Mólók

A fiatalok kedvelt találkahelye, de más korosztályba tartozók is szívesen kiülnek ide melegebb napokon egy kicsit ejtőzni.

Imádtam a szabad estéket. Ilyenkor lehetőség van... szórakozni, embereket kínozni... meg ilyenek.
Hiába az a több, mint 400 év, a jó szokások nehezen múlnak. Na nem mintha feltűnősködni akarnék... kiválóan takarítok és hazudok. Eddig is elég volt ennyi. Ha meg mégse, hát eltűnök egy 50 évre...
Ahogy sétáltam, felnéztem az égre. Jason nem engedett el, de ha mindig az engedélyére várnék, napi huszonnégy órában feküdnék az ágyban meztelenül. Maximum kávét csinálni kelhetnék fel...
Hagyom, hogy dirigáljon, mi mást tehetnék? Felfedni nem akarom magam, megölni őt meg... nem, azt sem.
Egy szerelmes pár épp egymást falta az egyik padon. Nem viszolygok a szerelemtől, csak... Hopp, egy fa!
- Vigyázz, dől a fa... - kiáltottam vigyorogva, miután kicsavartam az említett fát.

Annyira nem ugrálok, ha a Földre kell hoznom, vagy innen vinnem szállítmányt, mert akkor csak éjszaka mozoghatok, mert itt nincs fényszűrő kupola, ami megvédene. Viszont vannak természetes folyók, amiket még a több ezer évig tartó rombolás és pusztítás sem tudott eltüntetni és bár mesterségesekben nem volt hiány, azért az még sem ugyan az.
Ha a földön járok, mindig igyekszem időt szakítani, hogy elmenjek a partra és egy kis időt töltsek itt.
Most is az egyik betonkockán ülve lógatom a lábam és nézem az alattam lassan hömpölygő vizet, mikor meghallom a hátam mögött a kiáltást és hátrakapva a fejem még látom a két rémült tekintetű fiatal felé dőlő terebélyes fát.
Mielőtt még gondolkodnék a testem már cselekszik is és villámgyorsan érek hozzájuk, hogy egy hatalmas lökéssel arrébb taszítsam a törzset, ami így pár méterrel arrébb zuhan nagy reccsenéssel a földre, de még éppen elkerül egy ott álldogáló nőt.
- Huhh! Elnézést, de vészhelyzet volt. - villantok rá egy mosolyt, majd intek a hálálkodó párnak és már ülnék is vissza a helyemre.

Pedig milyen szép lett volna... lapos gerlék. Mégis, hogy jön ahhoz ez a fickó , hogy elrontsa a játékomat? Nem gondolkodtam túl sokat... még mielőtt visszaülhetett volna egy határozott kézmozdulattal, kezdő lökést adtam neki, hogy a vízbe boruljon. Nem bíztam a véletlenre... elég erős volt a lökés ahhoz, hogy biztos beleessen a vízbe.
De vajon mi fajta lehet? Gyors, erős... csak mora lehet. Vagy valami más, de ezen nem kívántam gondolkodni. Nem utáltam én a morákat, csak... Olyanok, mint az öreg nagyi, aki egyszerűen nem akar elpatkolni, pedig a hétvégi ház, már az unokáké kéne, hogy legyen. Elvégre... a dinók se mászkálnak szanaszét?!
Tulajdonképpen, csak az zavart bennük, hogy örökké élhetnek, így felismerhetnek, még ha én jó 50 évig nem is mutatkozom. De halni, ugyanúgy halnak, mint mások...

