Kikötő

Persze a fegyvere puszta látványa nem ijeszti el azt a rágcsáló mutáns...izét, ezrét aztán kénytelen használni is, ám mivel tűzet nyitni még mindig túl veszélyes lenne azon a bolygón, ahol a "rendőrség" kézikönyve nem egy poszter, azzal a felirattal, hogy: "hozz otthonról fegyvert, ah jót akarsz", azért aztán csak hadonászik vele, amikor látja, hogy ellen támad a bestia.
-Hé! - Kiált fel,a hogy a szőrmók a fején landol, aztán megragadja a füleinél fogva, és leemeli a fejéről, messze tartva őt az arcától, kiváltképp, ha a szárnyaival is elkezd csapkodni, pisztolyával pedig az orrára céloz.
-Nocsak...azt hiszem megvan, mit vacsorázik a legénység. Remélem a húsod van olyan fonom mint...
Oldalra dönti a fejét, ahogy jobban szemügyre veszi ezt a valamit.
-Mi a pokol vagy te? És mi a halálért beszélek hozzád?
~Egy szárnyas nyúl? Sosem volt erősségem a biológia, de a madarak nem emlősök véletlenül? Azoknak meg nincs szárnya...hacsak nem...ez lenne a húsvéti nyuszi? Á, majd megkérdem a fiúkat, hogy ízlett nekik.~

Na tessék... Az ember lánya békés célokkal landol a fején, ez meg egyből fegyvert szegez a képébe. Először csak döbbenten pislogok a csőre, aztán megszimatolom, biztos ami biztos. Végül aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy basszuskulcs, ez nem játék, hanem igazi fegyver. Dejóóó, eddig még úgy se láttam ilyet! Igaz, hogy épp nekem szegezik, de hát csak nem olyan kőszívű görény, hogy hidegvérrel lelő egy ilyen ártatlan tekintetű kis nyuszit, nem igaz?
Na jó, ez tényleg nem játék. Pláne, hogy a füleim is kezdenek fájni, nem poén az, ha az embernek a fülénél fogva kell elviselnie a teljes testsúlyát. Ó, kívánok én is hasonlókat kedves fogvatartómnak, egyszer a fülénél fogva lógassa fel valaki, úgy ám!
Elálmodoztam volna én még, de amikor megemlítette a vacsi szót, egyből gyorsabban kezdett verni a szívem. És kivételesen nem azért, mert kajáról volt szó, hanem mert én lettem volna a kaja, az pedig határozottan nem tetszett.
~Neeeeeem, csupa csont és bőr vagyok, de tényleg, meg a húsom is mérgező... Amúgy nem pokol, hanem wolpertinger. Ha nem engedsz el 3 másodpercen belül, akkor a pokol ahhoz képest hawaii lesz... -nyüsszögtem neki, bár tudnám miért, úgy se ért egy szót se belőle.
Inkább el is kezdtem kapálózni mint valami kerge nyúl, de hiába próbáltam a képébe taposni, meg megszabadítani pár fogától, ahhoz túl messze volt a feje. Viszont, ha lábbal nem is érhettem el, az agancsaimmal azért nem árt számolni! Pláne, ha a lendületszerzéshez még a szárnyaimmal is csapdosok mint valami félkegyelmű, na, akkor talán sikerül felsérteni a kezeit vele! Vagy mást nem, legalább megharapni...

Felszisszen a fájdalomtól, mikor az agancs, majd a hosszú metszőfog is eltalálja a kézfejét, a szorításból viszont nem ereszt, elvégre ha kiszabadul ez a szörnyűséges bestia, akkor lehet az arcát fogja harapdálni, vagy még bajszon rúgja azokkal a ninja tappancsaival, az pedig életveszélyes lehet ilyen magasságban...
~Én most tényleg egy nyúllal birkózom?~
Aztán amikor elkezd a szárnyaival csapkodni, máris kevésbé látja édesnek ezt a groteszk Csermobili izét, s magasba is emeli pisztolyát, fenyegetően.
-Nyughass, vagy úgy fejbe váglak, hogy kiloccsan az agyad! - Szól rá szigorúan, annak ellenére, hogy nem szeretné, élve sokkal könnyebb szállítani az ilyen bigyókat, nem kennek össze mindent.
-Ne aggódj, nem élve fog megfőzni a kissé félkegyelmű szakácsom. 10 percnél tovább egy háziállata sem bírta, miért te lennél a kivétel?

Már egy pillanatra azt hiszem, hogy szabadulhatok, de hiába sikerül megsebeznem, csak nem enged. A francba. Mindegy, ha közelebb enged magához, talppal rendezem át az arcszerkezetét, ha nem, akkor meg... akkor meg meglátjuk, hogy mennyi ideig tud Toldisat játszani velem, kinyújtott karral eltartani. Hehe, még jó, hogy előtte kajáltam, annyival is nehezebb vagyok! Legalább megizmosodik egy kicsit, úgy is ráfér... Még jót is teszek vele. Na, milyen vagyok?
A fenyegetésre egy pillanatra mozdulatlanná dermedek. Szemem a fegyverre vándorol, az viszont az ég felé néz. Nem rám. Ez már jó jel. Az, hogy az agyam meg kiloccsantja, hááát, annyira nem veszem fenyegetésnek. Ha ilyen agancsok közé beügyeskedi azt az izét, akkor felőlem megérdemli, megdolgozott érte. Már épp kapálóznék tovább, de akkor eszembe jut, hogy ha mást nem, attól még simán a szemem közé ereszthet egy golyót, vagy kettőt, ha nem olyan smucig alak, aztán én meg cseszhetem... Legalább a szép bundámat nem juggatja ki, bár ha annyira kesztyűt akar csinálni belőlem, inkább várnék télig a helyében, a fehér bunda sokkal szebb. Szerintem.
Az újabb fenyegetésre csak sóhajtok egyet, ami olyan hangra emlékeztet, mint amikor az ember rálép valami csipogós kutyajátékra... Félkegyelmű szakács? Nem pálya, kapjon el ha tud. Ha meg nagyon szorult a helyzet, mást nem visszaváltozok emberré, aztán "Meglepetééés!!!".
Már megfordult a fejemben, hogy most is visszaváltozok, de ez itt legénységről papolt az előbb, szóval ki tudja, lehet van valami hajója... vagy valami nagy utazó, aztán hátha, én is feljuthatok, és legalább világot látok... Ígérem, jó leszek! Szépen össze is húztam és a hátamra simítottam a szárnyaimat, a mancsaimat meg leengedtem, ahogy "őzike-tekintettel" néztem foglyulejtőmre.
~Oké, megadom magam... -nyüsszögtem.

