Muscle Edzőterem

Utáltam ezt... teljes szívemből. Mióta belém rakták az implatátumot, azóta küzdök ezzel az átokverte fejfájással. Fogalmam sincs, mitől van, vagy hogy mit szúrhattak el. Ezt csak a tudósok tudnák megmondani, akik ezt tették vele... de a tény, hogy négyet már megöltem közülük, egyet nemrég próbáltam meggyilkolni, az utolsó pedig nem vett részt a lényegi dolgokban, valószínűleg eléggé költő lenne a kérdésem. Csak úgy meg nem sétálhatok be az ügyeletre, hogy van egy titkos katonai implant a fejemben, amiről jó lenne, ha nem tudna senki, de azért vizsgáljanak már meg, mert szétszakad a fejem néhanapján. Na igen, nagyon úgy tűnt, hogy ilyen fejfájósan kell leélnem a maradék életemet is. Nem elég, hogy az életem lényegében elvették, de még itt volt ez is, véletlenül se unatkozzak. A fő bajom inkább a kiszámíthatatlanság volt. Sosem tudhattam, mikor tőr rám. Tegnap például semmi bajom nem volt, most meg... pff... ráadásul a lehető legjobb időpontban, amikor figyelnem kellene. Ilyenkor mindig gyengének éreztem magam, teljesen mindegy, hol jött rám... otthon a kanapén ülve, a munka közben, esetleg az utcán. A mennyiség nem számított már mostanra... már maga a fejfájás ténye elég volt, hogy jó ideig elmenjen az életkedvem...
...
- Meg... vagyok - nyögtem ki két roham közepette.
Fogalmam sincs, miért, de az érintése mint ha egy pillanatra mulasztotta volna a fájdalmat. De aztán az érintés elmúlt... pár másodpercre, mert utána még így is éreztem a változást. A testem egy része kicsit megemelkedett, valamit becsúsztatta alá. A számhoz valamit odatoltak, amit felismertem az érintéséből, így beleittam. A hűs folyadék jól jött, főleg, hogy alig ittam valamit az elmúlt órákban, kicsit rendbe szedett. Ami viszont nagyon jól esett, az az érintés a kezemen. Kellett pár másodperc, mire felfogtam, mi is az: Mira keze. De még a felfogása előtt remegés futott át a testemen... talán Mira felismerhette, hogy ez bizony jóleső volt. Lassan megnyugodtam, a fejfájás visszahúzódott oda, ahonnan jött... hogy aztán lesben álljon a következőhöz. De most ez nem izgatott. Szépen lassan realizálódott hát bennem, milyen helyzetben is vagyok. Oké, az tény, én Mirával szemben eléggé visszafogott voltam... de azt el kellett ismernem, hogy tetszett az a helyzet, ahogy most voltam... Mira törődése...
- Köszönöm, Mira - jó volt újra hallani a közvetlen hangnemet tőle... a másik olyan idegen volt. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Ez most az én hibám volt - sóhajtottam. - Már megint egy átkozott migrén... tudod, mint legutóbb a lakásomon. A lehető leglehetetlenebb helyeken tud előjönni.
Lassan leengedtem a kezemet és kinyitottam a szemem. Mira árnyékot vetett rám a Hold fényében fürödve, én pedig felnéztem rá. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyi mindent fogok látni a tekintetében. Törődést, riadalmat, odaadást, gyengédséget... olyan dolgokat, melyeket eddig nem igen mutatott ki irántam. A franc essen bele, hogy ehhez pont egy migrén kellett... meg mondjuk egy jól irányított saller is, de az csak rásegített.
,,Mira... ki foglak én ismerni téged valaha?"
Megpróbáltam mosolyogni rá hálásan, de nem tudom, mennyire sikerült...

*Mit mondjak? Azt, hogy Doki szavai nem nyugtattak meg, csak még több aggodalomra adtak okot? Nos, ez az igazság, így mást nem is nagyon mondhatnék. Talán azt, hogy a borzongást akkor sem fogtam volna fel, ha képekben adják a tudtomra. Pedig azokhoz volt szemem. Olyan rég már… annyi éve… hát csoda, hogy az ilyeneket elfelejtettem? Nem, nem volt. No meg, még ha meg is értem, akkor sem hittem volna el, hogy egy ilyen apró érintés erre képes. Azt meg pláne nem, hogy ez a reakció őszinte. Így a kezem megállt egy pillanatra, amit igyekeztem annak álcázni, hogy leraktam az üveget magam mellé. De, hogy mért folytattam ösztönösen utána a másik kezem a másik orcájára csúsztatva gőzöm sincs. De nem is érdekelt. Bár ezen az oldalt sokkal finomabb voltam, szinte csak súrolta az érintésem. Na ezt legalább tudtam, hogy mért van… azért mert ezt az oldalt ütöttem meg korábban. Csak némán hallgattam a szavait, és igyekeztem vissza acélozni magam. Nem tetszett, hogy látta rajtam… hogy észrevette az ijedelmem, hogy így látott. Gyengén… *
- Nem… csak… úgy értem… nem akartam… vagyis… * Ah… makogok mint Luke. Közben meg folyton őt piszkálom ugyan ezért. Bah… ez az… gyenge vagyok, sebezhető és még bolondot is csinálok magamból. Na ezt utáltam. Ez nem történhet meg még egyszer. Megköszörültem a tokom, bár sokáig lehettem csendben, mert a férfi már mosolygott. Felmosolyogott rám a combjaimról. NA ácsi… Honnan? S újra megnéztem magamnak a helyzetet. De sajnos nem csak a képzeletem volt… bizony a férfi a combjaimon feküdt. Na nekem sem kellett több, egyből megtaláltam a hangomat és sikerült megacéloznom magam. Kezem elvontam az arcáról és a válla alá csúsztattam mindkettőt, hogy segítsem.*
- Dühös lettem, nem figyeltem és így megállítani sem tudtam az ütésem. Üljön fel, kérem… Viszont van egy rossz hírem. Mára ennyi volt. Nem voltam felkészülve, hogy ilyen intenzitás éri a kezem és mára használhatatlan. * Ha közben felült már fel is álltam és az ablakhoz mentem, véletlen sem nézve a férfire. Nem tudtam, hogy a tekintetem mennyire sikerült megacéloznom. De a tartásom és a hangom tuti sikerült.*
- Kesztyű nélkül… nos… ha csak mára lesz használhatatlan, akkor még jól jártam. Nem tudom, hogy mikor jelentkezem a következő edzésre. De az sem biztos Uram, hogy jelentkezni fogok… és, hogy ezt folytatni kéne. * Utolsó mondatomnál egy pillanatra megbicsaklott a hangom és meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy ugyan olyan ridegen folytassam, mint ahogy elkezdtem. De egy biztos volt... nem magam miatt akartam abba hagyni.*

A pillanat... a pillanat az egy olyan dolog, mely szereti illegetni, mutogatni magát néhány másodperc erejéig. Igen... néhány másodperc erejéig. Mert ez is hamar elment. Mira tekintete hamarosan megkövült, visszaváltva arra az állapotra, amit eddig láthattam tőle... ahogyan távozásra kért. Igen, érthető is volt, elvégre... amilyen idegállapotban jött ide, meg amilyenben már van az elmúlt évek során... ezt... talán tényleg túl közeli volt. Fizikai és érzelmi szinten egyaránt. Szokás mondani, hogy a nők sokkal erősebbek érzelmi szinten, mint a férfiak. Ez igaz is, de éppen ezzel együtt jár, hogy sokkal többet is érnek meg, ami miatt kiszámíthatatlanok... ha nem is annyira, mint Mira. De nem akartam feszíteni nála a húrt. Így bólintottam neki, majd lassan felültem... nem, nem azért, mert közelebb akartam maradni hozzá, hanem mert kicsit szédültem még.
- Rendben, amúgy is ezt terveztem utolsó gyakorlatnak.
Mira menekült, éreztem. Még ha nem is szaladt, kiabált fejvesztve, mint ahogyan azt a klasszikus példát lehetne hozni a menekülésre. Nem, mint ha a lelke akart volna menekülni. Ez pedig sokkal veszélyesebb volt. Sajnos nagyon labilis a természete, éppen ezért sokkal nagyobb figyelmet igényelt, mint bármely más nő. Sokan ezt biztos nem adták meg neki és nem is fogják... de én más tészta vagyok. Sosem voltam az a fajta, aki hátat fordít az embereknek, megtagadja a figyelmet... és én figyelni fogok Mirára... mert ez a dolga egy barátnak.
- Mira, rád bízom, hogy folytatod-e - álltam fel lassan, majd odasétáltam hozzá, de nem túl közel álltam meg. - De, ha elfogadsz egy megjegyzést, szerintem érdemes lenne. Aláírom, nem volt egyszerű így elsőre, de ez alapvető dolog. Mind a fizikai, mind a mentális képességeid megvannak hozzá. Kitartó vagy, tudsz koncentrálni, az erőnléted is megfelel. Minden megvan benned, ami kellhet. Ha pedig szükséged van rám, tudni fogod, hol leszek.
Nem, ez most nem egy nyálas nyalás volt a részemről, sem pedig valami politikus lelkesítő kampánybeszéde. Tényeket közöltem Mirával, persze nem szárazon, volt elismerés a hangomban. Ahhoz képest, hogy milyen lelki és testi állapotban jött ide, nagyon is jól teljesített. Mások már rég ordítottak volna és nyöszörögnek, hogy nem akarják. De ez a lány harcolt önmaga ellen... még ha voltak mélypontok is.
- A kezeidre visszatérve... ha megengeded, akkor helyrerakom őket - emlékeztetve őt a korábbi megjegyzésére.

