivel. Védekezőn megemelve kezeit kacagott fel férfiasan rekedt, mély búgással.
- Ahogy kívánja Hölgyem. Eszemben sincs megfutni, ha ilyen szépen kérik...
Ledőlt egy találomra kiválasztott konyhai sámlira. A kis jelzavaró szerkezet még javában űzte buzgó fogócskáját a hálózaton. Természetesen nem volt rest megnézni magának Corinne hátsóját, ahogy az egy pillanatra a kint dohányzó kolléga nője után lépett. Ügyesen csinálta és feltűnés nélkül. Elég nagy rutinja volt már az e fajta lopott pillantásokban, ami csak kapóra jött gömbölyded fenekek nézegetésekor. A titka az volt a dolognak, hogy semmiféle arcmimikával, vagy érzelemmel nem kommentálta saját sikerét. Egyszerűen elraktározta a látványt egy képzeletbeli fényképes dobozban. Így sokszor olyannak tűnhetett, mint egy véletlenül elmélázó átlag civil, akinek egy rosszindulatú fajtársa sem merné felróni az esetet. Biztos fáradt, vagy kimerült, szokták mondani az ilyenre.
Az alkalmat, hogy visszacsúsztassa zsebébe a pénzt akkorra választotta, amikor Corinne újra feltűnt. Csak meg akart győződni róla, hogy nyugodt szívvel kikapcsolhatja a jelzavarót. Ha túl sokáig hagyja aktiválva még valakinek feltűnhet, hogy nem csak egy sima rendszerzavarról van szó. Lekapcsolta tehát és a pénzt zsebében hagyva kiemelte kezét a zsebből, miközben a másikkal a felkínált kezet fogadta el.
- David... David Wolf!
Mosolygott vissza. Nem volt hozzászokva a puccos események kifent gesztusaihoz, úri kézcsókjaihoz, így egy pillanatig tétován megtartva a törékeny kacsót engedte azt vissza a tulajdonosának. Ültében előredőlt és két könyökével térdein támasztotta meg magát, kezeit összekulcsolva támasztva meg állát. Nem úgy tűnt, hogy az alkarjába égett sérülés bármiben is zavarná.
- Nem zavarna a tegeződés?

Mosolyogva figyeltem a férfit, majd amikor a tegeződést ajánlotta komolyan elmerengtem rajta, majd nevetve megszólaltam.
- Persze, örülnék neki.
Mondtam nemes egyszerűséggel, aztán felvettem én is ugyan azt a pózt, amit David és úgy néztem rá.
- Jobban van már a kezed valamennyivel?
Kérdeztem és egy bűnbánó pillantást váltottam a becsavart kezével.
- Annyira sajnálom, nem tudtom mi van velem. Itt a karácsony az emberek rohangálnak ki-be én pedig alig bírtam ma a boltban sütni és... csak egy pillanatra nem figyeltem..
Mentegetőztem és közben mindvégig a férfi szemébe néztem.
- Amúgy nem láttalak még erre, most költöztél ide?
Intéztem felé egy kérdést, aztán összeszorítottam a számat.
- Bocsánat, ez eléggé indiszkrét kérdés volt. Ne haragudj, sajnálom.
Kértem tőle ismét elnézést, aztán felnevettem.
- Kezdem kissé zavarban érezni magamat.
Vallottam be, aztán felálltam.
- Mit szólnál ahhoz, ha meginnánk egy kapucsínót? Sok tejszínhabbal?
Kérdeztem, mert valahogy azonnal bennem maradt, hogy sok-sok tejszínhabbal kérte.
- Óh és én állom.
Tettem hozzá gyorsan, majd ha rábólintott akkor elindultam kifele és lefőzte két adaggal, majd visszamasíroztam óvatosan, közben figyelve a lábamra, ami még mindig fájt, de nem különösebben mutattam ezt a külvilág felé, maximum egy-két kisebb grimasszal.