A "szörnyeteg" végre megadja magát, neki pedig van ideje jobban szemügyre venni foglyát, ami nem hasonlít semmilyen más élőlényre, amivel eddig találkozott, igaz városi gyerekként, majd űrkalózként max csótányokkal, és galambokkal futott össze. Az utóbbira végül is hasonlít egy ...kicsit, ami fura egy nyúltól, vagy mi ez.
-Fura, egész értelmes kis bestiának tűnsz - állapítja meg, aztán vérző kezére sandít. - Inkább bestiának, mint értelmesnek, de mégis...
Oldalra dönti a fejét, aztán leguggol, és kezét is leengedi, hogy az apróság lába végre a földre érjen.
-Nem szereted, ha így tartanak mi? Bocs, de nehéz olyan részt találni rajtad, ami nem rúg, harap, vagy karmol, netán szúr. Na, de egye fene, nem szeretném, ah szenvednél, mielőtt a szakácsom megnyúz, és bevág az üstbe...hmm, ahhoz sincs kedved mi? Olvastam valahol, hogy a nyuszik nem szeretik az ilyesmit...
Gondol egyet, és megint a szeme közé céloz a fegyverrel, aztán mozgatni kezdi a műszert, és ha a kis bolyhos agancsos követi azt a szemével, elgondolkodva állapítja meg:
-Álljunk csak meg, te tudod, hogy mi ez, igaz? Úgy értem, tényleg tudod, nem csak azt, hogy ez a vége fáj. Bólogass, ha igazam van!

Hát, nem hittem volna, hogy ilyen puhány a kölyök, és ahogy hagyom magam, ő is egyből feladja. A bókjára el is mosolyodok, már amennyire ez ilyen formában lehetséges, ám ahogy meghallom a bók folytatását, egyből a múlté a korábbi büszkeségem.
~Elmész te a jó fenébe... Na várj csak, majd megmutatom én!
Amint újra négy lábon állok a földön, egyből lecsüccsenek, aztán a fülem tövét kezdem vakarászni a hátsó lábammal, egész elzsibbadt ettől a csüngéstől. Ezzel el is vagyok egy darabig, ám amikor a srác magyarázkodni kezd, fél füllel azért hallgatom.
Végül is, igaza van, bár nem tudom, ki kezdte az egészet. Nem én szegeztem csúzlit a képébe, hanem ő egy fegyvert, az enyémbe... Hát, a keze... bocs, de élethalál kérdés volt.
Egészen meghatódok azon, hogy mennyire a szívemen viseli a sorsát, úgy tűnik, sikerült jó benyomást keltenem benne. Ha így folytatom, a végén még miatta fogom megúszni az üstöt... Amúgy meg, különösebben amiatt se paráztam, így, hogy már volt egy "B" tervem a menekülésre. Reménykedtem, hogy nem kannibálok, "C" terv ugyanis már nem volt.
Hogy reagáljak a kérdésére, csak megráztam a fejem, hogy "neeeem, nem akarok az üstbe menni, meg a nyúzást is kihagynám ha lehet". Hú, ez olvasni is szokott? Tud olvasni? Akkor talán még nem reménytelen a kölyök...
Pff... Azt hiszem, elszóltam magam, ahogy megint rám céloz a fegyverrel, csak egy szemforgatással válaszolok, aztán elterülök a földön. Kész, feladom. Reménytelen.
~Még jó, hogy tudom, nem vagyok én birka... -nyüsszögök egyet válasz gyanánt, majd ha ez nem elég meggyőző, még bólogatni is kezdek, így, a földön fekve.

Látva az egyre emberibb reakciókat, hirtelen nem tudja eldönteni, hogy most jobban meg kéne bíznia ebben a lényben, vagy inkább még kevésbé. Végül az utóbbi mellett dönt, és elteszi a fegyverét, ebben a döntésben azonban csak az játszott szerepet, hogy egyre kevesebb kedve van lelőni ezt az aranyosan nyüszögő kis izét.
-Érdekes kis bestia vagy te...vagy ezt már mondtam volna? Bocs, nem szoktam hozzá, hogy választékosan beszéljek egy háziállatnak.
Gyanakodva néz közbe a tetőn, és a perem felett is, hogy lát e valami nyitott ablakot, amin át egy igen furcsa ízlésű kiskölyök sírva kapálózik a messze repült horrornyuszkója után, de ilyet természetesen nem lát, ezért mosolyogva fordul apró foglya felé.
-Mond csak, éltél már űrhajón? Szegény kígyóm meghalt már egy ideje, és nem volt időm újat idomítani, te viszont egész kezelhetőnek tűnsz...és okosabbnak, mint a legtöbb emberem...ja...legtöbb, álmodik a nyomor, ha tudnál beszélni, téged tennélek meg első tisztnek.
Elereszti az apróság füleit, de kezeit még mindig úgy tartja, hogy az arca elé tudja kapni, ha ez az izé oda akarna ugrani, hogy a szájába petézzen, vagy ilyesmi.
-Na, mit mondasz? Velem jössz? Nincs üst, megígérem...

