Gyárnegyed

A gúnyolódására egy fintorral reagáltam. Szemtelen kölyök volt, nem több. Ha hagynám, hogy feldühítsen, jobb pozícióba kerülne, azt meg nem akartam.
Beljebb mentünk, és én az ajtót is becsuktam magunk után.
- Lehetnél egy kicsit barátságosabb is. Nem jelentettelek fel, nem lőttelek le... Ez a hála?
Néztem, ahogy a kölyök italt hoz a nőnek. ügyes húzásnak tartottam. Anélkül mutatta meg, mire képes, hogy bárkit is bántott vagy megalázott volna.
Aztán, ahogy az lenni szokott, a düh egyetlen pillanat alatt öntötte el a testemet. Előkaptam a fegyverem, a falnak löktem a kölyköt, és az arcába nyomtam.
- Ne merd őt még egyszer megfenyegetni!- sziszegtem.
A botját tartó kezét szabad kezemmel a falnak nyomtam, de tudtam, ha erőlködik, talán kiszabadíthatja. Nincs meg a robotkezem... De ezt legalább nem tudta.

Harsányan felnevettem a fiú bátorságán. Még csak meg se rezzentem, mikor Matt a falra kente. Kinyittattam az üveget és ittam, majd a Mattékhez léptem, és nyugtatóan végigsimítottam a férfi karján, amin kitapintható volt a kemény izmok sora. "Szexi" sugalltam neki. Aztán a fiú szemébe néztem.
- Lehet, hogy én nem bánok el velük... de te igen. - "A telepatáid fel se érnek az én erőmhöz. És most... Fegyvert le! És küld el mindenkit! Most!" - parancsoltam a fiúnak.

Mérges voltam és a nőre figyeltem, ami hiba volt, mert a magánzsaru ki is használta a lehetőséget és úgy nekivágott a falnak, hogy csak úgy döngött.
A botot még mindig szorongattam a kezemben, de mivel lefogta, egyelőre tehetetlen voltam, hiszen láttam már mire képes azzal a kezével, nem akartam, hogy letépje a karom.
- Na álljon meg a menet! Én fenyegetőzöm! - szólaltam meg miközben a fegyver csövébe bámultam és a düh nem engedte, hogy pánikba essek. - Nem én fogok fegyvert rád.
A nő nevetése meglepett, de a vészcsengő is megszólalt a fejemben, hiszen ez elég nagy magabiztosságra utalt a szavaim ellenére.
Mikor megszólalt a fejemben és utasított, borzasztó kényszert éreztem, hogy megtegyem, amit mond, de tudatom legmélyén valami arra ösztönzött, hogy ezt én nem akarom.
Megvonaglottam a férfi kezei alatt és a homlokom gyöngyözni kezdett az erőfeszítéstől, hogy ellenálljak, de a bot már kiesett a kezemből.
A fejemhez kaptam, nem törődve most a fegyverrel.
- Ne.....m.........- nyöszörögtem keservesen ki ezt az egy szót, de ez is nagy erőfeszítésembe került.

Elmosolyodtam a Morgana sugallta üzenetre. Az érintése is felébresztett bennem valamit, aminek itt és most egyáltalán nem volt helye.
A haragom, ahogy jött, úgy el is szállt. elvégre ez a kölyök többé már nem jelent igazi fenyegetést ránk nézve... Elengedtem, és, bár nagy volt a kísértés, még csak el sem löktem. Akkorra már amúgy is más dolga volt, ahogy láttam.
Hátraléptem, és Morganára néztem.
- Próbáld meg erősebben. Nagyon makacs. Nem szabad finomkodnod. Nekem sem tetszik, de, gondolom, muszáj.
Aztán Paul felé fordultam.
- Engedelmeskedj, kölyök. Hidd el, nem akarunk bántani.

Bólintottam Matt kérésére. "Micsoda kis akarnokok vagyunk" sugalltam. Nem akartam elhúzni a dolgot és tudtam hogy kell megtörni valakit. Égető fájdalmat ültettem a fiú elméjébe. Éreztettem vele minden kínt, amit ismertem. A sajátjaimat, még ha a fiú nem tudhatta, hogy azok az enyémek. És még annál is többet. Kis idő múltán abbahagytam... Nem akartam megölni. 'Küld. El. Mindenkit. Most!' Közben elkezdtem feltérképezni minden emlékét Jasonnal kapcsolatban.

