Kikötő

Meglepetten néztem a lányra, bár ő ezt a maszk mögött nem láthatta. Természetesen az álruhám volt rajtam, a szénfekete kezeslábas, mellkasán a szárnymotívumokkal, a fejemen a nagy, kerek szemű csuklya, melynek szemrésze csak belülről volt átlátszó. A hátamon lévő tokba már visszadugtam a botomat.
- Hogy mit akarok? - kérdeztem ingerülten - Szeretném megmenteni az életed úgy, hogy a sajátomat kockáztatva félrerántalak egy száguldó kocsi elől. Ja nem, várj... Az már megvolt. Akkor viszont esetleg jól esne egy "köszönöm".
Micsoda egy hálátlan fruska! Hihetetlen, mennyire nem értékelik manapság az emberek a magamfajtát. Elengedtem a karját, és szúrósan néztem rá, de sajna ő ezt sem láthatta.
- Szúrósan nézek rád - közöltem hát vele - De ezt te nem látod. Csak gondoltam jobb, ha tudod.
A megmentett fickó is kezdett volna hálálkodni, de leintettem. Csak a nővel foglalkoztam.
- Fotós vagy? - kérdeztem a gépére pillantva - El kéne ezt vennem tőled. Nem akarok nyomokat hagyni.
Persze ez nem volt igaz: imádtam nyomokat hagyni. Szuperhősnek lenni baromi menő, és tök jó, amikor cikkeznek az emberről. Bár mondjuk az nem az igazi, amikor maszkos idiótának nevezik... De hát mindennek megvan az ára, nem igaz?

*Szavaira a szemöldököm szerintem a hajam vonaláig szaladt egészen a homlokom tetejére. De ez fizikailag képtelenség lenne, de a meglepettség még így is jól látható volt. Mikor végre befejezte, cincogva ingattam meg a fejem.*
- Azt várhatod. Nem az a tipikus hálálkodó nőt „mentetted” meg. Sem a karjaidba omlani nem fogok, sem pedig körbe udvarolni. Különben is, miből veszed, hogy nem szándékosan maradtam a helyemen? * Kérdeztem miközben a szemrészbe néztem kissé dacosan. De láthatta, hogy nem csak dac van ott, hanem a kétely is.*
- Ühhüm… kicsit sem érdekel, hogy hogyan nézel. Majd akkor talán, ha épp nem betörőnek vagy öltözve. Tudod ilyen cuccban csak akkor látok embereket, ha épp valami olyanra bukkanok, amire nem kéne és szeretnék visszaszerezni vagy esetleg eltenni láb alól, mert elméleti az információ. * Vontam meg a vállaimat. Na igen… már nem egyszer forgatták fel a lakásomat és kellett zárat cserélnem. Aztán jött a másik fickó én meg csak egy gúnyos mosollyal jutalmaztam a velem szemben álló fekete foltot.*
- Tessék, a hálálkodás itt van, Te meg nem kéred. Hát ez nem elég jó, mert férfi és még csúnya is? Elég gyenge és szánalmas módszer a csajozásra, nem gondolod? Mégis hány éves vagy, 17? 19? 20 fölött semmiképp. Ott azért már tudják, hogy ez nem jön be a nőknek. *Legalábbis nem nekem. Hangomban folyamatosan ott volt a gúny. De a kérdésére és az azt követő válaszára tettem egy lépést hátra. Na nem megijedtem Tőle, szó sem volt ilyesmiről. De a gépem tabu, és ha tényleg arra fáj a foga, akkor bizony nem kapja meg olyan könnyedén. Ahhoz meg hely kell.*
- Így is mondhatjuk. De ha a lényegét nézzük, akkor riporter. De nem kell aggódnod. A képek maximum a magán gyűjteményembe kerülnek bele. * Na egy kicsit sem illettek oda, de attól még jó képek és eszembe sem jutott kiadni a kezemből. Bár a riporterkedés mellett, eléggé megfizették a képeimet is pláne, ha még egy-egy cikket is szolgáltattam mellé. *
- Miranda Owen, személyesen. * Mutatkoztam be egy kicsit biccentve.*
- Szóval, ha a szavaimnak nem hiszel, a híremnek hihetsz. A hírverés nem az én asztalom, ha önjelölt hősökről van szó. Én csak akkor vagyok ott ha halál is van.

