Gyárnegyed

Egy félmosollyal az arcomon fordultam vissza a férfihoz.
- Sose tudtál elengedni semmit... A hiszékenységed pedig majd' olyan bűbájos, mint az eltúlzott önbizalmad. Nem kínáltam neked választási lehetőséget... - Nem érdekelt a kapálózása, a kései óvatossága és a feltörni készülő dühe. De az utolsó mondatok a szívemig vágtak, és feldühítettek. ~Ha a közelébe mész kitépem a szívedet!~ ordítottam mentálisan. ~Egy koszos utcakölyök vagy! Egy felkapaszkodott tolvaj~

Kissé meglepett, hogy a fejemben hallottam a hangját, de nem túlzottan. egy ideje már sejtettem, hogy a nő képességei ebben az irányban fognak tovább fejlődni, hisz a statisztikák is ezt mutatták. Az, hogy ilyen hamar és ilyen nagy biztonsággal tudja alkalmazni, annál meglepőbb volt.
- Mint ahogy az a férfi is, akit helyettem választottál, kedvesem - mondtam szelíden, szomorúan - Így ezt, kérlek, ne vesd a szememre.
Felálltam a fotelből, és elmosolyodtam.
- Természetesen megteheted. Kitépheted a szívem, elmozdíthatsz a helyemről, börtönbe zárathatsz, ami csak tetszik. Matt Kyle ettől még halott marad. Kedves Morgana... Legyőztél, és én büszke vagyok rád. az érzéseim irántad mindig őszinték voltak. A választásod... Nos, remélem, jól döntöttél. mindössze azt kérem, tűnj el az életemből, hogy ezt a választásodat élvezhesd is.

Elképzelve könnyebb volt ez a beszélgetés. Erre számítanom kellett volna. Ahogy meg is tettem. Úgy intéztem a dolgokat, hogy, ha akarnám se tudnám megállítani a folyamatot. Matt-et pedig az életem árán is megvédem. Igen... tudtam, hogy meg fog fenyegetni. Mégis megijedtem.
- Rendben. Nem teszek ellened semmit. - hajtottam le bánatosan és megadóan a fejem. - El tűnök az életedből. Elfelejtek mindent, amit rólad tudok... minden bizonyítékot elpusztítok... Hm... biztos nem akarsz inkább megölni? - emeltem fel fejem. Arcomon széles mosoly ült. - A nyomozót megkapod. Jó az ágyban, de már unalmas. Van más... Akinek az elnöki széket is szánom.

Egyetlen pillanatig valóban elhittem, hogy győztem. Úgy tűnt... De nem. Morgana túlnőtt saját magán.
- Nos, legyen így. - mondtam megtévesztően kedvesen - Akkor lemondok. Visszavonulok, eltűnök, hogy boldogan élhess a háremeddel. Vagy pedig... - indultam el felé fenyegetően - Vagy pedig tényleg megöllek. Elárultál, kijátszottál, megaláztál, pedig én csak annyit kértem, hogy szeress. Nem tűröm ezt tovább.
Már csak két lépés választott el tőle. Felemeltem a kezem.
- Ne mocorogj, és ne próbálj ellenkezni, kedvesem. Ígérem, gyorsan végzek.

- Hahh! Azt mondtad szeretsz, miközben Blaire-t fektetgetted, számon kértél a nyomozásomért, majd Paul által kémkedtél utánam. Hazudtál nekem...mindig. Csempésztél és egyebek. Te ne kérj számon rajtam semmit! Sose mondtam, hogy szeretlek. De képes lettem volna rá, ha te nem egy nyálkás féreg lennél.- hátrálni kezdtem.- A halálom lehet, hogy kielégít, de téged már nem ment meg. ~Állj!~adtam ki a hangtalan parancsot. Hogy a pánik erősített-e rajta, vagy sem, elképzelni nem tudtam.

- Nem feküdtem volna le Blaire-rel, ha te nem húzódozol annyit. Ha nem játszod meg magad, és nem csinálsz úgy, mintha nem kellenék neked, Blaire nem került volna képbe. Ő egy senki hozzád képest. De hát most már mindegy... Sajnos, nekem már csak Blaire marad. És a te Matt barátodnak is... Bár ő sokkal kevésbé fogja élvezni a társaságát. A halálod pedig... Ha nem mentene meg, nem ölnélek meg. Gyászolni foglak, kedvesem.
Azt terveztem, hogy egy gyengéd érintéssel felnyitom az agyában az ereket, hogy gyorsan és viszonylag fájdalommentesen érhessen véget. De mielőtt hozzáérhettem volna, megtorpantam, és a lábaim nem akartak engedelmeskedni.
Tudtam, mi történt. Képes volt mentális parancsokat is kiadni. Elképesztő fejlődés... Észrevétlenül vált alig számottevő telepatából ijesztően erősé. Észrevétlenül, és gyakorlatilag néhány nap alatt.
- Ne játszd ezt, kérlek - mondtam szomorúan - Mindketten tudjuk, mi lesz a vége. Jobb, ha nem nehezíted meg.

