Űrkikötő

A kérdésem hasztalan volt, és ahogy meghallottam a pasas mondandóját, tudtam, hogy kész, itt bizony még nagy bajok lesznek kilátásban. Nem volt jó terv, ha továbbra is felhívom magamra a figyelmet a viselkedésemmel. Végül felemeltem a fejem, és egyenesen a pasas szemeibe néztem. Ekkor szembesülhetett azzal, hogy nem éppen pasi vagyok, mert a ruháim cseppet sem árulkodtak női mivoltomról.
Nem volt ismerős a figura, noha találkoztam már néhány rendfenntartóval, vagy katonával és miegymással, ő lesz a következő, akit kistrigulázhatok magamnak.
Ki kellett találnom valamit, hiszen a hajó lopott volt, és valóban egy roncs volt az egész.
-Attól függ honnan nézzük a dolgot.-válaszoltam arra, hogy az enyém e a hajó. Nem akartam kötözködni, sőt balhét se akartam, de valami okossággal elő kellett rukkolnom.
- Korábban nem volt ilyen állapotban az a konzervdoboz, azaz az a hajó. Csak...út közben akadt egy kis baleset. Ha segít, nézzék csak át nyugodtan, a szerelők még próbálnak életet lehelni bele, bár nem tudom milyen sikerrel.-próbáltam a mondandóm egy biztató mosollyal is megspékelni de az érzelem kinyilvánítás nem tartozott az erősségeim közé. Nálam is volt egy rejtett fegyver a kapucnis pulcsim alatt, ahol nem volt feltűnő, ha esetleg arra kerülne sor, hogy használnom kelljen, akkor megteszem szó nélkül, pláne ha az életem múlik rajta. Nem kerülte el a figyelmem, hogy ő is igencsak fogdossa a szerszámát, és nem tudom, hogy nekem akart vele itt célozgatni, és nyomatékosítani a dolgokat, vagy ő velem ellentétben nem érezte magát valami jól ebben a kocsmában. Érdekes volna. Kissé talán meg is emelkedett az egyik szemöldököm, ahogy latolgattam a dolgokat.

-Remélem az öné a hajó, nincs kedvem bírósági ügybe folyni...
Ahogy megláttam hogy valójában egy nővel beszélek, méghozzá egy szőkével... Felderengett bennem a jármű. Szanaszét volt törve. Az egész egy roncs. Lassan de biztosan elkezdett rázni a röhögés. Próbáltam visszafojtani. De az arcomon megjelenő erőlködés és remegés ezt teljesen ellehetetlenítette. Csuklómmal betámasztottam az orrnyergemre és eltakartam az arcom. Egyre jobban próbáltam úrrá lenni magamon.
-B..bocsánat... csak tudja... az a gép és a maga haja....
Nem bírtam befejezni. Egyre több és több szőke nős vezetős vicc jutott eszembe. Végül nagy levegőt vettem és megkomolyodtam. Kicsit szégyeltem is magam, hogy így kiröhögtem.
-Sajnálom. Tényleg, bocsásson meg.
Még kétszer kitört belőlem egy egy löket de ezek inkább csak köhintések voltak.
-Nekem nem úgy tűnt, mint akik nagyon törik magukat, de ilyen állapotú hajóval máshova kell parkolni. Két platfommal arrébb van. A roncs telep pedig a másik oldalt. Mindegy, örülnék ha velem fáradna és kinyitná a gépet. Nem óhajtunk nagyobb kárt tenni benne.

~Bíróság? Ez meg miről beszél?!~nem tetszettek a szavai, mert erősen olyan szaga volt, hogy ebből még nagy baj lehet, ha nem játszom ki rendesen a kártyáimat. Erre meg a legkevésbé sem volt szükségem. Összeszűkültek a pupilláim, ahogy kattogott az agyam. Éreztem, ahogy az arcom is megmerevedik, és újra teljesen érzelemmentessé válok. Nem válaszolhattam neki, hiszen ha lefuttatják, akkor több ízben is megbukott a dolog, ugyanis még az Alex El'Anheer még akár női név is lehetett volna, csak ha tovább kutakodnak, akkor kiderül, hogy az Alex, az Alexanderből származik, és a fotó alapján egy 40-50 körüli szakállas pasas az eredeti tulaj, nem pedig én. Szívás...
- Kölcsöngép. Az apai ágról a nagybátyámé.- hazudtam, ahogy csak a számon kifért, de éppenséggel még igaz is lehetett volna. A rokoni kapcsolatokat még így sem tudják tökéletesen számon tartani sehol, és az az Alexander a Marson volt állandó lakhellyel beiktatva, ez pedig a Föld volt. Talán akad egy hajszálnyi esélyem.
Először meglepődtem, majd egyszerre hullámzott át rajtam a forróság és a libabőr, aztán ha celsiusban mérni lehetett volna körülöttem a hőmérsékletet, akkor az biztos kiütné a maximumot. Olyan picire szűkült a pupillám, hogy szinte alig lett látható. Ez a pasas szó szerint kiröhögött, és én sem voltam hülye, függetlenül attól, hogy ez az alak minek is nézett. Bár belém verték, hogy még a legkritikusabb helyzetben is higgadtnak és nyugodtnak kell maradnom ez most igen igen nehezen ment. Ám mégsem kezdtem el tombolni, mint ahogy az várható lett volna. Figyeltem, ahogy ez a kis légypiszok jóízűen röhög, hiába is próbálta visszafogni vagy takargatni.
- Azon is ilyen jól szórakozna, ha most én is röhögve törném be az orrát?-kérdeztem olyan színtelen érzelemmentes hangon, hogy ezt még talán egy droid is megirigyelte volna tőlem. És már mozdult is a karom, hirtelen és váratlanul...ám nem ütöttem meg, nem voltam hülye, az orrától alig fél centire megállt a kezem. Hányszor teszteltek így bennünket?! Mereven néztem egyenesen a rendfenntartó szemeibe.
Fegyvert is ránthattam volna, ami most ott bámulna a szemei közé, de nem akartam nagyobb bajt, mint amibe már így is voltam. Bosszantó egy alak!
- Úgy látom errefelé nem ismerik a jó modort.- mondtam neki még mindig semmilyen érzelmi jelet nem mutatva. Akár gép is lehettem volna.
Aztán leengedtem a kezem az orra elől, nem vádolhat meg, hogy megtámadtam, hiszen hozzá sem értem...még.
- Nem ismerem a helyi szokásokat. Tény, hogy éppen hogy landolni képes volt az a bádogdoboz, de kalóztámadás ért út közben. Maga szerint mit kellett volna tennem?- naná, hogy újfent hazudtam, hiszen az még igaz is volt, hogy megtámadtak, de nem kalózok, hanem azok, akiktől elloptam az űrhajót. No de ilyen kis csekélység ugyan kit izgatott volna?! Aprócska füllentés...