*A felülés tempója mit sem változtatott azon, hogy míg szükség volt rám ott maradtam és utána el is tűntem az éjszakát kémlelni az ablakon keresztül. Így beszéltem és így is hallgattam a válaszokat. Kellemetlenül éreztem magam, ahogy közeledett. Lépteit nem hallottam, de talán az érzékeimnek köszönhetően, vagy talán az üldözési mániámnak, de akárhogy is, éreztem, hogy közeledik. Egy pillanatra megfeszült a testem. S magamban hadakoztam, hogy most melyik képzeletbeli variációmnak örülnék. De egyikbe se akartam belegondolni és inkább azért rimánkodtam, hogy hívjon fel a főnököm. Ami egyrészt furcsa, tekintve, hogy már a hangját is rühelltem, másrészt esélytelen. Szabin vagyok és elméletileg már elutaztam. ~Rick… az űristen verjen meg egy tucat poronttyal, hogy mozdulni se tudj Tőlük. Most annyira… annyira gyűlöllek. ~ Gondolatban már potyogtak a könnyeim. ~Ühhüm… ki kell jutnom innen.~*
- Köszönöm… Uram… * Upsz… ez gúny volt. Tényleg kezdek szét esni. De már megint? Ne… nem akarok. Kettő bőven elég volt. Légyszi, légyszi… ne. Könyörögtem önmagamnak. A gúnyom nem a szavakra szólt. Hisz ezekkel Én is tisztában voltam, hallottam egy párszor és tudtam, hogy a másik nem hazudna. Legalábbis míg nincs rá oka. De korábban is mondták már, bár röhej, hogy egyik sem vette észre, hogy ez a motivációmból fakad és nem belőlem. Ezekkel sosem volt gond, a gond a hidegvéremmel volt. Amit nem bírtam elviselni. Se önmagamtól… se mástól. Na de egy újabb hidegvérű, jól megfontolt mondat és meg már megpördültem, mint akinek behúztak egy akkorát, hogy kénytelen volt és tettem előre egy lépést, a kezeim karba fonva és összeszorítva. Fájt? Rohadtul… de volt valami, ami még jobban. Kinyitottam a szám, de aztán becsuktam és összeszorítottam a fogaim. Ezt eljátszottam még egyszer s közben végig a másik szemeibe néztem.*
- Nem kell… majd megoldom, ha meg nem… nos, akkor sem esek kétségbe, ahogy bele halni sem fogok. * S már igyekeztem is elhagyni a termet, amilyen gyorsan csak tudtam még mielőtt bármi olyat mondanék, amit nem kéne, amit megbánnék, vagy ami még rosszabb, azaz álnok sósan maró cucc utat tör magának a felszínre a szemeimből.
Ha sikerült, akkor a cuccaimmal nem foglalkozva meg sem álltam az öltözőig. S egy csattanás jelezte, hogy bizony megérkeztem a szekrényekhez. Na igen… valamin lekellett vezetnem, így aztán a kezem közelebbi ismertségbe került a fémmel. Na most már volt okom sírni. A kezem felrepedt, ahogy a megfeszítetett fém belevájt két bütyköm közé.
Ha pedig nem, nos… akkor bizony csak álltam a másik tekintetét és nem szóltam, nem tettem semmit. Hisz, nem tudom, hogy hogyan késztetett maradásra.*

Ez az egész csak egyre rosszabb lett... és igazából feltettem magamnak a kérdést, hogy kit akarok becsapni. Az előbb még azon gondolkoztam, hogy figyelni fogok Mirára, mert ez a dolgom... de tényleg figyeltem rá? Vagy csupán ámítani akarom magam, hogy van még dolgom ebben a megszomorodott életben azon kívül, hogy gyilkolok. Hogy tudok-e még valami építőt csinálni egyáltalán... és őszintén, ilyenkor tényleg jobb lett volna, ha inkább bent maradok abban a tetves laborban, hogy szurkáljanak az őrültek. Csináljanak csak belőlem androidot, érdekel is... mert jelenleg talán még annál is rosszabb voltam. Ennyi számítás, ennyi merevség... mikor lettem én ilyen? S amikor Mira elindul, sípolnak a vészjelzések. Nem engedhetem... gyűlölni fog... talán ordítani velem... de nem... nem engedhetem őt el így... ugyanúgy, ahogy nem engedtem őt edzeni olyan állapotban, ahogy jött... ugyanúgy nem hagyhatom, hogy így távozzon... mert ez már az én felelősségem, akárki akármit mond... de nem, nem azért, hogy megnyugtassam a lelkem... hanem mert őt, még ha így is viselkedett most, ahogy, a barátomnak tartottam.
- Mira... várj.
Hogy parancsoló volt a hangom? Nem, azt egyáltalán nem lehetett rá mondani. Kérlelő? Nyálas... a-aaa, azt sem. De az tény, hogy erélyes volt, amennyire kellett... de nem túlságosan. Sokkal inkább olyan volt, mint amikor barátságosan csak annyit mondanék neki, ,,Naaa, maradj már még egy percet, fiatal az este", azzal a vigyorgó arccal, amit láthatott tőlem sokszor. De most nem mosolyogtam... valahogy nem tudtam, ahogy éreztem a hátamon a felelősséget. Nem tettem ki elé a kezem, jól tudtam, hogy úgy menne át rajta, mint forró kés a vajon... de ha megáll, akkor egy pár másodperc után rá emelem a tekintetem a merev előre tekintésből... és láthatja, hogy én a magam részéről eldobtam a kimértséget.
- Talán nem halsz bele, de eléggé bosszantó lesz hosszú távon, ha nem tudod normálisan használni a kezeid. Meg különben is, még ígértem neked egy kis hűsítőt is az edzés utánra - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon. - Kérlek, engedd meg, hogy segítsek.

*Felelősség? Labor? Megkeseredettség? Android? Mázli, hogy nem vagyok gondolatolvasó, különben a másik már az ablakon repült volna kifelé. Azonban a felszólítására megálltam, hisz erélyes volt. Na nem, ha parancsnak vettem volna már itt sem vagyok, ahogy a nyáladzásra még a bolygót is elhagytam volna. De megálltam és rákaptam a tekintetem. Na de a szavai… Ó istenem… hát ezek sosem javulnak meg? Még akkor sem ha már évek óta nem katonák? Mi a frászt tanítanak abban a rohadt akadémiában, ami ilyenné teszi Őket? Komolyan mondom, be kéne iratkoznom egybe, hogy tisztán lássak. De most vörösben láttam…*
- Tudod mi a bosszantó Nicholas? Az, hogy olyan, vagy mint egy gép… Az, hogy ha feladatot kapsz, nem tudod levetkőzni, amit beléd vertek. Az a bosszantó, hogy olyan hűvös, kimért és idegesítő válaszaid vannak, hogy alapjáraton tépem a hajam Tőled. Az a bosszantó, hogy ennyire gyakorlatias vagy. Azt meg, hogy olyan vagy mint egy előre beprogramozott bábú egyenesen gyűlölöm… Múltkor nevettél, viccelődtél, kedves voltál.. vagyis inkább kellően pofátlan, hisz nálam ez a kedvesség. *S kezeim ellenére bizony minden elsziszegve kiabált mondatomnál meglöktem és léptem is utána, ha hátrált. Ha nem, nos lökdöstem mint a macskám a gombolyagot.*
- Most meg… *Húztam el a számat, ahogy végig mértem, és a lökdösésem is abba maradt.*
- … Olyan vagy mint egy darab fa. Merev, rideg, számító, megfontolt, de leginkább idegesítő. Le sem tagadhatnád azt a rohadt iskolát… * Itt már kissé szelídebb volt a hangom, de a dühöm nem múlt csak keveredet valamivel. Valami olyannal, amit nem tudtam hova rakni.*
- Ez a bosszantó és nem a kezem, még akkor sem, ha nyomorék marad. Ha ilyen maradsz, kösz, de inkább hűsítőként beleugrom a Temzébe. *Végig a szemeibe néztem és nem is próbáltam meg hátrálni.*

