Mólók

Próbáltam elképzelni ezt a valamit, de nem nagyon ment. Gondolom, eddig még nem futottam össze vele. Azért bólintottam, hogy hallottam, amit mond.
- Hát, én ilyet még nem láttam. És egyébként mire jó?
Nem igazán érdekelt, de azért sosem lehet tudni. Még akár hasznos is lehet egy efféle tudás egyszer a jövőben... Ha például ez a bőrszerű korall-valami meggyógyít valami randa betegséget, vagy ilyesmi. Bár valahogy nem hittem, hogy ez a fickó lelkes humanitárius lenne, a betegségek esküdt ellensége...

- Igen... Igen... - fordultam a folyópart felé és a tekintetemmel újból pásztázni kezdtem a partot. - Én is most láttam először ezért érdekel annyira.
- Hát ez a lényeg az egészben! - emeltem fel az ujjam hevesen gesztikulálva. A kérdésére egészen visszanyertem az energikusságomat. - Nem tudom! - mondtam kicsit hangosabban, és vidámabban. - A dolog viszont egészen ígéretes! Azt már észrevettem, hogy valamiféle fúzió megy végbe a növény egy bizonyos részén, egészen elképesztő! De aztán nem tudtam megfelelő környezetet biztosítani a nővények valószínűleg, mert a reakció végül abba maradt. De darabjaira akarom szedni a növényt, hogy megvizsgálhassam, mi több, sejtjeire, aztán meg atomjaira! Mindent meg akarok tudni róla...
Lehet hogy nem is ott lesz érdekes ahol először néztem a dolgot. Sokszor volt már így, sőt! Nem feltétlenül csak egy titkot rejthet valamit. Viszont egy pillanatra megálltam a gondolat menetben. Lehet hogy más így is túl sokat mondtam a pasasnak...

A férfi az én ízlésemnek egy kicsit túl ambivalens volt. Titkolózó, aztán túl őszinte, kissé őrült, és nyilvánvalóan megszállott. Úgy döntöttem, jobb, ha inkább továbbállok, mielőtt valamiféle gyilkos hajlam is kiderülne róla. Az ilyen labilis személyeknél gyakran előfordul.
Csakhogy egyvalamire még kíváncsi voltam. Ezt mindenképp meg kellett tudnom.
- Miért érdekli? Miért kutat? Mit akar ezzel elérni?
Valahogy az volt az érzésem, hogy válaszként nem azt fogom kapni, hogy segíteni akar másokon.

- Ah! Komolyan miért is beszélgetek magával? - húztam föl magamat egy pillanat alatt. Fecsérlek rá annyi időt, hogy beszéljek hozzá, erre nem is figyel! - Talán be volt dugva a füle? - kérdeztem gunyorosan.
- Ha paraoniás lennék még azt hinném, hogy direkt jött ide hátráltatni - fintorodtam el. - Ha magán múlna sosem tudnám meg mi működteti ezt a növényt. És ez bizony elfogadhatatlan! De tudja mit? Ha ennyire tudni akarja, ha kész vagyok majd talán elküldöm magának ami lett belőle - vigyorodtam el afféle ragadozó mosollyal. Mondjuk ha az egyik terméke egy újabb idegméreg lenne, az szép lenne.
- Ki is maga mégeszer? Csak hogy biztos legyek benne... tudja, nem szeretem a konkurenciát...

Felnevettem.
- Konkurenciát? ugyan már, kedves barátom, hol van maga attól, hogy bármilyen területen is konkurenciát jelenthessen nekem?
Tovább kacagtam, egyrészt, hogy felbosszantsam, de főleg, mert valóban mulattatott a dolog. Még, hogy konkurencia... Jó ég...
- Mondtam már. egyszerű tanárember vagyok. Mellesleg pedig olyasvalaki, aki ezerszer többet látott, élt és tett, mint maga, barátom, így azt javaslom, a jövőben legyen egy kicsit tisztelettudóbb.