Mikor felhozta, hogy csak kölcsön gép felvontam az egyik szemöldököm. Kezdett egyre komplikáltabbá válni a szituáció. Ennyi baj legyen egy nyamvadt géppel. Csak legyintettem.
-Jó, ez igazából nem az én dolgom lenne, gondoltam szólok, hogy mi az ábra mielőtt elfajulna a dolog...
~Ráadásul kölcsön gép is. Ez egyre tipikusabb...
Még mindig meg kellett küzdenem magammal, hogy ne törjek ki röhögésben. Ezt a nő következő mondata viszont nagyban elősegítette. Ahogy lenéztem rá, hogy ez mégis mit képzel, hogy fenyeget egy katonát már lendült is a keze. Az ijedtségtől egy kisebb hőhullám robbant ki belőlem és azzal a rezdüléssel már emeltem is a kezem, hogy alkarral védjem az ütését. A két végtag csak összekoccant, mivel nem állt szándékában megütni. Szememben kék láng villant fel egy pillanatra és már az arcába is tartottam a fegyverem ami halkan búgott. Csak a ravaszt kellett volna meghúznom. Ahogy modorról kezdett papolni egyre közelebb kerültem hozzá, hogy tényleg meghúzom a ravaszt. Eltettem a fegyvert és odébb löktem a kezét. Még mindig a képébe hajolva bosszús tekintettel néztem rá.
-Akkor jobb lesz ha mihamarabb megtanulná...
Sziszegtem rá tűzforró lehelettel. Szemem előtt is vibrált még a forró felszálló levegő. Aztán a fegyvert bebiztosítottam és eltettem ahogy elhajoltam tőle. Nagy levegőt vettem és a hajamba túrtam. Egy sóhajtás után már jóval nyugodtabban folytattam miután végig hallgattam.
-Beszólni a központba, akkor kiküldenek 2 járőrt körülnézni ha a közelben történt a dolog. Ott meg informálták volna a továbbiakról...
Ekkor csipogott kettőt a karomon a kijelző. A jelek szerint felment a lázam... olyan 50 fokra...
~Remek, majd magyarázkodhatok megint...
-Nézze, nincs kedvem magát bilincsben a hajóhoz cipelni, úgyhogy örülnék neki ha velem fáradna...

~Nem az ő dolga? Akkor meg mi a francért molesztál itt? Ch...Föld...~gondoltam cinikusan, ahogy az előttem álló pasas kibökte a lényeget.
- Ha nem az ön dolga, akkor mégis miért nem keres valaki mást, akit jól kiröhöghet? Itt ilyen silány alakokat alkalmaznak rendfenntartónak?- nem kellett volna ekkora szájat nyitnom, hiszen még megüthetem a bokámat. Páran össze is súgtak, hogy igen merész vagyok, legalábbis sejtésem szerint erről lehetett szó, és ekkor kicsit visszavettem az iramomból.
Apró mosoly jelent meg az ajkamon, ahogy ő is ösztönösen védekezni kezdett, noha ha tényleg meg akartam volna ütni, minden bizonnyal kapott is volna egy hatalmasat tőlem. De nem akartam verekedésbe bonyolódni, pláne nem egy helyi rendfenntartóval.
Furcsa volt a szemeiben azt a kék lángot látni, valahonnan olyan...ismerős volt. Szinte majdhogynem egyszerre mozdult a kezünk, a professzionális kiképzés most egy picit megmutatta magát, ugyanis ahogy a fegyvere felé nyúlt, én sem haboztam, és talán pár tizedmásodperces különbséggel, de ahogy az ő fegyverével én néztem farkasszemet, az enyém pedig az ő halántékának nyomult. Apróra szűkültek össze íriszeim, mégis szemrebbenés nélkül álltam a fegyvert, ami a képembe bámult. Meghúzhatta volna a ravaszt, de akkor én sem sz*roztam volna. Patt helyzet volt. Vártam, hogy mit lép.
Éreztem, ahogy izzadni kezd a kezem a fegyver alatt, de nem azért, mert izgultam volna, nem, itt valami egészen más történt. Néztem a pasas arcát, majd ahogy elemelte rólam a fegyvert, én is leengedtem az enyémet, de csak akkor tettem el, mikor már biztos voltam abban, hogy nem fog szó nélkül lepuffantani.
-Azt hiszem ez kölcsönös.-böktem oda neki, mikor a modorról esett szó.
-Legközelebb észben tartom.-próbáltam higgadt maradni, de az érzés, hogy valahonnan ismerős ez az alak, nem hagyott nyugodni. Bár ez csak egy érzés volt, semmi több,nem tudtam mihez kötni, se arcok, se emlékek, se semmi...az emlékeim, amik voltak, azok is gyilkolással, a kiképzéssel, és ezekkel volt tele, és azt mondják milyen jó dolog, ha nyugodtan alszik az ember, na én ezt sosem tapasztaltam meg eddig.
Érdeklődve figyeltem fel a csipogó hangra.
~Csak nem felugrott a vérnyomása?Vagy a pészméker?~találgattam jóleső cinizmussal, de sejtettem, hogy nagy bánatomra, minden bizonnyal egyik sem nyert.
-Nem hinném, hogy rászolgáltam volna a karperecre. Higgye el, hogy ha úgy adódna, a kocsmának több mint a 80%-a örömmel vetné rá magát önre,úgyhogy nem hiszem, hogy célszerű lenne ennél jobban magára vonnia a figyelmet. Nekem nem áll szándékomban bajt keverni, ha lehet, inkább kimaradnék az ilyesmiből, és remélem nem is fog semmire kényszeríteni...ugyanis azt már igen rosszul viselem.-végig Inferno arcába bámultam, miközben beszéltem, az arcom még csak meg sem rezdült, de a hátunk mögötti sustorgás alapot adott a szavaimnak. Ezt már akkor leszűrtem, mikor a rendfenntartó belépett a kocsmába.Csak egy kis megfigyelés, semmi több. Fenyegetni sem állt szándékomban, inkább csak közöltem vele a tényeket a magam módján.