Láttam rajta, hogy nagyon nem tetszik neki, amit mondtam. Hát, végül is, mindig azt utálják legjobban, akinek igaza van...
- Ha szándékosan maradtál a helyeden - vágtam vissza - Akkor nyugodtan beugorhatsz a folyóba a kocsi után. Abba is belehalsz ugyanúgy, mintha elütött volna, feltéve, hogy nem tudsz úszni.
Felháborodottan hápogtam egy sort, de szerencsére ezt sem láthatta.
- Betörő?! Betörő?! Épp most mentettem meg az életed, te hálátlan liba, komolyan divattanácsokat akarsz adni nekem? Ezt nem hiszem el...
Visszafordultam a jámboran álldogáló kocsis pasihoz.
- Ha hozok egy másik kocsit, nem ütné el még egyszer? De most már rendesen. Ha már úgyis a helyén akar maradni...
A következő szavakra azonban visszafordultam a nő felé. Kihúztam magam, és szinte mennydörgött a hangom.
- A csajozásra?! Még hogy a csajozásra! Ha fel akarnálak szedni, akkor elhívnálak egy étterembe! Már ha egyáltalán olyan idióta lennék valaha is, hogy egy hárpiával akarjak randizni!
A koromra vonatkozó kérdést szándékosan hagytam figyelmen kívül. Őriznem kell az inkognitómat.
Szélesen elvigyorodtam, amikor meghátrált előlem, de sajnos ezt sem láthatta. Nem nyúltam a gépe után.
- Miranda Owen... Nem, nem dereng. Nem olvasok minden kis bulvárlapot.
Jesszusom, ez Miranda Owen! Sose gondoltam volna, hogy ilyen fiatal! Vajon kinevet, ha autogramot kérek tőle?
- Halál... Na az nem volt, hála nekem. De te legfeljebb a síron túlról firkálgathattál volna, ha nem vagyok itt...