Nem hogy villantak, hanem már szikrákat vetettek a szemeim. A dühhel együtt torzult az arcom.
- Teee... - mondtam baljóslatúan. - Alsóbb rendű tudatlan féreg! - úgy éreztem szinte az összes izmom görcsbe állt. Nagyon nem tetszett a pasas attiűdje. Csak egy tanár? Volt esélye annak hogy tévedek, de nem érdekelt.
- Gúnyolódsz, úgy mintha mindent tudnál - szűkültek össze a szemeim -, közben nem tudsz semmit! De tudod... a legtöbbeket nem szokásom felvilágosítani, de a legkisebb homokszem is megváltoztathaja a világot. Jobbra vagy rosszabbra...
Ó mennyit adtam volna azért hogy őt magát is apró darabjaira szedhessem, molekulákra, atomokra, amíg megnem tudok róla mindent. Talán egyszer meg is teszem. Erre a gondolatra ismét elmosolyodtam.

Megint elmosolyodtam. Próbálkoztam, hogy ez ne gúnyos legyen, de nem igazán sikerült.
- Nos, te, mint homokszem, ezzel nyilván tisztában is vagy, barátom. Egyébiránt igazad van. Ha egy ilyen jókor van jó helyen, kis szerencsével egy lehet a nagyok közül. Láttam már ilyet. Ami pedig azt illeti, mindent tudok-e... Nos, legalábbis majdnem mindent. Soha nem felejtek, és mindig tanulok. Ez azért jó alap, azt hiszem.
Elgondolkodtam, mivel törhetném le a szarvát. Ha volna valamilyen szerkezet nála, azt tönkretehetném a csavarhúzómmal. Vagy belefagyaszthatnám egy jégtömbbe. Mindkettő igen csábító gondolat volt.

- Óó... végre valami értelmeset is beszélsz...
Igaz ez a kijelentésem felvethette volna azt az eshetőséget, hogy talán nekem nem volt elég inteligenciám hozzá, hogy felfogjam, ha valami érdemlegeset is mondott.
- De valószínűleg félre értett, általában szeretek az a homokszem lenni aki vagyok - forgattam meg a szemeimet. Mellesleg az előző mondatomat nem is feltétlenül magamra értettem. Hanem az olyan dolgokra mint például ez a növény, vagy egy másik, esetleg egy új anyag felfedezése... - A nagyok... hmph... talán jobb ha nem mondok semmit. - Talám még ennyire sem kellett volna méltatnom. Köz tudott hogy ami nagy, általában ügyetlen és otromba. És az ilyen pozícióban lévők is mind egytől egyig ilyenek valamilyen szempontből biztosan. Nyíltan nem szerettem az ő játékukat játszani. Bár igaz annál édesebb volt a pillanat amikor sikerült ledönteni valamelyiket...
- Nocsak, nocsak, nocsak... - az a vágyam hogy apródarabjaira boncoljam a pasast még megtudom mi működeteti, úgy látszik kezdett egyre nagyobb alapot kapni. Na nem mintha nem hallottam volna hasonló dolgokról már. - Volt egy idő amikor szinte áhítoztam egy hasonló sorscsapásért, de van amit még én is szeretnék elfelejteni. Te aztán jobban elcseszett vagy mint hittem - nevettem el magam a gondolatra.

Elegem lett. Nem elég, hogy sérteget, de még bénán is teszi.
- Tudod, ha legalább frappáns sértéseid lennének, talán még maradnék cseverészni egy kicsit, de így sajnos azt kell mondanom, hogy egy cseppet sem vagy szórakoztató. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de engem untatsz. Így aztán, viszlát, bár ehhez nem ragaszkodom.
Azzal hátat fordítottam, és elindultam a parton. Kíváncsi voltam, követni fog-e, esetleg rám támad. A legvalószínűbbnek azt tartottam, hogy megint ostobán vihogni kezd.