Ha nem bólintott rá, akkor csendben ültem tovább és igyekeztem leplezni a zavaromat.

[ Cukrászda ]

Elmosolyodott, amint Corinne beleegyezett. Tegeződni mégis csak könnyebb volt, mint folyton magázni egymást, ráadásul ránézésre nem is volt nagy a korkülönbség kettejük között. A legelső kérdésre csak fáradtan sóhajtott egyet, mint aki meg is feledkezett a dologról, aztán lebillentette tekintetét a kezére. Megforgatta kicsit alkarját. Követte szemeivel a vizes ruháról lefelé csöpögő vízcseppeket. Megmozgatta kicsit a csuklóját. Le-föl mintha valami öklözés előtt melegítené be az ízületet. Kíváncsi volt, hogy a kötés alatt az égett felület mennyire húzódik. Elhúzta a száját és egy kicsit fel is szisszent. Nem azért, mert nem volt kibírható, hanem mert ezt a reakciót várta volna mindenki egy embertől. Művész volt a csalók között.
- Estére majd megszűnik a fájdalom, de egyébként nem hiszem, hogy baj lesz vele!
Mosolygott, miközben megpróbálta elkapni a másik tekintetét, ami éppen a becsavart kezet kereste. Mintegy helyeslés képen szorította ökölbe kezét. Pörölynyi, harcedzett marka lelkes roppanással válaszolt, az alkar izmai pedig impozáns kötegekbe rendeződve domborodtak ki a könyökízület tövénél a kötés alól.
- Rá se ránts! Mondtam már... biztos a fáradtság teszi. Én is lehettem volna ügyesebb. Egy centin múlott, hogy ne lökjem meg az asztalt.
Persze éppen azt figyelte, hogy hogyan kapja el épségben a megcsúszó és elzuhanó Corinne-t. Azt már nem tette hozzá, hogy a véletlen fenékfogás talán nem is volt annyira véletlen. S, hogy talán-talán ez lehetett azon aprócska figyelmetlenség, ami végül elvonta arról az egyetlen centiről a figyelmét. Hogy is szokták mondani? Részletkérdés.
A következőkben csak mosolygott azon, hogy a nő miként képes önmagát zavarba hozni. Egyáltalán nem zavarta volna a kérdés, de ha tolakodásnak érezte, akkor lelke rajta. Ő nem fogja kijavítani, legalább kevesebb hamis adatot kell kiszolgáltatnia. Néha már úgy is túl lazán dől belőle a valótlanság. Némi önkritika sem árt.
- Jöhet a capuccino!
Másodszor is. Ezt sem tette hozzá. Faragatlanság lett volna és e nélkül pedig olyan jól eldiskuráltak. Régen volt már jó társaságban. A fekete piacon csencselő, késelő kocsmatöltelékeket nem lehet éppen annak nevezni.
Nem hagyta magára Corinne-t. A lehető legóvatosabban próbált a nyomában kiosonni a kávéfőző géphez. Mögé lépett, fejét oldalra billentve dugta kissé előre a másik jobb oldali válla felett.
- Meg ne ijedj... ez úttal remélem nem gond, ha én szervírozok!
Suttogta az apró fülecskébe. Törzsét és csípőjét kellő távolságban tartva próbálta oldani az esetleges feszéj érzetet, csupán mellkasának szikár dombja érintette egy pillanatra a másik hátát. Megpróbálta még idejében átvenni a két ital kiszállítását, aztán csak célzatosan kacsintott vissza a személyzeti bejáróra
- Hm?! Csak utánad...

Amikor a két kapucsínó elkészült, mosolyogva akartam kivenni, mindaddig, amíg meg nem hallottam David hangját a fülemben. Egy kicsit akaratlanul is megrezzentem, aztán, amikor belesúgta a mondandóját a fülembe elmosolyodtam.
- Rendben, talán igazad van, nem lenne szerencsés, ha megint balga módon a földre, vagy netán rád önteném a meleg kávékat.