Már éppen újból kényelmesen elhelyezkedtem volna és örültem, hogy a fiatalokon és azon a nőn kívül nem volt más szemtanúja az esetnek, így nem kerültem a figyelem középpontjába, mikor egy kemény lökést éreztem és bár nagyon igyekeztem megkapaszkodni, a sima kövön esélyem sem volt, így jó nagy lendülettel vágódtam a vízbe, ami nem éppen a tisztaságáról volt híres.
Bár nem a fertőzés veszélye volt a legaggasztóbb számomra, hanem az, hogy nem tudtam úszni. Így aztán ösztönösen kapálózni kezdtem, amivel valahogy feltornáztam magam a felszínre, de ismét lemerültem, azt eljátszottam egy párszor és nyeltem is e bűzös vízből jócskán, de végül csak sikerült megkapaszkodnom egy belógó deszkadarabba, aminek a segítségével először a part menti kövekhez húztam magam, ahol köpködve, harákolva igyekeztem megszabadulni a lenyelt anyagtól, majd kirázva a szememből a vizet kerestem valami helyet, ahol vissza tudok mászni a mólóra. Szerencsémre, azért valamikor régen fémlétrát helyezte el bizonyos közönként, amit ugyan félig megevett a rozsda, de még fel tudtam rajta mászni.
Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül estem a folyóba és abban is, hogy túl sok ember nem jöhet számításba, főleg mivel az előbbi nő még mindig ott állt, nem messze az előző helyétől.
- Mi a frász baja van magának! - indultam meg felé cuppogva, de a kezem már a pisztolyomon volt, hiszen már tapasztaltam, hogy mire képes. - Ezt meg ne próbálja még egyszer, mert megbánja. - néztem rá komoran.

Maradtam, ahol voltam. Vártam, hogy a férfi kikecmeregjen. A nevetésem visszafogtam, pedig milyen szép is a nevetésem...
A férfi végül a vártnál később ért ki, szelíd mosollyal vártam, hogy odaérjen hozzám.
Minek előre balhézni. Szórakozni többféleképpen is lehet, és a férfi... mértem végig, végül is máshogy is a szolgálatomra lehet. Megölni meg meg lehet az után is...
- Én... sajnálom - öltöttem bűnbánó arckifejezést. - Az... az ijedségtől lehet. Én még nem tudom kontrollálni az erőmet, tudja.
A körmeimmel kezdetem játszani, várva mit lép a férfi.
Lehet, hogy meg kéne szabadítanom a fegyverétől... mindkettőtől.
Emlékszem, mikor az egykori Elnököt rövidítettem meg 18 centivel. Ő bizonyára jobban örült volna, ha a lábából szelek le annyit, minthogy a túlbecsült szerve távolodjon el a testétől...

Mikor közelebb értem és megláttam a bűnbánó bájos arcát és a barna szemeibe néztem, kicsit el is párolgott a mérgem, bár azért szívesen beledobtam volna még őt a vízbe, csak, hogy tudja milyen érzés megfürödni benne.
- Hát, ha így van, akkor.....akkor nem harapom le a fejét. - vettem vissza a hangerőből és a kezem is eltávolodott a pisztolytól, hiszen mindenki követhet el hibát. - De, azért máskor vigyázzon, hogy kivel és mit művel, mert nem mindenki olyan béketűrő, mint én, ha épp a fulladás széléről jön vissza. - morogtam neki, mikor már alig választott el tőle pár lépés. - Ezek szerint telepatához van szerencsém, vagy balszerencsém. - vigyorodtam el, most már, bár a vizes gönc egyre jobban kezdett zavarni. - Azt hiszem most mehetek vissza a hajómra, bár elég feltűnő leszek ebben a szerelésben. - néztem magamon végig.

A férfiak sose változnak. Ostobák, könnyen manipulálhatók és a farkuk irányítja őket. Mint a halak... Na, hát csak jó helyre dobtam!
- Maga, olyan kedves. - mosolyogtam. - És remélem a szerencse hozott minket össze... - léptem egyet felé. - Talán... okosabb lenne a hajója helyett egy szállodát választani, ahol megszárítkozhat és... lefürödhet. - szélesedett ki a mosolyom.
- De igen... telepata volnék, és tényleg, annyira, de annyira sajnálom. - simítottam végig a férfi vizes ingén.
- A nevem Bianca... - szinte már csak leheltem a szavakat. - És lekötelezne, ha jóvá tehetném ezt a sajnálatos balesetet.