- Nem néhány nap alatt Jason. Gyerekkorom óta vannak látomásaim. Ez az elsődleges képességem, hogy úgy mondjam. - mondtam szomorúan. - Én tudom, mi lesz a vége mindennek. Láttam. Mégis itt vagyok. Mit mond ez neked? - ~Hátra!~ utasítottam. Nehezebb volt, mint eddig bárkivel. Ennek biztosan a képessége az oka. Így, vagy úgy, nem húzhatom sokáig a dolgot. - Vonzódtam hozzád... Mikor még nem ismertelek meg jobban. Amikor megmentettél... Őszintén hittem benned. A bűntudat majd' megőrjített és vágytam rád... Most se akarlak bántani, de nem tehetek mást. Hála Blaire-nek, már az erőmet se korlátozza semmi.

Ez sok mindent megmagyarázott. És talán akarva, talán akaratlanul, el is árulta magát. Lát, irányít, manipulál. Veszélyes ellenfél. Megpróbáltam a képességemmel elzárni a gondolataimat, de ezt még csak nagyon keveset gyakoroltam, így nem tudtam, mennyire sikerülhet.
Önkéntelenül hátráltam egy lépést, de aztán megfeszítettem a lábizmaimat. Egyik talpam még így is hátracsúszott valamelyest, de sikerült megállnom. aztán feladtam, és hátráltam még három lépést. Semmi értelme nem volt harcolnom a parancsa ellen.
- Többé már nincs szükségem érintésre ahhoz, hogy bármit megtehessek - mondtam, és szavaim nyomán mély vágás nyílt a nő karján - Sajnálom, kedvesem. Add fel. Hunyd be a szemed, és ígérem, hogy nagyon gyors leszek.
Közben is cikáztak a gondolataim. Szóval Blaire? Nos, így is túl sok gondot okozott már. Ideje, hogy bevégezze hosszú földi pályafutását. Természetesen csak miután elintézte azt az idegesítő kis pondrót, Kyle-t...

Nagy erőfeszítés árán, de nem vesztettem el az irányítást, de hangosan felsikítottam a fájdalomtól. Ezt az égető érzést megosztottam a férfival is. ~Össze van kötve az elménk. Ha megölsz, meghalsz te is. Engedj!~ Úgy éreztem, mintha köhögés akarná rázni a tüdőmet, a gyomrom pedig kavargott.
- Könyörgöm...- néztem a szemébe.-Nem akarom, hogy ilyen...Hogy így legyen vége. De, ha kényszerítesz, végzek akár mindkettőnkkel... Szeretlek annyira, hogy ne akarjam a halálod.

Éreztem az ő fájdalmát, és csakhamar azt is megtudtam, hogy miért. De én nem véreztem... Csak a fájdalmat éreztem, nem sérültem meg. Talán belehalnék. Talán nem.
- Ez lenne a tökéletes vég - mondtam szomorú mosollyal - Ennél szebbet nehezen tudnék elképzelni. Ég veled, kedvesem. Talán találkozunk odaát.
Felkészültem, felemeltem a kezem... És csak álltam. Nem voltam rá képes. Nem magam miatt... Hanem miatta. Nem tudtam végezni vele. egyszerűen nem ment.
Leengedtem a kezem, és lehajtottam a fejem. A raktár ajtaja Morgana háta mögött kitárult, napfényt engedve a félhomályba.
- Győztél. Menj. Menj, mielőtt meggondolom magam.
Azzal hátat fordítottam neki, és nem szóltam többet.

Bár féltem, elismertem, hogy ez a vég méltó lenne. Behunytam a szemem és vártam. De nem történt semmi. Az ajtó nyílt mögöttem, de nem tudtam mit tegyek. ~Úgy sajnálom Jason~ zuhantam a térdeimre.
- Mond meg kérlek, miért? Miért tettem mindazt, amit? - És vajon miért van bűntudatom? Sajnáltam azt a kisfiút, akit elhagytak, és nem tudtam a férfi szemébe nézni, aki szeretett engem, de akit becsaptam. Nem az fájt, hogy nem szerettem, hanem, hogy kihasználtam azt, amit ő érzett.

Megfordultam a szavaira. Láttam, hogy térden áll, és láttam azt is, mennyire megrendült. Megbocsáthatok neki, és ezzel a legnagyobb ajándékot, a nyugodt lelkiismeretet adom. Vagy összetörhetem, itt és most, porrá zúzhatom a lelkét. Mindkettőt megtettem. Egyszerre.
- Menj el. Megteszem, amit kérsz. De nem akarlak többé látni. Legyőztél, élvezd hát ki a győzelmed!
Közben pedig, sokkal szelídebben, egy sugallatot is küldtem felé. nem tudtam, hogy képes vagyok rá, de úgy tűnt, a kapcsolat, amit létrehozott, megkönnyítette a dolgom. És amúgy is nőtt az erőm...
~ Ne aggódj. Azt tetted, amit tenned kellett. Nem tudtál szeretni, de talán jobb is így. Ég veled.~
Azzal kapu nyílt, és eltűntem a raktárból.