Oké, ez tényleg egyre rosszabb volt. Nem tudtam eldönteni, hogy Miránál ez most az alapállapot, vagy csak én hozom ki belőle. Hagytam, hogy a lány lökdössön, csak kicsiket lépve hátra, átszorulva egyik fényoszlopból a másikba. Közben pedig hallgattam a szavait. Hát nem tudom, de valahogy nem éreztem jogosnak Mira szavait. Ridegségről, kimértségről beszélt, amikor nem is tudom, ki volt az, aki elkezdett magázódni és úgy viselkedni, mint hivatalos ügyek idején. Hát nem én. Erős késztetést éreztem rá, hogy visszaszóljak, de aztán nem tettem. Nem volt célom tovább szítani a feszültséget. Már így is túlságosan sok alakult ki köztünk ez alatt a pár óra alatt. Meg amúgy is, a nőkkel nem könnyű bánni. Volt egy katonatársam, akinek eléggé nagy sárkány volt a felesége. Ő úgy jellemezte a kapcsolatukat: ,,A nejemmel sosem érdemes vitatkozni... mindig övé az utolsó csepp kávé." Na ez a mondtad rengeteg dolgot elárul a női lélek rejtelmeiről. Szóval inkább jobbnak láttam nem kiborulni... és az a halvány vigyor, ami megvolt az arcomon, nem igazán akaródzott eltűnni. Max halványodott, olyannyira, mint ha ott se lenne, de igazából nem tűnt el. Igazság szerint nem is volt olyan rossza a helyzet, mint elsőre gondoltam. Igazából, ami most történt, az nem dühös kitörés volt. Illetve, nem csak dühös kitörés. Volt a hangjában valami, ami vegyült a dühvel. Mi lehetett az vajon? Törődés? Kedvesség? Figyelem. Valószínűleg egy átlagosabb helyzetben meg tudtam volna mondani. De Mira esetében nehezen... de ha már egyszer hiányolja a másik énem...
- A Temzébe? Jó program, jöhetek én is? Úgy is rég nedvesedtünk már együtt.
A mosolyom lassan visszaerősödött, jelezve, hogy nem, nem fogok úgy maradni, mint amiről ő az előbb beszélt. Nem is szándékoztam. Az edzésnek vége, már így is túl sokáig maradtam ebben a mesteres viselkedésbe... mesteres, jó szó, mondhatom. De már nem volt szükségem rá... egy jó ideig nem lesz rá szükség...

*Vártam, vártam és vártam. Na jó, ez nem igaz, hisz közben azért záporoztak a szavaim. De vártam, hogy vajon hol unja meg a másik a kitörésem, a lökdösésem és úgy alapjaiban véve engem. De ez körülbelül annyira volt sikeres, mint Pokémont rábírni arra, hogy kiugorjon a jelmezéből vagy épp egy madarat rávenni, hogy emberi hangon és értelmesen kezdjen beszélni. Nos… semennyire, bár a madarakkal még nem próbálkoztam. Csak fújtattam, mint egy dühös bika, ahogy vártam, hogy mit mond. Erre… na tessék, még a szám is tátva maradt egy pillanatra. Most komolyan… ennyi? Mindössze ennyi? Ah… ezért beszélni sem érte meg. Na de a vigyora láttán magamhoz tértem ebből a meghökkent állapotomból. Erre a pár másodpercre háttérbe szorult dühöm, mint a lavina tört újra felszínre. *
- Fordulj fel Doki… * Szűrtem a fogaim között és már lendült is a jobb kezem, ugyan úgy, mint nem is olyan rég, csak épp nem volt kezdő állás, csak az öklöm lendült… De mért mindig a jobb kezem? Mért nem lehetek két kezes vagy nem tudom… De már készültem a fájdalomra fogaimat összeszorítva.*

Na erre azért nem számítottam. Tény, pimasz voltam most vele, de mondtam neki durvább dolgokat is nemrég. Na igen, én hülye nem számoltam vele, hogy Mira most egyáltalán nem mondható nyugodtnak és én akkor most finoman is fogalmaztam. Szóval jogos volt az, ami most közeledett felém... és meg se próbáltam kitérni vagy védekezni ellene. Hagytam, Mira ökle betaláljon... na talán nem kellett volna, mert ekkora sallertől még az emeletről is leszédülök, ha úgy hozza. Kicsit meghátráltam, kezemet az ütés helyéhez kaptam. Talán nem kellett volna hagynom, hogy eltaláljon... áh, most már mellékes, ezt a pofont bekaptam, ahogy valószínűleg nyomot is fog hagyni holnapra. Lassan ráemeltem a tekintetemet a lányra, láthatta, hogy már nem vigyorgok.
- Ezt most miért kaptam? - bujkált a hangomban egy kis sértettség, de dühösnek egyáltalán nem mondhattam.
Oké, mondjuk sejtettem, hogy miért kaptam: nők.

*Készültem, készültem… folyton készülök, csak épp arra nem, hogy el is találom a másikat. Meg is lett a következménye… Az ütés után a végig cikázó fájdalmat már szerintem a gerincemben is éreztem, és meg is rogyott a lábam, de csak egy röpke pillanatra. Másik kezemmel a kezemet masszíroztam leheletnyi finoman. Ám bár a tartásomon nem látszott, az ugyan olyan büszke és konok volt, mint eddig, de a szemeimen már ott húzódott a fájdalom ködfátyola. De nem is ez volt a lényeg, hanem az újabb Mira féle csavar. Láttam, hogy meghátrál és a kezét az arcára csúsztatja, de megvártam még szólt, addig nem mozdultam. Szemeimben már ott volt a játékos csillogás mikor elindultam felé. Kissé pipiskedve lábujjhegyre álltam és finoman elvontam a kezét az arcától, ahogy a füléhez hajoltam. *
- Egy, most már van miért rendbe tenni a kezem. Kettő, nem éreztem fairnek, hogy az első betalált ütésem a migréned miatt kaptad. És három… nincs, annál rosszabb mikor dühös vagyok, és nem teszel semmit. * Búgtam lágyan, vigyorogva a fülébe. Aztán elhúzódtam, nyomtam egy puszit az arcára, kihúztam a gépből az adathordozóm, felkaptam a párkányról a cuccaim és persze a földről is.*
- Öt perc Doki… aztán mehetünk inni és rendbe teheted a kezem.* Fordultam felé vigyorogva félútról és közben hátráltam az öltözök felé.*

Amikor Mira közeledett felém megfordult a fejemben, hogy elhátráljak előle... de aztán valami megállított. Volt valami a szemében, ami majdhogynem odafagyasztott a helyemhez és nem hagyott elmozdulni. Nem, ez nem a fájdalom jele volt, az más. Ez inkább... na és akkor odaállt elém, lágyan elvette a kezem és az odajött. Amiket mondott.... hááát... először igazából fel se fogtam a dolgot, olyannyira meglepett a reakciója. Igaz, most már sejtettem, hogy mi volt az a dolog, ami csillogott: a lány javíthatatlan, de általam mégis szeretett pajkossága. Éreztem, hogy szépen lassan megnyugszom az előbbiből. Na tessék, elég a lánynak ezen az éne és lassan kezd minden helyreállni. Igaz, amikor a puszija után elhúzódott, kicsit még semleges volt az arcom... de aztán kiolvadtam és visszamosolyogtam rá.
- Akkor? Irány a Temze?
Most már minden rendben volt. Újra tudtam minden gond nélkül viccelődni és mosolyogni. Ah, de jó érzés volt. Kicsit lemaradva bár, de csatlakoztam a lányhoz, amikor cuccaival megpakolva elindult kifelé.
- Rendben, akkor a folyosón találkozunk - mondtam neki és ha igényelte, akkor kinyitottam neki az ajtót.
Igaz, kicsit furcsálltam, hogy Mira nem itt akarja, hogy rendbe szedjem őt, de biztosan volt valami terve. Ha valamit tudtam róla, akkor az az volt, hogy mindig gondolkodik előre. Ebben bízva váltam el tőle és mentem el a férfi öltöző felé. Belépve nekidöntöttem a hátamat az ajtónak, majd kifújtam a levegőt. Amikor beléptem ma ide, nem vártam, hogy ennyi dolog fog történni köztünk. Öröm, bánat, boldogság, fájdalom... ezek mind kavarogtak ma a levegőben az elmúlt órákban. De aztán elmosolyodtam... hiszen nem volt baj, Mira is mosolyogva távozott a helyről, dacára annak, hogy minden joga meg lett volna mérgesnek lenni. Szóval én is így mentem el összeszedni a dolgaimat... ami nem volt sok. Pár perc múlva felpakolva léptem ki az öltöző ajtaja előtt és álltam meg a női öltöző ajtajával szemben levő falnál, ha addig Mira még nem végzett... ha meg igen, akkor mentünk. Közben azért ránéztem a PDA-mra.
,,5:45... kicentiztük" - gondoltam.