Nevettem fel halkan, majd amint biztos kezekben volt a két pohár elindultam az ajtó felé. Amikor készségesen maga elé engedett, elnyomtam egy kuncogást, mert éreztem, hogy miben mesterkedik, na de hát melyik férfi ne csinálná ezt? Hiszen ilyenkor nem foghatjuk rá, hogy legeltették a szemüket rajtunk, hiszen olyan udvariasak.
Aztán, amint visszaértünk leültem a helyemre, ahol az előbb is ültem, aztán, amint megérkezett David elvettem tőle a poharat.
- Köszönöm!
Emeletem meg, majd rámosolyogtam a férfira.
- Hogy tetszik eddig a város?
Merült fel bennem egy kérdés, mivel még én is viszonylag új voltam itt, bár kicsi korom óta New Londonban éltem, a szüleimmel mindig az Udvarban laktunk, így a költözködés és az új ház kicsit új volt még számomra, de igyekeztem megszokni az új környezetet. Míg vártam a férfi válaszát belekortyoltam a kapucsínómba.

[ Cukrászda ]

Nem volt gondolatolvasó, de ha lett volna effajta képessége, akkor magában néhány konstatáló bólintással nyugtázta volna, hogy Corinne bizony rátapintott a lényegre. Talán nem véletlen, hogy valaha az emberi kultúra kezdetén valamelyik nagy koponya így határozta meg az etikett alapszabályait, melyet az első könyvek nyomtatásakor jegyeztek fel. Még szép, hogy az intelligensebbje nem nyalta be ezt a mesét.
A csatorna alatti alagutakban, a fekete piacon és alapvetően úgy a mindennapokban nem sok alkalma volt rá, hogy ilyen szemrevaló teremtésekkel társalogjon, vagy épp megnézhesse őket magának. Tehát adott volt a helyzet, amit szeretett volna maximálisan kihasználni természetesen a feltűnés mentes kivitelezés leheletvékony határvonalán egyensúlyozva. Nem volt nagyravágyó és nem tervezgetett titkon egy éjszakás kalandokat. Mindig beérte annyival, ami éppen megadatott, s ha ez egyetlen mosolyra fókuszálódott, akkor ám legyen. Megköszönte a lehetőséget és tovább lépett. Majd kialakul a mostani helyzet is.
Csak lágyan mosolygott a megjegyzésre. Valóban cikis lenne, ha a rohammentő vinné el egy cukrászdából összeégetett holttestét. Ezért is vállalkozott ama magasztos feladatra, hogy egyes-egyedül szervírozza ki mind a két forró italt, mielőtt még Corinne újabb véletlen balesetet okozhatna. Meg persze ott volt az etikett és a figyelmesség is ugyebár. Ami viszont nem volt véletlen és már el is érkezett a gondolatmenet önkéntelen visszacsatolásához.
- Igazán nincs mit!
Mosolygott vissza és adta át az egyik csészével. Közben helyet foglalt az előzőleg elhagyott sámlin. Kényelmesen tárva szét térdeit dőlt előre, hogy ismételten előre támaszkodhasson könyökeivel. Bal tenyerét alácsúsztatta a csészének. Kérges tenyerét egyáltalán nem égette a forró porcelán, jó formán alig érezte a meleget. Párszor kavart a lötyin, majd belefújt az arca felé bodorodó fahéj illatú gőzkígyóba. Hümmentve szürcsölt bele, majd elemelve ajkait megvárta, míg az a néhány kósza csepp leszédül a bajszáról.
- Szeretem Londont. Megvan itt minden, ami kell. Társaság, munkahely, megélhetés, biztonság...
