Mólók

Gyenge tiltakozása, majd testének merevsége is fokozatosan engedett, ahogy lassan tudomásul vette az eddig elképzelhetetlent. Szavaiból már tudtam, hogy ő sem felejtett el, hiszen emlékszik a nevemre, melyet most ott ismételgetett zokogva a vállamon.
Így visszagondolva, igen csak furcsa látvány lehettünk. Két fegyveres nő, aki egymást ölelgetve sírnak az utca közepén, azért nem mindennapi látvány lehetett.
Aztán kissé eltoltuk egymástól magunkat, hogy most már megkönnyebbülve és kissé hüppögve, de alaposan szemügyre vehessük a másikat, hiszen én legalábbis, nem győztem betelni húgom látványával, hogy itt áll előttem épen és egészségesen.
- Olyan gyönyörű, felnőtt hölgy lett belőled Sue….bocsánat, mint is mondtál? Chloe? De, hát miért? Jó, jó, majd elmagyarázd, most ne a név a lényeg, csak az, hogy itt vagy és én most kimondhatatlanul boldog vagyok. – öleltem meg ismét, de most már csak rövidebben. – Hogy hol? Hát….nem is tudom ….hol kezdjem, hiszen annyi kérdésem lenne és gondolom neked is. Le tudunk ülni valahol, mert most már nem engedlek el a szemem elől, azt ne is várd! Ha kell árnyékként követlek. Szóval nálad vagy nálam? – nevettem rá.

-Már az idejét sem tudom, mikor szólított valaki Suzy-nak - töröltem meg a szemem. - Az árvaházban neveztek el Chloe-nak, hogy könnyebb legyen elrejteni azok elől, akik ránk támadtak. A régi nevemre már fel sem figyelek, hát szinte egész életemben Chloe voltam.
Másra sem vágytam, mint végre leültetni és pontról pontra lediktáltatni vele, mi is történt vele azóta, hogy nem láttuk egymást... szóval nagyjából az elmúlt két évtized. De nem tehettem.
-Sajnálom, én is nagyon örülök neki, hogy találkoztunk, de most dolgozom - ráztam a fejem. - Meg kell védeni a...
-Bravo-1, itt Bravo-2, jelentést kérek. Minden rendben? Azonosítottad a gyanús személyt?
-Itt Bravo-1, minden rendben.
-Akkor nem lesz akció, Chloe-baby?
-Bravo-3, ha még egyszer elhagyod a fedőneveket kénytelen leszek megemlíteni a jelentésemben.
-Bravo-1, akkor miért nem vagy a helyeden?
-Úton vagyok. Vége.
Ezek után ismét a nővérem felé fordultam.
-Nézd ez nagyon durván megsérti a szabályokat, de... velem tartasz? Ezen a sarkon kell őrködnöm, amíg a miniszter nem végez a beszédével. Nem vagy a körözési listán és semmi jelét nem láttam annak, hogy terrorista merényletre készülnél, úgyhogy nem hiszem, hogy gondot okoznál. Végül is lehetsz akár a besúgóm is. Viszont, ha baj van, el kell tűnnöd. Ez parancs!
El sem hittem, hogy ilyesmire ragadtattam magam, hiszen én nem szoktam szabályt sérteni, nekem a munkám volt az első, az volt az életem, de hát mégiscsak Melissa állt előttem, akit nem veszthettem még egyszer szem elől. Sőt, minél tovább szem előtt akartam tartani, hogy még tovább nézhessem, mennyire megváltozott, mennyire más lett, mint amire emlékeztem.
Ha velem tartott, ismét elfoglaltam a helyem a sarkon, ahol egyenes merev állásba helyezkedtem hátratett kezekkel.
-Mint látod, és mint mondtam személyi testőr szakmát választottam. Öt év katonai iskola után elég kézenfekvőnek tűnt. Négy éve csinálom. Ennyi a lényeg. És te?

- Chloe! – ízlelgettem a szokatlan nevet, de hát nem akartam ráerőltetni azt, amit viszont én dédelgettem sok álmatlan éjszakán magamban. – Szép név és ha már megszoktad, akkor én is igyekszem majd, de nézd el nekem, ha még párszor megbotlik a nyelvem hugica. – mosolyodtam el és már kezdtek felszáradni a könnyeim.
Persze elszomorított, hogy nem tudunk rögtön leülni és mindent átbeszélni, de hát be kellett látnom, hogy egyrészt erre biztos kevés lenne a hátralévő nap, másrészt, mint tapasztalhattam dolgozik.
- Az én nebáncsvirág kishúgom, mint rettenthetetlen katona? – tettem fel a kérdést, de igazából tetszett amit láttam, csak még annyira szokatlan volt. – Miből lesz a cserebogár!
Aztán megszólalt a kommunikátora és én egyre jobban vigyorogva néztem, milyen frappánsan teszi helyre kissé szemtelen kollégáját.
- Ügyes vagy Su….Chloe! Ne is hagyd magad!
Már felkészültem rá, hogy valami olyasmit fog mondani, hogy „várj meg valamelyik kávézóban, majd jövök pár óra múlva”, vagy valami hasonlót, de legnagyobb örömömre, nem ez történt.
- Óóó, én nagyon jó vagyok szabályszegésben! Bármiben benne va…..Micsoda? Hát annak néztél engem? Valami elcseszett terroristának? – kerekedtek ki a szemeim, de a mai nap nem tudott olyat mondani, ami elrontotta volna a viszontlátás örömét, így végül csak legyintettem egyet. – Hagyjuk! Az a lényeg, hogy veled tarthatok és addig is dumcsizhatunk, míg valami nagygóré le nem csap ránk. Bár, ahogy látom, te vagy a megtestesült fegyelem. – utánoztam játékosan merev tartását és pattogó beszédét.
Kicsit kezdtem úgy érezni, mintha ő lenne az idősebb és én, akinek még nem nőtt be a feje lágya.
- Húúú! Az kemény lehetett! – néztem rá meglepődve, mikor előadta tőmondatokban, hogy mi történt vele. – De ennél azért majd részletesebb beszámolót kérek. – ingattam meg a fejem. – Hát, ha röviden összefoglalnám, akkor koldulás, csövezés, bandák és végül eladtak egy hajóra, - mivel éreztem, hogy ez kicsit magyarázatra szorul, azért kiegészítettem, - de szerencsém volt és a két öreg, akik azzal járják a világokat, a lányukként neveltek, így most navigátor vagyok a Bolhapiacon. – húztam ki magam büszkén, de aztán elnevettem magam.

