Hunter Street

-Bocs, a közeledben nehéz... vehetnénk úgy, hogy most nem mondtam semmit? - Rá is térnek a következő témára, de az agya nem vág úgy, mint rendesen, ezért most tényleg sokáig kell gondolkodnia a néven, de nagyjából fél percnyi agyalás után csak beugrik neki.
-Paul Donovan....személyesen nem volt hozzá szerencsém, de hallottam már róla. Állítólag rendes fazon...néhány utcakölyökkel együtt él a régi gyárnegyedben, amolyan "Valahol Európában" stílusban...legalábbis ez az amit hallottam, de ha egyedül mész oda, én esküszöm kitekerem a nyakad...puszta szórakozásból természetesen, nem aggódom miattad, vagy ilyesmi.
Aztán a nő kifakadására csak pislog.
-Nem? Tényleg nem? Ez egyre jobban megy nekem! - Kiáltja büszkén, aztán néhány decibellel szerényebben még hozzáteszi: - Na jó...valójában csak mindig elfelejtem, hogy nem minden telepata gondolatolvasó, most boldog vagy?
A lépcső előtt állva neki is fura dolgok jutnak az eszébe. Ahogy a nő a szemeibe néz, és elcsendesedik körülöttük minden, szinte már csak az hiányzik, hogy essen is a tökéletes jelenethez. Na persze, eső a Marson...
-De, véletlen, biztos lehetsz benne - jegyzi emg gúnyosan, de ő maga is mosolyog. - Ó, nem félek, de csak, hogy tisztázzunk valamit: még egy Shepy, és főznöd is kell rám!
Azt mondjuk nem tudja elképzelni, miféle edzés lesz ebből, hisz alig áll a lábán, de azért követi őt a házába.

*A kérésére csak bólintottam és nem foglalkoztam vele tovább. Legalábbis látszólag. A tudatomban ott volt, és a másik sem hülye, Ő is tudja, hogy ha valamiről úgy teszünk mintha nem hangzott volna el, az attól még megtörtént. Aztán ahogy mesél Paulról összeszalad a szemöldököm és gondolataim ki is buknak a számon.*
- Ez éles ellentéte annak, amit Én hallottam. Valami gyerek maffia fejeként beszélt Róla. De ha át vert a telepata… élve fogom megnyúzni az Orion közepén. Te meg kezdheted kitekerni a nyakam, mert nem díszkísérettel megyek oda kideríteni, hogy mi van vele. Csak Én és a gépem. *Vontam meg a vállaimat könnyedén. Már épp szólni akartam neki, hogy de még csak nem is gondoltam rá amikor kiegészítette a mondani valóját.*
- Pedig nem ártana… sosem tudhatod, hogy kivel találkozol. *Hívtam fel a figyelmét immár kitudja hány ezredszer erre a tényre és szinte mérget vettem volna rá, hogy ez is le fog peregni róla, ahogy a többi is. A megjegyzésére mosolyogva vágtam rá azonnal.*
- Igen is értettem Shepy! *Feleltem és már sarkon is fordultam, hogy bepötyögjem a belépő azonosítót a kapuba és feltornázzam magam a másodikra. még mindig nem szerettem lépcsőzni, de ez van. Belépve minden a régi a volt. Aligha változott valami… egy kisebb szoba, ami a hálom volt. Ebben csak egy ágy és egy ruhás szekrény volt, no meg az éjjeli szekrényként szolgáló szék. Egy nappali, ami a kanapénak adott helyett, egy dohányzó asztalnak és a gépemnek. De a falakon, asztalon, táblákon mindenhol lehetett látni képeket, még a földön is. Tájakról, emberekről, akik nevettek, sírtak, szaladtak, csókolóztak, táncoltak és állatokról is. Valamint egy-egy testrészről. Kezek, szemek, ajkak sokassága. Talán ebből még is több lett az évek alatt. A konyha egy pulttal volt elválasztva és két embernek kevés lett volna, no meg mellette a fürdő. Kicsi és praktikus. Rend volt, legalábbis a képek káosza nekem sosem számított felfordulásnak. Szóval csak minden ugyan olyan mint régen.*
- Remélem emlékszel, hogy a képeimért harapok. * Mondtam mikor félre állva beengedtem a lakásba. Már csak egy „üdv, újra itthon”-t kellett volna benyögni a boldogan csillogó szemeim mellé, hogy tökéletesen elássam magam. No de nem mondtam…*
- Most főzzek vagy majd reggelire?

Felkészültem, de aztán rájöttem, hogy még sem eléggé, hiszen mire egyet pislantottam, a férfi nem volt sehol, aztán hirtelen a kommunikátorom kirepült a kezemből és még a levegőben darabokra hullott, a következő amire emlékszem, mielőtt meghúztam a pisztoly elsütőbillentyűjét, hogy a semmiből akkor pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat, jóformán szó szerint, amitől szépen lecsúsztam a fal tövébe.
A szavai csak valami éktelen csengésen át hatoltak az agyamba, de megrázva a fejem igyekeztem kitisztítani azt és talpra kecmeregni, mert azt is hallottam, ahogy most a nőt kezdi el fenyegetni.
~ Jimmy szedd már össze magad, különben itt elfajulnak a dolgok! ~
A fegyverem még mindig a kezemben volt, így gondolkodás nélkül lőttem a férfi irányába, amikor már egyet láttam belőle.
De megint csak a levegőt találtam el, mert a férfi szabályosan hátra repült, aztán meg vissza rándult, egészen úgy, mint akit dróton rángatnak, de most mintha vérzett is volna.
~ Mi az isten folyik itt! ~
Mert, hogy ezt nem ő csinálta magával, az tuti, de a nő meg olyan ijedt arcot vágva állt ott, hogy úgy gondoltam, őt is meglepte a dolog. Gyorsan körbe néztem, de nem láttam senki mást.
- Nincs Önnél egy kommunikátor? – kérdeztem még mindig kicsit szédelegve. – Ha nincs, akkor jobb lesz, ha velem jön. – próbáltam hátrább tolni, kifelé az utcából, miközben a férfire fogtam a pisztolyt és ha mozdult, lőttem.