Látszott a lányon a megkönnyebbülés és mikor felém lépett, egészen közel megcsapott a parfümjének kellemes illata.
A javaslata annyira ésszerű és természetesen nagyon csábító volt, hogy férfiember legyen a talpán, vagyis inkább valószínűleg nem az, ha ennek ellent tud állni.
- Bianca. - ízlelgettem a nevét. - Nagyon szép név, és hát, ha ennyire jóvá akarja tenni, akkor én nem vagyok ellene a dolognak és tényleg kényelmesebb lenne, főleg egy ilyen kellemes társaságban. - vigyorogtam, ahogy a keze végig szánkázott a mellkasomon. - Az én nevem Mathias. - fogtam meg a kezét és ahogy az ősi filmeken láttam, egy csókot leheltem rá, remélve, hogy ez leveszi a lábáról a mai nőket is.
Igazából egyáltalán nem zavart, hogy telepata, ha nem a fejemben turkál. máshol meg nyugodtan.
- Mehetünk, ha úgy gondolja.

A markomban volt, bár ez korántsem volt meglepő. Még nem volt férfi... se nő, ha úgy akartam, aki ellent tudott volna állni nekem, hacsak én máshogy nem gondoltam.
A kézcsókra lesütöttem a szeme. Ugyan már... komolyan azt hiszi, hogy nem ugyanazok lennének a terveim egy ilyen poros és nyálas gesztussal le tudna venni a lábamról?
- Amíg a ruhái száradnak, nyilván arra is ki tudunk találni valami, hogy ne fázzon. - vigyorogtam.
És miután kiszórakoztunk magunkat,én még szórakozom kicsit a szerveivel... Na ebből a szempontból jó lehet egy mora... regenerálja magát. Én letépem a karját... ő visszanöveszti. Reggelig játszhatnánk. Aztán megnéznénk a napfelkeltét...

Ez egyre jobban hangzott, úgy látszik én is bejöttem a lánynak, így aztán már rohamosan kezdtem is megfeledkezni az előbbi kellemetlen fürdőzésről, sőt még a vizes ruháimról is.
Talán nem is lesz olyan rossz ez a mostani Földi fuvar, ha jól kihasználjuk az estét és az éjszakát ezzel a kezes kis nősténnyel.
- Hát azt hiszem egyre gondolunk Bianca. - sóhajtottam mosolyogva, majd persze leesett a tantusz, hogy azt sem tudom, hová megyünk és mivel. - Hová, melyik szállodába megyünk? Közel van, vagy keressünk egy taxit? - kérdeztem miközben elindultunk. Bár nem azért siettem volna, hogy nehogy megfázzak, ennél jóval kellemesebb dolog siettetett.
Ha Bianca megmondta hová igyekszünk, akkor gondolkodás nélkül tartottam vele.

Szélesen elmosolyogtam.
- A közelbe megyünk... - suttogtam, majd kezem ismét a mellkasán kezdett kalandozni. - De fogjunk inkább egy taxit... azzal hamarabb odaérünk és... minden elvesztegetett percért kár. - suttogtam a fülébe.
Kellemes éjszaka elé nézek... Bár, hogy őszinték legyünk, a férfi nem éppen nélkülözhetetlen kellék hozzá... csak a teste.
Kézen fogtam és úgy kezdtem vezetni, majd leintettem egy taxit és beszálltunk.
Ahogy a kocsiban ültünk kezem máris "elkalandozott". Magamtól is képes lennék a férfi bármely részét mozgatni, eltávolítani vagy máshová rakni, de... arra majd később kerül sor.


