Anastasia Camilon háza

- Életben van! Tudom. Nevezze női megérzésnek, vagy aminek akarja, de érzem, hogy életben van. Ez sem egy utolsó lehetőség, de Édesanyám sem él testőri kísérettel. Ha ez tartaná vissza, akkor utána járt volna, hogy milyen hatással volt a választásom a családra. Anyámnak mindössze addig kellett elviselnie a biztonságiakat, míg a választások tartottak. *Vontam meg könnyedén a vállam. Nem óhajtottam tovább forszírozni a kapitányt, hisz Én jobbnak láttam, ha az uraság ott marad, ahol van. De ha segítséget kér, azt nem fogom visszautasítani, ha az normális. De ezt nem akartam sem Jimmynek sem magamnak sem beismerni.*
- Köszönöm. *mosolyogtam kedvesen. A válasza közben elkezdtem meghámozni egy hagymát is.*
- Hogy lehet élvezni az állandó veszélyt? *Kérdeztem miközben neki álltam azt a vackot felkockázni, ami jelenleg még a szemem is csípte.*
- Most azt mondta, hogy unalmas vagyok? *Kérdeztem tettet döbbenettel és játékossággal. Bár az utóbbi az valódi volt. A kérdésére egy pillanatra megállt a kezem a vagdosásban miközben elgondolkodtam rajta. Volt kibúvóm, de mégsem akartam élni vele. Inkább folytattam a folyamatot.*
- Jöjjön közelebb Jimmy, nem harapok… nagyot. *Tettem mellé egy mosoly kíséretében. Ha jött, akkor a pultnál is volt egy szék, ami hasonló volt a kocsmai bárszékekhez csak finomabb. De az étkező asztal körül is voltak székek.*
- Ha nagyon mehetnéke van, azonnal visszavitetem a motelbe. De talán maradhatna vacsorára. *Vontam meg a vállam és egy serpenyőbe olajat öntve tettem fel a hagymát pirulni. Én nem láttam az Őr arcát, de a lélegzete kizökkent egy pillanatra és meglepetést tükröződött.*
- Seb, ezért a lehetőségért ölni is képes volna. * Tettem mellé akaratom ellenére kacéran. Eszembe sem jutott kikezdeni a másikkal. De ösztönösen jött ki a számon, amint eszembe jutott, hogy még gyakornoki éveim óta lelkesedő Sebastian mi mindent megadna azért, hogy a büfén kívül is váltson velem pár szót. Azonban szavaim költői túlzás volt. Azaz ember egy légynek sem ártana.*
- Ami pedig a kérdését illeti. Unalmas, nyomasztó és fojtogató. Semmi magán életem nincs, ezt a házat kivéve. Ide csak akkor léphet be Ryenen kívül Őr, ha az nagyon muszáj. De amint láthatja és már korábban is szóba került, egyedül vagyok. Nincs az a férfi aki eltudná viselni azt a terhet, ami velem jár. Ryenről nem is beszélve… * Hangomba szomorúság vegyült, miből Ry mély hangja rántott vissza.*
- Sajnálom Ana… * Semmi érzelem nem hallatszott rajta, de nekem ez sokat jelentett és úgy éreztem meg kell ezt magyaráznom Jimmynek.*
- Ugyan… ez a dolgod. Ryennek mindig mellettem van és ha ezen még túlis tudnának lépni, a próbákon nem. Ry különösen ért ahhoz, hogy miként fedje fel azokat az embereket, akik valamilyen hátsó céllal próbálnának meg közeledni. Néha még Én is sajnálom szerencsétleneket… de, akit meg tör a teszt… Nos, azt később más is meg tudja törni. *Ingattam meg a fejem és próbáltam meg elterelni a témát erről az érzékeny pontról.*
- A maga foglalkozásával, hogy fér össze a magánélet? *Kérdeztem kíváncsiskodva miközben a darált húst a hagymára dobja forgattam folyamatosan.*

- Köszönöm. * Biccentettem az Úr felé és megvártam még távozik. Ryenre néztem, de az csak megingatta a fejét. Tudtam, még várnom kell, hogy bemenjek a másikhoz.

*nem sokkal később, a vendégszobában*

Készítettem egy kávét és közben megérkezett az ápoló is. Ryen megmutatta, hogy merre az arra és Én már csak a kiabálásra lettem figyelmes. Nem gondolkodtam azonnal berohantam és meglepődve vettem észre az őrt amint az lefogja az idegent aki kapálózik és az ápolót aki meghökkenve áll. Kezemmel jeleztem, hogy maradjon a helyén én pedig lassan és óvatosan elindultam a férfi felé.*
- Kasper, nyugodjon meg. Ana vagyok… *Ryen szorosan mellettem haladt felkészülve a legrosszabbra.*
- Ha megnyugszik, akkor szólok, hogy engedjék el. Mi a baj Kasper? * S ha nem akart meg ártani nekem, akkor közelebb léptem hozzá és gyengéden megsimogattam az arcát. *
- Nyugodjon meg. Nincs semmi baj… Még mindig nálam és ahogy kérte maradhat is egy ideig. *Azt hittem, hogy csak zavart és nem emlékszik arra, hogy mit keres itt. Meg sem fordult a fejemben, hogy az ápoló jelenléte váltotta ki ezt.*

Elfogott a pánik, hogy most fognak innen kipenderíteni, ezért mind a tíz ujjammal megkapaszkodtam az ágyban, még ha az rohadtul nem is az enyém volt. Ahányszor megpróbált fölém hajolni a nővér, rugdosással próbáltam lerázni. Aztán a biztonsági őr megint összeszedett és próbált hatástalanítani, amitől még inkább feldühödtem. Aztán amikor már épp teli tüdőből akartam egyet ordítani, bejött a szobába a Protektor asszony. Félve néztem a szemeibe, mert mindig ott volt mellette az a másik testőr. Még abban sem voltam egészen biztos, hogy miért hoztak ide, azt meg végképp nem értettem, hogy miért vagyok még mindig itt, de szerettem volna, hogy ez az állapot minél tovább tartson!
Amikor a Protektor asszony hozzám szólt, némileg megnyugodtam. De csak egy egészen kicsit. Úgy sem bírtam már erővel a kapálódzást, félig elernyedve hevertem az őr kezei közt, miközben felváltva féltem és haragudtam. Hagytam, hogy a nő megérintse az arcom, aminek már nem is tudtam, hogy örüljek-e vagy sem. Lassan kezdtem egyre rendezettebben szedni a levegőt, de még mindig féltem tőle. És mindenkitől itt a szobában...
- Kérem, küldje el ezt a nővért! Nem akarok több ilyet látni! - ráztam meg a fejem és néhány pillanatig farkasszemet néztem az emlegetett nővérrel. De nem bírtam állni azt a lesajnáló tekintetét, inkább belebámultam a semmibe. - Én csak azt szeretném ha... - gondolkodtam el a mondat közepén, hogy minek is kellene következnie a "ha" után. - ...Ha én meg a porontyaim itt maradhatnánk pár napig. Amíg ki nem találjuk, hogy hogy menjünk haza. - válaszoltam szépen lassan, de hangom már alig volt a sok óbégatástól. - Meg szomjas is vagyok. - kértem is gyorsan valami innivalót, mert már csak erőlködve sikerült lenyelni a nyálam.

*Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Nem sűrűn kerültem ilyen helyzetbe és nem sok minden volt, ami meghatott volna. Annak ellenére, hogy nem voltam egy kegyetlen szörnyeteg, érzések és minden nélkül. De azt tudtam, hogy mit válaszoljak.*
- Nem fogja magát elvinni sehova. Ő csak azért van itt, hogy megfürdesse magát. A Biztonságiak aligha tudnák gyengéden végrehajtani ezt. * Próbáltam némi viccelődést csempészni a hangomba. Hisz igen vicces lett volna a jelenet, amelyben egy állig felfegyverkezet valaki fürdet egy szerencsétlent.*
- Nem volt olyan állapotban, hogy ezt egyedül tegye meg. Azonban, ha úgy érzi, hogy képes rá elküldöm a nővért. *A kérésére bólintottam és máris a nővér felé fordultam bólintva. Értette a dolgát. Vizet. Most. Így is tett és mikor visszatért nem jött közelebb mindössze Ryen kezébe adta és eltávolodott. Én pedig a férfinek adtam, már ha sikerül egyedül megfognia. Ha nem, akkor segítek neki megitatni magát.*
- Milyen porontyokról beszél? * Kérdeztem mosolyogva, nem tudtam, hogy ez a férfinek mit jelenhetett így nem próbáltam meg kétségbe esni. Azzal nem javítottam volna semmin.*
- Ha megmondja, hogy hol él, akkor akár már estére otthon lehet. Mint Protektor asszony, mindent meg tudok tenni azért, hogy minél hamarabb haza érjen.*Billentettem oldalra a fejem fürkészően.*

Úgy látszik jól viselkedhettem, mert az őr végre elengedte a ma már sokadjára megnyomorgatott karjaim. Amint újra szabadon mozoghattam, egy béka-szerű ugrással rúgtam el magam az őr közeléből, le a földre, az ágy és a fal alkotta kis sarokba. Fél kézzel az ágyba kapaszkodtam , míg a másik kezemmel a fejemen lévő kötést kezdtem piszkálni.
- Meg tudok fürödni egyedül is! Mit gondoltak?! Hogy nyomorék vagyok?! - fortyogtam az ágy mellett gubbasztva és mindenkire egyformán rondán néztem. Még hogy engem fürdeni kelljen! Ez... kész! Annak azért örültem, hogy legalább az egyik parancsomat teljesítették és legalább egy pohár vizet tudtak nekem hozni! A Protektor felém nyújtotta a poharat, én pedig egy gyors mozdulattal kikaptam a kezéből, majd visszabújtam a "fedezékbe". Néhány pillanat alatt ki is ittam a pohár tartalmát, majd feldobtam az ágyra az üres poharat.
- A porontyok? Áh, szóval azok! - vicsorogtam vissza a nő mosolyára, majd felvihogtam. - Hát az én kicsikéim! Akik belőlem keltek ki! Én vagyok az apjuk! Csak most félnek és elbújtak mind! Mert nem szeretik a tömeget! - a szavaim csak úgy pattogtak, mint egy gumilabda, majd hirtelen elhallgattam és fülelni kezdtem. A politikus nő megint a lakhelyem felől kérdezett. - Sssss! - utasítottam csendre és a mutatóujjam a számra helyeztem. Mocorgást, nyöszörgést hallottam. És egy halk sírdogálást, talán az ágy alól. Azonnal négykézlábra ereszkedtem és benéztem az ágy alá.
- Ne féljetek, itt biztonságban leszünk... ez a néni talán nem bánt minket... - suttogtam lágy hangon, majd úgy döntöttem, ott kell lennem, ahol a legnagyobb szükség van rám: így hát bekúsztam az ágy alá és halkan egy altatódalt kezdtem dúdolni. Ezt még Antonnak dúdoltam, amikor egészen kicsi volt, de a porontyok is szeretik. Lassan mindannyian megnyugodtunk. Hasra feküdtem és kinyújtottam hosszú, csontos lábaim, amik talán már ki is lógtak az ágy alól. Nagyszerűen éreztem magam itt! Soha nem gondoltam, hogy ilyen jó dolog az ágy alatt heverészni!

*Ahogy a férfi leugrott az ágyról Ryan, azonnal elém állt de Én meg sem mozdultam. Csak elképedve néztem ezt, szerencsétlent. Magamban pedig még az eget is szidtam, hogy ilyenbe keveredtem.*
- Nem. Csak nem volt magánál és így nem maradhat, mert újra beteg lesz. Kérem, hagyja magán a kötést. *Ryant eltoltam magam elől, hogy a vizet oda tudjam adni a férfinek. Azonban mikor a pohár repült, és bár nem engem célzott meg de magam is az ágyon ültem. Ryan szitkozódva ugrott elém, és mély baritonján a fogai közt szűrve a szavakat szólt a férfihez.*
- Vigyázz Szellem! * Nem kiabált, azonban ebbe a két szóba belevegyült az állatias fenyegetés is. Mely semmi jót nem ígért a férfinek, ha még sok ilyen hirtelen mozdulatot tesz. *
- Ne tegyen hírtelen mozdulatot Kasper, mert ezek az emberek gondolkodás nélkül kiiktatják. *Figyelmeztettem Én is, kissé érthetőbben megfogalmazva Ryan figyelmeztetését.*
- Már pedig Ők maradnak! *Ezzel nem volt semmi baj, így van rendjén. De a férfi tudtára adtam, hogy hiába ellenkezik a „tömeg” bent marad addig amíg Én magam is itt vagyok. Kért, hát befogtam a szám. Összevont tekintettel néztem Ryanre a férfi szavai miatt és mikor az, az ágy alá nézett az ágyra ugrottam fel. Magamban csak a szemem forgattam, de az ágy túloldalán lévő férfi betekintett az ágy alá. Röhejes volt, hisz senki nem jött be. De ez volt a dolga.*
- Tiszta! * Szólt a hang melyre csak bólintottam és lemászva az ágyról leültem a földre felhajtva az ágytakaró oldalát, hogy rendesen beláthassak.*
- Mért nem fekteti le Őket az ágyra? * Kérdeztem lágy hangon, mintha egy gyerekhez beszélnék. Próbáltam kicsalogatni onnan.*
- Gondolom éhesek… hozassak valamit enni? * Kérdeztem, hátha ez kiugrasztja a nyulat a bokorból… vagyis inkább a szellemet az ágy alól.*