Nem katona, személyi testőr - pontosítottam. - Csak katonai iskolába jártam, biztos innen a félreértés. A katonai kiképzés még nem jelent egyet a katonai karrierrel. Engem az iskola utolsó évében kifejezetten a testőrszakmára tanítottak, mert arra jelentkeztem, így ezen a téren helyezkedtem el. Remélem, elég világos.
Nem volt a hangomban semmi gúny, vagy idegesség, tényleg csak tisztázni akartam a helyzetet. Azt viszont én nem értettem, miért késztette mosolygásra az egyik kollégám helyreigazítása. Persze örültem neki, hogy ilyen vidám, csak furcsálltam.
-Ha esetleg valaki lehallgatja ezt a vonalat, könnyebben ellenünk tudja fordítani az elhangzottakat - magyaráztam. - Bravo-3 ma már negyedszerre hagyja ezt figyelmen kívül veszélyeztetve ezzel a kijelölt célszemélyt és minket is. Mindenképpen meg fogom említeni a jelentésben, hogy ha szükséges ismételt képzésre küldjék, mivel úgy látszik, nincs tisztában az előírásokkal. Ha pedig mégis, akkor a szervtől való eltávolítását kell javasolnom.
Megkönnyebbültem, amiért nem ellenkezett, hiszen magamat is alig bírtam rávenni a szabályszegésre, egy másik embert már nem lett volna lelkierőm rábeszélni. Az pedig kifejezetten örömömre szolgált, hogy hamar megtanulta a helyes testtartást. Én magam is iménti érzelmi kitörésem után, hamar visszazökkentem a régi kerékvágásba, hiszen a kötelességemnek nem fordíthattam hátat.
-Számításba kellett vennem, hogy esetleg merénylő lehetsz, igen - válaszoltam tárgyilagosan. - Ezért kértelek meg, hogy igazoltasd magad. Az én dolgom minden gyanús személyt, tárgyat, eseményt kiszűrni s likvidálni, ha kell. Te azonban negatív eredményeket produkáltál, így nincs okom feltételezni, hogy veszélyt jelentenél a belügyminiszterre. És ne félj, bárki támadna ránk, elég képzett vagyok, hogy visszaverjem. Mellettem biztonságban vagy.
Életem felvázolása ismét különös reakciót váltott ki belőle. Nem szoktam hozzá a személyes jellegű beszélgetésekhez, ezért volt minek a számlájára írnom.
-Természetesen, amennyiben igényt tartasz rá, megkapod a beszámolót - bólintottam komolyan. - Írásos formában, tekintettel a témaválasztásra, két napon belül át tudok adni egy kétezer szavas összegzést. Célravezető lenne, ha az esetleges kérdéseidet előre közölnéd, hogy minden általad tudni kívánt információt megkaphass.
Az ő beszámolójára összehúztam a szemem. Mivel ,,kemény" alatt, amilyennek az én életemet ítélte, nyilván azt értette, hogy nehéz, arra jutottam, hogy ő az enyémnél sokkalta keményebb életet volt kénytelen élni. Pedig annyira reméltem, hogy valami szép helyre került, szerető családhoz, akik gondoskodtak róla.
-Ezt sajnálattal hallom - néztem rá, némiképp megenyhült arccal, és egy pillanatra elmozdultam a pihenj állásból, amíg megütögettem a vállát. - Megkereshetem neked azokat, akik ezt tették veled. És ha gondolod, egyszer szívesen ellátogatnék erre a Bolhapiac nevű hajóra is. Tudod, megnézni, hogy hol laksz, ellenőrizni, hogy nem rejtettek-e el ott valahol bombákat...

Komolyan mondom kezdtem kétségbeesni azon a közömbös, csak a munkámnak élek és a többi nem érdekel stíluson, amit ez a lány produkált itt előttem. Ez nem lehet az én húgom!
Ennyire vonalas és a szabályoknak élő embert egyet ismerek azt is a holonetről, de úgy sem volt szimpatikus mert valamilyen fanatikus tűz égett a szemében, ez volt Antoine, a mora királyné testőre vagy milye.
Kutatóan néztem Chloe szemébe, hogy nála is észreveszem ezt, mert akkor sürgősen tennem kell valamit, hiszen ez még egy férfinél sem normális, nem, hogy egy 24 éves, csinos lánytól.
- Állj, állj! – emeltem fel a kezem, hogy megakasszam e teljes kiképzést pár mondatban a fejemre zúdítani akaró testvéremet. – Chloe nézz rám, - fogtam meg a vállát gyengéden, - én a testvéred vagyok, akivel nem találkoztál majd húsz éve, nem a felettesed vagy valami ellenőr, aki a munkádra és a képességedre kíváncsi, ami biztosan fantasztikus, de én a merev külső mögött az embert akarom látni. – mondom neki kissé keserűen elmosolyodva. – Komolyan mondom megijesztesz, olyan vagy, mint egy felturbózott robot.
Az utolsó mondataira még erősebben ráztam meg a fejem, mert ez már csak a hab volt a tortán.
- Jaj! Dehogy akarom írásban CHLOE!!! Ébredj már fel! – heveskedtem, mert ez már kezdett nekem sok lenni.
Pár perce találtam meg az elveszettnek hitt testvéremet, erre máris kiakaszt ezzel a gépies dumájával, mintha nem is lennének emberi érzelmei.
- Mond drága hugicám, az érzelmeket és az eszedet is kiölték belőled abban a katonai suliban? Vagy valami agymosást kaptál?
- És rosszul értetted, amit mondtam! Nem kell sajnálni! Jó életem van, semmit nem csinálnék vissza, kivéve, hogy téged nem hagynálak el soha. – húzódtam el, a bántó vállveregetés elől. – Tudod mit, remélem, ha lejárt a szolgálatod, visszaváltozol emberré, addig ott megvárlak. – intettem egy kis étterem felé, melynek asztalai a járdán voltak. – Onnan is szemmel tarthatlak. – mosolyodtam el halványan. – Addig emésztgesd a történteket. – javasoltam azért neki, én meg elvonultam és kértem egy kávét, majd rácsörögtem az Öregre, hogy közöljem vele a fantasztikus hírt.

Az ,,Állj!" vezényszóra azonnal elhallgattam, mintha késsel vágták volna el a szavaim fonalát. Sajnos nem figyelhettem rá teljes odaadással, ahogy szerettem volna, hiszen közben a környéket is szemmel kellett tartanom, talán ennek tudható be, hogy nem nagyon tudtam értelmezni azokat a nyilvánvaló tényeket, amiket most Melissa kezdett el sorolni nekem. Tudtam, hogy a testvérem, akit nagyjából húsz éve nem láttam. Azt is, hogy nem a felettesem vagy az ellenőröm, hiszen őket mind ismertem, Melissa pedig egészen biztosan nem tartozott közéjük. Azt sem egészen értettem, hogy miért kérdőjelezte meg emberi mivoltomat.
-Természetesen ember vagyok - biztosítottam. - Nem vagyok android. Bár egészen különös módon nem te vagy az első, aki ahhoz hasonlít, de a humanoid faj minden tulajdonságával rendelkezem, így én is az vagyok. Nézd - húztam feljebb a ruhám ujját, hogy megmutassam neki a bal könyököm feletti apró sebhelyet, ami már szépen gyógyult, de még látszott a kicsi, vöröslő csík. - Egy hete súrolt egy lézerlövedék egy bevetésen. A robotok nem hegesednek.
Úgy véltem, ennyi bizonyítéknak már elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy higgyen nekem. Ennek ellenére egyre különösebben viselkedett.
-Biztosíthatlak nem vagyok alvajáró - húztam össze a szemöldököm. - Ébren vagyok. Te viszont mintha nem lennél jól. Minden rendben?
Szemmel láthatóan nem volt rendben, de egyenlőre semmit sem tehettem közérzetének javítása érdekében. Ő viszont hamar kézbevette a dolgokat. Bólintottam, miután szemmel kikerestem azt a helyet, amiről beszélt.
-Értettem - bólintottam. - Ezernégyszáz órakor véget ér a miniszter beszéde. Utána vissza kell mennem jelentést tenni, de a papírmunkával csak holnap ezeregyszáz órára kell elkészülnöm, vagyis az várhat. Tehát a beszédtől számított húsz percen belül számíthatsz a megjelenésemre a főbejárat felől. Bármi változásról időben értesítelek.
Egy biccentéssel elköszöntem tőle, és bár a gondolataim még mindig őkörülötte akartak forogni, kényszerítettem magam, hogy innentől kizárólag a munkámra figyeljek.
A megbeszélteket betartva pontban tizennégy óra húsz perckor léptem át az étterem küszöbét. Először szokás szerint megálltam, és körbekémleltem, bár Melissát azonnal kiszúrtam. Mivel semmi veszélyeset nem fedeztem fel, egyéb intézkedések nélkül csatlakoztam hozzá egy kisebb kerek asztalhoz vele szemben.
-Mostmár nem kell megosztanom a figyelmemet. Beszélhetünk.