~Húúú, de jó, háziállat még úgy se voltam soha! Csak tudnám, miért hív folyton bestiának, remélem nem akarja rámakasztani, mint becenév. -dilemmáztam magamban a földön kinyúlva, amíg ő még álmodozott egy kört.
Kár, hogy ilyen alakban nem érti, amit mondok, pedig az milyen állat lenne már...
Az űrhajó említésére egyből felpattanok, mint akit kicseréltek, és hatalmas, kíváncsi tekintettel figyelem, hogy mit akar még mondani. Sőt, még a fejem is megrázom, hogy nem, aztán közelebb megyek, és mellső lábakkal az ő lábának támaszkodok, úgy nézek fel rá. A bókra meg aztán tisztára elérzékenyülök, lelkes farkincacsóválásba kezdek, már amennyire erre egy nyúlféle képes lehet.
~Wow... elsőtiszt, az de menő lenne!
Amint kiszabadulnak a füleim, újabb kör vakarózás következik, egy ilyen ajánlat után nincs az az isten, hogy rátámadjak erre a srácra. Sőőőt, még én védeném meg, ha valaki megpróbálná bántani! Pláne így, hogy már az üstöt is megúszom. Ha így folytatom, a végén még külön legénységet vagy kabint is kapok, nemde?
Az újabb kérdésre csak lelkesen nyüsszentettem, majd nagy örömömben egyből leírtam pár kisebb kört a tetőn, négy lábon, a leendő kapitányom körül, mígnem előtte stoppoltam le, és csak vidáman pattogtam-ugráltam, egy helyben úgy, hogy minden ugrás után más irányba néztem, az űrhajó után kutatva.
~Ésésés hol az űrhajód? Ugye valami nagy meg szép meg menő űrhajód van? És mikor indulunk? És hova fogunk menni? Úúú, már alig váro-o-om! -pattogtam tovább, lelkesen, hadarva-nyüszögve, indulásra készen.

Bármennyire is könyörtelen kalóz hírében áll Rhodan, képtelen megállni, hogy ne mosolyodjon el azon, ahogy ez a kis szőrpamacs összevissza ugrál itt örömében, s kicsit még a hátát is megcirógatja, amikor tappancsaival a lábára támaszkodik. Normális esetben a fejét simizné, de az agancs miatt nem nagyon fér hozzá.
-Hát, a kispárnámmal tuti nem keverlek majd össze - jegyzi meg, aztán elindul a tűzlétra felé, amin felmászott. - Na gyere, megmutatom a hajómat.
Út közben azért felmerül benne, hogy talán nem kéne ennyire megbízni a bestiácskában, hisz ki tudja milyen galádságokra lehet képes egy ilyen izé, ha az ember hátat fordít neki. Persze, most nagyon aranyosnak, és gyámoltalannak tűnik, akárcsak a 99 Luftballons című ősrégi dal, mely olyan kis ártatlan, és gyermeteg, amíg az ember nem tudja, miről szól valójában.
~Áh...ez csak nem olyan vészes jószág, ha meg mégis, félkegyelmű szakácsot szerzek bármikor.~
A hajó egyébként nem parkol valami messze innen, arra az esetre, ha felfedeznék megfigyelés közben, gyorsan el tudjon iszkolni. Maga a gépezet, melyet a legénység röviden csak "RK"-nak hív(sokan azt sem tudják, minek a rövidítése), valami nagy szám, tipikusan úgy néz ki, mint egy teherszállító hajó, ami aztán 3 darabba tört, és a semmiből kellett újra összerakni, így kinézetre igencsak eltér az alapmodelltől.
-Üdv főnök - köszön az egyik újonc, mikor meglátja Rhodan-t, aztán nyomban fegyvert is ránt Jaya láttán, ám tüzelni nem mer, hisz a kapitány szúrós pillantása megakadályozza ebben.
-Velem van. Mond el a többieknek is, hogy aki bántja, jobban jár, ha megtanul űrport lélegezni. Készítsétek fel a hajót, amint a srácok visszaérnek, húzunk innen.
Embere távozása után lesandít a nyuszira, és kérdőn néz rá.
-Na, hogy tettszik?

Azt sajnáltam egy cseppet, hogy a simizés ilyen hamar abbamaradt, de úgy tűnik, gyorsan tanul a srác, szóval... amikor a tűzlétra felé vette az irányt, egy darabig csak ültem egy helyben, aztán nyomtam egy sprintet felé. A tűzlétra mellett leugrottam az épület tetejéről, hogy aztán néhány méter szabadesés után kitártam a szárnyaimat, és kisebb-nagyobb nyolcasokat leírva a levegőben, ereszkedtem lejjebb és lejjebb az újdonsült kapitányom közelében. Ahogy pedig ő földet ért, én is lehuppantam a fűbe, hogy aztán négykézláb ugráljak utána.
Amikor először meglátom a hatalmas ketyerét, egyből leesik az állam a döbbenettől. Hú, hogy ez ilyen nagy? Oké, láttam én már azelőtt hasonlót, de csak a tévében, meg a könyvekben... bár, volt ott valami számítógépes játék is... De komolyan azok ennek a nyomába se érnek, élőben sokkal tutibb!
A fegyver láttán egy pillanatra megtorpanok, aztán jéghideg tekintettel nézek farkasszemet a támadómmal. Egyelőre még nem loccsantotta szét a fejem, szóval úgy tűnik, ez meg is tette a hatását. A "főnök" szavaira persze egyből kihúzom magam és büszkén feszítek mellette.
~Cöhh, hallottad, közlegény? Le lehet kopni... -nyújtottam ki pici, rózsaszín nyelvemet a leendő kolléga felé, nesze neked, így jártál.
Sőt, amikor elment mellettem, és a főnök nem figyelt, még rá is vicsorogtam, kivillantva apró agyaraimat. Csak hogy tudja, hogy a főnök után ki a második főnök...
Persze az alap, hogy amikor a kapitány ismét felém fordul, a vicsor már a múlté, és játszom tovább a vidáman pattogó kis szőrpamacsot, hogy kifejezzem lelkesedésemet. Sőt, ismét szárnyra kapok, hogy repülve egy kört, alaposabban is szemügyre vegyem ezt a hatalmas szerkezetet. Időnként a tappancsommal is megtapozom, vagy közelebb hajolva megszimatolom, de egy pár perces kis felfedezőút után aztán végül visszatérek újdonsült kapitányomhoz, a vállára ereszkedve-telepedve.