Sorolt pár mindenki számára elfogadhatóan fontos dolgot, amit az átlag ember etikai kódexe első helyekre sorol. Szemrebbenés és mindenféle megerőltetés nélkül füllentett, hiszen az eredeti lista prostikról, csempészekről, fegyverekről és egyéb árnyékban lapuló kedvességekről szólt volna. Általában szintén jól adta elő az újonnan idecsöppentet is. Most sem volt másképp, pedig talán ő lett volna az, aki mesélni tudott volna egy, s mást az itteni dolgokról. Nem akart senkit elkeseríteni a felszíni cukormáz alatt rejtőző elburjánzott fertővel, így hát meghagyta a kellemes illúzió tudatát mindenkinek, aki ebbe kapaszkodott.

Mosolyogva hallgattam végig a férfi mondandóját. Nagyon kedvesnek tűnt első pillantásra. Bár sose lehet tudni, hogy az álarc mögött mi rejtőzik. Ezt még mindig nagyi mondta nekem. Nagyot sóhajtottam, aztán belekortyoltam még egyszer a forró italomba. Jól esett végre egy pár pihenő. A nyolc óra munkából hetet eddig a tűzhely mellett töltöttem, és a lábaim már kezdtek fájni, bár hozzászoktam már valamelyest az egész napos ácsorgáshoz, ma valahogy kifejezetten nem akarták, hogy egész nap ácsingózzak. Meg is lett az eredménye. Nagyot sóhajtva néztem le a befáslizott lábamra, aztán vissza David szemébe. Amikor megláttam, hogy a bajusza tejszínhabos elnevettem magamat. Aztán amint eltüntette a tejszínhabot csak mosolyogva néztem rá.
- A megélhetés az igaz, szórakozó helyen nem voltam nagyon. A munka mellett a második legkedvesebb dolgom az alvás, úgyhogy nem igazán szoktam szórakozni járni. A biztonság pedig… Nos.. fogalmazzunk úgy, hogy hol van, hol nincs.
Mondtam, majd egy grimaszt vágtam és egy pillanatra beugrott, hogy Christian mit mesélt annak idején, az édesanyjáról, amikor megismertem. Szívfacsaró volt látni az arcát és lelki szemeim előtt, ahogy újra bevillant a kép…. Inkább csak megráztam a fejemet, majd ismét mosolyogva néztem a férfira.
- Ezek szerint régóta itt élsz már.
Állapítottam meg nemes egyszerűséggel, majd kezemben lévő poharat kezdtem kocogtatni az eljegyzési gyűrűmmel, amit mindig magamon tartottam, amióta Christian felhúzott az ujjamra. Mosolyogva és kissé zavartan üldögéltem tovább, aztán felsóhajtottam.
- Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozol?
Szegeztem neki a kérdést, és az arcát kezdtem tanulmányozni. Nem akartam túl indiszkrét lenni, csupán kíváncsi voltam, hogy mivel foglalkozik. Szerettem megismerni az embereket, akikkel valamilyen furcsa úton-módon megismerkedhetek. Bár egy kicsit el kellett gondolkoznom azon, hogy vajon jó kérdést tettem-e fel a férfinak. Nem tűnt egy egyszerű embernek. Már csak azért sem, mert egy egyszerű ember, nem bírta volna ki egy kis sziszegés nélkül, ha telibe öntik forró kapucsínóval.
- De persze nem muszáj válaszolnod, csak.. eléggé kíváncsi természetű vagyok.
Szabadkoztam kényelmetlenül, aztán egy pajkos vigyort küldtem felé, hogy érezze tényleg a benső kíváncsiságom olyan erős, hogy megtudjak róla egy pár információt. Aztán, amíg vártam, hogy válaszol-e avagy sem, a lábamat kezdtem figyelni, egyszer le is hajoltam, hogy megnyomkodjam, de azt hiszem az nagy hiba volt, ugyan is irtózatosan fájt.
~ Óh édes istenem, csak haza tudjak vezetni.~
Dünnyögtem magamban és nagyon-nagyon szerettem volna lassan hazamenni. Az órámra pillantottam gyorsan, aztán, amint megláttam, hogy még körülbelül egy órám van a munkaidőmből csalódottan felsóhajtottam és David tekintetébe mélyesztettem az enyémet.