A további beszéde sem győzött meg arról, hogy nem csináltak vele valamit abban az iskolában, és nem cserélték le az agyát valami gépi implantátumra, hiszen normális, földi halandó nem beszél így.
- Persze, persze. – intettem lemondóan és egy nagyot sóhajtottam, mert már előre láttam, hogy nem lesz egyszerű Sue-ból kihozni, hogy kicsit engedje le magát, mert mindent csak abból a szemszögből volt hajlandó nézni, ami a foglalkozásából eredt.
A felét nem is értettem amit mondott, de azért végre az időpontot úgy is közölte, hogy én is felfoghassam, mikorra várható a munka végzésének a vége, bár abban nem reménykedtem, hogy ettől egy csapásra a természete is megváltozik.
~ Istenem! Mit tettek ezzel az aranyos lánnyal! ~ sopánkodtam még magamban akkor is, mikor a kávémat iszogatva rá-rápillantottam, ahogy ott áll a sarkon mereven és ugrásra készen.
~ Azt hiszem nem ártana egy kicsit elrabolni és pár hónapot a Bolhapiacon töltenie, hátha az segítene helyrezökkenteni az agyát! ~ ötleteltem, és el is határoztam, hogy megbeszélem ezt majd a kapitánnyal.
Nehezen telt az idő, de végre láttam amikor Susy belépett és analizálta a környezetet, mint egy android, amit erre találtak ki, és akármit is mondott, én megborzongtam erre a képre.
- Igen, ennek igazán örülök. – toltam elé egy poharat és egy sört, meg a biztonság kedvéért egy ásványvizet. – És most már a húgom ül velem szemben, vagy egy szolgálaton kívüli testőr. – kérdeztem kissé szkeptikusan, de aztán már meg is bántam, hiszen bizonyára nem tehet róla, hogy ilyenné nevelték.
- Szeretném, ha majd velem jönnél a hajóra és ott, magunk között tudnánk beszélni, ahol esetleg fel is engedhetnél. Vagy ez nem megy? Te mindig ilyen vagy? Mesélj magadról egy kicsit? Emlékszel mi történt azon az éjszakán? Hová tűntél? – kérdeztem elkomolyodva.

-Valójában mindkettő - biccentettem, ahogy elvettem az ásványvizet. - A húgod vagyok és jelenleg szolgálaton kívüli testőr.
Elég meleg volt odakint, ezért jól esett a jól behűtött víz. Alkoholt igazából már fogyaszthattam volna, hiszen mint mondtam, szolgálaton kívül voltam. Azonban a munkámmal járt, hogy bármikor hívhattak egy újabb megbízással, ezért mindig naprakésznek kellett lennem. Nem akartam kockáztatni. Megjegyzésére azonban értetlenkedve húztam fel a fél szemöldökömet.
-Nagyon szívesen ellátogatok a hajódra, de... felengedni? - ismételtem tanácstalanul. - Hogyhogy felengedni? Nem tudom, hogy menne-e, mivel nem tudom, mit jelent ez a kifejezés emberre használva. De ha ez neked ilyen fontos, megpróbálok... felengedni. Csak előbb utána kell néznem, végezem egy kis kutatómunkát, és esetleg tréningre is járnom. Ha ez ilyen fontos neked, nem akarom elrontani. Ez szükséges a fedélzetrelépéshez? Azért kéred tőlem?
Utána jött a kérdésáradat, úgyhogy nagyon kellett koncentrálnom, hogy mindet észben tartsam, hogy minden szükséges információt megkapjon tőlem.
-Nem észlelek magamon személyiségváltozást már elég régóta, de remélem, hogy folyamatosan fejlődök, elvégre erre való a tapasztalatszerzés és a folyamatos edzés.
-Már minden lényeges információt közöltem veled az életemről, ezért ha kíváncsi vagy még valamire, az lenne a legjobb, ha konkrét kérdéseket tennél fel. Nem szeretnék előled elhallgatni semmit... kivéve persze, amit muszáj, mert köt a titoktartási kötelezettség.
-Azon az éjszakán nem sokkal azután, hogy te visszamentél a házba, megjelentek a fegyveresek. Elbújtam a szomszéd ház fészerében, hogy ne találjanak meg. Miután visszamentem, te már nem voltál sehol. Sokszor visszamentem, megszöktem a nevelőszüleimtől, az árvaházból is, csak hogy visszamehessek, hátha megtalállak, hátha te is visszamentél, de sajnos sosem láttalak. Aztán a katonai iskolából, ahova beírattak ösztöndíjjal, már nem tudtam megszökni. Szigorú intézet volt. De nem akartam úgy kikerülni onnan, hogy megint a célpontja legyek az olyanoknak, vagy éppen azoknak, akik aznap éjjel ránk támadtak, úgyhogy arra jutottam, hogy ha már ott vagyok, komolyan veszem a képzést. Végül iskolaelsőként végeztem (sosem adtam ez alá az öt év alatt), és amikor kikerültem, rögtön találtam munkát annál a cégnél, ahol azóta is dolgozom, már négy éve.
Ismét belekortyoltam a vizembe, majd most én néztem rá a lehető legkomolyabban.
-És te? Szeretném, ha beszélnél nekem arról a Bolhapiac nevű hajóról. És a legénységéről. Ki az a két öreg? Megfelelő védelmet biztosítanak a számodra?

Legszívesebben leborultam volna az asztalra és belevertem volna párszor a fejem, mikor meghallottam, hogy még csak a „felengedni” szó jelentésével sincs tisztában, nem, hogy az mit takar.
~ Jézus Atya világ! Hogy fogok ebből a lányból normális űrjárót faragni! Ha az Öreg meghalja a dumáját, a kardjába fog dőlni! ~ csapongtak a gondolatok a fejemben, mert egyszerűen hihetetlen volt, hogy húsz év után megtalálom a testvéremet és máris ki vagyok tőle akadva.
- Nem! – ráztam meg a fejem végül igyekezve mélyeket lélegezve lenyugodni. – Nem szükséges a fedélzetre lépéshez, csak az élethez, drága hugicám. – mosolyogtam rá. – Ha az életedet így élted le, hogy azt az egész világot egy nagy barakknak fogtad fel, amit vaskézzel és szigorral kell irányítani, bizonyos parancsok alapján, akkor nagyon rossz irányba haladsz, mivel az élet nem erről szól. – magyaráztam, de tudtam, hogy ez most merő időpocsékolás, hiszen öt perc alatt nem fogom megváltani a világot és a magam szája ízére alakítani. – De, hagyjuk ezt most. – legyintettem. – Ez ráér később is.
Szavai aztán visszarepítettek a múltba és bár az egészet olyan szenvtelenül és érzelemmentes hangon adta elő, mint ha csak egy vakbélműtétről beszélne és ami valahol nagyon rosszul esett, de nekem még most is könnyek szöktek a szemembe, ahogy beleképzeltem magam a rémült kislány helyébe.
- Nagyon megrémültem, mikor visszamentem és nem találtalak. – néztem rá elérzékenyülve, amikor befejezte. – Órákig kerestelek, minden bokrot és mélyedést végigkutatva, és a nevedet suttogva, mert nem mertem hangoskodni, nehogy visszajöjjenek a gyilkosok. Hosszú hetekig visszajártam oda, de még egy hajszálnyi nyomra sem leltem. De éreztem, hogy nem haltál meg, és ez éltetett, hogy egyszer megtalállak. – simítottam végig az asztalon nyugvó kezén. – És igazam lett. Örülök, hogy végül is jó helyre kerültél, nem biztos, hogy az utca jó nevelő lett volna. Nekem is szerencsém volt Ben kapitánnyal és Macheta-val. Most már a Bolhapiac az otthonom. Ők csináltak belőlem navigátort és hidd el jól megállom a helyem, mert azon a hajón szükség is van rá, hogy észnél legyél. – mosolyogtam, ahogy a két vénemberre gondoltam. – Ááá! Nagy hóhányók mindketten, az Öreg eléggé szittyós is, de mindkettőnek arany szíve van, bár sosem vallanák be. Néha olyanok, mint a pokróc, hogy leplezzék, de én az ujjam köré csavarom a nagylegényeket. Sokat vagyunk úton, járjuk az űrt és összeszedjük, amit lehet, aztán meg eladjuk. Nem egy stabil kereset, de én jól érzem magam, meg van amire szükségem van, és meg tudom védeni magam, ne félts engem. – nevettem fel hátra dőlve. – De az öreg csotrogányt látni kell, elmesélni nehéz. És te? Jártál valamerre a bolygón kívül? Merre laksz? Van pasid?