Sértegetem? Sértegettem? Egy pillanatra el gondolkoztam... Most nem is sértegettem... Felvontam a szemöldökömet, ahogy a hátát szugeráltam. Nem értem. Szinte épp hogy a fejem nem vakartam meg, azt is csak azért mert már réges rég leszoktam róla. Munka közben nem valami előnyös dolog, főleg ha valami rajta ragad a kezeden.
A dolog felett viszont nem jutottam dűlőre. Most vagy nekem van túl sok értelmem, hogy valamit másképp értelmezek, mint ahogy mond, vagy az ellenkező eset áll fent, ami még feltevésként sem tetszett.
Egy szó nélkül a fegyveremért nyúltam. Megcéloztam a tarkóját. Lehet a virágot nem találom meg, de a ha pasast viszem haza, akkor is lesz mit boncolgatnom. Persze, csak ha kiderül, hogy tényleg van benne valami érdekes, és nem csak egy szimpla átlagos ember. Ekkor eszembe jutott, hogy mikre is gondolok? Hiszen, ha a fegyveremmel tarkón lövöm, hát nem marad belőle semmi! Átcseréltem a fegyvert a fecskendőpisztolyra, és a pasas után iramodtam teljes sebességgel, hogy benyugatózzam. Annyira jó mikor valakinek rövid haja van! Szabadon hagy egy nagy bőrfelületet, amin az ilyeneket be lehet adni. Más különben nagyjából csak a keze lenne, ami nem olyan jó célpont.

Hallottam magam mögött a lépteket, nem nagyon, azért a férfi elég ügyes volt. A víz... Az erősítette fel a hangot. Visszaverődött róla. Gyakran tapasztaltam már ezt... De hát ez nem is lényeg.
Sarkon perdültem, és közben lehajoltam, hogy megzavarjam. Ezt, mint kiderült, igen helyesen tettem, mert valamiféle fegyver volt a kezében. De akkor miért nem lőtt? Érdekes...
Arrébb vetődtem, hogy ne érhessen el. Nem állhattam le monologizálni, pedig volt egy jó beszédem ilyen esetekre. Ha a sejtésem igaz, és mora, akkor jóval gyorsabb nálam. Ezt igazolta az a rövid idő is, ami alatt beért engem.
Intettem egyet, mire jó harminc liternyi víz emelkedett ki a folyóból. Közben jobban szemügyre vettem a fegyverét is, és a belsejében megéreztem a a folyadékot. Hiába, aki uralja a vizet, az mindenhol megérzi, legyen bármilyen kis mennyiségben is jelen...
Intettem még egyet, és próbáltam a kevéske víznél fogva kirántani a férfi kezéből a fegyvert. Vajon miféle anyag lehet abban a fegyverben?

Na erre nem számítottam. És sikerült igazán meglepődnöm. A pasas közel sem volt elég egy morához... Viszont túl ügyes volt. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy ezt lehet elszúrtam.
Utána kaptam hátha sikerül elkapnom a vállát, aztán pedig a másik kezemet is utána lendítettem amiben a ,,fegyver" volt. Ekkor viszont úgy éreztem, mintha valamibe szabály szerűen beleakadt volna, és ki akarná rántani a kezemből.
- Mi a... - kaptam oda a fejem egy pillanatra megnézni mi van, miközben reflexszerűen még inkább rámarkoltam a szerkezetre. Aztán szinte egyből visszanéztem a pasasra. Sejtettem hogy valamit tervez azzal a víz mennyiséggel ami gyülekezni kezd mögötte. Nyamvadt telepatája... de inkább igyekeztem egy jobb egyenest bevinni, mielőtt még használni tudhatta volna.

Az elbizakodottság bűn, nem igaz? Vagy, ha nem is az, legalábbis óriási hiba. Mint most is, amikor azt gondoltam, hogy mivel jó eséllyel már azelőtt verekedtem, hogy ő járni tudott volna, nem sok kellemetlenséget okozhat nekem. Aztán mikor fájdalomtól lángoló állal hátrafelé repültem pár másodpercet, volt időm azon gondolkodni, miért is bíztam el magam már megint. A végeredmény az lett, hogy ostoba vagyok, aztán nyekkenve leértem a földre. A vizem persze visszafröccsent a folyóba.
Gyors mozdulatot tettem, és mivel mérges voltam, még több vizet is sikerült mozgósítanom, mint szerettem volna. Legalább száz liter víz indult meg a férfi felé...