//Köszönöm a játékot, nagyon-nagyon jó volt! //

*Apró tappancsaim csak úgy verték a betont miközben kétségbeesetten rohantam előre. Nem tudtam merre tartok, csak azt, hogy el kell bújnom. Egy nagy darab ember követet és bár fürgébb voltam mint Ő, de neki hosszabbak voltak a lábai. Mikor elhaladtam a raktár soron az egyiken épp ki jött valaki, én meg beslisszoltam a még épp nyitott ajtón. Meglepetten tekintettem körbe, de már egy fotelszerű valami mögé el is bújtam. Hosszú kabátom a bokám verte és eltakarta a három számmal nagyobb nadrágom felhajtott szárát. Kezemen lecsúszott a kabátom ujja, amit így elbújva hajtottam fel. S láthatóvá vált, egy darab zsemle. Mikor meghallottam, hogy a férfi az ajtón dörömböl csak ijedten ugrottam egy nagyot és igyekeztem a lehető legkisebbre összehúzódni miközben a bent lévő embereket figyeltem, hogy most mi lesz.*
- Engedj be te vakarcs… *Hallatszott hang is az ajtón kívülről. Bizony elvettem ezt a zsemlét, de ez járt. *

Éppen a zuhanyzóból jöttem kifelé, egy szál törülközőbe csavarva, mikor megláttam egy kölyköt berohanni az ajtón és a kis magánbirodalmam egyetlen kényelmi eszköze, egy szakadt fotel mögé bújni.
Összeráncoltam a homlokom, mert egyrészt nem tudtam mire vélni a dolgot, ha csak nem bújócskát játszanak, bár az itt nem volt szokás, ráadásul nem is volt ismerős a copfos kislány, hiszen azért nagyjából számon tartottam az itt megforduló kölyköket.
Viszont nem volt lehetőségem, hogy tovább töprengjek a dolgon, mert hangos dörömbölés hallatszott az ajtón, amitől meg felszaladt a szemöldököm, hiszen ilyenre sem volt sokszor példa. Mindenki tudja, hogy mi tanyázunk itt.
Nem volt idő öltözködni, így csak a botomat kaptam a kezembe, majd a kislány mellett elmenve, jól megnéztem és láttam a félelmet a szemében és a megrágott zsemlét a kezében és azt hiszem kezdtem kapizsgálni a dolgot.
- Maradj itt! - szóltam rá, én meg kinyitottam az ajtót, de már akkor volt mögöttem pár nagyobb srác is.
A hideg megcsapta a meztelen bőrömet, de most nem érdekelt.
- Valami probléma van mister? - néztem az ajtóban álló termetes, de főleg hájas férfira. - Eltévedt talán? Szívesen megmutatjuk az utat, de az idegen vezetésért fizetni kell ám! - pattintottam ki a késeket a bot végén, majd vigyorogva néztem a fickó háta mögött megjelenő őrszemeket.
- Csak....- kerekedett el a férfi szeme, aki nem számított ilyen fogadtatásra, - csak azt a büdös kö....
- Talán nem jól hallottam valamit? - néztem rá villogó szemekkel.
- Nincs.....nincs probléma. - nyelt egy nagyot izzadó homlokkal a nagydarab fickó. - Már megyek is. - fordult meg, és akkor látta meg a kísérőit.
- Ők elkísérik, hogy a terület végén kifizesse a nekünk járó díjat. - vettem még oda, majd intettem a srácoknak, hogy tegyék, amit kell, majd visszasétáltam a fotelhoz és a kislányra néztem.
- És most hallgatlak...

*Ijedten tekintettem a mellettem elhaladt nagyfiúra, és már hátráltam volna Tőle is a lehető legmesszebb, mikor a parancsa megállított. Kételkedve bólintottam és még csak a fejecském sem mertem kidugni a fotel mögül. Csak hallgattam, ahogy elzavarja azt a nagy és csúnya bácsit. Egy fajta kárörvendő mosoly jelent meg az ajkaimon. Ami aztán nyomban le is hervadt mikor visszatért a nagyfiú. Utasítására csak lehajtottam a fejem és halkan elkezdtem beszélni.*
- Az a bácsi hazudott. Azt mondta, hogy ha kiviszem a szemetet és felsúrolom a követ a boltjában, akkor kapok enni. Én megtettem, de utána elzavart. *Megdörzsöltem a térdeim, hisz még mindig vizes volt a kabátom ott, ahol térdeltem.*
- De éhes voltam… a barátom már napok óta nem jött. Így elvettem ezt a zsemlét. * Hangomban ott volt a bűnbánat annak ellenére, hogy tudtam ez bizony jár nekem. Hisz a bácsi megígérte.*
- Bocsánat, hogy bejöttem. *Emeltem fel a fejecském és kezemmel kisöpörtem a piszkos és kócos tincseket a még piszkosabb arcomból. Egyedül a kezem volt tiszta, az is, csak azért mert a vízben leázott. *