Nem is éreztem mikor Matt elengedett, mert csak arra koncentráltam, hogy ellent tudjak állni a fejemben zakatoló parancsnak, így a szavai is alig jutottak el hozzám, de ha akartam volna sem tudtam volna válaszolni, mert egy pillanat alatt robbant az agyamba a legborzasztóbb kín, amit valaha átéltem. Mintha kést, még hozz izzó kést forgattak volna az agyamban, apró szeleteket vágva le belőle. Felkiáltottam a fájdalomtól és a fejemet fogva két oldalról térdre rogytam. Bár szerettem volna ordítani, de hang nem jött ki a torkomon, csak valami artikulálatlan nyögés.
Mikor aztán hirtelen az egész abba maradt, egy pár másodpercig el sem akartam hinni, csak zihálva és csapzottan vártam az újabb fájdalmat, de mikor nem jött, csak a nő parancsa keringett a fejemben, a számhoz emeltem a kommunikátoromat és beleszóltam.
- Arkangyal….tűnjetek….el….most! Ne …vitatkozz! Csináld, majd beszélünk. – mondtam rekedten, majd erőtlenül ejtettem le a kezem. – Ti is tűnjetek el. – néztem a közben előmerészkedő három kölyökre.
Mikor már csak mi hárman voltunk a raktárban, csak csendben próbáltam összekaparni az önbecsülésem maradékát, és tudtam, hogy most küldtem el az utolsó segítségemet is.

//Aurorának//

Továbbra is úgy viselkedett, mint egy lángoló pallosú őrangyal, ezért úgy döntöttem, hogy inkább nem vitatkozom vele tovább, hiszen lassan ki jön valaki megnézni, hogy mi ez az ordítozás idekinn, és az elég kínos lenne.
Különben sem értem, hogy miért van ennyire kiakadva, mikor én csak jót akartam neki. A fene se érti a nőket!
Ha nem mondom el mi a gond, az a baja, ha elmondom meg az! Pfüüü!
De aztán kipattannak a szemeim és felhorkanok a merengésemből, mikor meghallom miket mond.
- Miért ne működne veled szemben a biológiám??? – hökkenek meg. – Hiszen egy csinos, fiatal lány vagy, akin mindenkinek megakad a szeme! Hogy kellene rád néznem, mint valami bányarémre? Vagy azt hiszed velem van valami baj? – nézek rá nagy szemekkel és tényleg kezdem elveszteni a fonalat. Mit nem lehet ezen érteni?
- Már bocs, de azért ilyen dolgokat nem szokott csak úgy közölni az ember, főleg, mikor nem voltunk egyedül, úgy gondoltam még az lesz a legjobb, ha elfoglaltnak mutatom magam, így senkinek nem volt kellemetlen, de úgy látszik ezzel is csak elástam magam előtted. – ráztam meg kelletlenül a fejem. Aurora, azért vannak olyan dolgok, amit nyíltan nem mond ki az ember, még ha téged másra is tanítottak, de ebben az esetben ez nem működik.
És bár nagyon rosszul esett, amit mondott, de jelenleg kicsit meg is könnyebbültem. Talán majd egy kis idő múlva ő is másként gondolkodik majd erről, ha már lesz némi élettapasztalata.
- Ragyás biztos örülni fog, ha veled tarthat. – bólintottam. – Nekem nincs semmi óhajom, csak férjen be a cucc a raktárba. – vontam meg a vállam, majd bevonultam, hogy kicsit rendet rakjak a fejemben.