A várt támadás meg is érkezett, de olyan formában, ami ellen nem tudtam védekezni. Egy irdatlan erő ragadott meg és hajított el, de közben sem engedett ki a markából... Aztán szaggató, éles fájdalom csapott le rám, és újra a magam ura voltam. A fejemhez kaptam. Összecsomósodott, átázott hajat éreztem, és egy nagy sebet, aminek nem kellett volna ott lennie. Megszédültem, s akkor meg is értettem, mi történt velem. A fülben lévő apró csontok felelősek az ember egyensúlyérzékéért. De az én fülem, s ezzel együtt valószínűleg a belső, kis csontok is, megsérültek.
A fájdalom távolodott, és már nem folyt le semmi a nyakamon, ahogy egy perccel ezelőtt. a seb elkezdett összezáródni. Tudtam, hogy a sejtjeim az eredeti állapotukba csak órák múlva fogják visszaállítani magukat. Új fülem fog nőni a letépett helyett, de sokára.
A véres kezemre pillantottam, majd az ijedt nőre. Halványan rámosolyogtam. láttam, hogy ez már sok volt neki.
- Semmi baj, hölgyem, ettől odalent még működöm - nyugtattam meg. Aztán a férfire néztem, aki immár fegyvert szegezett rám, sőt, megpróbált le is lőni!
- Te nyomorult pondró - mondtam - Utolsó rohadt telepata! Harcolj, ha mersz férfiként!

Hú... de nehèz volt nem felnevetni! Hi-hihi-hi... Az ajkamba haraptam, belül pedig makd szètvetett az izgalom. Tènyleg isteni móka volt kialakulóban! Ijedten lèptem egyet hátra, majd csak figyeltem... ' Nem elèg jó...' Meg se moccantam, a mora bal lábán mègis egy vágás keletkezett.
- Nem... nem lehetne, hogy... kèrem... könyörgöm... hagyják abba! - mèg pár könnycsepp is legördült az arcomon. Egyszerü ès talán kicsit ostoba játèkszetek, de ha egyszerüen ilyen szórakoztatóak! Tapsolni támadt kedvem, de inkább csak elörelöktem a rendfenntartót, egyenest a mora karjaiba. Persze mindezt ártatlan arckifejezèssel.

A nő láthatóan teljesen bepánikolt, így tőle semmilyensegítséget nem várhatta, dőt inkább jó lett volna, ha én időben tudom innen kimenekíteni mielőtt a mora teljesen begőzöl, mert, hogy a férfi mora volt abban már biztos voltam, hiszen egyrészt a mozgása, másrészt, a sérülésének gyors regenerációja ezt bizonyította.
Bár nem érttetem az egészet, hogy ki az aki a másik férfivel szórakozik, hacsak valaki el nem bújt a közelünkben, attól még nagyon úgy nézett ki, hogy a férfi engem gyanúsít vele.
Ismét ráemeltem a fegyvert, hogy figyelmeztessem, ne szórakozzon, miközben megpróbálkoztam egy magyarázattal.
- Nem vagyok telepa………….- de befejezni nem tudtam, mert valaki nagyot taszított rajtam hátulról, amire egyrészt nagy lendülettel estem a morának, másrészt belém nyillalt az aggodalom, hogy ha a támadó hátulról jött, mi lett a nővel.
Minden esetre most már gondolkozás nélkül lőttem a mora férfira, hiszen láttam hogy regenerálódik és másként nem fogom tudni leállítani. Az biztos, hogy nem fogok vele leállni bunyózni.

Elvigyorodtam. Méghogy nem telepata, hát persze... Hogyne. A fülem pedig nyilvánvalóan magától szakadt le.
Azonban elkezdtem hinni neki amikor egyszer csak ő is elvesztette az uralmat a teste felett. Akár szét is zúzhattam volna a fejét, ha már így felém repült, de nem akartam addig végezni vele, míg a helyzet nem tisztázódik. Így csak megtántorodtam, és arrébb löktem a férfit. Ekkor vettem csak észre a lábamon nyílt sebet. Na ez most már tényleg túlzás! A fegyverem után kaptam, mikor előbb a vállam, utána pedig a derekam érte egy-egy lézertalálat. A harmadik lövés elől a sötétségbe menekültem. A helyzet kezdett roppant kínossá, hanem még megalázóvá is válni.
Hiába szaggatta a vörös lézerfény az árnyakat, bennem nem tehetett kárt. Árnyékról árnyékra suhantam, és nem is céltalanul: a nőt néztem ki magamnak. Egyfelől, ha túszul ejtem, talán rá tudom venni a Rendfenntartók szégyenét, hogy ne lövöldözzön már, mint valami őrült. Másfelől, korábbi magabiztossága, és a rejtélyes telekinetikus támadó együtt elég okot adtak a gyanakvásra egy okos embernek. Nem csodáltam hát, hogy a rendfenntartó még nem vette észre az összefüggést.
A nő mögé léptem, és az árnyakból előlépve a hátába nyomtam a fegyverem.
- A morák mérgével van töltve. Nem tudod olyan gyorsan leszakítani a kezem, hogy ne tudjam meghúzni a ravaszt. - súgtam a fülébe.