*A lehetőségre már nem tudtam magamban tartani a nevetésem, így bizony hallhatta a másik a jóízű kacagásom.*
- Igazán ötletes. De tudok úszni, bár hidd el elég hideg a víz ahhoz, hogy azonnal szívinfarktust kapjak szóval ez így mellékes. Mellesleg nem adom meg a lehetőséget, hogy a megmentés címén újra hozzám érj. Arról nem is beszélve, hogy nem ilyen halálról álmodoztam. *Vontam meg a vállaim végül. Ha meghalok, az az életcélom miatt lesz és nem pedig azért, mert nem bírtam a terheket. A gyávák és a gyenge emberek módszere a megfutamodás. Szavaira ismét végig tekintettem rajta és egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon, a gyerekes kitörésére.*
- Nos… eddig nem fordult meg a fejemben, tekintve, hogy nem szeretem a divatlapokat. De ha már ennyire jelezted ennek a szükségét, akkor talán kezdjük ott, hogy a szárnyak már elavultak. De ha ragaszkodsz ehhez, akkor a hátadra kéne, mintha angyal szárnyak lennének. A fekete jó buli, rejtőzködéshez, de egy kis vörös szín nem feltűnő és még jól is mutat. *Vontam meg könnyedén a vállaim s szavaim közben annyira méregettem, hogy azt az érzést kelthette, hogy épp szemmel vetkőztetem. Bár nem ez volt a helyzet, de ezt Ő nem tudhatta. A férfi felé intézet szavaira egy gonosz mosoly jelent meg az arcomon egy pillanatra. Mikor visszafordult ennek már nyoma sem volt. Sosem tudtam, hogy miért élvezem ennyire bosszantani az embereket. De a kihúzott testtartásról és a hangjáról már tudtam, hogy jó úton járok, még ha nem is szándékos volt.*
- Mondom én, hogy gyerek vagy. *Forgattam a szemeim majd ismét igyekeztem arra nézni ahol az övének kellett lennie.*
- Ha hárpia lennék már rég elmentél volna. De az éttermeket nem szeretem és randizni sem járok. Szóval ügyes próbálkozás Öcsi a mentésre, de kevés. *Vigyorodtam el. Komolyan, ettől még Luke is jobban megmagyarázta az udvarlását és a házassági ajánlatát. S igyekeztem nem feltételezni, hogy csak a képessége miatt sikerült. *
- Tudsz egyáltalán olvasni? Mellesleg meg nem bulvár lap. *Kicsit sem sértette az egómat vagy az önbizalmamat, hogy nem tudta, hogy ki vagyok. Egyáltalán nem érdekelt.*
- De leg… * Kezdtem volna, de megszólalt a kommunikátorom. A kijelzőt látva eltorzult az arcom az undortól és a gyűlölettől. *
- Mit akarsz?... Még, vagyis már megint a Földön… Valóban? És hol?... Ó szóval a kikötőben és mégis kicsoda ez az álarcos?... Na ne röhögtess… Nem megyek oda… Nézd küld ki Joset vagy Josht vagy valamelyik hírnév hajhász embered… De ez engem nem érdekel Jeremy. Vagy elfelejtetted, hogy szabin vagyok?... Nos, hát nincs mit tenni, ez a riport csak másod kézből jut el hozzád… Ó nem… Rúgj ki, ha nem tetszik. * Na itt a rideg és kemény hangom egy pillanatra megbicsaklott. Minden álmom volt, hogy az a tetű végre kirúgjon. Mivel én nem bonthattam szerződést, így némi remény gyúlt a tekintetemben. Amit aztán gyorsan el is oltottak a szavak, ami a másik oldalról jött.*
- Sejtettem… De a válaszom, nem. Most pedig ha megbocsájtasz… *Egy széles és önelégült vigyor terült el az arcomon, miközben újra felmértem a férfit.*
- Nem érdekelnek a denevérek még akkor sem, ha a havi fizetésem duplázod meg sem. Akkor szólj, ha gyilkoltak, öltek, merényletet terveznek vagy valaki meghalt. Azt mondtad ez nem… NA MOST FOGD BE MÉG VAN MIT! A maradék két évre ez volt az utolsó figyelmeztetésem. Ó és hogy tudj Róla. Pár nap múlva elutazom és itthon felejtem a kommunikátorom. Szóval, tanulj meg élni nélkülem. * S le is nyomtam. Dühödt tekintetem a férfire emeltem.*
- Van 10 perced mielőtt ide ér a média, és ha oda eljutott a hír, akkor a rendőrök is hamarosan megérkeznek. Semmi kedvem kínos kérdésekre válaszolni és egyébként sem vagyok jó az „ijedt és hálás nő” szereposztásra. Forgatni sincs kedvem, de a főnököm biztos talál valaki mást. Szóval én lépek… ha akarsz, jössz, ha akarsz, maradj a hírverésre. * S ezzel el is indultam kifelé a kikötőből megszaporázva a lépteim. A célom egyszerű volt, minél távolabb kerülni a helyszíntől és egy olyan helyen haladni tovább, ahol nem fenyeget az a veszély, hogy valaki lencsevégre kap az idegennel. Nem volt nehéz… tudtam, hogy merre kell mennem, ahol a viszonyok lehetetlenné teszik a rendes képek csinálását.*

- Nagyon sajnálom, hogy az életed mentése közben kénytelen voltam hozzád érni - mondtam epésen - Ha tudtam volna, hogy ez ekkora gondot jelent, a botommal ütöttelek volna félre...
Amit, gondoltam, még így is megtehetek... És igencsak nagy kísértést éreztem rá.
Hm, vörös...? Ez nem is olyan nagyon rossz ötlet. Végső soron egy vagy két vörös sáv feldobná a ruhámat... Ezen el kell gondolkodnom. Még a végén kiderül, hogy valamire jó is ez a nő a kötekedésen kívül...
- Nem jársz éttermekbe, se randizni... Szóval akkor leszbikus vagy? Mert tudod, manapság mindenki elfogad benneteket, nyugodtan mutatkozhatsz a pároddal együtt is... Egyáltalán nem szégyen. Randizzatok, amikor jól esik.
- Tudok olvasni, éppcsak megválogatom, hogy mit olvasok el. Gondolom, ezért nem találkoztam még a neveddel.
Hála a lehallgatókészüléknek, ami a csuklyámba volt rejtve, mindent tisztán értettem. elvigyorodtam a maszk alatt.
Elgondolkodtam, vajon mit tegyek. Igazán kellemes volt bosszantani ezt a lányt, bár nem jártam túl nagy sikerrel. Épp ezért... Ahogy elindult, léptem kettőt, dobbantottam a lábammal, derékon ragadtam... És már repültünk is, fel és fel, egészen egy háztetőig, ahol puhán lehuppantunk. Ahogy megszólaltam, hangomban ezúttal jól érződött a nevetés.
- Tessék, a médiaveszély elhárítva. Most már magunk vagyunk.