/Ritz Hotel/602.-es szoba/

//Edwardnak//

Őszintén szólva kissé ideges voltam. És én nem szeretek ideges lenni! Valaki egy igen érdekes növényt adott el nekem mintának, és azt állította hogy a Földről folyópartról származik, méghozzá ebből a régióból. Természetesen az infóért is fizetnem kellett. De jaj neki ha hazudott! Természetesen senkit nem sikerült felbérelnem magam helyett hirtelen. Akkor nincs senki amikor kéne! Természetesen.
Mondjuk legalább biztos lehetek benne, hogy rendesen lesznek előkészítve és szállítva a minták. De megéri ez nekem? Hát nagyon remélem. Az éjszaka még hosszú volt, de nem akartam itt verőfényes reggelre ébredni. Néha egészen közel merészkedtem a parthoz, sőt belegázoltam olykor a vízbe, hogy mindent jól szemügyre vehessek. Persze akkor sem lettem volna boldog ha üres kézzel távozok... de talán még mindig jobb mint ha amúgy erről a létsíkról távoznék.

A kabátom zsebébe téve a kezeimet, lehajtott fejjel róttam a folyóparti utakat. Nem tudtam aludni. Rémálmok gyötörtek. Nem mintha nem emlékeznék mindezekre a szörnyűségekre ébren is... De erre tessék. Inkább sétáltam. A kávé amúgy is univerzális csodaszer... Reggel egy liter és az ember máris jobb, mint új korában.
Ahogy baktattam, láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen., aki nem tud aludni.
- Jó estét!- köszöntöttem, ha már összefutottunk itt ilyen későn - Szintén álmatlanság?

Hirtelen felkaptam a fejem a hozzám szóló hangra, majd a tulajdonosára néztem.
- Jó estét... - feleltem nem túl sok lelkesedéssel. - Általában sosem tudok aludni ha dolgozom. Na jó ez így teljesen nem igaz. Inkább csak nem szeretek aludni ilyenkor - hadartam miközben már ismét.
Aztán megálltam. Ledermedtem, mintha... áh, nem is tudom mi történt volna. Megfordultam ás a pasasra néztem. A fogaskerekeim csak úgy kattogtak odabent. Megkérdezzem? Ne kérdezzem? És ha valaki olyantól kérdezem épp, akinek jobb lenne számomra ha nem tudná? Végül nem bírtam tovább. Tudni akartam.
- Mondja, mennyire ismeri az helyi flórát? - szegeztem a pasasnak a kérdést.

Elgondolkodtam. Nem csak azon, amit kérdezett, hanem azon is, amit előtte mondott. Dolgozik... Itt, a folyóparton? Éjjel? Érdekes figura.
- Nem túlzottan. Azt is mondhatnám, egyáltalán nem. Történelemtanár vagyok, de ha nem túl sürgős, összehozhatok magának egy találkozót egy biológia-szakos kollégámmal...
Már persze ha megbizonyosodom róla, hogy nem valami olyan növényt keres, amiből később drogot csinálhat. Volt már rá példa... Bár itt, a folyóparton? Nos... Ki tudhatja?
- Egyébként azt hittem, hogy a növényeket bölcsebb nappal vizsgálni... Akkor valamivel élénkebbek, vagy hogy is mondjam... a fotoszintézis, meg minden...
Ennél persze jóval többet tudtam ezekről a dolgokról, de ezt nem feltétlen akartam meg is osztani a férfival. Hasfelmetsző Jack egy kellemes modorú, jóképű férfi volt. Nem szabad az első benyomás alapján ítélni, akkor sem, ha ez a kései hobbi-botanikus nem tűnik sorozatgyilkosnak.

- Történelem tanár... - ismételtem félhangosan, és már nem is néztem rá. - Áh - legyintettem. - Nem érek rá egész nap! - jelentettem ki keményen, félig felcsattanva, felelve ezzel a későbbi felvilágosítására is és arra is, hogy mért nem vagyok jóban a fotoszintézissel sem.
Valami felkeltette az érdeklődésemet a homokban. Leguggoltam. Egy mohos követ kapartam ki belőle és egészen közelről megvizsgáltam. Az ujjaim összeszorultak. Felálltam, majd teljes erőmből a folyóba hajítottam. Csak úgy fújtattam idegesen.
- Valakit fel kellett volna bérelnem! - acsarogtam csak magamban. - Fene, abba a nagy türelmetlenségembe! - a hajamba túrtam és összeborzoltam. Úgy nézhetett ki, hogy amúgy közel állok ahhoz, hogy inkább tépjem a hajamat. Majd kis körökben elkezdtem körbe körbe járkálni a pont körül ahol az előbb álltam, miközben elképesztő mértékekben kattogott az agyam.