Miközben vártam a választ, és megszemléltem a maszatos arcocskát, már tudtam, hogy nem tévedtem, tényleg nem láttam még a kölykök között őt, de arra is rájöttem, hogy ha nem öltözöm fel, biztosan meg fogok fázni, így miközben hallgattam a magyarázatát, gyorsan felkaptam magamra a ruháimat a dobozok mögött.
A történet, amit előadott tipikus volt, hiszen a legtöbb utcagyereket, megpróbálták kihasználni, mert tudták, hogy nincs aki megvédje őket, aki számon kérje, ha megpróbálják átverni őket. Pontosan ezért is szedtem össze a bandát annak idején, mert azzal hogy összeálltunk, hogy megvédtük a mieinket, már nem mertek ujjat húzni velünk.
- Jól tetted! – bólintottam aztán, mikor befejezte és én is újból mellette álltam. – Még többet is elvehettél volna attól a hájas disznótól. De most majd adakozik nekünk egy kicsit és máskor meggondolja, hogy kiket ver át. – mosolyodtam el halványan.
Néztem ezt a 7-8 év körüli, vékonyka kiskölyköt és éreztem a szavaiból, hogy a lopás csak egy kényszer volt neki, pedig nem igazán nézett ki jól tápláltnak. Látszott, hogy régóta az utcán van, de én még nem találkoztam vele és most azon gondolkoztam, hogy mit csináljak.
Ilyen kicsik ritkán fordulnak meg nálam és nem is voltam jótékonysági intézmény, ha itt akar maradni, akkor meg kell keresnie a rávalót, vagyis hasznosnak kell lennie.
- Nem gond! – ráztam meg a fejem, majd megfogtam az állát, hogy a szemébe nézzek. – Itt olyanok vannak mind mint te. – mutattam körbe. – Egyébként hogy hívnak? Az én nevem Paul és én vagyok itt a főnök. – vigyorogtam rá barátságosan. – Mióta vagy az utcán és miért kerültél oda? – tettem fel a beugró kérdést. – És nyugodtan edd meg a zsemlét, ha éhes leszel még kaphatsz pizzát is, igaz az már tegnapi és hideg, de még ehető.

- Adakozik? Nem hiszem. Még egy morzsát sem adna oda a madaraknak. *Vontam meg a vállam. Hisz ha nem így volna, akkor most nem lennék itt. Ahogy megfogta az állam, mosolyogva emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. Már nyitottam is volna a számat, hogy válaszoljak. De mikor meghallottam a nevét, a mosolyom eltűnt, szemeim kikerekedtek.
- Ó-ó… * Kezdtem el félve hátrafelé csúszni, ameddig csak tudtam. Egy pillanatra még az éhségem is elfelejtettem. De valaminek neki ütköztem, és a levegő kiszakadt a tüdőmből a nagy igyekezetem miatt. De nem néztem meg, hogy mi az. Csak is a Főnököt néztem, hogy vajon mikor ugrik nekem. Menekülés már nincs, így megpróbáltam válaszolni.*
- Sa… Sa… *Kezdtem el dadogni, de aztán megingattam a fejem, hisz semmi okom nem volt félni. De nem akartam Csokit bajba keverni.*
- Sarah Rose Wellington. Csak pár hónapja, és azért mert elszöktem a nevelőintézetből. Elvették a gyertyáim és bezártak. *Hangom halk volt, de kétségbe esetten tekintettem körbe, hogy csak most ne legyen itt a barátom. De végül megállapodott a Főnökön. Tartottam Tőle, pedig Csoki csak jót mesélt róla. De mégis... *