Gyanússá vált a helyzet, de mikor a mora az árnyèkba olvadt már tudtam: hozzám igyekszik. Az okot csak megtippelni tudtam volna, mègse mozdultam. Mikor megèreztem a pisztolyt a gerincemen ès a fèrfi lehelletèt a nyakamon, szèles vigyor kúszott az arcomra. Hátra hajtottam a fejem.
- Hm... abban remènykedyem, hogy másfajta fegyvert fogsz ilyen szorosan hozzám nyomni... - nevettem fel èlvezettel telve. Móka ès kacagâs... - A királynõ vère se tudott megõlni nagyfiú... - suttogtam csábosan.

Egyre inkább forog vele a világ, és mintha az utcán is megnőne a tömeg, ezért aztán nem is bánja, hogy belement a dologba, és elfogadta a meghívást. Mázli, hogy becsiccsentve is képes koncentrálni a maffiavezérekre, és hasonlókra, hisz így tud felelni Mira kérdésére, igaz ha gondot jelentene neki, hogy részegen katonáskodjon, már biztosan halott lenne...
-Láttad te egyáltalán azt a filmet? Na mindegy...a gyerekmaffia szerintem túlzás, de gondolhatod, hogy több tucat összeverődött metamorf utcakölyöknek nincs éppen jó híre a városban.
Azon viszont komolyan elgondolkodik, hogy mégis mit üthetne össze neki vállalkozó kedvű szakácsa. Jól emlékszik a rendelt pizzák dobozából épített totemoszlopra ami közös otthonukban állt, és kétli, hogy azóta megtanult volna rendesen főzni, vagy jobban mint ő(igaz Rick szakácsművészetére sosem volt még panasz, de ennek fő oka, hogy csak napok óta éhező bajtársai kóstolhatták még a grillezett húsfalatkáit) de ugyanakkor enni azt tudna, és reggelig ez csak rosszabb lesz...
-Emlékszem hát...van egy sebhely a hátamon, amiről évek óta azt hazudom, hogy egy medve harapásától van - jegyzi meg gúnyosan, ám különösebben nem erőlteti meg magát, hogy hihető legyen a sztori, hisz ha valaki, akkor Mira tudja, hogy testét nem csúfítja el egyetlen heg, vagy tetoválás sem, hála óvatosságának...és az esetek többségében a felcsernek. Minden esetre lábujjhegyen lépked el a kanapéig, mintha egy aknamezőn próbálna átsétálni, aztán fáradtan huppan le.
-Ráér reggel is...kizárt, hogy ébren tudnék maradni, amíg végzel...hmm....el is felejtettem, hogy ez milyen kényelmes...

- Jahm… Nekem meg a tarkómra tetoválva a neved. * Válaszoltam a fognyomra, de akárhogy akartam némi gúnyt csempészni bele nekem bezzeg nem ment. A fene vigye el az összes ilyen baromságot. Szemeim kissé összeszűkülve követik Rick mozdulatait, de mikor az megérkezik anélkül, hogy rá lépne bármire csak ledobom a táskám a pultra, bekapcsolom a kávéfőzött, és már vissza is térek, az ajtónál menetközben elhagyva a cipőmet. *
- Azért mert nem főzök, attól még Te is tudod, hogy van hűtő. Abba pedig szendvicshez cucc. Nem egy ötcsillagos fogás, de több a semminél. De még mindig a legfelső szekrény hátuljába tartom a dugi kekszem és a csokim. * Mosolyodtam el, miközben négykézlábra ereszkedve igyekeztem összekapkodni a képeket a földről. Nem mostanában kellett arra gondolnom, hogy legyen hely, ha véletlen neki állnék edzeni.*
- Ha ilyen kényelmes, akkor megkapod éjszakára. *Én meg maradok a szobámban.*
- De azért nehogy annyira kényelmes legyen, hogy most bealudj. Tudod, előtte még dolgunk van. * Pillantottam fel az egyik képből mosolyogva, de aztán ahogy visszafordítottam a fejem már nem volt sehol. Annyira kényszeresnek hangzott, olyan erőltetettnek… szóval egyszerűen csak szánalmasnak. Legszívesebben fejbe vertem volna magam, hogy térjek már észhez. Hisz soha nem voltam ilyen. Oké, meggyengültem néha… de nem mutattam ki. Meg egyébként is… eltelt rohadt 3 év. *

-Űristen,a teljes nevem? Az legfeljebb a lábadra férne el, ne ugrass.
Nem tudja, miért bókol neki, és hogy sikerült-e, de igazándiból az ólmos fáradtság egyre erőteljesebben uralkodik el rajta. Általában jobban bírja, de az alkohol, és persze az ismerős érzés, hogy már itthon van egyszerre megteszik a hatásukat...
-Jaham...szupppi... - feleli egyre laposabban pislogva. A nő hangja messzebb és messzebb száll tőle, ő pedig morogva rázza a fejét, hogy nem, esze ágában sincs bealudni...vagy ezt csak álmodta már? Minden esetre egy krumplis zsák kecsességével dől oldalra a kanapén, és csak szuszogása a válasz Mira mosolyára, amit megint nem biztos, hogy tényleg látott...főleg így csukott szemmel.
Ha Mira esetleg felkelti, gyengéden ragadja meg a nő kezét, és rántja be maga mellé, hogy aztán szorosan megölelje, mint valami nagy, forró édesen méltatlankodó és kapálózó plüssjátékot, aztán pedig alszik tovább.