Jaya-nak

Zsebre tett kézzel, nyugodt arckifejezéssel sétáltam a parton. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor nem volt semmi dolgom. az Udvar-béli teendőim várhattak estig, Shalimar pedig az egyetemen volt, így nem találkozhattam vele. A pubban a műszakot más vitte, a rendelés és papírmunka szintén másé lesz ma. Igazi, hamisítatlan szabad ap. Este majd elviszem Shalt valami étterembe, vagy moziba, de most csak az enyém a délután.
Hűvös volt a városban, itt, a folyó partján meg egyenesen hideg. Össze is húztam magamon a hosszú, szürke kabátomat, ahogy lépkedtem. A nagy folyó lustán hömpölygött mellettem, mint mindig. Békés pillanat volt, és én éreztem, hogy ezt a békét valami hamarosan meg fogja zavarni. mindig így szokott lenni. Erre valók a békés pillanatok.

/Melissának/

-Nem értünk egyet - ráztam a fejem. - A kiképzésem előtt nem szenteltem elég időt arra, hogy erős legyek, hogy meg tudjam védeni magamat vagy a mellém kijelölt személyt, és mi lett a vége? Megölték a szüleimet és elszakítottak a nővéremtől. Ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő. Nagyon jól érzem magam a bőrömben, mert már nem vagyok olyan gyenge és kiszolgáltatott, mint azelőtt, már nem bánthat akárki kényére-kedvére. Ráadásul másokat is meg tudok védeni. Ha erre azon az éjszakán is képes lettem volna, most egyikünk se árva. Ezt te sem tagadhatod. Sajnálom, ha ezzel csalódást okoztam neked, de vigasztaljon a tudat, hogy mától te is nagyobb biztonságban élhetsz. A nevelőid mellett most már én is vigyázok rád.
Úgy néztem, erre szüksége is volt. Bár reméltem, hogy nem szerzet magának máris ellenségeket, de a világegyetem veszélyes hely, tele erkölcstelen bűnözőkkel, akik válogatás nélkül ölnek, bántanak bárkit, akihez épp kedvük szottyan. Melissa pedig még ha értett is valamit az önvédelemhez, láthatóan nem tudott uralkodni az érzésein. Nem mondom, az én szívem is összeszorult valahányszor visszagondoltam arra az éjszakára, ráadásul most itt ült előttem az az ember, aki nem csupán fontos volt nekem, de ő jelentette az utolsó kapcsot a családomhoz, a gyerekkoromhoz, a régi életemhez, amiben lehetett akármilyen képzetlen kislány, szerettem ott lenni, és tagadhatatlanul hiányzott. Én azonban nem mutattam ki mindezt, hiszen az én szakmámban már hozzászoktam, hogy nem szabad felfednünk a bennünk zajló folyamatokat, főleg, ha az egy gyengepontunkat tárta fel. Életveszélyes.
Váratlan érintésére először ösztönösen megfeszültek az izmaim, mert ilyen esetekben támadásra voltam mindig felkészülve, de aztán ha kissé összezavarodva is a különös érzésektől, amelyek rám törtek, halványan elmosolyodtam, és megszorítottam az ujjait. A mosoly azonban azonnal leolvadt az arcomról, ahogy a hajón zajló életről mesélt.
-Szükség? - villant meg a szemem. - Bajba kerültél? Ha segítség kell, szólj, többet nem hagylak cserben. Örülök, ha tudod kezelni a két utastársadat, de azért legyél óvatos. Egyenlőre nem győztél meg, hogy nem veszélytelenek. Persze te jobban ismered őket, mint én, ezért ha azt mondod, hogy a feltétlen bizalmadat élvezik, elfogadom.
Nevetése mindenképpen ehhez a feltételezéshez vezetett, elvégre csak nem olyan ostoba, hogy ilyen könnyedén vegyen egy (sőt kettő) komoly fenyegetést. Kérdésére azonban megpróbáltam ezt a témát arrébb helyezni, bár jobban aggódtam érte, mint a védenceimért szoktam, úgyhogy elég nehéz volt.
-Ritkán hagyom el a Földet, csak akkor ha valamilyen megbízás miatt kell messzebbre mennem. Az elmúlt egy évben mindössze három alkalommal, összesen öt napig voltam távol. Sajnálom, de többet nem árulhatok el. A lakásom itt van a városban, innen nagyjából huszonkét perc séta, de taxival jelen forgalom mellett nem lehet több tizennégy percnél. Pasim meg... Nos, nem tudom, mire gondolsz. Nem vagyok férjnél és élettársam sincs, soha nem is volt. Soha nem éreztem hozzá kedvet, és nem is szeretném, ha túl sok fogást lehetne találni rajtam vagy bármi befolyásolna a munkámban. Az érzelmi kötelék pedig éppen ezt teszi. Szexuális partnerem azonban természetesen már volt. Ezek hiánya káros következményekkel járhat mind a szervezetre nézve, mind a teljesítőképességre, ezért minden második hónapban beiktatok egy ilyen eljárást. Nem mondanám, hogy körülményes volna partnert találnom, mivel a férfi nem ebből a szempontból sokkal gyengébb és manipulálhatóbb, de neked biztosan könnyebb dolgod van, hiszen rögtön kettővel élsz együtt.