Oldalra pillantottam a fegyvere felé még mielőtt leengedtem volna az enyémet.
-Épp az imént szolgált rá kedves, és higgye el, pontosan tudom mivel járna itt balhézni...
Néztem körül gyorsan majd egy ideig szigorú tekintettel fürkésztem az övét. Sok mindent nem tudtam kiolvasni belőle. Hamarosan vonásaim elsimultak. Kihúztam magam és egy határozott mozdulattal elsüllyesztettem a műanyag pisztolytáskába a fegyvert. A piros jelzés csak nem akart elmúlni de legalább már hangot nem adott és egyre lassabban villogott. Végül elszürkült a kijelző. A felsőm hosszú ujja és a gallér pedig visszahúzódott a mellrészbe. Sokkal kevésbé néztem ki hivatalosnak így mellényben. Mint egy szabadnapos katona, csak a fekete atléta helyett ez harci atléta és a terepmintás helyett pedig harci nadrág volt rajtam. Míg vártam, hogy esetleg feláll addig át mozgattam a karomat. Jólesett kicsit szellőztetni.
-Mehetünk?
Kérdeztem végül rá nyugodtan. Mintha az elmúlt pár percben nem egymást akartuk volna főbe lőni, széttépni, felégetni, kettéfejelni. Szabaddá vált karom körül még egy kicsit vibrált a levegő de a nagyobb felületnek köszönhetően gyorsabban hűlt. Lassan körbetekintettem. Sokan felfigyeltek a kis csetepatéra és valami azt súgta egyikük se nekem szurkol volna ha balhézni kezdünk a hölgyeménnyel. Aki feltűnően ámult arra kicsit csúnyábban néztem. Van akinél bevált de van akiről lepattogzott és tovább bámult. Vagy csak részeg volt és stabil pontot keresett. Majd vissza Damona-ra, hogy elkészült e már.

-Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.-példálóztam, még McReallytől ragadtak rám ezek, ő szeretett példálózni rég elfeledett közmondásokkal, és bár talán sablonosak, mégis volt bennük igazságtartalom, ha jó helyzetben kapta elő az ember vagy a metamorf. Semmitmondó arccal néztem, ahogy levedli a sajátos páncélt magáról. Egyik szemöldököm enyhe cinizmussal emelkedett meg. Nekem ez már túlzásnak tűnt, de kinek a pap kinek a paplan.
Eszem ágában sem volt menni vele sehova, hiszen elég egy komolyabb igazoltatás vagy bármi, és kész, nekem befellegzett.Ezt nem engedhettem meg magamnak.
- Sajnálom, de nem. Várok valakit.-mondtam egyszerűen de lényegre törően.
Nekem is feltűnt, hogy egyre érdeklődőbben pislogtak felénk a kocsma vendégei, és talán egy apró szikra kellett volna csak, hogy tömegverekedésbe torkolljon ez a beszélgetés.
Végül fogtam magam és visszaültem a helyemre.Még mindig a kapucni alól bámultam a pasasra, és a jelek szerint nem is szándékoztam menni vele sehova.
- Ha a járműről van szó, csináljanak vele azt amit akarnak, vontassák el, bontsák szét, nézzék az a legutolsó csavarig, nem érdekel, nem fognak találni semmit. Kétlem, hogy ehhez rám is szükség volna. Ha gond van, akkor itt megtalál.-zártam le a témát, és kérdőn néztem fel rá ülő helyzetemből.

Két ujjam közé vettem az orrnyergem és megingattam a fejemet.
~Ilyen a világon nincs.
Vette megy mély levegőt, hogy lehiggadjak és ne kezdjek el vele rögtön üvöltözni. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy kellőképpen higgadtan kezelje ma helyzetet.
-Akkor hagyjon neki üzenetet, vagy majd ő megvárja magát... Egy hölgynek amúgy is késni illik nem pedig itt dekkolni órákkal előbb...
Ismételten körbe tekintettem. Egyre többen és többen bámultak minket. Többen már igen csak fenyegetően. Próbáltam nem törődni velük. Összeráncolt szemöldökkel fordultam vissza Damona felé.
-Ahogy gondolja. Viszlát.
Vontam vállat és sarkon fordultam. Egy gombnyomásra hívtam a többieket.
-Jól van fiúk, szabad kezet kaptunk, nézzétek át rendesen.
'-Van egy kis gond főnök...
-Mire gondolsz.
'-A hajó tulaja az...
-Öhm... az itt ül mögöttem.
'-Azt mondja ellopták a hajóját, a kalózok.
-Tudja valamivel igazolni?
'-Pár hete jelentette be az letűnést.
-Mondja meg neki, hogy az Unokahuga vitte el.
'-Vettem....
Azzal már siettem is vissza feléjük de még az ajtó előtt üzenetet kaptam.
'-Uram... azt mondja nincsenek rokonai.
-Értem... akkor ne várjanak rám... Akadt egy kis dolgom. Addig nézzék át a vasat...
Fordultam vissza gyanakvóan Damona felé. Kinyomtam a kommunikátort és ismét elindultam felé. Ismét megálltam az asztal előtt.
-Jó estét....
~Megint...
-Volna szíves igazolni magát?