Persze, hogy ezek az ijedősek minden mozdulatomtól berezeltek! Már azt hiszem kezdett nekem ez tetszeni. Mi lett volna, ha még fegyver is lenne nálam... ó a rohadt életbe, a késem! Azt meg elhagytam az utcán, amikor meg akartak motozni! Nem mehetek haza a Mimasra nélküle... nem, nem és nem! De most sokkal jobban éreztem magam ebben a kényelmes, tiszta házban és eszem ágában sem volt az utcán kóricálni.
Az ágy alatt úgy éreztem magam, mint egy bunkerben. A sötétben rám pislogott vagy hat szempár én pedig megbűvölve néztem őket. De még így is eljutott a fülembe a nő kérdése. Átfordultam a hátamra és kitoltam magam az ágy alól, de csak annyira, hogy a fejem kilátsszon.
- Mondtam, hogy nem mernek előjönni, ha sokan vannak itt! Mert ők... ők nem emberek. - halkult el a hangom és úgy döntöttem, mégis csak kimászok az ágy alól, hogy elmutathassam, hogy is néznek ki az én kis porontyaim. Amint kimásztam és talpra álltam a szoba közepén, máris mindenki úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban le kéne engem ütni. Jót nevettem rajtuk, majd úgy döntöttem, nem létezőnek tekintek mindenkit, kivéve a Protektor asszonyt. Mélyen a szemeibe néztem és elkezdtem neki mesélni egészen halkan.
- Olyanok, mint egy kisbaba, de mindegyiknek más színű a bőre. A lábaik és a kezeik szőrösek és karmosak! - az ujjaim karom szerűvé görbítettem és tettem pár karmoló mozdulatot a nő felé, persze csak a levegőben. - A szemük nagyon ijesztő, még néha én is félek tőlük. És a sötétben világítanak! - próbáltam mindezt elmutatni az ujjaimmal, a szemeim előtt. - Furcsa, patkány szerű farkuk van és a hátukból bőrös szárnyak állnak ki! - tártam szét hirtelen a karjaim, mintha nekem is szárnyaim lettek volna. Abban a pillanatban odaugrottak hozzám ketten is, hogy lefogjanak, de én gyorsan magam elé vontam a karjaim, így békén hagytak. Végignéztem magamon, a rezgő csontjaimon, a piszkos testemen. - Meg akarok fürödni. - jelentettem ki és egy szó nélkül levettem az alsógatyám is, majd vártam, hogy megengedjenek nekem egy jó kis pancsolást.

*Jó magam és Ryan kicsit sem tartotta viccesnek, hogy ilyen feszült helyzetet teremt folyamatosan a férfi. Elhúztam a számat, de érdeklődve figyeltem és hallgattam a meséjét a kölykökről, akik nem léteztek. Már magam is rájöttem, hogy ez a foszer nem komplett és tényleg orvosi segítségre van szüksége.*
- És ők hol laknak? * Kérdeztem ostobán remélve, hogy ezzel valamit kiszedhetek a másikból. A következő események olyan gyorsan történtek, hogy szinte észre sem vettem. Volt alsónadrág, nincs alsónadrág és alig pár méterre tőlem, hol még a padlón ültem ott virított… nos a férfi meztelensége. Ryen abban a pillanatban, elém állt ismét és felém fordulva felállított a földről. Elpirultam, arcom szégyenben éget amit hamarosan átvett a düh.*
- Takarodjon fürdeni!!! * Kiáltottam arcom Ryan mellkasának döntve, ki finoman simogatta a hajamat, hogy lenyugtasson.*
- Mutassák meg neki a szobához tartozó fürdőt! * Parancsoltam. A fürdő a szobából nyílt és minden fehér volt. A csempék, a falak és minden berendezés. Szép és finom volt benne minden. A szekrénybe pamut törölközök sorakoztak összehajtva. A csap fölött pedig tükör csempe.*
- Nem teheti ki a lábát a szobából addig míg nincs rajta valami ruha! Nem érdekel, hogyan de oldják meg! *Nem voltam én szálloda, hogy férfi ruhát tartsak magamnál. Az sem érdekelt, ha kimossak a mostanit és a szárítóban megszárítják. Ryan karjai között kibotorkáltam és szerencsétlennel kezdtem el üvöltözni, mert nem vette időben észre. Persze Ő jót mulatott ezen, de én forrongtam a dühtől. Az ápolóval közöltem, hogy csináljon enni annak az idiótának.*

Összerezzentem, amikor a nő rám kiabált. Nem értettem, mi lehetett a gond, hiszen eddig azt akarták, hogy meg legyek fürdetve. De nem töprenghettem túl sokat az előző riadalmakon, már be is kísértek a szobából nyíló fürdőbe. Az a sok fehérség és csillogás! Hátra fordultam és megpróbáltam kitessékelni az őröket a szobából. Magamra rántottam az ajtót, majd rögtön eszembe is jutott valami. Résnyire kinyitottam az ajtót és kikiabáltam rajta.
- És borotválkozni is szeretnék! - azzal vissza is zártam az ajtót. Megindítottam a kádba a tűzforró vizet, majd amíg várakoztam, percekre szemezni kezdtem a tükörképemmel a mosdó fölött. A mindig gondosan tar kopaszra borotvált fejem most úgy nézett ki, mintha mindenhol borostás lett volna. Fél kézzel nekitámaszkodtam a csempének és mindenféle grimaszokat vágtam a tükörképemnek, végül arcon köptem saját magam. Gyűlöltem ezt a pofát, aki visszanézett rám. Egy ideig csak bambán meredtem rá, majd a tükör sarkában észrevettem az egyik kis porontyot. A következő pillanatban már a kád szélén ült és én egészen megnyugodtam a jelenlététől. Arcomra mosoly ült ki, majd óvatosan, hogy ne ázzanak el a kötéseim, bele is ültem a tűzforró kádvízbe. Az hamar el is kezdett beszürkülni.
~Bleh, ez undorító!~ Finnyáskodott az űrporonty.
- Jó jó, mit csináljak, legalább egy hete nem fürödtem! De az is lehet, hogy már több hete... nem is emlékszem, mikor és hol fürödtem utoljára. - panaszkodtam neki, mire rábökött egy flakonra a kád végében.
- Habfürdő... hát jó, ha te mondod. - azzal az egész flakon tartalmát beleöntöttem a kádba. - Te jó ég, hab! - csodálkoztam el. - Már vagy húsz éve nem láttam ilyet... a fiam nagyon szerette! Mindig letérdeltem a kád mellé és Mikulás szakállat csináltam magamnak a habból. Nagyon szerette... - mosolyogtam a csillogó habra meredve, majd megismételtem azt, amit már olyan régen nem: megint habmikulást csináltam magamból! Hátradőltem a kádban és vártam, hogy behozzák nekem a kért borotvát. Az ajtót nem zártam kulcsra, úgyhogy semmi nem indokolja azt, hogy még mindig nem kaptam meg azt, amit kértem!