Az ajtónálló,(kit nevezzünk most csak "Tom"-nak, úgysem él majd addig, hogy megtanuljuk az igazi nevét) boldogan teljesíti a parancsot, főleg, miután látja, hogy az az izé a nyelvét nyújtja rá, és az agyarait villantja felé. Szedi is a lábát rendesen, nehogy még nyúleledel legyen belőle, azt ugyanis erősen kétli, hogy a főnök megakadályozná ebben új háziállatát. Rhodan persze nem szól egy szót sem, csak kissé megilletődve sandít hátra, mikor Jaya nyuszi a vállára száll, de aztán a pocakját, és nyakát kezdi simogatni, ahol csak hozzáfér.
-Na gyere, te kis bolyhos bestia, megmutatom, hol élsz majd.
onnantól kezdve, hogy a rámpán felsétálnak, még jó 2-3 perces séta vár rájuk a nem túl tágas folyosókon át, mire végre belépnek a kapitány kabinjának ajtaján. A berendezés nem nem túl gazdag még mindig, csak egy ágy, egy íróasztal, két szekrény (nagy ruhás,kicsi éjjeli), és egy ajtó az egész, ami a fürdőszobába nyílik.
-Mond csak, mennyire vagy szobatiszta? Felteszem az angol WC kicsit túlzás lenne, de bízhatok benne, hogy a kádba bogyózol? Bocs a hülye kérdésért, de még sosem volt vérnyulam..meg gondolom másnak sem.

Nagy önuralomról teszek tanúságot, amikor nem kezdek el örömömben a főnök vállán ugrálni. De jó kislány vagyok, csak nyüsszögök egyet válasznak, aztán kíváncsian várom, hogy hová megyünk. A pocak- meg nyaksimizésre... hát, ha tudnék dorombolni, akkor már rég csinálnám, így azonban csak hálásan hálásan a fejéhez dörgölőzök amíg a folyosón kóválygunk, vigyázva, nehogy megsértsem az agancsaimmal.
Aztán megérkezünk a leendő lakosztályomhoz. Mit ne mondjak, ennél azért jobban is kitehettek volna magukért, de hát kezdetnek ezzel is megelékszek, aztán majd kipofozom én, hogy nézzen is ki valahogy! Elrugaszkodok a főnök válláról, hogy aztán egy ereszkedő repüléssel az ágy közepén landoljak. Ott aztán szimatolok egy kört, aztán ugrálok párat, hogy megnézzem, milyen a rugózása. Na jó, talán valamivel többet is, de tök jó, játékom legalább már lesz.
A többi bútorral egyelőre még nem foglalkozok küönösebben, majd átnézem az írószekrényt valamikor, azoknak a fiókjai mindig is olyanok voltak számomra mint valami kincsesláda, egy csomó vicces meg jópofa meg érdekes dolgot lehet találni. Ruhásszekrény, stimm, bár ebben az alakban arra úgy sincs szükségem, de később még jól jöhet.
A kapitány kérdésére csak egy gyilkos pillantással válaszolok.
~Ezt most komolyan gondoltad? Kikérem magamnak... Nem baj, ha már ilyen szépen mentegetőzöl, megbocsájtok most az egyszer.
Kicsit megigazítom az ágyneműt, aztán kényelmesen elnyúlok az ágyon, jobbra-balra gurulgatva, míg nem végül a hátamon fekve maradok. El is lettem volna így, de akkor eszembe jutott az egyik legfontosabb dolog, ami nagy hatással lesz az itteni életemre.
~És a konyha? Van valami kaja is ezen a hajón, vagy kezdjem el megzabálni az ágyneműdet, esetleg vadásszam le valamelyik közlegényedet? -nyüszögtem felé legfontosabb kérdéseimet, ha pedig ez nem lett volna elég egyértelmű, akkor felpattanok, és bőszen elkezdek valamit rágcsálni. Mondjuk a kapitány cipőfűzőjét, vagy nadrágszárát, vagy a kispárnája sarkát, az ágy lábát. Például.

-Héhéhéééé - szól rá játékosan, amikor az ágyán kezd el ugrabugrálni a kis bestiácska, de aztán eszébe jut, hogy már úgy is ideje lenne kimosni, hisz december van, szóval édes mindegy mit hordott be ez a kis bolyhos.
-Aludni nem ott fogsz - jelenti ki aztán szülői szigorral. - Így is elég pletykás ez a csürhe, nem hiányzik még valami. Mondjuk, ha lefürdettünk, nem zavar, ha bemászol, csak óvatosan az agancsokkal, főleg, ha én is ott fekszem, rendben?
Először nem érti, mit nyüszög a kis drága, ám amikor átváltozik rohadt döggé, és a cipőfűzőjét kezdi rágcsálni, nyomban kitalálja, mit akar a kis bestia, hát persze, még egy éhes száj.
-Várj! Mindjárt szerzek neked egy répát, vagy mit tudom én. Jézus, azt nem gondoltam volna, hogy máris zabálni akarsz. Addig ne menj sehova.
Ezzel magára hagyja háziállatát pár percre, aztán pedig kezében egy nagy tál salátával tér vissza, illetve egy óriási párnát is cipel, amit a földre terít az ágy mellett.
Tessék, ezen fogsz aludni, amikor rosszul viselkedsz, vagy beteg vagy, vagy ilyesmi, és most aztán kajálj rendesen, ha már elvettem az emberektől a zöldséget. Persze, aki nem immúnis a lézerre, annak ez sem segít sokat az egészségén, de ez legyen a mi titkunk rendben?