- Nincs nálam fürdőruha… majd legközelebb. * Kacsintottam a férfira a vállam felett. Azért nem volt olyan sok cuccom, hogy ki kelljen nyitni az ajtót, így megoldottam Én magam is. Amúgy is hamarabb értem oda, és ha még tele lett volna a kezem, akkor is kiakrobatikázom, hogy kinyissam.
Az öltözőbe már nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, nevessek, elássam magam vagy jó kedvemben repüljek. Így inkább csak fejem ingatva váltottam cipőt, no meg persze zoknit. Felkaptam a táskám és már indultam is kifelé. Bizony, így ahogy voltam.*
- Gyors vagy… * Jegyeztem meg a rám váró férfire, pedig alig voltam bent párpercet. Egy cipőt átvenni nem nagy kunszt. S se zuhanyozni, se fésülködni nem álltam neki. Sminkelni meg pláne nem, amúgy sem használtam. A folyosóról kilépve már ismerős arc fogadott minket. Dokinak is ismerős lehetett, hisz Ő engedte be.*
- Itt a kulcs és kösz… Sikerült?* Dobtam vigyorogva a másik felé, aki csak a fejét ingatta.*
- Szép ütés volt Kislány. Nem tudom miről beszélsz, de éjszaka meghibásodott a rögzítő és öt perc múlva tudják újraindítani. Ez a mai technika… kész förtelem. *A férfi kacsintására elmosolyodtam, de aztán a fejem ingattam.*
- Egyszer gyanús lesz ennyi meghibásodás. De akkor van kemény három percünk eltűnni az emeletről. Viszlát. * S már viharoztam is a lépcsők felé. Hisz a mozgólépcső is csak hatkor indult be.*
- Ó és ha még egyszer Kislánynak hívsz… Te is kapsz egyet. * Persze, komolyan gondoltam. De a másik minduntalan komolytalanul vette és nevetett. *
- Gyere, mert kikapunk… * Vigyorogtam Dokira és futólépésre váltottam nevetve, és ebben a tempóban is haladtam le a lépcsőn.*

//Folytatás:Fájdalomcsillapító, alias; kocsma//

*~ Mindent bepakoltál?... Estélyi?... Magas sarkú?... Smink?... A nyakéked?...~ Bah… nők. Mi a frásznak kéne nekem ennyi minden két napra? Könyörgöm, csak két napról van szó nem egy hónapról… Két váltás ruha, fásli, elsősegélydoboz… és voilá, máris kész a csomagom. De hogy ezt pont az anyám ne értse meg, az már kész. Még mázli, hogy a délelőttöt sem kell otthon töltenem. Na Én meg az előrelátásaim… szinte éreztem, hogy ez lesz. No meg egyébként is sokkal jobban szerettem itt lenni, még akkor is, ha haszna nem mindig volt.
Mikor átöltözve beléptem a terembe, már a megszokott rutint követtem. A tánctükör előtti függönyt reflexből húztam el anélkül, hogy egy pillantást is vetettem volna magamra. Még véletlen sem… A kulacsos flakonom, a kommunikátorom és az edző cipőm az ablakpárkányra, míg a mini diszket a lejátszóra csatlakoztattam menetközben. A zsákot kihúztam a falba épített szekrényből, úgy, hogy ne legyen útba.
Cicanadrág, sport melltartó ennyi volt az edző felszerelésem. De most ehhez a kombóhoz, egy magas sarkú párosult, ahogy a kezeim is bevoltak fáslizva csak úgy mint előtte való este, szintén fekete fáslival, ahogy a ruhám sem állt más színből. Hajam összefogva a fejemen lófarokba. De persze mára vendéget vártam és kivételesen nem Notyt, így egy fekete póló lapult a párkányon a cipőm mellett. Három órám volt… a kezem nem bírta volna a folyamatos edzést. Még nem…kell pár nap, hogy teljesen helyre jöjjön, és ne legyen maradandó, de az ujj nélküli védő kesztyűm is a párkányon volt, hisz szándékomba állt az is.
Bemelegítés után, mely most nem állt másból csak pár nyújtásból elindítottam a távkapcsolóval a zenét. De most a megszokott dühöngő zeném helyett… lágy zongora szó csendült fel folyamatosan. Hol lágyan, hol pedig agresszíven dübörgött a teremben. Kívülről ismertem az egész listát, nem volt nehéz követnem a váltásokat. Ahogy a testem is engedelmeskedett az akaratának. Lehangoló? Talán… De engem feldobott… boldoggá tett, még úgy is, hogy folyamatosan le volt hunyva a szemem. Nem érdekelt hol vagyok, nem érdekelt semmi csak a zene és a tánc, s ha véletlen vagy ösztönből kinyitottam a szemem, akkor bizony ez a felszabadultság ott csillogott benne… Ahogy a mozdulataim is zsigerből jöttek. Az ugrások miközben az ujjaim érintették a lábujjaim… vagy mikor hátra szaltóból érkeztem spárgába és előre hajolva érintettem meg a földet, hogy egy félkörívben visszatérjek ülő helyzetbe, vagy a pörgések melyek a balett és a latin tánc alap pillérjei egészen keresztül a termen… Maga a létem is ösztön volt, természetes akár csak a legzés...

Miután lebonyolítottam pár telefont és szabad utat kaptam az ügyben, így már kicsit több információval és rálátással rendelkeztem az ügyben. Persze még közel sem volt tiszta a kép, de már legalább nagy vonalakban kezdett tisztulni a kép, amit a maffia háta mögött szervezkedett pár idióta pénzes fiú, akik azt hitték, hogy ők mindent megúszhatnak, ráadásul még jó kis pénz zsebelhetnek be belőle, bár nagyon úgy nézett ki, az élvezet játszott itt nagyobb szerepet.
Komolyan elgondolkoztam, hogy megéri-e nekem, ha ezeket a híreket megosztom azzal a nagyszájú, pimasz lánnyal, aki még sem egy vacsorára, sem egy csókra nem volt hajlandó. De hát ilyenre van nekem bőven elég ágyasjelöltem, talán hasznosabb volna másként. Valószínűleg csak a férfiúi büszkeségem volt az, ami háborgott, hogy ő nem ugrott az ágyamban önként és dalolva. Azért próbálkozni még lehet, nem igaz?
Mikor a teremhez értem már meghallottam a zenét, így óvatosabbra fogtam a lépteimet, mert kíváncsi voltam mit csinál és egyelőre nem akartam megzavarni.
Már jó ideje nézhettem az ajtófélfának támaszkodva és elmerülve a hol kecses, hol robbanékony mozdulataiban, karcsú alakjában és az idomaiból nem sokat takaró ruházatában, de nem szakítottam félbe. Vártam! Vártam, hogy befejezze, hiszen az arcán látszott az átszellemülés, a nyugodtság, így inkább csak a szemem legeltettem.
Ha befejezte, tapsolni kezdtem.
- Bravó! Nagyon megkapó látványt nyújtottál Miranda.