*A kettő az egyben bókra elmosolyodtam és valahol mélyen melengette a szívem a megjegyzése. Csakhogy, ez még mindig nem volt helyes. A semmit mondó válaszra feltekintve már gondolatban előre ingattam a fejem. Ebből bizony alvás lesz. A nagy pakolásban pedig már hallottam is a kávégép apró pityegését, ahogy jelezte, hogy az bizony elkészült. A kezemből a paksamétát csak ledobtam az asztalra, majd lekapcsolva a kávéfőzött tértem vissza a kanapéhoz. Mellé leülve a szőnyegre, térdeimet felhúztam, és míg azokat öleltem csak néztem, ahogy alszik a másik. Ilyenkor mindig békésebb volt, olyan ártatlan. Ha nem volnának a tekintélyes izmai, senki nem gondolta volna, hogy mivel foglalkozott és az ég tudja mikbe nem keveredhet. Meg akartam érinteni, újra. Érezni akartam, hogy szeret. Na nem mintha féltem volna, de mellette még a biztonság érzetem is meg volt. elhittem, hogy ha itt van, akkor sok bajom nem eshet. A múlt szinte mázsás súlyként nehezedet rám, ahogy szép lassan feltörtek az emlékek. De végül kezeimmel megtöröltem az arcom és a szemem. Egy mosolyt erőltetve magamra álltam fel és vettem le a cipőjét, remélve, hogy nem rúgja ki reflexből a fogaimat. Aztán ha ez a művelet sikerrel jár, mellé sétálva egy pillanatnyi hezitálás után finoman ébresztgetni kezdtem. A reakciója nem volt meglepő, de mégis egy pillanatra elfeledtette azt, hogy mi is volt a terv. Pislogtam párat a karjai között immár feküdve és igyekeztem kivonni magam az ölelésből, ami nem engedett. *
- Shepy… menj be az ágyra. Ébredj egy kicsit… * Kérleltem szavakkal is, ugyan úgy, ahogy a karján a cirogató ujjaim.*
- Fájni fog mindened reggel… * Suttogtam neki lágyan, ám, hogy honnan jött azt már meg nem mondom, de apró puszikkal kezdtem keltegetni. A fejem üvöltött, hogy ne… de nem álltam meg. Addig tuti nem, míg nem fekszik kényelmesen.*
- Kérlek Shepy… * Nem, könyörögni nem könyörögtem. De szavaimmal kérleltem, miközben a testem csak bele olvadt a karjai közé. Hisz annak mindig is ott volt a helye, még ha másként is lett. De hogy mire kértem valójában? Szerintem még én magam sem akartam tudni, annak fényében, hogy ez a pici tett három éve nem érzet reakciókat váltott ki belőlem. De az ébresztést nem hagytam abba továbbra sem, csak a szemeim teltek meg vággyal, amit meg… nos… a falaknak bár fülük van, de szemük nincs.*

Miután megszerezte magának az alvóst, csak szuszog tovább békésen, semmilyen módon nem reagálva a szólongatásra. A puszira már annál inkább. Először csak felmorog, mint egy rajzfilmbeli mackó, jelezve, hogy hagyják már aludni, hosszú még a tél, aztán ahogy a szólongatás, és a puszik nem akarnak szűnni, úgy fészkelődik, hogy megszabaduljon ettől a cuppogó valamitől. Álmában persze nem fordul meg a fejében, hogy a másik oldalára fordulni csak akkor működik, ha elengedi Mira-t, ezért ha az után sem hagyna neki nyugtot, hogy exét a háttámla, és saját teste közé szorította, lassan, álmosan nyitja fel mindkét szemét, és úgy tekint előre, mint aki fel sem fogja, hol is van éppen.
-Mondtam már...ne hívj így, ha nem akarsz... - ásít egy nagyot, pislog párat, aztán kipattannak a szemei, és mint a villám pattan fel a kanapéról.
-Öhm....már kész is a kávé?
~Mi a fene....hogyan...~
-Jól vagy?