Nem tudtam mitől rémült meg ennyire, hogy szabályosan hátrált előlem, pedig az előbb még mosolyogni is kezdett már, ezért csak összeráncoltam a homlokom és figyelmesen néztem rá.
- Mi a baj? Nem harapok kislány! Látod a többiek sem reszketnek tőlem. – mutattam a vidáman cseverésző kisebb- nagyobb csoportokra, aki most tényleg jókedvűek voltak, hiszen kaptak egy kis zsebpénzt, mivel most van a Földi Karácsony és ezt még itt is megünnepeljük, olyan távol az anyabolygótól. Ma még dolgozni sem kellett egyiküknek sem, csak lophatták a napot egész idő alatt.
Azért, mikor az íróasztalom megállította a hátrálásban, végre a nevét is megtudhattam.
- Hát üdvözöllek az utcakölykök csapatában Sarah Rose! – húztam mosolyra a szám, hogy azért igyekezzem megnyugtatni. – Szóval megszöktél? Hmm! Csak nem gyújtogattál azokkal a gyertyákkal? – kérdeztem, de semmi szemrehányás, vagy ilyesmi nem volt a hangomban, csak kíváncsiság. – Most azon gondolkozom, hogy mit csináljak veled. – billentettem félre a fejem és néztem meg ismét tetőtől talpig. – Karácsony napján már csak nem küldhetlek vissza az utcára, nem? Pont jókor pottyantál ide, van egy üres matrac még ott. – mutattam az egyik sarokra nem messze. – Ha fedelet akarsz a fejed fölé, most megkaphatod és ha hasznossá tudod tenni magad, akár maradhatsz is. – vontam meg a vállam. – Nem soká jön egy csinos, fiatal lány, ő majd biztos a gondjába vesz, mert még a mi mércénkhez képest is koszos vagy. – mutatok a ruhájára.

*Keze intésére kissé nyugodtabban tekintettem körbe az épületben és tényleg mindenkinek jó kedve volt. Így felálltam és bár még mindig félve, de kicsit közelebb mentem Paulhoz. De a kérdésére csak megtorpantan és egy cinkos mosollyal feleltem.*
- Nem. Nem gyújtottam fel semmit. Csak azt hitték, hogy azok miatt vannak csúnya álmaim. A felnőttek buták és észre sem vették, hogy mit csinálnak. *Szontyolodtam el egyből, ahogy visszaemlékeztem, hogy viselkedtem miután nem volt tűz.*
- Karácsony? Az meg mi? * Kérdeztem összevont szemöldökkel, ahogy megpróbáltam gondolkodni, hogy mi is lehet az. De semmi nem ötlött fel bennem, így bizony Paultól vártam a választ. Ám a maradásomra tett célzására oda szaladtam hozzá és mit sem foglalkozva semmivel átöleltem a nyakát és a füléhez hajoltam.*
- Tudok varázsolni. De ne mond el senki… *Suttogtam vidáman a fülébe és kicsit hátrébb húzódva néztem a világos szemekbe. *
- Hiába… nincs másik ruhám. * Tekintettem végig magamon.*

Hát ahogy elnéztem, nem sok karácsonya lehetett ennek a szegénynek, de hát mondjuk mi sem voltunk elkényeztetve, de legalább mindig igyekeztünk megtartani, még ha nem is volt semmink, nem úgy mint most.
- A Karácsony az egy szép ünnep, amit eredetileg a Földön tartottak, és ami azt hiszem a szeretetről szólt. Láttam régi filmeket, hogy voltak olyan zöld, szúrós levelű fák, amiket ilyenkor mindenféle színes gömbbel feldíszítettek és még világított is. – próbáltam felidézni a látottakat, hogy elmeséljem. – Aztán adtak egymásnak ajándékot, és azt mondták, hogy valami űrből jött szárnyas lény hozta. – böktem ki a legérdekesebbet, ami megfogott azokban a filmekben és amit most sem értettem, de nagyon izgalmas volt.
- Te kaptál már ajándékot? – tettem fel a kérdést a kislánynak, de amikor hirtelen hozzám szaladt és megölelt, bennem rekedt a szó.
Nem is tudtam mit csináljak, így csak mereven vártam, hogy abbahagyja, aztán zavartan egyenesedtem fel, főleg, hogy azt mondta, hogy tud varázsolni.
- Nem mondom, de hogyan csinálod? – mosolyogtam elnézően, mert azt hittem, hogy ez valami gyerekes kitaláció, e nem akartam elrontani ma az örömét.
A ruhájára nézve persze csak megcsóváltam a fejem, majd kiáltottam egyet Arkangyalnak.
- Szedj össze pár göncöt Sarah Rose-nak, hogy, ha megtisztálkodott, legyen mit felvennie, nem szeretném, ha albérlőket kapnánk, ezért ez égessétek el utána. – mutattam a saját ruháira. – Na meg mutassátok meg, hol a fürdő.
Azzal, hagytam, hogy kicsit rendbe szedjék, addig én is rendeztem a dolgaimat, és rendeltem még pizzát, mindenkinek. Valahogy ma nekem is más hangulatom volt.