*Két hátránya volt a hangos zenének és annak, hogy ennyire belemerültem. Egyrészt azt sem hallottam volna meg, ha egy egész sereg kölyök viharzik be a terembe, másrészt nem is vettem észre az érkezők. A számok leállás nélkül követték egymást és bár Én már nem mozdultam. Csak a lábamra dőlve igyekeztem visszaszorítani a szívverésem, mikor felhangzott a taps. Hirtelen emelkedtem fel és kaptam a tekintetem a hang irányába. Nesze neked felhőtlenség, szavaira egyből szikrákat szórtak volna a szemeim, ha épp még nem lettem volna maga az élmény hatása alatt. Nem számítottam arra, hogy az első másfélórába esik be, amit tánccal töltök. Felállva egyből az ablakhoz mentem és lekapcsoltam a zenét, majd úgy vettem magamra a testhezálló pólóm, mint akibe a villámcsapot. Persze úgy, hogy háttal álltam neki.*
- Nem számítottam ilyen korán rád… és ami azt illeti, nem sok esélyt láttam arra, hogy eljössz. * Ezt akár vehette egy bocsánatkérésnek is, hisz nagyon úgy hangzott. Mikor végeztem a pólómmal leültem a párkányra és bár szomjas nem voltam, de tudtam, hogy innom kell. Ha mindig arra várnék, hogy szomjas vagy éhes legyek, akkor talán napokig nem ennék és nem is innék egy kortyot sem. *
- Megtudtál valamit vagy a kíváncsiságod hajtott? * Tettem fel a kérdést, ahogy a felemeltem a lábam, hogy cipőt váltsak. Na igen… akár marad a másik, akár nem, nem kockáztatok. A táncból ennyi elég volt. *

Látszott a lányon, hogy meglepődött és kissé zavarba is jött, hiszen azonnal a ruháihoz vágtatott és felvett egy pólót, amivel csak részben takarta el magát, hiszen a rásimuló ruhadarab talán még jobban kiemelte a domborulatokat.
- Hát te mondtad, hogy kilenctől egyig jöhetek. – vontam meg a vállam. – Miért nem adtál meg konkrét időpontot, akkor nem zavartalak volna meg. Bár…. – emelem a mennyezet felé a szemem kajánul, - ez egyáltalán nem biztos.
- És, hogy tudnék egy ilyen meghívásnak ellenállni? – vigyorgok most már rá szélesen, miközben közelítek hozzá, majd egy fél méterre tőle megállok. – Tudod én sem vesztegettem az időmet és a….a befolyásomat, hogy úgy mondjuk, és megtudtam ezt-azt. – bólintottam a kíváncsi kérdésre. – De, természetesen a meghívásod is szerepet játszott abban, hogy itt vagyok. Tudod szeretem tudni, hogy mi zajlik a közelemben, és ha már megkerestél, akkor azt is, hogy kicsoda és micsoda Miranda Owen valójában. – nézek rá sokatmondóan, félrebillentett fejjel. – Tudod a dolognak két éle van. Ha már üzletet akarsz kötni velem, akkor tudni akarom, hogy kivel teszem azt, nehogy aztán érjenek kellemetlen meglepetések. Így aztán nem csak az elrablódnak vagyis, a majdnem elrablódnak néztem utána……

- Nem hogy egyáltalán nem biztos, hanem tuti. Mivel tudtad, hogy egyedül leszek hajtott volna a kíváncsiság, hogy előtte mit csinálok. S ha nem is jöttél volna fel… nos, a biztonsági részlegen kémkedtél volna. Ha Én meg tudom nyitni az utat magamnak ide és töröltetni a felvételek az itt töltött éjszakáimról, akkor neked a kisujjad se kéne mozdítani, hogy beülhess és bepillantást nyerhess. * Vontam meg a vállaimat.*
- Így legalább volt némi reményem arra, hogy nem szeretsz korán kelni és később jössz. * Vigyorogtam a másikra jó kedvűen.*
- Büszkeség, dac vagy csak az élvezet, mely az nyújtana, hogy ha nem jössz el, akkor én kajtatok utánad. Azt meg nem tudhattad előre, hogy ezt nem tettem volna.*Feleltem a költői kérdésére is. Nem épp a legjobb tulajdonságom volt, de jobb tisztázni az ilyeneket is. Nem foglalkoztam a közeledésével, legalábbis látszólag. De tegnap elég pofátlan volt, így azért az ösztöneim kiélesedtek még ilyen távolságból is. De csak a cipő cserével foglalkoztam, miközben hallgattam. Azonban egy pillanatra megálltam a mozdulatban mikor a valódi énemhez ért. De aztán csak megkötöttem a másik cipőm is, és a kesztyűm kezdtem el magamra erőszakolni. A fáslitól nem volt könnyű, de azt nem vehettem le. Egyedül nem tudtam volna visszatenni. De szemeimet az övébe fúrtam és egy mosoly jelent meg az ajkaimon miközben beszéltem.*
- Úgy sem árulnád el, hogy mit tudtál meg, így felesleges rá kérdeznem. Azonban ha már a valóságot emlegetted felmerül a kérdés, hogy hány embert öltél meg érte? Az a maréknyi ember aki tudja, hamarabb ölné meg saját magát. Így a valóságot csak Tőlem tudhatod… Találgatásokat, felvetéseket, elferdített pletykákat azonban bárkitől Szépfiú… Az meg már mellékes, hogy ezeknek mennyi a valóság alapja. * Vontam meg a vállaim és közben felkerült az első kesztyű. Csuklónál megszorítva húztam meg és láttam neki a másiknak.*
- Bár be kell vallanom, nem mondhatom, hogy nem érdekel mit hordtak össze... Néha egészen mulatságosak.

Bár tisztában voltam vele, hogy megleptem, azért nagyon jól leplezte magát és azt is, amikor egészen közel mentem hozzá, hogy provokáljam.
- Úgy látom szereted az öngyilkos küldetéseket: illegális motorverseny, utánam való kajtatás….- vigyorgok rá, de a szemeim komoly figyelmeztetéssel villannak fel, hiszen ez igazán nem jó ötlet lenne a részéről, sőt talán halálos is.
Közben azért kitartóan öltözködik és a befáslizott kezére nézve, meg kell állapítanom, hogy nagyon úgy néz ki, mégis csak szereti a veszélyes kihívásokat és talán bele is futott egybe.
- Mi történt? Másnak is fájt rád a foga?
Arra, hogy elárulom-e, hogy mit tudtam meg, csak vidám mosollyal reagáltam, hiszen bár volt igazság abban, amit mondott, de most nem ezért jöttem, hogy titkolózzam, vagy nem teljesen, különben el sem jöttem volna.
- Nem kellett megölnöm érte senkit, de a főnököd, nem az a fene nagy macsó gyerek, mint akinek képzeli magát. – vonom meg a vállam nem törődöm módon, mint akit ez teljesen hidegen hagy. – Egy kis fenyegetés, és máris maga alá vizelt félelmében. Gondoltad, hogy a titkod nála biztonságban van? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. – De azért a többiek pletykái helyett a te verziódat is szívesen meghallgatom, bár az övé sem volt semmi, szívesen kasztráltam volna ki miatta, de hát tudod a kéz kezet mos elve még működik. – dőltem neki kényelmesen mellette a falnak. – Egyébként erre voltál kíváncsi? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban, hogy ennyire lebecsült engem.
- És a heves udvarlódról, arról, aki el akart rabolni is tudok még mesélni, ha még érdekel ezután is a dolog. – bár felkészülök, hogy ha a hírek igazat mondanak, akkor talán engem fog bokszzsáknak nézni, ami elég érdekes lenne.