*Mikor az ajtó előtt álló Őr megjelent előttem, haragosan tekintettem rá. Még mindig nem tértem magamhoz a szégyentől. Soha, senki nem alázott meg még ilyen primitíven és ennyire. Pláne nem a tudtán kívűl.*
- Mi van? *Vakkantottam oda. S mikor a férfi szűkölködve előállt a kéréssel berohantam a saját fürdőmbe és egy eldobható borotvát adtam át neki. *
- Itt van! De mondja meg Neki, hogy igyekezzen. Ha nem így történik, tíz percen belül, ha kell erőszakkal is hozzák elém. *Kiabáltam a férfire és valószínűleg ezt a másik is hallotta a fürdőben. Az Őr elrohant és továbbította az információt illetve a borotvát is a fürdőző férfinek. A hab mikulás nem hatotta meg egy cseppet sem. Én magam a kanapémon ültem, és hagytam, hogy Ryan megpróbáljon megnyugtatni.*
- Nyugalom Anastasia… ez csak egy megbomlott elméjű férfi. Nem megsérteni akart, mindössze egyszerűen csak primitív. Nem tudja, hogy miként kell viselkedni… *Hallottam szíve dobbanását és ez jelenleg zene volt a füleimnek.*
- Nem Ryan. Egy undorító féreg. De mégis… van benne… *Nem tudtam folytatni, de Ryan felemelte az arcom az államnál fogva.*
- A legnagyobb félelmed látod benne. De Frank erős jellem. Ne félj kicsi Ana… *Szemeimbe könnyek gyűltek. Ryan tökéletes testőr és tökéletes férfi is. Gyengéd és mégis ösztönösen vad. De ettől függetlenül a testöröm és az is marad ami mindig is volt. Egy támasz…*
- Fogad meg az orvos tanácsát. Vitesd be az egyik kórházba, ott tudják, hogy mi a teendő. Arról gondoskodhatsz, hogy jó sora legyen de, már meghaladja az erődet, hogy Te magad felügyeld. Dolgoznod kell…

Végre valahára megjött ez az átkozott pincsikutya! Bár csak nekem is lehetnének szolgáim... és egy nagy házam, saját űrhajóm és egy lézerkardom! Hát hogy védjem meg így magunkat, ilyen szegényen, nincstelenül? Épp ezen jártak a gondolataim, amikor kikaptam az őr kezéből a borotvát, majd megvártam, amíg elkotródik innen. Felálltam a kádban és lezuhanyoztam magamról a felesleges habot. Nem igazán sikerült megoldanom, hogy ne ázzanak át a kötéseim, de fittyet hánytam rá. Beálltam a tükör elé és ismét simára borotváltam az egész fejem, a szemöldököm is. Egyedül ott nem tudtam megborotválkozni, ahol a kötés volt rajtam és ez aggasztott is. Hogy fogok majd kinézni, miután leszedem?! Közben eszembe jutott, hogy fogat sem ártana mosnom. De semmi ehhez való vackot nem láttam itt, vagy csak nem találtam. Így jobb híján tusfürdővel mostam meg azt is.
Miután végeztem, magamhoz vettem egy nagyméretű törülközőt és betakartam vele az egész testem. Sokkal jobban éreztem magam, mintha új bőrt növesztettem volna! Elnéztem oldalra, de a poronty már nem volt sehol. Kimentem hát a fürdőből és a ház úrnőjének színe elé álltam, törölközőbe csavarva, itt-ott még csöpögtetve magamról a vizet. Ott volt ugyan a nő mellett a testőr is, de rá csak egy hűvös pillantást vetettem. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek most magammal, nem akartam visszavenni a koszos ruháim, így hát vártam, hogy megmondják nekem, merre tovább. Éhes is voltam már és szívesen megnéztem volna az egész házat, de persze az őrző-védő "őrebek" nélkül...

A hagyma illata az orromba szivárgott és csak most kezdtem érezni, hogy elég régen nem ettem, viszont igazán kíváncsi is voltam, hogy egy ennyire elfoglalt nő, mennyire jó háziasszony, így az invitálására kicsit közelebb is húzódtam és onnan néztem, hogy, hogyan sürög-forog.
- Talán eléggé életuntnak kell lenni hozzá. – rántottam meg a vállam és erőszakkal szorítottam vissza az elmémbe furakodó képeket, melyen a menyasszonyomat látom véresen, darabokban.
Az újabb, kissé felháborodott kérdése zökkent vissza és csodálkozva nézek fel rá, hiszen semmi ilyenre nem céloztam, sőt…
- Dehogy! – feleltem zavartan. – Ez eszembe sem jutott, hiszen el tudom képzelni a napjait, éppen ezért kérdeztem, amit kérdeztem. – tettem hozzá.
A felajánlása meglepett és a tekintettemmel követtem, miközben az ételt készítette elő, hogy most tényleg komolyan gondolja-e, hogy egy csóró rendfenntartót meghív, hogy vacsorázzon vele? Éreztem, ahogy a gyomromban megmozdul valami és nagyot nyeltem.
- Hááát….köszönöm, ha nem zavarom, akkor elfogadom a meghívását. – bólintottam végül halványan elmosolyodva. – És majd igyekszem titokban tartani Seb előtt. – ígértem meg.
Aztán figyelmesen hallgattam, ahogy az életéről beszél, és amire pontosan én is rátapintottam, hogy miként viseli el, hiszen eléggé magányos lehet, hacsak…..Ryan néha nem vigasztalja meg. – villant a férfire a tekintetem, ahogy szóba került a neve és amikor megszólalt.
~ De, hát ki is vethetné a szemére, ha így is van! Hiszen sülve-főve együtt vannak, tényleg, mintha együtt élnének. ~
- Igen, el tudom képzelni, hogy nem lehet könnyű ez az élet, sem maga, sem egy hozzátartozó részére. – biccentettem meg a fejem. – Hogy fér össze? – révedtem el egy pillanatra a kérdésére. – Úgy, hogy nincs. – vontam meg a vállam. – Hasonlóképpen, nem bírja hosszú távon elviselni senki, ha a szerette minden nap életveszélyben van. Nem tudom járt-e a Marson Anastasia? – néztem rá kérdőn. – Nem egy gyerekjátszótér és nekünk naponta kell szembenéznünk rablókkal, gyilkosokkal, kalózokkal, az össze söpredékkel, akik úgy gondolják, hogy ez egy aranybánya számukra. És, egyre többen lesznek. – tettem hozzá halkan. – De, nehogy azt higgye panaszkodom. Én ezt vállaltam.