//Köszönöm a remek játékot, nagyon élveztem //

- Én… csak… NEM! * Feleltem megrökönyödve a kérdésére, hogy vele lenne valami baj. Ez egy percig sem fordult meg a fejemben. De aztán lemondóan sóhajtottam egyet. *
- Bár csak ezt hinném Paul. *Feleltem keserűen. De eszembe se jutott elmondani, hogy saját magam ellen volt kifogásom. *
- Hideg van, fázom és bár hatásosabb veled veszekedni, mint egy reggeli tea. De még mindig nem tudom, hogy mit gondoltam. Éjszaka viszont felötlött bennem, hogy visszataszítónak találsz. * Vontam meg a vállam mintha mi sem volna természetesebb. *
- Hajm… ha ez a bajod. Akkor talán adj órákat, hogy miként kell itt viselkednem. Magamtól nem fogom kitalálni és megtagadni azt ami vagyok. *Néztem megint az égre. Kezdtem azt hinni, hogy ez valami új szokásommá kezd válni. Ám ezután kissé jó kedvűen felhorkantottam.*
- Na ebben biztos vagyok… repülni fog azért, mert velem lehet. *~Akár csak Te~ de ez már csak gondolatban került mellé, miközben néztem, ahogy be megy. Még egy pár percig kint maradtam, hogy szabadjára engedjem a korábban elfojtott könnyeim és megnyugodjak egy kicsit. De ezután mintha mi sem történt volna indultam vissza. Egy apró kislányba botlottam aki épp felém tartott a testápolómmal. Lehajolva megsimogattam az arcát és már tényleg nem volt semmi bajom. *
- Nézd… ezt itt felnyitod. Megfordítod, és egy picit nyomsz a kezedbe. Aztán összedörzsölöd… *És a csuklóját megfogva segítettem neki, hogy ráérezzen.*
- És bele kened az arcodba, meg a karodba. Így ni… * Mikor végeztem csak nyomtam egy aprócska puszit a homlokára.*
- Hmmm… ki ez a rózsabokor? * Kérdeztem játékosan, de a nevetése átragadt és magam is elnevettem magam. Mikor megölelt egy pillanatra lemerevedtem, de aztán viszonoztam.*
- Na sipirc… öltöznöm kell mert megfázok. * Álltam fel Tőle de mikor elszaladt még utána szóltam.*
- Bokrocska… legközelebb pedig előbb mosd meg a kezed és az arcod, ha használod. Úgy hatásosabb... * Mosolyogtam szélesen és elmentem öltözködni. Kiérve egy farmerba, magas sarkú csizmába bugyolált, összefogott hajú Aurorát pillanthattak meg. Felvettem a fekete kabátom és bár kelletlen, de elvonszoltam magam az ágyig a tálcámért és a kommunikátoromért. *
- Na gyere nagyfiú… dolgunk van. *Szóltam Ragyásnak, hogy végeztem és mivel Paul szava szent így biztos csatlakozott és elhagytam az épületet. Ami azt illeti… a környéket is.

//Köszöntem a játékot. //

Meglepetten néztem, ahogy a kölyök összeesik. Egy pillanatig nem is értettem, mi történik vele, aztán leesett.
- Morgana! - csattantam fel - Épp az előbb ígértem meg, hogy nem fogjuk bántani. Biztos lett volna más módja is... Egy erősebb parancs...
Legszívesebben felsegítettem volna a kölyköt, de tudtam, úgysem fogadna el tőlem segítséget. Aztán megacéloztam magam. Neki nem számított volna, ha minket az információi miatt kinyírnak, míg megkapja a pénzét. Akkor én miért sajnáljam őt?
- Ne nehezítsd meg. - mondtam neki, most már nyugodtabban.

- Nincs idő finomkodni. De ne félj, nem lesz komoly baja. Talán egy enyhe migrén... vagy émelygés. -Igyekeztem kímélni a fiút. - Helyes. - szóltam, mikor a kölyök elküldte a többi gyereket. - Úgy látom, haladhatunk. - Felemeltem a fejét, és az, immár megtört, elméjében kezdtem kutatni. Blaire kegyetlenségét látva, felfordult a gyomrom, Jason kegyetlen aggodalmára pedig összeszorult a gyomrom. - Kaptál tőle valamit. - mondtam Paulnak. - Egy... telefont. Add ide!

Nem jött vissza a fájdalom és így már kezdtem megnyugodni, de amikor Morgana hozzám lépett és felemelte fejem, majd kutakodva a szemembe nézett, fel sem merült bennem, hogy megpróbálok ellenállni neki. Nem ér nekem ez az egész ellenségeskedés közte és Jason között annyit, hogy szétégesse az agyamat, így hagytam, hogy tegye, amit akar.
- Igen, kaptam. - bólintottam, hiszen kár lett volna tagadni, de azért persze úgy voltam vele, hogy csak azt mutatom meg, amit magától megtalál, hátha nekem is hagy valamit a kezemben, például......de nem, nem gondolhatok rá, mert megtalálja,....salalala bumm, salalalal bumm. Nagyon igyekeztem másra gondolni, remélve, hogy sikerrel járok, bár, ha parancsol, én megteszem.
Felálltam és az asztalomhoz mentem, majd a fiókból elővettem a Jason által adott régi telefont, majd a kezébe nyomtam.
- Tessék! Még valami? - néztem rájuk gyűlölettől lobogó szemekkel.