Valahogy nem tudtam nem élvezettel figyelni ahogy repül. Egy kissé eszelős vigyor jelent meg az arcomon. Az igazság viszont az volt, hogy ezzel valószínűleg hibáztam. És legbelül tudtam is.
És a következő események be is igazoltak, hiszen olyan érzésem volt, mintha egyszerre vágtak volna mellbe, fejen, és mindenhol máshol. Reflexből levegőt akartam venni, de vizet nyeltem. A földről feltápászkodni próbálva, és a tagjaimat fájlalva igyekeztem kiköpni a vizet a tüdőmből. Ez pedig nem volt egy kellemes élmény. Főleg... Na jó nincs főleg, hiszen így is úgy is pont eléggé szar lett volna. Azonban ezen minél előbb túl kellett essek, és fel kellett álljak. Véget kellett vetnem a szórakozásnak... Nem tudom az előbb hogy nem ájult el a pasas már attól amekkorát bemostam neki, de ezúttal nem fogok hibázni.

Ahogy sejtettem is, ez a kis víz még nem tette harcképtelenné az ellenfelemet. Egyáltalán, miért lett az ellenfelem? miért kell nekem folyton összeverekednem valakivel? Balszerencsés eset... Már persze nem nekem, hanem neki.
Széles mozdulatot tettem a karommal. Megint több liternyi víz emelkedett ki a folyóból és összeálltak három méteres jégcsappá, amik megcélozták a morát.
- Én most elmegyek. Ha követni próbálsz, azt megérzem a levegő vízmolekuláinak rezgéséből. És akkor a jégcsapok benned kötnek ki.
Felálltam, leporoltam magam. Tényleg képes lettem volna megérezni, hogy követ... Párásabb időben. De azért mindent csak nem árulok el... Lassan elindultam a part mentén.

Minden egyes alkalommal megfogadom, hogy legközelebb akkorát ütök, hogy az illetőnek betörik a feje... Mondjuk igaz, nem lenne szép látvány.
Meglátva azonban a hatalmas lebegő jégcsapokat, ledermedtem. Nem az ijedségtől... vagyis... egyszerűen nem akartam fölöslegesen fenyegető érzést kelteni benne. Ki tudja lehet nem bírta volna idegekkel, és azért én sem szívesen lyuggatnám ki magam.
A szememmel követtem és hagytam elmenni... megint hibáztam, ez nem tetszett igazán, de ha valami fontosabbról lett volna szó, lehet gyorsabb lettem volna nála. Egy ilyen hirtelen jött hóbort miatt viszont nem akartam megkockáztatni.
És ki tudja, még megtalálhatom a növényt amiért jöttem...

//köszönöm a játékot:) //

Legnagyobb meglepetésemre nem akart tovább harcolni, és hagyott engem békében elvonulni. Nos, rendben. Nekem így is jó, sőt, talán még jobb is. elvégre holnap tanítok. Még meg is kell gyógyítanom magam. Egy tanár nem állhat ki a katedrára egy hatalmas, lila zúzódással az állán...
Körülbelül száz méter után, amikor már úgy ítéltem, biztonságos távolságban vagyok tőle, hagytam, hogy a jégcsapok vízzé loccsanjanak a part kockakövein. Ekkora távolságból már csak nem támad rám újra...

//Köszönöm a játékot!//

//Chloe-nak //

Egy fél nappal ezelőtt szálltunk le ide a Földre és az öregek már kezdtek az idegeimre menni a zsörtölődésükkel, hogy ez miért lett oda pakolva, az miért amoda, ez miért nem működik, meg hogy álljak neki megjavítani és különben is miért akarok állandóan flangálni és vásárolni? Szóval jócskán elegem lett belőlük, így aztán egy óvatlan pillanatukban, mikor a rakodással voltak elfoglalva, megpattantam, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem és megnézzem, milyen új ruhákat hoztak divatba, amiből általában soha nem vennék fel egyet sem, de legalább jól kiszörnyülködöm magam.
Így aztán lassan nézelődve rovom az utam, meg-megállva. Néha csak úgy bambulva ki a fejemből, majd leülök a rakparton, hogy szusszanjak egyet és nézem a vízen úszó járműveket.