*Magyarázkodására megálltam egy pillanatra és kétkedve néztem rá. Ezer gondolat cikázott át a tudatomon, de egyikkel sem foglalkoztam.*
- Ne mentegetőzzön. Csak hßlyéskedtem… De úgy látom maga még nálam is merevebb. *Vontam meg a vállam és megálljt parancsoltam a számnak. Legalábbis annak a részének, amelyik hagyta, hogy ilyenek is elhagyják. De hát istenem, én is csak egy ember vagyok és jelenleg még csak nem is a munkahelyemen ülök. Közben a tésztát bele tettem a vízbe mely már forrt és megszórtam egy kis sóval. *
- Ha zavarna, akkor nem ajánlottam volna fel. Sebastian véleménye meg kicsit sem érdekel. Tudja, hogy hol a helye. Ismét csak oldani akartam a feszültséget a megjegyzésemmel. * Sóhajtottam fel, hisz halvány nyomait sem találtam meg a jó kedvnek a férfiben.*
- Nézze Jimmy, ugyan olyan ember vagyok, mint bárki más, ha itthon tartózkodom. Még ha egy kicsit jobban is védet… Nem vagyok hozzá szokva az ilyen feszült helyzetekhez az otthonomban. Bocsássa meg, ha úgy érzi, hogy minden kérdésem vagy mondatom, amivel ezt oldani szeretném egy vád. *Vontam meg a vállam és inkább a szekrényből előszedtem egy üveg szószt és némi pirospaprikát, miután újra megkevertem a húst.*
- Nincs? *Lepődtem meg, hisz nem mondhatni egy csúnya és otromba férfinek. De nem akartam még jobban kutakodni a magán életébe, így nem folytattam.*
- Ne vegye magára, de ha tehetem, kerülöm azt a helyet. Szerencsére nem sok dolgom van arra, de ha mégis akkor inkább mindent rendelkezésre bocsájtok, hogy a másik féllel inkább itt találkozzak. * Természetesen nem a házamra értettem, hanem bármely más pontra, de a Földön. *
- De egyszer voltam ott… és nem nyerte el a tetszésem. Azonban nem a veszély miatt… Emlékszem, ahogy a kocsival áthaladtunk egy utcán, legalábbis nekem annak tűnt. De piszkos, alul öltözött és alul táplált gyerekek rohantak le az utca szélére, akik valami flakonnal fociztak. Ahogy elhaladtunk mellettük… *A képek újra előtörtek belőlem, és mint egy láva folytak el a szemeim előtt és a megrázkódtatás, amit akkor átéltem, most a hangomba kúszott és fejem ingatva próbáltam elmulasztani a képek áradatát.*
- …a tekintetük… Nem tudom leírni Jimmy, de soha életemben azelőtt nem éreztem úgy, hogy tennem kell valamit de akkor még nem is voltam olyan helyzetben, hogy tudjak. De akkor szívem szerint az összeset beraktam volna a kocsiba, hogy elvigyem Őket az utcáról. Akkoriban itthon sem volt jobb a helyzet. De már jobb, és remélem, hogy ez már csak jobb lesz. De oda még mindig nem ér el a kezem, hogy nekik is segítsek… *Szavaim közbe automatikus mozdulatokkal öntöttem rá a szószt a húsra és kevergettem a tésztát is. *
- Most ha ezt a Főnöke mondta volna, szemrebbenés nélkül közöltem volna, hogy változtasson a módszerein. De nem Ő van itt és semmi közöm nincs hozzá… *Vontam meg a vállam.*
- Nem gondolkozott még azon, hogy felhagy a szakmájával? * Szimpla érdeklődés volt, miközben a tányérokért kezdtem kutatni.*
- Ryan? *A férfi értette a kérdést, hisz hallhatta a csörömpölést.*
- Köszönöm, de most kihagyom Ana. * Hivatalos, semmi érzelem csak egy apró mosoly.*
- Biztos? * Kérdeztem, hisz még ilyenre nem volt példa. Ha valamilyen oknál fogva itthon vacsoráztam, akkor sosem hagyta ki a lehetőséget. *
- Most nincs egyedül Anastasia… *Tekintete végig szántott a férfin, de az aki ismeri az láthatott benne némi elismerést. De én nem láttam, Jimmy meg aligha vette észre vagy tudta azonosítani. Így mindössze két terítéket tettem az asztalra.*
- Mivel az alkoholt az előbb visszautasította, így gondolom, most sem jöhet szóba. De én bort iszom, magának mit hozzak? *Kérdeztem miközben a hűtőből elővadásztam egy már bontott üveg vörösbort. Egy borász valószínűleg ki tért volna a hitéből, hogy egy milánóihoz édes vörös bort lát az asztalon. De Én ezt szerettem…*

*Aki keress, az talál. Mondja a mondás és lehet benne valami, hisz ha a férfi benézet volna közvetlen a csap alatt lévő szekrény fiókjába, akkor talált volna vadi új fogkeféket is, melyek még csak ki sincsenek bontva. Igaz, hogy a házban nincs sűrűn vendég, de minden meg van ahhoz, hogy ha beesik valaki, akkor meglegyen minden alapvető dolog.
Épp válaszoltam volna Ryennek, amikor felállt és közvetlen mellettem álló helyzetbe helyezkedett el. Én csak ezután láttam meg a férfit egy szál törölközőbe. Egy szavam sem lehetett, még mindig jobb mintha meztelen érkezett volna.*
- Ryen, adnál neki egy váltás ruhát a Tiédből? *Néztem kérdőn a férfire, hisz a személyes dolgaival nem rendelkezhettem. A férfi bólintott és maga helyére a szoba másik két Őrét intette. Ez talán mindent elmondhatott róla. Óvatos. *
- Kicsit nagy lesz magára Kasper de a semminél jobb. *Nyeltem egy nagyot. Nos igen… Ryen magas és izmos testfelépítése van. Tuti, hogy még a nadrág is lógni fog rajta.*
- Amint felöltözött ehet, és talán mesélhetne magáról és arról, hogy honnan jött. *Mondtam, hisz még nem kaptam meg az anyagot az idegenről.*
- Vegye fel! *Szólt a mély hang és egy pólót, farmert, boxert és egy pulcsit nyomot a férfi kezébe. Persze mind fekete, minták és lenyomatok nélkül. Egyszerű, de mégis tiszta kellemes illatú darabok.*
- És meg ne próbálja itt megtenni! *Ez már fenyegetés volt, még mielőtt a férfi mozdulhatott volna. Mire a férfi visszatért leültem az étkező asztalhoz és vártam rá. Kezemmel hellyel kínáltam ahol már ott volt egy tányér leves illetve pár szendvics.*