Bár a hajón töltött időmre gondolva vidámabb lettem, de ahogy Chloe elkezdett beszélni és előadta a sztorit, hogy azért örül, hogy ilyen lett, mert ha már gyerekként is tudta volna ezt, akkor meg tudta volna védeni a családját, köztük engem is teljesen lefagyott az agyam és leesett álla,, kidülledt szemekkel bámultam rá, mintha egy gyűjtőt láttam volna eredeti alakjában.
- Mond Sue…akarom mondani Chloe, ezt te ugye halálosan komolyan mondod most és nem csak marha jó színész vagy és meg akarsz vezetni engem? – kérdeztem pár perc elteltével, mikor már meg tudtam szólalni. – Mert különben tényleg azt hinném, hogy valami agymosást csináltak veled abban a katonai suliban. – csóváltam meg a fejem. –ÉSZNÉL VAGY! –. kiáltottam rá, mire páran körülöttünk felénk kapták a fejüket, ezért kicsit lejjebb vittem a hangomat és úgy szűrtem a szót. – Hiszen csak 6 éves voltál! Hogyan tudtad volna megvédeni őket! Nem a te hibád, hogy ez megtörtént! Senkinek nem a hibája, érted? – néztem rá dühösen.
Borzasztóan rosszul érintett, amikor éreztem, hogy szinte pattanásig feszül, mikor megérintem. Nem tudtam, hogy mi lesz így velünk, hiszen egy normális emberi érzelmet sem tudtam kicsikarni belőle azóta, mióta ott a parton sírni láttam, de már abban is kételkedni kezdek, hogy az megtörtént-e egyáltalán.
Muszáj volt innom valamit, így kértem egy sört és mikor kihozták rögtön le is húztam a felét.
- Mondom, hogy nincs bajom és nem kell segítség. – rázom meg a fejem később, amikor megint anyáskodni kezdene felettem, amitől úgy érzem, mintha ő lenne az idősebb és ez nagyon szokatlan. – És ezer százalékig megbízom a társaimban.
Hallgattam tovább, ahogy gépiesen sorolja a válaszokat a kérdésemre, amitől megint úgy éreztem, hogy erre innom kell, hiszen úgy beszélt a partnereiről, mint más a cserélni szükséges háztartási alkatrészről, és ettől felállta a szőr a hátamon. Mégis csak meg kell győződnöm róla, hogy nem építették-e ár androiddá!
Aztán az utolsó mondatánál majdnem szemen köptem, ahogy a számban lévő sör kispriccelt belőle, mert se köpni, se nyelni nem tudtam hirtelen a feltételezésétől.
~ Uram Isten! Ben és Macheta, mint a szeretőim! JUJJJJ!
- Chloe! Teljesen félreértesz! Ben kapitány és Macheta olyan öreg, mint a bolygó, vagy mit tudom én, de NEM ÉLEK VELÜK EGYÜTT! Vagyis nem úgy, ahogy te gondolod, vagy mit gondolsz egyáltalán? – jöttem zavarba és voltam dühös egyszerre. – Nekem normális szexuális életem van és nem csak tárgynak és szükségletnek tekintem a pasikat, mint ezek szerint te. – vágtam oda neki. – Mond a kollégáid is ilyen lö…..elhivatottak, mint te? Nem szoktak cukkolni?

Kiáltására először ugyanúgy reagáltam, mint az érintésére, bár ez szerintem érthetőbb volt. Kezemet azonnal a pisztolyomhoz kaptam, de amint ujjaim a markolatra simultak, szinte ugyanabban a pillanatban ernyedtek is el.
-Elnézést... - dörmögtem. - Tudod, a munkám...
Melissa nagyon zaklatottnak tűnt. Féltem, hogy esetleg én mondtam olyasmit, amivel megbánthattam, bár akárhogy törtem a fejemet, nem tudtam visszaemlékezni olyasmire, ami sértő lehetett ránézve.
-Tessék? Dehogyis - húztam hátra a fejem. - Hat évesen egy ember sem lehet rá felkészülve, hogy visszaverjen egy ilyen támadást. De kiképzés nélkül most nem lennék sokkal erősebb, mint akkor voltam. Ha most támadnak meg, tudok védekezni. Magamat és másokat egyaránt. Most képes lennék arra, amire akkor nem voltam képes, de nem hiszem, hogy az én hibám volt. Nem én hívtam a gyilkosokat.
Csodálkozva néztem rá.
-Miért hitted, hogy magamat okolom?
Megkönnyebbültem, amikor teljes bizonyossággal állította, hogy a társai nem jelentenek veszélyt rá. Valamivel nyilván kiérdemelték a bizalmát.
-Ebben az esetben nagyon várom már, hogy bemutass nekik - biccentettem. - Elvégre hálával tartozom azoknak, akik eddig vigyáztak a testvéremre, hogy újra találkozhassak vele.
Gondoltam, ha már nekem ilyen jól esett az előbb, talán neki is jól esne, úgyhogy most én fogtam meg az ő kezét. Próba szerencse. Nekem kifejezetten tetszett ez a gesztus.
-Ó, sosem gondoltam, hogy ne lenne normális szexuális életed - biztosítottam, miután megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben van, és csak véletlenül nyelt félre. - Bár elég frusztráltnak tűnsz... Nézd, az előbb már elmondtam az okokat, hogy miért jobb nekem, ha nem bonyolítom a világ legegyszerűbb dolgát. Nekem a munkám az életem, az egyetlen biztos pont az életemben. A szüleimet elvesztettem, a nevelőszülőknek meg nem kellettem. De még az árvaháznak sem. Engem nem ölelgetett senki, nem vigasztalt meg, ha éjszaka rosszat álmodtam, nem ígérte senki, hogy megvéd a gyerekkori szörnyeimtől. Magamra kellett vigyáznom, nem vágyom kevésbé a biztonságra, mint bárki más, és most hogy megtanultam, hogyan lehet ezt a leghatékonyabb kivitelezni, nem vagyok hajlandó lemondani erről. Ha ez neked problémát okoz, nagyon sajnálom, de jobb ha előre felkészülsz arra, hogy nem fogok megváltozni, mert nem akarok megváltozni. Csak... nem akarok megint csalódást okozni neked - szögeztem le egy árnyalatnyi szomorúsággal a hangomban.
Elfojtott sóhajjal vártam, hogy még mire kíváncsi, amikor láttam, hogy megint kérdésre nyitotta a száját. Féltem, hogy a válaszommal megint rossz pontot szerzek nála.
-Ez nagyon változó. Az elhivatottságát egyik kollégámnál sem tudnám megkérdőjelezni, de a szabályok abszolút betartást azt hiszem, kiemelkedő gondossággal tartom be. A többiek ezt sokkal lazábban veszik. A cukkolás meg... ha tréfálkozásra gondolsz, akkor de. Szoktak. Viszont tudják, hol a határ, egyikőjük sem mer magára haragítani ... már. De kérlek, ha már így szóba került, mesélj egy kicsit a te partnereidről. Jól értelmezem, hogy te állandóra tartod őket és nagyobb szerepet tulajdonítasz az érzelmeknek? Nem félsz tőle, hogy ettől sebezhetőbb leszel?

A húgom viselkedése továbbra is néha hideg borzongást váltott ki belőlem, habár az én heves reakcióim azért megtették a hatásukat és néha már egészen emberien reagált, még ha a magyarázatai továbbra is annyira racionálisak maradtak, hogy az már súrolta a gépek hideg logikáját.
- Oké, rendben van, rosszul értettem, de hát ezt vettem ki a szavaidból. Legalább már ez egy kicsit megnyugtató, még ha továbbra sem értünk egyet abba, ahogy felfogod ezt az egészet. – tártam szét a kezem tehetetlenül. – Nem lehet úgy leélni egy életet, hogy állandóan az lebegjen a szemem előtt, hogy, ha egyszer ilyen és ilyen helyzetbe kerülök, akkor legyek rá felkészülve……maximálisan. – ingatom a fejem, de kezdek lehiggadni.
Mikor megfogta a kezem ráemeltem csodálkozó pillantásomat, mert meglepett e hirtelen váltás, de inkább úgy éreztem, ezt csak valami furcsa kötelességérzet diktálta neki, mint igazi érzelem, de ettől függetlenül nem húztam el a kezem és reméltem, hogy egy idő után neki is olyan jól esik az érintés, mint nekem.
- Chloe! Nem lehet úgy élni, hogy az érzelmeket mélyen eltemeti magában az ember, csak azért mert fél attól, hogy ettől sebezhetőbb lesz. – próbálom neki megmagyarázni. – Akkor ezzel az erővel mondhatod azt is, hogy kár volt felbukkannom az életedben, mert most van valaki, akit félthetsz és ezzel máris sebezhetővé váltál, és jobb volt egyedül neked. – világítottam rá a helyzetre. – Ez lenne? Csak problémát jelentek neked? – szökik könny a szemembe, ha már csak rá gondolok is. – Ez csak a problémák előli menekülés Chloe. Az embereknek szükségük van egymásra, kapcsolatokra, érzelmekre, különben olyan leszek, mint egy……., mint egy robot, hideg, céltudatos, precíz gépezet. – teszem hozzá halkan.
Megint csak meglep azzal amit még mond és csak hevesen rázom rá a fejem.
- Nekem te nem okozhatsz csalódást hugi! A testvérem vagy bármi történjék is és bármit csinálj is. Ha te lennél a leglinkebb alak a világon és akkor is ugyan úgy szeretnélek, ezt jól jegyezd meg. A szeretet nem egy ki és bekapcsolható érzelem, hogy megválogassam, most szeretlek, most nem és remélem, hogy ezt egyszer te is érezni fogod és nem csak szimpla kötelességnek érezni, hogy van egy testvéred. – húzom most el a kezem.
Az, hogy a kollégái milyen távolságtartóak vele szemben, már nem is csodálom, de el tudom képzelni, hogy miket mondanak a háta mögött róla.
- Lehet, hogy sebezhetőbb leszek, de az érzelmek által több is leszek Chloe. – rázom meg a fejem az utolsó kérdésére. – Megtapasztalni a szeretetet, a szerelmet, a féltést, az aggódást, mind-mind egy csodálatos, néha borzalmas, de szükséges érzés, mert ettől válsz élővé, érző lénnyé.