- Mért van olyanod is? * Kérdeztem felvont szemöldökkel. Persze, nem arra a vacakra gondoltam, amit a hátán lévő tegezbe dugott érkezése után. Ó nem, teljesen másra gondoltam, de ez nálam nem volt meglepő. Főképp, ha még a megjegyzéseimmel bosszanthatok is valakit, de egyébként sem szokásom megválogatni a szavaim. Ám szavaira ismét elnevettem magam.*
- Ugyan már Pokémon. Te sem gondolhattad komolyan ezt a kérdésed. * Ingattam meg a fejem. Én meg a nők két különböző dolog. Legalábbis ilyen témában biztosan. Sosem voltam oda a mellekért, ha csak azok nem izomból voltak. Na de a gondolataimat blokkolta a döbbenet, ahogy elkezdtem emelkedni a magasba. Engem pedig a feszültség, amibe szinte belemerevedet a testem, ahogy megérintett.*
- Hééé… Tegyél le te id0ta, s3gfej… * Kiabáltam a másiknak. Rugdosni kezdtem volna és ütögetni a másiakt, de ez azzal járt, hogy leejt. Arra pedig nem vágytam. Na de mikor földet, vagyis tetőt értem a nevetésének bujkálása csak még jobban feldühítet. Mients visszanyertem az egyensúlyom már ugrottam is a másiknak. Jobb kezem ökölbe szorítva indult az állkapcsának, amit pedig a balkezemmel kísértem a gyomorszája felé. gyűlöltem ha megérintenek, pláne ha még nem is adtam rá engedélyt vagy ha nem én tettem meg elsőnek.

Amennyire láttam, nem élvezte különösebben a repülést. Legalábbis ha azokból a szitokszavakból indulok ki, amiket a fejemhez vágott.
Odalent aztán férfiasan álltam az első két ütést (miért ne tettem volna, hála a ruhámnak, egyedül neki fájhatott), aztán elkaptam mindkét csuklóját.
- Most már elég. Egy kissé túl hamar felkapod a vizet, te kis házi sárkány.
Elengedtem és őt, hátraléptem, készen rá, hogy elviseljem az újabb rohamát. Közben is beszéltem.
- Áruld el nekem, miért zavar ennyire, ha megérintenek. Ha elmondod, ígérem, hogy többet nem teszem az engedélyed nélkül.
Ennél ésszerűbb ajánlatra tőlem nem futotta, bár a nők meg az ésszerűség... És ez a példány különösen irreálisan viselkedett. Arra gondoltam, ennek nyilván van valami oka... Kell, hogy legyen valami oka.
- Na? Beszélgetünk, vagy hagyjalak itt? Csak szólok, nincs lejárat a tetőről...

*Az első ütésnél még a dühöm elnyomta a fájdalmat, de a második már az agyamig is eljutott. Így a lefogása hasztalannak bizonyult. Még hogy bőr… ez csak egy bőrnek látszó betontömb. Igyekeztem leplezni a fájdalmam, de a szemeimben ott bujkált a düh mellett.*
- Eressz… *sziszegtem a fogaim között gyűlölködve és térdem már reflexből lendítettem az ágyéka felé. Na de ennek csak egy haszna volt, hogy mikor elengedett megbillentem és egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom. De hát végül is, én kértem, hogy engedjen el. Csak meredten álltam és néztem a másikat. Hülyeség lett volna egy újra neki esni…*
- Ehhez semmi közöd. Legyen elég annyi, hogy nem szeretem. De persze könnyen játszadozhatsz másokkal és kergetheted őket a pokolba. A bőrbeton ruhád nélkül is ilyen nagyfiú lennél? Ha nem védené giliszta tested ez a vacak? Vagy akkor már nem volna kedved egy magamfajta lánnyal csak úgy játszadozni? Mond csak Pokémon, akkor is ilyen nagy p0fád lenne? * Túrtam a hajamba dühödten, de az arcom megrándult, ahogy a fájdalom belé hasított az öklömbe. Nem voltam egy gyenge és az ütéseimet is volt kin gyakorolnom. De ez a vacak olyan fájdalmat okozott, mint amennyi erőt vittem az ütésembe.*
- Teszek rá magasról.. valahogy csak lejutok. Ha meg nem… nos majd jönnek a hatóságok. Lesz egy kis hírverés, de csak kitalálok valamit, hogy miként jutottam fel. * Feleltem, miközben az épület szélére sétáltam és karba tett kézzel onnan néztem az alattunk elterülő várost és a folyón csillogó fényeket.*