Egészen megörültem annak, hogy kapok tőlük ruhákat! Mások ruhái ugyan, de az nekem nem gond. Ami eddig rajtam volt, az se az enyém volt eredetileg. Elvettem a testőrtől a holmikat és méregetni kezdtem azokat. Nem éppen az én méretem volt, bár nehéz magamra ruhát találni. Nem tudom, ennél soványabb lehetnék-e még, mint most. Talán már csak hullaként. Ezen a gondolaton jót nevettem magamban, de hamar le is lankadt a jókedvem, amikor megint oda lyukadt ki a Protektor, hogy meséljek magamról. Nem szeretek magamról mesélni. Morcosan néztem vissza rá, mert tudtam, ezen a témán fog majd lovagolni egész nap. Bevonultam a vendégszobába és felhúztam magamra a ruhákat, de a gatya akkora volt rám, hogy fél kézzel fognom kellett, hogy ne csússzon le a bokámig. A pulóverbe is legalább háromszor elférhettem volna még, így elég elveszettnek éreztem magam. Az őrök ezután elkísértek az étkező asztalig, majd megpróbáltam úgy leülni, hogy a seggem ne essen ki a gatyából. Előttem gőzölgött egy tál leves, meg farkasszemet nézett velem néhány szendvics is.
~Ne! Ne edd meg! Tudod, hogy nem eheted meg ezt!~ kiabáltak mindkét fülembe a porontyok. A füleimhez kaptam mindkét kezemmel és ahogy egyre gyorsabban és hangosabban kántálták a félelmeiket, úgy kezdett el nyilallni a fájdalom az agyamba. Nyöszörögni kezdtem és az a tál leves már úgy nézett ki, mint valami gőzölgő mocsár. Villámgyorsan megráztam a fejem, amivel jelezni akartam, hogy nem kérem az ételt. Olyan hirtelen lettem rosszul, hogy percekig szenvedtem azért, hogy kinyögjem, mit is akarok.
- Én csak egy szelet kenyeret kérek. Vagy egy... répát. - mondtam mindezt úgy, mint akinek minden pillanatban kijöhet a róka a torkán. Persze, ha volna még bennem bármi is, ami kijöhetne...

*Kezem ösztönösen megindult a másik felé, ahogy az szenvedni kezdett. De most először Ryan elkapta a csuklóm és fejét ingatva jelezte, hogy nem jó ötlet. Engedelmeskedve ölembe hullott a kezem, miközben próbáltam visszahozni a másikat a jelenbe.*
- Kasper itt van? *Kérdeztem kedvesen, és mikor kinyögte, hogy mit szeretne akkor felállva teljesítettem a kérését.*
- Répám ugyan nincs itthon, de kenyerem van. *S egy másik szelet kenyeret tettem le elé és a szendvicsekből elvettem egyet.*
- De ezeknek sincs semmi bajuk. Látja? *Kérdeztem és beleharaptam a sajátoméba. Az fordult meg a fejemben, hogy azt hiszi, ártani akarok neki. Nem voltam éhes és szerencsére a kommunikátorom csipogása megakadályozta, hogy tovább egyek. Letettem a kenyeret és elvettem a pultról. Szemeim elkerekedtek a döbbenettől, ahogy végig olvastam a dokumentumot. Hitetlenkedve adtam át Ryannek. *
- Mondja Kasper, mióta van az utcán? * Kérdeztem megpróbálva higgadt maradni. Ryan elolvasva Kasper mögül felvont szemöldökkel tekintett rám. Mire bólintottam és tudta, hogy értesíteni kell a kórházat.*

Gyanakodva figyeltem az előttem lezajló ételcserét, miközben fél kézzel a halántékomat masszíroztam. Egy egészen kicsit megnyugodtam, amikor a nő beleevett az egyik szendvicsbe. Előrenyúltam, hogy elvegyem az előbb idehozott kenyeret. Megszagoltam és alaposan megnéztem magamnak, majd a sarkából haraptam egy keveset. Sokáig nyammogtam, mire sikerült lenyelnem a nem túl nagy falatot. Bántam, hogy nincs répája, a kedvenc ételem az üres kenyér répával, és most így hiányérzetem támadt. De tudtam jól, hogy most ennem kell egy keveset, mert ki tudja, mikor ehetek megint.
Hirtelen kérdezett egyet a nő, mire én megpróbáltam tényleg összeszámolni, hogy hány napja is vagyok már az utcán azóta az elfuserált kalózakció óta...
- Hát... úgy nagyjából egy hete. - válaszoltam, majd újabb falatot haraptam ki a kenyérből. Felsandítottam közben a Protektorra, akinek mintha riadt lett volna az arca. Homlok ráncolva néztem vissza rá, de nem kérdeztem semmit. Inkább azon kezdtem törni a fejem, hogy hogyan maradhatnék nála a legtovább.
- Van, aki takarítsa a házát? Én szívesen megcsinálnám! Nem kell pénz sem, csak had lakhassak abban a jó kis szobában! - lelkesedtem fel, ahogy ismét megnyugodtam az egészen szép jövőképemet magam elé képzelve.

- És előtte hol volt? * Kérdeztem kíváncsian, de a kérdése meglepett. Összevontam a szemöldököm, mire felfogtam, hogy mentséget keress a maradására. Lemondóan sóhajtottam egyet, miközben Ryan ki ment a házból, hogy véletlen se hallja a férfi a beszélgetését és két másik őr vette át a helyét.*
- Van takarítónőm, kertészem, technikusaim és két csapat biztonsági emberem is. Nézze, nincs szükségem alkalmazottakra. Még úgy sem, hogy fizessek értük. A szoba igaz, hogy állandóan üresen áll, de nem felügyelhetem minden lépését. Nekem dolgoznom kell, Ryannek mellettem a helye, és a többiek sem dekkolhatnak maga mellett állandóan. Miért akar ennyire maradni? *Kérdeztem kissé döbbenten.*