-Hogy miiiii?! -nézek megrökönyödve a főnökre~ Mi az, hogy nem itt fogok aludni? Pont az előbb mondta, hogy ez lesz az én lakosztályom, erre meg máris kipaterol? Na azt csak szeretnéd, öcsisajt. Amúgy is, ne gyere nekem a pletyós legénységgel, ki mondta, hogy te is itt aludhatsz?!
Persze aztán ahogy szóba jön a fürdetés, egyből lekonyulnak a füleim és lapítok mint nyuszi a fűben, sőt... Inkább még az ágy alá is bemászok, biztos ami biztos, szedjenek ki ha tudnak. Ha már fürdetni akarnak... Na, azt már nem, tiszta vagyok én, attól, hogy ilyen alakban legutóbb 5 éve fürödtem, akkor is csak azért, mert egy eszetlen galamb nekem repült és beleestem a Temzébe...
Amíg a főnök nem közli, hogy megy és hoz valami kaját, addig is kitartóan zabálom két pofára a cipőfűzőjét, de úgy tűnik, gyorsan veszi a lapot. Hát nem drága? És már szalad is az uzsimért, pedig én csak azt kérdeztem, hol a konyha. Hát, végülis, ha mindig "házhoz hozza", akkor annyira a konyha helye sem érdekes.
Szófogadó vagyok, és amíg a kajára várok, újra visszamászok az ágyra, hogy ott ugráljak egy sort. Nem tehetek róla, de ezt már kiskorom óta imádom! Csak akkor hagyom abba, amikor a házigazda visszaér, akkor viszont csodálkozva nézek a párnára.
~Na ne már... te is itt akarsz aludni? -nézem megrökönyödve, amikor azonban meghallom, hogy nekem szánta, kis híján eldobom a nyári bundám.
Mindegy, estig még van idő, majd lebunyózzuk egymás közt, hogy akkor ki hol fog aludni, én mindenesetre belevetem magam a kajába.
~Istenem, ez tényleg saláta... igazi saláta... De rég nem ettem ilyet!
Nem kell kétszer bíztatni, hogy rakáta sebességgel termeljem befelé a kaját, nem telik bele 1-2 perc, aztán már az üres tálat rágcsálom desszert gyanánt. Nem mint ha jó lenne az íze, de néha muszáj ezt is, ha már folyamatosan nő a fogam. A salátalevél meg túl sokat nem koptat rajta...

Felvont szemöldökkel figyeli rémült háziállatát elbújni az ágy alatt, majd megcsóválja a fejét.
-Hiába duzzogsz, ha egy 150 kilós, írástudatlan telepata kalózt rá tudok venni a fürdésre, te sem úszod meg! No, készülj lelkileg a szappan illatára, addig hozom a kajád.
Ezt követően az ágy szélén ülve figyeli a kis bélpoklos bestiát, amint betermeli az ételt, ami szerinte sem rossz, csak nincs benne elég hús...az emberi ételbe pedig hús kell! Persze, azzal semmi baja, ha mások legelni akarnak, de amikor valaki arra próbálja rávenni, hogy ne egyen állatokat, mert az kegyetlenség, kedve lenne...hmm...nehéz a trancsírozásra koncentrálni, ahogy ide oda ugrál ennek a kis teremtménynek a bolyhos farka.
~Erről jut eszembe...~
Enyhén előre dől, s kinyújtja két kezét, majd egy gyanútlan pillanatban előre veti magát, hogy a két keze közé kaparintsa a kis mocskot.
-Ha, megvagy! - Kiáltja, ha sikerült a művelet. - Na, és most pihenésképpen ideje lecsutakolni téged! Remélem szereted a habfürdőt! Erről jut eszembe, ha bárkinek elárulod, hogy habfürdőt láttál nálam, én esküszöm rád küldöm a prérifarkast...vagy az a gyalogkakukkot ette meg? Mindegy, a lényeget érted, FÜRDÉS!

~TUDTAM!!! ...hogy a kaja csak a csel része volt, én birka, meg belesétáltam.
Már épp kezdtem belemerülni, hogy szitát csináljak a tálból, amikor hirtelen megéreztem, hogy a lábamra kulcsolódnak azok a kezek, én meg ijedtemben kis híján lenyeltem egy darabot az alumíniumból...
Persze egyből beindul a szabadulási reflex, hülye lennék hagyni magam, így aztán taposok a hátsó lábaimmal, verdesek a szárnyaimmal, hadonászok az agancsaimmal, tekeredek-csavarodok ahogy csak bírok, aztán reménykedek, hogy előbb elfárad a főnök, mint ahogy elérjük a fürdőt. Az egésznek csak anni a szépséghibája, hogy az egész szoba olyan pici, hogy innen csak egy köpésre van a fürdő. Szó szerint.
Ahogy közelebb értünk és beláttam a fürdőbe, és megláttam a kispolcon a habfürdőt, már tudtam, hogy a korábbi fenyegetést nem tréfának szánták, így aztán torkom szakadtából "üvölteni" kezdtem, hogy "NEEEEEEEEEEEEE, CSAK A HABFÜRDŐT NEEEEEEEEEEE!!!!! Ígérem, jó leszek, csak ne kelljen fürödni!!!"
Persze, mivel még mindig állati formámban voltam, képzelem, mennyit fogott fel belőle a kapitányunk, de azért reméltem, hogy legalább a lényeg átmegy. De tényleg. Ennyire nem lehet szadista állat. Hát minek néz ez engem, kacsának? Nem tudja, hogy ha eláznak a szárnyaim, akkor nem tudok repülni? Szinte már a könnycseppek is kibuggyantak a szemem sarkán, ahogy egy utolsó próbálkozást tettem a menekülésre, minden apait-anyait beleadva a kapálózásba.