Azt el kellett ismernem, hogy a támadásán nem csak düh, hanem néminemű szakértelem is érződött. Főleg az ágyékrúgásban, ami, bár nem éreztem, még így is kellemetlenül érintett.
- Megmentettem az életed. Tudom, azt fogod mondani, hogy nem kérted. De, mivel nem vagy halott, teljesen mindegy, kérted-e vagy sem. Élsz, és emiatt tartozol nekem. Én pedig azt szeretném, ha viszonzásul elmondanád, amire kíváncsi vagyok. Járhatnál sokkal rosszabbul is... Kérhetnék egy csókot is.
Elgondolkodtam. Erős nő volt, és ügyes, de azért nem gondoltam, hogy a felszerelésem nélkül gondot okozhatna nekem.
- Ahhoz sajnos fel kéne fednem magam, és azt nem tehetem. De igen... Akkor sem félnék tőled.
Kétkedve néztem le. Nagyon magasan voltunk.
- Szerintem odalent még a kiabálásod se nagyon lehetne hallani... De hát, ez a te döntésed.
Én is karba tettem a kezem, és vártam.

- Nem tartozom senkinek. Neked meg pláne nem, főleg nem ilyen miatt. * Villantak rá a szemeim. Jó persze, volt a tartozásaim listán némi szívességek. De azok nem tartozások, mindössze cserekereskedelem. De az utolsó mondatára csak felszaladt a szemöldököm.*
- Csókot? Hát te tényleg vagy nagyon h$lye vagy, vagy tényleg csak egy kölyök. A csókokat nem osztogatják holmi szívességként. *Még hogy engem megcsókolni? Az kéne még… eddig sikerült tökéletesen távol tartanom magamtól a másik nemet, és ha már itt tartunk, akkor a sajátomat is. Nem most akartam ezen változtatni.*
- Csak a szád jár… de az is minek? * Tekintettem rá egy pillanatra egy enyhe grimasszal az arcomon.*
- Választ nem fogsz kapni, ha csak nem jársz utána magad. Még csókot is hamarabb adnék, annak ellenére, hogy már a gondolatra is a hányinger kerülget, hogy hozzám érj. ~Na meg egyáltalán bárki.~ De azt meg, meg kéne szerezned… De nem állítalak ilyen kihívás elé, hisz még élnél a lehetőséggel és ebben a szuper hero cuccban igazán könnyű dolgod lenne. *Húztam el az ajkaim gúnyosan. Mely inkább árulkodott szánalomról, mintsem csak heccelésről. *
- De még is miféle szuper hős az, aki a tetteiért szívességet kér? * Vontam fel a szemöldököm. DE aztán csak a fejem ingattam meg.*
- Mond csak te ész kombájn… minek kiabáljak, ha van nálam kommunikátor? * Kérdeztem lemondóan. De a kép ami elém tárult nem hagyott nyugodni, és ha már itt vagyok legalább haszna is legyen a repkedésemnek. Felemeltem a gépet és innen fentről csináltam pár képet a tájról.*

Vállat vontam, és a korlátnak vetettem a hátam.
- Akkor jöhet a csók, és majd kiderítem magam, mitől lettél hárpia. - feleltem dühösen. Ilyen egy lehetetlen nőszemélyt!
- De ne aggódj. Soha senkit nem csókolok meg az akarata ellenére. Különben is félnék, hogy megharapsz.
Jó, ez nem volt túl eredeti, de hát fáradt voltam.
- Látod? Így is, úgy is megtudom. Spórolj meg magadnak egy potyacsókot, és mond el. Még az is lehet, hogy tudnék segíteni. Vagy pedig hívd a zsarukat azzal a flancos vacakkal, de akkor én húzok a fenébe. Szóval?