*Érdeklődve hallgattam a mesét és azt hiszem, ebből is csak a lényeget sikerült megragadnom.*
- Szárnyas lény? És hogy néz ki? *Kérdeztem egyre nagyobb kíváncsisággal. A kérdésén megint csak elgondolkoztam de picit megingatva a fejem válaszoltam.*
- Nem tudom. Nem emlékszem, de a nevelőotthonba még nem. Ha csak… ha csak nem lehet ajándéknak nevezni azt a pár darab gyertyát, amit Csokitól kaptam. *De már a számra is csaptam a kezem és reméltem, hogy a nagyfiú nem figyelt. Így gyorsan válaszoltam is a következő kérdésére, hogy ne legyen alkalma tovább érdeklődni.*
- Ha szeretnéd, akkor megmutatom. Csak menjünk ki, mert itt veszélyes. *Hívtam fel a figyelmét erre. De már jött is egy vörös lomboncos néni, akit kétkedve néztem, ahogy közeledet.*
- Szép neved van. *Jegyeztem meg és hagytam, hogy elirányítson, arra amerre szeretne. Az új ruhák már csak egy picit voltak rám nagyok. A hajam még nedves volt, de már szépen be volt fonva. Arkangyalnak ügyes keze van és még csak nem is húzta a hajam. Pedig biztos nem volt könnyű dolga kifésülni. Mikor újra a nagyfiúhoz rohantam, távol eltartva magamtól a ruháimat léptem elé.*
- Ez kell a varázslathoz. Ha érdekel, akkor megmutatom, de hozz még pár dobozt onnan a sarokból. * Mutattam a pizzás dobozok felé, ami még valószínűleg az előző napi termés lehetett. Szemeim izgalomtól csillogtak mikor sarkon fordultam és kimentem az épület elé és távolabb letettem mind a két épülettől letettem az út közepére a ruháimat.*

*Elhagyva az épületet, azt sem tudtam, hogy jobbra vagy balra induljak meg. Nem voltam soha fanatikus vásárló, de azért azt sem mondhattam el, hogy nem leltem örömöm benne. Néha még a csak úgy bolyongás is felvidított, amit most az új Bokrocska már elintézett. *
- Hát… nem tudom merre. De a cél a háztartási szaküzlet, meg szeretnék venni néhány anyagot. * Néztem kérdőn a sintéremre, aki csak csendesen elindult az egyik irányba. Reméltem, hogy legalább Ő tudja, hogy hova visz…
- Most nem fogsz velem beszélgetni? *Néztem rá pár száz méter után, de még csak erre sem kaptam választ.*
- Hosszú és keserves nap lesz így… * Ingattam meg a fejem, mire csak felhorkant. Azt hiszem, ezzel csak azt akarta jelezni, hogy neki már így is az. De hát, én nem vagyok gondolatolvasó így hagytam. Csendben sétáltam tovább, és már sajnáltam, hogy az apró fülesem nem hoztam magammal, legalább abba örömöm leltem volna. De hát már késő bánat…

Elhaladtunk pár üzlet mellett a téren, de még mindig nem találtam meg azt, amit kerestem. Bár tény, majd élelmiszert is vásárolnom kell. Az egyik ilyennél azonban meg akadt a szemem valamin. Hát mit ne mondjak, nem ez volt a célom és már mentem is volna tovább mikor egy furcsa gondolat gubózott be a tudatomba.*
- Hát ez nem a Te napod. Mert most ide bemegyünk. * Húztam el az ajkaim egy pillanatra, nehogy azt higgye, hogy direkt húzom az agyát. Semmi ilyen szándékom nem volt, így sem kedvel hát még, ha direkt az agyára megyek. De nem tudtam megállni, hogy ne menjek be. Az üzlet közelébe sem ért azoknak, amiket megszoktam, de hát ne válogassak. Így csak beléptem abba az üzletbe, mellyen a „Bizományi” tábla virított. Mikor beléptem olyan volt mintha mindent egy helyre akartak volna besuvasztani. Volt itt minden, talán még olyan is amire egyáltalán nem volt szüksége senkinek. Egyetlen hátránya az üzletnek az volt, hogy itt bizony szinte minden használt volt. Körbe jártam a piciny helységet és az üveges pultra vetült a tekintetem.*
- Ahhoz mit szólsz? *Mutattam egy kis medálra. De mikor oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam a sintér arcát már azt hittem, hogy meg fog szólalni, de aztán csak horkantott egyet. Egy párszor még megpróbáltam, de ha meg is szólalt csak gúnyolódott. ~Hát vele sem megyek messzire. Az már biztos.~ Egy párszor körbe jártam a helységet mire mindent összeszedtem és kifizettem.*
- Van ötleted, hogy mivel visszük haza? *Kérdeztem Ragyástól. Mire Ő megadott egy telefonszámot egy megjegyzéssel, hogy drága lesz, de Ő az egyetlen. Míg megérkezett a fuvar, átugrottam a mellette lévő élelmiszer boltba is. Rá kellett jönnöm, hogy nehéz a nulláról elindítani egy konyhát. *