-ÓÓÓÓ nem! Nem úszod meg! Ki tudja, miféle radioaktív dzsuvában úsztál, amitől szárnyaid nőttek, szóval...hé, hagy már abba! Na...elég lesz már! Nem olyan vészes...istenem, ezt a hisztit. Ha nem maradsz nyugton, hideg vízzel fogom csinálni!
Aztán fél kézzel a zuhanykabin alján tartva az ellenkező bestiácskát felnyúl a zuhanyrózsáért, és a viselkedésétől függetlenül a meleg vizet nyitja meg, ugyanis ha megfázik neki ez az izé, akkor megint kereshet másik háziállatot, az állatorvos ugyanis marha drága, és egyébként is túlzottal lefoglalja őt ez emberei lőtt sebeinek kezelése. Ha sikerül fogva tartania, amíg kellően átnedvesítette őt, jöhet a habfürdő, amit gazdagon a hátára csurgat, aztán jöhet a dörzsölés.
-Látod, nem is olyan rossz ez - gügyögi neki, mikor a füleit dörzsölgeti - nemsokára szép tiszta leszel, és akkor talán az embereimre sem fogod a frászt hozni...arra a beszari bandára...hát, tisztának tiszta leszel az biztos!
Ez után újabb öblítés következik, majd szépen szárazra törli őt a pihe puhának távolról sem nevezhető, kissé szakadt törülközővel, viszont legalább gyengéden...a lehetőségekhez mérten.
-Így ni, most már...
Éles pittyegés vág a szavába, mire vizes kezével int a kommunikátora felett.
-Megmondtam, hogy ne zavarjatok, mi van?
-A többiek megjöttek, és sikeres volt az akció.
-Halottak?
-Senki.
-Na mindegy...szálljunk fel.
-Igenis.
Érezni, ahogy a bivalyerős hajtómű a magasba emeli a gépet, és az ember, meg a nyúl gyomra kissé lesüllyed, ám nemsokára az érzésnek nyoma sincs, és ha nem tudnák, hogy egy űrhajó fedélzetén tartózkodnak, talán rá sem jönnének.
-Tehát, ott tartottam, hogy ideje pihenned egy kicsit - szól, s nagyon óvatosan cirógatni kezdi a még mindig kissé nyirkos nyakacskáját. - Ha beteszlek az ágyba, nincs harag? De akkor nem horkolni nekem!

~Vááárj, megmagyarázom! A radioaktív dzsuvától csak a körmeim nőttek nagyra, a szárnyak maguktól nőttek, becs'szó!
Amúgy meg teszek én a hideg vízre, a melegvíz is ugyanúgy eláztatja a szárnyaim, meg attól se lesz szamócaízű a habfürdő. De úgy tűnik, magyarázkodhatok én, fél kézzel lenyomnak, mint a bélyeget, csak reménykedek, hogy legalább a zuhanykabin alja tiszta, bár nekem már úgy is mindegy, itt halok meg... Már csak abban reménykedtem, hogy nehogy kedvet kapjon ő is betoppani mellém egy zuhanyra, mert az végképp betett volna törékeny lelki világomnak.
Csukott szemmel, beletörődve várom a véget, miután már moccanni se bírok. Amikor meghallom a vízcsobogást, még mindig tartom magam, ám amikor már a bundám is kezd átnedvesedni, kész, én nem bírom tovább, felpattannak a szemeim és folytatom a korábbi visítást, had tudja csak mindenki a fedélzeten, hogy milyen kínzás folyik itt éppen, aztán hátha a megmentésemre siet valaki. A habfürdő alatt is folytatódott a visítozás részemről, persze ennek is csak annyi eredménye volt, hogy szemem-orrom-szám telement habbal, utána meg orron-szájon át is eperillatú szabbanbuborékokat fújtam. A fülem hála az égnek megúszta, egészen addig, amíg a főnök jóvoltából az is kapott egy jó adagot.
~Hát peeeeersze, hogy nem is olyan rossz, megnézném, te milyen képet vágnál hozzá, ha a te füledbe csurgatnák azt a mérget. -gügyögök vissza hasonló hangnemben.
Mire a főnök végez a "főmosás" programmal, én már csak kimerülten, reményt vesztve, remegve fekszek a földön. Bánom is én a szárítást, meg a törölközős-dögönyözést, a korábbi lelki traumát az sem tudja meg-nem-történtté tenni.
~De van... Ezért pokollá teszem az életedet! A végén még te fogsz kegyelemért könyörögni... Viszont, egy csoki az jöhet! -nyöszörgöm vissza válasz gyanánt, aztán hagyom, had pakoljon át a főnök az ágyamra, azok után amit tett, ez a legkevesebb.
Ott aztán még utolsó erőmmel bekúszok a párna alá. Nem valószínű, hogy bárki be akarna jönni, de ha mégis, akkor nem hagyhatom, hogy a többiek lássanak így, elázva, megalázva. Bolyhosan-nyirkosan. Kócosan. Szamóca illatúan. Akkor biztos, hogy oda lenne a tekintélyem....

Miközben az ölében tartja új, megtisztult háziállatát, gyengéden veregeti meg a hátát, mintha egy kisbabát akarna büfiztetni, aztán pedig kárörvendő mosollyal figyeli, amint a szegény reszkető lény a párnája alá kúszik.
-Na, ha tovább duzzogsz, nem kapsz a csokimból - fenyegeti meg játékosan, hisz egy percig sem gondolja komolyan, hogy ez a nyúlszerű lény különösebben vágyna az eperjoghurtos csokoládéra, annak ellenére, hogy neki aztán nem kell aggódnia a lyukas fogak miatt, ahogy erről a megboldogult tál, cipődűző és székláb is árulkodik. tör hát magának egy nagyobb darabot, és jóízűen a szájába dobja, aztán kezét lezseren leengedi a párna elé, nem is igazán figyelve a nyuszkóra.
-Azért tényleg érdekelne, honnan szalajtottak. Nem azt akarom mondani, hogy furcsa lennél, csak azóta nem láttam hozzád hasonló valamit, mióta a nővérem bedrogozva jött haza egy házibuliból, én meg megkértem, hogy rajzoljon nekem egy vízilovat. - Elgondolkodva mered a számítógépe felé, aztán még hozzáteszi: - Na persze, könnyen lehet, hogy józan volt, csak nem valami ügyes a Photoshop Ultra-val szegény, főleg nem holopadon. Ő esküdözhetett nekem, hogy az egy víziló bébi volt, amint éppen megeszi a spenótot, mint egy jó gyerek, de esküszöm neked, úgy nézett ki, mint Cthulhu, csak még groteszkebb.
~Hajjajj, hiányoznak ezek a beszélgetésekkel a kígyómmal. Én kiöntöm a lelkem, ő emésztgeti a potyautasokat...olyan jó fej volt!~
-Jut eszembe, kéne neked egy név...lássuk csak...van valami, ami különösen tettszene neked?