Egyszerű munka volt. Kísérjük el a belügyminisztert egy rendezvényre, ahol beszédet kell tartania, és gondoskodjunk a biztonságáért. Rutinfeladat, nem volt benne semmi szokatlan. A célszemélyt magát saját személyi testőrei védték, nekünk a környéket kellett szemmel tartanunk. Én már két sarokkal eltávolodtam a szerény létszámú tömegtől valamint a pódiumtól, de még idáig is elhallatszottak az államférfi szavai, amikre ugyan nem figyeltem különösebben, csak arra, hogy még mindig hallom-e. A terv szerint ugyanis még negyedóráig kellett szerepelnie, ha ez valamiért megszakadt, az vészjelzés értékű lett volna. Eddig azonban minden simán ment. Minden simán, hacsak...
-Bravo-2, itt Bravo-1, veszed az adást?
-Itt Bravo-2, látsz valamit?
-Egy gyanús személy a hajókat figyeli már jó ideje. Nem kizárható a terrorista szándékú helyzetfelmérés.
-Itt Bravo-3. Chloe, ugye nem fogod ebből is kiverni a sz*rt, hogy biztosra mehess?
-Bravo-3, jelzem, hogy a fedőnevek használata akció közben kötelező.
-Jól van, szívem egyetlen Bravo-1-e, csak ígérd meg nekem, hogy visszafogod magad.
-Mindenben előírásszerűen fogok eljárni. Ketten legyetek a közelben.
-Srácok, ugye tudjátok, hogy ez nála legalább ötször akkora távolságot jelent? Múltkor is akkorát robb...
Innentől már nem hallottam a hangjukat, a kis piros OFF gomb elhallgattatta őket. Kezemet a pisztoly markolatán pihentetve közelítettem meg a rakparton tartózkodó nőt, aki figyelmesen nézte a közeli hajókat.
-Skater, biztonsági szolgálat - szólítottam meg, mikor már csak egy lépés választott el tőle. - Kérem, álljon fel, igazolja magát, és szeretném hallani, mi a szándéka errefelé.

Merengésemből egy éles és parancsoló női hang rángatott vissza, így aztán először kicsit értetlenül bámultam az előttem a küldetése teljes tudatában feszítő lányra, aztán valahogy elkúszott az agyamig a neve is.
~ Skater! Milyen érdekes véletlen! ~ jutott eszembe, de aztán csak összeráncoltam a homlokom a nemtetszésem jeléül és látványosan körbe néztem.
- Már bocsáss meg, de te látsz itt szögesdrótokat, meg őrtornyokat? - kérdeztem aztán és eszem ágában sem volt tenni, amit mond. - Azt hiszem eltévedtél egy cseppet. Ez egy szabad világ és én éppen a szép tájban gyönyörködöm, így le lehet rólam kopni göndörke.
Azzal visszafordultam a víz felé, bár azért résen voltam, bár, hogy mit pattogott itt ez a bige, azt még mindig nem értettem.

A megszólított nem működött együtt, de még csak a szokott megszeppentséget sem láttam rajta, amit azért általában szoktam tapasztalni, ha kellő határozottsággal szólítok meg valakit, és még a fegyverviselést sem rejtem véka alá. Ráadásul nem csupán tiszteletlen volt, de kifejezetten szemtelen, ami pedig még gyanúsabb volt: nagyon is magabiztosan szemtelen.
-Szöges drótok és őrtornyok felhúzása békeidőben felesleges projekt lenne, pénz, idő, földterület és munkaerő pazarlással - jelentettem ki komolyan. - Nem volna logikus lépés a létesítésük.
Szabadszájú védekezésére bólintottam ugyan, de nem hagytam annyiban.
-Ehhez természetesen Önnek alkotmányos joga van. Az én jogköröm azonban ennél kiterjedtebb, például bárkit igazoltathatok, ha szükségesnek vélem. Jelenleg pedig nagyon is ez a helyzet áll fent. Utoljára kérem, hogy mutassa az iratait, különben kénytelen leszek őrizetbe venni.
Nagyon igyekeztem, hogy ígéretemhez s egykori eskümhöz híven előírásszerűen járjak el az ügyben, valami mégis nyugtalanított. Valami nagyon zavart, motoszkált a fejemben, és nagyon nehezemre esett tőle a munkámra koncentrálnom. De ez a nő valahogy annyira ismerős volt. Az arca, a hangja, esküdni mertem volna, hogy valahol már láttam. Ez még egy ok volt arra, hogy végre megtekintsem az igazolványát, de elsősorban természetesen nem ez volt az elsődleges indítékom, hanem a környék gyanús személyeinek kiszűrése.
Ezért aztán ha továbbra sem engedelmeskedett, egy gyors mozdulattal előkaptam a lézerpisztolyomat, és egyenesen az arcába célozva vele ismételtem meg:
-Kérem az iratait! Most!