*Még hogy aranyos… na most kicsit sem volt az, mikor elfordult Tőlem. Nem is ezzel volt a baj, hisz én sem szeretem, ha felkeltenek. De na… nem vagyok porcelánból és el sem olvadok egy kis erőtől. De aucs… nekem is vannak melleim. Amik most bizony erős kínzásnak lettek kitéve. Igyekeztem felkönyökölni, és kezem a derekára csúsztatni, hogy bizony neki fel kell kelnie. Az édes motyogásra egy mosoly kúszik az ajkaimra, amit aztán le is töröl Rick reakciója. Mintha megégette volna magát, annyira sietős lett neki… Fejemet lehajtva szegeztem a tekintetem a hűlt helyére, és áldottam magam, hogy a hajam eltakarta a fájdalmas kifejezésem. Még ha a kanapéba vájó ujjaim nem is takarta. Igyekeztem leküzdeni azt, hogy ne képeljem fel, hogy eltűnjön a vágy és a düh keveréke a szemeimből. *
- Nem Shepy… csak az érzékszerveid játszanak veled és valójában egy adag sört főztem le. * Kaptam fel a tekintetem a másikra. Nos a düh ott volt a hangomban is, így minden másnak is a szemembe kellett lennie. Ha az egyik nem múlt, akkor a másik sem. A kérdése meg… Hát elsoroltam gondolatban egy pár nem épp pozitív jelzőt. De ez csak egy röpke pillanat volt, hisz már ugrottam is mint egy nyúl, hogy előtte teremjek és közelről nézzek a szemeibe.*
- Mond meg TE! Szerinted jól vagyok? * Kérdeztem miközben magam mellett lefeszített kezeimet ökölbe szorítottam, hogy azok ne remegjenek a dühtől.*

A nő csípős humora máskor mosolyt csalna az arcára, ám most inkább aggodalmat szül, hisz hallja a hangjában az indulatot, és mivel újabban nem szeretne fájdalmat okozni neki - bizarr érzés, nem is érti, mi ütött belé - ezért óvatosan méri fel a terepet fegyverek után, hogy ha Mira esetleg rá támadna, ne kell jen kárt tennie benne, mikor lefegyverzi.
-Hát, jól nézel ki - próbálkozik, ő is tudja mennyire gyengén, és nagy nehezen leküzdi az ösztönt, mely azt súgja, lépjen hátrébb. - Nézd, amit az előbb tettem, nem volt szándékos. Te is tudod, miket művelek álmomban...
~Talán jobban járnék, ha befognám...igen, határozottan jobban járnék.~
-Azt hiszem iszom egy kicsit abból a házi fekete sörből...

*Hát ez kész… Tágulnak ki kissé a pupilláim a válaszát hallva. A bocsánat kérésére azonban már az egyik kezem lendül is, és a hajamba túrva állapodik meg, hogy ott erőlködjön szerencsétlen tovább.*
- Vakabb már akkor sem lehetnél, ha tényleg kinyomná valaki a szemed. Igen, nagyon is jól tudom, hogy mit művelsz álmodban. De neked is legalább ilyen jól kéne tudnod, hogy teszek magasról arra, hogy a kanapén vagy az ágyon nyomsz össze. * Fújtam ki a levegőt és engedtem vissza a kezem. Ám ekkor menekülésre fogná a másik. De tényleg csak fogná, mert már a kezem kap is a csuklójához, még mielőtt valójában is felvenné a nyúlcipőt.*
- Már legalább kétszer kihűlt. A legnagyobb bajom az Marverick, hogy baromira nem vagyok jól. Nem vagyok jól, mert egyszer csak hajlandó vagy meghallgatni, de még csak le sem sz*rod, hogy mit mondtam. Nem vagyok jól, mert itt vagy. De azt is tudom, hogy akkor sem lennék jobban, ha nem lennél. Eltelt r0hadt három év, úgy teszel mintha semmi nem lett volna, mintha csak tegnap beszéltünk volna utoljára. De még csak nem is ez a legnagyobb baj, hanem, hogy hagyom, hogy mindent összekuszálj. * ~ Mira nyugalom… megfogod bánni.~ Szólalt meg a keskeny kis hang a fejemben, vagy nem Ő volt? De már nem láttam. Sem a jót, sem a rosszat csak a keserves dühöt, fájdalmat és a zavarodottságot.*
- NINCS NYUGALOM! * Kiabáltam el magam, valószínűleg saját magamra. Ami azért felvet némi kérdést. Vagyis felvetne… ha épp tudnék gondolkodni.*
- Azért mentem oda ma, hogy meg mutassam azt a tesztet és végre talán normális életet éljek. Féltem eléd kerülni, féltem attól, hogy mi lesz. Én Shepy… féltem! * Lágyult meg a hangom, de ha csak nem fogta még be eleddig a szám, akkor már jóval halkabban folytattam.*
- És láss csodát, legalább azt tudom, hogy mikor kell. A kanapén, az volt a legnagyobb bajom, hogy úgy ugrottál fel mintha megégetted volna magad, miután önként vontál a karjaidba. Én csak… csak fel akartalak kelteni és beküldeni a szobába. De… de ez az egyetlen mozdulat… * Hallgattam el egy pillanatra, miközben fájdalmas grimaszba rándult össze az arcom.*
- Mindegy Marverick… sajnálom. * Emeltem fel a tekintetem, hogy láthassa, hogy ez így van. Ugyan a kitörésemre értettem, arra, aminek a nagy részét már évek óta fojtottam magamba és mutattam a „Miranda a kőkemény csaj” című feliratot. Sajnáltam a történteket, talán még azt is, hogy nem kerestem meg korábban. Vagyis kerestem én, de úgy látszik nem eléggé. Sajnáltam, hogy elmentem abba a nyavajás céges hülyeségre. Talán mindent… De hogy ebből mi lesz, abba nem mertem belegondolni, csak néztem a szemeit, hogy hátha kapok valami választ, vagy jelet.De ha ezek után is kihúzza magát vagy neki áll bókolni. Bízz isten felképelem. Szimpla szeretetből... Hátha az majd észhez téríti a fizikális törődés. *