~Hát, nem tudom mit akar ezzel a hátpaskolással... Vajon díjazná, hogy idebüfiznék az ágyára? Viszontlátná a salátáját, egy kis epres habfürdővel vegyítve... bleee... Azt hiszem, már sejtem, miért patkolt el az a kígyó. Még jó, hogy én egy fokkal strapabíróbb vagyok, bár ez most nekem is betett egy csöppet.
Én jól elvoltam a párna alatt, arra viszont legvadabb álmomban sem számítottam volna, hogy tényleg kerít nekem csokit. Ilyen rekordidő alatt! Banyek, a végén még kiderül, hogy gondolatolvasó a kölyök.
Óvatosan kiszimatolok a párna alól, sikerül is behatárolnom a csoki helyét - rögtön a párna mellett, a főnök karmai közt. Egyet se félj, megmentelek!!! Azzal egy szempillantás alatt hopp, lendül a mancsom, és már csak hült helye van az édességnek. Vagyis, hogy pontos legyek, már a párna alatt van, velem, kettesben, én pedig papírostól-mindenestől termelem befelé, miközben hallgatom a rögtönzött mesedélutánt.
Mire a történet végére ér, már csak egy kis cafat papír marad a csokiból, azt visszarugdosom neki, nehogy már azzal vádoljon, hogy neki semmit se hagytam belőle.
~Hát, öregem, ha "főnök"-nek hívnál azt díjaznám, de tudod mit? Kezdheted a tippelgetést, majd visítok, ha eltaláltad a nevem. Megegyeztünk? -nyüszögtem el válaszomat neki, majd kidugtam a fejemet a párna alól, had lássam, milyen képet vág, amikor gondolkozik.

Valóban gondolkodóba esik, csak nem a néven, hanem azon, hogy hova a francba lett a csokija. Hallott már róla, hogy ezek a kis dögök mindent megrágcsálnak, ez viszont már nevetséges.
-Na jó, ez marha hülye vicc volt! Ha valamiért ölni tudok...ja várjunk...mindegy! A csokim is köztük van!
Nyomban a párna alá kap, hogy megragadja a kis bolyhost, és maga elé emelje szegényt, de aztán ahogy ránéz, nem lenne szíve bántani...legfeljebb megfürdetni, az azonban pazarlás lenne, úgyhogy inkább csak leteszi az ölébe, és tovább simogatja a kis bélpoklost.
-Csokiszörny...na ehhez mit szólsz?
Újabb buksisimi, aztán a polc felé néz, ahonnan a másik kezével levesz még egy csokit.
-Szeretnéd mi? Meg még mit nem...holnapra is kell hagyni valamit, a Marson marha nehéz ilyesmit találni, márpedig mi oda repülünk éppen. Szóval...csokiszörny?

Egy helyben totyorászok pár kört, mire sikerült kényelmesen elhelyezkednem, aztán utána már nem bánom, hagyom a főnöknek, hogy törlesszen valamicskén ezzel a gesztussal óriási bűnéből.
~Csokiszörny? Na ne már, izzítsd be pici agytekervényeidet, ennél csak kitalálsz valami jobbat...
A gagyi becenév hallatán azonban megrázom a fejem, majd... gondolok egyet, talpra állok, aztán az lerázom a maradék vizet a bundámról, szárnyamról, amit korábban nem törölt le, vagy itatott fel a párna. Sőt, végezetül, biztos ami biztos, még hozzá is dörgölőzök, mint valami ragaszkodó, hízelgő kis macska.
~Így ni... Na, most már talán rendben lesz. -csapdosok párat a szárnyaimmal, majd újra a hátamra simítom őket.
Ekkor tűnik fel, hogy időközben egy újabb csoki is előkerült, sőt, azt is sikerült elcsípni, hogy honnan.
~Á-HÁ! Szóval van ott még, ahonnan ez jött, tudtam én... Mindegy, most már tudom merre van, szóval nem versz át. Vagy ha átpakolod, kiszimatolom.
A Mars hallatára azonban elbizonytalanodtam egy cseppet. Most viccel, vagy tényleg oda megyünk? Még Londonon kívül se sűrűn jártam azelőtt, nem, hogy másik bolygón...

-Nem tettszik a csokiszörny? Kitűnő, akkor az leszel! Na, ne harapdálj! Jól van na, te! - szól rá nevetgélve, és mindkét tenyerével megpróbálja védeni magát a metszőfogaktól, és persze a rögtönzött zuhanytól is, amit felé spriccel ez a galád bundás.
-Na jó, tudod mit... - jegyzi meg ásítva. - Már ébren vagyok vagy 30 órája, szóval ez kicsit nehezen megy nekem. Ha felébredtem eldöntjük, hogy hívjalak, addig meg leszel Bambi, viszont...én most azt hiszem ledőlök egy kicsit.
Elnyúlik az ágyon, mely még mindig nyirkos, és kissé mocskos is az új jövevénytől, ám ez egyre kevésbé érdekli. Bármennyire szívós is, érzi, hogy már a határait feszegeti, s még egy óra múlva mára Temze alján is szívesen elaludna, csak hagyják már békén.
-Reggel találkozunk - ásít - bambi.
Ezzel lehunyja szemeit, és ha a bestiácska nem menekül el perceken belül, álmában magához öleli őt, mint valami fűtőszálas plüssjátékot. A hajó közben elhagyja a bolygó légterét, s tova ringatózik a végtelen űrben.