- Megígértem neki - mondtam makacsul, Morgana szemébe nézve - De jó. Tedd, amit jónak látsz. Talán... így a helyes. Minél előbb lezárjuk ezt, annál kevesebbeknek esik bántódásuk...
Már én magam sem tudtam, vajon Morganát, magamat vagy Paul-t, a helyzetet vagy mit is mentegetek... Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás. Tudtam is, hogy miért: mert nem én voltam a főszereplő. Fegyverhordozó voltam csupán, egy kísérő, és az események nélkülem is pont ugyanúgy zajlanának le. És ehhez nem voltam hozzászokva.
Telefon? Jézusom, a törikönyvben láttam olyat utoljára... De rögtön rá is jöttem, miért ezt használták. Már senki sem figyel fel a jelére, és ezért nem is tudják lehallgatni. Nagyon ügyes.
Paul pillantásával ölni lehetett volna. Kíváncsian néztem Morganára. Tényleg, még valami? Itt még nem ér véget a terve... De vajon nekem milyen szerepet szán?

Mosolyogva vettem át a régi szerkezetet és tanulmányozni kezdtem. "Hogy ez milyen kis... kompakt... és egész jól is nézett ki." Ha használom, Jason idejön... És... És lezárhatom a dolgot. Azaz, majdnem. Megragadtam a fiú csuklóját. Nem lett volna rá szükség, de az érintés segített a képességem használatában.
- Volna itt még valami. Te most elmész a rendfenntartók parancsnokához és bevallasz neki MINDENT. - Aztán Matthez fordultam. Egyedül kell Jasonnal találkoznom. Hogy védjem Mattet, és hogy... Ezt nekem kell lezárnom. És nem árt, ha valaki odafigyel, nehogy Paul meggondolja magát. De tudtam, hogy a férfi nem hagy itt önszántából. Elengedtem Pault és Matt-hez hajoltam, majd átöleltem.
- Sajnálom. - suttogtam a fülébe. - Szeretlek! - ~Kísérd el a fiút, és maradj vele.~

Minden jól ment, és a telepata elnöknő, nem kotorászott tovább a fejemben, hanem a magánhekussal karöltve, úgy néztek arra a nyamvadt telefonra, mintha valami nagyon értékes dolgot tartanának a kezükben, pedig a legértékesebbet meghagyták nekem, és én pár méterrel arrébb álltam, hogy még véletlenül se olvasson most a fejemben. Mivel Blaire meghagyta az egyik kamera felvételét, így az még ott lapult az egyik padlólap alatti rejtekhelyen, arra várva, hogy majd egyszer jó szolgálatot tegyen nekem, de adj isten megmentse az életemet.
Ahogy most is, hiszen azóta újak lettek felszerelve és reméltem, hogy a nagy elégedettségükben ez nem jut eszükbe. Nem árt minden oldalról bebiztosítani magam.
Morgana érintése, majd a parancs a fejemben meglepett és bár nem tudtam ellenállni neki, azért teljesen padlót fogtam tőle.
- Mindent? - nyögtem azért, hátha meggondolja magát. - Értem, igen. El kell mondanom mindent a rendfenntartók parancsnokának. - bólintottam kényszeredetten, majd megindultam az ajtó felé, hiszen nem igazán tudtam parancsolni saját magamnak. - Azt hiszem lesz mit mesélni erről az egészről. - morogtam hozzá.

//Rendfenntartók főhadiszállása - Parancsnoki Iroda//
/Én is köszönöm, remek volt, mint mindig /

- Én is sz... - kezdtem, de a gondolat, mely nem az én hangomon szólt, közbevágott. Mi? Nem!
Ezt nem teheted!, üvöltöttem a fejemben, de a lábaim máris elindultak az ajtó felé. Nem! Morgana! Kérlek! Ne! Nem lehetsz itt Jasonnel egyedül! Maradni akarok!
Kinyitottam az ajtót és kiléptem a raktárból.
- Ma... Radni... Akar..ok... - nyögtem, de már mentem is tovább. Nem volt erőm ellenállni neki, bárhogy is küzdöttem. Még lelassítani sem tudtam magam. Mindig azt hittem, hogy ilyen esetekben az ember megtöri az átkot, és megmenti a szerelmét... De hogy törjem meg a szerelmem átkát, hogy megmentsem őt önmagától?
A kölyökkel az oldalamon elhagytam a helyszínt.