A pofátlanság tetőfokára hágott, azaz összeg, amit elkért azért, hogy házhoz vigyen, de muszáj volt vagy egyedül cipekedhettem volna reggelig is. Mikor megérkeztem beléptem az épületbe és mosolyogva néztem körbe. *
- Fiúk, segítenétek? *Kérdeztem aztán vagy jöttek, vagy nem. De azért bíztam benne, hogy a kíváncsiság rabul ejti Őket és azért segítenek. A kocsin volt egy asztal, pár szék, egy hűtő fagyasztóval, egy elektromos tűzhely és jó néhány élelmiszerrel megrakott táska. De a legértékesebb az a táskámba lapult, még ha csak a töredéke is volt annak, amit épp most pakoltunk be. Az épület egyik sarkába betettem a hűtőt, mellé az asztal és a székeket, kicsivel távolabb pedig a tűzhelyet. Elégé izgatott voltam és észre sem vettem, hogy már nem a megszokott emberi tempóban mozgok, hanem feltűnően nagy sebességgel igyekszem mindent a helyére pakolászni. Szekrény nem volt, így ami olyan volt azt beletettem pár dobozba a hűtő másik oldalán felsorakoztatva. Így ide kerültek a poharak, tányérok és evőeszközök is. Ugyan úgy, ahogy a fűszerek és az edények.
Mikor végeztem félrevonultam az egyik bőröndömhöz, ami elé leülve kerestem egy vörös ruhadarabom, amit kevésbé szerettem. Ebből aztán letéptem egy darabot, egy másik bőröndből elővettem egy papírt és egy tollat. Ezekkel, no meg a táskámmal leültem az asztalhoz és igyekeztem, hogy senki ne lássa, meg mit csinálok. Az apró tárgyat bele tekertem az anyagba, és a papírra a legszebb írásommal egy kis üzenetet firkantottam.
Ezzel indultam meg Paul asztalához. Nem tudom, hogy hol volt, de ott épp nem. Így a cetlit letéve az asztalra, a vörös anyagba tekert tárgyal hagytam ott és visszaindultam a konyhába összeütni valami vacsora szerűséget.

//Ha Paul megtalálja az asztalon hagyott ajándékot, akkor a cetlin a következő szöveg állt:
„Vízsárkány; Békesség, megbocsátás, szeretet és intuíció.
Úgy véltem, hogy egy drága, de mondani való nélküli ajándék nem volna méltó hozzád. Ha nem értenéd, csak keress rá a holoneten.
Ne haragudj Paul.
Aurora
Ui.: Boldog Karácsonyt.”//

Mikor megkérdezte, hogy, hogy néz ki a szárnyas lény, odamentem a fiókomhoz és addig kotorásztam, míg a kezembe nem akadt egy holokocka, amit a kezébe nyomtam.
- Ezt az egyik gyerek hagyta itt még régebben, azt hiszem a szüleitől kaphatta és ebben láthatod azt a lényt.
Ez könnyebb volt, mint magyarázkodni. Aztán persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy megemlítette Csokit, hiszen én minden elejtett megjegyzésre figyelek, mert ebből élek, és a a bűntudatos reakciója is árulkodó volt, de csak elvigyorodtam.
- Semmi baj Sarah Rose! Én nem haragszom érte, ha a srácok új tagokat toboroznak, vagy segítenek valakin. Az az ő dolguk, hogy kivel mit osztanak meg, ha nem a többi tagtól lopják.
Persze, úgy ettem, mint aki nagyon kíváncsi arra a „varázslatra”, így vidáman bólintottam, mikor közölte, hogy megmutatja.
Közben azonban megérkezett Arkangyal, aki először alaposan lecsutakolta a kislányt, majd a szerzett ruhákba fel is öltöztette. Mikor előkerült rá sem lehetett ismerni!
Egy tiszta és aránylag normális méretű ruhában álldogáló, bájos kislány állt előttem, mosolygó arccal és a koszos, viselt ruháit szorongatva.
Felkaptam pár üres dobozt, aztán most már határozott kíváncsisággal követtem Rose-t az épület elé, ahol az út közepére helyezte a dolgokat.
Bár fogalmam sem volt, mit akar csinálni, azért biztatóan mosolyogtam rá, na meg hátrább intettem a kíváncsiskodó siserehadat, akik jó páran körül vettek minket.
- Nyugalom! Sarah megmutatja, hogy mit tud, és ti addig kussban lesztek, értve? – morrantam rájuk, amiből érthették, hogy nem szeretném, ha valaki is kiröhögné, ha nem sikerül a mutatvány.