- Hajrá Pokémon. Csak majd azt is döntsd el, hogy mi igaz abból amit találsz és mi nem. * Vontam meg a vállaim, hisz amit rólam csináltak cikket sem úgy jelent meg, mint ahogy mondtam, vagy történt. A média egy nagy hazugság. De ezt fizetik meg. Az igazságot meg csak én tudtam és az érintett személyek.*
- Pff… ez lenne a legkevesebb. De öröm hallani, hogy ilyen nagylelkű vagy a női nemmel szemben. * Néztem rá pár pillanatra a gépem mögül. De aztán már vissza is hajtottam a fejem és azzal foglalkoztam, ami jelenleg a legérdekesebb volt. Egy ideig még… szavaira azonban megmerevedtem, és ha most ölni tudtam volna, ez a valaki már nem élne.*
- Na, ide figyelj! Nem szorulok senki segítségére. Nagylány vagyok, elintézem a dolgaim magam. Azt meg nem mondtam, hogy most azonnal hívom őket. Csak azt, hogy nem kell kiabálnom ha, le akarok jutni. Szép itt… még ha rontod is a levegőt, a kilátásról már nem is beszélve. * S itt bizony megfogtam a karját, hogy egy kicsit odébb tessékeljem és arról is tudjak egy képet csinálni. *

Bólintottam. Ez akár még jó tanács is lehetett. Szóval annyit hajlandó segíteni, hogy sok álhírbe is belebotolhatok.
- Na jó... Már csak egyet árulj el nekem. Mi a fene az a Pokémon?
Meglepődtem, amikor hozzám ért, hogy arrébb rángasson az útjából. Szóval ő hozzám érhet, de én hozzá nem? Ez így nem fair! De hát, végül is, nő volt... És a nők meg a fair viselkedés...
- Figyelj... Elhiszem, hogy te vagy az önállóság mintapéldánya, minden férfigyűlölők legnagyobbika. De én akkor is segíteni fogok neked. első körben például leviszlek innen, épen és biztonságban... Persze csak, ha megengeded.
A hangomban ezúttal nyoma sem volt gúnynak. Annó az egyetemen, mert rohadtul unatkoztam, hallgattam néhány félév pszichológiát. Így most nem volt nehéz arra következtetnem, hogy a nő viselkedése mögött egy múltbéli trauma áll. És én tudni akartam, miféle... Hátha még lehet rajta segíteni.

*A kérdésére először felszaladt a szemöldököm, aztán meg össze.*
- Mi vagyok én lexikon? Ha legközelebb találkozok az ismerősömmel, megkérdezem. De emlékeim szerint valami kabalafigurák, amiket meg kellett szerezni és harcoltatni őket, hogy elnyerd valaki másnak a legyőzött kabala figuráját. De ehhez Ő jobban ért. Nem értek a játékokhoz. * Vontam meg a vállaim. S ha sikerült odébb másznia, akkor kissé arra haladva tettem pár lépést, hogy képeket csináljak. Szavaira felnevettem és cincogva ingattam meg a fejem.*
- Ha már hazudsz, ne buktasd le saját magad. Én csak rád vonatkozóan tettem megjegyzéseket és ebből még nem következtethettél arra, hogy férfigyűlölő vagyok. Max arra, hogy nem loptad magad a szívembe. * Na igen, ez egy tökéletes bukta a másik részéről.*
- De látod… ez példának okáért, csak egy rosszmájú pletyka. Nem gyűlölöm a férfiakat. Az ismerőseim, barátaim nagy része hímnemű. Segíteni meg csak annak lehet, aki hagyja. De én bizony, ha csak nem fagyok meg menetközben megvárom a napfelkeltét itt. Szóval, ha nincs más dolgod, akkor talán majd utána megengedem. * Vontam meg a vállaim és mivel már nem láttam olyat, amit ne örökítettem volna meg, akkor bizony felültem a korlát szélére. Na nem háttal a kilátásnak, dehogy. Egyik lábam átlendítettem, majd a másikat is, és kifelé vagyis lefelé néztem. Békésnek és nyugodtnak tűnt az egész part innen. Persze leszámítva az apró pontnak látszó villogó piros lámpákat.*