Láttam, hogy a pasas közel sem elégedett a válaszaimmal és a viselkedésemmel, de nem tudott vele meghatni. Amíg nem köt belém, vagy nem ránt ismét fegyvert, vagy nem tesz olyasmit, amivel felbosszantana, akkor addig nincs gond. Viszont tőlem aligha fogja megkapni, amit tudni akar, még fegyverrel se tudna kiszedni belőlem semmit.Tipikus katonai vonás. Bár ezt ő még nem tudja.És ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni.
Igen, egy null az én javamra, mikor látom, hogy nem nagyon komálja a helyzetet, mely szerint a tömeg úgyis ellene lenne, nem pedig ellenem. És ennek nem az volt az oka, hogy sok haverom lett volna itt, nem, kicsit sem, csupán az ilyen helyeken sehol nem kedvelték a rendfenntartókat. Pech...legalábbis neki.
Végül fogtam magam, és ismét kényelembe helyezkedtem a széken, és újra belekortyoltam abba a borzalmas alkoholba, amivel itt kiszolgáltak.
Ha cinikus lennék, most minden bizonnyal a pasas után integetnék, mikor láttam, hogy végre vette az adást és távozóra veszi a figurát. De nem tette, nem akartam potyára felhergelni, bár minden bizonnyal ezen már rég túl voltam a korábbi lépéseimmel.
Azért a szemem sarkából még figyeltem a távozót, ki tudja, még a végén meggondolja itt magát.
Még hallok valami recsegést, minden bizonnyal a kommunikátort használja, az volt a tervem, hogy amint kimegy a kocsmából, fogom magam és meglépek, mielőtt még nagyobb zűrbe keverednék, a hely nem igazán volt biztonságos a számomra, pláne nem ilyen kíváncsiskodó rendfenntartókkal megfűszerezve nem.
Vártam, hogy eltűnjön, és szinte már feszültek is meg az izmaim, hogy minél hamarabb elszivárogjak, de a tervem nem az elképzeléseimhez mértem sültek el. Még hallottam a rádióján, hogy előkerült a tulaj. Ez ciki. Azonnal néztem a helységet, hogy hol lenne számomra menekülő útvonal, de a pasas a fene vinné el, csak visszafordult. Nem mozdultam meg, nehogy az legyen, hogy lebuktatom magam, most még el lehetett odázni a dolgot, ha már nem is olyan sokáig.
Mikor újfent elém lépett, ismét felnéztem rá, mint ahogy azt tettem korábban is. Néztem, egyenesen a szemeibe.
-Egy pillanat, ha ennyire nem hagyja nyugodni a dolog.-álltam fel, hogy átadjak neki valamit, amivel igazolhatom magam, de mivel ez lehetetlen lett volna, a következő pillanatban már suhant is a jobbom, hogy behúzzak egy nagyot Infernonak, ami remélhetőleg kellően váratlanul érte, és amire a kocsma is végre felzúdulhatott. Kihasználva, hogy többen is felálltak a helyükről, és kezdett amolyan tömegverekedés jellegű dolog kialakulni fogtam magam, és ahogy csak bírtam rohantam a kijárat felé. Ha ez nem lehetséges, akkor nem sz*rozok, akkor az ablakot választom menekülő útvonalként...

Megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy nem kezd el akadékoskodni. Ami valljuk be nagy hiba volt. Leengedtem a védelmem egy gyanúsított ellen. Meg is lett a böjtje. Próbáltam hátra hajolni előle de elkapta az orcámat és a szemfogamat azzal a lendülettel már köptem is ki a földre. Számhoz kaptam míg a másik kezemmel az asztalra támaszkodtam.
~B+...
Lihegtem egy párat, ami meglepő módon enyhítette a fájdalmat. Köptem két véreset a padlóra majd számat törülgetve és ott tartva kezemet egyenesedtem fel és néztem körül. Meg is láttam az emberünket, éppen egy ablakon ugrott ki. Bennem fortyogott a düh, még a szkafanderem is besípolt a magas hőmérséklettől amit egy agresszív mozdulattal kikapcsoltam. Lassú komótos léptekkel indultam el, aki elém került arra rámarkoltam és odébb löktem. Ahány embert megfogtam az mind sisteregni kezdett és üvöltve kapott a kezéhez miközben a fájdalomtól összeesett. A komótos léptek lassan begyorsultak és már én is futva ugrottam ki a betört ablakon ami nem sokkal kiérkezésem után egy kicsit megfolyt.
-Megállj!
Kiáltottam utána. Számhoz emeltem a kommunikátort és már mondtam is a magamét.
-Erősítést kérek a célszemély szökésben!
Révén, hogy nem volt bekapcsolva sok értelem nem volt, csak annyit értem el vele, hogy megolvadt a kijelző és a környéke leheletem nyomán. Aztán neki iramodtam, hogy utolérjem. Fel sem tűnt futás közben, hogy szemfogam réges-rég visszanőtt.

Az öklöm kemény volt, és ha kellett használtam is, de nem azért, amiért ténylegesen megtanították használni, inkább csak önvédelemből. Szánalmas alaknak tartottam magam, hogy menekülök, ahelyett, hogy szembe fordulnék és harcolnék. De nem tehettem meg. Már jóval magasabb erők munkálkodtak az univerzumban, és ahhoz, az én létezésem csak egy lényegtelen, apró kis porszem volt, amit ha az érdek, vagy a kény úgy kívánta, akkor szó nélkül sepertek félre, függetlenül attól, hogy az egyik legjobb predatornak voltam kiképezve. Ez már semmit nem számított, én viszont élni akartam, és bosszút állni, ha a lehetőségem úgy adódik.
A rendfenntartók sem tartoztak épp a kedvenceim közé, ahogy a kalózok vagy más ilyen elfajzott alakok, és nem is akartam bántani senkit addig, amíg ki nem hajszolták belőlem, vagy rá nem kényszerültem. Szívem szerint most se rúgtam volna össze a port ezzel a pasassal, de nem adott más lehetőséget, így kénytelen voltam nyomatékosabb eszközökhöz nyúlni. Sajnos volt egy olyan sejtésem, hogy ezt ő sem fogja annyiban hagyni, és talán nem csak azért, mert rendfenntartóként nem teheti, hanem mert a férfiúi hiúságát is megcsorbítottam azzal a jobbossal.Az ablak szilánkjai itt ott felhorzsolták a kezem, de a legtöbb részt a ruhám felfogott. Rohantam, ahogy csak bírtam, méghozzá kihasználva minden egyes tétova másodpercét, amíg nem eredt utánam, vagy próbálta magát összeszedni a pasi.Jó kondiban voltam, így cseppet sem esett nehezemre erős tempót diktálni. Néha vissza vissza néztem a vállam fölött, hogy követ e, vagy milyen távolságban van, aztán megpróbáltam még jobban rákapcsolni a menekülésre. Gyászos, de hasznos.
A dokkoknál sok volt az olyan épület, ahol hajókat javítottak, vagy már rég nem is használták semmire. Így be tudtam iktatni itt ott némi akadályt is, ami majd megnehezíti a futkorászásunkat, végül berohantam az egyik épületbe. Hajóroncsokat és alkatrészeket tároltak itt, gondoltam átmenetileg meghúzom magam, hátha nem vesz észre, ha meg mégis...akkor jön a B-terv.