Meglepő volt hallani egy ilyen életre való, szép leánytól, hogy nem szeret szórakozni járni. Tisztelettel adózva húzta fel szemöldökét, de közben mosolygott, s bevallotta magának, hogy talán nem is áll olyan messze tőle azon életfelfogás, melyet Corinne képviselt. A biztonságra tett fancsali grimaszra pedig inkább ő is csak kacagott ismét. Ha kívülről nézhette volna magát talán elismerte volna, hogy jól áll neki az öblös, kissé karcoló férfias jókedv.
- Persze... a biztonságra olykor lehet megjegyzést tenni, de azt hiszem így is kiváltságosnak érezhetjük magunkat. Fogalmunk sincs például, hogy mi folyhat Európa többi romba dőlt városában.
Újabb megélt, profi hazugság. Személy szerint valamennyire tisztában volt a többi nagyváros helyzetével és könnyű volt beadni azoknak az előbb említett dumát, akik még életükben nem jártak példának okáért New York düledező utcáin. Az sem volt rosszabb az itteninél, csupán a felállított rendszerben különböztek. Ha azt nevezik jólétnek és civilizációnak, ahol néhány kövérre hizlalt diplomata magas pozíciókba keveredve megkaparint bizonyos eszközöket a hatalom további építőköveinek előteremtéséhez, miközben hagyja megrohadni a szolgasorba csúszott többséget, akkor valóban elmondható volt, hogy London maradt a mostani földi világ egyetlen civilizált városa. Erről viszont sok más ember között neki is meg volt a maga bőven kifejthető, egész vitaesteket kitöltő véleménye.
Közben persze kiszúrta Corinne úján a gyűrűt. Eddig valahogy elkerülte a figyelmét és most sem szentelt neki túl nagy figyelmet. Látszólag. A felfedezés azonban jócskán átrendezte benne a jelenlegi helyzet prioritásait. A leány eddig jó fogásnak tűnt, de azonnal letett róla a gyűrű láttán. Nem a kihívástól tartott, vagy egy elborult agyú vőlegénytől. Az ilyesmik nem jelentettek számára megerőltetést. A kockázat itt nagyobb dologról szólt. Kívül maradni a rendszeren és kikerülni a felesleges kockázatokat. Egy esetleges házasságtörés csak bajt okozhat, kimondottan megrendítve eddigi élete során sikerrel használt inkognitóját. De szép is lett volna. Süti, kávé, egy jó beszélgetés és egy kellemes ágyjelenet egyetlen este alatt.
A kérdésre csak lágyan bólintott, jelezve, hogy egyáltalán nem bántja meg az e fajta ártatlan tudakolózás. Felemelve balját jelezte, hogy semmi szükség mentegetőzésre, közben gyengéd mosolyával is igyekezett tisztába tenni a dolgokat.
- Ugyan... ha nem akarnék beszélgetni, akkor nem jöttem volna be kávézni. Örülök, hogy megkérdezted...
Kis szünetet tartott. Nem volt gond számára hirtelen átgondolni a választ, de mégis szükség volt rá. Nem mondhat olyan dolgot, ami teljes képtelenségnek tűnik. Ilyen fizikummal, izomzattal és tűrőképességgel nem adhatja ki magát holmi irodistának. Hihető álcát kellett felállítania még egy ilyen pitiáner helyzetben is. Hiszen az emberek szívéhez a bizalmukon keresztül vitt az egyik út.
- … Zsoldos vagyok. Igen...
Nyúlt hátra, hogy tettetett zavarában megvakarja sörtés tarkóját. A lányok általában nem szerették a pénzért mindenre kapható alakokat, de a hazugokat még kevésbé. Sokat tapasztalta már, hogy egy ilyen ártatlan, mégis őszintének tűnő vallomással elő lehet ám csalogatni a legnagyobb hálából görbülő mosolyokat is. Persze esetében ez is messze állt az igazságtól, de játszi könnyedséggel fűzte a szavakat és az említett dolog nem állt messze a profiljától.