Érdeklődve hallgattam a magyarázatát, aztán megráztam a fejem.
- Ez az egész engem az illegális állatviadalokra emlékeztet... De érdekes, hogy a barátaid ilyesmivel játszanak, mégis engem tartasz gyerekesnek... Na mindegy.
Vállat vontam a következő megjegyzésére, és a vigyoromat csak a hangomból hallhatta:
- Tudod, abból indultam ki, hogy ha velem, aki megmentette az életed, így viselkedsz, a többi szerencsétlen fickóval sem lehetsz sokkal kedvesebb, kis hárpiám. De javíts ki, ha tévedek: más napokon nyilván magad vagy a megtestesült nyugalom és kedvesség...
- Tudod - mondtam elgondolkodva - Nagyon csábító gondolat, hogy kettesben nézzük meg a Napfelkeltét. De... Sajnos belőlem csak egy van, és megmentésre szorulókból rengeteg. Más helyzetben a fél karomat is odaadnám, hogy egy ilyen szép nő szóba álljon velem, de most sajnos dolgom van. Szóval... Jössz, vagy maradsz? De hozhatok egy takarót is, ha fázol...

- Egy szóval se mondtam, hogy az ismerősömet nem tartom gyereknek. * Mosolyodtam el. Na igen, ha valakire ráillett ez a jelző, akkor az Luke volt. Szavaira csak felvontam a szemöldököm.*
- Hát… alapjaiban igen, valóban én vagyok a nyugalom. De a kedvességet cáfolom. Ami pedig a többi pasit illeti… amíg nem nyúlnak hozzám nincs baj. Ha igen… nos pár törött csont, vérző orr, egy kis sántítás nem a világ vége. Rossz volt a belépőd Pokemon. *De már megint a megmentés… hogy ez mennyire unalmas. Szavaira fel is horkantam.*
- Hát le foglak én, hogy ne tudj távozni? Felőlem aztán mehetsz hőst játszani, de Én még maradok. Ha majd nagyon fázom, akkor telefonálok és leszednek innen. Majd benyögök valami nagy hülyeséget, hogy szóba se gyere és el van intézve. * Forgattam a szemeim lemondóan. Hát, ha arra vár, hogy maradásra bírjam, rossz ajtón kopogtat az tuti.*
- Mellesleg pedig nem vagyok a Tiéd.

- Tényleg? Távol áll tőled a kedvesség? Ki hitte volna... Nézd, én próbáltam kedves lenni. Te nem voltál partner. Úgyhogy, ha nem akarsz jönni, az a te bajod. engem nem érdekel, nyugodtan megfagyhatsz itt, ha úgy tetszik. Viszlát... Mirandám.
Azzal sarkon fordultam, futottam pár lépést, és egy elegáns szaltóval átvetődtem a mellvéd felet. Ha utánam is akart volna nézni, már nem láthatott... Hála a botomba ejtett acélhuzalnak, gyorsan egy alacsonyabb háztetőre, onnan pedig repülve az utca árnyai közé dobbantam. Micsoda lehetetlen nőszemély...

Nem sokkal később...

Talán meg sem hallja az alig meghallható suhogást, ami a feje felett kél, de amikor Miranda lába elé egy vastag takaró és egy gyönyörű, kék rózsa hullik, már talán felnéz. Persze megint későn... Már senkit és semmit nem láthat.

//Köszönöm a játékot! //

- És nem is leszek… *Biztosítottam egy közbe vágással miközben még mindig csak lefelé néztem. Csábított a gondolat, hogy vajon milyen lehet a madaraknak. Gyerekként mindig az akartam lenni, persze a színész után. Aztán már megint elejt egy szót a másik, amire már ugranék is, de még csak a fejem fordítottam el, de már nem volt sehol…*
- A f3ne essen beléd Pokémon… Remélem sosem látlak többet. * Morogtam a levegőnek és a kabátom összehúzva merültem el gondolataimban.*

Nem sokkal később…

*Untam ülni, hát járkálni kezdtem, hogy tisztázzam a jó öreg „hogyan tovább” kérdést ami még most is csak a további életemre szólt. Na aztán jött a csoda… vagyis egy pokróc. Felnézve vontam össze a szemöldököm, de senki. Lehajolva azonban csodásan belenyúltam a virág tövisébe és vérezni kezdet az egyik ujjam, amit nyomban a számba is vettem.*
- Na ezért nem szeretem a virágokat… * Morogtam magamnak, aztán a rózsát felvéve azért megszagoltam, de hamar a mélybe veszett, ahogy a pokrócot magam köré tekerve visszasétáltam az épület szélére és ledobtam.*

// Én is köszönöm.. ^^//