Ma sikeresen elaludtam, utána meg már nem is volt kedvem bemenni dolgozni. Most komolyan, milyen ciki lenne már, 5 órát késni a 8 órás munkaidőből? Pont ebédszünetre értem volna oda, akkor meg már inkább elugrottam keresni valami kaját a környéken. Az egyik árustól sikerült is szerezni egy gyrost, amit aztán egy szempillantás alatt eltüntettem, az egyik raktárépület tetején ücsörögve. Egy darabig még nézelődtem a parton nyüzsgő embereket, majd kinyújtóztattam a szárnyaimat, bemelegítésként csapdostam velük párat, aztán már repültem is a folyó felé.
Jobb melső láb előre kinyújtva, a többi meg hátrafelé, szinte már csak egy kis piros köpeny kellett volna a hátamra, ami lobog a menetszélben... Bár, helyette ott voltak a füleim. Szóval épp hol a Temze, hol a mólók fölött szlalomoztam-száguldoztam, azt próbálgatva, hogy mi a legnagyobb sebesség, amit elérhetek. Egy pár pillanatra hátra is néztem, hogy mennyi utat tettem meg eddig, csak aztán így nem tűnt fel, hogy eltértem az útiránytól, és egyenesen belerohantam valamibe.
Vagy valakibe... A nagy karambolból ugyanis csak az tűnt fel, hogy miután átbukfenceztem a válla felett, az agancsom sikeresen beleakadt valahogy a kabátjába. Vagy kapucnijába. De legalábbis remélem, hogy nem a bőrébe, (bár ha leszúrtam volna, akkor már rég rámdőlt volna, szóval, ezt a lehetőséget kizárva) én meg csak ott lógtam, agancsnál felfüggesztve, a levegőben - és kapálóztam, vergődtem, rugdostam, mellső- és hátsó lábbal, ahogy csak tudtam. A szabadulásért bármit, nemde?

Ahogy mondtam, ugye? Az ember nyugodtan, békésen sétálgat a csillogó víz mellett, a gondolataiba mélyed, és akkor egyszer csak... Puff!
Valami olyan hang szaladt ki belőlem, mintha egyszerre próbáltam volna tüsszenteni és nyögni.
- Hmppfff...
Az összes levegő kiszakadt a tüdőmből, és meg is inogtam, de végül nem estem el. Aztán valami vonaglásba kezdett a hátamon. Hátra nyúltam, miután vettem egy mély levegőt, és magam elé tartottam azt a valamit, leakasztva a kabátom kapucnijáról.
Hát... Ilyet se gyakran látni. Abban biztos voltam, hogy hozzám tartozik, tehát metamorf, mert más aligha vehetett volna fel ilyen alakot. De ez a lény még metamorfnak is szokatlan volt... Jó, mondjuk én tökéletesen fantáziátlanul csak nagyra nőttem, szóval igazából egy szavam se lehet.
A dolog pont úgy nézett ki, mintha egy nyulat összekevertek volna egy szarvassal meg valami szárnyas lénnyel. Bizonyos stílusirányzat festői néha rémálmodtak hasonlókat...
Eltartottam magamtól a vergődő lényt, hogy ne csapjon fejbe az agancsával.
- Hé, hé, nyugi! Nem akarlak bántani. A nevem Ben, és én is át tudok változni. Emberré alakulnál, hogy beszélgethessünk?

-Én ennek szenteltem az életemet, és elégedett vagyok vele - jelentettem ki. - Másfajta embereknek másfajta élet való. Nem tudnék úgy élni, mint például te. Félelemben telnének a napjaim, és azt többé nem akarom. Nem akarok félni, és azt sem akarom, hogy másnak kelljen vigyáznia rám.
Furcsán reagált az érintésemre, mintha nem tudta volna hova rakni, pedig én komolyan azt hittem, hogy neki is olyan jól fog esni, mint nekem. Ez kicsit lelombozott, de eszembe sem jutott ezt kimutatni. Nincs gyengeség!
-Nem - ráztam a fejemet határozottan. - Ez nem így van. Nem volt jobb nélküled. Sok szempontból egyszerűbb volt, de milliószor jobb, hogy megint itt vagy nekem. Sajnos ezt nem tudom elmagyarázni, mert én sem látom sok értelmét, sajnálom. Ilyesmikben nem vagyok eléggé pallérozott. Csak fogadd el, hogy így van. A testvérem vagy, aki szeretek, úgyhogy egyértelműen gyenge pont, hiszen lopnék, csalnék, hazudnék, ha bajba kerülnél, és csak ez segítene rajtad, de hidd el nekem, hogy semmi sincs a világon, ami fontosabb lenne nekem, mint az újra megtalált gyenge pontom. Nem mondanék le érte semmiért a galaxisban. De inkább vagyok hideg, céltudatos, precíz gépezet, aki végre meg tudja védeni, aki fontos a számára, mint... ,,emberibb", aki ha nem áll minden szerencse mellé, megint elveszíthet mindent. És azt nem akarom.
Itt kicsit jobban megszorítottam Melissa kezét, de nem ellenkeztem, amikor elhúzta.
-Nem kötelesség - mondtam halkan. - Csak szeretnék melletted állni, ahogy te is tetted mindig. Szeretlek, de ezt csak a magam módján tudom kimutatni, ha pedig ez nem elég... nagyon sajnálom, de még a te kedvedért sem tudok megváltozni.
Okfejtésére megvontam a vállamat.
-Én ehhez nem értek. Tapasztalataim szerint ezek a mély érzések minél inkább elhatalmasodnak rajtunk, annál gyengébbekké és kiszolgáltatottabbakká tesznek minket, én pedig éppen ezek legyőzésére edzettem magam. Nem tudom, mi előnyöm származhatna a befogadásukból. Melissa, kérlek értsd meg, hogy nekem ezek nélkül kell élnem. De most már itt vagy nekem te... és...
Lehajolva a táskámból elővettem valamit, amit azelőtt tettem el, hogy idejöttem volna.
- ...ő - tettem le elé az asztalra a kis plüss nyuszit, amit azon az éjszakán nyomott a kezembe, hogy erőt öntsön belém. - Ő mindig velem volt.