Bár alig tudtam megállni a lábamon a taszítástól, azért a reflexiem még jól működtek és bár a mora megint az árnyékban keresett menedéket, azért tudtam, hogy párszor eltalálhattam. Igaz, mivel regenerálódik, az pár perc után nem fog előnyt jelenteni.
Mikor aztán sikerült stabilizálni az egyensúlyomat és hátranéztem csak a nőt láttam a hátam mögött és innentől már nagyon is sejtettem, hogy semmilyen telepata nincs elbújva sehol, hogy szórakozzon velünk, hanem ő maga az, aki játszadozik.
Mi sem bizonyította jobban, mint amikor a mora megjelent a háta mögött, hogy megfenyegesse és Blaire Cutter, mert ez állt az igazolványában, csak úgy vigyorgott, mintha ez csak valami jó kis tréfa lett volna. Gondolom már a „hadnagy úr” is tisztába jött a helyzettel, hogy ki is itt a telepata.
Azt hiszem át kellett értékelnem a helyzetet és nem erőlködni tovább, hiszen mindketten nagyon nagy erőt képviseltek velem szemben, hiszen én nem használhattam a saját faji adottságaimat, ha nem akartam lelepleződni.
Jobbnak láttam szépen visszavonulni és az első nyilvános telefonfülkénél erősítést hívni.
Nem hiszem, hogy ha ezek ketten összefognak ellenem túl sok esélyem lenne.
Míg egymással voltak elfoglalva, az utca vége felé hátráltam csendben.

Szörnyű orkán tör ki a lakás kellős közepén, mely kíméletlen erővel pusztít el mindent, ami az útjába kerül, s olyan közel van, hogy el elől már késő lenne a pincébe bújni. Összeszoruló szívvel hallgatja végig a nő beszédét arról, hogy neki is vannak érzései, amit eddig nem nagyon vett számba, igaz a kommunikátorában azóta is "szívtelen ribanc" néven van elmentve szegény, néma csengőhanggal, hogy véletlen se tudja felhívni őt, de a mai események után csak azért, mert még nem volt ideje átállítani.
-Mira, én...
~Tökéletes nyitás mondhatom. Mióta gondolkozol ezen a két szól? 2 perce? 5? Jó sokáig tartott!~
Lesandít a csuklójára, melyet még mindig fogva tart a nő törékeny kacsója, aztán rámarkol a másik kezével, és közelebb rántja magához egykori kedvesét, hogy szorosan a karjaiba zárja őt, jó szorosan, hogy ne tudjon kiszabadulni.
-Nincs semmi baj. - Suttogja, akkor is, ha a nő morog, karmol, vagy harap. - Semmi baj.
Aztán elereszti, és hátrébb lép tőle.
-Nézd, nem undorodom tőled, vagy ilyesmi...gyönyörű vagy, csak épp...hát, ez bonyolult, és szánalmas, de...
~Hogy is kéne ezt megfogalmazni? Van valakim, csak épp nem nagyon tudja, hogy létezem? Ez tényleg marha szánalmasan hangzik...~
-Mindegy - húzza ki magát hirtelen. - A lényeg, hogy ne aggódj...csak meglepődtem, ennyi.

*Meredten néztem a szemeibe az elfojtott érzelmeimet kiadva magamból. Bár ez így nem helyes, hisz annyi minden volt még, amit talán nem is lehetett volna szavakba önteni. Hisz ki az, aki csak úgy ki tudja mondani és megtalálni a megfelelő szavakat arra, amit még csak egyetlen érzelemmel sem lehetett volna elmondani. Így csak némán néztem a kirohanásom után és már ezer éve is talán, de megfeledkeztem arról, hogy még mindig fogom Marverick csuklóját. Abba biztos voltam, hogy nem szorítom, hisz azt már éreztem volna. De csak akkor tudatosult bennem, mikor ráfonta ujjait és magához rántott. Egy pillanatnyi merevség után igyekeztem kiszabadulni az ölelő karokból. De Ricket sem ejtették a fejére kiskorábban olyan sokszor fejre… csak egy párszor csupán. Így azt azért még tudta, hogy miként is kell lefognia, hogy ne tudjak szabadulni. Hangjának, szavainak megnyugtatónak kellett volna lennie, de erre csak… előbuktak a könnyeim. Hát ennyire nem látja, hogy nincs minden rendben? Hogy nem is volt és talán már nem is lesz? Egy kis idő után feladtam a küzdést hisz felesleges lett volna. Egyetlen utam a családfája lett volna, de na… apu sokszor mondogatta, hogy „Ne tedd tönkre Hercegnő azt, amire még szükséged van vagy lehet”. Talán most először megfogadtam szavait. Azért ez már haladás és fel is kéne írni valahova… pont oda, ahova azt is, hogy Miranda Owennek könnyei folynak. Csodás… De aztán már el is lép a férfi és csak meglepetten pislogtam fel rá, hogy ez most mi már megint. Összevont szemöldökkel hallgattam a szavait…*
- Veszem észre… *Enyni volt az össz reakcióm a bókra, de jött Rick záró száma és végképp besokaltam. Mint egy dühödt vadmacska ugrottam hirtelen előre és pont, ahogy tanította lendült a jobb kezem, ökölbe szorítva az álkapcsának oldalról. Ó nem… még csak véletlen sem finomkodtam. „ Ha már ütsz, a bütykeidet használd. Úgy nem csúszik szét a kezed és a másiknak fáj jobban. ” Vagy valami ilyesmit mondogatott folyton. Na most nem mondhatja, hogy rossz tanítványa voltam.*
- Akkor magyarázd el. Vagy mond valamit! * Kiabáltam közbe, hogy értse, hogy mit is kéne tennie…*