- Egyszer mindenki meghal, akkor legalább magam rohanjak a vesztembe és élvezzem az utat… * Most minek ferdítsem a valóságot? Már tegnap elmondtam, hogy nem igazán hátrálok meg és rám ijeszteni sem könnyű. Felesleges megerősíteni, így meg talán rá jön, hogy hiába fenyegetőzik, azzal csak kihívást nyújt. A kérdésére elmosolyodtam, de csak a fejem ingattam.*
- Rossz napjaim voltak és egy kedves ismerősöm úgy döntött, hogy kiprovokálja a vesztét, ha már szóra nem bírt. Csak elfelejtett védekezni, aztán mikor rájött, hogy kéne katona módjára tette. Kissé sérült a kezem. Utána meg egész éjszaka itt voltam. Eleinte a zsákkal aztán meg az edzőmmel. Nem platinából vannak a csontjaim… megesik, hogy kissé elcsúsznak a bütykeim, meghúzódnak az ízületeim, megrepednek és esetenként el is törik egy-egy csontom. De nem vészes… Pár nap és levehetem a fáslit. *Mondtam el tömören az igazságot. Az, hogy az egész éjszaka valóban a teljes éjszaka volt és, hogy akadt aznap két összeroppanásom is már igazán nem tartozott rá. A válaszára lesápadtam és még a mozdulatban is megálltam, ahogy a csuklómra erősítettem a kesztyűt. Na ezt már csak remegő kézzel tudtam befejezni.*
- Ez esetben sajnálom, hogy nem nyírtad ki. Téged legalább nem tudtak volna összekötni velem. A saját érdekében remélem, hogy nem tálalt ki. A munkámat köti a titoktartás szerződés, ahogy engem, úgy őt is. S jelenleg nem áll olyan jól anyagilag, hogy egy pert a nyakába vegyen. * Próbáltam, reménykedtem benne, hogy csak a munkámról beszélgettek. De a kisördög csak minduntalan ott kacagott a fejemben, hogy a Josh mindent tud. Ami persze kicsit sem lett volna az ínyemre. Nem véletlen tartottam titokban… Kezem az üvegem után nyúlt, de látva a remegését inkább rámarkoltam az ablakpárkányra.*
- Mond el mit mondott a főnököm… csakhogy ne kezdjek el feleslegesen olyan dologról locsogni, aminek semmi köze ahhoz, amire kíváncsi vagy. * Tekintettem rá oldalra. De nagy önuralomra volt szükségem, hogy a hangom az továbbra is határozott maradjon és érdeklődő. Bár az utóbbihoz nem kellett erőlködni. Valóban érdekelt, hogy mit tudott meg attól a féregtől. Ujjaim összefűzve tettem meg az utolsó igazítást a kesztyűkön, hogy azok ne akadályozzanak semmiben. *
- Igen, érdekel. De nem esett szó az árról… ingyen senki nem beszél. Szóval talán előbb erre kéne kitérni. * Említettem meg, hogy miért is szólt a meghívás. Aztán csak ellöktem magam az ablaktól és pár lépéssel odébb mentem és felé fordulva nyújtottam ki a kezem a mutató ujjammal hívogatva.*
- Gyere… * Vigyorodtam rá kihívóan. Ha már itt van… még mindig jobb, mint az egyhelyben lévő zsák. *

Nem mondom, hogy nem csodálkoztam a magyarázatán, hogy mi történt a kezével, hiszen ez egyáltalán nem volt túl nőies viselkedés a részéről, de hát azt hiszem ebben a lányban semmi nem olyan, mint amit egy átlag nőtől elvárna az ember, de talán pont ez tette számomra érdekessé.
Bár látszólag teljesen érdektelenül közöltem vele, hogy mindent tudok a múltban történtekről és, amiért ilyenné vált, de persze közben nagyon is szemmel tartottam, egyrészt pont azért, mert hallottam már a vehemens természetéről és én nem az a fajta voltam, akiről az előbb mesélt, aki nem védekezik, másrészt kíváncsi is voltam, hogyan reagál rá.
Meg kell vallanom, hogy elég jól leplezte a meglepődését, de az egy pillanatig tartó megdermedését is észrevettem, hiszen pont erre voltam kihegyezve.
magamban kajánul elvigyorodtam, de kifelé rezzenéstelen volt az arcom, hiszen úgy látszik rátapintottam a gyenge pontjára.
- Tudod bébi, nekem nehéz ellenállni. – mondtam neki sokat sejtetően. – És, mint mondtam az előbb, a főnököd nagyon is félti a bőrét ahhoz, hogy ne mondja el nekem a „teljes” igazságot. – nyomtam meg a „teljes” szót, hogy Miranda is értse, hogy mindent tudok. – Elég, ha annyit mondok, hogy szívesen heréltem volna ki saját kezűleg? – néztem a feszültnek tűnő lányra kérdőn. – Rühellem az ilyen gyáva férgeket, akik még nőt is csak erőszakkal tudnak szerezni maguknak. – morogtam őszinte haraggal a hangomban. – De, hát a főnökeim még hasznot remélnek ettől a kis csótánytól, így nem nyúlhattam hozzá. – vontam meg a vállam kelletlenül.
- Áááá, az ár! – villant meg egy széles mosoly az arcomon. – Gondolkoztam rajta és igazán nem jutott sok minden az eszembe, de az információt azért megkaphatod, legfeljebb, majd egyszer megkereslek, hogy bevasaljam az árát. – mondom neki vidáman, hiszen most nem tudnám hasznát venni, de még bármikor jól jöhet az ismeretségünk.
Az invitálására először csak kérdőn felhúzom a szemöldököm, de aztán mikor rájövök, hogy tényleg engem akar használni a bokszzsák helyett elvigyorodom, de aztán a kezére bökök.
- Nem korai ez még kissé? A tánc jobban tetszett, nem inkább azt kéne gyakorolni?
Ha viszont nem tántorodik el a dologtól, akkor állok elébe, bár nem akarom komolyan bántani, de abban biztos lehet, hogy én nem az a fajta vagyok, aki hagyja magát egy nőtől megütni.
- Jól fontold meg szivi, mert ha belevágsz, akkor lehet, hogy fájni fog. – figyelmeztettem azért. – Verekedésben nem szoktam úriember lenni.

- Azért annyira mégsem… * Fűztem közbe, bár tudtam, hogy nem épp erre gondolt vagy szólt a mondani valója. De akkor is ellenálltam a jó fenekének és „bájos” modorának. De ezzel talán a saját feszültségem akartam némiképp csökkenteni. De a szája nem állt be és azt hiszem kezdtem el fogadni, hogy mindent tud. Talán még többet is Én magam. Ami azért röhej, tekintve, hogy nekem jobban kellett volna tudnom, hogy mi történt. De mikor kibökte a lényeget a dühe kissé meglepett és felvont szemöldökkel tekintettem rá. Aztán csak megingattam a fejem.*
- Hasznot? Maximum csak akkor ha kell valaki aki tud ugráltatni másokat. Szerintem a székét is megvette anno mikor beleült. Mert, hogy nem saját erőből jutott oda az is fix. S bár ugyan az a végzetsége, mint nekem vagy a kollegáimnak, érdekes módon ki sem dugja a fejét az irodából. Mikor őt kérik fel valamire azt is rám sózza… * Húztam el a számat, de aztán sóhajtottam egyet és az ablakon tekintettem kifelé.*
- Azonban el kell, hogy keserítselek, nem tudok semmit sem mondani. A párom küldetésen volt és így egyedül mentem el a céges felhajtásra. Mindig tudom, hogy mennyit szabad innom és hol, így nem állt szándékomba részegre innom magam. Pláne, hogy másnap érkezett a kedvesem és családi ebédre jöttünk volna anyuhoz. De csak arra emlékszem, hogy kaptam egy pohár pezsgőt, ami a második volt. Egy idő után elkezdett fájni a fejem és a víz is levert. Az egyik kolleganőm bekísért a mosdóba, hogy rendbe szedjem magam… másnap abban a lakásában ébredtem, amit a kis kilengéseihez használt. Nem voltam jól, de haza mentem ahol csak bezuhantam az ágyba. A párom az újsággal ébresztett, amiben egy kép szerepelt, ahogy besegít az autójába és együtt elhagyjuk a bulit. Nem hallgatott ment és elment. * Vontam meg látszólag könnyedén a vállaimat.*
- Bár nem is tudtam volna mit mesélni neki. Pár nap múlva már annyira elviselhetetlen volt, hogy nem emlékszem és a fájdalmaim, hogy elmentem orvoshoz. Csinált pár vizsgálatot és egy vérképet. Nos… mikor elhozta az eredményem közölte, hogy még így, napok múlva is akkora adag drog maradvány van még a szervezetembe, hogy az a csoda, hogy mikor beadták nem hagytam ott a fogam tekintve, hogy korábban soha nem nyúltam semmihez. Sem önként, sem erőszakkal. Mikor végre fel tudtam állni és bementem dolgozni, azzal a céllal, hogy kinyírom… ami röhej, tekintve, hogy pont ez ellen harcolok évek óta. Az orrom alá dugott egy szerződést, amit aznap este írtam alá. A lényege annyi volt, hogy öt évig nem mondhatok fel, nem tehetek ellene és halála esetén én és a párom vonható felelősségre. Én azóta sem tudom, hogy mi történt pontosan azon az éjszakán. Az akkori barátom módszeresen tüntetett el maga után minden nyomot és csak nem rég találkoztam vele újra, így majdnem három év után. A drága főnököm, csak tönkre tette az életem, s azóta ilyen vagyok, és már maradok is. Erre voltál kíváncsi Joshua? Hívjam a sajtót vagy akad ott is ismerősöd? * Néztem vissza a szemébe pár pillanatra. De csak ennyire, egyrészt nem akartam, hogy sokáig élvezze a fájdalmat, amit még mindig éreztem a történtek miatt. Másrészt voltak ennek a dolognak még vonzatai, amit kihagytam. Mint az álmaim, hogy a tükröket rühellem, legalább annyira, mint az érintést. Azt meg még anyám sem tudta, hogy annak a rohadéknak annyi esze sem volt, hogy védekezzen. Egyedül csak én tudtam és nem is óhajtottam, hogy ez másképp legyen. Hangom is csak olyan volt, mintha csak épp azt beszélném le vele, hogy mi legyen a vacsora.
Arra, hogy majd később megkeress csak összevontam a szemöldököm, hisz tegnap pont ennek a buktatóit fedtem fel. Kezem az üvegért nyúlt, se ezúttal már nem remeget.*
- Te is tudod, hogy vannak határaim és hogy ezek a határok nem feltétlen fizikálisak, hanem erkölcsiek. Honnan tudhatnám, hogy nem gázolsz olyan pontra akár szándékosan, akár nem, ami pont abba a kategóriába tartozik már, hogy ennyit nem ér? Persze, kevés dolog van, amit ne tennék meg a nevéért. De van. S ide tartozik többek között a kedves vacsora meghívásod és annak vonzatai, nem ölök embert s alkalmatlan is lennék rá. Azonban nem is adok ki senkit, akire tudom, hogy ez vár. *Vontam meg a vállaim kissé még mindig feszültem, de már kezdtem lenyugodni és ennek csak örültem. A hezitálása nem volt meglepő, azonban a kérdésére csak csípőre vágtam a kezem és mosolyogva néztem rá.*
- Ha friss sérüléssel végig edzettem csaknem 5 órát anélkül, hogy egyszer is felszisszentem volna, pedig még helyre se rakattam. Akkor most sem fog problémát okozni. Csak meghúztam és a bütykeim elmásztam. Se nem repedt, se nem tört. * Nyugtattam meg a másikat ám a második kérdésére csak a szemem forgattam.*
- A táncot meg nem gyakorolni kell, hanem érezni. * Vázoltam fel a dolgot, hisz egyáltalán nem gyakorlásnak csináltam, hanem, hogy lehűtsem magam és egy kis vidámságot csempészek a napomba és ne azon rágódjak, hogy mi lesz az utazás alatt. *
- Első ránézésre azt mondanám, hogy a szexben sem épp a kenyered az udvariasság. De nem is kértem, hogy az legyél. Az utcán sem nőként bánnak velem és az edzőm sem…* Legalábbis a termen belül. De ez már csak gondolatba került mellé és vártam, hogy jön vagy mi lesz. *
- De még mielőtt elkezdenénk, egy apróságot meg kéne tenned… *Kezeim előre nyújtottam tenyérrel lefelé, hogy lássa, nem csak egy csel.*
- Érints meg… * Na igen.. ez egy olyan dolog, ami elkerülhetetlen lesz közben. S jobb önként megtapasztalni, mintsem, hogy menetközben érjen váratlanul. *