Én igazán próbáltam megérteni, és valahol lassan kezdtem rájönni, hogy most nem az a dolgom, hogy húsz év után belecsöppenve a húgom életébe, azonnal elkezdjem őt kritizálni és megpróbáljam megváltoztatni, csak mert én nem így éltem az életemet.
Inkább felhőtlenül örülnöm kéne és hálát adni minden létező és nem létező Teremtőnek, hogy visszaadta nekem a testvéremet, hiszen annyiszor sírtam tele a párnámat és imádkoztam azért, hogy visszakapjam, bárkivé is vált és bármit is csinált a hosszú évek alatt, míg el volt szakítva tőlem.
Nagyon elszégyelltem magam, ahogy láttam elszomorodni, mikor elhúztam a kezem és azon is, hogy magyarázkodásra kényszerítem, mikor ő egyfolytában csak engem szeretne megismerni.
~ Te olyan hülye vagy Melissa! ~ korholtam magam.
- Köszönöm drága hugicám! – pattantam fel a helyemről és öleltem magamhoz szorosan, miközben a fülébe súgtam gyengéden.
- Nagyon szeretlek! És soha semmiért nem tudnék haragudni rád. Ígérem elfogadlak olyannak, amilyen vagy és ne akarok rád erőltetni semmit. Tudom, hogy te is így érzel, csak nehezebben tudod kimutatni, de nem baj, majd összecsiszolódunk és olyan jó csapat leszünk, hogy a testvéri szeretetet majd rólunk mintázzák. – nevettem fel. – Aztán majd talán egyszer megjönnek azok az érzelmek is! – simítottam végig gyönyörű arcán.
Aztán mikor előhúzta a kissé megviselt nyulat, amit akkor este nyomtam a kezébe, nem tudtam megszólalni, csak a kezembe vettem gyengéden, majd ismét potyogni kezdtek a könnyeim.
- Még, hogy nincsenek érzelmeid! – öleltem át ismét, hogy két nagy könnyes puszit nyomjak az arcára. – Sue, te csodálatos lány vagy.
Mikor már összeszedtem magam, akkor visszaadtam neki a plüss állatkát.
- Tedd csak el, hogy még sokáig vigyázzon rád. De most beszéljük meg, hogy mikor tudsz feljönni a hajóra? Mikor tudnál időt szakítani rá? Akkor találkozhatnánk, mert nekem lassan mennem kell, bár tudnék beszélni a kapitánnyal, de gondolom neked is van dolgod még.
- Így inkább beszéljünk meg egy időpontot, amikor együtt lehetünk több napot, vagy hosszabb időt. – néztem rá boldogan és egyben szomorúan, hogy lassan megint el kell válnunk, még ha most csak ideiglenesen is.

Melissa úgy tűnt, nagyon az érzelmek embere volt, de mindenesetre sokkal inkább, mint én. Nem mondanám, hogy ez rossz dolog volt, inkább csak szokatlan. Képtelen voltam megtalálni a megfelelő szavakat, hangsúlyt vagy mit, ami legalább az ő dolgát megkönnyítette volna velem, de úgy tűnt, hajlandó volt ezt türelmesen elnézni a kedvemért.
-Nagyra értékelem - biccentettem komolyan. - A kiképzés sosem ér igazán véget, mindig van mivel bővíteni a már meglévő tudásunkat és új tapasztalatokat gyűjteni. Ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy méltó legyek a bizalmadra, és megtanuljam, hogyan lehetek a környezetébe természetesebben beleolvadó személy. Alapos kutatásokat fogok végezni, hogy milyen is egy testvér elvárható viselkedéskultúrája, és ha több időt töltünk együtt, biztos vagyok benne, hogy hamar el tudnám sajátítani a gyakorlati részét is. Szeretném megkönnyíteni a dolgod, ha a jelenlegi önmagammal nehezebben boldogulsz. Elvégre a testvérek mindig segítik egymást. Te is odafigyeltél rám kiskoromban... és rémlik, hogy valahol olvastam is.
A plüss játék még inkább felerősítette a benne dúló felindultságot, de megértettem, hiszen bennem is édesbús érzéseket keltett, ahogy egyszerre emlékeztetett arra a szörnyű éjszakára, de ugyanakkor arra, hogy valaki valahol vigyáz rám és mellettem áll. Hát igen, vagy ez, vagy a szemébe ment valami, ezt talán nem ártana ellenőrizni.
-Én is szeretlek, Melissa - biztosítottam mélyen a szemébe nézve (Minden rendben!). - És köszönöm, igyekszem a maximumot kihozni magamból. De úgy látom, te is rendesen megállod a helyed. Az a két személy, akik kiképeztek, szép munkát végeztek.
Az időpont egyeztetésre elővettem a kommunikátort, hogy a belementett feljegyzéseket átnézve, be tudjam lőni a legmegfelelőbb időpontot. Ugyanakkor az órát is meg tudtam nézni, ami sajnos sürgetni tetszett.
-Mához egy hétre szabad leszek - mondtam végül, miközben nekiláttam szedelőzködni (eltettem a kommunikátort és némi pénzt dobtam az asztalra). - Pár nap múlva lesz egy küldetésem, arra még fel kell készülnöm, de az nem tarthat tovább egy, legfeljebb két napnál. Az utómunkálatokkal együtt, hét nap múlva már tudom magam ígérni. A főnököm örülni fog, hogy végre önszántamból is veszek ki szabadságot. Mióta náluk dolgozom, még sosem tettem ilyet, amíg tavaly el nem küldtek kényszerszabadságra, de a hawaii-i ügynökünk lesérült, így már első munkába kellett állnom, mire végeztem pedig már letelt a negyvennyolc órás eltávom, és haza kellett jönnöm. Szóval azt hiszem, nem lesz probléma azzal, ha most egy kicsit távol leszek.
Felálltam és a kezemet nyújtottam kézfogásra, de aztán meggondoltam magam, és ha hagyta, megöleltem. Már ez sem volt méltó hozzám, de elengedni is elég nehezen ment. Végül azért egy nagy sóhajjal mégiscsak sikerült.
-Vigyázz magadra, Melissa. Tessék, itt a számom, ezen bármikor elérhetsz. Majd beszéljük meg, hogy hol találkozzunk. Nekem most sietnem kell, az eligazítás a következő bevetésre negyed órán belül kezdődik. Hát... akkor én... szia.
Egy utolsó intés, és hátat fordítottam annak, akiért húsz éven át bármit megtettem volna, hogy újra láthassam. De csupán egy hét! Milyen gyenge volnék, ha ennyit se bírnék ki, főleg ennyi idő után! Az azonban biztos, hogy nagyon nehezen tudtam az eligazításon a felettesem szavaira figyelni, az ujjaim pedig újra és újra visszacsusszantak a zsebembe, hogy végigsimíthassanak valami kicsi, puha és felbecsülhetetlen értékű tárgyat...

/Köszönöm a játékot! Nagyon klassz volt /

Hát basszuskulcs, nem elég, hogy az utamba áll, csapdába ejt, még tapizik is? Kis híján sikerült is megharapnom foglyul ejtőm kezét, de sajnos ő volt a gyorsabb, az egyik hátsó lábamnál fogva elkapott. Ahogy tartott, én persze egy pillanatra se hagytam abba a kapálózást, igaz, hiába rúgtam-ütöttem-haraptam a levegőbe, őt nem bírtam eltalálni. Sajnos. Még az agancsaimmal se, pedig én aztán tényleg próbálkoztam, így aztán csak maradt a dühös „morgás”.
Amikor megszólított, a meglepetéstől hirtelen a szavam is elállt, abba is hagytam a heves mocorgást, csak megpróbáltam farkasszemet nézni vele, még ha így fejjel lefelé lógva kissé nehezebb is kivitelezni a dolgot. Azért lássa csak, hogy kivel van dolga, én aztán nem ijedek meg tőle! Egy pár pillanatig csak gyanakodva vizslattam az arcát, hogy most tényleg komolyan gondolja-e, aztán végül úgy döntöttem, hogy a búbánat fog visszaváltozni. Majd pont itt, a parton, ilyen hidegben, egy rahedli idegen előtt... Válaszul csak visszanyüsszentettem neki, hogy "nem", ha ő is alakváltó, akkor remélem érti, hogy mi itt a szitu problémásabb része.