Egy pillanatra összevontam a szemöldökömet, amikor rám reccsent, de aztán újra elmosolyodtam. Vártam, figyeltem, mit csinál. Nem ér rá egész nap... Talán nem is szereti a napfényt. Na mindegy, ez nem számít. Inkább átkutattam a vizet, már ahogy az nálam szokás. Éreztem minden cseppjét, hallottam, hogy caka kérésemre vár, hogy használjam. Az alja felé egy kis jéglapot képeztem, amit aztán felhajítottam. Egyre magasabbra és magasabbra jött, majd áttörte a víz felszínét, rajta a mohos kővel, ami aztán a türelmetlen fickó lábára esett. A vállát céloztam, de hát mozgott...
- Hm... Úgy látom, a folyó visszaadta, amit eldobott. - mondtam kajánul.
Egy kis csínytevés, semmi több... Ennyi igazán belefér, nem igaz? Hátha jobb kedvre derül tőle. Úgy a munka is jobban megy.

Őszintén... Megijedtem a nekem csapódó kőtől. Fel is kiáltottam, szinte egyfajta állatias tónusban. A vége felé mintha valami halk morgás félében halt volna el a hangom. Persze emellett természetesen egyből megálltam, és egy pillanatra minden tagom ledermedt. Aztán hirtelen megfordultam.
- Maga... - sziszegtem előbb baljóslatúan, majd közelebb csörtettem. - Ez a maga műve volt! - néztem rá éles tekintettel, ami ha valóban szúrni tudott volna, már átdöfte volna valószínűleg a pasast. - Maga ezt viccesnek találja?! Én itt komolyan dolgozni próbálok! - rivalltam rá. - De maga csak kisded játékokkal szórakoztatja magát rajtam, miközben megzavar? - szorultak össze a fogaim.
Egy másik gondolat... hiszen akkor talán le is téphetném a fejét, és minden jobb lenne. Egy levegővételnyi időre elképzeltem a dolgot, és egy picit megnyugtatott. Ezután már úgy gondoltam rá, mint lehetséges kimenetel, a jelenlegi helyzet megoldásában.

Széttártam a karom jelezve, hogy ártatlan vagyok, de odabent hahotáztam.
- Én? - kérdeztem - Ugyan már! Nincs az a telekinetikus, aki ennyi víz alatt megtalálja a kövét, aki meg mégis, az elég nagy hatalmú, hogy ne azzal foglalkozzon, hogy magát megzavarja a virággyűjtésben, vagy mi is a foglalkozása.
Hátráltam egy lépést, csak az óvatosság kedvéért. Szívesen kitapogattam volna a "csavarhúzót" a kabátom belső zsebében, biztos, ami biztos. Ha valami modern fegyvere van, kikapcsolhatom vele, mielőtt lepuffantana. Ha meg nincs is fegyvere... Akkor nem értettem, mire ilyen magabiztos. Fizikailag nem tűnt erősebbnek nálam, de még ha így is lett volna, a mai világban ez már semmit sem számít.
- De tudja mit? Békén is hagyom. Nyugodtan kertészkedjen, ha arra vágyik...
Azzal hátat fordítottam, és elindultam arrafelé, amerről jöttem.