- Húú… *Nézegettem a kockát miközben óvatosan forgattam, hogy ne legyen semmi baja. Furcsa egy kép volt benne. De csak letettem az ágyra és bűnbánóan tekintettem Paulra.*
- Ő is mondta… de Ő akart beszélni veled. Csak… sosem voltál egyedül. *Mondtam azt, amit nekem Csoki. De már ez jelentéktelenek bizonyult az izgatottságommal szemben, hogy vajon a főnők mit fog szólni a varázslatomhoz. Megnéztem, hogy Ők hol állnak. De titok nem maradhatott, hisz sokan kijöttek utánunk. Elvettem Paultól a dobozokat és pár méterre a koszos ruháimtól letettem a földre. Így ha a papír meggyullad, még nem éri el a ruhákat… legalábbis nem magától. Aztán kikotorásztam a kabátom zsebéből a varázspálcám amit Rick megmentett és mosolyogva tettem pár lépést hátra.*
- Bár mit csinálok, ne kiabálj rám és ne is ránts el. Oké? Ha nem akkor nagy baj is lehet… * Ingattam meg a fejem miközben Paulhoz beszéltem. De már választ sem várva vissza fordultam a előkészített anyagokhoz és lassan körözni kezdtem a pálcámmal, miközben erősem koncentráltam és hívtam magamhoz némán a tűzet. Nem kellett sok idő és a semmiből lángra is kaptak a dobozok. Ezt már nem láthatta senki, de egy örömteli mosoly jelent meg az ajkaimon. A korábbi körözést abba hagytam és az egyik lángcsóvát „megragadtam”a botommal. Szépen lassan elkezdtem oldalra irányítani - velem egy magasságba- hogy egy félkört leírva átragadjon a ruháimra is. Mikor végeztem a vállam felett hátra tekintettem Paulra. Szemeimben felhőtlen öröm és boldogság látszódót. A pálcám letettem a földre, és tettem egy lépést előre, úgy, hogy oldalt álljak Paulnak. A Tűzre tekintettem és bár nem voltam benne biztos, de nagyon bizonyítani akartam. Jobb kezem előrenyújtottam a tűz felé, és mutató ujjammal hívogatni kezdtem. Már azt hittem, hogy nem fog sikerülni, de mikor feladtam volna egy darab kiszakadt a lángokból és felém közelített egészen a tenyerem fölött egy jó 5 centiig hívogattam. Ahogy a lángok megvilágították a hajam vöröses árnyalatot kaptak. Tartani akartam, bele akartam magam bugyolálni, de elfáradtam. Így ráfújtam a tenyeremre és visszaküldtem a helyére. Mikor megszakítottam a varázslatot, kicsit megtántorodtam és a falnak döntve a hátam nézegettem a cipőmet. *

Hol a kipirult arcú lányt, hol a papírt néztem és nem bírtam elfojtani egy vigyort, ahogy azzal a kis bottal tényleg úgy csinált, mint a filmeken a varázslók.
Azonban a meglepetésem is nagy volt, amikor először csak füstölni kezdett a papírrakás, majd tényleg lángok törtek föl belőle. De, ha ez nem lett volna elég, akkor a pálca irányítása mellett egy lángnyelv szépen ívben átrepül a ruhakupacra, meggyújtva azt is.
Gyorsan leintettem a felhördülést mögöttem, hiszen látszott, hogy Sarah még a nyelvét is kidugja picit a nagy igyekezetében, hogy arra koncentráljon, amit csinál, és mivel még kislány volt, sejtettem, hogy ez a telepatikus képesség mennyire megerőltető lehet számára.
Már épp elég mentális képességgel rendelkezővel volt dolgom ahhoz, hogy tudjam, nem szabad ilyenkor megzavarni őket, mert olyan, mintha transzban lennének, és nem szerencsés kizökkenteni őket ebből az állapotból.
Mikor ragyogó szemekkel rám nézett a sikeres gyújtogatás után, elégedetten biccentettem felé és azt hittem ezzel vége is, de még csak most jött a java, hiszen szinte magához vonzott a tűzből egy kis lángocskát, ami ott lebegett aztán a keze felett.
Gyönyörű volt, ahogy ez a pöttöm kislány uralta ezt a veszélyes anyagot, bár láthatóan alaposan elfáradt, de még volt annyi ereje, hogy a lángot a helyére irányítsa.
Mikor vége lett és egyensúlyát vesztve a falnak dőlt, azonnal odaugrottam és leggugolva hozzá megtartottam a vékonyka kis testet, amit gondolom nem csak ez a kis „varázslat”, hanem az éhség is legyengítette.
Az izgatottan sugdolódzó kölyköket meg egy intéssel küldtem a dolgukra.
- Nagyon ügyes vagy kicsi Sarah Rose! Még nem is láttam ilyen szép varázslatot. – néztem a szemébe mosolyogva, mert nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy most kezdem el magyarázni neki, hogy ő egy telepata, ha eddig ezt nem mondta neki senki.
Majd, ha már fizikálisan és mentálisan is összeszedte magát és már megbízik bennünk, akkor sort keríthetünk rá. Azt hiszem jó boltot csinálok, ha befogadom ezt a kis tűzvarázslót magunk közé.
- Most azonban jobb, ha pihensz egy kicsit, na meg megtömöd a hasad, mert közben megjött a pizza. – kaptam a karjaimba, és vittem be az asztalomhoz, ahol már ott hevert egy gőzölgő finomság.