Hogy kipróbáljam, tényleg tudok-e már újra repülni, el is rugaszkodok a főnök öléből, hogy repüljek egy kört a szobában, mire ő ezt kihasználva egyből ki is dől.
~Na szép... Ennyire kifárasztotta volna egy kis fürdés? Várjunk csak?! Basszus, nem is fürdött, és ilyen retkesen akar az én ágyikómba feküdni?! Na, azt már nem! Ha nekem kellett fürödni, akkor neki is!
Azzal zuhanórepülésben be is támadtam, ám végül nem zúgtam bele agancsostól-mindenestől, inkább úgy egy méter magasságból szépen-kecsesen-elegánsan a hasára pottyantam, vagy másképp fogalmazva, estem egy gyomrost.
~Ezt a Bambiért kaptad.
Mielőtt azonban még reflexből olyat lekeverhetett volna, hogy a szembe falról pattanok vissza, gyorsan hasra vágódtam és bújtam, ahogy csak tudtam.
Úgy tűnik, tényleg kifáradhatott, ugyanis hiába néztem vele farkasszemet, ő szerintem egy percen belül bevágta a szunyát... Na szép. Már épp elrugaszkodtam volna a hasáról, hogy megkeressem azt a dugi-csoki-készletet, amikor újra körém fonódtak azok a karok, én meg ijedtemben felnyüsszentem. Ám mielőtt szabadulhattam volna, a főnök már át is avanzsált engem alvósnyuszivá. Na, fain... Egy darabic mocorogtam. Nem, azt már feladtam, hogy kiszabaduljak innen, ahhoz túl erős volt a szorítás, most inkább csak azért küzdöttem, hogy nehogy álmában fojtson meg... khm, akarom mondani ölelgessen agyon annyira, hogy én nem kapok levegőt... Izé, lehet hogy a kígyó mégsem a fürdésbe pusztult bele? Végülis, miután sikerült úgy-ahogy elhelyezkednem, úgy döntöttem, hogy inkább én se küzdök tovább, hanem kipihenem magam. Tényleg eseménydús és fárasztó nap volt a mai...

...Pár órával később....

Ahhoz képest, hogy este hason fekve aludtam el, a főnök szeretgető ölelésében, most a mellkasán feküdtem. Keresztben. Ne kérdezd, hogy hogy kerültem oda, én se tudom, valószínűleg álmomban másztam oda. Mindenesetre, a négy lábam most az ég felé néz... Vagyis, ha már az űrben kóválygunk valahol, akkor a plafon felé, az korrektebb. Szóval, négy lábam a plafon felé, amikor rosszat álmodok akkor így háton fekve nyomok egy sprintet, a szárnyaim kitárva, néha az egyik meg-megrándul, a fejem valahol a főnök oldalánál hátradöntve, a levegőben lógva, miközben édesdeden hortyogok, tátott szájjal... (Ha esetleg valaki visszafordít hasra, vagy becsukja a szám, akkor persze egyből elnémulok, de ez egyelőre titok). Ha eddig nem száradt volna ki a szám, akkor még a nyálam is folyna mellé, vékony kis patakban. Mondjuk, a főnök felsője már így is tocsog tőle, meg az ágyneműre is jutott bőven, szóval azt hiszem, nem panaszkodhatok a teljesítményemre.

Franko meglepően jól alszik aznap éjjel, olyannyira, hogy még a mars béli melót sem felügyeli, igaz oda csak tankolni mentek, szóval ez nem is baj. Mikor végre felébred, meglepetten tapasztalja, hogy valami puha és meleg hajtja a fejét a mellkasára, majd még mindig félkómásan megragadja az állatka fejét, és kissé feljebb emeli, hogy az arcába nézhessen.
~Szomorú, de ébredtem már furább szerzet mellett is. Ez legalább él még.~
Gyengéden megcirógatja a szuszogó lényt, amíg az felébred, aztán kikel az ágyból nyújtózik egyet, és egy zuhany után átöltözik, hogy végre hozzáláthasson a legénysége terrorizáláshoz, kezdve a reggelinek keresztelt tortúrával.
-Ja igen...nekem most melóznom kell, addig ha gondolod, nézz körbe a hajón, csak lehetőleg ne rágj szét semmit a gépházban oké? De tényleg, ott ami nem ráz, az forró.

A következő pár nap békésen telik el, már amennyire ez lehetséges egy kalózhajón, kiváltképp ezen az egyen. Senki sem patkol el bevetés közben, igaz csak csempésznek, nem rabolnak, és a nyuszit is egyre ritkábban próbálják megenni az alkalmazottak, bár ez annak is köszönhető, hogy ez a brigád gyorsabban tanul a többszörös bordatörésből, mint az előzők. Kaja jut bőven a kis bolyhosnak, és senki még csak nem is sejti, hogy miféle szerzet lehet, kivéve talán a csapat egyetlen metamorf tagját, ám ő még nem gyűjtötte össze annyira a bátorságát, hogy meg merjen szólni mások jelenlétében, ezért csak lopva bámulja fajtársát, amikor csak megjelenik a környéken.
-Hé! Ugye nem akarod te is bekajálni? - Néz rá Rhodan szigorúan az egyik alkalommal, amikor rajta kapja. - Ez a dög szerencsét hoz nekünk, hisz négy nyúllába van! Egyébként is, ez legalább csendben van, a papagájokkal ellentétben, szóval marad.
Lehajol érte, és az ölébe veszi.
-Már csak egy név kéne neked...mit szólnál a szőrmókhoz? Vagy...Vérnyúl?