Damona

Lassacskán de kezdtem utol érni, így egyre könnyebb volt a nyomába maradni és a lerázás esélye is jelentőse lecsökkent. Egyik sarkon befordulva viszont megtorpantam egy pillanatra. Elértük a szerelő műhelyt amin már kissé neccesebb volt az átkelés.
~Franc essen bele...
Mint akit puskából lőttek ki iramodtam meg ismét és próbáltam követni. Kezdtem unni a macska egér játékot. A fegyverem után nyúltam és elővéve kibiztosítottam.
-ÁLLJON MEG!
Kiáltottam utána. Ha nem tette volna meg akkor pár másodperc múlva leadtam neki 2 figyelmeztető lövést.
-Nem mondom még egyszer!
Reméltem, hogy meg fog állni és nem kell ebben a rohamtempóban többet üvöltöznöm. Legfőképpen nem céloznom.

Mira:
-Én mindent túl élek.
Kacsintottam Mirára mielőtt beültünk volna a taxiba. Ahogy zötykölődtünk az úti célunk felé és csönd köszöntött ránk lenéztem a kezemre. Ujjaimat tornáztattam, csuklómat forgattam és próbálgattam. Meg is nyomkodtam de a fájdalom legkisebb jelét sem érzékeltem. A sofőr mögött felnéztem. Az homlokom jobb oldalán még mindig látszódtak a szilánkok helyei. Nem fért a fejembe, hogy ez miként is lehetséges. Nem is volt rá alkalmam. Mielőtt elértük volna a kikötőt szóltam a sofőrnek hogy a következő utcán forduljon le majd tovább navigáltam.
-A művész bejárón megyünk... itt bal, ne törődjön a táblával, hajtson be.
A következő sarkon már léptek is elő hárman fegyverrel.
-Tegyen ki előttük.
Kifizettem a taxit, a többiek engem látva leengedték a fegyvert. Biccentettünk egymásnak és ők vissza battyogtak a helyükre.
-Gyere. De! Nem láttál semmit.
Biccentettem és a következő sarok után elértük a katonai bázist. Hatalmas lebetonozott terület, tele keki színű gépekkel, mindenki egyenruhában. Több teherhelikopter és nagyobb űrhajó száguldozott felettünk. Egy két tank és néhány kétéltű is elhúzott mellettünk. Az újoncok 4X5-ös tömbbe verődve gyakorlatoztak körbe körbe a felfestéseken.
-Hátra megyünk a hangárokhoz. Ott átvedlek és mehetünk is. Még időben vagyunk.
A legkisebb ám legmodernebb hangár előtt ácsorgó kollégámtól kértem egy kávét, meg egy alkohol bontót. Csak biccentett és már ment is érte. Az ajtóhoz lépve retina vizsgálat, ujjlenyomat, arc és hang felismerő, és egy 30 karakteres belépési kód várt leadásra. Miután kinyögtem az utolsó elemet is egy halk kattanás után résnyire nyílt az ajtó amit betoltam a falba, Mirát előre engedtem aztán bementem én is. A fal majd egy méter vastag volt így mondhatni egy szűk folyosón kellett áthaladnunk. Bent a hangár közepén pihent a Fényvadász.
-Ezzel fogunk menni.

*Az út, szinte már feszült csendben telt, aminek köszönhetően el is bóbiskoltam egy kicsit. Na igen, a kávé az már csak megszokás. Sok hasznát nem vettem, ha ébren akartam maradni. Annyira koffein fürdővé váltam az utóbbi évek alatt, hogy már a tudat sem segített ébren maradni. De legalább meg tanultam úgy bóbiskolni, hogy tisztában voltam a környezetemmel. Dareios halk, egyenletes légzésével, utasításaival, a dudaszóval, felém tett megjegyzésére is hümmentettem. A hirtelen lassításra felkaptam a fejem és már hallottam is a parancsot, hogy megérkeztünk. Megdörgöltem a szemeim és egy ásítást elnyomva léptem ki a kocsiból. A megjegyzésre azonban csak felhorkantottam.*
- Azt sem tudom, hogy létezik ez a hely. Mégis mit kellett volna látnom? * Tekintetem rá már túlságosan is jól játszva az értetlent, aki valóban nem tudja, hogy miről beszél a másik. Erre még az álmos fejem is rásegítet, bár díjat nem érdemelnék érte az is tuti. *
- Hidd el Dareios, tudom, hogy mi az amit láthatok és mi az amit nem. S bár nem lettem színész mint ahogy terveztem, de ez az alakításom mindig is bejött még a zsarukkal szemben is. *Készségesen követtem ám, ahogy megláttam a gyakorlatozó emberek átszellemülését ösztönösen nyúltam a táskámhoz a gépért. De aztán leesett, hogy ezt nem szabad így a kezem visszahullott magam mellé. Láttam már tanulókat gyakorlatozni, de ez más volt… sokkal… sokkal gépiesebb, határozottabb. Dareios már jócskán elhagyott mikor utána szaladtam.*
- Hééé… várj meg. *Nem figyeltem, hogy ki hogyan reagál arra, hogy elhaladok mellette. De jócskán kitűntem a környezetből a tornacipőmmel, feszülő farmerommal és a fejemen összefogott hajammal. No meg úgy alapjába véve az egész kisugárzásom nem idevaló volt. Még így fáradtan is több élet volt bennem, mint a jelenlévők összességében. Míg a bejutással bajlódott a férfi, addig én csak körbetekintettem a hangárokon. Itt már nem volt semmi érdekes és legszívesebben visszamentem volna a gyakorlatozókhoz.*
- Igyekezz mert elcsábulok és beállok a gyakorlatozók közé. *Sürgettem némiképp a másikat és csak reméltem, hogy nem zavartam meg a jelszó közben.*
- Felőlem aztán karton doboz is lehet, ha eljut a célig. *Feleltem. Nem voltam oda a hajókért, nekem csak egy használati tárgy volt ami rohadt drága. *
- Míg öltözöl, én mit csinálok? Segítek vagy mi? *Kérdeztem felvont szemöldökkel miközben vágyakozón tekintettem arra az ajtóra, amin bejöttünk. *