//Rendfenntartó főhadiszállása//

(Köszönöm a játékot! )

Figyeltem, ahogy Matt távozik a kölyökkel, majd felvettem a korábban kapott italt, és meghúztam. Nem ismertem fel mi lehetett, de nem is érdekelt. Hallottam a férfi gondolatait, és majdnem megszakadt a szívem. Elmorzsoltam egy könnycseppet, majd kisétáltam a raktár elé, és tárcsáztam az egyetlen számot, ami a telefonban volt. Már, csak várnom kell. Reméltem, hogy Matt meg fog tudni bocsátani... És, hogy lesz még lehetőségem bocsánatot kérni tőle.

Épp egy megbeszélésen voltam, amikor megszólalt a csipogó. A partnerem furcsálkodva nézett rám: még sosem látott vagy hallott ilyet. Nem is csodálkoztam: a technológia őskövületnek számított.
- Elnézést... Gyűjtöm a régiségeket.
Megnéztem a számot, pedig egyértelmű volt, ki csörgette meg a csipogót. Csak azt nem értettem, hogy miért. Hiszem az a megbízás már nem volt érvényben, amihez ezt adtam... Nem is ért volna el, ha nem felejtem a csipogót a zakóm zsebében.
Hamar lezártam a megbeszélést, és a hangárban elvettem egy gépet. Talán képes lettem volna kaput nyitni a Marsig, de nem akartam kimeríteni magam. Az út hosszú volt, és unalmas, de végül megérkeztem, hogy láthassam... Morganát. Hát ez meg... Nyeltem egyet. Rosszat sejtettem. Odasétáltam a nőhöz.
- Kedvesem... Mit keresel te itt?

Sokáig kellett várnom... Ezt nem gondoltam jól át, gondoltam, miközben eltapostam a csikkemet. Hát igen, ha nem szívtam el egy fél doboz cigit, míg várakoztam, akkor egy szálat sem. És ideges voltam. A gyomrom merő görcs, a kezem remegett. Majd megérkezett a férfi.
- Hol Jason? - dobtam elé a telefont. - Mond meg te hol is vagyunk. - néztem a szemébe, és csak vártam, mit felel, majd ellöktem magam a raktár falától. Nem az a Morgana voltam, mint eddig. Nem az elegáns és nem a szelíd, de még csak nem is a sznob. - Paul Donovan egy igen érdekes fiú, igen érdekes információkkal. Nem gondolod?

Elkaptam a felém dobott tárgyat. a telefon volt az. Az a mobiltelefon, amit Paul-nak adtam. Ez nem sok jót ígért, mint ahogy Morgana szavai sem. Felnéztem rá a készülékről.
- Itt, Morgana. Itt, ahol Paul Donovan búvóhelye van. Igen... Roppant érdekes ifjú. És azt hiszem, az érdekes információi közül is megosztott veled néhányat.
A nő most valahogy más volt. Nem csak az igénytelenséget súroló, laza ruházata, hanem a viselkedése is. A korábbi csábító hangja, mozdulatai, a ki nem mondott ígéretek nem voltak sehol. A bizonytalansága sem. Erősnek tűnt.
- Menjünk be - nyílt ki a raktár ajtaja a pillantásom súlya alatt - Beszélgessünk.

Felhúztam a szemöldököm.
- Nem. Paul nem mondott semmit... - És ez igaz is volt. Egy hang se hagyta el a száját, amivel Jasont elárulta volna. A férfi felkérése, miszerint menjünk be raktárba, megmerevedtem. Az oroszlán és a barlangja... Félelmem és gyanakvásom ellenére elindultam befelé, távolságot tartva a férfitól. - Talán csak nem valami titkolnivalód van, hogy nem tudunk idekinn beszélgetni? - kérdeztem. Ahogy beértem, szembe fordultam a férfival. - Hallgatlak.