Nem csodáltam, hogy az volt a véleménye a főnökéről, ami, én azt hiszem simán kicsináltam volna, miután ezt művelte velem, de hát nem vagyunk egyformák, sőt még egy neműek sem.
Egy hang és egy arcrezdülés nélkül hallgattam végig Mira saját verzióját a történtekről és bár igazából sok közöm nem volt hozzá, mégis valahogy egyre jobban dühített az egész.
Mivel nem beszélt róla, először azt hittem, hogy még azt sem tudja, hogy az a mocsok, nem csak egy szerződést iratott alá vele, amíg kábult, vagy eszméletlen állapotban volt, hanem még meg is alázta, megbecstelenítette, ami nálam a férfiatlanság teljes hiányát mutatta. De aztán a lány azt mondta, hogy volt orvosnál az eset után, azt meg kizártnak tartottam, hogy ott ne mondták volna el neki ezt is.
Persze az is közre játszhatott abban, hogy erről nem beszélt, hogy ki a fene voltam én neki, hogy kiöntse itt a lelkét, de a szavaimból már sejthette, hogy ez sem maradt titok előttem, hiszen pont ezért mondtam, hogy legszívesebben kiherélném a fickót.
- Sajnálom, hogy a barátod ennyire bunkó volt. – vontam meg a vállam. – De abban tudok segíteni, hogy az a szerződés esetleg eltűnjön, mintha sosem létezett volna. – néztem a szemébe nyíltan.
Az, hogy továbbra sem kultiválta, hogy zsákbamacskába ugorjon bele, csak az előrelátását bizonyította, ami nem volt rossz tőle, hiszen ismertem jól magamat.
- Igazad van. – kuncogtam fel. – Jobb, ha velem szemben vannak fenntartásaid, de most az egyszer megígérem, hogy semmi olyat nem kérek tőled, amit nem tennél meg. Sőt…- mondtam tovább kis gondolkodás után, - felajánlom, hogy következmények nélkül visszautasíthatod, de egyszer, egy kérést el kell vállalnod.
Ez részemről igazán nagylelkű ajánlat volt, de ennek hátterében az állt, hogy az információ, amit kért tőlem, nem okozott fejfájást, és talán még jót is tett nekem, ha a fickó Mira hatására eltűnik a színről, így akár ingyen, minden ellentételezés nélkül is megkaphatta a nevet.
A velem való bunyótól sem hátrált meg, és ez tetszett, bár kissé mazochista hajlamokat sejtettek, de sejtettem, hogy ez is a vele történtek utóhatása, hogy így kínozza magát, fájdalmat okoz magának, holott ezt inkább mással kéne megtennie.
- Óóóó! Csak nem érdekel, hogy milyen vagyok az ágyban? – kérdeztem kajánul. – Szívesen mesélek róla, ha érdekel, de ezt inkább csinálni kell, mint beszélni róla, nem? Neked nem ez a véleményed bébi?
A kinyújtott kezére egy pár másodpercig csak érdeklődve néztem, majd rátettem a sajátomat, eltakarva a sokkal kisebb kezét.
- Nem tudom, hogy miért hagytad életben. – néztem rá őszinte kíváncsisággal, és tudtam, hogy érteni fogja a kérdést.

*Mivel a gondolatolvasás nem tartozik a képességeim közé, amik csak abban nyilvánulnak meg, hogy ösztönösen találom meg a bajt, így nem is tudtam reagálni. Pedig nem, nem azért nem mondtam semmit, mert nem akartam. Hanem mert nem tudtam biztosra semmit. Amit az álmaim mutattak… hajm… sosem mutatták ugyan azt.*
- Évekig haragudtam rá miatta… de én sem reagáltam volna jobban fordított esetben. * Ingattam meg a fejem, aztán már nem tudtam elfojtani azt a halvány reményt, ami felcsillant a szemeimben mikor a szerződést említette.*
- Én már megpróbáltam. Háromhavi fizetésem ment el a technika ördögeire, de valahonnan mindig elővarázsolt egy biztonsági másolatot és az eredetivel nem is találkoztam. Ő sem hülye… Mellesleg pedig, van egy olyan érzésem, hogy sokba kerülne nekem, ha Te tüntetnéd el. * Ingattam meg a fejem. Annyira azért nem volt fontos, hogy megégessem magam miatta és fejvesztve kapjak az alkalmon. Ha három évet kibírtam, akkor ez a kettő már gyerekjáték lesz.*
- Mindenkivel szemben Szépfiú… nem csak a Te érdemed, hogy óvatos vagyok. * Vigyorodtam el, de az ajánlata nagylelkű volt. Túlságosan is.*
- Ha olyat kérsz, ami teljesíthető, megteszem. Sosem vagyok hálátlan, és ha valaki segít, akkor én is megteszem. Ha visszautasítok valamit, azt meg fogom indokolni. Normális, elfogadható indokkal szolgálok és hidd el, nem azért mert épp meghalt a macskám vagy épp letört a körmöm. De meg kell vallanom, hogy ez Tőled feltűnően nagylelkű ajánlat. Tehát vagy van ennek valahol buktatója, vagy csak el vannak túlozva a pletykák Rólad. * Billentettem oldalra a fejem kissé fürkészőn*
- De rendben. * Bólintottam rá, hogy elfogadom a nem jellemző ajánlatot még akkor is, ha a kisördög nem aludt ki a buksimban. Ahogy közeledett a szavaira csak elmosolyodtam.*
- Nem Szépfiú… nem érdekel. Ez csak egy szimpla következtetés volt, amit a viselkedésedből vontam le. * Ingattam meg a fejem, ám a kérdésére az ajkamba haraptam egy pillanatra, hisz nem tudtam, hogy mit feleljek erre.*
- Nos… régen ez volt. De a főnököm volt az utolsó, aki ilyen téren hozzám ért… azóta nem tartok igényt a gyakorlatra és nem is lennék képes elviselni. * Vontam meg könnyedén a vállaim és csak egy pillanatra néztem a szemébe, hogy lássa komolyan gondoltam. De mikor a keze hozzámért, hiába fojtottam el érezhette, hogy összerezzentem miatta. Még ha az arcomon csak egy halvány rezdülést is láthatott. *
- Mert talán egyszer majd tudni akarom, hogy mi történt pontosan azon az éjszakán. De ezt csak Ő fogja tudni megmondani. Plusz nem érte meg feladni az elveim és bár más szívesen megtette volna helyettem, de nem véletlen nem beszéltem senkinek róla. Mellesleg… magam ki tudtam volna mosni, hisz elég nagy nyilvánosságot nyer a halál elleni munkáságom. De Ricket nem… Annyit meg végképp nem ért, hogy Őt vegyék elő. Az űristen se mosta volna le Róla, még úgy sem, hogy nem Ő tette. Eléggé agresszív jellem már önmagában is, pláne, ha Rólam van szó…. vagyis csak volt. *Néztem a szemeibe őszintén. Miközben beszéltem kissé megforgattam a keze alatt a sajátomat, hogy szokjam és végére már nem volt annyira elviselhetetlen és feltűnő a testem rezdülése. Még ha maga a tény, hogy hozzám ér valaki nem volt kellemes. De ezt már figyelmen kívül tudtam hagyni. *
- Köszönöm. * Szólaltam meg, és leengedve a kezeimet léptem hátrébb egy mosollyal az arcomon.*
- Támadsz Szépfiú, vagy a kezdő lépést lepasszolod? * Kérdeztem és a válaszától függően vártam, vagy épp támadtam. Ha vártam, akkor csak könyöknél meghajlítottam a kezeim, hogy ne legyen hátrányban a reakció időm és vártam.
Ha támadnom kellett, akkor a művelet ugyan ez volt, azonban a jobb lábammal előre léptem és ökölbe szorított kezem oldalról vette célba az álkapcsát. Számítottam rá, hogy védekezni fog, hisz ez volt a lényeg, így a balkezem viszont a gyomrát vette célba… A lábam kissé befogyasztva és a bal, hátsó lábammal löktem magam, megadva a lendületet, de a jobb lábam az stabilan állt… *