-Ezt fogd meg légyszíves...
Nyomta kezébe a kabátomat. Aztán a falnak épített vékony falú kis sufniszerűségbe mentem. Igazából csak egy kis elkerített rész volt ajtó, tető nélkül, hogy a falára szekrényt meg fogast lehessen tenni. Kezemről gyorsan letekertem a kötést. A tegnapi ruháimtól megszabadultam és egy fekete mackónadrágot kaptam magamra. Egy zoknit. A falról levettem a mellvértemet és már siettem is vissza. Nem volt 3 perc az egész. A mellvérten megnyomtam két gombot mire világítani kezdett. Mellkasomra helyeztem és egy pittyegés után körém fonódott. Majd egy komplett kezes lábas ruha nőt ki belőle alig 2 lépés megtétele után már kopogott eddig néma léptem. Ahogy a ruha elkészült abban a pillanatban a gép motorjai is beindultak.
-Köszi. Gyere pakoljunk be aztán megiszom azt a retket és mehetünk is.
Odavezettem a géphez. Egy kézmozdulattal felnyílt az utas tér. Odébb mentem az emelvényen.
-Pattanj be.
Biccentettem és leszaladtam a kávémért ami idő közben megjött. A kis tablettát bevettem és azzal a korty fekete masszával le is nyeltem. Kirázott a hideg de egyből jobban éreztem magam. Visszaslattyogtam a géphez.
-Ha pisilni kell még most menj el...

*A kabátot megfogva tekintettem most először körbe a helységen. De semmi érdekeset nem láttam. Vagyis nem számomra, így minden elenyésző volt. Így aztán már csak csendesen várakoztam, de nem kellett sokat várnom. Néztem ahogy egy szál mellényben elindul de aztán már jött is a döbbenet.*
- Ügyes szerk… *És persze elindult a motor is és kissé ijedten kaptam oldalra a fejem és kételkedve néztem.*
- Ez kissé felelőtlen. Akár én is felvehettem volna azt a bigyót. Pakoljunk be? Mégis mit? *Kérdeztem felvont szemöldökkel miközben követtem. De aztán újabb döbbenet.*
- Milyen varázslataid vannak még? *Kérdeztem gyermeteg kíváncsisággal a hangomban. Felmásztam a masinára és körbetekintve igyekeztem felfogni, hogy ez milyen. Abban biztos voltam, hogy sokkal kifinomultabb mint a többi.*
- Hol vannak a többiek? *Tettem fel a kérdést mikor visszatért, ám a mondatára csak a szemem forgattam.*
- Nem vagyok gyerek, hogy ne bírjak ki félórát.

-Nem éppen... hozzám van kalibrálva.
Igazgattam a lemezeket magamon. Bármennyire is csúcstechnológia attól még voltak hibái.
-A kabátot, a... táskát... és téged.
Feleltem higgadtan és közben mindegyikükre rámutattam egyszer. Másik kérdése kicsit jobban meglepett amit visszatértem után vágott hozzám. Sokat pislogva hőköltem hátra. Oldalra fordított fejjel kérdeztem vissza.
-Milyen többiek? Kétszemélyes gép.
Mutattam az ő helyére meg az enyémre, amiben szintén nem volt kormány, sem pedig semmiféle kijelző, műszerfal csak apró sötét pöttyök alul, felül, oldalt.
-Gondoltam. Na beszállás.
Parancsoltam rá kedvesen mosolyogva. Ha beszállt én is beültem. Mint egy imádkozó iszlám, nyújtott kezem az égből előre hajtottam mire a tető lecsukódott. Magam elé képzelve a hangár ajtaját kézzel széthúztam mire az kinyílt.
-Öveket becsatolni... indulunk
Jobbomat lassan előre toltam mintha valami kart tolnék előre mire a gép felbúgott és a székbe préselt minket a gép ereje. Egy pillanat alatt kint voltunk a hangárból és egy nagyon rövid kis kifutón száguldottunk az atlanti óceán felé egyre gyorsabban és gyorsabban.

- De tegnap valami bilincset meg felettest meg az ég emlékszik már mi mindent emlegettél. *Kezdtem el masszírozni a fejem. Nekem ez már túl zavaros volt. De szófogadóan beszálltam és elkezdtem becsatolni magam. A mozdulatait már kevésbé vettem észre és remegő kézzel kezdtem el babrálni azzal a sok kötővel. Mire idegesen visszaengedtem őket.*
- Nem tudom bekötni ezt a vacakot. *Csattantam fel. De valószínűleg a remegő kezeim nagyban rásegítettek a bénaságomra. Bekötve vagy sem, de már indultunk is én meg a székbe préselődve tekintettem Infre ijedten… De a kilátás magával ragadott és kicsit oldott is, de alig észre vehetően.*
- Szabad fényképeznem úgy, hogy nincs benne a hajóból semmi? Saját célra… *Egészítettem ki gyorsan, nehogy azt higgye, hogy fel akarom használni.*

-Annyit mondtam, hogy ha lesz a felettes akkor kell a bilincs, de nem láttam sehol... Fényképeket majd azért átnézem, a bázisnak sem kéne benne lennie.
A kifutópálya csak vészesen közeledett a végéhez a gép azonban nem emelkedett.
-Akkor kapaszkodj picinyem.
Kinyújtott jobb kezemet lassan könyékből emelni kezdtem ezzel együtt a gép orra is egy leheletnyit megemelkedett. Nyújtott ujjaimat összezártam és a kerekek visszahúzódtak. Minél jobban hajlítottam be a könyökömet annál jobban emelkedett a gép mi pedig egyre jobban préselődtünk az ülésbe.
-Na most egy kicsit rákapcsolunk és mindjárt kint vagyunk.
Megrántottam a vállam és a szárnyaink összébb csukódtak, a gép felmordult és mintha puskából lőttek volna ki minket átlépve a hangsebességet kaptunk mellkasba mégy egy nagy ütést. Gépestül fejre állva léptünk ki a légkörből ahol már nem fenyegetett a veszélye annak, hogy a fülke tetején kötünk ki. Az Orion II mellett csak úgy elsuhantunk, mintha az a nagy monstrum egy kilométerkő lett volna a sztráda szélén egy 160-as tempónál.
-Üdvözök, mindenkit a fedélzeten, a repülési magasságunk pont jó, a kinti hőmérséklet 200 és mínusz 272 között ingadozik. Következő megállóhely a Mars.