Sok emberben megragad az a kép, amit Anastasia festett le a marsi utcakölykökről, de hát ezen nem nagyon lehetett változtatni, míg hagyják, hogy a Mars a bűnözés melegágya legyen és nem hajlandók a vezető politikusok sem arra pénzt áldozni, hogy beinduljon ott is valami fejlődés. De ezt most nem fogom előhozni, hiszen ez nem az én reszortom, ráadásul, aki nem él ott az nem is érti igazán, hogy mi miért van.
- Csak, hogy míg itt megindult a fejlődés és a konszolidáció, és a nem kívánatos elemeket kipaterolták, addig senki nem gondolt arra, hogy azok valahol majd felbukkannak. Na ez lett a Mars. – jegyeztem meg azért halkan. – Már ők is bandákba szerveződtek azóta és van egy vezetőjük is. – mondtam keserűen. – Így már összelopják maguknak, amire szükségük van.
Aztán igyekeztem lerázni magamról a feszültséget, hogy ne valami mogorva frátert jegyezzen meg belőlem, hiszen alapból azért nem vagyok ilyen, bár nem is vagyok nagy társasági ember. A nő kérdései meg egyre-másra megleptek.
- Már miért hagynék fel? – néztem rá döbbenten. – Nekem ez az életem, hiszen meg akarom védeni a bolygó lakosait az emberbőrbe bújt szörnyetegektől. – mondtam hevesen, és Anastasia nem tudhatta, hogy ezt mennyire szó szerint értem.
A testőr és a Protector közötti párbeszédre nem reagáltam, hiszen sejtettem, hogy a férfi nem fog leülni, amíg én itt vagyok. Legalábbis én sem tettem volna az ő helyében.
- Jó lesz valamilyen üdítő, vagy ásványvíz, köszönöm. – néztem a serénykedő nőre, most kicsit más szemmel, mint eddig.
~ Igen, ő is olyan ember, mint mindenki más, és nagyon vonzó is. ~ állapítottam meg magamban.
- Engem nem zavar, ha Ryan velünk vacsorázik. Ígérem nem fogom kihasználni az alkalmat semmi rosszra. – mosolyodom el, talán most először az este folyamán.

- Nehogy azt higgye, hogy itt teljes mértékben megszűnt. Az elődöm módszeriről meg nem tehetek, ami nagyban megváltoztatta a maguk helyzetét. *Persze tudtam róla, ha más nem az áttekintésekből, amit elvégeztem a pályám kezdetén. De ennyi.*
- És a korrupt emberektől sem lehet teljesen megválni. Hiába van itt a rendőrség, nem követhetem mind nyomon, hogy megfelelően járnak-e el. *Ez nem volt titok. Mindenki tisztában volt vele, hogy néha futni hagynak embereket. De az is nyilvánvaló volt, hogy nem mindig lehet utána járni mindennek.*
- Nem védem Őket, ne értse félre… de legalább leleményesek és nem hagyják, hogy az idő megtörje Őket. *Persze ez csak a gyerekekre vonatkozott. Kik aligha árthatnak valakinek komolyabban. Legalábbis eddig. A heves reakció meglepett és ezt leplezve lezártam a szószt és szűrőt kerestem a tésztának.*
- Nem akartam megbántani a kérdésemmel. De úgy vélem, hogy van az a pont, ami már felülmúlja a munkánkat és a saját érdekeink lépnek életbe. Mint például, hogy családot alapítsunk. *Magamból indultam ki. Hisz tudtam, hogy ha eljön, azaz idő nekem legalább annyira meg kell gondolnom a hivatásom, mint bárki másnak. Elővadásztam a bor mellé egy doboz barack levet és egy üveg ásványvizet, amit le is tettem az asztalra. A horkantásra mely az Őrtől származott csak elnevettem magam és a fejem ingatva szedtem ki egy fehér tálba a húsos, szószt.*
- Ha Ryan csatlakozni akarna, két másik ember venné át a helyét az ígéretétől függetlenül. *Tettem le a tálat az asztalra és egy pillanatra a mosolygós férfire tekintettem.*
- Jól áll magának ha mosolyog… *Jegyeztem meg, és már mentem is a tésztát elintézni, miközben folytattam.*
- De azt hiszem Ryant inkább az udvariassága tartja vissza. Ő az őröm, maga pedig a vacsora vendégem, ami ritka számba megy. Így gondolom, csak magán teret akar hagyni, hogy magát minél kevésbé feszélyezze. De ezt talán Tőle kéne megkérdeznie… *Vontam meg a vállam, miközben letettem a tésztát is és egy-egy szedőt tettem bele. A villás szedővel pedig Jimmy tányérjára kezdtem szedni a tésztát.*
- … Bár kétlem, hogy válaszolna. Mióta megjelent elég mogorva és szűkszavú arról nem is beszélve, hogy biztos kapok Tőle egy fejmosást. *Az utolsó mondatom csak suttogtam, mintha egy gyermeki csínyt beszélnék meg a másikkal. Mikor kiszedtem az ételt, a hűtőből elővettem egy tárolót amiben a már lereszelt sajt volt és magam is helyet foglaltam.*
- Jó étvágyat Jimmy.

Az előbbi percek vidámsága után megint teljesen összetörtem. Még a rágást is abbahagytam, a megcsócsált kenyér kiesett a kezemből, én pedig kiüresedett tekintettel kezdtem magam elé meredni.
- De mért...? - kérdeztem csak ennyit, azt is alig hallhatóan. Tudtam jól, hogy akkor nem maradhatok itt sokáig. Talán már ma el kell innen mennem. Ez a gondolat aztán végképp kihozta belőlem a legrosszabbat...
Felpattantam a székről úgy, hogy az nagy puffanással borult fel mögöttem. Az őrök azonnal elkezdtek közelíteni felém, mire én hátrálni kezdtem és mielőtt még elkaphattak volna, villámgyorsan átsprinteltem a szomszédos nappaliba, egyenesen a kandallóhoz. Abban már lobogott a tűz, én pedig egy hirtelen elhatározásból azonnal kikaptam belőle az egyik fát, amin még volt megfogható rész.
- FELGYÚJTOK ITT MINDENT!!! - kezdtem ordítozni, miközben magam előtt lengettem a lángoló fadarabot, hogy visszatartsam az őröket. - MIÉRT NEM VAGYOK ÉN ELÉG JÓ MAGÁNAK?! - üvöltöttem tovább, miközben gyilkos pillantásokat vetettem a politikus nőre. Mert tudom, hogy csak erről volt szó, hogy csak egy szánalmas koldusnak tartott és meg akart tőlem szabadulni! Mindegyik ugyanolyan, mindenki ugyanúgy bánik velem ebben az egész kikúrt Naprendszerben!!