- Én nem csak a gépéből töröltetném ki azt a szerződést, – ingattam meg a fejem egy gonosz mosollyal. – hanem még a fejéből is, és hidd el, biztos sikerrel járnék.
Arra, hogy ennek valószínűleg túl nagy lenne az ára, csak egy kiismerhetetlen mosollyal reagáltam egyelőre, mert azt hiszem ezt neki kell eldöntenie, mi a túl nagy ár, ha valaki egy ilyen mocsoknak kénytelen dolgozni és nap, mint nap találkozni vele a történtek után.
Azt is csak egy biccentéssel vettem tudomásul, hogy elfogadta az ajánlatomat és az információért cserébe, így majd csak később nyújtom be a számlát.
- Tudok én nagylelkű is lenni, ha valaki kiérdemli, vagy felkelti az érdeklődésemet. – vonom meg a vállam. – És a rólam keringő pletykák kicsit túloznak is persze. – szerénykedem egy kicsit, de azt is tudom, hogy azért a valóság alapja is meg van, és ezen nem is akarok változtatni, mert rontaná a túlélési esélyeimet.
Mivel már tudtam a férfiakkal való viszolygásának okáról, még ha teljesen megérteni nem is bírtam, azért nem csodálkoztam, mikor ezt szavakba is öntötte, bár őszintén reméltem, hogy nem fog azért apácazárdába vonulni örökre, hiszen csinos, fiatal nő volt.
- Bébi! – néztem a szemébe most először teljesen komolyan. – Ne a főnöködből indulj ki, az egy utolsó mocska a férfitársadalomnak. – mondtam meggyőződéssel. – Kár elpazarolni egy ilyen szép pofit miatta és kár megfosztani magadat is egy jó kis szextől.
- Ahhoz, hogy megtudd mi történt ott akkor, meg nem kell a főnököd, de nem szólok bele, azt csinálsz, amit akarsz. Az ajánlatom áll, csak keress meg, ha érdekel. Az exed meg egy nagy hülye, ha emiatt dobott téged. – adtam tudtára a véleményem, még akkor is, ha nem kérdezte.
Nem reagáltam arra, amikor összerezzent az érintésemtől, bár azért sajnáltam valahol ezért, de ez az érintés lesz a legkisebb baja, ha bunyózni fogunk.
Teljesen komolyan gondoltam, hogy én nem hagyom, hogy megüssön, ezért is figyelmeztettem, ráadásul sejtésem szerint nem is örült volna ennek, így mikor megindította a támadást az állam felé tartó jobb kezét alkarral ütöttem félre és azzal a lendülettel fordultam ki oldalra, így elkerülve a bal kézzel a testre indított ütését.
Ahogy elsuhant mellettem a bal ökle, már meg is ragadtam a karját és rántottam meg előre és lefelé, igyekezve kibillenteni az egyensúlyából a saját lendületét is felhasználva, és ha sikerül szépen a földre viszem leszorítva a kezét és rátérdelve a gyomrára.

- Efelől semmi kétségem sincs. * Vigyorodtam el kissé vidámabban. De nincs mit tenni, nem mertem kockáztatni. Különben is… Bár Ricknek igaza van, és pikk-pakk találnék másik állást de… de itt legalább minden következmény nélkül küldhettem el melegebbre a főnököm. De nem ez tartott vissza továbbra sem.*
- Nocsak… érdemben nem tettem semmit. Szóval mivel kelltettem fel az érdeklődésed és miért? * Vontam fel kérdőn a szemöldököm. A pletykás részre nem válaszoltam. Elég tapasztalatom volt, hogy tudjam, olykor túlzók azonban van alapja. A becenévre ismét ráemeltem a tekintetem, ám amit mondott kellő alapot nyújtott ahhoz, hogy tudjam félreértett.*
- Félreértettél… Oké, a viszolygásom idővel talál, letudom küzdeni. De az utolsó látleleteimet elnézve fizikálisan nem volnék képes elviselni. Bár nem tudom, hogy mi történt, de a nőgyógyászomnak elég szép elképzelései vannak a sérüléseket elnézve. De ez még akkor volt s azóta nem tudom, mi változott… * Vontam meg könnyedén a vállaimat. Na igen, azóta nem voltam orvosnál csak egyszer. De akkor is a világ másik felén és nem épp ezért. Így nem tudom, hogy a belső sérüléseim mennyire gyógyultak vagy épp mennyire érzékenyek még mindig. *
- Ha a telepatákra gondolsz… nos, arra felé is van ismerősöm. De nem akarom, hogy bárki más tudja a konkrét történteket rajtam kívül. De kösz… majd átadom neki, ha ismét látom. *Mosolyogtam rá és bár valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mégis mennyire vagyok vagy voltam nehéz esett és valószínűleg a külsőm miatt kaptam, de akkor is jól esett a kedveskedő gesztusa.
Ha csak egy könnyű célpontot akartam volna, akkor megmaradtam volna a zsáknál. Az úgy sem mászott sehova és még védekeznem sem kellett volna. De ez unalmas és sokat nem is használ, azon kívül persze, hogy edzésben tart. Azonban tanulni csak is élőcélponton lehet, még ha nem is oktató jellegű.
A védésre meg sem rezzentem, ám az, hogy kilépett oldalra már váratlanabbul ért így a csuklóm el tudta kapni ám a rántása közben a csuklóból megcsavartam a kézfejem és az övére fogva bújtam át a karja alatt, azzal a lendülettel, amivel megrántott. Így reményeim, ha összejött, akkor igyekeztem hátra csavarni a kezét.
De ha nem… nos, akkor bizony a földön kötöttem ki kiszegezve, a nyomással a hasamon.*
- Innen lentről sem vagy csábítóbb… * Ugrattam a másikat mosolyogva és láthatta, hogy már ennyitől is jobb kedvre derültem. Sokkal szórakoztatóbb volt így. Na de azért nem trécselni vagyok itt és szavaim követően már lendült is a térdem, hogy fenéken rúgjam és ezzel ha kibillen az egyensúlyából, vagy épp balga mód a másik lábán támaszkodik meg, egy hirtelen, határozott mozdulattal oldalra döntsem s ezúttal én legyek felül. Bár az izom méreteket tekintve, aligha bírtam lenyomni a csuklóimat fogó kezét, de azért mindent megtettem… *