Érdekes... talán leírhatatlan fény csillant a szememben.
- Óóó... az ártatlant játsszuk, hm? - nevettem el magam, kicsit halkan, de mélyről jövő erős tónusú hangon. - De tudja... azért hülyének ne nézzen... ennyire - folytattam lágy hangon.
De az hogy lenézte a munkámat, minthogy az ő szemében csak ,,virágokat gyűjtögetek" érdekes gondolatokat indított el bennem. És végül újból nevetésben törtem ki, sőt mi több vihogásban. Az egész testemet rázta, és néha még kétrét is görnyedtem mikor a távolodó hátát láttam.
- Az emberek manapság... - töröltem meg a könnyeimet. - Nem gondoltam volna, hogy mások tudatlansága ilyen szórakoztató lehet! - préseltem ki magamból több levegő vétellel, hiszen a röhögő görcsömnek még mindig nem volt vége teljesen.
Ez itt azt hiszi, hogy ,,egyszerűen csak virágokat gyűjtögetek", mikor az egész bolygót ki tudnám irtani, ha akarnám, csak egyszerűen nem akarom... nem lenne értelme. A szeméttel a jó is eltűnne.
- Szóval a mai kor emberei így tartják tudatlanságban magukat? Önként? Érdekes... - vigyorodtam el, kicsit oldalra döntve a fejemet. Végül is annál jobb nekem... ha ők egyre kevesebbet tudnak, akkor én annál inkább többet.
- Hmph... még hogy tanár... - vontam meg a vállam. Nevetséges, vajon tudja egyáltalán a szó jelentését csupaszon és azon túl?

Egyre elkomorodva hallgattam a szavait. Kezdtem azt hinni, hogy egy őrülttel hozott össze a balsorsom. Megint. Ez legalább nem akar szétvagdosni, mint öreg barátom, Jack... De azért bosszantó volt tudni, hogy ilyenek is vannak.
- Édes öregem... Többet tudok a világról, mint amennyit maga valaha is tudni fog, többet láttam, éltem és tettem, mint amennyit akár elképzelni is képes.
A zsebembe süllyesztettem a kezemet. Mosolyogtam. A szemébe néztem.
- Nem érdekel, mit csinál itt. De ne próbáljon lekezelni engem, barátom. Kérem. A maga érdekében.

Nem mondanám, hogy nem lepett meg az amit mondott. Bár a feltevésemet nem cáfolta meg. Még ha ez a pasas nem is hülye, attól még mindenki más az lehet...
- Igazán? - gondolkoztam el a dolgon, kicsit félre döntve a fejem, és megtámasztva az állam a kezemmel.
- Nos ez egy elég érdekes felvetés... Talán ezt még bizonyítani is méltóztatna? Bizonyára az is egészen érdekfeszítő lenne..
Érdeklődve néztem a pasasra, és viszonylag nyugodt arckifejezéssel. Bár a tekintetem hol semmit nem sejtetve nézett rá, hol pedig őt méregettem. Próbáltam minden apró jelet feltérképezni rajta ami arra utalhat hogy igazat mond, vagy éppen, hogy nem.

Elmosolyodtam.
- Bebizonyítani? Nem bizonyítok én be magának semmit, barátom. Vagyok, aki vagyok, és kész. Nem szorulok rá, hogy ezt maga is megerősítse. Na, szóval, milyen gazt keres itt?
Bosszantott a rátartisága, olyannyira, hogy még akár leckét is adtam volna neki szerénységből. Ha valaki ilyen nagyra tartja magát, nem árt, ha van rá oka. De vele nem találkoztam az emberi történelem fordulópontjainál. Egyszóval, aligha tett túl sokat.
Másfelől viszont, dolgozhat árnyékban is. Bár... Én azok jó részét is ismerem. A hosszú élet átka. Egy idő után tényleg mindenkit megismer az ember...

A válaszára mi tagadás eléggé elszontyolodtam. már azt hittem sikerült valami érdekeset találnom, ha meg nem akkor akár az is szórakoztató lehetett volna. Kissé duzzogva néztem a pasasra.
- Már azt hittem valami érdekes is kisül ebből a beszélgetésből - jegyeztem meg unottan.
- Egy pirosas színűt aminek bőrszerű felülete van. Alakra kicsit a régi korallokhoz tudnám hasonlítani, de amúgy nem túl sok köze van hozzájuk. Nem rég kaptam belőle egy mintát és azt mondták erről a környékről származik.
Valahogy ezzel az előbbivel sikerült a pasasnak a nővény iránti lelkes érdeklődésemet is lelomboznia. Valahogy Össze kéne szednem magam különben ebből nem lesz semmi.