A kis lény csak nézett és nézett, még némi dacot is felfedeztem a pillantásában. Szemmagasságba emeltem, és akkor végre leesett, mi a gond.
- Ó... Hát persze. Mekkora hülye tudok lenni... Lány vagy, igaz?
A férfiaknál ez nem okozott különösebben nagy gondot. Akik kis valamikké változtak, általában nem zavartatták magukat, ha vissza kellett változniuk. Ez amolyan metamorf-dolog. Idővel észre sem veszi az ember. De a nők...
- Na jó, figyelj. Odaadom a kabátom. Az alatt visszaváltozhatsz. De elkísérhetlek a saját ruháidhoz is, ha megígéred, hogy nem próbálsz elszökni. Kíváncsi vagyok rád - mosolyogtam kedvesen.
Hivatalból kötelességem volt annyi metamorfot megismerni, amennyit csak tudtam. De ez a kis nyúllény még érdekes is volt ráadásul. Ilyesmit még sosem láttam. Jóindulatom jeléül óvatosan a földre tettem, és levettem a kabátomat. Kérdőn felé nyújtottam, hogy ha bólint, ráteríthessem. Ha mégis elindulna inkább, az sem baj... Előlem nehéz elmenekülni. Legalábbis, ha átváltozom.

Stopper indul! Amíg Ben az agytekervényeit próbálta munkára bírni, addig magamban számoltam, hogy vajon mennyi időbe telik kikövetkeztetnie a választ, ha már pillanatnyilag nem beszélünk közös nyelvet.
~Gratulálok Sherlock, te aztán tudsz! Azt azért megnézném, te mennyire díjaznád ádámkosztümben a majdnem nulla fokot, ha már most is nagykabátban flangálsz...
Ahogy újra négy lábbal álltam a földön, hátsó lábbal kissé megvakartam a fültövemet, majd egy biccentéssel engedélyt attam, hogy betakarjon a kabáttal. Nem telt bele pár másodperc, már teljes valómban gombolgattam magamon a kabát gombjait.
-Amúgy köszi, de anyám szívrohamot kapna, ha egy szál kabátban pont egy pasassal állítanék be otthonra, hogy ő kíváncsi volt rám, én meg elhagytam a ruháimat, jöttem valami utánpótlásért, szóval inkább jó lesz ez.
Jó, a kabát segített valamicskét, de azért nagy volt a kísértés, hogy inkább visszabújjak újra a saját bundámba, akkor legalább a lábaim se fagynának le.
-Voilá, ez lennék én, vagy haladjunk, mielőtt megfagyok. Örvendek ilyen alakban is és amúgy Jaya a nevem. Szóval, te is metamorf vagy?

Csinos, fiatal lány lett a szarvas nyúlból, egy vagy két évvel fiatalabb, mint Shalimar. Mióta egy nálam negyven évvel fiatalabb nőt jegyeztem el, mindig kínosan ügyeltem, hogy ne lássanak fiatal lányok közelében. Főleg ne olyanokéban, akiken csak egy kabát van... Az én kabátom... Hát, most már mindegy.
- Az vagyok - biccentettem - A nevem Ben Jones.
A rangomat nem árultam el. Ha névről vagy arcról felismer, az jó. Ha nem, még jobb, mert akkor nem fog máshogy viselkedni velem. Az emberek sokkal közlékenyebbek egy senkivel, mint egy vezetővel.
- Nagyon érdekes az átalakult formád - mondtam - Még sosem láttam ilyet. Hogy nevezed? Egyébként, ott áll a kocsim, és ott meleg van. Ha gondolod... Szívesen meghívnálak egy forró kávéra, de nem biztos, hogy beengednek egy kávézóba mezítláb. Egyébként... Öreg vagyok és menyasszonyom van. Szóval nem azért akarlak kocsira vinni, hogy kikezdjek veled, de szerintem nem áll jól neked a kék...
Megnyerő mosolyt igyekeztem villantani rá, ha már a szavaimmal hülyét csináltam magamból. Vajon miért ilyen nehéz a kommunikáció? Verekedni mennyivel könnyebb...

-Jaya B. Hudson. -árultam el én is a teljes nevemet, ha már így játszunk- És tudom, még te mondtad az előbb. Az oké, hogy ha én átváltozok, kb. a kutya se érti, hogy mit mondok, de én azért értem ha emberi nyelven magyaráznak.
Kicsit igazítgattam még a kabáton, meg ha volt kapucnija, azt is a fejemre csaptam, legalább annyival melegebb volt, ahogy egy helyben toporogtam.
-Köszi! Nekem tökéletesen megfelel. Amúgy meg, nem hiszem, hogy a kávézóknak az lenne a legnagyobb baja velem jelen pillanatban, hogy mezítláb vagyok. Mindegy, csak haladjunk valamerre. -mondtam, majd ha esetleg elindul valamerre, akkor követem én is.
Közben a kis szómenéses-vallomását hallva, csak jót vigyorogtam.
-Ööö... izé... rendben? Vagy mit kell ilyenkor mondani? Jól tartod magad, magyarázkodni meg majd a menyasszonyodnak kell, nem nekem? -kérdeztem vissza, amikor a látóterem szélén valami fehér villanásra lettem figyelmes.
Egy pillanatra megtorpantam, majd körbenéztem, mire sikerült 2-3 újabb villanást is elcsípnem. Na szuper, paparazzik. Holnapra már biztos belevágják valamelyik legalja újság divat-rovatába...
-Szóval nem áll jól a kék? Hát, ha nem bánod inkább magamon hagyom, pláne, hogy társaságunk is van. -biccentettem a közeli fák felé, majd folytattam, hogy válaszoljak a kérdésére- Egyébként... Én különösebben nem szoktam azon dilemmázni, hogy hova sorolnám magam rendszertanilag, ez vagyok, aztán kész... Amúgy wolpertinger, legalábbis anyám meg van róla győződve. Ami, valami régi német mesefigura vagy erdei lény, vagy tudomisén, bár még életemben nem jártam még csak a közelében sem, sőt, mással se találkoztam aki hasonlítana rám... Amúgy, mindenki másnak meg csak "repülő agancsos nyúl". Vagy van akinek "vérnyúl", a kis agyarak miatt, pedig ez hülyeség, nem vagyok vámpír. Na, és neked milyen az átalakult formád?

Elfintorodtam. Csodák csodája, a fényképészek mégsem keltettek a lányban gyanút. Talán valami kis valóságshow-híresség, és azt hiszi, őt fotózzák? Meglehet. Amennyi időm van a médiára, még az is lehet, hogy egy aranytorkú énekesnő agancsozott meg...
- Szóval wolprt... wolpert... agancsos nyúl. Oké, értem. Találó elnevezés.
Azon, hogy ez az alak valamiféle mesefigura, nem lepődtem meg. az átváltozott alak és a tudatalatti kapcsolata olyan téma, amit a kutatók nagyon szeretnek feszegetni. Ebből kifolyólag az ilyesmi már-már elfogadott. Shalimar lámiája sem épp egy hétköznapi dolog...
Kinyitottam a kocsim ajtaját, nagyot nyelve. Örültem volna, ha ezt nem fényképezik le, de hát mindegy. Betessékeltem a lányt, és beültem magam is. Felcsavartam a fűtést.
- Hogy én? Hát, én nagyra növök. Semmi extra. Csak egy nagy, ronda, erős valami lesz belőlem. Olykor jól tud jönni, belátom, de a tiéd sokkal fantáziadúsabb.