Nehezen tudtam elképzelni, hogyan juthatott hozzá Morgana a telefonhoz és honnan tudhatta, hogy mire való, ha a fiatalember nem árulta ezt el.
Besétáltam a raktárépületbe. abban reménykedtem, hogy esetleg itt választ találok a kérdéseimre, de sem Paul, sem az alkalmazottai nem tartózkodtak itt. Utolsó látogatásomhoz képest üresnek tűnt a hely. Leültem egy üres fotelbe, könyökömet megtámasztottam a térdemen, egymásnak támasztottam ujjaim hegyét, és felpillantottam a nőre.
- Nem, kedvesem. Azt hiszem, te vagy az, akinek van egy kis mondani valója. Így hát hallgatlak, kedvesem.

- A mondanivalóm? - kacagtam fel. - Éppenséggel volna itt valami... Paul Donovan épp most tesz vallomást a rendfenntartóknál, a telepata, akit elrabolt pedig a tanácsnál. Utóbbi klasszikus telepata... van mit mesélnie. - vigyorogtam. - A telefonhívásra te jöttél, a fegyverszállítmány külön élmény. Már a gyanú is elég, hogy ne légy elnök. A bizonyítékokkal pedig törvényen kívülivé nyilváníthatnak. Hirtelen ennyi.- mosolyogtam tettetett sajnálattal.- Boldog karácsonyt Jason!

Egy hosszú percig semmit sem tudtam mondani. Vészforgatókönyvek százai cikáztak át a fejemen, egyik eredménytelenebbül, mint a másik. egy percnyi töprengés után, ami nekem bármilyen probléma megoldásához elég szokott lenni, most csak annyira jutottam, hogy ha megölöm Morganát, Matt Kyle-t, Paul Donovant, Carthy kapitányt és mindenki mást, aki tudomást szerzett erről az ügyről, talán titokban tarthatom. Éppenséggel képes volnék rá... De Carthy telepata. Morgana pedig... Ő Morgana. Nem lennék képes bántani őt. Más megoldást kell találnom.
- Nos, Morgana, sajnos ez szánalmasan kevés -mondtam - Mik a bizonyítékaid? egy telepata fiú, akit elrabolt egy marsi utcakölyök? Nos, persze, sok mindent láthatnak az agyában. Amit valaki akár bele is ültethetett. Az emlék nem bizonyíték, Morgana. Tárgyak kellenek. Papírok, beszélgetés-felvételek, fényképek... Azok nélkül a vád nem több rosszindulatú pletykánál. Nos, ezek közül mi áll a rendelkezésedre?

A mosoly nem tűnt el az arcomról, bár elbizonytalanodtam.
- Ezek szerint nincs félnivalód. - jegyeztem meg könnyeden. Luke-ot nem akartam elárulni. És tudtam, hol találok bizonyítékot, ha majd egyszer szükségem lesz rá. De most be kell érnem Jason leváltatásával. Ráadásul bármely gondolatolvasó le tudja ellenőrizni az emlékek valódiságát. - Őrizd meg a méltóságod: Mondj le! - indultam kifelé. Szemem sarkából figyeltem a férfit. Megtettem, amit akartam. Ha ő mélyebbre akarja ásni magát, az az ő baja. - A gyerekkori környezet biztos segíti, a továbblépést...

Mélyet sóhajtottam. Tudtam, hogy nem engedhetem el, így nem. Az ajtóra pillantottam, mire az döngve becsapódott. Kattant a zár, s a raktár elsötétült.
- Sajnálom, kedvesem, de nem mész sehova.
Az utolsó, odavetett félmondata azt sejtette, hogy igen mélyre ásott a múltamban. Tudni akartam, hogy mennyire, még ha nem is ez volt most a legfontosabb.
- Mondd el, kérlek, mit tudsz rólam. Akkor lehetséges, hogy élve kijutsz innen.
Vajon tényleg nem lesz más választásom, mint végezni vele? És vajon képes lennék rá?
- Ami pedig a lemondást illeti... Amennyiben te teszed meg, elmehetsz a kis nyomozóddal. Más esetben Elnöknő maradhatsz... egy egyszerű kis nyomozócska biztosan nagyon értékelné, hogy maga a telepaták Elnöknője mond beszédet a temetésén...