Ryan viselkedése persze profira vallott, de talán más is volt a háttérben, amiért nem vette jó néven, hogy valaki most elfoglalta a helyét az asztalnál.
Nem akartam, hogy nagyon ferde szemmel nézzen rám, bár nem hiszem, hogy túl sűrűn össze fogunk futni, de jobb lenne, jóban lenni vele, ha már Anastasia szerint is miatta lett mogorva és néma az este folyamán.
- Köszönöm. – szélesedett ki a mosolyom a bók hallatán. – De az magának is jól áll, meg az is, ha épp nem politizál, de gondolom ezt ritkán teheti meg még akkor is, ha itthon van. – válaszoltam, majd lassan a testőr felé indultam és nagyon óvatosan, hogy ne vegye támadásnak, előhúztam a fegyveremet, majd két ujjal fogva a markolatot, felé nyújtottam.
- Tessék! Vegye el és majd visszaadja, ha elmegyek. – néztem a sötétlő szemeibe. – Nem akarom, hogy rosszul érezze magát miatta és szorongjon nekem itt egész este, míg mi finomakat eszünk. – De még meggondolhatja magát, ha csatlakozni akar, ugye? – néztem a nőre kérdőn.
Aztán, ha leül közénk, ha nem én visszaülök az asztalhoz és már az illatoktól megindul a nyálelválasztásom, így nem is habozok sokat, mikor már a tányéromon halmozódik az étel.
- Jó étvágyat Anastasia! – viszonzom és már neki is látok serényen. – Nagyon finom. – nyelem le az első falatokat. – Nem gondoltam, hogy még főzni is jól tud. – bókoltam most én neki.
- És még miben ilyen jó? Vagy inkább fordítva kérdezem: miben nem? – nézek rá most már nyíltan vigyorogva, ha már azt mondta jól áll.

- A politika az árnyékom és higgye el, elég sok mindent megadnék azért, hogy néha ne kísérjen. * Összevont szemöldökkel néztem, hogy Jimmy mit akar Ryantől. Mikor ez nyilvánvalóvá vált számomra szám eltakarva, próbáltam visszatartani a nevetésem és csendesen figyeltem a jelenetet.
Ryan kételkedve nézte a másik mozdulatait, de feszültség nem látszott rajta. Az alkalmon kapott és elvette a fegyvert, majd azt a nadrágja hátuljába dugta. A felém intézet kérdésre csak bólintottam, ha megszólalok az mindent elárult volna.*
- Nem tudom, hogy most maga ilyen ostoba vagy csak vak. A kisasszony kérdése bár szívből jött, de ha az Én társaságomra vágyna nem marasztalta volna vacsorára… *A szavakat hallva, dobbantottam egyet a lábammal figyelmeztetésként.*
- Ryan! * Szóltam is oda, melyben némi jó kedv csillogott annak ellenére, hogy már megint túllépi a férfi a hatás körét melyet még én magam sem tudtam volna behatárolni. De mint azt várhattam, nem hatotta meg, csak elmosolyodott és folytatta anélkül, hogy levette volna a tekintetét Jimmyről.*
- … Szóval én a maga helyében örülnék a kitüntető lehetőségnek és inkább élvezném. Ahelyett, hogy úgy viselkednék, mint akinek hurokban van a nyaka. Ha pedig nincs semmi rossz szándéka, akkor nem kell, hogy feszélyeztesse a jelenlétem. Jó étvágyat. *S Ő ezzel le is zárta a témát. Én sem bírtam tovább és fejem ingatva elnevettem magam. Csak remélni tudtam, hogy nem értette meg a Ryan rejtett utalásait.*
- Bocsásson meg neki… Kicsit szabadabb, mint a többi. Erről talán az évek tehetnek és esetleg az is, hogy Ő az egyetlen, aki itt él velem.* Tekintetemben a valódi bocsánatkérés is fellelhető volt. Ahogy a férfi nekilátott magam is így tettem és töltöttem egy pohár bort is két falat között. A bókra elpirultam, hisz nem szokták dicsérni a főztöm.*
- Köszönöm, de egy előkészített szószt nem lehet elrontani. Egy ilyen ételt összeütni bárki képes. *Hárítottam, hisz ez volt az igazság. Ezt maximum azzal lehetet volna elrontani, ha odaég.*
- Higgye el, rengeteg dolog van, amiben nem vagyok jó. A háztartás megy, hisz anyuék nem erre a pályára szántak és elképzelhetetlen volt számomra is, hogy ha eljön az ideje, ne tudjak gondoskodni a családomról. De a borászat, technika és a fegyverhasználat a gyengéim. Nem született meg, azaz ember, aki ezeket belém tudja sulykolni. *Ittam egy kortyot és a férfire néztem.*
- Maga miben kiemelkedő még? *Kérdeztem vissza valami olyanra, amit esetleg az aktájából nem tudhattam meg. *

*Nem hallottam a kérdését és már épp rá akartam kérdezni mikor felborult minden. Az egyik Őr elkövette azt a „hibát”, hogy azonnal elém állt és másiknak egy maga esélye sem volt arra, hogy megállítsa a kirohanó férfit mindössze azzal, hogy elé áll. Nem volt ideje és a férfi már a kandallónál kotorászott. Az ott álló férfi nem tudom mit csinált de nem kapcsolt, ami miatt kétségem sem volt, hogy Ryan előveszi. A nagy felfordulásban miközben a férfi kiabált, Ryen rontott be még két személlyel. Tekintetével egy pillanat alatt felmérte a helyzetet és a kábító fegyveréért nyúlt.*
- Tegye vissza! *Szólt a parancs és kérdés sem volt, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor az egyik fegyver el fog sülni. Ebben egy probléma volt, egyedül Ryan kezében volt olyan, ami nem okozza a halálát. De még csak azon sem látszott. Engem nem engedtek közelebb és a megrázkódtatás nem is engedett szóhoz jutni, csak hagytam, hogy az imént megjelent férfi közül még egy elfoglalja a helyét előttem.*
- Kérem! * Remegtem félhangosan és csak bíztam benne, hogy eljut a hang a férfiig. *

Gyűlölettől eltorzult arccal hadonásztam a rögtönzött fáklyával, miközben egyre többen lettek a házban. Mindenki engem figyelt és annyi pisztoly meredt már rám, hogy azon kénytelen voltam már elröhögni magamat.
- HA LELŐNEK, LEÉG A HÁZ IS! - kiabáltam és biztos voltam benne, hogy jól hallotta mindenki, nem kell még egyszer elismételnem. És biztos értették is, hogy mire gondoltam. Ha lelőnek, a fáklya ráesik a szőnyegre, vagy épp a kanapára, bánom is én! Az lenne a legjobb, ha az egész ház porig égne és belőlem sem maradna több, mint egy marék hamu. Az mindenkinek jobb lenne... főleg nekem.
Láttam a szemem sarkából, hogy az a Ryan nevű testőr már nem csak rám céloz, de az ujjai komolyan mozgolódnak a ravaszon. Ránéztem a többiekre is és észrevettem, hogy ők más felé céloznak. Meglehet, hogy a karomra és a benne lévő fáklyára. Okos, nagyon okos!
- Ezaz, lőjetek csak le! Évek óta erre várok! - kurjantottam fel, szinte már tébolyultan boldogan. Aztán elkövetkezett az a kimerevített pillanat. Amikor a kezem már elérték a lángok és az ujjak lassan megmozdultak a fegyvereken....

//Ana posztja után a karit kórházba szállítják//