Miközben két szemét eltakarja egy felszabaduló szikra, melyet némi fájdalom kísér, azon van, hogy legalább az egyensúlyát megőrizze, mert a hirtelen, és váratlan ütés a gyomrában táborozó szeszhadtesttel együtt sajnos szinte elég hozzá, hogy levegye őt a lábáról, mázli, hogy közel az egyik fal, melybe a tenyere nagyot csattanva belekapaszkodhat.
~Oké, azt hiszem most egy kicsit büszke vagyok rá...~
-Mit akarsz hallani? Túltettem magam azon ami történt, és évek óta először azt szeretném, ha te sem szenvednél tovább - vágja rá, csak úgy, magát is meglepve. Honnan a francból jött ez a mondat?
-De ha még sokat hergelsz...
A gumimacik szellemei már veszik is elő a harci dobokat, és énekükkel agresszióra buzdítják a férfit, ki egyre elszántabban mered Miranda-ra, és annak összes homályos ikertestvérére a szobában.
~Ó alkohol, miért teszed ezt velem állandóan?~
-Talán jobb lesz ha...
~Ó-ó...~
Oldalra sandít, és most látja csak, mibe tenyerelt bele. Az egyik fotó, ami valakinek a szemeit ábrázolja hozzátapad izzadó tenyeréhez, ő pedig érzi, hogy nem úszta meg ma ennyivel...

*Legnagyobb meglepetésemre Marverick nem hogy kivédte volna az ütésem, á nem. Olyan volt mintha fel sem fogta volna, hogy mi is történik. A döbbenet egy pillanatra elnyomta a dühöm, de tényleg csak egy pár pillanatra. Hisz utána már jött is a fájdalom, amit az imént nem használt kezemmel próbáltam meg csillapítani apró nyomkodás formájában. Arcomra kiült egy kicsit, hogy ez aztán nagyon fáj, de hát istenem nem vagyok hozzá szokva az ilyen szinten keményfejű – és akkor még finoman fogalmaztam - emberekhez. Már épp szóra nyitottam a szám, szimplán informatív kérdésként, hogy jól-e van, mikor aztán megszólalt. Szavait hallva azonban nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Na jó, a sírás már meg volt, és egyébként is könnyeket csalt a szemembe, az amit tettem. Szóval most a nevetésnél maradtam inkább… bár ez inkább volt keserves és lemondó, mintsem jó kedvű.*
- Efelől semmi kétségem nem volt. De mégis hogyan gondoltad, hogy így egyik pillanatról a másikra ki süt a nap? Ne hidd, hogy már nem próbáltam, hogy nem igyekeztelek száműzni az életemből. * Intettem körbe, hisz már nem lehetet találni olyan képet, amin Ő vagy valamelyik része van. Najó… lehetet éppenséggel, pláne ha valaki kihúzza a fiókot az íróasztalból. De az nem látszik… És aztán meg már neki állt fenyegetőzni. Na nekem sem kellett sok, nyomban megint előtte termettem ahogy támasztotta a falat, nehogy kidőljön és tönkre tegye a nappalim.*
- … mi lesz Shepy? Talán most már tudnál bántani? Meg tudnád tenni azt, amit három éve nem bírtál? TEDD MEG! Gyerünk… *Néztem felfelé a szemeibe, hisz magasabb is volt, no meg túl közel álltam ahhoz, hogy ezt kényelmesebben meg tudjam tenni. Szemeimben nem láthatott mást csak határozottságot, a korábbi dühöm, és amikor bizony összeszorítottam magam mellett ökölbe a kezeim, átsuhant rajta a fájdalom is pár pillanatra. Követtem a férfi tekintetét, hisz nem vártam senkit az ablakon keresztül. Na de amit megláttam, az már újabb lendületet adott a dühömnek. Fájó ököl ide vagy oda, két kézzel ragadtam meg a férfi trikóját és lábam az övébe akasztva igyekeztem kibillenteni oldalra, hogy a földre kerüljön. Hogy mért pont oda nem tudom, de kíméletesebb volt még mindig mintha megint behúznék neki… Magammal szemben mindenképp. *

Szóval Amets megmérgezte őt a vérével? Egyre érdekesebb ez a nő. Feltéve persze, hogy nem hazudik.
- A királynő még pólyás volt, amikor én már ezer éve róttam a világ titkos útjait, asszony. Biztosan velem akarsz dacolni?
Még erősebben a hátába nyomtam a fegyver csövét, de jobb meggyőződésem ellenére nem húztam meg a ravaszt. Nem tartottam valószínűnek, de mi van, ha mégis igazat mond? Ekkora erővel döntő fegyver lehet Amets ellen. Sóhajtottam, és elvettem a gerincétől a tűvetőt.
- Talán jobb volna, ha egy nyugodtabb helyen folytatnánk ezt a beszélgetést. Akkor talán mást is rád fogok szegezni.
Fejemmel a lopakodó férfi felé intettem.
- Vele mi legyen? Öljük meg? Kár lenne nyomot hagyni... Ezek a szerencsétlenek keményen nyomoznak egymás után. Talán jobb volna futni hagyni... De rád bízom. a bizalmam jele. Ajándék.
Tudtam, mennyire veszélyes ez, és reméltem, hogy nem csináltam jóvátehetetlen őrültséget.