A gúnyos megjegyzéseim úgy látszik el sem értek hozzá, hiszen mintha véresen komolyan vette volna őket, legalábbis úgy válaszolt rájuk. Így aztán most már jobban megnéztem magamnak, mert eddig nem akartam tudomást venni egy ilyen izgága kis tyúkról.
A szeme volt, ami azonnal megragadott és olyan volt, mintha valami villám vágott volna belém. Így aztán, ahogy mondta a sablonos, begyakorolt, gépies szövegét, igazából meg sem nagyon hallottam, csak néha ütötte meg a fülemet egy-egy szó, az alkotmányos jogokról, meg igazoltatásról, holmi őrizetbe vételről, de végig nem tudtam elszakadni a szemeitől.
Aztán már csak arra rezzentem össze, mikor egy szép nagy pisztolyra bambultam rá, pár centire az orromtól.
- Hát pisztolyom az nekem is van, de legyen neked igazad, azt hiszem a tiéd nagyobb. – álltam fel lassan, kicsit megrázva a fejem, hogy értelmesen tudjak gondolkozni, mert csak a név és a szeme járt az agyamba.
Persze igyekeztem nem nagyon elkapkodni semmit, nehogy a végén még lelőjön, mikor itt állok esetleg egy nem remélt dolog kapujában, de még nem akartam elkapkodni semmit. Még véletlen is lehet.
- Tessék! – adtam át a digitális kártyámat. – Most boldog vagy? És vidd ezt a vackot az képemből. – próbáltam eltolni a fegyvert, mert utáltam volna, ha véletlenül elsül.

Elégedetten vettem tudomásul, hogy nem ellenkezik tovább, hanem inkább engedelmeskedik végre. A pisztolyt továbbra is rászegeztem, nehogy csak egy körmönfont húzás legyen a részéről az együttműködés, hogy elterelje a figyelmemet az esetleges támadásról, amit ellenem indít, amint nem nézek oda. Bár bevallom nem csupán azért volt nehéz elfordítani róla a tekintetemet, mert nem tudhattam, mikor jut az eszébe valami őrültség. Azért is, mert tényleg egészen őrjítő módon biztos voltam benne, hogy nem először látom őt, sőt valamiért az sem volt kérdéses, hogy nem csupán összefutottam vele az utcán. Egy mélyen belémvésődött arc volt ez, amit egyszerűen nem tudtam azonosítani.
-Remélem, rendelkezik fegyverviselési engedéllyel - mondtam szigorúan, hogy egyszerre leplezzek és hárítsak a zavarom felől.
Oda se nézve vettem el tőle a kártyát, majd csak a pillantásommal figyelmeztetve, hogy ne próbálkozzon semmi meggondolatlansággal szemügyre vettem az adatait. Először természetesen az arcképet vizsgáltam meg, de azzal nem volt semmi probléma, valóban őt ábrázolta. Aztán jött a többi.
Már a neve elolvasásakor, mintha mellberúgtak volna, elakadt a lélegzetem, éreztem, ahogy elsápadtam, és megremegett a kezemben a digitális azonosító, de ezt az egyezőséget még ki tudtam magyarázni azzal, hogy talán csak véletlen. Ahogy azonban olvastam tovább, születési hely, dátum, anyja neve stb., kétség nem fért hozzá, miről is volt szó.
-Ugye tudja, hogy irathamisításért akár húsz évet is kaphat? - El sem hiszem, hogy ennyire higgadt maradt a hangom, ha ott rezgett is benne a parázsló harag. - Maga nem Melissa Skater! Nem lehet Melissa Skater, úgyhogy ha nem tudja igazolni magát, és valami atombiztos alibivel előállni, elintézem, hogy ne csupán húsz vet kapjon, de soha többé ne szabaduljon ki a börtönből! Hogy merészel a testvérem személyazonossága mögé bújni?!