Folyt: Köztes űr

- Semmi olyan nem lesz benne… *Morogtam rá és elkezdtem a gép után kutatni. A becézésre azonban abba hagytam és Dareiosra néztem.*
- Még egy becenév és nem fogaaaaa *Időm sem volt befejezni már a székbe épültem. Hát így meg hogy a fenébe csináljak képet? No de nem is ez volt a legnagyobb gondom, hanem, hogy nem bírtam megmozdulni. S akár csak este kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, annyi, hogy ez most nagyobb volt. Idegesen kapkodtam a szemeimet és éreztem, hogy egyre jobban feszít belülről valami. De nem tudtam leküzdeni annak ellenére, hogy tudtam nincs baj. Most azonban még menekülni sem tudtam, ha akartam volna. Vagyis de… az Űrbe… de arra épp nem vágytam. Kezeim már láthatóan remegtek és kétségbeesett kifejezésem is láthatóvá vált ahogy kiértünk…*

//Folytatás: Köztes űR//

//Előzmény; Sikátorok//

*Doki hangjára megálltam és csak néztem, hogy mit akar. Nem volt épp melegem, itt nem. S valljuk be… nem épp minden napi dolog álldogálni tél közepén egy ilyen szerelésben, még akkor sem, ha egy vastag és hosszú kabát van az ember lányán. De mosolyogva léptem vissza, hogy megnézzem mit is akar mutatni. Na de mikor megláttam és meghallottam a szavait ez a szolid mosoly vigyor lett. S ahogy sűrűsödött az égszakadás, arcom felemeltem felé, és mint gyerekként, széttártam kezeim és pörögni kezdtem.*
- Ez csodás Nicholas… * Nevettem fel, bár ennek semmi köze nem volt a kiránduláshoz. De csak pár pillanatig tartott ez a gyermeki öröm, már meg is ragadtam Doki karját.*
- De most mennyünk, mert nem ér rá a kocsi egész nap és a menetrend szerinti járatok száma sem szökik az egekbe. Amúgy is, hiába van hó, még sem indulhatunk ma. Ma még a főnökömmel kell találkoznom, alá írnom a szabi papírjaim, akkor csomagolni sem ártana, arról már nem is beszélve, hogy nekem szerdán versenyem van és az előtt nem szeretnék elindulni. Mert ha valamilyen oknál fogva nem érek vissza, akkor nem indulhatok. Márpedig megígértem, így akkor is ott leszek, ha az ég szakad rám. Te meg reménykedj, hogy túlélem a friss hó miatt. Emiatt nem fogják lefújni, így havas útón lesz a futam. *De persze nem látszott rajtam, hogy ez miatt még én is aggódom egy kicsit. A hó miatti örömöm elnyomott minden kétséget belőlem és nem volt alkalma eluralkodnia rajtam. Persze nem is volt miért, hisz indultam már hóban, még jégesőben is. De azért az alapvető dolgok megfordulnak az ember fejében.
Az út, bár vigyorogtam, de nem nagyon szóltam. Inkább csak néztem kifelé az ablakon és figyeltem, ahogy szép lassan ellep mindent a hó. Persze nem volt messze a kikötő, így nem sokáig tudtam csodálni a tájat. Mikor megérkeztünk egy köszönömöt elrebegtem és már ki is pattantam. Na igen… magas sarkúban is ugyan olyan jól mozogtam mint laposban. Annyi, hogy az utóbbiban nem számított, ha futás közben beleléptem valamibe, hisz a bokám egyben maradt. *
- Percek kérdése és újra szabad ember lehetsz Doki. * Mosolyogtam a férfire miközben a jegypénztárt vettem célba. Akár tetszett, akár nem muszáj volt a menetrendszerinti járatott használnom. S nem is foglalkoztam a kíváncsi, sóvárgó és helyenként döbbent tekintetekkel. Na, nem azért, mert ekkora volt az önbizalmam és az akaraterőm, hogy ne csapjam le őket a bámulásért. Ó nem… nekem fel sem tűntek.

No, előjött a kislány Mirából, ahogy nézte a lassan kezemre olvadó hószemet. A hó pedig rákezdett, egyre jobban, de én csak mosolyogva néztem hol az eget, hogy a lányt. Jó volt látni, hogy valami képes ilyen reakciót kiváltani belőle. A korábban magáról elmondottakat figyelembe véve felüdülés lehet neki olykor mosolyogni, kicsit kilazítani magát ilyen szinten... oké, én csak egy kívülálló vagyok, nem tudok az ő fejével gondolkozni. Visszamosolyogtam rá, amikor hangot adott a csodálatának, de aztán csak beszálltunk az autóba, pontosabban beültetett, ahogy magával húzva megközelítettük a járgányt és elindultunk végül. Közben hangot adott a várható felhozatalnak, mire én csak előzékenyen mosolyogtam.
- Hé, én se úgy gondoltam, hogy most azonnal induljunk Edinboroughocuntryba... bááár... jó lenne. Csak megjegyeztem, hogy most már biztosan elintézem a szállást a jövőhétre. Ha itt ennyi hó leesik, akkor ott már... nos... valószínűleg éppen hősugárzóval pucolják az utcákat - mosolyogtam, majd csak ennyit mondtam a futamos részre. - Azért erősen kapaszkodj majd.
Hallhatta, hogy nem féltem őt annyira, mint általában talán ez másoknál szokás. Tudtam jól, hogy Mira nem egy pátyolgatnivaló, aki attól is megretten, ha ráfújják a levegőt. Ez is inkább olyan baráti jótanácsnak szántam. Mindenesetre az út hamarosan véget ért, mi meg bementünk az űrkikötőbe, megközelítve a pénztárat. Közben pedig elég érdekes tekintettel méregették a mellettem haladót. Az egyik bájgúnár kinézetű eléggé kacérkodó tekintettel bámulta őt... egészen addig, míg be nem álltam a képbe és elkapta az a megsemmisítő pillantást, amit rávetettem. Valahogy utána jobban érdekelte a kávéja.
- Pedig még lennék fogoly egy ideig - mosolyogtam.
De aztán a pénztárban már nem álltam sorba vele, inkább félreálltam és megnéztem neki a kijelzőn, mikor indul a következő járat a számára.