Nagyot nyekken, ahogy a földre kerül, inkább meglepetésében, mint fájdalmában, viszont ezúttal Mira sem ússza meg annyival, mint az előbb, hisz most reflexből ő is megragadja támadóját, és magával rántja a földre...pontosabban, az ő mellkasára, és ott is tartja őt a vállainál fogva.
-Mondtam már - sziszegi összeszorított fogakkal - ne szólíts Shepy-nek!
Ha nagyon mocorogna a lány, átfordul vele, hogy immár teljes testével nyomja le őt a földre, és így tarthassa fogva minden porcikáját, bár eltart egy darabig, amíg sikerül mindenütt foglyul ejtenie, és bele gabalyodnia, hogy sehol se tudja megrúgni, harapni, vagy karmolni őt.
~Nem hiszem el, itt birkózom valakivel, aki ha gyorsan csapkod, repülni tudna a holdon, és még meg is izzaszt!~
-Elég legyen! Mégis mit akarsz hallani? Sajnálom, hogy így alakult? Hiányoztál? Te voltál a legjobb dolog az életemben, de már képtelen lennék megbízni benned?
A végére már egészen zihál. Fárasztó dolog úgy hadakozni valakivel, hogy valójában nem akarjuk bántani, ráadásul tartani is kell magunkat, nehogy agyonnyomjuk...jobban mint kellene.
-Mit akarsz tőlem?

*A rántás váratlanul ért és pár pillanatig csak pislogtam a férfi felett, na de aztán már meg is próbáltam szabadulni. Térdeimet felhúzva, hogy legyen támasztékom, ahogy kinyomom magam kézzel. De már fordult a kocka és kapálózhattam a kezemmel, megpróbálhattam hátba térdelni mind hasztalannak bizonyult és a végére már meg sem bírtam mozdulni, nem még leszerelni a másikat. Ez az a fogása amiből még úgy sem tudtam soha mozdulni, hogy megpróbálom a nyaka köré fonni a lábam. Ehhez minimum egy tonnát kéne tudnom emelni, hogy lelökjem. Így beletörődön megadtam magam és nem hadakoztam. Csak feleslegesen lefárasztanám magam. Kérdései egy - egy pofon volt számomra, és a fájdalom közben mi át suhan az arcomon mozgásom is újra beindul. De ez már nem tart sokáig…*
- NEM! * Adtam meg magam tehetetlenül és egyben felelve a kérdéseire, de az utolsó… az utolsó az csak egy forgatás volt. Olyan volt, mintha a már belém vágott tőrt, amire évek alatt ránőtt a hús most hirtelen megforgatták volna. *
- Épp ezt próbáltam elmondani egész végig. Hogy nem én hazudtam vagy játszottam el a bizalmad. Soha nem mondtam azt, hogy nem megyek el a buliba. Soha nem ígértem meg, hogy itthon fogok ülni az nap este. * Tört ki belőlem. De kezdtem felfogni könnyfátyolomon keresztül, hogy bizony száz orvosi véleményt is hozhatok akkor sem lesz semmi haszna. Ezer meg egy vérképp bizonyítása is hasztalan. Pedig direkt nem a céges orvost használtam vagy épp azokkal végeztettem el, akiket ismertem. De ahogy ez tudatosult bennem, hirtelen megemeltem a csípőm, nem foglalkozva azzal, hogy így a súlya az én csuklómra nehezedik és jobb lábam magam felé lendítve fontam a nyaka köré a vádlimnál. Ezt is Ő tanította. Tény, hogy nem a térdhajlatomba fogtam be, ahogy azt kellett volna, de hiába van hosszú lábam, ha a másik túlfent helyezkedik el ahhoz, hogy elérjem vele. S ha sikerült, visszaengedtem a csípőm a földre ezzel őt hátra feszítve és lábam vonásával igyekezve hátra dönteni, hogy most én kerüljek felülre és csuklóit a földre szorítva tartsam ott.*
- Téged. *Csúszott ki ösztönösen a válasz mikor végeztem és mélyen a szemeibe néztem. De hogy Őt magát, a testét vagy csak a megbocsájtását, azt még talán én sem tudtam. Az utóbbiért mentem, hogy végre nyugalmam legyen és eltűnjön az önmarcangolásom és a bűntudatom. De hogy valójában mit akartam… az most egy titok marad.*

-Felfogtam elsőre is - jelenti ki cseppet ingerülten és a hangulatán az sem javít, hogy exe szinte tökéletesen használja a tőle tanult technikát a torkán. Megfeszíti minden izmát, és úgy próbál ellenállni, ám arra, hogy Mira ŐT akarja, annyira meghökken, hogy egy pillanatra kihagy a koncentrációja, és a földre kerül.
-Engem? - Kérdi, aztán erőt vesz magán, és mint velemi terminátor, felnyomja magát, nem törődve a szorítással a nyaka körül...na jó, törődni muszáj vele, és ha a nő komolyan gondolja a fojtó szorítást, esélye sincs megmozdulni, viszont ha nem, na akkor feláll, nyakában Mira-val, aki így elég fura lovagló pózban ül. Ha eddig minden jól ment, a hálószoba felé sétál, ahol megragadja őt a combjainál fogva, és az ágyra hajítja őt, hogy ne fájjon neki a landolás, aztán zihálva, kimerülten dől hátra a falnak.
-Fene az ízlésedet...