- Persze! Ott van, nem látod. – bökök a kártyám felé, ahogy a fegyver engedélyem iránt érdeklődik. – Nekünk hajósoknak, mindig van, elvégre valakinek a ti seggeteket is meg kell védeni a kalózoktól. – teszem hozzá csípősen, aztán, mivel eddig is állandóan az arcát fürkésztem, nem kerülte el a figyelmem, ahogy változtak a vonásai.
A szigorú merevséget felváltotta a döbbenetet, majd a fájdalom, aztán a düh, de még ennek ellenére is alaposan meglepett, ahogy nekem támadt.
- Mi? Irathamisítás? Te meg miről beszélsz? – képedtem el, a hihetetlen vád hallatán. – Mi ütött beléd ember?
Aztán mikor kinyögte az utolsó mondatot, mintha rám szakadt volna az ég, csak álltam ott és nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam rá hatalmasra tágult szemekkel és egyszerűen nem akartam elhinni, hogy itt áll előttem, ennyi év hiába való kutatás után……. A húgom. A HÚGOM!!!!! Édes istenem, soha nem gondoltam volna, hogy így fogunk találkozni, pedig annyit álmodtam róla, hogy egyszer megtalálom, de……..Na idáig jutottam, mikor elkezdtek potyogni a könnyeim és már nem törődve a dühös és szinte perzselő tekintetével, vagy azzal, hogy szitává lőhet, hozzáugrottam és hevesen megöleltem.
- Édes istenem Susy! Édes istenem! Meg vagy végre drága hugicám! Nem haltál meg! Tudtam, én mindig is tudtam, hogy egyszer megtalállak!

Megjegyzésére csak egy kurta biccentéssel feleltem, hiszen ebben az esetben nem csupán engedélye kell hogy legyen (ami, mint kiderült tényleg volt neki), de számomra is elfogadható indoka a fegyverviselésre. Nyilvánvaló provokálását pedig egyszerűen eleresztetem a fülem mellett, hiszen mi értelme lett volna egy rögtönzött erőfitogtatásnak?
-Mi az hogy mi ütött belém? - tettem egy fenyegető lépést felé, hogy a pisztolyom csöve már a homlokának feszült. - Válaszoljon a kérdésre, de nagyon sürgősen! Már most jókora bajban van, ajánlom, hogy ne tetézze tovább!
~Csillapodj le! Viselkedj profin! Nincs érzelmi kitörés, nincs elfogultság, nincs befolyásolhatóság, mindent objektívan, szabályszerűen kell kezelni! Szed össze magad, ez csak egy pitiáner bűnöző!~
Könnyei megállíthatatlan ömlése nagyon megdöbbentett, de az még inkább, hogy az én torkom is elszorult, a már tagadhatatlanul ismerős arc pedig lassú hullámzásba kezdett.
-Ne közelítsen... mégis mit képzel... most azonnal... MAGA NEM LEHET A NŐVÉREM! - toppantottam elázott arccal, mégsem toltam el őt magamtól. - Én pedig nem vagyok Susi... én Chloe...Maga nem Melissa... nem... Melissa!
Eddigre már én is átkaroltam őt, és a vállára hajtva a fejemet hangosan zokogtam, és csak néha hagyta el a számat valami artikulálatlan nyögdösés, amiből csak az tudta kivenni a ,,Melissa"-t, aki tudta, mi is történt velünk. Vagyis csak ő és én.
-Mutasd magad - néztem rá a könnyeimet törölgetve, hangosan szipogva, amikor végül, egy örökkévalóság után kibontakoztunk az ölelésből. - Annyira másmilyen vagy. Hol voltál eddig?