A pillanatból Corinne zökkentette ki. Homlokát összeráncolva fejével a leány lába felé bökött.
- Azzal nem nagyon fogsz tudni egyedül hazajutni. Van aki érted jön, vagy hazavigyelek?

A szokásos esti járőrözésemet végeztem. A rendőrségi csatornák csendesek voltak, az utcák néptelenek. Már amennyire egy nagyváros utcái névtelenek lehetnek... De valami mégsem stimmelt. Egy lebegő kocsi legalább százötvennel fordult be a sarkon, és rohant az úton, de nem egyenesen, hanem a járda, és azon túl a folyó felé...
Ugrottan, derékon kaptam a nőt, aki a kocsi útjában volt, és már ugrottam is tovább.
- El ne mozduljon! - mondtam, mert szerettem volna hallgatni a hálálkodását, hogy megmentettem. Aztán egy jó ötméteres ugrással a kocsi után vetettem magam. a botom végéből kilőttem a kapaszkodóhorgos kötelet, és a kocsi maga után rántott a folyó felé. A motorháztetőn termettem, láttam, hogy a sörőr kapkodva, pánikolva igyekszik megállni... elromlott az elektronika. Megesik. Kitörtem egy ablakot, kirántottam a sofőrt, a kocsit meg veszni hagytam. Szép, tiszta munka. A sofőr negyvenes pasi volt sörpocakkal, úgyhogy inkább a megmentett lány érdekelt. Odaálltam elé, és elmélyített, aggódó hangomon így szóltam, miközben vigasztalóan megfogtam a karját:
- Remélem, minden rendben van.

*Este, egyedül vajon mit kereshet erre egy nő? Ráadásul nem is olyan rossz. Lábán a szokásos tornacipő, szűk farmere emeli ki hosszú lábait, miközben a haja kiengedve omlik a kabátjára. Persze mindez feketében. Leszámítva a szürkészöld szemeit és a barna haját. Még a gépe ami a nyakába lóg is fekete. Na, majd Én megmondom… Mindössze némi nyugalmat és csendet, háttérben a Temze hangjaival. Igen, pont erre volt szükségem még mielőtt valami olyat teszek, amit magam is megbánok. Mondjuk, leiszom magam… De inkább csak lehorgonyoztam egy pillanatra, hogy a folyó hullámait megörökítsem és ezzel elűzzem az ostoba gondolatokat, mely szerint a részegedés a legjobb bú felejtő. Az éles hangra hirtelen fordultam hátra, de most két eshetőség volt. Egyrészt vagy leblokkoltam és eszembe se volt ugrani vagy nem is akartam. De nem volt időm nézni a közeledő autót mert valaki elkapott és odébb taszajtott.*
- Engedj el! * Kiabáltam a másikra és mintha engedelmeskedett volna… de egy frászt. Csak is azért engedett el mert már ment is a kocsi után a levegőbe. Na nekem sem kellett több, kattantak a képek rendesen. A parancsot fel sem fogtam… de addig jó. Aztán meg már a férfi meg is érkezett megint mellém és közeledtében is csináltam egy képet. Majd leengedve néztem szúrósan a szemeibe. De még mielőtt bármit mondhattam volna már el is kezdett taperolni. Egy figyelmeztető mély morgás szakadt fel belőlem.*
- 2 másodperced van, hogy elengedj vagy repülsz a vízbe. Ez a lehetőség pedig csak a hálám jele, mást már lecsaptam volna figyelmeztetés nélkül. * Néztem rá határozottan, és ha bizony nem hallgatott a szép szóra és mire végeztem a mondani valómmal még mindig a kezem fogta. Na csak akkor indult meg a szabad kezem, hogy elkapjam a másik csuklóját és hátra csavarjam a kezét. Ha megtette, akkor erre nem került sor és csak néztem rá. *
- Mit akarsz?