- Ha valóban azzal takarítanak, akkor nem megyünk… nem mindig szeretek nedves lenni. * Kacsintottam Dokira. Persze hülyéskedett a hősugárzóval, de én nem. Sosem szerettem mikor átázik a cipőm és a végén már a lábam sem érzem. Persze a kétértelműség és az utalás már csak ösztönösen jött.
- Csak kanyaroknál… * Emeltem kezeim esküre. Hisz nem szoktam kapaszkodni. Egyenesben nem, de ha kanyarodtunk bizony kapaszkodtam. Nem szerettem a saját életem kockáztatni, legalábbis ilyen szinten. *
- Valóban Doki? *Vigyorogtam oldalra, hogy láthassam az arcát. Valahogy a bókja már a múltba veszett, amivel nem is oly rég még megijesztett. *
- Talán majd egyszer elraboltatlak. * Igen, képes lettem volna rá. Bár nem hiszem, hogy bárkit is a közelébe mertem volna küldeni. A sikátorban megtapasztalhattam, hogy mire képes. Pedig az még csak figyelmeztetés volt a részéről. Szóval erre nem fog soha sor kerülni, ha csak nem magam indulok elrabolni. A pénztárnál azonban egyedül maradtam és csak a szemem sarkából követtem a férfit. Azonban mikor elfordult, hogy lássa a kijelzőt egy feszült sóhaj szakadt fel az ajkaimról.*
- Miranda… te nem vagy komplett. * Motyogtam halkan, ahogy legeltettem a szemeim a férfin. De ha visszafordult már el is kaptam, ha nem… akkor bizony addig néztem és kerestem a választ a kérdéseimre még nem kerültem sorra. A jegyet megvettem és könnyed léptekkel mentem Doki mellé.*
- Ne nézd… 10 perc múlva indul és 5 perc múlva lehet megkezdeni a beszállást. De addig még oda kell érnem… * Álltam szembe vele, aztán már az ajkam kezdtem el rágcsálni majd hirtelen kifújtam egy nagy adag levegőt.*
- Nézd… nem vagyok az a búcsúzkodós fajta. Általában még köszönni sincs időm, mert késésben vagyok. De… szóval… bah… Viszlát Nicholas. * Emelkedtem kicsit lábujjhegyre, a nyakánál megöleltem és kapott egy puszit az arcára. Aztán már ott sem voltam, de legalább a pirulásom nem tört rám nyomban a magyarázkodásom és esetlen bénaságom miatt. Na most Én voltam olyan mint Luke. A különbség annyi, hogy Ő egy gyerek én meg már nem, Ő helyszínen elpirult én meg azért jutottam két lépést előre. *

//Köszönöm a játékot, egy élmény volt. //

- Mire megyünk, már nem lesz ilyen gond.
Na igen, ha valamit tudtam a hazaiakról, akkor az az volt, hogy a havat elég komolyan veszik... azért amikor nem látszik ki a ház belőle néhanapján, ott nem szabad szórakozni. Valószínűleg már nagyban dobálják félre az anyagot, hogy hamarosan már csak dekorelem legyen belőle. Mondjuk attól még Mira elázhat... úúú, de csúnya merénylet jutott eszembe erre.
...
- Próbáld csak meg - vigyorogtam kihívóan.
Csendben álldogáltam a korlátot támasztva, miközben néztem a menetrendet. Uh, jó sok járat volt, ahhoz képest, hogy a Naprendszer mindössze 8 bolygóból áll. Igaz, a legtöbb a Marsra megy el, de akkor is. Döbbenetes, hogy mennyire kiléptünk már mostanra a világból. 1000 éve még csak bámulta az emberiség az eget, néha kilőtt néhány műholdat, elment a Holdra... most már lassan másik rendszerekbe kell mennünk. Elmosolyodtam. Istenem, már megint milyen hülyeségeket gondolok... Mira már nincs mellettem, előjöttek a hülye gondolatok. Viszont... fura, úgy éreztem magamat, mint ha figyelne valaki. Már majdnem körbenéztem, paranoiámban, hogy basszus, csak nem megtaláltak, de nem, aztán leállítottam magam. A francba Nich, egy űrkikötőbe vagy, még szép, hogy így érzed. Szóval csak nyugodtan álltam tovább, egészen addig, míg Mira vissza nem jött és hát eljött a búcsú ideje... ami... háát, elég érdekes jelenet lett. Az egyik pillanatban Mira még rágcsálta a szája szélét... aztán magyarázkodott... majd éreztem az ölelését és a pusziját... majd már a hideget, amit a távolodása miatt éreztem. Pislogtam párat, majd még pont láttam, hogy eltűnik az egyik terminálhoz vezető folyosón. Kábán álltam, mire meg tudtam mozogni végre... és felfogta az agyam az elválást. Szépen lassan visszasüllyedtem ugyanabba az állapotba, mint amiben voltam este nyolc előtt... újra szürkévé vált minden számomra. Újra éreztem a mindennapok sivárságát, amibe sikerült egy kis fényt csempészni nemrég ezzel a véletlen eseménnyel. Vajon tényleg véletlen volt? Vagy ennek így kellett történnie? Nem tudhattam. De azt igen, hogy nyilvános helyen vagyok, szóval nem ártana eltűnnöm. Sóhajtottam egyet, de azért elővettem a PDA-mat és elküldtem egy üzenetet... utána sarkon fordultam és eltűntem az arctalan tömegben...

,,Ha bármire szükséged van, tudod, hol találsz. Vigyázz magadra. Nicho"

//Én köszönöm, élvezetes volt Folyt. köv. //